Október 23. van, és ilyenkor mindenki elvárja a kötelező vezércikket, melyben egészen pontosan azt kívánja olvasni, amit ő maga gondol erről a dátumról és semmi egyebet. Ha mást olvas, hazaárulást kiált. Mivel pedig a potenciális, magyar anyanyelvű olvasók köre néhány millió, kissé fárasztó volna személyre szabott pár millió anyagot írni, tehát most másról lesz szó.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a tegnapi híreket – rögtön hozzátenném, hogy a teljesség igénye nélkül – elmondhatjuk, hogy a kormánypárt szakértői pályát tévesztettek. Ez a sok szorgos ember mind-mind karriert futhatott volna be, ha munkaerejét és tehetségét a Tunguz-meteor jelenségének magyarázatára szenteli, ehelyett most a választási eredményeket értelmezik.

Röviden szólva, és hogy szokásom szerint a végén kezdjem: bajban vagyunk. Mármint mi, magyar online újságírók. Eddig az volt a közvélekedés miközöttünk, hogy Facebook nélkül nincs online sajtó, most lassan úgy kezd kinézni, hogy Facebookkal se lesz. Sőt, kezd kiviláglani a közösségi oldal alapproblémája – és ez megoldhatatlan paradoxonhoz vezet.

Azért én mégis meggondolnám, mielőtt leülök a Türk Tanács következő találkozóján... érdekes hírek jönnek Ankara felől, nagyon érdekesek. Nem is kicsit hideglelősek. Egyelőre áll a kurdok elleni hadművelet, ámde most kezd kibontakozni előttünk egy nagyobb ívű folyamat: meglehet, hogy mi most egy, a Török Birodalom restaurációjára tett kísérletet látunk?

Megint jőnek, hívogatnak... jó, tudom, Petőfinél kopogtatnak, de Petőfi idejében nem volt sem telefon, sem közvélemény-kutató intézet, és ha lett volna, kitették volna mindkettőt a kurta kocsmából a falu végén, hogy bennük hallgasson a sötétség. Röviden: újból előkerült az Amygdala közvélemény-kutató – ha lehet annak nevezni – és most is érdeklődik.

Kis hazánkban még a cizelláltabb lelkületű útkaparók is ismerik az egyvágányú magyar politikai gondolkodás alaptételét, mely szerint a világ középpontja a Kossuth téren áll, és a lét egyetlen célja, valamint értelme a magyar belpolitikai élet mozgásban tartása, ami ezen kívül esik, nem élet, sőt, nincs is, politizálni szükséges, élni nem.

Aztán időnként előkerül a Villa Negra.

(Fotó: Szilágyi Máté / Index)

Kérem, én értem, hogy most választás utáni (post electionem) aktusokról szeretne olvasni mindenki, egyelőre azonban várjuk meg, míg eljut az érintettek tudatküszöbéig, hogy véget ért a kampány, alig hetek kérdése. Addig viszont foglalkozzunk némi reális problémákkal. Mondjuk egy személyszállító repülőgép esetleges rázuhanása Budapest lakott területeire elég valós veszélynek tűnik.

(Fotó: iho.hu)

Kérem, ez volt a magyar történelem második legnagyobb alibizése, rögtön a véletlenül késlekedő Szapolyai után következik, aki sátrában ujjaival malmozva várta a híreket arról, hogyan darálták le a törökök Mohácsnál az ellenlábasait. Most a Hotel Corinthiában magyarázta a bizonyítványát a kormányoldal ideológiai élcsapata egy konferencián az Alapjogokért Központ szervezésében.

(Fotó: 24.hu)

Akkor reggel van, kávézzunk, nyújtózzunk, nézzük ki a fejünkből, bele a világba. Mit látunk? Távolban semmi jót, közelben még kevesebbet, az Adrián most nincs fehér tivornya, petyhüdten lóg Borkain a vitorla, Bakuban lobognak az olajkutak lángjai, türk tanácsok táncolnak a fényüknél körbe-körbe, Szíriában pedig folynak a hadműveletek, és van hozzájuk némi – nem is kevés - közünk.

(Fotó:24.hu)

Kérem, most unalmas leszek, hogy aztán izgalmas lehessek. Az lesz bennem az unalmas, hogy most is, mint mindig, azt mondom: ne ünnepeljünk még olyan nagyon. A tegnapi önkormányzati választások eredménye váratlanul kellemes lett – de nem jelenti azt, hogy megoldódott minden probléma. Sőt, egyesek még csak most keletkeznek.