Akkor ma miről meséljek nektek, kedves gyerekek? Meséljek Dobrinya Nyikiticsről, aki ma reggel griffmadáron iderepült? Nem mesélek, mert senki sem tudja, miket beszél a mi bojárunkkal, nincs mit mesélni. Akkor meséljek arról, hogy Johnson Seherezádé már az ezeregyedik meséjét mondja az alsóháznak? Úgyis leváltják, mesélek inkább másról.

(Fotó: 24.hu)

Sok mindenről nevezetes ez a kis drótoktól ölelt, igen sok mindenről, folyik tejjel, folyik mézzel, Dunával, Tiszával, hellyel és közzel, sőt, közhellyel, valamint ékes arany kalásszal is, mint rónaság – de a huszonegyedik század történetébe mégis a logikával fogja beírni magát. A különleges, magyar, sőt, kormánypárti logikával, mert annak párja nincs.

Hát meghalt, kérem, meghalt a kalifa, most már csak az a kérdés, hogy melyik. Nem véletlenül mondom ezt: az elmúlt időkben al-Baghdádi, az Iszlám Állam feje monoton rendszerességgel hagyogatta el az árnyékvilágot, valósággal évente, nem volt képes lemondani erről a szokásáról, a mostani hír hallatán is elsőre azt mondtam, rendes évi elhunytát tölti.

Hát kérem, érdekesen folytatja a Facebook az álhírek elleni harcát, melyet már olyan sokféleképpen vív, hogy leginkább sehogyan sem teszi. De azt nagyon aktívan. Reng a föld, kavarog a tenger, izzik a lég, ha Zuckerberg hadra kél, csak éppen eredménye, na, az nincs, maximum még nehezebben használhatóvá válik a közösségi oldal, mert újabb szabályokat hoznak.

Azért van olyan lelkiállapot, amit már szakértőhöz kéne vinni, diagnózis felállítása céljából. Van az a közügy, ami megfelelő és alapos orvosi vizsgálat után már magánügy, mint az összes többi pszichikai jellegű megbetegedés. Ezt csak azért jegyzem meg jó előre, mert ma olyan írással kell foglalkoznunk, ami nem hogy szakértői vizsgálat, de talán konzílium után is kiált.

Hol is kezdjem... Tetszenek még emlékezni a pekingi olimpia nyitóünnepségére? Hatalmas, világra szóló látványosság volt, lenyűgöző jelenetekkel, az egyik különösen szép volt: 56 kisgyerek vonult fel kínai zászlókkal, de az óriási országban élő 56 nemzetiség népviseletében. És képviseletében is, gondoltuk akkor, milyen szép jele is ez a toleranciának!

(Fotó: Hong Kong Free Press)

Kérem, vannak az életben kötelező kűrök, mint a műkorcsolyában, az ember igyekszik kihozni belőle mindent, amit lehet, aztán meglátjuk az eredményt. Ilyen kötelező kűr a magyar újságírónak minden Orbán-beszéd, tehát a tegnapi is – időnként tud szórakoztató lenni az elemzése, ha elég fekete a humorunk, de tegnap például sikeresen nem mondott semmit.

(Fotó: Árvai Károly/kormany.hu)

Október 23. van, és ilyenkor mindenki elvárja a kötelező vezércikket, melyben egészen pontosan azt kívánja olvasni, amit ő maga gondol erről a dátumról és semmi egyebet. Ha mást olvas, hazaárulást kiált. Mivel pedig a potenciális, magyar anyanyelvű olvasók köre néhány millió, kissé fárasztó volna személyre szabott pár millió anyagot írni, tehát most másról lesz szó.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a tegnapi híreket – rögtön hozzátenném, hogy a teljesség igénye nélkül – elmondhatjuk, hogy a kormánypárt szakértői pályát tévesztettek. Ez a sok szorgos ember mind-mind karriert futhatott volna be, ha munkaerejét és tehetségét a Tunguz-meteor jelenségének magyarázatára szenteli, ehelyett most a választási eredményeket értelmezik.

Röviden szólva, és hogy szokásom szerint a végén kezdjem: bajban vagyunk. Mármint mi, magyar online újságírók. Eddig az volt a közvélekedés miközöttünk, hogy Facebook nélkül nincs online sajtó, most lassan úgy kezd kinézni, hogy Facebookkal se lesz. Sőt, kezd kiviláglani a közösségi oldal alapproblémája – és ez megoldhatatlan paradoxonhoz vezet.