Ezt most már mindenképpen meg kell írni, tegnap óta adós vagyok vele. Komoly fordulat állt be az ukrajnai orosz invázió menetében, vagy inkább mondjuk úgy, hátramenetbe kapcsolták az inváziót, így most – Zelenszkij elnök szavaival élve – az orosz hadsereg a legelőnyösebb oldalát mutatja az ukrán erőknek: a hátát.

Eljött az a nap, amikor Clausewitzet kell idéznünk: „Háborúban a helyzet pillanatonként változik”. Nincsenek még pontos információink a reális állapotokról, de az, ami tegnap még csak lehetőségnek látszott – Izjum bekerítése – hirtelen Izjum kiürítésévé változott, a várost még az ostromzár beállta előtt elhagyták az orosz csapatok, fut, ki merre lát.

(Fotó: The Insider)

Nem könnyű magyarázatot adni arra, mi folyik jelenleg Kelet-Ukrajnában. Illetve, természetesen leírhatóak a tények, események, összecsapások és hadmozdulatok, csak nem mindenkinek fognak tetszeni, és mivel sokan szeretnék azt olvasni a hírekben, amit ők gondolnak, nekik majd nyitunk a jövő héten egy külön gondolatolvasó szolgáltatást, mert első a kuncsaft.

És azt ismerik, amikor a főispán színarany csodaszarvas hátán, egy miniszteri tanácsadó kíséretében, hat és fél méteres szikláról szökellve kergeti az inflációt és a gázárakat, miközben a Kreml bástyáiról doni kozákok kórusa zeng Volga-dalokat, a karéneket pedig időnként megszakítja harsány hahotázásuk?

Én most jöttem rá, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Kicsit későn, hiszen ötvennégy éves fejjel és őszülő szakállal ennek már el kellett volna dőlnie jóval előbb, de nehéz gyermekkorom volt, meg ezek szerint hosszú is. Mindenesetre most múltak el az útkeresés évtizedei, eldőlt: én mostantól valóságos belső udvari titkos tanácsos leszek, és punktum.

A hír érdekes, és elég sok kérdést vet fel, melyek közül a legelső, hogy mennyire igaz az információ? Arról van szó, hogy a New York Times amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva közzétette, miszerint az Oroszországi Föderáció állítólag több millió rakétát és tüzérségi lőszert vásárol Észak-Koreától és talán Irántól is.

Nehéz a bányászok élete, mint tudjuk, és ez nem közhely, hanem tény. Tegnaptól még nehezebb, ugyanis soraikban tudhatnak néhány prominens magyar politikai szereplőt, és hát ezekkel még a sarki kocsmába sem mennék be, nem, hogy a bányába. De valamiért így alakult mégis.

Meghajtom fejemet a szakértelem előtt, az alapos elemzést pedig magam is nélkülözhetetlennek vélem a független újságírásban: de alaposat mondtam, nem vágyvezérelt gyermekmeséket vagy ócska, szó szerint átvett propagandát. Most egy hír mutációin keresztül bemutatom, mennyire pontosan lehet tájékozódni a kormánymédiából.

Orbán Viktor politikai pályaíve Nagy Imre koporsójától indult és most tart épp Mihail Gorbacsov koporsójánál. De legalább szó szerint így van: a magyar kormányfő Moszkvába repült, hogy részt vehessen az utolsó szovjet pártfőtitkár és egyetlen szovjet elnök búcsúztatásán. Mi meg csak találgatni tudjuk, hogy miért tette.

Tulajdonképpen nem fontos, amiről írok, ugyanis ez legyen a legnagyobb bajunk. De ez a kis baj mégis mutatja a nagy gondjaink természetét, mint cseppben a tenger, valóságos modellként szolgál: ugyanis végső soron a „ius murmurandit” a morgás jogát vonja kétségbe a Magyar Nemzet szerzője egy nem túl lényeges vagy aktuális kérdés kapcsán.