Amit félre lehet érteni, az Magyarországon félre is értik. Ezt nyugodtan tekinthetjük tételnek, annyiban szorul bővítésre, hogy nem az ostobaságunk miatt értjük félre a dolgokat, hanem tendenciózusan és szándékkal. A 444 tegnapi írásából például a magyar Facebook-közönségnek csak annyi szűrődött le, hogy „Lázár nagyobb úr, mint Zuckerberg”.

Igaz, erről a lap is tehet: rossz volt a cím. Ha valaminek már a címe is az, miszerint „Szóltak a Facebook központból, hogy mostantól Lázár János és az Origo posztjait nem moderálhatjuk”, (https://tldr.444.hu/2018/08/09/szoltak-a-facebook-kozpontbol-hogy-mostantol-lazar-janos-es-az-origo-posztjait-nem-moderalhatjuk) akkor a kedves olvasóközönség kilencven százaléka nem olvassa el, ugyanis a kedves olvasóközönség kilencven százaléka csakis címeket olvas és képeket nézeget, mint megannyi dyslexiás elemista, rendes napi gyakorlat az online sajtóban, hogy valaki bőgve reklamálja, miért nincs benne egy írásban az, ami benne van, csak ő nem olvasta el. Egyszóval, ha ilyen a cím, akkor ennyi jut el a tunya elmékig, ha viszont az lenne a címe egy írásnak, hogy „A meztelen csigák és egyéb haslábúak közösségalkotási hajlamai tropikus éghajlatú szigeteken”, akkor el sem olvassák. Szóval, jó megoldás nincs, tisztelt publikum, legfeljebb ír az ember annak a tíz százaléknak, aki olvas is, a többieknek az álhírsajtó felkiáltójeles címei is megfelelnek. Különös tekintettel arra, hogy „felrobbant az internet!”, ami mindenre alkalmazható, csak sosem igaz.

Különben kár az írásért, mert tény, hogy hosszú – bár kicsit sincs túlírva – de nagyon alapos munka, és ha végig is olvassuk, jó pár érdekes dolgot megtudhatunk a Facebook működéséről. Például azt is, hogy miként esett ez a Lázár-ügy.

Az, kérem, úgy volt, hogy Lázár János kitett egy erősen fake videót az oldalára, mely szerint Bécsnek büszke vára már migráns kézen van. Nincs, de mindegy, ez Magyarország, itt senkit sem zavarnak a tények. Ezt a Facebook egyik moderátora levette, gyűlöletkeltés miatt, aztán visszakerült. Lázár szerint amiatt, hogy ő írt egy levelet a Facebook vezetőségének, mások szerint meg kicsit sem ezért.

A másoknak van igazuk. A videó gyűlöletkeltő volt ugyan, de nem Lázár személye miatt tették vissza. Hanem azért, mert az Origón jelent meg eredetileg, és azt még mindig Magyarország legolvasottabb portáljának tekintik Zuckerbergék. Úgy gondolták, hogy a tartalom ugyan valóban kifogásolható, de nem cenzúrázhatják az ország legnagyobb online lapját. Ennyi. Ezt lovagolta meg aztán Lázár, és tett úgy, mintha ő még a Facebooknak is parancsolna.

Nem parancsol, de azért adjuk már fel a lila kis álmainkat a világot megjavító közösségi médiáról. A másik fontos információ, ami benne van ebben az írásban, csak kevesen vették észre, hogy a dublini, európai után már van közép-kelet-európai központja is a Facebooknak, Varsóban. És léteznek a magyar nyelvű forgalmat karbantartó emberi moderátorok – pár tucatnyian. Ami több millió magyar ajkú felhasználót számítva baromi kevés. Viszont legalább annyira népszerűek, mint a BKV-ellenőrök, szóval azt a tanácsot adnám mindegyiküknek, hogy el ne árulják, ha moderátorok vagy azok voltak, mert az őrjöngő tömeg cafatokra tépi őket. Hiszen minden politikus csizmadia minden saját posztját dantei szintű műalkotásnak tekinti, három mondatos szösszeneteket tekintenek „írásnak”, útszéli sárdobálást vagy lincselésre bujtogatást politikai küldetésnek, szóval ez a tömeg jobb, ha nem tudja, ki moderálta ki az ő zseniális klapanciáit.

Ezek tényleg ölni akarnak.

Fognak is.

Aztán megtudtuk a moderálás alapelveit, nagy meglepetés nem ért minket, ugyanis ezt már bő másfél éve tudjuk: 2016 decemberében írtam meg, amikor mások is, ezek azóta nem változtak, tessenek őket – megint a varázsszó! - elolvasni. Itt láthatóak. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-facebook-es-a-logika/)

Aztán jön a feketeleves. Az álhírek ügye.

Kérem, vegyük eszünkbe, hogy biblikusan fogalmazzak, miszerint a Facebookon lehet hazudni. Csak szándékosan nem szabad. Mármost, ugye, ha valaki téved egy hétköznapi ügyben, az csak nem eshet ugyanabba a kategóriába, mintha szándékosan megtéveszt pár ezer embert, pénzt csal ki tőlük, majd az összeggel a Bahamákra költözik. Meg abba sem, amikor agyonveret pár másik embert egy habzó szájú tömeggel, mert nem ért velük egyet. Tehát a közösségi oldal egy bonyolult kategória-rendszert alkalmaz a szándékos hazugságok, a részigazságok, a manipuláció és a véletlen tévedések megkülönböztetésére, a legjobban azt büntetik, ha valaki hazugságokat terjeszt kifejezetten azzal a szándékkal, hogy félrevezesse a Facebook felhasználóit.

Márpedig a politikai propaganda pont ez.

Az ám, csak mielőtt fel tetszenek lélegezni: mindegyik politikai oldal hazudik ám a propagandájában, régen volt már az, hogy jók küzdöttek rosszakkal, most és Magyarországon különböző elvetemültségű haramiabandák csatároznak egymással, itt csak szintbeli és hatalmi különbség vagyon.

És a legfontosabb tanulság:

Tehát, ha valaki át is tanulmányozza a mostani rendszert és tisztában is van a hibáival, akkor sem lesz képes rávenni a gigavállalat vezetőségét, hogy változtasson egy ideálisabb világ kialakítása érdekében a moderációs elveken, ugyanis ez egy szolgáltatás. Lehet, hogy a felhasználóknak csak mintegy húsz százaléka szélsőséges ilyen vagy olyan értelemben. De ők is felhasználók, nekik is kell szolgáltatni, ők is vendégek. Igen, fegyelmezni kell őket, de nem az emberség, a humanizmus miatt, nem a politikai korrektség érdekében, hanem azért, hogy ne zavarják a többi kuncsaftot.

Olyan ez, mintha valaki kötekedni járna a kocsmába: a kocsmáros kidobhatja, ki is dobja, mikor rájön az ötperc, mikor elkezd berúgni, de nem azért fogja utcára vágni, mert annyira felháborítja a viselkedése, az másodlagos. Elsődlegesen azért dobja ki, hogy ne törje össze verekedés közben a berendezést, és ne szokjon el miatta a többi vendég a csapszékből. Aztán, ha az utcán nekiáll késelni az éji homályban, az már nem a kocsmáros dolga.

Tehát értsük meg: alapállás szerint magának a közösségi oldalnak semmi köze a rajta, mint platformon megjelenő tartalmakhoz. A Facebook felületet ad ez idő szerint, mondhatni megjelenési lehetőséget, és csak annyiban moderál, amennyiben az az üzletmenetet elősegíti, illetve óvja. Tehát azt a szerepet játssza, amit egy nyomtatott újság életében – a papírgyár. Felületet biztosít.

Nem volt így mindig, pár éve még a Facebook akart lenni maga a világsajtó, egy vállalatként, csak az amerikai elnökválasztás körüli botrányok ráébresztették a vezetőségét, hogy ehhez az üzlethez nem értenek és jobb, ha békén hagyják (ennek melléktermékeként aztán a teljes világsajtó elég nagy bajba került, ugyanis a közösségi oldalra alapozott forgalom csökken, és még sokkal jobban is csökkenhet). Nem véletlen, hogy a sajtó - általában véve - sosem centralizálódott, legfeljebb az Echo TV műsorvezetőinek az agyában, de sehol máshol. Diktatúrák centralizálták, hogyne, csak ami így létrejött, Pravdától Magyar Időkig minden lett, csak sajtó nem. Sajtónak tűnő tárgy lett, papír jellegű anyagra nyomva, betűket használó valami. Nem az, amit lemennek megvásárolni reggelihez.

A botrányok miatt most inkább egy „magánjellegű”, „privát” Facebook létrehozása lenne a fő trend, sok szerencsét hozzá, jóléti államokban sikerülhet, máshol nem, ugyanis a rosszulléti államokban a felhasználók már csak azért sem fognak vasárnap reggel juharszirupos palacsintát posztolni, mert se juharszirup, se palacsinta. Különben pedig maga a vállalat sincs a legjobb helyzetben.

A Facebook nem kevesebb, mint 42 százalékos bevételnövekedést könyvelhet el évente, és ez nem tartható. Egyszerűen azért, mert ezt a haszonkulcsot csak az állandó terjeszkedés képes biztosítani – viszont kezd eljutni arra a pontra, hogy nem lesz hová terjeszkedjen. A bolygó lakosságának harmada már használja, másik harmada olyan országokban él – Kínában, Oroszországban, Törökországban –, ahol tilos is használni, vagy legalábbis szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik a használata, piaci célközönségként marad a harmadik harmad, akik viszont – Indiában, Afrikában – még az alapvető infrastruktúrával sem mindig rendelkeznek, gondoljunk itt az olcsó, de legalábbis elérhető árú IT-eszközökre, vagy akár csak az áramellátásra. Nehéz lesz Szváziföldön terjeszkedni, ugyanis oda előbb el kéne vinni a huszonegyedik századot is. Tehát a piaci terjeszkedésnek valószínűleg már jövőre vége.

Tehát akkor: mit várjunk és mit ne várjunk a Facebooktól?

Várhatunk felületet a véleményünk és híreink közlésére, hirdetések elviseléséért cserébe, amennyiben hajlandóak és képesek vagyunk betartani az egyre bonyolódó játékszabályokat. A sajtónak muszáj, ebből él, a magánemberek döntsék el, mit akarnak.

Mit ne várjunk?

Humanizmust, világjobbítást, radikális és embertelen esznék visszaszorítását (ha csak nem ártanak az üzletnek), türelmet, elfogadást, elmék pallérozását, demokratikus vagy bármely eszmék terjesztését. Illetve, csakis azon a határon belül, ami még elősegíti a prosperitást.

Ne gondoljuk a közösségi oldalt világnagy szerkesztőségnek vagy politikai mozgalomnak. Ennyi erővel a vasúti hálózatot is tekinthetnénk annak.

Tessenek megérteni, még ha szomorú hír is: ez üzlet.

Nem ingyenkonyha és nem digitális Árkádia.

És tulajdonképpen nem is propagandaeszköz.

Hanem üzlet. Ha az extraprofitja csökkenőben is van.

A makedón hírgyár és Moszkva, valamint Olgino kapcsolatairól majd – ígérem! - legközelebb, most az általános tudnivalók fontosabbak voltak.

Hát így állunk, kérem.

Szele Tamás

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember Meseországban, aki mindenféle gazemberségekkel piszok gazdag ember lett. De olyan gazdag volt ez az ember, hogy még a vízcsapból is ő jött, mikor el nem zárták, most is itt van, kinőve a könyökömön.

Volt ennek az embernek annyi minisztere és felelős államtitkára, mint a rosta lika, s még eggyel több – most a legkisebbről mesélek nektek.

Hát az úgy volt, kedves gyerekek, hogy ez a legkisebb emberminiszter még kis miniszter volt, fiatalka, mert az elődjét nem sokkal korábban bocsátották el a szolgálatból, adták ki néki az obsitot. Sokat dolgozott az az előd, igen sokat, de sok volt a munka is: azt, amikor szegény gyermekeket vitt életében egyszer luxusszállóba enni, még Durumó sem fogja neki elfelejteni, kap érte egy üsttel több szurkot a Pokolban, de nem egy ilyent tett, százat, meg is kapta érte a jutalmát, véka aranyat, véka ezüstöt, mert így számláznak Meseországban, és aki miniszter, annak vissza sem kell osztani belőle. Hanem hát nem három nap egy esztendő, egy nap tűnik három esztendőnek – mármint a meseországiak számára, ilyen miniszterek mellett.

Na, de mi az a miniszter?

Az, gyermekeim, a szegény gazdag ember portáján olyan, mint az öregbéres meg a számadó juhász együtt. Igyekezni kell annak, aki miniszter akar lenni, mert ha nem elég nagy marha, ki sem engedik a gulyával, sokat kell bőgni, kérődzni a közhelyeket, míg miniszterkedésre adhatja a fejét az ember.

Régi miniszter ment, dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett, holnap legyen a ti vendégetek, új miniszter jött, intézkedett, mert új seprű jól seper. Hát mit intézkedett ez az új öregbéres? Mondott valamit arról, hogyan kell vajákolni a tízparancsolatról, aztán beállt a kertbe kapálni. Mármint a gyermekkertbe, az óvodába, az a gyermekkertészet.

Előhívta íródeákját, nagyot pödört a paszományon, mert azt a szép, ősz bajuszát féltette, oszt meghagyta szigorú parancsba, hogy a kisbíró dobolja ki, amit mond:

„A Kormány mintegy 4,5 milliárd forinttal több támogatást biztosít az óvodák fenntartói számára a 2019. évi költségvetésben.

A többletforrás a működési támogatások emelése mellett lehetővé teszi majd az eddiginél hatékonyabb egészséges életre való nevelést, az intézmények szakmai programjának bővítését, a nemzeti értékeink, hagyományaink megőrzését, a meglévő terek bővítését, az udvari játékok korszerűsítését, amelyek mind-mind a gyermekek egészséges fejlődését szolgálják.

A Nemzeti köznevelésről szóló törvény és a módosított Óvodai nevelés országos alapprogramja elsődleges célként tűzte ki az óvodáskorú gyermekek egészséges fejlődésének elősegítését, amelynek a miniszter útmutatása szerint az egészséges életmódra nevelés mellett fontos része a játékos formában történő lelki nevelés, a szülőföldhöz kötődés. Ezért az alapprogram az óvodai nevelés mindennapi gyakorlatába illeszti a magyar népmesék, versek és mondókák, hagyományőrző népi játékok, dalok megismerését. Ezt a munkát a minisztérium többek között sajátgyártású kisfilmek készítésével is elő kívánja segíteni, melynek előkészületei már folyamatban vannak. Hamarosan minden magyar óvodába eljuttatjuk a Magyar Népmesék ajándékcsomagot. Az óvodapedagógusok ingyenesen hozzáférhetnek módszertani-digitális tartalmakhoz a Nemzeti Köznevelési Portálon. A kapcsolódó tartalmi fejlesztések megvalósítására a 2019. évi költségvetés további 500 millió forintot biztosít.” (kormany.hu)

Hej, vakarta a fejét, ahány óvónéni, óvóbácsi volt Meseországban, hogy ez ugyan mit jelentsen. Merthogy semmi értelme. Minek kéne nevelni a gyerekeket hazafiságra, nem rekruták, meg hát szeretik azok a hazájukat maguktól is. Nincs még, miért ne szeressék, idővel majd megjön az is, de egyelőre kicsik. Kértek volna tanácsot az igazságos Mátyás királytól, de az meghalt, kértek volna a sokat látott Hétszűnyű Kaponyányi Monyóktól, de az meg most kulturális államtitkár, és ha elkap egy írót, a hasáról eszi meg a kását, a végén a szegény ember okos lánya mondott nékik okosat, az adó- és jogtanácsadó, jön is meg nem is, ad is, meg nem is.

- Hallják-é, kendtek, az ennek a veleje, hogy többet nincs mese garabonciás deákról, vándorlegényről, efféle világcsavargókról. De hetedhét országról, Óperenciáról, pláne azon is túlról, Üveghegyről se essék szó, az mind külország.

- Esetleg a kiskakas gyémánt félkrajcárja?

- Megbolondultak kendtek? Szidnák azt a jóságos török szultánt? Az a gazdag szegény ember legjobb barátja!

- Izé, Kisgömböc?

- Elment az eszük? Már bekapta az országot, maguk is benne vannak, még mesélgetnének róla?

- Terülj-terülj asztalkám?

- Talán turulj-turulj!

- Forró vizet a kopaszra?

- Kopaszokat jobb nem piszkálni, amondó vagyok.

- Kacsalábon forgó palota?

- Az nem kacsaláb, hanem saját láb, azon áll a királykisasszony.

- Táltos paripa?

- Akinek még nem utáltos...

- Hétfejű sárkány?

- No, ezt eltalálták. Az magyar, máshol nincs hét feje, arról mesélhetnek. De róla is csak csupa jót.

Hej, búnak eresztette a fejét a sok óvónéni, óvóbácsi, már keresték a vasbocskort, hamuba sült pogácsát, lapulevelet a talpukra, hogy világgá menjenek maguk is, mikor eszükbe jutott, hogy hát hiszen ott a „Magyar népmesék” videósorozat, azt majd megkapják, abból kell majd válogatni.

Ej, de nagy kár, hogy ez a sok idegenszívű, csúnya mese, amit kérdeztek, az is mind-mind abból vagyon. Meg a magyar folklórkincsből, amit bizony még a gazdag szegény ember sem tud megváltoztatni, ha megfeszül, akkor sem.

De még az emberminisztere sem, aki most épp kutakat zárat el szegény emberek elől.

Akkor jöttek el hozzám, ajánlanék én szép mesét a gyermekeknek, amolyan hazafiasat.

Én biza csak kettőt tudok mondani.

Az első az „Üssed, üssed, botocskám!”

A második meg, a Magyar népmesék sorozatból a Köcsögkirály.

Mit csináljak, ez a címe.

Eddig volt, mese volt.

Legyen most már itt a vége, ordas farkas fusson véle!

Szele Tamás

Nem tava: vára. És nem Székelyföldön van, ha és ami van, hanem Aradtól északkeletre, Világostól északnyugatra, Simándtól délre. Újszentannán, a romániai Arad megyében. Hogy mármost mi van ott, az kérdéses, földvárnak nézem, még jó nagynak is, de hogy mi lett ebből a földvárból, az már nem kérdés: kacsa. Annak viszont méretes: nyolcvankilenc hektáros kacsamadár.

Újszentanna mintha üldözne engem: tavaly novemberben jártam ott, egy német televíziótársaságnak dolgoztam, dokumentumfilmet forgattunk arrafelé: akkor bizony nem láttunk mi sem ásatást, sem régészeket, sem földvárat, igaz, nem is kerestünk, másféle ügyek érdekeltek minket. Simán elmentünk volna tán még egy Stonehenge mellett is, legfeljebb az operatőr vette volna észre a szokatlan formációt. Hogy mi annak idején mellesleg nem jártunk ott túl nagy sikerrel, az tán nem is ide tartozik, annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor tegnap azt olvasom, hogy a német régészek annál inkább.

Azt mondja a hír, ráadásul a 888-on – innentől kezd érdekes lenni – miszerint

„Trójánál négyszer nagyobb várat találtak Erdélyben

Ez lehet Kelet-Európa egyik legfontosabb régészeti felfedezése.

A Főtér beszámolója szerint egy 90 hektáros alapterületű vár alapjaira bukkant egy román és német régészekből álló csoport az Arad megyei Újszentanna mellett. A szakemberek szerint a várat a bronzkorszakban, körülbelül 3400 évvel ezelőtt építhették. 

Az ásatások már 2009-ben elkezdődtek a környéken németországi támogatással, a munkálatok a frankfurti Goethe Egyetem egyik professzorának irányításával indultak meg.

Rüdiger Krause elmondta, az ásatásokat mindaddig folytatják, míg ki nem derül, miért volt szükség egy ilyen óriási alapterületű erődítmény megépítésére ebben a régióban.

Összehasonlításképpen: a trójai vár 29 hektáros alapterületű, míg az újszentannai erődítmény legalább 90 hektáros. Míg a trójai erődítmény kizárólag kőből épült, az újonnan felfedezett óriási erődítmény vélhetően fából és agyagból készült, ami fejlettebb civilizációra utal - magyarázta a professzor.”

Nofene.

Szép nagy, én ezt hogy nem vettem észre? Mindjárt kiderül az is, de előbb nézzük meg, mit tud erről maga a hivatkozott Főtér.ro? Az bizony semmivel sem mond se többet, se kevesebbet, mint a hírhedett Oláh Gellért a 888 anyagában, ugyanis szó szerint ugyanazt mondja. Hát, azért ez régebben egy szakma volt, tíz sor alatti hírt nem szignáltunk, sőt, úribb helyeken tizenöt alattit sem (mivel harminc sor a legkisebb kifizethető írásmennyiség, a flekk, a fél flekk alatti dolgokat aláírni is értelmetlen, nem lehet őket könyvelni). Na, de mióta úribb hely a 888? Elég az, hogy a Főtér anyagát szó szerint átveszi, még szignálja is ez a kultúrharcos. Rendben, csak ezzel nem vagyunk beljebb. Hát a Főtér honnan vette a szenzációt?

A Főtér az Adevarul.ro-tól, az Adevarul az Aradon.ro-tól, megy a földvár vándorútra, egyik lapból a másikba... ahogy megyünk, ballagunk vissza, a forrás felé, úgy látjuk egyre inkább, hogy – nem látunk semmi újat! Az anyagok egyre hosszabbak, maga az ősforrás, amit Alin Gherasim kolléga úr írt az Aradonba rendesen megfogalmazott, helyszíni riport, de bizony adat nincs több benne, mint a többiben. Mondjuk az eredetin látszik, hogy nem régész a szerző, sőt – leírta, amit mondtak neki, abból még sosem volt baj, aztán leadta, senki sem gondolta volna, hogy ettől megmozdul a világ. Sőt, az eredetiben már benne vannak azok a logikai hibák, amik feltűnhettek volna az Adevarultól az Indexig, a 888-tól a New York Timesig minden átvevő lapnak, csak senki nem vette a fáradtságot, hogy el is gondolkodjék rajtuk.

Igen, a New York Times is átvette ezt a humbugot. (https://www.nytimes.com/aponline/2018/08/07/world/europe/ap-eu-romania-prehistoric-fortress.html)

No, de mik a hibák?

Azt mondja a hír, miszerint „ a trójai vár 29 hektáros alapterületű, míg az újszentannai erődítmény legalább 90 hektáros”. Hát, ez nekem sehogy sem négyszer nagyobb, legfeljebb háromszor. De úgy látszik, senki sem szokott számolni a világsajtóban. Aztán arról is szó van, hogy „Míg a trójai erődítmény kizárólag kőből épült, az újonnan felfedezett óriási erődítmény vélhetően fából és agyagból készült, ami fejlettebb civilizációra utal” - mondja Rüdiger Krause professzor. Más források szerint Florin Gogâltan professzor úr mondja.

Nocsak.

Nem mondom, hogy nem léteztek magaskultúrák, melyek szinte csak vályogból építkeztek, hiszen Egyiptomban is fenntartották a követ a piramisoknak, templomoknak, palotáknak, a nép bizony vályogházban lakott, amint Mohendzso-Daróban is, de azért a kőfal bizony, hogy nem a fejletlen, hanem igenis a fejlett civilizáció jele. Már csak azért is, mert kőfalat emelni nehezebb, bonyolultabb műszaki feladat, mint vályogtéglát vetni, azt a követ csiszolni, faragni kell, a durva kő faragatlan ám. Szállítani is kell, emelni, egyszóval ahol kőből építkeznek, ott kell legyen valamiféle társadalmi rend is.

De hogyhogy elkerülte eddig a figyelmünket egy ekkora épületegyüttes, aminek állítólag része egy óriás vályogpalota is, száz méter hosszú, negyven széles?

Úgy, hogy nem kerülte el. Legalább százötven éve tud a világ az újszentannai földvárról. A Maszol.ro meg is írja tisztességesen (http://www.maszol.ro/index.php/tech-tudomany/100239-karpatok-trojaja-folytatodik-az-ujszentannai-avar-domb-feltarasa):

„A város mai belterületétől négy kilométerre délre található, a vasút által átszelt ovális alakú, 78 hektár területű réz- és vaskori földvár virágkora Krisztus előtt 1400 és 1200 között lehetett. Az avar korból gazdag lelet bukkant fel Újszentannán 1888-ban, amikor a vasút építésekor, egy sírmellékletben több aranytárgyat találtak, melyek közt a legértékesebb egy tizenkét, aranyból formázott babérlevélből kovácsolt koszorú. Az 1963-as és a 2000-es években folytatott feltárásakor a tiszapolgári kultúrához köthető nekropoliszra és a hallstatti kultúra idejéből való dísztárgyakra, fegyverekre bukkantak.” (Maszol)

No, de ha ásták már ezt a földvárat, méghozzá többször is – különben csatolható lenne még a gávai vagy a pre-gávai kultúrához is a jegyei alapján -, ha találtak már benne avar kori aranyleletet is, hogy a viharba lett belőle pont most szenzáció? Miért nem korábban vagy később?

Leginkább azért, mert, amint a Maszolból megtudjuk:

„Ioan Constantin Inel, a megyei múzeum nemrégiben kinevezett új igazgatója elmondta, hogy a térség idegenforgalmi vonzerejévé, turisztikai látványosságává szeretnék alakítani a néhai földvárat, a maradványok konzerválásával és egy látogatóközpont építésével.”

Ja, vagy úgy. A beruházás az bizony beruházás, az fontos dolog: azt nem lehet félvállról venni. Ráadásul a Scinews.ro is érdekes szempontot vetett fel: az ugyanis tudományos lap. Azt mondja pediglen, hogy „a palota csak feltételezés, semmi sem bizonyítja a létét. Egyáltalán, a négy méter mély árkok és a húsz méteres földhányások sem bizonyítottan emberi kéz munkái: sőt, a feltárás vezetői állításaik közül semmit sem bizonyítottak. Feltehető, hogy szerettek volna lendíteni egyet a jövő évi munkálatok költségvetésén a sajtónyilvánosság bevonásával, de ebből szánalmas klikkvadászat lett.” (Kivonatolt fordítás) (https://scinews.ro/cetatea-veche-din-santana/)

Szóval, azért nem láttam én a gigászi földvárat Szentannán, mert nem is nagyon volt mit látnom. Ez bizony nem korszakalkotó felfedezés, hanem részben régebbi eredmények újraértékelése, részben költészet.

Népköltés.

Szájról szájra, lapról lapra.

Kezdem megérteni, hogy alakulhatott ki a Drakula-kultusz. Bram Stoker hallott egy egzotikus hiedelmet Vámbéry Ármintól, hallott tőle egy történelmi epizódot is, nem kellett egyéb, csak összeírni egy ponyvába, a legendát már hozzátették a követők, epigonok, a sajtó, a közönség.

Szóval, nyugalom, nem fenyegeti veszély a szentfalú Trója dicsőségét, nyugodtan pihenhet a Hádész árnyán a jó Priamosz: Újszentanna nem homályosítja el Pergamon hírét.

Tényleg volt ott valami, tán még méretes is, csak a nagy hírverésben már meg nem tudnánk mondani, micsoda és mikori. Akár több földvár is épülhetett, akár egymásra is, különböző korokban. Minden lehet.

Csak az nem, hogy a vályogpalota fejlettebb kultúrára utaljon, mint a kőpalota.

No, mehetünk tovább. Nincs itt semmi látnivaló.

Futott egy kört egy szép, kövér kacsamadár.

Szele Tamás

Kérem, ahhoz, hogy ezt a címet értsük, bizonyos életkor fölött kell járni – és, ha már itt tartunk, életbölcsesség kell ahhoz is, hogy a trükköt megértsük. A Barbapapa egy francia rajzfilmsorozat volt a hetvenes években, a címszerepben egy alakváltó figurával, aki átalakuláskor mindig azt mondta: „hüpp-hüpp-hüpp-Barba-trükk”. Most ezt fogja mondani a Magyar Idők is.

De hát miért? Tessenek erősen kapaszkodni: komoly esély van arra, hogy augusztus 25-én megszűnik a Magyar Idők. Nem, nem az illuminátusok és a Bilderberg-csoport sorosista ügynökeinek aknamunkájáról van szó, valamint a külső és belső osztályellenség szabotázsa sem tette be pikkelyes lábát az idő vasfogán, egészen egyszerűen úgy szűnik meg, hogy nem szűnik meg, csak de.

Mondom én: barbatrükk.

Arról van szó, hogy a Magyar Idők megszűnik ugyan ezen a néven, de Magyar Nemzet néven fog megjelenni, míg a Magyar Nemzet nem fog Magyar Idők néven sem megjelenni, mert az a Magyar Hang. A Magyar Hang még nem tud erről, legalábbis ma reggeli száma alapján így gondolom, mindenki a Népszavából tudja ezzel szemben a hírt. (https://nepszava.hu/3004119_a-magyar-idok-megszunesevel-indul-ujra-a-magyar-nemzet) Természetesen én is. Hogy is indokolja a várható barbatrükköt a Népszava névtelen informátora?

„El tudná bárki képzelni, hogy mostantól majd a kormánypárti újságolvasó kér egy Magyar Nemzetet és egy Magyar Időket is? Teljesen életszerűtlen lenne, a jobboldalon ráadásul a Magyar Nemzet még mindig sokkal erősebb márka, mint amilyenné a Magyar Idők válni tudott. Ezt el kell ismerni”

Világos: el akarják kerülni, hogy a kormány két oszlopa konkuráljon egymással (minő képzavar). Még nagyobb gond, hogy az egyik oszlop már nem is áll, mert lerombolták, de az a lényeg, hogy augusztus 25-től lesz egy Magyar Nemzet nevű Magyar Idők, szóval nem is lehet majd felemlegetni a polgári napilap megszüntetését, mert lesz ilyen című napilap.

Aki most azt hiszi, hogy ez egy sziporkázóan új ötlet a kormánytól, az nagyon nagyot téved. Ezt már egyszer megcsinálták, akkor is a Magyar Nemzettel. Egészen pontosan 2000-ben. Frissítsük csak fel egy kicsit az emlékeinket!

Az elátkozott 1998-as választásokat a Fidesz a Magyar Nemzet teljes mellszélességű támogatásával nyerte meg. Valamint azzal, hogy lepaktált Torgyán Józseffel, de ez most irreleváns: most a Magyar Nemzettel foglalkozunk. Ha nincsenek Kristóf Attila jegyzetei, megkockáztatom, több parlamenti hellyel kevesebbet érnek el. De meg is hálálták, ahogy illik. Mikor a Postabank sajtóportfóliója a kormány kezelésébe került, nem a nyereséges Kurírt tartották életben, hanem a veszteséges Magyar Nemzetet. A Kurírt megszüntették, igaz, a lap kebelét sosem feszítette komoly fideszes érzület, legalábbis Bayer Zsolt távozása óta nem. Azonban olyan szép volt ez a hála, hogy két év múlva a Nemzet is belérokkant.

Ugyanis időközben az első Fidesz-kormány megalapította a volt Új Magyarország romjain a Napi Magyarországot, ami akkoriban a Magyar Idők mostani szerepét játszotta. Keményen kormánypárti, markánsan kisebbségellenes, gyakran antiszemita lap volt, csak hát ott volt mellette a szent tehén, a Magyar Nemzet, ami valamivel mérsékeltebben ugyan, de hasonló tartalmat publikált. Hát ez az: mérsékletebben. Ebből következően a két lapot 2000 áprilisában összevonták, oly módon, hogy a korábbi nemzetes urakat elbocsátották, így aztán a Napi Magyarország lett az új Magyar Nemzet.

Tetszik már érteni?

Simicska Magyar Nemzetét tehát már akkor sem az eredeti lap munkatársai, hanem a Napi Magyarország propagandistái írták!

Aztán ezek a propagandisták mentek el a G-napon más lapokhoz, jelesül és például esetünkben a Magyar Időkhöz, hogy most újból visszatérjenek.

Ha kicsit kenetes hangulatomban volnék, most a Prédikátor könyvét idézném, mert van a dologban valami biblikus, ha egyéb nem, a hangulata:

„Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!

Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?

Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad.

Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.”

És a Magyar Nemzetből is rendre mindig kormányszócső lesz, felebarátaim, akárhányszor szereljük össze, mindig tank jön ki a végén, sosem babakocsi.

Bizony mondom néktek: felette nagy hiábavalóság.

De nem vagyok kenetes hangulatomban, úgyhogy csak annyit mondok: láttuk már ezt a cselt.

Hüp-hüp-hüpp-barbatrükk!

Szele Tamás

Nem könyvterjesztő. Isten ments. Szóval, kezdjük azon, hogy a magyar állampolgársággal két dolog jár, az egyik, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk, a másik meg a tudat, hogy körülöttünk forog a világ. Ezt majdnem mindenkire jellemző, aki nem kapja el, abból még lehet valami, aki elkapja, abból már csak átlagpolgár, de annak igen büszke.

Mellékhatása ennek a kórnak a túltengő önbizalom és a mindent megmondás, amiből viszont az következik, hogy többségünk betegesen naiv, becsapható: ugyanis ha egyszer már elhitt egy marhaságot, élete végéig biztos lesz abban, hogy az igaz, és inkább hal meg a – hamis – elveiért, minthogy azt mondja: „basszus, tévedtem”. Ebből a szép, nemzetinek is mondható vonásunkból él két élősködőfajta is, úgymint a magyar politikus és a magyar szélhámos. Nem beszélhetünk teljesen elkülönült fajokról: van átjárás a kettő között, könnyen keverednek, közös utódjuk a Magyar Helyzet, melynek legfőbb tulajdonsága az, hogy kétségbeejtő és egyre romlik.

Vegyünk egy egyszerű és apolitikus példát.

Még csak nem is én szúrtam ki, hanem az atveros-oldalak.com az egyik írásukban (https://atveros-oldalak.com/2018/07/02/tovabbra-is-tarolnak-a-kamu-oldalak/) a szegény, féllábú cukrászkislányt a kaprazatos.club-ról. (http://www.kaprazatos.club/2018/05/kigunyoltak-lanyomat-az-iskolabanmert.html). Meg köll a szívnek szakadni a történeten, kérem, mutatom is, zsebkendőket elő!

„KIGÚNYOLTÁK LÁNYOMAT AZ ISKOLÁBAN, MERT MOZGÁSSÉRÜLTKÉNT CUKRÁSZ AKAR LENNI! NEM KÉREK MÁST, CSAK NÉZZÉTEK MEG MIT TUD!”

Itt álljunk meg. Mi van? Miért ne lehetne cukrász valaki, aki mozgássérült? Mi akadálya lenne, mi volna ebben nevetséges? A cukrász nem a lábával dolgozik, a nem is olyan kis lánynak keze van, esze van, nagyon is jó cukrász válhat belőle, ahogy bárkiből, akinek mellesleg hiányzik az egyik lába. Nem kritériuma a cukrászatnak a teljes testi épség.

De a névtelen anyuka csak folytatja. Ezek az anyukák mindig névtelenek, ahogy a nénikék, bácsikák és mások is az átverős oldalakon, a sajtóetikának ezt az egy pontját mindig betartják, kérem, a megszólalóknak csak akkor közlik a nevét, ha azok soha nem nyilatkoztak nekik. Ez a hölgy is Névtelenné, született Ismeretlen Katona.

„Mint minden anya én is imádom a gyermekem. 

Sírva jött haza az iskolából, mert cukrász akar lenni. 
Be is adta a jelentkezését a képzésre. 
Ma reggel azt mondta, nem akar tovább élni,mert ŐT folyton kigúnyolják, kinevetik. 
Azt hittem megszakad a szívem. 
Hogy tudnak emberek ilyen kegyetlenek lenni? 
Igaz, hogy balesetben elveszítette egyik lábát, de ez nem akadályozza ŐT abban, hogy azt csinálja, amit szeret! 
Nem akarok dicsekedni, sőt! 
Nem kérek mást tőletek, csak nézzétek meg milyen ügyes és,ha érdemesnek tartjátok rá írjatok neki néhány dicsérő szót! 

Nagyon sokat segítenétek! 
Köszönöm szépen!”

(Megjegyzés: a szöveget javítani kellett, mert vessző után sosem tesz a szerző szóközt, ami azt valószínűsítheti, hogy ezeket a hazugságáradatokat még csak nem is tisztességes számítógépen, hanem egy tableten vagy telefonon követik el. Azért is lehetnek ilyen rövidek, különben.)

Szöveg közben egy csomó torta. Kommentelési lehetőség nincs, maximum a Facebook-oldalon.

Hát, kérem akkor vegyük az alapvetést, a hír kérdéseit. Hír az, ami öt kérdésre válaszol: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni és hogyan? Az írásban ezekre nem kapunk választ. Nem mondja kedves Névtelenné Ismeretlen Anyuka, hogy hívják a kislányt, nem mondja, hol történt, mikor történt, hogyan történt, azt mondja csak, hogy szerinte gúnyolódás történt, de minden részlet nélkül – ez kicsit kevés még ahhoz is, hogy bármiről tudomást vegyünk, nem, hogy még meg is írja valaki. Hát hiszen én is mondhatom, hogy tűzokádó sárkány pusztított el egy várost. Hol, mikor? A Hobbit című fantasyben, kérem, egészen pontosan ott. Magam láttam, igaz, film volt. A könyv jobb. Még a sárkány nevét is tudom, Smaugnak hívják, ez már több, mint amit a kaprazatos.club förmedvénye elárul.

Ja, hogy nem igaz, sőt, mese?

Kit érdekel?

A legnagyobb baj, hogy van még egy kérdés.

Igaz-e a hír?

A cukrászkislány legendája bizony nem igaz.

Az atveros-oldalak rákeresett a fotóra, és kiderült, hogy a képen Camille Rodrigues brazil paralimpikon látható (http://blog.conforpes.com.br/historias-de-vida/a-protese-de-camille-rodrigues/), a száz és négyszáz méteres mellúszás bajnoka Guadalajarában (többek között), aki egy genetikai betegség miatt négy évesen vesztette el a lábát és azóta használ protézist, méghozzá virtuóz módon – a Facebook-oldalán egy felvételen még szambázik is, tökéletesen, fölényes eleganciával, ahogy egy valódi brazil hölgyhöz illik.

Világszerte ismert sportoló, nem szegény magyar reménybeli cukrászkisasszony. Iskolába sem nagyon járhat már, inkább egyetemre, ugyanis a wikipédia szerint huszonhat éves. Isten éltesse.

Ez most mi a búbánatos harci francra volt jó az álhírsajtónak?

Mert megjelent, szövegazonosan vagy hét helyen is, persze, mind efféle kamugyár.

Minek kellett ideböfögni ezt a marhaságot? Információt nem tartalmaz, propagandának nem jó, maximum a kattintási-megosztási-hozzászólási rátát növeli, optimalizálja a keresőt és hoz egy kis pénzt a hirdetések miatt. De ennél többre nem alkalmas.

Azért van némi politikai haszna: edzésben, vagyis hülyén tartja a választót. Aki elhiszi ezt az átlátszó hazugságot – amit különben a képre való rákereséssel öt perc alatt saját maga is leleplezhetne – az elhiszi azt is, hogy tejjel-mézzel folyó hazánkat migránshordák fenyegetik, akkor is, ha az egész elmúlt hét folyamán összesen egy, azaz egy illegális határátlépőt fogtak el Magyarország összes határán. Körben. Egyet. És elhiszi a másik oldalnak is, hogy ha ők vezetnék az országot, mindenki gazdag lenne, fiatal és szép, de azonnali hatállyal, központilag mondhatni. Varázsütésre.

Persze, azt nem állítom, hogy pont ez az álhír politikai célokkal született, voltak olyanok is, érdekes ódon ugyanazokban az orgánumokban, a mostaniak inkább tűnnek a Könnygerjesztő Vállalat termékeinek.

Céljuk a butaság általános terjesztése.

Az, hogy véleményünk legyen, ne bizonyosságunk, hinni akarjunk, ne tudni. És ezt a kettőt tekintsük azonosnak.

Mondom én: a magyar politika és a magyar szélhámosság kéz a kézben járnak, mert jegyesek.

Minden külön értesítés helyett.

Szele Tamás

Hogy pontosan mi is történt Nicolas Maduro venéz elnökkel tegnap, azt nem lehet megmondani, de elemezni annál inkább: ő azt állítja, megpróbálták megölni hazája gaz ellenségei, és sikerült. Illetve nem. Nem sikerült, de megpróbálták megölni, illetve... a fene tudja, ki próbált meg, és mit, de akárki is légyen, kérje vissza az iskolapénzt, mert merényelni nem így kell.

Akkor szokásunk szerint lássuk előbb magát a hírt – nem merek „tényeket” írni, mert gyanús, hogy ilyesmivel nincs dolgunk – aztán jöhet a kabaré. Tehát, tegnap Maduro elnök díszszemlén vett részt Caracasban, az Avenida Bolivaron, a venéz Nemzeti Gárda megalapításának 81. évfordulója alkalmából. Ami jeles dátum, ilyen esetben mondhatni kötelező a díszszemle, az első újoncok épp most száz évesek, van mit ünnepelni. Illetve nincs. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van vele, az infláció most csak 46 ezer százalék, de év végére elérheti az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, vagyis a bolivar végéből a héten vágtak le öt nullát, és kevés, egy átlagbér körülbelül huszonhat forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire és Maduro elnök épp készül betiltani a cserekereskedelmet, valamint bevezetni a kriptovalutát, ami valóban bölcs lépés, mert legalább ezentúl nem kell maga után húzza a venéz polgár a három vasúti kocsi bankjegyet, ha lemegy gyufáért.

Kérem, így néz ki egy virágzó állam, mely bizakodva tekint a jövőbe és katonai parádékat rendez. Ráadásul az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül és éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Már megjelentek olyan híresztelések, hogy az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem lesz képes teljesíteni. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor az olajpiacnak hirtelen komoly deficittel kell szembenéznie. (http://huppa.hu/szele-tamas-donald-es-az-olomkatonak/)

Maduro elnök finoman szólva sem nevezhető túlzottan népszerűnek, ha magányos sétát tenne az Avenida Bolivaron, nincs kizárva, hogy az első sarkon leütnék, megsütnék elevenen és fel is szolgálnák az első vendéglőben, egyszóval, ha a nyomorgó nép hirtelen darabokra szaggatná, a legkevésbé sem okozna meglepetést ez a politikai gesztus a nemzetközi diplomáciai életben. Esetleg a komolyabb titkosszolgálatok kiküldenének egy-egy közepes képzettségű ügynököt, ellenőrizni, hogy tényleg meghalt-e. Tehát nem menne épp csodaszámba, ha megmerényelnék – de hát mi történt?

Épp a beszédét tartotta a vígan masírozó nemzeti gárdistáknak (nem teljesen értem, hogy ha azok a beszéd közben vonulnak a szónok előtt, hogy hallanak többet három-négy mondatnál?), mikor pukkanás hallatszott, a pódiumon mindenki az égre pillantott riadtan, ezután testőrei a színpadra rohantak, és kimenekítették. A hírek szerint terrortámadás zajlott az elnök ellen.

Nem, nem az elnök pukkant ki, bár ahogy elnézem, olyan szép nagy, vödör formájú feje van neki, hogy az is elsülhetett volna. Egy vagy több drón robbant fel szerinte – a tűzoltóság szerint meg egy gázpalack, pár háztömbbel odébb. (https://index.hu/kulfold/2018/08/05/latvanyosan_vedtek_meg_a_venezuelai_elnokot_a_terrortamadastol/)

„Az elnök ezután a közszolgálati tévében beszélt a merényletről. Azt mondta, egy szerkezet éppen vele szemben robbant fel. Nagy robbanás volt. Először azt hitte, tűzijáték indult, de a második robbanásnál már leesett neki, hogy másról van szó. Jorge Rodriguez kommunikációs miniszter azt mondta, drónokra szerelt bombákról van szó. Ezeket akarták az elnök és a felsorrakozott gárda felett felrobbantani. A katonák közül heten sérültek meg. Nicolás Maduro elnökünk nagyszerűen érzi magát, kitűnő egészségi állapotnak örvend - mondta Rodrigez miniszter a VTV állami televíziónak.” (Index)

Ennek a nép mondjuk annál kevésbé örvend – de maga Maduro is szó szerint azt mondta: „Élek és győzedelmes vagyok!”

Érdekes fogalmai vannak a győzedelemről. De ellentámadásba is lendült: bejelentette, hogy vannak gyanúsítottjaik, és néhányukat már elkapták. Maduro nemcsak a venezuelai szélsőségeseket, hanem azok kolumbiai kapcsolatait, és magát a kolumbiai elnököt, Juan Manuel Santost is felelőssé tette a terrortámadásért.

„Rekordidő alatt tisztáztuk a helyzetet, merénylet volt ez a meggyilkolásomra, ma akartak megölni, és nincs kétségem afelől, hogy minden szál a venezuelai jobboldalhoz és a szélsőbaloldalhoz vezet, amely a kolumbiai szélsőbaloldallal szövetkezve cselekedett, s kétség sem fér ahhoz, hogy e merénylet hátterében Juan Manuel Santos áll” - idézte Madurót az MTI.

Ja. Meg a dementorok és főként a blefuszkui titkosszolgálat is érintett.

Maduro tökéletes hülyeségeket beszél, még akkor is, ha tudjuk, hogy Latin-Amerikában a szélsőjobb és a szélsőbaloldal nem egészen azt jelenti, mint minálunk, de azért még ott sem fognak össze, ott is tűz és víz ez a két oldal. Kolumbiának egyelőre sokkal több baja van azzal, hogy az odamenekülő venézeket valahogy ellássa, befogadja, megetesse tisztességgel, meg is teszik, pont egy merénylet a legutolsó, amivel még súlyosbítani akarnák a helyzetet – bár azt nem kétlem, hogy Santos elnök a pokolba kívánja Madurót, de az is biztos, hogy nem küldi. Akkor miről van szó?

Az erdogani receptről. Ha és amennyiben elfogadjuk, miszerint Maduro ellen belső politikai ellenfelei, valamint Kolumbia intézett támadást, úgy le lehet csukni végre a venéz jobboldalt, baloldalt, közepet és egyáltalán, a világon mindenkit, aki nem tetszik. Esetleg még hadat is lehet üzenni Kolumbiának, mely állam ez esetben kénytelen lesz a földbe gyalulni a venéz erőket – a kolumbiai hadsereg ugyan nem tartozik a legnagyobbak közé, de az éhező, rongyos, alig felfegyverzett venezuelai csapatokkal még ők is elbánnának néhány perc alatt. Tehát azt a háborút még érdemes lesz meggondolni, senhor Maduro.

Ellenben az erdogani példa alapján azonnal bevezethető a rémuralom és jöhetnek akár a tömeges kivégzések is, ugyanis Venezuela földrajzi okok miatt nem tagja az Európai Uniónak.

Önmerénylet szagát érzi az elemző, és nem ok nélkül.

Már önmagában az is érdekes, hogy ha több drón is rátámadt erre a szép, nagydarab emberre, hogy az Isten csodájába sikerült egy ekkora célpontot elvéteni? És hát ezek nem lőttek, ezek robbantak: a mindenségit, hát egy bányából sem sikerült kihozni egy kis igazi robbanóanyagot, mondjuk paxitot, ami darált húst csinált volna az egész dísztribünből? Mit gatyáztak ezek a „merénylők” petárdákkal? Nyilván azért, mert nem merényletről volt szó.

Elnököt különben sem így lövünk díszszemlén. Tetszenek még emlékezni a boldogult Szadat elnökre? Na, az férfimunka volt. De akarták is, hogy meghaljon.

Az ellene elkövetett merényletre egy, a jom kippuri háború emlékére tartott díszfelvonulás alkalmával került sor. (Mi a fenét ünnepelhetett az egyiptomi hadsereg pont a jom kippuri háborún, melyben rongyosra rúgták az alfelüket?) Az egyiptomi elnököt négyszeres biztonsági intézkedések védték, és a felvonuláson részt vevő katonáknál nem lehetett lőszer – csakhogy az ezért felelős tisztek éppen mekkai zarándoklatukon voltak. A tömeg felett elszállt egy Mirage vadászgép-raj, ami elterelte a figyelmet, ekkor egy csapatszállító állt meg az elnöki lelátó előtt. A kiszálló Halid Iszlambuli hadnagy szalutált, Szadat pedig felállt, hogy fogadja a tisztelgést. Ekkor Iszlambuli hadnagy három gránátot dobott Szadat felé, melyek közül csak a harmadik robbant fel, majd a hadnagy vezette fegyveresek lövéseket adtak le az elnökre, aki azonnal életét vesztette. A magas rangú nézők pánikszerű menekülése közben és a kialakuló tűzharcban tizenegyen meghaltak – köztük a kubainagykövet és egy ortodox pap – és huszonnyolcan megsérültek, így például Hoszni Mubárak alelnök, Butrosz Butrosz-Gáli külügyminiszter, későbbi ENSZ-főtitkár, James Tully ír védelmi miniszter, valamint további diplomaták és tisztviselők. 

Elnököt így merénylünk, kérem. Nagyban, és ha más is beleesik a szórásba, később megkeressük az utódait és elkérjük tőlük is a honoráriumot. Lófütty volt Maduro ellen, nem merénylet. Ha az lett volna, már nem élne.

De él, kérem, és fenekedik – hát, most mit mondjunk? Erdogannak van Gülenje, Orbánnak Sorosa, most már Madurónak is van Santosa.

Annyi csak a baj, hogy míg Erdogantól messze van Gülen, Orbántól Soros, Maduróhoz baromi közel van Juan Manuel Santos. És esetleg még felpofozhatja alkalomadtán.

Ej, Nicolás Maduro Moros... hát nem lett volna neked is jó Soros inkább?

Vagy mit bánom én, Gülen.

De van megoldás.

Mivel a támadók drónok voltak, Venezuela azonnal üzenjen hadat Dróniának.

Szele Tamás

Általában visszafogott, kissé angolos a modorom, hiszen úri nevelést kaptam, az más kérdés, tisztelt izék, hogy olyan helyen, ami a számotokra Mordor lett volna és nekem is kellett kissé vigyázni. Most viszont utat engedek érzelmeimnek, egy művelt gentlemanhez méltatlanul. Engedem, hogy kitörjön belőlem a bihari paraszt szelleme és Ézsaiás összes átka.

De mivel úriember vagyok – ez egy bonyolult fogalom, amit nehezen tudnék elmagyarázni, túl azon, hogy a kurva életben sem értenétek meg, tulajdonképpen az a lényege, hogy az ember meggondolja, mit tesz, és ok nélkül nem követ el sem aljas, sem kegyetlen dolgokat, ám ezeknek ellenkezőjére törekszik – elmondom átkaim előtt, mi a bajom.

Először is az, hogy románozzatok le keresztbe, hosszába és a hajó alatt is húzzatok át, de én tényleg a világ legkegyetlenebb diktatúrájában születtem és nőttem fel, ahol épp ezért nagyon megbecsültük az emberséget és nagyon megvetettük, aki ezt eldobta magától. Hogy kinevezésért vagy gázpalack-kiutalásért, mindegy is.

Nálunk, Ceausescu idejében tényleg meg lehetett halni egy vicc miatt. Ezért vicceltünk is. Sokat.

Én igenis voltam ipari munkás, elektroműszerész, villanyszerelő, esztergályos, raktáros, rakodómunkás: még később, Magyarországon is voltam telefonszerelő, postás, rám aztán nem mondhatjátok, hogy sosem dolgoztam. Az első farmeremet úgy vettem Pesten, hogy egy haverral kiraktunk két vagont a Nyugatiban.

Ja, de nekem volt gyerekkoromban zongorám. Meg jártam német- és angolórára. Szóval szégyelljem magam, mondta nekem az a kutyabőrös proletár ismerősöm, aki életében nem dolgozott soha a Párt intézményein kívül. Hát, ez egy ilyen kor, seggfejkéim. Zongora van, mert szereti az ember, mert nem adná el, meg nincs is rá vevő, angolóra, németóra van a gyereknek, hátha hasznos lesz majd neki, krumpli és kenyér nem mindig van!

Ja, hogy én később tanultam mindenfélét.

Igen, tanultam, sosem fejeztem be, nem is fogom. De anyádat hívd munkakerülőnek, csak, mert nem krumplikapálásból él.

Ja, és te, Erkölcsi Magaslat, te miből is?

Nem az én dolgom?

Akkor milyen alapon szólsz bele abba, hogy miből él a barátom?

Igen, Konok Péterről beszélek. A kor egyik legszelídebb zsenijéről, az abszurd szürrealista lovagjáról, aki most elveszítette egyetlen fix jövedelmét, ugyanis azt a Hír TV Szabadfogás című műsorától kapta.

Erről az írásról nem tud. Ezt a harag szülte, nem a megfontolás.

Sokan támadják, hogy „minekmentoda”. Talán annak, hogy megpróbálta megvitatni, igen, a legszalonképtelenbb figurákkal is a sto gyélatyot. A kísérlet a jelek szerint nem járt sikerrel, de szeretnék rávilágítani egy apróságra.

Ő legalább odament, basszus, és nem kommentekben játszotta el a fenenagy partizánt, ahogy ti. Kurvára más dolog, öcsém, pacekbe belemondani a nácinak, hogy baromarcú, kamera előtt, és megint más otthonról visszakívánni valamelyik előző rendszert.

Igen, közöttünk van némi ellentét, ő ugyanis anarchista, méghozzá eszmei alapjai inkább 1968-asok, mint korábbiak, én ezzel szemben olyan fajta polgári radikálisként határoznám meg magam, aki 1789-hez nyúlna vissza. Mondanám, hogy a Goose and Irongridig, de minek mondjam? Úgyis mindegy, úgysem értitek. Attól még a barátom, és minden seb, amit rajta vágtok, nekem is fáj.

Mert mit mondtok, ti, világ szégyenei, jobbról és balról?

Igen, balról is!

„Mennyeneldógozni”. Hova, seggfejek? Történész, a Politikatörténeti Intézetből rúgták ki!

Ja, közmunkára? Hátha belérúghattok az útfélen? Hátha nem éri el a keresete a minimálisat, hátha elveszíti a lakását, családját? Melyik világban éltek, nyomorultak?

Nektek van, mindig is volt. Bölcsen sáfárkodtatok. Jellemmel, megalkuvással, ami az én barátomnak sosem volt sajátja.

„Kapájjonkrumplit, énsevagyoklusta”.

Ja, de te nem is vagy való másra. Einstein Albertet meg erkölcsi alapon akarta kiutasíttatni egy korabeli nőjogi szervezet az Egyesült Államokból, mikor menedékjogot kért: ugyanis elvált ember volt. De hát végül is, mit kaptunk mi ezektől az einstenektől, ejzenstejnektől meg lómaiaktól? Tényleg nem sokat, csak az életformánkat, minden műszaki eszközünket, kultúránkat, azt, hogy megszülethettünk: magunkat, ebben a mostani állapotban, Többet tényleg nem.

„Iszik, dohányzik”. Te nem, basszus, te magadtól esel az asztal alá este tízkor, nem a kisüstitől, vagy a politikusok mákonyától, amit lassan jobban imádsz, mint bármilyen maszlagot vagy áfiumot.

„Dögöjjönmegcsaládostul”. Te is, haver, csak gyere ide, megsegítelek benne, én azért keményebb iskolát jártam. Voltam olyan helyen tudósító, amiről írni sem volt érdemes, mert annyira szörnyű dolgok történtek, hogy senki sem közölte. Láttam a Poklot, jártam benne, szóval engem te nem ijesztesz meg.

„Mértneki, mértnemmásnak?” Helyes válasz: neki is, másnak is. Nem milliókról, hanem egy-két rugóról lehetne szó.

„Mitvéded?” Azért védem, mert egy van belőle. A független magyar értelmiség nem dicsekedhet nagyon sok valódi zsenivel. Sokan hiszik magukat annak, még többen tehetségesek is, de igazi, mértéken felül zseni alig akad. Ha a reneszánsz Olaszországban élne, már megtalálták volna a Mediciek. Ez nem a reneszánsz és kurvára nem Olaszhon.

És akkor gondolkodjunk. Ez az ember nem követelt pénzt. Udvariasan, kedvesen szólt, hogy ha esetleg valakinek olyan kedve volna... nem utasítaná el, na... Erre a válasz a gyalázkodás.

Urak és nemes hölgyek, az gyalázkodhatna csak, aki Péterrel egy súlycsoportban van. A többieknek a lovagi törvények szerint kuss. Ahogy a kibicnek is.

Nagy élvezet a segítségre szoruló óriást gúnyolni, törpék?

Persze, tudom, ha pártember lett volna, most már külön mozgalmak támogatnák, csak ő saját maga, ahogy én is, és egyikünk sem lesz soha pártember.

Emlékszem, mikor 1998 és 2002 között teljesen és tökéletesen munkanélküli voltam, nem volt telefonom és internetem, és ki akartak lakoltatni, csak két-három ember szánt meg, de bizony volt, hogy lejártam a villamosmegállóba cigarettacsikkért, a közért kukájához kidobott kenyérért.

Mert nem mindenki segíthetett mindig.

Hát ezért haragszom rátok, ti senkik.

Mert ezt a sorsot én soha másnak nem kívánnám, ti meg nyilvánosan kívánjátok, s még ezerszer rosszabbat is.

Azt mondanám, gondoljatok bele, míg még lehet.

Emlékszem egy perre, ti istentelenek.

Jogilag stimmelt, elsőfok, másodfok jóváhagyta az ítéletet, erkölcsi kifogások is sorakoztak a vádlott ellen.

Végre is hajtották az ítéletet, ma már minden keresztény templomban látható.

Ti, kövező csürhe, jó most Barabbást kiáltani?

Ja, most nem Barabbás.

Most majd megmondjátok.

Még Barabbásból is hiány van.

Aki tud, adjon. Aki nem tud, vagy nem akar: ne adjon.De aki mocskolódik: magát minősíti.

Szele Tamás

Kérem, mindenki sajtószakkifejezésnek véli az „uborkaszezon” szót, pedig maximum száz évvel ezelőtt lehetett az – igen, a Monarchia idején talán még érvényes volt, hogy nyáron minden döntéshozó pihen, a nép meg arat, tehát nincs hír, ma már túlléptünk ezen a tételen, például nem aratunk és nem üdülünk. Ellenben van kémszezon uborka helyett.

Ha ez az írás egy moszkvai orgánumban jelenne meg, bár ott még nem tartunk, de jövőre minden elképzelhető, az lehetne vagy inkább kéne legyen a címe, miszerint „Подъем американо-российских отношений”, vagyis „Az amerikai-orosz kapcsolatok fellendülése”, és lényegében véve erről is szól, csak azok a kapcsolatok kissé speciálisak. Bár orosz részről mindenképpen a legnagyobb érdeklődés jelei, nem is értem, ekkora figyelmet miért nem tekintenek bóknak azok a fafejű amerikai elhárítók?

Ugyanis örömmel mondhatjuk, hogy az ötvenes évek óta nem volt ilyen mértékű orosz kémforgalom a két állam között, a spionkivitel orosz részről kezdi megdönteni a legszebb hidegháborús évek rekordjait, és a londoni filmstúdiók mélyén valószínűleg már egyszerre több új James Bond-film készül, a forgatókönyvek már mindenképpen alakulóban vannak, sőt, a mostani kémtörténetek azért is filmvászonra kívánkoznak, mert csinos nők játsszák bennük a főszerepet.

Megannyi Mata Hari.

Na jó, mivel oroszok, Matuska Hariska.

Illetve, azon a vonalon, amit a Mueller-bizottság vizsgál, nincsenek bombázók, feltehetőleg azért, mert Trump elnökről senki sem tételezte fel a Lubjanka téren, hogy egy csinos nőtől elveszti az eszét, ha már övé a Miss Universe, látott ő már szép nőt eleget, még csúnyát is talán, arról nem is szólva, hogy az észvesztésnek nála nagyon komoly anatómiai akadályai vannak, mert ami nincs, az nem is veszhet el. A moszkvai aranyesőkről szóló mendemondák meg bizonnyal pletykák, szóval ő a most boncolásra kerülő kémregényekből kimarad. De szerencsére ott van nekünk a világszép Maria Butina, a fegyverek bárisnyája, aki hatlövetűvel kel és fekszik. (A „bárisnya” szó eredetileg nagyon kedves bók, és „baronesszt” jelent).

Vele az az újság, miszerint vádat emeltek ellene, kémkedés miatt – ami korábban csak gyanú volt, mostantól vád, méghozzá alapos. No de milyen, nem mellékes ténykörülmények támasztják alá ezt a vádat?

Ugyebár, annyit tudunk biztosan, hogy a 30 éves hölgyet július közepén tartóztatták le Washingtonban, éspedig azzal a váddal, hogy orosz ügynök, aki nem regisztráltatta magát a törvény szerint. Az idevágó törvények kissé röhejesek, mert egy ügynöknek természetesen nem az lesz az első dolga állomáshelyére érkezése után, hogy bejelentkezik a hatóságoknál. A valódi gond nem az, hogy a hölgy kapcsolatokat épített, azt mindenkinek szabad, legfeljebb nem sikerül – a szabad fegyverviselés orosz propagátora viszont olyan washingtoni körökben forgott „egyszerű diáklányként”, ahová semmiféle kommunikáció szakos diáknak nincs bejárása. Ahogy a sajtónak se nagyon. Tolmácsként is szerepelt kulcsfontosságú tárgyalásokon, sőt, amint azt Kevin Helson, az FBI különleges ügynöke megfogalmazta:

„A küldetése az volt, hogy személyes kapcsolatokkal éljen vissza olyan amerikai állampolgárok esetében, akiknek van befolyásuk az amerikai politikára, és így elősegítse az Oroszországi Föderáció érdekeit. Bírósági iratok szerint Butina legalább egy alkalommal szexet ajánlott valakinek, hogy pozíciót kaphasson egy különleges érdekeket képviselő szervezetnél, valószínűleg a fegyverlobbi nagyhatalmú szószólóinál, az NRA-nál.” (444)

Azaz hát, ha valamit nem tudott meg függőlegesen, megtudta vízszintesen, és már ment is a hírecske Moszkvába, mint a villám, surrant a twitteren, e-mailen. Hogy a kapcsolattartója lett volna-e Alekszander Torsin bankár, üzletember és pénzmosási szakértő, azt derítse ki az FBI, legyen nekik is valami munkájuk az ügyben, de aki azt hiszi, hogy Butina kisasszony valami mesterkém, női Stirlitz, az nagyon téved. Érdekes adalék derült ki a lebukásáról tegnap a CNN-en, ahol az adó hírszerzési specialistája, Robert Baer azt mondta róla, olyan, mint egy Scud rakéta: kicsit sem pontos. (https://edition.cnn.com/2018/08/02/politics/maria-butina-republican-circles/index.html)

„Legalább két alkalommal berúgott (évfolyamtársai szerint) és ittas állapotban nyíltan beszélt az orosz kormányon belüli kapcsolatairól, elismerve, hogy az orosz hírszerző szolgálatok részt vettek a fegyverviselési joggal foglalkozó csoportban, amelyet Moszkvában vezetett. Az osztálytársak mindkétszer beszámoltak a bűnüldöző szerveknek szavairól, mert olyan riasztóak voltak.” (CNN)

Hát, bocsánat, azért ilyen lazaságot egy Abel ezredes nem engedett volna meg magának... erről tényleg a régi Stirlitz-vicc jut az ember eszébe.

Tangóharmonika harsog a Gestapo folyosóján. Müller követi, benyit Stirlitzhez, majd értetlenül mered a láthatóan részeg, kozáksapkában harmonikázó ezredesre, és rászól:
- Mi van, Maxim Makszimovics, azt hiszed csak neked van honvágyad?

Szóval, ahogy az eredeti Mata Hari is inkább a női nem szépe volt, mint a német hírszerzés gyöngye, úgy Maria Butina sem valószínű, hogy egyhamar magas kitüntetésben részesül múlhatatlan érdemeiért. Jellemző viszont, hogy elődje, a 2010-ben lebukott Anna Chapman, lánynevén Anya Vaszilievna Kuscsenko is gyönyörű nő volt, viszont gyakorlatlansága, képzetlensége miatt ő is lebukott: az orosz hírszerzés vagy az amerikaiakat tartja hülyének, vagy a csinos nőket, és mindkét esetben téved, de ha már hölgynemű ügynökökkel kísérletezik, kiképezhetné őket rendesen is.

És aki azt hiszi, vége a matahari-parádénak, csalódni fog. Épp tegnap tették közhírré, miszerint orosz kémnő férkőzhetett be a moszkvai amerikai nagykövetségre, és dolgozhatott ott több mint egy évtizedig. A hölgy 2016-ban, egy ötévenkénti rutinvizsgálat nyomán lett gyanús, amit egy másik kormányzati biztonsági hivatal két embere végzett el Moszkvában, Londonban és Frankfurtban. Arra jöttek ugyanis rá, hogy a nő rendszeresen és engedély nélkül találkozik FSZB-sekkel, azaz orosz titkosszolgákkal. 2017 januárjában ezt jelezték is, de a Secret Service nem indított átfogó belső vizsgálatot, hanem hónapokkal később, nyáron csendben kirúgták a nőt, valószínűleg azért, mert tartottak attól, hogy nyilvános ügy lesz a dologból, ami elég kellemetlen lett volna nekik.

A Guardiannak hivatalosan azt állította a Secret Service, hogy a nő nem volt fontos pozícióban, nem fért hozzá nemzetbiztonsági anyagokhoz, de azt nem cáfolták, hogy potenciális kémként azonosították.

Erről a történetről egyelőre nem tudunk többet, azért annyi érdekes belőle, hogy ha az illető nem dolgozott fontos pozícióban, akkor mégis, mi lehetett?

Takarítónő?

Vagy gyezsurnaja, az amerikai követségen?

Ott eddig ilyen alkalmazott nem volt, de kérem, semmi sem lehetetlen.

Mindenképpen, ebből az a tanulság, hogy ha az ember amerikai és politikus, kerülje az orosz hölgyeket, ugyanis ha még csinosak is, minimum alezredesi rangban állnak az FSZB-nél.

És kinek van kedve pont egy alezredessel flörtölni?

Szele Tamás

Jó, én is olvastam Csokonait, és tudom, hogy nem a kiadó riad, hanem Tihanynak leánya, mely kiszáll szent hegye közül. Hogy miként bír egy hegy közül kiszállni, az még kérdés, de Csokonainak keze ügyében lehetett a csikóbőrös kulacsocskája, ami sok mindenre magyarázatot ad, kérem tisztelettel. Most viszont javasolnám, hogy legyen a tihanyi ekhó közintézmény.

Javasolnám, egyúttal azért is, hogy ez úton pótoljuk a sajtót, mint jelenséget és üzletágat. Az elmúlt hetek viharai érdekes tanulsággal jártak: tessék nekem elhinni, nem írhat az ember jót. Mindig akad majd valaki, bármiről is legyen szó, aki nem ért egyet a véleményünkkel, ez speciel nem is baj, ez az emberi természethez tartozik, de mostanság olyan mértékben gyalázzák az embert, hogy attól jobb kocsmákban nem a bicska nyílna ki, hanem a hullaszállító ajtaja.

Nem, nem köthető politikai oldalhoz. Ó régi szép idők, aranjuezi szép napok, mikor, ha valaki a magyar nyelv alapszabályait is semmibe véve gyalázkodott, tudhattuk róla, hogy a szélsőjobb küldte, vagy legalábbis onnan tévedt az emberlakta vidékre. Ma már szelíd, levendulaillatú nagymamák is szétanyázzák az embert és megígérik, hogy eljönnek az akasztásunkra, biztos, ami biztos, mert a saját szemükkel szeretnék látni. És távolról sem csak szélsőjobboldaliak. Elég, ha azt gondolják, mást gondolunk, mint ők.

Ennek a diszkrepanciának a megoldására ugyan már nagyon régen kitalálták a kardot, pallost és hadifejszét, valamint a láncos buzogányt, melyek mind-mind kiváló ellenszerei a ránk támadó agresszivitásnak, de hát éljünk bölcs önmérséklettel, mégsem járhatunk térdig vérben, csak, mert a magyar társadalom szó szerint idegbeteg lett, és bárki kínhalállal büntetné, ha akár a legapróbb dologban is eltér a véleményünk az övétől.

Abszurd, de nem lehet agyoncsapni valakit csak azért, mert ha tehetné, ő csapna agyon minket, ezt írásba is adja, megerősíti és majdhogynem jogi nyilatkozatot tesz szándékairól – ez még mindig kevés ahhoz, hogy egyáltalán csak felképelje az ember.

Nekem az lenne a véleményem, hogy forradalmi megoldáshoz kell fordulnunk.

Mivel a vélemény és ellenvélemény kifejtésére manapság a legelterjedtebb eszköz a sajtó, és pont ezzel az eszközzel a legelégedetlenebb mindenki, erre van a legtöbb panasz, javasolnám, hogy Magyarország területén

szüntessünk meg minden sajtóorgánumot és a sajtót, mint intézményt.

A hírek forgalma amúgy is felesleges, az megoldható az MTI útján (erre törekszik a kormány is, sőt, voltaképpen manapság már úgy vesszük észre, mi a fontos, hogy mi nem szerepel az MTI-ben), a nézetek ütköztetése vagy egyáltalán kinyilvánítása pedig a közönség reakcióiból ítélve sértő is mindenkire nézvést, aki csak bekommentel.

Hagyjuk a fenébe, polgártársak.

Ne legyen sajtó.

De hogy mégis mindenki mondhassa el a véleményét, akár hangosan is, és ennek dacára se alakuljanak ki konfliktusok, javasolnám, hogy minden magyar állampolgár kapjon napi tíz perc online összeköttetést a tihanyi visszhanggal.

Annak kiabálhat, ameddig belé nem feketedik vagy be nem reked.

És mivel csak a saját hangját fogja visszahallani, remélhetőleg önmagával nem fog késhegyre menő vitát folytatni és nem fenyegeti meg saját magát életveszélyesen.

Vagy ha mégis megteszi: ott is jól van.

Mondom én: ennek az országnak nem sajtó kell.

Hanem tízmillió saját visszhang.

Legfeljebb eljön majd a Kánaán és minden magyar állampolgár biztos lehet benne, hogy ő a legokosabb a világon, hiszen nem mond neki ellent senki.

Szép lesz, jó lesz, ez köll nekünk.

Online visszhang.

Az ötlet összpárti támogatására számítok, egyébként.

Mert politikusunk sincs olyan, aki mást akarna hallani, mint a saját hangját.

Na, abbahagyom.

Ezek képesek, és tényleg bevezetik.

Szele Tamás

Hát kérem, az úgy van most, hogy a Magyar Idők és a Demokrata elbocsátották Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről, kár, hogy erről sem az érintett, sem a munkáltatója hivatalos formában nem tud, nemhivatalosban sem, tehát akkor most gond van, igazítani kell. Helyre. Na, nem a kormánysajtó elhamarkodott írásait, hanem a tényeket, a cikkekhez.

Itt, kérem, valami belső szerveket nagyon elnézett egy béljós, mégpedig a Demokratánál, most már vakarhatja a fejét, gyorsan kell intézkedni. Egyfelől, ugye, a hír cseppet sem volna meglepő, már, ha igaz lenne: Prőhlén gyakorolta a céllövést az elmúlt hónapokban az összes új kultúrjanicsár, céltáblának használták, ráadásul kormánypárti céltáblának, aminek panaszkodnia sem szabad, elvárják tőle a lojalitást – egy ellenzéki céltábla legalább anyázhat egy kicsit időnként, de neki mosolyogva kellett tűrnie az ostromot. Mert ha meg- vagy felszólal, ellenzékivé változik és kirúgják. Vagyis trockista az, aki tiltakozik az ellen, ha trockistának nevezik, hiszen a Párt sosem téved – igaz, trockista az is, aki tűri, mert hiszen még csak nem is cáfolja a vádat, egyszóval mindenki trockista, de nem mindenkit végeznek ki egyszerre, elvtársak, tartsunk némi ütemet is.

Lássuk elsőként az inkriminált írást a Demokratából. (http://www.demokrata.hu/hir/kultura/levaltjak-prohle-gergelyt)

„Távozik Prőhle Gergely a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről – értesült lapunk az érintetthez közelálló forrásból.

Információnk szerint Prőhle Gergelyt az új miniszter, Kásler Miklós rendelte be magához a hét elején, s bár Prőhle eleinte ragaszkodott posztjához, sőt, kifejezte együttműködési szándékát, a beszélgetés mégis azzal zárult, hogy le kell mondania posztjáról.

Kásler Miklós elsősorban a Tanácsköztársaság politikai és esztétikai igazolását kérte számon az igazgatón. Mint ismert, a sajtóban viták zajlottak egy Tanácsköztársasággal foglalkozó kiállításról, amelynek hivatalos kiadványát Prőhle jegyezte.

Úgy tudjuk, hogy már csak a szükséges adminisztratív teendők vannak hátra, és Prőhle Gergely szeptembertől már biztosan nem lesz az irodalmi múzeum vezetője.” (Demokrata.hu)

Hát, azért maga a szöveg is problémás. A „forrást” nem nevezi meg, mondjuk a forrás védelmében, bár nem tudom, hogy mi bántódás érhetné azt, aki egy teljesen legális kormányintézkedésről számol be a sajtónak, de legyen, az informátor anonimitása szent. Ezek után olyan részletességgel számol be a derék informátor a beszélgetésről, mintha maga is jelen lett volna – hát hányan beszélgettek? Kásler, Prőhle és a hivatásos szivárogtató? Az ilyen tárgyalásokat nem négyszemközt szokás intézni? Elképzelem a jelenetet:

- Jónapot, miniszter úr, üdvözöllek! A kolléga úrban kit tisztelhetek?

- Szerbusz, kedves Gergelyem, szolgálatodra! Ő a hivatalos tanú és egyben szivárogtató, tudod, a Demokratától küldték, a lejáratási rovattól.

- Ó, az mindjárt más, kérem, csak tessék, ha lehet, jegyzeteljen is, vagy inkább rögzíti a beszélgetést?

- Á, igazgató úr, elég felvennem a telefonommal. A többi már a kollégák dolga a szerkesztőségben.

- Jó munkát, Tanú úr. Akkor, Miniszter uram, rátérhetünk a lényegre?

- Természetesen, igazgató uram, épp akartam kérni!

Egyszóval, megdönthetetlennek látszó állításokat olvashattunk a Demokratában (ezeket vette át a Magyar Idők is), mely állításokra semmi bizonyíték nincs, semmi garancia, tessék elhinni, mert azt mondták, és akinek olyan szép kökény szeme van, mint a Demokratának, az nem is tudhat hazudni.

Csak az a pogány Index, az ne volna. Elolvasták ugyanis a kurzusba egyébként tökéletesen illeszkedő hírt, és – újságíróhoz méltóan – utánanéztek. Kiderült, hogy egy szó sem igaz a dologból, még az ellenkezője sem úgy volt. (https://index.hu/kultur/2018/08/02/prohle_gergely_demokrata_magyar_idok_pim/)

„Prőhle Gergely viszont nem tud a leváltásáról. Az Index megkeresésére a Petőfi Irodalmi Múzeum kommunikációs vezetője közölte, hogy Prőhle utolsó információja az, hogy a miniszter úr méltatta a tevékenységét, nem tudnak menesztésről.” (Index)

Hát akkor most mi van?

Most az van, hogy Prőhle mester valószínűleg egy teljesen hétköznapi munkamegbeszélésen vehetett részt a minisztériumban, elvégre Kásler miniszter a munkaadója. Erről a megbeszélésről szerezhetett tudomást a Demokrata, ahol valaki eljátszott a gondolattal az értekezleten:

- Urak, mi van, ha kirúgták?

- De nem rúgták ki.

- Ki is rúghatták volna.

- Csak nem tették.

- Írjuk meg, hogy kirúgták, ismeritek a Káslert, lehet, hogy már elfelejtette, mit beszéltek, és elhiszi, hogy kirúgta.

- És ha írtak jegyzőkönyvet?

- Na bumm. Majd írunk mi is egyet. Különben is, ha a Kásler berzenkedne, magát keveri gyanúba. Hát kinek hisz ez a miniszter? Nekünk, vagy a saját szemének?

És lőn, az írás megjelent. Szignó nélkül, bizonyíték nélkül. Pletykának is gyengén – de megjelent. Ha emellé még azt is vesszük, hogy a kultúrharc új apostolainak igen nagy a befolyása a kormányra (bár az újdonsült emberminiszteré sem lehet akármekkora), bizony, könnyen megeshet, hogy Prőhlét utólag elbocsátják, mert a kormánylapok csak nem maradhatnak hazugságban. És elvégre, ha valakiről azt pletykálják, hogy trockista, annak csak van oka – abból trockista elhajlót is kell csinálni.

Felkészül: Tuhacsevszkij elvtárs.

Halál az árulókra, elhajlókra!

Csak egy apróságra szeretném felhívni Bencsik András úr figyelmét – aki tudvalevőleg a Demokrata főszerkesztője. A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetére. Amit ő bizonyára alaposan tanulmányozott annak idején, csak mintha már felejtené. Bencsik úr, az ugye megvan még, hogy Buharin elvtársat trockista összeesküvés miatt végezték ki, 1938. március 15-én?

Persze, hogy megvan, ilyesmit nem felejt el az ember. Ahogy azt sem, hogy Buharin elvtárs annak idején lángoló szavakkal ostorozta a trockista elhajlókat és összeesküvőket a sajtóban.

Könnyen tehette: 1937 januárjáig ugyanis az Izvesztyija főszerkesztője volt.

Aztán kivégezték trockista elhajlás miatt, mint mondtam.

Óvatos lennék én azzal a trockizmussal. Mint a mellékelt ábra mutatja, a főszerkesztők sincsenek beoltva ellene.

Szele Tamás