Én most jöttem rá, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Kicsit későn, hiszen ötvennégy éves fejjel és őszülő szakállal ennek már el kellett volna dőlnie jóval előbb, de nehéz gyermekkorom volt, meg ezek szerint hosszú is. Mindenesetre most múltak el az útkeresés évtizedei, eldőlt: én mostantól valóságos belső udvari titkos tanácsos leszek, és punktum.

A hír érdekes, és elég sok kérdést vet fel, melyek közül a legelső, hogy mennyire igaz az információ? Arról van szó, hogy a New York Times amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva közzétette, miszerint az Oroszországi Föderáció állítólag több millió rakétát és tüzérségi lőszert vásárol Észak-Koreától és talán Irántól is.

Nehéz a bányászok élete, mint tudjuk, és ez nem közhely, hanem tény. Tegnaptól még nehezebb, ugyanis soraikban tudhatnak néhány prominens magyar politikai szereplőt, és hát ezekkel még a sarki kocsmába sem mennék be, nem, hogy a bányába. De valamiért így alakult mégis.

Meghajtom fejemet a szakértelem előtt, az alapos elemzést pedig magam is nélkülözhetetlennek vélem a független újságírásban: de alaposat mondtam, nem vágyvezérelt gyermekmeséket vagy ócska, szó szerint átvett propagandát. Most egy hír mutációin keresztül bemutatom, mennyire pontosan lehet tájékozódni a kormánymédiából.

Orbán Viktor politikai pályaíve Nagy Imre koporsójától indult és most tart épp Mihail Gorbacsov koporsójánál. De legalább szó szerint így van: a magyar kormányfő Moszkvába repült, hogy részt vehessen az utolsó szovjet pártfőtitkár és egyetlen szovjet elnök búcsúztatásán. Mi meg csak találgatni tudjuk, hogy miért tette.

Tulajdonképpen nem fontos, amiről írok, ugyanis ez legyen a legnagyobb bajunk. De ez a kis baj mégis mutatja a nagy gondjaink természetét, mint cseppben a tenger, valóságos modellként szolgál: ugyanis végső soron a „ius murmurandit” a morgás jogát vonja kétségbe a Magyar Nemzet szerzője egy nem túl lényeges vagy aktuális kérdés kapcsán.

Mottó:
„- Az apja mibe halt meg?

– Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi...

– Iszik?

– Most, hogy meghalt, nem hiszem.” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány)

A hírt mostanra már mindenki tudja: életének 91. évében elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője és egyetlen elnöke. Felesége, Raisza Gorbacsova mellett fog nyugodni a novogyevicsi temetőben. Nyugodjon békében.

Mikor már a sarki kocsmában is az „Új Világrendtől” rettegnek a kevésbé cizellált lelkek, mikor mindenki tudni véli, hogy Oroszország a NATO-val harcol Ukrajnában (nem értem akkor a veszteségeiket: a NATO oda sem ment, mi lesz, ha egyszer odaér?), mikor a köztudatban az kering, hogy „Németországban most éheznek az emberek, de télen meg is fognak fagyni”, ideje utána nézni, honnan jön ez a rengeteg ostobaság.

Azért van, amikor a némileg tapasztalt sajtómunkás csak fogja a fejét és le akar ülni Babilon vizeihez kicsit, sírni. Főleg olyankor, mikor látja, mire képesek a kedves kollégái azért a kis pénzért. Hogy térjünk a tárgyra: sok álhírt és szélhámosságot láttam már több, mint harminc éves pályám során, de az állítólagos Vovk-gyilkosság mindegyiket veri.