Komoly kutatás kellett hozzá, de az eredmény megérte. Alapos munkával sikerült kiderítenem, mi a magyar kormánysajtó legnagyobb rákfenéje, mitől ilyen, amilyen. Figyelem: csak az írottról beszélünk most, a tévé- és rádiócsatornák problémái más lapra tartoznak. Tehát – dobpergést kérek – a magyar kormánysajtót a házimanók és a koboldok teszik tönkre.

Sosem szerettem a mi sajátos „magyar szempontjaink” alapján (és csakis azok szerint) nézni világméretű eseményeket, folyamatokat, bármennyire is alapvető hagyománya ez a honi sajtónak, most mégis kénytelen leszek erre. Ugyanis mintha világméretű ügyek hatásait látnám ebben a kis drótoktól öleltben érvényesülni.

Három napja nézem, kerülgetem ezt a témát, még a szabadságomból is elvett egy keveset – sokat nem, mert nem hagytam neki, volt fontosabb dolgom is, mint ezt a matériát elemezgetni. De most vége a pihenőnek, és nekiláthatok az analízisnek, mert ki tudom mutatni, sőt, meg is kell mondanom, miféle természetű ez a penetráns anyag, mellyel Faludy Györgyöt mocskolták be.

Így, több, mint fél nappal a világvége után elmondható, hogy nem is olyan elviselhetetlen a helyzet. Pláne, hogy az Apokalipszist helyrehozták, a Facebook és a többi közösségi platformok újból működnek és a történet egyetlen károsultja Mark Zuckerberg, aki viszont körülbelül hétmilliárd dollárt vesztett a közösségi oldalak tegnapi általános leállása miatt.

Nyakunkon az új világbotrány, a Föld összes országában fel fognak háborodni az emberek, bár úgy látom, Magyarország ebből kimarad majd, nálunk ugyanis el kell magyarázni, egyáltalán mitől botrány, hogy a planéta vezetői és közszereplői offshore cégeken keresztül tettek szert komoly nyereségre. És ha elmagyarázom, az hosszú lesz, de megpróbálom mégis.

Be kell látnom, hogy mostanság sokat veszítettem, komoly élményeket hagytam ki. Tegnap például elmulasztottam kilátogatni a Nemzeti Vágtára, melyet a Vadászati és Természeti Világkiállítás keretein belül rendeznek, így kénytelenek voltak nélkülem megtartani. Sőt, ma is nélkülem zajlanak a futamok. Ráadásul kihagyom a szarvasbőgő Európa-bajnokságot is.

Ígértem volt, hogy csak akkor foglalkozom Afganisztán ügyeivel, ha nyomós okom lesz rá, de most akad: kérem tisztelettel, bejelenthetjük, hogy megszületett a tálib rendszer médiatörvénye. Olyan szép és tökéletes, hogy megeszem a Baradar turbánját, ha marad a meghozatala után akár csak sajtóra nyomokban is hasonlító valami Afganisztánban.

Vannak témák, amikkel az ember nem szívesen foglalkozik, ilyen számomra bármi, ami az „Elk*rtuk” című filmmel kapcsolatos, de mégis muszáj. Muszáj, mert ez úgy néz ki, hogy csak látszólag film, inkább politika – jó, ezt mindnyájan tudtuk – és mellé még valami. Konkrétan pénzverde. Valamint gumiszoba a dühöngők számára.

Ennek az írásnak már a címe is olyan, amilyen, szóval kedves szitán átlátó zsenik, ne is tessenek tovább olvasni. Ugyanis ha megteszik, akkor, mint majd részletezni fogom, nem történik a világon semmi, ellenben ha itt és most abbahagyják, az esetben pláne nem. Bonyolult kérdés merült fel ugyanis tegnap, miszerint az, hogy minek írjuk mi meg a cikkeket egyáltalán?

Most jó lenni katonának, janicsárnak verbuválnak – dudorássza magában az ember, és hát van is valami a dologban. Olvasom több helyen, hogy a Mediaworks „gyakorlatorientált tehetséggondozó újságírói programot” indít, vagyis kiképzést, aminek a végén a túlélők valószínűleg állásajánlatot kapnak.