Csoda történt tegnap, csoda, kis magyar mirákulum, azonnal értesíteni is kéne a területileg illetékes püspökséget: Orbán Viktor kisétált a nép közé, látszólag minden különösebb felhajtás nélkül, benézett egy újságoshoz, és megtalálta az elveszett magyar sajtószabadságot. Hát könnyű úgy megtalálni, ha mi veszejtettük el, és könnyű úgy csodát tenni, hogy annak a fele sem igaz.

Nem értem, mit féltjük a magyar sajtószabadságot. Valóban úgy tűnik, hogy olvad, mint a tavalyi hó, már csak itt-ott van belőle, még a nyomaitól is szeretnének megszabadulni a gondos házmesterek, de ez csak a látszat. Itt – és azokban az országokban, ahol a magyar példát követik – a sajtó egyfajta továbbfejlesztése zajlik, csodálatos eredményekkel.

Ahogy nézem, a káder sosem vész el, csak átalakul. Itt van például ez az L. Simon László, akit kultúrpápa korában annyit szidott mindenki, aztán később megismerkedtünk az utódaival, de ő akkor már vidéki birtokának magányában gyógyította a rákot, tisztította a májat, javította a látást, ráadásul barackmaggal. Most meg a Nemzeti Múzeum igazgatója lesz.

Évforduló volt kérem, tegnap, csak kevesen tudtak róla, minek következtében ma erősen vakarja a fejét az újságolvasó, míg rájön, miért is kerül elő a kormánymédiában sokfelé a pozsonyi csata? Nem a „film”, azt remélhetőleg ha évszázadok alatt is, de sikerül majd elfeledni, hanem maga az ütközet. Úgy hogy tegnap 1114 éve kezdődött.

Meg kell oldani a helyzetet, ugyanis már tegnap délután óta tarthatatlan. Lassan attól kezdek tartani, hogy zavargások törnek ki, esetleg tévedésből bekenik libazsírral a négyes-hatos villamost vagy lemondásra szólítják fel az Állatkert igazgatóját, ha nem történik sürgős változás a Facebookon kialakult helyzetben, amelyet mindenki tűrhetetlennek talál.

Valahogy el kell helyezni a politikai palettán ezt a tegnapi nyilatkozatot, nincs mese, ugyanis a honi közbeszédben már megint több a következtetés vele kapcsolatban, mint a konkrétum, jobbról Brüsszel végnapjait ünneplik, balról ugyanazt gyászolják. Brüsszel meg köszöni szépen, jól van, szóval illenék tisztázni, igazából miről volt szó tegnap.

Ha péntek, akkor Orbán Viktor, kérem, néha elmélázok, mi lesz majd a magyar sajtóval, ha egy szép, pénteki napon esetleg majd nem ő lesz a kormányfő? Szerintem megszokásból akkor is be fog menni a Kossuth rádióba, megszokásból elmondja majd az interjúnak nevezett beszédét, mi meg majd megszokásból megírjuk... no, de egyelőre erről szó sincs.

Egyre titokzatosabb kezd lenni előttem, mit is jelent magyarul a „külpolitika” szó. Pedig ha valakinek, nekem illenék tudni, már 32 évvel ezelőtt is a külpolitikai rovathoz tartoztam a Kurírnál, az volt az első főállásom a magyar sajtóban – de ezek szerint mi évtizedeken keresztül valami egészen mást neveztünk külpolitikának, mint amit mostanság így hívnak.

Szerelmes felebarátaim, prédikáció következik, mert amint látom, egyébből nem ért a ti kemény fejetek. Éspedig szólni fog ez a prédikáció ama híres de Ruyter admirálisról, negyven prédikátorról és arról, hogy ezt ma miképpen kell érteni, valamint mi köze van mindennek a belga De Standaard napilap válaszához, amit Orbán Viktornak adott.

Úgy látszik, ezen a héten a korábbi írásokat kell folytatni. Amint tegnap taglalnom kellett Orbán Viktor kalandjait a választási kampány és az Európai Unió Szküllája és Kharübdisze között, úgy ma azzal a tervezett Békemenettel kell foglalkoznom, amin már múlt pénteken is jókat mosolyogtam – akkortájt derült ki ugyanis, hogy megtartják.