Hát kérem, az úgy van most, hogy a Magyar Idők és a Demokrata elbocsátották Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről, kár, hogy erről sem az érintett, sem a munkáltatója hivatalos formában nem tud, nemhivatalosban sem, tehát akkor most gond van, igazítani kell. Helyre. Na, nem a kormánysajtó elhamarkodott írásait, hanem a tényeket, a cikkekhez.

Itt, kérem, valami belső szerveket nagyon elnézett egy béljós, mégpedig a Demokratánál, most már vakarhatja a fejét, gyorsan kell intézkedni. Egyfelől, ugye, a hír cseppet sem volna meglepő, már, ha igaz lenne: Prőhlén gyakorolta a céllövést az elmúlt hónapokban az összes új kultúrjanicsár, céltáblának használták, ráadásul kormánypárti céltáblának, aminek panaszkodnia sem szabad, elvárják tőle a lojalitást – egy ellenzéki céltábla legalább anyázhat egy kicsit időnként, de neki mosolyogva kellett tűrnie az ostromot. Mert ha meg- vagy felszólal, ellenzékivé változik és kirúgják. Vagyis trockista az, aki tiltakozik az ellen, ha trockistának nevezik, hiszen a Párt sosem téved – igaz, trockista az is, aki tűri, mert hiszen még csak nem is cáfolja a vádat, egyszóval mindenki trockista, de nem mindenkit végeznek ki egyszerre, elvtársak, tartsunk némi ütemet is.

Lássuk elsőként az inkriminált írást a Demokratából. (http://www.demokrata.hu/hir/kultura/levaltjak-prohle-gergelyt)

„Távozik Prőhle Gergely a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről – értesült lapunk az érintetthez közelálló forrásból.

Információnk szerint Prőhle Gergelyt az új miniszter, Kásler Miklós rendelte be magához a hét elején, s bár Prőhle eleinte ragaszkodott posztjához, sőt, kifejezte együttműködési szándékát, a beszélgetés mégis azzal zárult, hogy le kell mondania posztjáról.

Kásler Miklós elsősorban a Tanácsköztársaság politikai és esztétikai igazolását kérte számon az igazgatón. Mint ismert, a sajtóban viták zajlottak egy Tanácsköztársasággal foglalkozó kiállításról, amelynek hivatalos kiadványát Prőhle jegyezte.

Úgy tudjuk, hogy már csak a szükséges adminisztratív teendők vannak hátra, és Prőhle Gergely szeptembertől már biztosan nem lesz az irodalmi múzeum vezetője.” (Demokrata.hu)

Hát, azért maga a szöveg is problémás. A „forrást” nem nevezi meg, mondjuk a forrás védelmében, bár nem tudom, hogy mi bántódás érhetné azt, aki egy teljesen legális kormányintézkedésről számol be a sajtónak, de legyen, az informátor anonimitása szent. Ezek után olyan részletességgel számol be a derék informátor a beszélgetésről, mintha maga is jelen lett volna – hát hányan beszélgettek? Kásler, Prőhle és a hivatásos szivárogtató? Az ilyen tárgyalásokat nem négyszemközt szokás intézni? Elképzelem a jelenetet:

- Jónapot, miniszter úr, üdvözöllek! A kolléga úrban kit tisztelhetek?

- Szerbusz, kedves Gergelyem, szolgálatodra! Ő a hivatalos tanú és egyben szivárogtató, tudod, a Demokratától küldték, a lejáratási rovattól.

- Ó, az mindjárt más, kérem, csak tessék, ha lehet, jegyzeteljen is, vagy inkább rögzíti a beszélgetést?

- Á, igazgató úr, elég felvennem a telefonommal. A többi már a kollégák dolga a szerkesztőségben.

- Jó munkát, Tanú úr. Akkor, Miniszter uram, rátérhetünk a lényegre?

- Természetesen, igazgató uram, épp akartam kérni!

Egyszóval, megdönthetetlennek látszó állításokat olvashattunk a Demokratában (ezeket vette át a Magyar Idők is), mely állításokra semmi bizonyíték nincs, semmi garancia, tessék elhinni, mert azt mondták, és akinek olyan szép kökény szeme van, mint a Demokratának, az nem is tudhat hazudni.

Csak az a pogány Index, az ne volna. Elolvasták ugyanis a kurzusba egyébként tökéletesen illeszkedő hírt, és – újságíróhoz méltóan – utánanéztek. Kiderült, hogy egy szó sem igaz a dologból, még az ellenkezője sem úgy volt. (https://index.hu/kultur/2018/08/02/prohle_gergely_demokrata_magyar_idok_pim/)

„Prőhle Gergely viszont nem tud a leváltásáról. Az Index megkeresésére a Petőfi Irodalmi Múzeum kommunikációs vezetője közölte, hogy Prőhle utolsó információja az, hogy a miniszter úr méltatta a tevékenységét, nem tudnak menesztésről.” (Index)

Hát akkor most mi van?

Most az van, hogy Prőhle mester valószínűleg egy teljesen hétköznapi munkamegbeszélésen vehetett részt a minisztériumban, elvégre Kásler miniszter a munkaadója. Erről a megbeszélésről szerezhetett tudomást a Demokrata, ahol valaki eljátszott a gondolattal az értekezleten:

- Urak, mi van, ha kirúgták?

- De nem rúgták ki.

- Ki is rúghatták volna.

- Csak nem tették.

- Írjuk meg, hogy kirúgták, ismeritek a Káslert, lehet, hogy már elfelejtette, mit beszéltek, és elhiszi, hogy kirúgta.

- És ha írtak jegyzőkönyvet?

- Na bumm. Majd írunk mi is egyet. Különben is, ha a Kásler berzenkedne, magát keveri gyanúba. Hát kinek hisz ez a miniszter? Nekünk, vagy a saját szemének?

És lőn, az írás megjelent. Szignó nélkül, bizonyíték nélkül. Pletykának is gyengén – de megjelent. Ha emellé még azt is vesszük, hogy a kultúrharc új apostolainak igen nagy a befolyása a kormányra (bár az újdonsült emberminiszteré sem lehet akármekkora), bizony, könnyen megeshet, hogy Prőhlét utólag elbocsátják, mert a kormánylapok csak nem maradhatnak hazugságban. És elvégre, ha valakiről azt pletykálják, hogy trockista, annak csak van oka – abból trockista elhajlót is kell csinálni.

Felkészül: Tuhacsevszkij elvtárs.

Halál az árulókra, elhajlókra!

Csak egy apróságra szeretném felhívni Bencsik András úr figyelmét – aki tudvalevőleg a Demokrata főszerkesztője. A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetére. Amit ő bizonyára alaposan tanulmányozott annak idején, csak mintha már felejtené. Bencsik úr, az ugye megvan még, hogy Buharin elvtársat trockista összeesküvés miatt végezték ki, 1938. március 15-én?

Persze, hogy megvan, ilyesmit nem felejt el az ember. Ahogy azt sem, hogy Buharin elvtárs annak idején lángoló szavakkal ostorozta a trockista elhajlókat és összeesküvőket a sajtóban.

Könnyen tehette: 1937 januárjáig ugyanis az Izvesztyija főszerkesztője volt.

Aztán kivégezték trockista elhajlás miatt, mint mondtam.

Óvatos lennék én azzal a trockizmussal. Mint a mellékelt ábra mutatja, a főszerkesztők sincsenek beoltva ellene.

Szele Tamás

Kérem, körülbelül ezzel a kifejezéssel illethetjük a tegnap történteket – csak most nem egy áruforgalmi vagy jövedéki adót töröltek el, hanem egy tévéadót. Ennek okából kiderült, hogy kicsit sem fogy a magyar, mivel Kálmán Olga elbocsátásának pillanatában azonnal született tízmillió sajtóetikai szakértő, és a viták azóta sem csitulnak. Nem is fognak.

Tulajdonképpen nem érdemes erről a témáról írni, eleven tüzet idézek a saját fejemre, ugyanis a Hír TV ügyében mindenkinek van véleménye, mindenkinek sarkos, egyértelmű, fekete-fehér és mindenki bőgve védi a sajátját. Természetesen főleg azokból lett médiaszakértő, akik életükben nem dolgoztak a sajtó egyik ágában sem, ők most végre kidühönghetik magukat. Ugyanis azt hiszik, hogy 1. ha ők nem értenek ehhez a szakmához, más sem ért, 2. aki nem ért hozzá, annak kuss, 3. ha mindenkinek kuss, aki nem ért hozzá, akkor ők lehetnek szaktekintélyek. Sajnos azonban a Valóság nevű izé szövedéke olyan, hogy piszokul nem érdekli, kinek mi a véleménye, ellenben nem is Wagner-opera, Istenek Alkonyával, amiben csak jók és rosszak vannak, és egymással csatáznak. Lehet, hogy sokan hiszik, miszerint csak két politikai oldal van és ezek közül az egyik jó, de a valóság ennél milliószor bonyolultabb. Kizárólag azért kell ezzel a kacifántos Valósággal foglalkozni, mert ebben élünk, és nem egy hatodosztályú westernfilmben, aminek a világot a politizáló közönség legnagyobb része látja.

Először tehát vegyük a tényeket. A tegnapi nap folyamán a Hír TV új tulajdonosa Nyerges Zsolt bement a médium székházába és közölte, miszerint „ő nem foglalkozik a médiával, de vannak erre emberei”, akik azonnal meg is kezdik az átszervezést. Korábban szó sem volt átszervezésről, ellenkezőleg, olyanokat nyilatkozott, hogy minden és mindenki marad a helyén – de azt már megszokhattuk, hogy a sajtómunkást minden tulajdonos hülyének nézi, de legalábbis kiskorúnak, és tündérmesékkel nyugtatja, mielőtt sort kerít a kirúgására. Tulajdonosi szempontból voltaképpen egy olyan orgánum lenne ideális, amiben senki sem dolgozik, senki sem kér fizetést és senkire sem kell tekintettel lenni, de ez egyelőre nem megoldható. No, de kik azok az emberek, akik
„foglalkoznak” a médiával, kikben tisztelhetjük az ítéletvégrehajtókat? (https://index.hu/kultur/media/2018/08/01/fidesz_hir_tv_kalman_olga_mi_tortent_csintalan_osszefoglalo/)

„Répásy Bálint, a most bezárt Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. egykori üzletfejlesztési igazgatója, akiből a vezérigazgató lett; 

Liszkay Gábor, a Mediaworks vezetője, aki média-tanácsadóként dolgozik majd a csatornánál;

Szikszai Péter, aki a tartalomért felelős vezérigazgató-helyettes lesz (ő már volt vezérigazgató-helyettes a Hír TV-nél, majd a Magyar Időknél és az Echo TV-nél dolgozott);

és Szikszai élettársa, Mentes Katalin, a Hír TV egykori hírszerkesztője, később az Echo TV hírigazgatója, aki pedig hírigazgatóként tér vissza.

Ezzel együtt Kálmán Olga és Csintalan Sándor távozott a tévétől, előbbit kirúgták, utóbbi gyorsabb volt, és felmondott. Megszűnik az Egyenesen és Csintalan Sándor műsora is, az előbbi pont kapóra is jött a tévének, amiben lement az első új hírműsor bármiféle belpolitikai vagy a tévét érintő hír nélkül, majd az Egyenesen ismétlése helyett Orbán Viktor tusványosi beszédét adták le.

Ezzel persze korántsem teljes a távozók névsora, meg nem erősített, de több forrásból is összeszedett listánkon ők szerepelnek (van aki ment, van akit küldtek):

Nagy Zoltán hírigazgató

Tarr Péter vezérigazgató-helyettes

Bodacz Balázs műsorvezető

Zimon András szerkesztő

György Zsombor szerkesztő

Rechenberger Dániel sportriporter

Lukáts Péter kreatív kommunikációs igazgató

Lampé Ágnes műsorvezető-riporter

Teszári Nóra műsorvezető” (Index)

Hát, ez már láthatóan hatalom- és profilváltás, a G-napon a kormánnyal szembeforduló tévéadót most megint megfordították 180 fokkal. Kérdés, hogy fogja-e bírni egy ilyen nagy és nehéz szervezet ezt a macerát, személyszállító repülőgéppel sem szokás műrepülni, tankhajóval sem indulunk szlalomversenyen, mert ahhoz kicsit lomhák és nagyok. Persze, normális jogállamban fel sem merülnének ezek a pálfordulások, de szóljon, aki akár csak a környéken is találkozik ilyen jelenséggel, mármint jogállammal.

A hatalomátvételt mi sem bizonyítja jobban, mint a Magyar Idők ide vonatkozó főcíme:

„VISSZAFOGLALTA A JOBBOLDAL AZ ELBITOROLT HÍR TV-T”

Hát, izé. Kitől is? Mert a baloldalé sem volt...

Akkor eddig a tények, most lássuk, mi következik belőlük. Éspedig tekintsük a dolgokat tárgyilagosan, sőt, érzelemmentesen. Aki azt várja, hogy most telesírok hatvan csipkés zsebkendőt Csintalan várhatóan sanyarú sorsán, az igen nagyot téved – egyfelől, mert az említett úr épp úgy, mint Kálmán Olga előre láthatóan heteken belül már vezetni fog valahol, valamit és komolyabb összegbe lefogadnám, hogy nem lépegető exkavátort vagy ipari áramot, hanem műsort, másfelől meg addig sem fog éhezni, szomjazni. Ha valakiket sajnálok – mert sokakat sajnálok – azok ahhoz a szakmai réteghez tartoznak, amelyik kőkeményen dolgozott, és a családját valóban a honoráriumból tartotta el. Sokan voltak ilyenek, és most tapasztalni fogják, hogy nem nagyon nyernek majd alkalmazást a szakmában. Senki sem mer majd munkát adni nekik. Tudom: tapasztaltam, mikor a Kurírt, ahol rovatvezető voltam, 1998-ban hasonlóképpen szüntette meg az első Orbán-kormány. Igen, mi voltunk az elsők, aztán követtek minket még sokan ezen a végzetes úton.

Akad olyan kolléga, aki soha nem mondott vagy írt szégyellnivalót, vállalhatatlant – ha tehetem, igyekszem majd segíteni neki. Ha módomban áll majd. Annak idején engem nem halmoztak el állásajánlatokkal, konkrétan négy évig voltam Széchenyi, mert a barátaim tartottak el, ha meg lehet oldani, hogy más ne jusson erre a sorsra, oldjuk meg.

Persze, tévéadót indítani nem tudok, hiányzik hozzá egy kis aprópénz.

Akkor most lépjünk túl a személyes és emberi tragédiákon, és vizsgáljuk meg, mi az Isten csodája folyik itt? Mi a búbánatos harci herepfedény bontakozik ki előttünk, mi ez a szörnyeteg, ami felzabálja a magyar sajtót?

Semmi más, mint a magyar politika, melynek hitvallása 1948 óta, hogy a sajtó nem lehet egyéb, mint az ő engedelmes szolgálóleánya. Aztán időnként kitöri a nyakát a kis cselédkének. Aki a nyaktörésig legyen boldog, mert jut neki is a méltóságosék asztaláról lehulló morzsákból, ételmaradékból és cipőben járhat, ha kimenőt kap kéthetente egy délutánra. Hiszen aki cselédsorban született, nem is ismer mást: azért mondogatják egyes sajtómunkások, miszerint „független média nincs”, mert sosem próbáltak szabadon sajtót csinálni. Van bizony, csak komoly anyagi korlátai vannak, innentől mindenki eldöntheti, mi akar lenni: farkas vagy házőrző kutya. A farkas rosszabbul étkezik, viszont szabad.

Mármost, két dolgot kell tekintsünk. Egyfelől a Hír TV történetét, másfelől az utóbbi korszak sajtópolitikáját. Hát igen. A Hír TV 2003-ban indult, a Fidesz és Simicska Lajos pénzén, és a legkevesebb, amit elmondhatunk erről a periódusról, ami 2015-ig tartott, hogy az adó Orbán Viktor fanatikus híve volt, részese sok ferde cselszövényének, közvetítették ők „forradalomként” a 2006-os zavargásokat is, vettek részt mindenféle kampányban, náluk elkötelezettebb propagandista tán még a Szovjetunióban sem volt. Nekem így hamarjában ennek a korszaknak az egyik utolsó húzása ugrik be, mikor a Célpont című műsoruk drogtesztre akarta kötelezni az ellenzéki és független sajtó minden munkatársát – ez nem is azért érdekes, mintha találhattak volna valamit, ugyan már, nincs nekünk arra se időnk, se pénzünk, hanem azért, mert a teszteket ők kapták volna meg, ők döntötték volna el, mi van odaírva. Annak idején, mikor drogfogyasztási szokásaim felől érdeklődtek, barátságosan vissza is kérdeztem jegyzetemben a kérdést feltevő Losonczi Katától: „És magának van trippere?” (http://huppa.hu/van-maganak-trippere/) Válasz nem érkezett.

Egyszóval, ilyen világ volt náluk, míg el nem jött a G-nap. Melyet nem fogok ismertetni, ugyanis mindenki tudja, miről van szó, nekem meg már a könyökömön nő ki. A Hír TV elvileg irányt váltott a Magyar Nemzettel együtt, Kristóf Attila csikorogva megfordult a sírjában és a szélsőjobbra húzó munkatársak fogaknak csikorgatása közben elvonultak – na, nem az utcára, hanem más, szélsőjobboldaliságukat híven őrző orgánumokhoz. Ők jöttek most vissza, különben. A helyükre meg valódi sajtómunkásokat vettek fel, bár nem túl következetesen, volt, akit még hívtak is, volt, aki hiába jelentkezett.

Rendben, de miről volt szó a G-napon? Simicska valóban az általa felemelt Orbán ellen fordult volna? Tényleg a nem-kormánypártiak (az „ellenzéki” kifejezéssel óvatos lennék, ugyanis minden politikus csizmadia magának vindikálja) élére akart állni, hogy dicsőséges forradalomban, nemzeti összefogással söpörje el a kény hatalmát?

Lószerszámot, kérem. Senkinek sem tűnt fel, hogy csak a már meglévő, sőt, tulajdonában lévő orgánumokkal foglalkozott? Hogy senki más nem kapott tőle egy vasat sem, annak dacára, hogy egy időben ki kellett vezényelni a készenléti rendőrséget tömegoszlatás céljából az alfeléhez, annyian akarták kinyalni, pár lyukas fitying reményében? Hogy tulajdonképpen ezzel a médiatechnikai trükkel (és a Jobbik finanszírozásával) összegyűjtötte maga köré mindazokat, akik a politikai sakktáblán a Fidesz számításai szerint tényezők lehettek, és mint egy szárnyas nazgúl Gandalfot, magával rántotta őket Mória szakadékába? A kamikaze-akció elsodorta a Magyar Nemzetet, a Választ, a Hír TV-t, ezzel párhuzamosan a kormány is addig machinált, míg tönkre nem sikerült tennie a Népszabadságot: igaz, azt az MSZP adta el. Tényleg azt tetszenek hinni, hogy sajtótermékek ilyen mértékű, mennyiségű, rövid időn belül történő megszűnése pusztán a véletlen műve, a körülmények összjátékáé?

Simicska egyszerűen betartotta a szavát, ledobta az atombombát.

A magyar sajtóra.

Soha nem ígérte, hogy nem ránk fogja ledobni.

A „vele szemben álló” kormány akaratával teljes összhangban: hát, hogy micsoda véletlenek vannak...

És vétkes ebben az impotens ellenzék is, akik soha semmit nem tettek a sajtó védelmében, még akkor sem, mikor kormányoztak – ők is szolgálólánynak tekintik, vagy inkább rabszolgának, mert annak ingyenes a munkája.

Mi lesz? Majd szépen megsiratjuk a Hír TV-t is (emlékszem, a Kurír megszűnését az akkori Magyar Nemzet vezércikkel, szalagcímmel ünnepelte), ahogy megsirattuk a Magyar Nemzetet is, érdemeitől eltekintve, és lassan belátjuk, hogy most, 2018. augusztus másodikán, délelőtt tízkor bőven elég a két kezünk tíz ujja a Magyarországon megjelenő független sajtótermékek összeszámolására.

Még ugyan sok is.

Mi lesz? Háború lesz, médiaháború, most majd sorra kerülünk mi is, és kevés erőnkkel úgy fogunk védekezni, mint a kétszáz lengyel a Westerplattén.

Aztán minket már nem siratnak majd meg.

Nem lesz ki megsirasson.

Mégis, ki tenné?

Simicska?

Majd, ha elmúlik a röhögőgörcse.

Szele Tamás

Avagy a Törvény magyarázata. Magyarországon az amatőr jogászkodás a legfontosabb dolog a világon, sorsok, életek múlhatnak rajta, még ha nem is a bibliai Törvényről van szó, csak a polgáriról, de lám, mifelénk a Baross téren megtanulták ezt a művészetet már a hajléktalanok is. Ami még nagyobb csoda: hogy a hivatalos szervek is elfogadják a jogértelmezésüket.

Az úgy van, tetszik tudni, hogy mifelénk bizony nem ritka a hajléktalan ember, nagy a tér, nagy hely a Keleti is, ugyan az állomáson nem tudják magukat meghúzni, mert nem engedik meg nekik, de mellette, körülötte igen, a forgalom miatt valamivel eredményesebb a koldulás is, a helyi boltosok, kocsmárosok meg többnyire elfogadóak velük. Kisebb munkákat kisebb pénzekért el-elvégeznek, mindenki jól jár – ritka eset nagyon, hogy baj legyen velük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem történt már ilyen, de utoljára évekkel ezelőtt.

Hát így állunk mi ezen a tájon egymással, nem épp idill, de nem is háború: mivel nem sok milliárdos lakik a mi kis Baross téri falunkban, a legtöbben olyan szerencsétlenségnek tartják a hajléktalanságot, ami bárkit elérhet, jobb inkább támogatni azt, akire lesújtott a balsors, mint kergetni, mert lehet, holnap minket is kergethet valaki ilyesmiért. Egyszóval, nem rossz a viszony a hajléktalanokkal, ha kicsit távolságtartó is, de a Zolika (minden csibészek királya, csak jó lenne, ha leszokna a bioherbálról) vagy a Laci mindig számíthat arra a két kétszázasra, amit nekik tartogatok a pénztárcámban. Ők is tudják, nem követelnek, maximum kérnek.

Mármost a Laci még a hajléktalanok birodalmában is külön eset. Élénk eszű, nem is tanulatlan, munkásember volt, míg volt honnan bejárjon a munkába. Az ismerős kocsmáros nyugodtan küldi el akár több ezer forinttal is vásárolni, mert sosem lop, a visszajáróval sem bűvészkedik – az a szórakozása, hogy az utcáról nézi a kocsma kirakatában a tévén a sportcsatornát. De azon aztán mindent, olyan komoly nézetei vannak a magyar labdarúgásról, hogy ha van ember ebben az országban, aki beválna MLSZ-elnöknek, hát ő lenne az – különben is, mindenki más már kipróbálta és senkinek sem sikerült, szerintem adhatnánk egy esélyt a Lacinak is ezen a poszton. No, vele futottam össze tegnap.

Márpedig tegnap ominózus nap volt, ugyanis épp megjelent a Magyar Közlönyben a hajléktalanságot büntetni rendelő törvény, vagyis a „2018. évi XLIV. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény módosításáról”. (http://www.magyarkozlony.hu/dokumentumok/570163b76ab0a4a9a5cd9dc86fe516f42138f991/megtekintes)

Hű, be csúf neve van. Belül is csúf, ellentmondásokat is vélek benne felfedezni – no de lássuk, mit mond?

„A Szabs. tv. 133/B. alcíme a következő 178/B. §-sal egészül ki:

178/B. §

1. Aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el.

2. Mellőzni kell a szabálysértési eljárás megindítását és helyszíni figyelmeztetést kell alkalmazni, ha a) az elkövető a rendőr felszólítására az elkövetés helyét elhagyja, vagy b) az elkövető a jelenlévő hatóság vagy más szerv vagy szervezet felajánlott segítségét elfogadva együttműködik a hajléktalan személyek részére fenntartott ellátások igénybevétele érdekében.

3. A  helyszíni figyelmeztetéssel egyidejűleg a  rendőr az  elkövetőt tájékoztatja a  (4)  bekezdésben foglalt jogkövetkezményekről.

4. Akit 90 napon belül 3 alkalommal a  (2)  bekezdés szerint a  szabálysértés elkövetése miatt a  helyszínen figyelmeztettek, azzal szemben az újabb elkövetéskor a szabálysértési eljárás megindítása nem mellőzhető.

5. Az  (1)  bekezdés alkalmazásában életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a  közterületen való életvitelszerű tartózkodás a  lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a  közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a  közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a  magatartásból arra lehet következtetni, hogy a  jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet –  így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi.”

Vannak még izgalmas részletei, például az, hogy a lefogott hajléktalan számára az őrizet idejére a rendőrség köteles tiszta ruhát biztosítani, ingóságait megőrizni, tettéért (vagyis azért, hogy közterületen létezik) pedig közérdekű munka vagy elzárás szabható ki, ha és amennyiben minden feltétel teljesül. Szerencsére sok a feltétel, akad a törvényen kiskapu is, megkerülhető – épp ezért nem is értem, mi a jó fenének kellett egyáltalán meghozni, hiszen messziről látszik, hogy haszna vagy értelme nem lesz. Kára még lehet ugyan.

Az egész jogászkodásnak egy értelme van: meghatározták a hajléktalanság fogalmát. Ugyan rosszul, de van meghatározása. Azt mondja az ötödik bekezdés, hogy „ olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a  közterületen való életvitelszerű tartózkodás a  lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a  közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg”.

No, ez eljuthatott az én Laci barátomhoz is. Ugyanis úgy a fejére állította a paragrafust, hogy az semmire sem jó már, szaladjon valaki hamar az Igazságügyi Minisztériumba, szóljon, hogy írjon új törvényt a mostani Werbőczy, mert ezt el lehet dobni.

Mondom ugyanis a Lacinak a kocsma előtt, hogy láttam a törvény szövegét, ha engedelmeskedik igazoltatáskor a felszólításnak és odébb megy száz métert, nem eshet baja, ő arisztokratikusan rám néz, és megszólal.

- Tudod, Tamás, én ez ellen már védve vagyok.

- Hogyhogy?

- Nekem a nyócker a lakásom.

- Jó, azt tudom, de... 

- Ma is igazoltattak. Épp egy fröccsöt ittam, megkérdeztem: „Magukat is baszogatják, ha isznak otthon valamit, ebben a kánikulában?” „De maga nincs otthon.” „Dehogynem: nekem a lakcímkártya szerint a nyócker a bejelentett otthonom.” „Mutassa! Jé... magával nem tudunk semmit sem csinálni.”

- Hadd lám azt a lakcímkártyát.

- Itt van.

Mutatja, nézem. Valóban. Ez egy úgynevezett „település szintű lakcímkártya”, és tényleg azt írja rajta, hogy „Lakóhely: Budapest 08. Lakcím nélküli. Kiállító hatóság: Budapest 08”. No, ha már hatóság is van, akkor ezt a macska sem vakarja ki, ez hivatalos. Hivatalos és hiteles maga az egész irat is, de akkor hogyan is állunk a törvénnyel? Hiszen ha valakinek általában a nyócker a lakóhelye, mint olyan, akkor az illetőt nem lehet hazaküldeni a nyóckerből, mert a kerület minden pontján otthon van. Az már más kérdés, hogy ha átmegy a tér túloldalára a Bethlen Gábor utca sarkára a cigarettacsempészek földjére, az már másik kerület, onnét visszaküldhetik a rendőrök vagy a közteresek lakó- és tartózkodási helyére – ami a tér innenső oldala.

De hát azt is szoktuk mondani, hogy a Rottenbiller utcába már útlevél kell.

Aki tehát otthon van, azt nem lehet hazaküldeni.

Laci nyugodtan ihatja a fröccsét ezentúl is, nézheti a meccset, míg a tér innenső oldalán marad.

Nem azért mondom, sikerült megint hozni egy teljesen értelmetlen törvényt, éspedig azért, mert fogalmuk sem volt a tisztelt törvényhozóknak arról, miszerint a hajléktalanok nem jókedvükben hálnak az utcán, ez nem egy választott életforma. De legalább, ha kiváltanak egy-egy ilyen település szintű lakcímkártyát, nyugton hagyhatják őket a rendőrök – akiknek őszintén megvallva, volna ezer jobb dolguk is, mint hogy szegény embereket hajkurásszanak, csak azért, mert azok nem gazdagok.

Már persze, míg még lesznek rendőrök is: nemrég jött a hír, hogy ezentúl a túlóráikat nem szabad pénzben kifizetni, le kell csúsztassák. Csak ha lenne elég rendőr, nem kéne túlórázniuk sem. Így, hogy nincs (https://lemil.blog.hu/2018/07/22/rendorok_tuloraja_vitaposzt):

„A rekordot a Készenléti Rendőrség munkatársai tartják, ahol a tavalyi év során nem volt ritka az 1000 (ezer!) túlóra, de voltak olyan kollégák, akik megugrották az 1200 (egyezerkettőszáz) túlórát. Megyei főkapitányságokról és városi (kerületi) kapitányságokról is érkeztek 600-700 túlóráról szóló beszámolók.” (Lemil.blog)

És ezek a túlterhelt, ezentúl ráadásul fizetetlen emberek kéne kergessék a hajléktalanokat. Előre megjósolom: nem fogják.

Ésszel kéne hozni azokat a törvényeket, jó urak, mert már nem is csak a koldusok morgolódnak, hanem a zsandárok, hajdúk is.

Aki ismer hajléktalant, mondja el neki, hogy kérjen ilyen lakcímkártyát, legyen legalább egy környék, ahol törvényesen létezhet. Nem kell hozzá semmi: Budapest Főváros Kormányhivatalának állásfoglalása szerint (https://drive.google.com/file/d/0B4k9StDq8GYYYW5JTHJVenB3dTg/view)

„Település szintű lakcím a lakcímbejelentő lap kitöltésével létesíthető, egyéb feltétel a település szintű lakcím személyi adat- és lakcímnyilvántartásba történő felvételéhez nem követelhető meg”.

Írjatok új törvényt, Werbőczi-utódok, míg lehet.

Ne olyant, mint az eddigiek, annyit mondanék. Mert most ott tartunk, hogy:

„Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák

(…)

Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hívasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.”

Szele Tamás

- Jó reggelt, Hacsek, mitől néz ki úgy, mint a lőtt medve?

 - Már lövik is azokat a szegény medvéket?

 - Dehogy lövik, ez csak egy olyan izé, olyan népies, hogy mondják... szólás!

 - De friss maga így, ebben a kánikulai dekadenciában.

 - Magának is melege van, mi?

 - Nekem mindenből. Én, barátom, útrakelek, megyek az Őszbe...

 - Mennék én is, de csak egy hónap múlva lesz szeptember. Igaz, az már hűvösebb hónap.

 - Nem érti, szegény barátom. Én az Őszbe megyek.

 - Mindenki oda megy, legfeljebb nem most azonnal. Naptári tény.

 - De én az Őszbe...

 - Na, ne mondja, ausgetippelt bele az Őszbe? És hogy?

 - Vijjogva, sírva, kergetőzve.

 - Magának agyára ment a hőség. Elindul, mondjuk a hetes busszal az Őszbe, azt még értem, hogy vijjog és sír, de egyedül hogy fog kergetőzni?

 - Maga semmit sem ért. Ez egy életérzés.

 - Azt hittem, csak másnapos.

 - Maga szerencsétlen, földhözragadt nímand! Hát nem érti, hogy új rablói vannak a Nyárnak?

 - Ó, dehogy újak. Ezek a régiek, csak most kineveztek még pár új államtitkárt. De a Mészáros maradt, ahol volt.

 - Mit akar maga a Mészárossal?

 - Én semmit, remélem, ő is békén hagy engem. De maga mondta, hogy új rablók jöttek.

 - Ezek nem olyan rablók! Értse meg: dúlnak a csókos ütközetek!

 - Igen, mióta az Elsimont leváltották, már az Orbán János Dénes a csókos, az Elsimon meg is ütközött vele Tusványoson.

 - Maga menthetetlen. Higgye el: új életet kell kezdenem.

 - Ne mondja. Kiderült az adócsalás?

 - Ki. Még a sikkasztás is.

 - És mi lett a vége?

 - Három év, felfüggesztve. Tekintettel büntetlen előéletemre.

 - Mije van magának, büntetlen előélete? Hol vette, az Ecserin?

 - Nem, a Teleki téren. De holnaptól minden másként lesz. Kimegyek az Életbe és dolgozni fogok.

 - Maga. Dolgozni. Na ne röhögtessen.

 - De, és orcám verejtékével keresem meg a mindennapi betevőt, vegye tudomásul!

 - Na, azt megnézem magamnak. És mit fog dolgozni ebben a nyárban, részes arató lesz?

 - Nem, kérem. Mikulás leszek.

 - Mondtam, én, nyári mikulás.

 - Téli, nyári, mindenféle. Kamarai Mikulás.

 - Az milyen?

 - Állami. Itt írja az újság: „2019. január 1-jétől az állami intézményeknek éves rendezvényszervezési tervet kell készíteniük, és azt feltölteniük a Központosított Közbeszerzési Portálra. Az új szabályok először pontosan meghatározzák, hogy mi számít rendezvényszervezésnek. Majd gyakorlati példák következnek arra, hogy mely rendezvényekre is vonatkozik az új előírás. Ilyen például a Mikulás-ünnepség az érintett szervezet székhelyén a munkatársak gyermekeinek „házhoz menő Mikulás” szolgáltatás igénybevételével és cateringgel.” Látja, ha a Mikulást államosították, akkor én miért ne lehetnék hivatalos Mikulás?

 - Nem államosították már egyszer ezt a céget?

 - De, 1948-ban, akkor egy ideig Gyedmaróznak hívták, utána meg Télapónak.

 - És nem szabályozza valami, hogy ki lehessen állami Mikulás?

 - De, kötelező a kamarai tagság.

 - A micsoda?

 - A kamarai. A Mikulás-kamarai. Ha van ügyvédi kamara és lesz sajtókamara, kell legyen Mikulás-kamara is.

 - És majd kihozza a kamarából a piros almát, mogyorót. Na, fárassza maga a hóhért.

 - Ne mondja, szegény barátom, ez se rossz ötlet. Lehetnék állami ítéletvégrehajtó is.

 - De hát nincs is halálbüntetés.

 - Majd lesz. A Toroczkai megígérte. Ezt is írja az újság: „Egyes bűncselekmények esetében visszaállítaná a halálbüntetést, a hazai börtönök zsúfoltságának enyhítésére pedig bevezetné a bérrabtartást a Mi Hazánk Mozgalom - mondta el csütörtöki budapesti sajtótájékoztatóján Toroczkai László, a szervezet elnöke. Mint mondta, a párt alapító nyilatkozatáról a múlt héten indított vita során a feltett húsz kérdésre mintegy 20 ezer szavazat és ezer írásos vélemény érkezett, a most felvetett két téma esetében szinte egyöntetű támogatással. Toroczkai a bérrabtartás esetében arról beszélt: Magyarországon napi 8-9 ezer, míg Oroszországban 2 ezer forintra rúgnak a fogva tartás költségei; egy 4 ezer forintos átalánnyal mindkét állam költségvetése jól járna. Megtoldotta ezt azzal, hogy a Szibéria szó önmagában is visszatartó erő lehet a bűnelkövetés előtt. Megjegyezte: a börtönzsúfoltsági lista második helyezettje, a Magyarországot követő Belgium hosszabb ideje alkalmazza ezt a gyakorlatot, holland fegyintézetekben helyezve el elítéltjeit. Arra az újságírói felvetésre, hogy a külföldi fogva tartás emberi jogokat sértene, a politikus azt hangsúlyozta: számukra a fogvatartottakénál sokkal fontosabbak az áldozatok jogai.”

 - Ez megőrült? És mit szól ehhez az Unió?

 - Hát mit szólna? Majd él egy ajánlással. Toroczkai meg majd azzal válaszol, hogy éljen a nénikéjével inkább, vadházasságban, és ezzel szokás szerint el lesz intézve minden.

 - De értse meg, a halálbüntetés eltörlése az uniós tagság alapfeltétele!

 - És? Akar a Toroczkai uniós tag lenni?

 - De én akarok!

 - Az a Toroczkait nem érdekli. És én is lehetnék állami hóhér.

 - Maga maximum kozák lehetne a katorgán, kancsukával!

 - Kancsukával? Nem lehetne szó inkább kis, női csukákról?

 - Ez a kancsuka nem hal!

 - És nem is lát, tudom én azt. De akkor is jobban szeretem a női csukákat.

 - Kész, magával végeztem!

 - Az az én dolgom lesz, szegény barátom, hogy végezzek az emberekkel.

 - Menjen a francba a dekadenciájával, vegye tudomásul, hogy nekem a hóhérnál is protekcióm van!

 - Hogyhogy?

 - „Én a Halál rokona vagyok”.

 - Sőt, csókosa, mi?

 - Nem, a csókos az az ütközet!

 - Maga hülye. Mars ki!

 - Megyek is, útrakelek...

 - Megy az Őszbe? Hetes busszal? Na, vijjogjon innét a francba!

Szele Tamás

Kérem, egy hétig szabadságon voltam, éspedig szülővárosomban, Nagyváradon, ahol is csak informálódás szintjén böngésztem volt a híreket, sokkal fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva, például támadást intéztem kultúránk ellen oly módon, hogy sztrapacskát főztem, de most visszatértem és rendet csinálok. Tessék mondani, mindenki hülye?

Az nyilvánvaló volt, hogy a választási- és kultúrkampf előzetes csatározásai következményeképp győzelem után az idei Tusványos vérlázító eredményeket fog hozni, csak az volt a kérdés, mennyire lázít majd vért. Nagyon, jelentem, csakhogy mielőtt mindenkinek eldurran a feje, tessék legalább célra tartani vele. Meg nem árt megtölteni is valami hasznossal.

Szóval, hogy az elején kezdjük, Tusványos, pontosabban Tusnád-Bálványos nem a Fidesz Woodstockja, ami ugyan remek képzavar volna a hatvannyolcasok elleni kirohanások után, de nem az. Itt tulajdonképpen két rendezvénysorozat zajlik párhuzamosan, a politikai, maximum pár ezer résztvevővel, és a zenés buli, pár tízezer résztvevővel. A két halmaz között kevés az átfedés, az Orbán-beszédeket sem tízezrek hallgatják, jó, ha megvan az ezer – hogy a köztévé ezt többnek mutatja? Leni Riefenstahl óta tudjuk, hogy miképpen lehet pár tíz egyenruhást mindent elsöprő seregnek fényképezni, ez nem jelenthet gondot egy köztévének. Szóval, ne gondoljuk, hogy rajongók hada tapsol Magyarország kül- és belpolitikájának ezen a hegyi pályán, mondjuk Székesfehérváron is összejönnének ennyien (és őket is lehetne hadaknak fényképezni). Hogy ez a rendezvény ilyenné alakult az idők folyamán? Holott valamikor a BBC munkatársa, David Campanale alapította, és erősen liberális jellegű volt? Ja, akkor a Fidesz is – és később mindenki letojta Tusványost, hiszen „messze” van. A Fidesz szalmája lett, ha már a Csákyé volt. Szóval, hagyjuk a mítoszokat és elemzéseket a mioritikus térben (gonosz leszek, tessék utánanézni, mi az), adott egy átlagos fesztivál, amire ráültették a politikát, és most a zenekarok a nézettek, a politikusok meg úgy tesznek, mintha nekik csápolna a népség.

Akkor az alapokat nagyjából (nagyon nagyjából) tisztáztuk. De mi hangzott el? Sok marhaság, az kétségtelen, én itt és most csak az L. Simon – Orbán János Dénes „vitát” és Orbán Viktor beszédének bizonyos elemeit veszem elő, ugyanis meglátásom szerint ezekből láthatjuk a legbaljósabb előjeleket.

Tisztelettel: most mindenki meg fog sértődni, de a független, magasan képzett, több diplomás magyar értelmiségnek – a kommenteket és reakciókat tekintve – elment az esze. Mindenki azon hörög, hogyan sértették meg Parti Nagy Lajost, Esterházyt, másokat, tiltakoznak, és közben mindenki figyelmét elkerüli a lényeg. Az ugyanis, miszerint L. Simon és OJD „jó zsaru-rossz zsaru”-t játszanak velünk. Persze, hogy megsértették az írókat, még fogják is, másokat is, ez a kocsmai verekedés lényege: addig anyáznak, míg a provokált fél ki nem jön a sodrából. Csakhogy míg mi bőgve védjük Parti Nagyot és Esterházyt – különben joggal! - elmegyünk a „vita” tárgya mellett.

Ez a vita ugyanis már nem arról szól, melyik író a jó és melyik a rossz, arról sem, létezik-e kormánypárti és ellenzéki-liberális kultúra (így, ilyen formában nem is létezhet), ez arról szól, hogy az ősztől kötelező állami kultúra vonala a már meglévő, harmatgyenge jobboldali-konzervatív alkotókat támogassa, vagy inkább neveljenek ki egy új, talán élvezhetőbb végterméket produkáló generációt? Szó nincs itt arról, hogy ősztől lesz egyáltalán bármi más rajtuk kívül! Nem lesz, ahogy beleszólásunk sem lesz a trendbe – amint L. Simon (akit egyesek hajlamosak „jó zsarunak” tekinteni, mert mondott valamit minőségi igényekről és versenyről) röviden közölte a nála kicsit sem különb OJD-vel:

„BENNÜNKET választottak meg, nem titeket, írókat!”

Tetszenek már érteni? Röviden fogalmazva, a várható kultúrpolitika várhatóan két meghatározó személyisége gyakorlatilag azon merengett nyilvánosan, hogy kellenek-e még új konzervatív-jobboldali szerzők, akik talán valamennyire megtanulhatnának írni is, legalább az elemi népiskolák harmadik osztályos fogalmazásainak szintjén (ez L. Simon álláspontja) vagy hagyjuk a francba a képzési költségeket, amúgy is hülyék, elég az a kollekció, Wass Alberttől Nyirőn és Tormayn keresztül Döbrentei Kornélig, ami van, akad a bandában elég kultúr-Quisling, csak éppen legyen őket kötelező szeretni (ez OJD verziója).

Szó nincs itt vitáról, arról társalgott egymással a két szak- és élmunkás, hogy lótrágyát vagy tehéntrágyát használjunk inkább a kukoricára. Szó nincs itt kultúráról sem, ellenkezőleg, arról van szó, hogy a kultúra, a szó eddigi, vagyis valódi értelmében szóba se jöhessen!

A könyvégetéseket még nem tudom, hogy fogják megoldani, illetve gondolom, de nem akarok ötleteket adni. Viszont az egész miskulancia megkapta a zöld jelzést Orbán Viktortól, aki beszédében jelezte is:

„Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert. Ezért logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki. Szinte azonnal a választások után. Ez érthető, és jól is van így. Valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, nagy változások előtt is állunk.”

Mondott ő mást is, a többi is marhaság, de a közvetlen veszélyt itt és most ez jelenti. Vagyis az, hogy a magyar kultúrát – tágabb értelemben használjuk a kifejezést – épp úgy einstandolni akarják, mint minden mást. Én magam már voltam tanúja egy ilyen kísérletüknek, sőt, hogy úgy mondjam, kísérleti alanya voltam ennek: mikor 1998-ban a Postabank csődje után a Kurír című napilap, ahol rovatvezető voltam, a szanálás révén a kormány kezelésébe került, azonnal megszüntették, de olyan alaposan, hogy 2002-ig még munkát sem kaptam a szakmában – elég volt megtudják, hol dolgoztam utoljára, és „az állást már betöltötték, sajnos, nem, köszönöm, külsősre sincs szükség. Álnéven sem.” Világos volt, hogy az első Fidesz-kormány engem és más, nem túl szerencsés helyzetben lévő kollégáimat akkor lassú éhhalálra ítélt, hogy túléltem, az az ő privát pechük. De most, konkrétabban ősztől mindenki felkészülhet erre az áldatlan állapotra, aki nem az ő káderük. És már nincs náluk haverfelvétel, lehet elrakni a forgós köpönyegeket.

Van annyi árulójuk, hogy kitart száz évig is.

Bespejzoltak már korábban.

Ezért értelmetlen a vita, értelmetlen már megint „a kisebbik rosszat” választani, tessék már végre felfogni, hogy minden aljas politikának az a lényege, hogy választásra kényszeríti az embert, de oly módon, hogy elhiteti: csak a rossz és a rosszabb között lehet választani. Ezt nyögjük már nyolc éve, de alapvetően inkább száz éve nyögjük.

Nem lesz itt még lehetőség sem megúszni a kurzust, belesimulni öles nyelvcsapásokkal, azt mondanám inkább, nézzünk szembe vele, baj már mindenképpen lesz, mert van is, akkor legalább maradjunk gerincesek.

Hiszen a kormánypárt álhírlapja, a mindenszo.hu (http://mindenszo.hu/ime-az-500-szellemi-terrorista-akiktol-minden-kulturalis-tamogatast-el-kellene-venni/) már ötszázas listát közöl azokról, akiknek ki akarják csavarni a kezéből a tollat. Lesz az még ötezres is, tízezres is.

De mondjuk ez még „csak egy netes lap”, olvassunk Magyar Időket, a nem hivatalos kormánylapot – ott már bizony láthatunk mindent előre. Hiszen az ő szemetükön is termett ez az egész kis magyar kulturális forradalom.

Akkor mit tehetünk? Nem sokat, bár az állami támogatások megvonása nekem például nem nagy fenyegetés, eddig sem kaptam soha, szocialista időkben sem, ezentúl sem fogok, na bumm. Viszont további lapok fognak megszűnni, és a Sajtókamara őszre tervezett bevezetése a magyar újságírás alapjait is meg akarja semmisíteni. Készüljünk fel a magyar sajtó, irodalom és általában a kutúra ellen induló, jól szervezett gazdasági és politikai hadjáratra. Ahogy Thyl Eulenspiegel mondta de Coster regényében: „Meneküljetek vagy fegyverkezzetek”.

És meszeljük le a Majomkirályt.

Tetszik tudni, az úgy volt, hogy a Nagy Kínai Kulturális Forradalom előtt a Tiltott Város fedett ösvényeit csodálatos, pókhálófinomságú lakkfestményekkel díszített frízek, oszlopok övezték, amik a Majomkirály történetét ábrázolták. Jó hosszú történet, különben. Amikor kitört a kultúrharc, a vörösgárdisták a Tiltott Városból is el akarták tüntetni „a múlt képeit”. Szóba került az is, hogy felégetik az egészet, de Mao elvtársnak még voltak tervei a palotákkal, szóval csak a képeknek kellett eltűnni. Mármost ezeket a festményeket külön régészcsoport tartotta karban, a vörösgárdisták sajátos szadizmussal őket kötelezték a festmények megsemmisítésére. A régészek pedig sírva ugyan, de – vastagon lemeszelték a képeket. Aztán elmúlt a Nagy Proletár Elmebaj, és Teng Hsziao-ping idejében már sajnálták a kárt, meg is kérdezték az egyik régészt, lehet-e a festményeket restaurálni, mondjuk fotók alapján. A régész akkorát röhögött, hogy majd' kiesett a száján.

- Restaurálni? Minek? Hiszen megvan mind!

- Hogyhogy? Hiszen lemeszelték!

- Igen, a mész alatt van meg. A vörösgárdisták nem tudták, hogy a mész nem szétmarja, hanem konzerválja a festményeket. Azért használtunk meszet. Hogy megőrizzük őket.

Ezt lehet tenni, kérem. De ezt viszont kell is.

Meszeld le a Majomkirályt!

Szele Tamás

Szombat van, dögmeleg, ilyenkor a fű sem nő, írni sem lenne szabad. Na, akkor írjunk arról, hogy nem írunk. Miről nem írunk? Arról, amit Orbán Viktor nem mond. Meddig nem írunk? Decemberig. Ez így egy nagyon kényelmes álláspont, mármint a miniszterelnöknek és nekem, de pillanatok alatt válhat kínossá: mármint a kormányfőnek. Nekem kevésbé.

Arról van szó ugyanis, hogy Orbán Viktor a tegnap világossá tette: legközelebb decemberben hajlandó bármilyen sajtó bármilyen kérdésére válaszolni, Előtte még kicsit kollektív zaklatásnak minősítette, hogy a kollégák dolgozni próbáltak – de lássuk, hogyan írja ezt le a HVG, mely lap képviselője jelen volt az esetnél. (http://hvg.hu/itthon/20180720_Orbannak_elege_lett_a_kollektiv_zaklatasbol)

„Véget vetett az utolsó, még úgy, ahogy működő lehetőségnek Orbán Viktor, hogy újságírók kérdezhessenek tőle bármit is. Bár interjút, ahogy arról nemrég részletesen beszámoltunk, több mint tizenkét évre nem ad kormánykritikus orgánumnak és a sajtótájékoztatóin sem szólítják fel többnyire csak a baráti média képviselőit, a parlament folyosóján néhány évig még szóba állt pár újságíróval - köztük az ATV és a hvg.hu munkatársával.

Az „ötvenméteres kérdezősködés” műfajában – amely onnan kapta a nevét, hogy nagyjából azalatt lehetett kérdezni a miniszterelnököt, amíg ezt a dolgozószobája és az ülésterem közötti távolságot megtette – Orbán Viktor a műfajból eredően nem adott világrengető válaszokat, de sokszor innen tudhattuk meg például, hogy mit gondol a Velencei Bizottság vagy az Európai Bizottság álláspontjáról, a CEU-ügyről, vagy épp Simicska Lajosról.

A jelek szerint azonban ennek az utolsó, ötvenmásodperces műfajnak is vége: a parlament pénteki ülésnapján a folyosón nyugodt léptekkel haladó Orbán Viktor már csak azt hajtogatta a felé tartó újságíróknak:

„A kollektív zaklatás csúnya dolog”.

A miniszterelnök ezt követően valamennyi kérdésünket engedte feltenni: képviselői fizetésemelésről és az ápolási díj emelésének elutasításáról, Oroszországról, Simicska Lajosról,  de meghallgatva őket – illetve más újságírók kérdéseit is, például a költségvetésről  – mindegyikre azt válaszolta: majd decemberben tart egy sajtótájékoztatót és ott válaszol az egész évben felgyülemlett kérdésekre.”

Van ebben valami atyáskodás. „Ne nyaggassatok, kölykök, Karácsonyra megkapjátok!” Ha megkapjuk, ugye, mert olyan ember nincs, aki biztosan meg tudná jósolni, december második felében milyen magyar nyelvű hírlapok lesznek még egyáltalán életben. Elképzelem, ahogy gyűlnek a kérdések, gyűjtögetem őket, mint egy szorgos kis méhecske, vagy tojom, mint egy tyúkanyó: kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás, ma július huszonegyedike van, Karácsonyig egész pontosan 156 napot számolok, szenteste fát állítok, kivilágítom, angyalszárny suhogása hallik, csengetnek, megjön Orbán Viktor, kíséretével, beül a fa alá, angyalok visítva elmenekülnek, utána mind a 156 kérdésemre kimerítő választ ad, onnét, a fa alól.

Ja, nem.

Azt mondja, sajtótájékoztatót tart.

És tessék mondani, hány napos lesz ez a sajtótájékoztató?

Mert ha csak száz kolléga jön, 156 kérdéssel, az is 15 600 kérdés, ugyanennyi válasz, De mondjuk, van átfedés a témakörök között, akkor egyeztessük őket egymás között előre, és legyen csak tízezer.

Vagy azt tetszik gondolni, decemberre már nem lesz sem száz lap, sem száz újságíró az országban?

Szeretem a maga optimizmusát, Orbán úr. Ugyanis ebben az ötletében az is bujkál, hogy decemberig nem fog történni sem Magyarországon, sem Magyarországgal a világon semmi érdemleges, semmi említésre méltó. Elég a nyári kérdésekre is akkor válaszolni, addig meg a gondos, körültekintő kormányzati munkának köszönhetően úgysem merülhet fel olyasmi, ami felől a sajtónak érdeklődnie kéne.

Sőt, a sajtó csak ne érdeklődjön és ne irkáljon mindenfélét.

Főminiszter uram, én olyant már hallottam magyar politikusoktól, hogy ötszáz napig semmi rosszat ne írjak róluk, különben széttépik a babarongyot, azt sem fogadtam el, ugyanis semmi garanciát nem láttam arra, hogy ők ennyi idő alatt nem követnek el semmiféle bődületes marhaságot (elkövettek többet is), senkinek nem adhatok biankó csekket, ha szakmáról van szó. Ennek különben az lett a vége, hogy jót sem írtam róluk – legyen meg az akaratuk. Valakiről vagy írok, vagy nem, a pártsajtót tessék máshol keresni, megjegyzem, az sem ártana, ha a magyar ellenzéki politikus nem elvárná és követelné a média támogatását, ingyen és bérmentve, hanem úgy élne és politizálna, hogy azt megkapja.

De most magáról van szó, főminiszterem, nem az ellenzékéről. Mondjuk mi ketten a kilencvenes évek óta nem találkoztunk interjú céljából, és nem is hiszem, hogy fogunk: hogy őszinte legyek, nem kaptam még sírógörcsöt emiatt, lehet, nem is fogok. Kormányinfóra sem járok, nem akarom, hogy megszóljanak a hátam mögött, mert mindenféle gyanús alakkal látnak – szóval nekem nem hiányzik az, hogy pont maga válaszolgasson nekem. Arról nem is szólva, hogy műfajilag interjúnak nevezzük azt, amikor én elmegyek valakihez, akiről tudom, hogy hazudni fog nekem. Azt is tudom, hogy mit fog hazudni, néha nála jobban is tudom, mert nekem mégis szakmám a gördülékeny fogalmazás, Kérdezgetem, hazudik, a vártakat mondja, és én udvariasan úgy teszek, mintha elhinném, részemről ez a hazugság az ügyben. Aztán hazamegyek, és sok óra munkával leírom a hazugságot a felvételről, majd megírom, hogy nem hiszem el.

Ehhez nézetem szerint semmi szükség személyes találkozóra – persze, van valódi interjú is, melynek során nem hazudnak, de most a magyar politikai élet szereplőiről beszéltem. Legszívesebben interjú helyett mindegyiknek azt mondaná az ember: „Írja le, majd kijavítjuk”.

Egyszóval, láthatja, hogy nem estem ágynak, nem mentem a Dunának a búbánattól, miszerint főminiszterséged decemberig nem nyilatkozik.

Azt nem értem, miért pont csak decemberig?

Addig méltóztatik majd olyan volumenű gazemberségeket elkövetni, melyek kapcsán menet közben kellemetlen volna a sajtó kérdezősködése?

Vagy december az a terminus, amikorra a tervek szerint sikerül megszabadulni minden olyan sajtómunkástól, aki kellemetlent kérdezne?

Erről informálhatna, mert jó tudni, hogy vegyek-e karácsonyi ajándékot, vagy már nem lesz módom átadni. Mégsem mindegy, tudja, a költség...

Azért a pénteki rádióinterjúkat sajnálom, ahogy a vasárnapi ügetőjét is, tetszik tudni, mikor a rádióműsorban méltóztatik elgaloppírozni magát. Akkor ezek se lesznek decemberig.

Uram, maga bearanyozza a nemzet péntek reggeleit ezzel a döntésével.

Bár, egy apró ténykörülmény elkerülte a magyar sajtó figyelmét.

Azt nem mondta, jó uram, melyik decemberben nyilatkozik!

Ja: majd valamelyikben.

Nem idén, szerintem.

Hát miért, a jövő december tán nem teljes jogú december?

Vagy az összes többi?

Szele Tamás

Nehéz kérdésbe bonyolódott Zuckerberg Márkus, igen nehézbe, jobb lett volna, ha hozzá sem nyúl: most mindenki kissé idegenkedve nézi, és nem tudja, hová tegye. A tárgyilagos mérlegelés is azt mondaná, hogy a Faceebook-vezér, sajtónyelven szólva „elnyilatkozta” magát, elragadta egy interjú lendülete és olyant mondott, amit remélhetőleg nem akart és most is bánja.

Mert ha akarta és nem bánja, akkor baj van vele, de nem kicsi.

Egyszóval, arról van szó, hogy a Facebook alapítója a Recode szerkesztőjével, Kara Swisherrel beszélgetett egy podcastban arról, hogy mi az, amit ki kell szorítani a Facebook felületeiről, és mi az, ami maradhat. Persze, leginkább az álhírekre és a hamis információkra utaltak mindketten, mikor Zuckerberg száján kicsúszott a következő mondat:

„Én például zsidó vagyok, és vannak emberek akik tagadják, hogy a holokauszt megtörtént. Ezt végtelenül sértőnek érzem. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy a mi platformunknak az lenne a feladata, hogy letiltsa őket, mivel szerintem vannak dolgok, amiket különféle emberek rosszul tudnak. Nem hiszem, hogy szándékosan teszik ezt. Nem hiszem, hogy helyes dolog valakit letiltani, mert téved, még ha sorozatosan is teszi ezt. Mi azt mondjuk, hogy oké, lehet oldalad, és feltehetsz rá bármit – még ha az mások számára bántó is –, mindaddig, míg nem próbálsz másokat bántani vagy támadást szervezni ellenük. De ez nem jelenti azt, hogy teret adunk az ilyen nézetek terjedésének a hírfolyamban – épp ellenkezőleg.”

Hát, Márkus, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, ugyanis itt egyfelől sok és jogos érzékenység sérült, másfelől alapos ellentmondásba keveredtél, ebből machetével sem vágod ki magad.

Akkor kezdjük a tényekkel.

A holokauszt az emberiség legalaposabban dokumentált népirtása. Az abszolút bűn. Nem valami egzotikus, távoli helyen zajlott, hanem nagyrészt Európa közepén, és maguk az elkövetői dokumentálták.

Tagadni nem csak mérhetetlen aljasság, de a legtöbb ország törvényei szerint bűn is, most a józan észt elő sem veszem, mert magától értetődik, hogy épelméjű ember nem vetemedik ilyesmire.

Miért tagadja, aki tagadja?

Mert a nacionalizmus, antiszemitizmus, kisebbségek gyűlölete – habár a második világháború után visszaszorult valamelyest – most is nagyon komoly erő, amit mindenféle politikai kalandorok és faktorok próbálnak meglovagolni. A mai antiszemitizmus már össze van keveredve ezer és egy ideológiával, nem is érdemes részletesebben taglalni, mert sosem érnénk a végére, de valóban része a holokauszt-tagadás is. Mivel jóérzésű ember szóba sem áll milliók gyilkosainak szellemi örököseivel, hát azt gondolják, ha letagadják, népszerűbbek lesznek. Ilyenkor jön az az érvrendszer a holokauszt-tagadók részéről, hogy régen volt, messze volt, nem is úgy volt, sőt, nem is volt.

Nem volt az se régen, se messze, gyermekkoromban épp eleget láttam a tetovált tábori nyilvántartási számokat ismerősön, rokonon, de még tavaly is a szomszéd nénin. Érthető, hogy a holokauszt tényének a tagadása nem csak azt háborítja fel mérhetetlenül, aki így vagy úgy személyesen érintett, hanem mindenkit, akibe szorult legalább egy csepp emberség.

No, akkor a tényekkel megvagyunk, a körülményeket nagy vonalakban tisztáztuk. Lássuk Márkus testvér kijelentését.

„Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy a mi platformunknak az lenne a feladata, hogy letiltsa őket, mivel szerintem vannak dolgok, amiket különféle emberek rosszul tudnak. Nem hiszem, hogy szándékosan teszik ezt. Nem hiszem, hogy helyes dolog valakit letiltani, mert téved, még ha sorozatosan is teszi ezt.”

Kérem, mindentől elvonatkoztatva: sok mindent lehet rosszul tudni. Lehet rosszul tudni a resztelt csirkemáj receptjét és lehet rosszul tudni a cián élettani hatásait. Mármost akár az ehető resztelt májról, akár a ciánról beszélünk, létező, valós, megfogható objektumokkal van dolgunk. Ha valaki elterjeszti, hogy a májat főzés közben meg kell sózni, akkor első körben neki lesz rágós az ebédje, másodikban azoknak, akik hittek neki, és legfeljebb nem fogják őt szeretni. Tragédia nem történik. Ha azonban azt terjeszti valaki, hogy a cián nem mérgező, ellenben roppant egészséges és gyógyítja a náthát, annak, amint én az átlagos FB-felhasználókat ismerem, perceken belül lesz több halálos áldozata. Ha ezt a két embert jelenti a környezete hamis információk terjesztése miatt, mindkettő ugyanazt a büntetést kapja, vagyis a letiltást.

És mindketten azzal fognak védekezni, hogy „csak rosszul tudtak” valamit.

Mármost abban egyetérthetünk, hogy elrontott ebédbe nem szokás belehalni, ciánba annál inkább, vagyis mi különbözteti meg a két esetet? A várható következmények súlya. Feltehető a kérdés: elvárható-e bárkitől, hogy tisztában legyen tetteinek, kijelentéseinek következményével, súlyával, felelősségével?

Bizony. Éspedig mindenkitől, aki nagykorú és szellemi képességeinek birtokában van. Hiszen pont ez a jog lényege: mindenki felelős a tetteiért, és csakis a saját tetteiért vagy az olyan társulások cselekményeiért, melyeknek tagja. Aki nem felelős, az nem is szólhat bele semmibe, mert vagy kiskorú, vagy nem beszámítható.

Rendben, mondaná egy lelkes széljobber holokauszt-tagadó, akkor ő sem felelős Eichmann vagy Rudolf Hoess tetteiért. Azokért tényleg nem, ám a sajátjaiért, Eichmann vagy Hoess magasztalásáért, embertelen cselekményeik relativizálásáért történelemhamisítás, hamis adatok terjesztése útján bizony felelős ám: azért vannak erre törvényeink mindenfelé, a kerek világon.

Tehát elmondhatjuk: rosszul tudni valamit még lehet, hogy önmagában véve nem bűn, de nagyon nem mindegy, mit tudunk rosszul.

És nagyon nem mindegy, hogy a téves tudásnak milyen következményei lehetnek: tehát a felelős polgár annál alaposabban mérlegel, minél veszélyesebb következményei lehetnek valaminek. Tudja, hogy ciánmérgezésben már haltak meg emberek, amint haláltáborokban is, tehát egyikről sem hiszi, hogy ártalmatlan.

De egyáltalán, hogy kerülhetett elő ez a téma? Hiszen ennek nyilvánvalónak kéne lennie.

Hát úgy, hogy a hétköznapi életben nyilvánvaló is az emberi gondolkodás számára, de a gépi logika másként működik. Mivel a FB több milliárd felhasználójának csak csillagászati számokkal mérhető mennyiségű poszt-tömegét egyszerűen képtelenség emberi moderátorokkal megszűretni, ugyanis nincs a világon annyi moderátor, amennyire szükség volna, muszáj gépi algoritmusokat használni. Az algoritmus pedig csak egy logikai folyamat, nem ember, nem képes a rugalmas értékítéletre: neki mindegy, ciánról vagy csirkemájról van szó, ő csak két értékét ismeri az információnak: igaz vagy hamis. Esetleg elképzelhető még az a megoldás is, hogy automatikusan tiltson bizonyos szavakat, témákat: hogy jelen példánknál maradjak, zsidó ismerőseim jelentős része nem írja le kommentjeiben vagy posztjaiban a „zsidó” szót, akkor sem, ha történetesen rabbi a valós életben, ugyanis a kellemetlenkedő szélsőjobboldaliak rájöttek, már régen, hogy ha ez a szó szerepel egy mondatban, akármilyen pozitív kontextusban is, akkor, ha jelentik a mondatot, kommentet, posztot a FB-nak, az le fogja tiltani annak szerzőjét.

Na ja: az algoritmus nem tud magyarul, nem képes értékelni egy mondat logikai tartalmát, viszont a kulcsszavakat magyarul is tartalmazza az adatbázisa. Így lehet bármiből tabutéma – hiszen sem jó, sem rossz értelemben nem lehet róla beszélni.

A gond tehát a gépi és az emberi gondolkodás egyeztetésével van.

Meg Zuckerberg fejében: hiszen a holokauszt nem egy általános, akármilyen téma, amiről eltérhetnek a nézetek. Olyan ez, mintha valaki azt bizonygatná, hogy lapos a Föld. (Bizonygatják is sokan.) Ha az ember azt mondja nekik, bizonyítékokkal alátámasztva, hogy de hiszen gömbölyű, a zuckerbergi logika szerint még mindig válaszolhatnak úgy, hogy „ez is egy elmélet”.

Lófüttyöt elmélet, kérem. Tény.

És a valós tények tagadása a legnagyobb veszély, ami szó szerint szétzilálhatja azt, amit emberi civilizációnak nevezünk, a helyén pedig nem hagyna mást, mint Mad Max posztapokaliptikus világát, laposföld-hívőkkel, akik alakváltó gyíkemberektől rettegnek.

Tehát Zuckerberg nagy hibát követ el, mikor minden téves információt egyforma súlyúnak ítél meg. Nem csak két logikai érték van, nem azonos a súlya a megsózott csirkemáj receptjének a cián népszerűsítésével.

Van fontossági rangsor, és ezt egy jó algoritmusnak, vagy még inkább mesterséges intelligenciának meg is lehetne tanítani.

Persze, Zuckerberg is bocsánatot kért már, nem ezt akarta mondani, nem így, semmiképpen sem.

Akkor viszont ne mondta volna.

Ugyanis még ő is felelős a szavaiért.

A hülyeség soha, sehol nem volt felmentő körülmény.

Szele Tamás

Még, hogy egy? Egy csomó, valóságos kampány folyik, csak éppen az utolsóról gyorsabban derült ki, hogy hamis a baba, mint az megszokott. Bár a többit is megcáfolták – a köztudatban mégis bennmaradnak majd, mint a népmesék. Ilyen ez a valóságon túli világ. És ilyen a klikkvadászat: ugyanis a horvát válogatott körüli kamukampánynak még politikai célja sincs.

Egyszerű klikkvadászatnak tűnik.

Tegnap számumként söpört végig a világsajtón, sőt, a magyar sajtón is, miszerint a horvát válogatott szövetségi kapitánya nyílt levélben küldte el a sunyiba a teljes horvát politikai életet és elitet, a csapat pedig felajánlotta jótékony célra a világbajnoki szereplés után járó pénzdíjat. Egészen pontosan: gyermeküdültetésre.

Terjedt a hír, virálisan, mint jobbfajta trópusi járványok, ugyanis – kellemes volt olvasni. Az átlagember úgy gondolja, Zlatko Dalic kapitány és az ezüstérmes csapat vannak most akkora potentátok, hogy bárkinek a szemébe mondhassák a véleményüket, és a pénzükkel meg azt csinálnak ezek a kedves legények, amit akarnak. Hát van pár rossz hírem. Egyrészt mindenki van akkora hatalom, hogy megmondhassa a véleményét, legfeljebb számolnia kell a következményekkel – ha ez a levél valós lett volna, Dalicnak most a haja szála sem görbül, ellenben fél év vagy év múlva már nagyon nem lenne kapitány. Esetleg még valami adóellenőrzést is kap. Vagy más kellemetlenségek történnek vele. Ettől még megírhatta volna a levelet, elküldhette volna a politikusokat a lehető legmelegebb éghajlatra, csak ilyen esetekben az ember jól teszi, ha bölcs előrelátással felkészül a mindenféle problémákra, melyek óhatatlanul megtalálják. Ahhoz kell a bátorság, hogy ezt vállald, nem a hirtelen felindulásból elkövetett, falbontásos átkozódáshoz.

No, de Dalicnak nem kell számítania semmi rosszra. Ugyanis nem írt ő semmit. A világon végigvágtató nyílt levelet egy Igor Premuzic nevű horvát újságíró írta. És még ő sem hazudott. Lássuk, mi történt valójában!

Prezumic kolléga a döntő előtt két nappal, mikor már tudni lehetett, hogy azt a horvátok játsszák a franciákkal, tehát július 13-án írt egy fiktív nyílt levelet, abban a szellemben, hogy mire is kéne költeni az első vagy második helyezésért járó pénzdíjat egy normális világban, és egyébként meg a politikusok édes mamájának a piros viganója. Csakhogy, mivel Prezumic kolléga valódi újságíró, nem kapcabetyár vagy kacsalovag, az írás elején jelezte, miszerint ez a levél „egy párhuzamos univerzumból” (Paralelni svemir) érkezett, tehát fiktív, és a végén a szignó is úgy szólt, hogy „Napisao - Igor Premuzic, nije Zlatko Dalić”, tehát: „Írta: Igor Premuzic, nem Zlatko Dalić”. Így minden szakmai követelménynek eleget tett. Ez egy jegyzet, szatíra, ami keserű szarkazmussal mutatja, mire volna szükség – és mi nem lesz.

Mármost ez az írás a Dalicom horvát online lap humor-oldalán még csonkítatlanul jelent meg. A Dnevno portálon viszont már úgy tűnik, nem szerepelt a bevezető két szó és a pontos aláírás. Ott vehette észre az EFE spanyol hírügynökség valamelyik munkatársa, aki aztán világgá is röppentette az álhírt. A történet világosodik: de hogyan lett ez szenzáció Magyarországon?

Úgy, hogy valaki észrevette az MTI-nél. Nem is kárhoztatom azért, mert átvette és közölte: a sajtó és főleg a hírügynökségi munka valóban az információk megszerzéséből és továbbításából áll, ez valósnak tűnt és, ami mindennél fontosabb: hiteles, hírügynökségi forrásból származott. Hírügynökségi anyagokat nem szokás ellenőrizni, hiszen az ilyen vállalkozások a hitelességükből élnek, ahogy elkezdenek hazudni, felkopik az álluk. (Lesz is gond az EFE háza táján, az bizonyos). Az MTI tehát közölte a hírt, és ezzel még nem követett el hibát. A valódi, ordas nagy hibát azzal követte el, hogy amikor kiderült, miszerint a levél nem a horvát válogatottól származik, és a fél világ egy álhírt kerget, nem helyesbített. Helyesbített az Index, helyesbített a 444, helyesbített mindenki, az MTI nem.

Még az Origo is helyesbített, pedig nekik aztán tényleg csak a Kúria döntése után szokásuk.

Az MTI-nél most is változatlan formában van kint a hír. És ha náluk kint van, akkor kint lesz a teljes kormánysajtóban, ugyanis nekik az MTI az egyetlen engedélyezett hírforrásuk.

Hogy a hiba hol csúszhatott be? Talán a Dnevnonál, bár ők is bőszen pontosítanak (https://www.dnevno.hr/sport/nogomet/tko-podvaljuje-dalicu-ne-nasjedajte-na-lazno-otvoreno-pismo-ovo-je-pravi-autor-1193375/). De a hibát mindenképpen a hírt csonkán, pontatlanul átvevő hírügynökségek követték el.

Hanem van ám még egy vétkes is.

A kedves olvasóközönség. Amely, mivel jólesett neki olvasni a politikusok kiosztását – hogyne esett volna jól! - kritikátlanul osztotta, osztja máig, osztani fogja holnap is. Mindent oszt, ami egyszerű és számára tetszetősnek vagy fontosnak tűnik, vagy csak épp illik a világnézetébe. Jön még ez a pletyka szembe évek múlva is – pedig egy tisztességes, jól megírt jegyzetnek indult.

De nem ez az egyetlen hazugság a horvát válogatott körül. A nem túlzott hitelességéről ismert OLKT nevű magyar oldal, amit sajtóterméknek nem nevezhetnénk, elindította – Magyarországon – a Kolinda Grabar-Kitarovic-legendát. Ez is terjed, mint a kolera, ebből sem igaz egy szó sem. Azt állítja a gondosan rövidre és nagyon érthetőre fogalmazott, nyúlfarknyi kis szöveg:

„TUDTAD?
Kolinda Grabar-Kitarovic, Horvátország elnöke. 
Néhány adat róla:

1).Eladta az elnöki különgépét. 

2.)Eladta a 35 Mercedes Benz hivatali autóját. Az összeget betetette a költségvetésbe.

3.)Leszállította a felére a miniszterek fizetését .

4.)Leszállította felére a nagykövetek fizetését, a konzuloknak 60%-ra .

5.) Eltörölte a nyugdíját a szenátoroknak.

6.) Hét nyelven beszél és nem tartja különbnek magát bárkinél.!!!

7.) Jól öltözködik!

8.) Tudja, hogy kell viselkedni akár egy elvesztett Vb döntőn is!”

Fantasztikus, kérem. Ezt nem tudtam. Nagy kár, hogy Grabar-Kitarovic asszony sem tud ezekről a lépéseiről. Én azt elhiszem, hogy az OLKT háza táján az a derék ember, aki hét nyelven alázatos mindenkivel, én tíz nyelven beszélek és nem sajátom az alázatosság, még a túlzott szerénység sem, de nem is dolgozom ennél a rossz hírű oldalnál, amely mikor nem plagizál, orbitális hazugságokat kever „radikálisan ellenzékinek” álcázott propagandájába. De vegyük apróra.

Kolinda Grabar-Kitarovic asszony valóban Horvátország elnöke, éspedig a HDZ (Horvát Demokratikus Közösség) színeiben. Ex-diplomata, valóban beszél hét nyelven, valamint katolikus vallású, melyet saját bevallása szerint aktívan gyakorol és büszkén hirdet. Két gyermek büszke édesanyja, politikájában viszont ellentmondásosan jelenik meg a nők jogainak védelme. 2015-ben megengedő állásponton volt az abortuszt illetően, de például az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, – mely a nők elleni és a családon belüli erőszak erősebb büntethetőségét is magába foglalja –, nem kifejezetten támogatta, sőt, a pártja tüntetett is a törvényszigorítás ellen. Igazából erősen jobboldali, nevezett már valóban megtörtént, bizonyított népirtást is propagandának, de ebbe nem mennék bele, ugyanis a délszláv háború eseményeinek említése mai is viharokat kavar. Nem, nem liberális, kicsit sem, nem is feminista. Különben is súlyos, sőt, sértő lebecsülése volna a hölgyeknek, ha azt feltételeznénk, hogy csupán annak okából, miszerint nőnek születtek, nem tudnak ugyanakkora seggfejek lenni, mint akármelyik férfi politikus. Dehogynem tudnak. Tessék körülnézni a budapesti Parlamentben akár.

Ellenben Kolinda Grabar-Kitarovic nem adott el sem különgépet, sem autóparkot, nem is adhatott, ugyanis a horvát elnök jogköre pont annyira korlátozott, mint a magyaré: Áder sem adhatna el állami tulajdonú járműveket, ha épp eszébe jutna ez a hóbort. Ugyanis az nem az övé. Ugyanígy nem az elnöki jogkörbe tartozik a kormánytagok és a diplomáciai testület bérezésének szabályozása.

Ellenben a külsejére valóban senkinek sem lehet panasza, és tényleg jól öltözködik, valamint tud viselkedni. Az lenne a szép, ha nem tudna.

Van még kamu a határban? Tele vagyon véle! Az is elterjedt, hogy Macron utasítására – a francia rendszer prezidenciális, de azért ez sem az elnök hatásköre – piros-fehér kockásra világították ki az Eiffel-tornyot, hogy így tisztelegjen Franciaország a legyőzött ellenfél előtt. Szép gesztus lett volna, bár én továbbra is kétlem, hogy Párizs közvilágítását a köztársasági elnök irányítja, erről is körbefutott egy vírus-mém.

Ez sem volt igaz.

Kivilágíthatták volna, csak épp nem most, hanem a 2016-os EB-n, amikor is az egyik szponzor lehetővé tette, hogy

„...az adott napon játszó csapatok közösségi oldalakon leginkább aktív szurkolóinak színeit kivetítsék az Eiffel-toronyra. Horvátország azonban kis ország, így – az AFP spanyol nyelvű tényellenőrzői szerint – ezen a szavazáson Törökország ellenében alulmaradt. A most forgó kép a 2016-os szavazásra buzdító felhívásokban jelent meg.” (Urban Legends) (http://www.urbanlegends.hu/2018/07/tenyleg-horvat-szinure-festettek-a-vebe-utan-az-eiffel-tornyot/)

De hát kinek érdeke ez a tengernyi, jól hangzó, tetszetős hazugság? Aki politikát sejt mögötte, szerintem téved. Ahogy a honi választások után válogatott szamárságok terjedtek Orbán Viktorról (azért most is terjednek, bár a valóságnál vadabbak nem bírnak lenni), mert a miniszterelnök neve volt az a „hívószó”, az a kifejezés, ami vonzotta a kattintást, ugyanígy a most véget ért világbajnokság döntős csapatai, azok anyaországának neve is „hívószó”. El tudom képzelni, hogy egyes sajtótermékeknél úgy kezdődik a nap, hogy mindenki megkapja az előző nap legtöbbször keresett szavainak listáját a Google statisztikái alapján, és aztán a szavakra épülve kell nagyon rövid, sulykolható, pár mondatos szamárságokat összekreatívkodjanak, mint a két második példa mutatja.

Az első példa meg szimpla, talán picit szándékos félreértés, amit szintén felkapott a VB-hisztéria. Hiszen mégiscsak az volt a vezető téma egy hónapig.

Azonban, ha szövegstatisztikai alapon készülnek az álhírek, az nagyon rosszat jelent: akkor fel kell készülnünk arra, hogy minden valós információra rátelepül a közeljövőben negyven hazugság.

Miért csinálják?

A pénzért, amiket a reklámokért kapnak. És mivel ez a pénz hirdetésenként igen kevés, csak monstre olvasottsággal, látogatottsággal lehet sokat kaszálni.

Aki viszont ilyent tesz, attól az sem lenne meglepő, ha apját-anyját agyonverné, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján.

Szele Tamás

Ez ám a szép játék, gyerekek, az amerikai elnök fejreáll Helsinkiben, aztán hazarepül, talpára billen, közben mindenki lökdösi, mert megérdemli, valószínűleg megint lábra áll, és így fog billegni még jó ideig. Valószínűleg azért, mert kerek a talpa és nehezék van benne, bár a legutóbbi szereplése után mindennek nevezném, csak súlyos egyéniségnek nem.

Körülbelül annyit nyom a latban most már, mint egy filléres keljfeljancsi a hetivásárból. Amerika népe sok mindent látott, hallott már, mindenféle elnököktől, nekem személy szerint Clinton mondata tetszett a legjobban (I did not have sexual relations with that woman), vagyis mikor tagadta a nemi kapcsolatát Monica Lewinskyvel, de dobogós még George W. Bush aranyköpése is (Read my lips: no new taxes), ami körülbelül azt jelentette egy választási kampány részeként, hogy nem fog új adókat bevezetni, aztán persze megtette. Trump elnök mélyrepülése Helsinkiben minimum harmadik helyezett, bár szerintem megérdemelné az ezüstöt is azzal a kijelentésével, hogy

„Putyin elnök azt mondja, nem Oroszország volt. Nem látok okot arra, miért lenne így.”

De legalább egy Benedict Arnold-különdíj mindenképpen járna érte, egyezzünk meg. Mondjuk ha ezt én mondom, itt, a nyóckerben, az nem különösebben kellemetlen az amerikai elnöknek, elképzelhető, hogy talán nem lesznek pont miattam álmatlan éjszakái, de sajnos egész Amerika ezt mondja. Mármint, hogy árulás történt, az elnök árulta el az országot. És nem mellesleg: erről is van szó.

Hogy Trump a kampány alatt tudott-e az őt támogató orosz hátszélről, azt sem állítani, sem tagadni nem merném, nem is dolgom, eldönti ezt majd a Mueller-bizottság és a független amerikai bíróság. De hogy egy amerikai elnök nyíltan saját emberei és végső soron országa ellen forduljon a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt, az valóban példa nélküli – még tábornokkal is csak a fentemlített Benedict Arnold esetében fordult elő.

No, de vissza is fordult!

Más ember ilyenkor megszaggatná ruháját, lemondana, szőrcsuhát öltene és elvonulna a sivatagba vezekelni. Trump ehelyett fordult egyet. (https://444.hu/2018/07/17/trump-kozolte-elfogadja-a-hirszerzes-allitasait-de-akkor-sem-tortent-orosz-beavatkozas-az-amerikai-elnokvalasztasba)

„Kongresszusi törvényhozókkal folytatott keddi megbeszélésen jelentette ki Donald Trump: mégis elfogadja a hírszerzési szervek megállapításait a témában, történt orosz beavatkozás a 2016-os amerikai elnökválasztásokba.

A zártkörű megbeszélés elejére beengedtek pár újságírót, akik még azt is hallhatták a kijelentését azzal nyomatékosítja az elnök, hogy támogatja és továbbra is bízik az amerikai elhárításban és titkosszolgálatokban.” (444)

Ugyebár, Helsinkiben azt mondta, az egész világ előtt, hogy nem látja okát, miért ők (az oroszok) lettek volna, akik beavatkoztak, most viszont azt:

„Nem látom okát, miért ne ők lettek volna.”

És ezzel, úgy véli, minden el van intézve.

Szokás szerint. A tények nem számítanak, ez már az igazságon túli (post-truth) világ.

Hát nincs elintézve semmi. Hazaérkezése után adott interjúiban továbbra is kitart hóbortjai mellett, szerinte Oroszország még csak nem is ellenfele az Egyesült Államoknak, az Európai Uniót viszont az ország legnagyobb ellenségének nevezi. Már próbálták felhívni a figyelmét arra, miszerint annyira nem vagyunk az ellenségei, hogy a legfőbb szövetségesei vagyunk, de meg sem hallja, úgy látszik, az a célja, ami a lovagnak, aki sebhelyekkel borítva, horpadt páncélban tántorgott be a királyi udvarba.

- Hát te hol jártál, jó Sir Bedivere?

- Harcoltam királyságunk ellenségeivel északon, keleten és délen!

- Keleten nincsenek is ellenségeink!

- Már vannak.

Abban, hogy még saját pártja és leghívebb emberei is ellene fordultak, csak árulást lát, ő sosem hibázik, mindenki hülye, egyedül ők ketten helikopterek a Putyinnal. De honnét ez a mindennel szembeszálló, eltökélt önbizalom?

A Financial Times egyik elemzése kimutatta. (https://www.afr.com/opinion/the-trump-doctrine-coherent-radical-and-wrong-20180716-h12roz) Onnét, hogy Donald Trump nem tudja, mi is az amerikai elnök dolga. Magyarul is megjelent ebből egy kivonat a napi.hu-n (https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/donalt-trump-usa-nemzetkozi-vilag-rendszer-doktrina.666261.html.666261.html), csak ajánlani tudom.

Trumpnak ugyanis az a kényszerképzete, hogy Amerikát naggyá kell tennie, és ez csakis gazdasági úton lehetséges. Tény, hogy az állam polgárai meglehetősen kedvelik, ha jól működik a gazdaság, magam sem haragudnék valami hasonlóért, de nem minden a gazdaság. Trump a fellendülés érdekében – és ne feledjük, szó nincs arról, hogy az Egyesült Államokban komoly válság lenne! - ugyanis alárendelte a külpolitikát a gazdasági elveknek, amint az különben nálunk is történt. A siker legalább akkora Amerikában, mint Magyarországon. Ugyanis a diplomáciának fontos, meghatározó eleme a gazdasági érdek, egyik fő mozgatórugója, csak éppen ha legfőbbé lép elő, abból épp olyan szörnyűségek következhetnek, mint amikor az ideológia veszi át az irányítást.

Következnek is.

Tekintsük Trump ellenségképét. Kikre haragszik?

„A szövetségeseket és az ellenségeket a gazdaság és a kereskedelem szempontjai szerint választja el, ami ellentmondásban van azzal a helyzettel, hogy az USA számos szövetségese - nem is akármilyen országok: Japán és Németország - egyben külkereskedelmi többletet ér el vele szemben. A végeredmény az, hogy az elnök rátámad országa hagyományos szövetségeseire, ahogy tette ezt például a NATO-csúcson az EU-val szemben, amelyben olyan szervezetet lát, amely támogatja országa gazdasági ellenfeleit.” (napi.hu)

Ilyenformán nyilvánvaló, hogy a Trump-doktrína szerint Amerika legkívánatosabb szövetségese Gabon, Tuvalu és a Tonga Királyság lenne, ugyanis azok gazdaságilag sosem fognak akár csak a közelébe sem kerülni. Ezt bizonyítja az is, hogy Trump birodalmakban, befolyási övezetekben gondolkodik, nem érdeklik az elvek, voltaképpen a világpolitikát egymással versengő nagyvállalatok harcának tekinti, melyben sokkal többet számít a vezérigazgatók egyénisége és a cégek gazdálkodása, mint az alkalmazottak és fogyasztók milliárdjai.

Nyilvánvaló, hogy ez az út vezethet gazdasági fellendüléshez, de csakis a konkurencia teljes betonba döngölésével. Trump arról feledkezik meg, vagy inkább azt nem is tudta soha, hogy nem az élet van az üzletért, hanem az üzlet az életért.

Hogy nem érdemes minden áron és mindenben győzni, mert nem is lehet, hogy ha a szomszédomnak, barátomnak rosszabb, mint nekem, az nekem sem jó, hogy lehet – és kell is! - együtt örülni a dolgoknak, hogy az átmeneti árulások, sanda alkalmi szövetségek ellenünk fordulhatnak és végső soron sosem éri meg elkövetni, megkötni őket.

Most azt hiszi, ügyes volt és nagy diplomata, mert egy sajtótájékoztatón azt mondta, amit a különben legkevésbé sem baráti partnere elvárt tőle, aztán, mikor hazament, vígan elrikkantotta magát: „de végig keresztben volt az ujjam!”

Elnök úr, legyen erős: a maga ujja a világon senkit sem érdekel, és nyugodtan ideérthetjük bé nejét is. Van, amit teszünk, van, amit nem. Nem hazudozunk, és nem követünk el árulást sem saját népünk, sem szövetségeseink ellen. A maga gazdaságközpontú külpolitikája a nemzetközi diplomácia tökéletes ellentéte – egy ideológiaközpontú is az volna. A diplomácia ugyanis nem annak művészete, hogyan győzzünk mindenki ellen és minden körülmények között. A diplomácia egészen egyszerűen nem erről szól.

Hanem arról, hogy a saját szempontjainkat és mások érdekeit figyelembe véve találjuk meg azt a kényes egyensúlyt államaink viszonyában, mely mindannyiunknak biztosítja a békés fejlődés és gazdasági virágzás lehetőségét.

Mindannyiunknak, kérem. Nem csak magunknak.

Épp ezért vannak halálra ítélve hosszú távon ezek az egyoldalú diplomáciai doktrínák: mivel hosszú távon szembe mennek a teljes nemzetközi közösség összes érdekével, fenntarthatatlanok és többnyire birodalomépítési kísérletekhez, aztán nagy, kiterjedt háborúkhoz vezetnek. Melyeket a nagyobb közösség ellenében az alakuló birodalmak törvényszerűen elveszítenek, hiszen egyedül vannak a világ ellen – melyre rátámadtak.

A játék akkor kezd ennél is szomorúbb lenni, mikor több ilyen birodalomkezdemény van egyszerre a porondon, mint a második világháború elején - vagy most. Senki se gondolja, hogy Putyin Oroszországa békés, demokratikus állam, mely csak szuverenitását és érdekeit védi. Kína kicsit más tészta, de azért az is birodalomkezdemény, és elnök úr, a fenének van kedve egy világégéshez csak azért, mert ön, valamint az említett államokat vezető kollégái tökéletesen hülyék a diplomáciához, de annyira, hogy azt sem tudják, mi a célja.

Ezt már az amerikai közhangulat is tükrözi. Nem lehet leerőltetni sem Washingtonban, sem Budapesten mindenki torkán, hogy az ellenségünk a barátunk, a barátunk az ellenségünk, az árulás helyes, a becsület helytelen és a fekete fehér.

A valóságon túli (post-truth) univerzum össze fog ütközni a reális világgal, és cafatokra szakad. A légvárak, ködlovagok, hétfejű mesesárkányok semmit sem érnek egyetlen szilárd tárgy ellenében sem. Elhiszem, hogy önnek nem számít, mi igaz, mi nem, hiszen az üzletben csak a sikeres végeredmény számít – de ez nem üzlet, hanem politika.

Arra nem számíthatunk, hogy megjön az esze, az nem túl valószínű, arra viszont igen, hogy ápolók jönnek előbb-utóbb és elviszik önt az esze után.

Ugyanis az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem lehet egy keljfeljancsi.

Szele Tamás

Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, másként szólva a POTUS elindult európai tárgyalókörútjára, hogy rendezze hazája külügyi viszonyait, és egyúttal megerősítse saját tekintélyét. Nem sikerült elrendeznie a világon semmit, káoszt és zűrzavart hagyott maga után, tekintélye cafatokban lóg és – kínai kifejezéssel – elveszítette az arcát.

Mi történt az európai turnén?

Tulajdonképpen megjósolható lett volna. De ekkora fiaskósorozattól még a legpesszimistábbak sem tartottak. Elindult egy amerikai elnök Európába és most egy egocentrikus, sértett, kicsinyes, megbántott és magában fortyogó kalmár tér haza. Azt tudtuk, hogy Donald Trump nem megfontolt és bölcs döntéseiről híres, voltak még ilyen amerikai elnökök, csak azok helyett a valóban fontos határozatokat tanácsadóik és minisztereik hozták. Richard Nixonért sem mindenki rajongott, és hogy úgy mondjam, ezért sokat is tett Nixon elnök – de a külpolitika irányítását Kissingerre bízta, aki ki is navigálta az országot a vietnami háborúból, tető alá hozta a nyitást Kína felé, levezette a béketárgyalásokat a jom kippuri háború után, egyszóval lehetett Nixon akármilyen népszerűtlen, az amerikai külpolitika tökéletesen működött. Ugyanis Nixon legalább hajlandó volt megfogadni, ha jó tanácsot kapott.

Trumpnak nincs Kissingere és nem is lehetne. Trump nem kéri, hanem adja a tanácsot, ha kell, ha nem és jó tanácsot még sosem adott – de követeli, hogy tartsák be, amit mondott. A brüsszeli NATO-csúcson előadott magánszáma – a katonai kiadások növeléséről – épp annyira nem tartozott a valóság birodalmához, mint Nagy-Britannia gazdasági sarokba szorítása a szabadkereskedelmi szerződés és a hard Brexit összekötése révén. De a legnagyobb bukásnak a helsinki csúcs nevezhető.

Előre kell bocsátanunk, hogy arról, mit beszélt egymással Trump és Putyin, a legkevesebb tudomásunk sincs. Másnak sincs, a tolmácsokat kivéve, de róluk rövidesen gondoskodnak, már fő a plutóniumos tea a szamovárban. A találkozó végén még hivatalos nyilatkozatot sem adtak ki, ezt egy nemzetközi sajtótájékoztató pótolta, jobb híján ezt kell nyilatkozatnak tekintenünk. Ez különben azért is érdekes megoldás, mert még annyit sem írtak alá a tárgyaló felek, mint korábban a szingapúri csúcson: be kell érjük az adott szavukkal, mely mindkét politikus esetében vajmi sovány garancia bármire is.

A találkozó egyértelmű nyertese Putyin. Trump konstruktív párbeszédet emleget:

„Soha nem volt rosszabb az USA és Oroszország viszonya, mint most. De ennek vége. Fél órával ezelőtt ez véget ért. A diplomácia fontosabb a konfliktusnál és az ellenségeskedésnél.”

Ha valahogy belekeverte volna azt is, hogy hálás a szüleinek, biztosak lehetnénk benne, hogy ez nem tárgyalás volt, hanem egy szépségverseny díjkiosztója. Soha nem volt rosszabb a két állam viszonya? Biztos ez? Nekem mintha derengene egy karibi rakétaválság és nem lehet véletlen, hogy az amerikai sajtó is a Hruscsov-Kennedy párbeszéddel hasonlítja össze a találkozót, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy abból Kennedy győztesen jött ki – Hruscsov is, ha úgy vesszük, sőt, a világvége is elmaradt, annak dacára, hogy a tárgyaló felek nem hangsúlyozták minden második percben egymás iránti rajongásukat.

Most nincs rakétaválság, de van sok, majdnem olyan veszélyes krízis világszerte. Ezek közül melyeket vették elő? Idézzük Putyint! (https://index.hu/kulfold/2018/07/16/helsinki_sajtotajekoztato_trump_putyin/)

„Nyílt és mindent érintő beszélgetésen vagyunk túl - mondta az orosz elnök, aki szerint egyetértettek abban, hogy az atomfegyverek terjedésének továbbra is gátat kell szabni. „A regionális kríziseket megvitattuk: érdekeink nem esnek mindenütt egybe, de sok a közös pont is” - mondta Putyin.

 Szíriában a béke helyreállítása a közös munka példája lehetne, ebben az Egyesült Államok és Oroszország komoly szerepet vihet - mondta az elnök. Helyre kell állítani a tűzszünetet is Szíria és Izrael között, biztosítva utóbbi biztonságát - további konkrétumokat erről később Trump és Putyin kérdésre sem árult el.

Fokozatosan alakul a koreai félsziget helyzetének javítása is. Putyin szerint ebben nagy szerepet játszott, hogy Donald Trump személyesen tárgyalt Kim Dzsongunnal.

Ahogyan az előzetesen nem hivatalos források alapján sejthető volt, a kiberbűnözés elleni együttműködésről is tárgyaltak.

Ideje a kulturális együttműködést is újraindítani - vélte Putyin.

Hálás vagyok Trumpnak a találkozóért. Nem tudtunk mindent tisztázni, de fontos lépéseket tettünk.” (Index)

Azért nem csak ennyiről volt szó. Az alapvető konfliktusforrások, megmaradtak tűzfészeknek, köszönik szépen, csak most kicsit bekenték őket tejszínhabbal, Ukrajna és a Krím helyzete változatlan, és Putyin közölte, miszerint:

„Rendkívül negatívan reagálnánk, ha a NATO felvenné Grúziát.”

Igen, nekem is volt egy ilyen sejtésem, hogy nem ünnepelnék ezt a gesztust tűzijátékkal a Vörös Téren. És akkor hogy is lesz az a cyberbűnözés elleni fellépés?

„A kiberbűnözés elleni együttműködés is szóba került, Putyin rendszeres kapcsolat fenntartását javasolta az amerikai és orosz titkosszolgálat között.”

A kérdés már csak az, hogy Olginót helyezik a Breitbart irányítása alá, vagy marad fordítva, ahogy eddig is volt?

De a legfontosabb mozzanatnak – nyugati szempontból – mégis Trump szégyenteljes viselkedését tekinthetjük. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke elsőként szerényen közölte, miszerint „A győzelem oka, hogy a kampányban jó munkát végeztünk. Briliáns volt a kampány, ezért vagyok elnök.” Mindeközben oly mértékben bizonyított tény az orosz beavatkozás az amerikai elnökválasztási kampányba, hogy már vádat is emeltek bizonyos Maria Butina ellen, akit a Kreml „egyik magas beosztású tisztségviselője” irányított, és volt olyan elővigyázatlan, majdnem azt mondtam, amatőr, hogy írásos nyilatkozatot tett, miszerint „megpróbált létrehozni egy fekete csatornát, hogy azon kommunikálhassanak az orosz kormány képviselői” és az őt lekapcsoló FBI szerint az volt a feladata, hogy „személyes kapcsolatokkal éljen vissza olyan amerikai állampolgárok esetében, akiknek van befolyásuk az amerikai politikára, és így elősegítse az Oroszországi Föderáció érdekeit”. (Mellesleg, Mariát nem a Mueller-bizottság által végzett vizsgálat során leplezték le, ez az FBI saját akciója volt).

És itt következett Trump ámokfutása, amiből már most kezd vesszőfutás lenni. Újságírói kérdésre („Kinek hisz, Putyinnak vagy az amerikai titkosszolgálatoknak?”) Trump azt válaszolta:

„Putyin elnök azt mondja, nem Oroszország volt. Nem látok okot arra, miért lenne így.”

Tehát bizalmat szavazott a saját nemzetbiztonsági szerveivel szemben a KGB volt kelet-berlini rezidensének, aki történetesen most az Orosz Föderáció elnöke. Aki azt hiszi, hogy ezt nem lehet fokozni, azt ki kell ábrándítsam: lehet. Mert ezek után Putyin megadta a kegyelemdöfést Trump politikusi tekintélyének.

„Persze, nem szabad hinni senkinek. Nyilván mindenkinek megvan a saját érdeke. De mondjanak egy dolgot, amely az összeesküvést bizonyítja. Az orosz társadalom Trump irányába pozitív várakozást mutatott, hiszen a kapcsolatok javítását akarta. Igen, akartam, hogy ő nyerjen.”

Ez már nevezhető beismerésnek. Hogy Trump ezek után miként fog megállni az amerikai közvélemény előtt, az kétséges: olyan korábbi hívei is élesen bírálják, mint maga Newt Gingrich. Ő azt írta a Twitteren:

„Trump elnök kénytelen lesz tisztázni a Helsinkiben tett kijelentéseit a titkosszolgálatainkról és Putyinról. Ez volt elnöksége legsúlyosabb hibája, amit ki kell javítania – azonnal.”

Arnold Schwartzenegger videóüzenetben figyelmeztette a POTUS-t:

„Úgy álltál ott, mint egy tál lefőtt tészta, mint egy rajongó kisfiú. Már csak az hiányzott, hogy aláírást vagy közös fotót kérjél tőle, vagy valami ilyesmi. Te vagy az Egyesült Államok elnöke, neked nem szabadna ilyet tenned. Mi az anyám kínja van veled?”

Ennél sarkosabban nehéz volna fogalmazni. Trump elnök politikai tekintélye lent hever a sárban, legalábbis az amerikai választók előtt. Kétséges, hogy másodszor is rá szavaznak-e – ha ma tartanák a választásokat, kétségtelen volna, hogy nem tennék.

Putyin azonban még egy utolsó rossz viccet is megengedett magának miután felmosta Trumppal a padlót. Azzal, hogy „A labda most nálad pattog” átadott neki egy focilabdát.

Egy soccerlabdát.

Egy amerikainak.

Köszönöm, ez az a pont, ahonnét már nem lehet tovább fokozni a megaláztatást. Akkor összegezzünk.

A két fő világhatalom (bár ehhez Kínának is lenne pár szava) vezetői találkoztak Helsinkiben, ahol is nem született közöttük megegyezés semmiféle diplomáciai kérdésben, viszont Vlagyimir Putyin porig rombolta Trump politikai tekintélyét, a helyét felszántotta és sóval bevetette.

A találkozónak egyéb haszna vagy értelme, netán célja nem volt.

De ez tökéletesen sikerült.

Mi lesz ezek után?

Trump elveszítette az arcát, a következő választásokkal együtt. Annak örülhet, ha nem sütik meg elevenen, amint hazaér. Javasolnám is neki, hogy Washington helyett inkább az Edwards légibázison landoljon az Air Force Number One, és onnét egyenesen vonuljon a közeli sivatagba, remetének, száraz zebrafingon élni a következőkben, ugyanis még így jár jobban.

Putyin lassan szabad kezet kap az ő önzésének és gyengeségeinek köszönhetően minden nemzetközi tervében.

Egyebekben pedig a tárgyalókörút végeredménye az, hogy eddig is mindenki azt csinált, amit akart, most sikerült megegyezni abban, hogy ezentúl is így lesz.

Ennyi történt.

Amerika dühös.

És joggal haragszik.

Szele Tamás