Bucsa, Mariupol és most már Kramatorszk után már senki sem érti, mi történik, de Oroszország Ukrajna elleni inváziója minden, csak nem egy „szokásos” háború. Minden háború más ugyan (bár lényegében mindegyik egyforma), de ilyent még nem láttunk. Ez alapjaiban rendíti meg azt, amit emberi civilizációnak, humanizmusnak, igazságnak nevezünk.

Megint olyasmiről lesz szó ma, ami nem hit kérdése, de előre szólok: felesleges engem szidalmazni Kína miatt, nem én vagyok a főtitkár, még a császár sem én vagyok, pedig az már több, mint száz éve nincs is. Kína viszont van, olyan, amilyen, mint mindig, most is a világ közepének tekinti magát – innen is a kínai neve, Zhongguo, 中国, Középső Birodalom – de most kezdi ezt a közép-dolgot másképp kezelni, mint pár hónapja.

Mint majdnem minden nap, ma is másról akartam írni, de így sikerült. Közbeszólt a Sors, a Fátum, a Végzet meg az Orbán Viktor. Most épp szó szerint, ugyanis reggel még nem tudtam a nemzetközi sajtótájékoztatójáról, ahogy arról sem, mennyire lesz ez külpolitikai jellegű.

Tulajdonképpen három hírt hozok én most össze, egy fedél alá, hogy kicsit elgondolkodjon mindenki, aki még hajlandó ilyesmire. Az egyik magyarországi, a másik ukrajnai, a harmadik orosz. Valahol összefüggenek ezek mind, nem is túl mélyen: és nagyon rosszat sejtetnek a jövőre nézvést.

Tegnap este óta folyamatosan cseng a telefon, pittyeg a számítógép, minden ismerősöm azt kérdezi, hogyan születhetett olyan eredmény az országgyűlési választásokon, amilyen. Magyarázzam meg. Én megpróbálom, de szeretném mindenkinek emlékezetébe idézni a réges-régi viccet, melyben a jesivabócher majdnem elsírja magát a Talmud felett:

Akkor ma választás van. Ami azt jelenti, hogy nincsenek megszokott elemzések, hírösszefoglalók, csakis erről lesznek, viszont kössenek fel az első fára, ha leírom azt a közhelyet, miszerint ez a „demokrácia ünnepe” – nem néz ki annak, meg demokráciát se sokat találok, ami ünnepelhetne. Ez egy közjogi aktus, ami igen fontos, csak nem azért, amit a legtöbb politikus mond.

Magyarországon holnap országgyűlési választások lesznek, ami kétségtelenül nagyon sok mindent meghatároz a következő négy évre, sőt, azt kell mondanom, nem csak négy évre, lehet abból negyven vagy száznegyven is. És nem a pártpolitikára, hanem kifejezetten a magyar külpolitikára gondolok. Arra, ami jelenleg nehezen minősíthető.

Ma kényes témáról lesz szó, és ez nem egyéb, mint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin kedves – vagy időnként kedvetlen – egészsége. Ami maximálisan a magánügye volna, ha történetesen most is valamelyik orosz szolgálat nyugalmazott főtisztjeként élné a moszkvai hétköznapjait, de így, hogy miatta táncol a bolygó a világháború szélén – bizony közügy.

(Kép: Projekt Media)

Nos, ma kivételesen nem az ukrajnai orosz megszállásról lesz szó, illetve egy kicsit igen – mindenképpen, lesz köze a történetnek ahhoz is. De egy régi ügyünk lezárását szeretném bemutatni a nagyérdeműnek, némi személyes érintettség okából. Hogy a végén kezdjem: lehet vaj a fejünkön, csak keveset sétáljunk vele a napon.

Tegnap volt pár pillanat, pár óra, úgy déltől estig, mikor úgy tűnt, enyhülhet valamelyest a lángban álló Ukrajna sorsa, aztán persze kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről – valami zajlik ugyan Kijev és Csernyihiv térségében, csak az nem igazán érthető, micsoda. Mindenesetre nem a „katonai tevékenységek radikális mérséklése”, amiről szó volt.