Most, hogy kezdenek elülni a Pegasus-ügy első nagy, szökőárhoz méltó hullámai, csak pár naponta érdemes összeszedni a botránnyal kapcsolatos híreket. Időnként viszont szükség is van erre, mert különben sosem fogjuk megérteni, mi történt. Bár egyelőre nem sokat értünk belőle, de erősen próbálkozunk, már most kezd meglenni mindenkinek a saját verziója.

Újabb interjú-ügy került elő a magyar sajtó bugyraiból, ha nem is olyan botrányos, mint Návai Anikó múlt heti története – inkább csak jellemző. Jellemző minden szereplőjére, ahogyan viszonyultak az előállt helyzethez, arra is, aki kifogástalanul viselkedett, azokra is, aki kifogásolhatóan. Az lett volna a csoda, ha másképp történnek a dolgok – de így történtek.

Különös érzés Szekszárd dolgairól írni, különös, mert már majd’ harminc éve nem jártam arra, pedig éltem én abban a városban, szerettem is, máig szeretem. Csak kezdem nem érteni, mi lehet ott a levegőben, olyan furcsaságok történnek. És a legtöbb jó szekszárdi legalább olyan döbbenten nézi őket, mint én. Bár – dehogynem értjük. Értjük mi azt jól.

Már magam sem tudnám megmondani, hányadik napja tart a megfigyelési botrány, annyit tudok, hogy a róla szóló cikksorozatunknak ez a tizedik része. Lesz még ebből szappanopera, egyet se féljen az olvasó, pedig drámának indult, de ahogyan lassulnak az események, egyre gyérebben csöppennek a fejlemények, inkább hinném, hogy török telenovellává válik előbb-utóbb.

Az egyik szemem sír, de a másik sem mosolyog. Nincs okom a vigalomra, úgy látom, teljesen és tökéletesen felesleges a munka, amit én betűvetés útján végzek. Vetem, vetem, de alig kel ki valami. Ráadásul bőségesen trágyázzák is a vetésemet, annyira, hogy semmi ki ne serkedjen – se vizet, se fényt nem kap a trágyától, ami nőhetne. Mi több: ezt jóindulatból teszik.

Úgy látszik, ez a sajtóbotrányok hete. És ha épp nincs sajtóbotrány, vagy nem elég, ami van, hát kreálnak egyet, ingyen van. Most éppen azért sír a közmédia, mert nem kapták meg a BBC-től a Szijjártó Péterrel készített interjút, mármint közreadás céljából. Van olyan, kérem. Ők viszont óva intik Angliát az efféle lépésektől, mert könnyen hadat üzenhetünk nekik.

Nem tagadom, szívesen folytatom a megfigyelési üggyel foglalkozó sorozatot, ugyanis ez sokkal fontosabb, mint az elmúlt napok magyar sajtóbotránya – de hát írni csak akkor lehet, ha van miről, folytatást írni meg akkor, ha történt valami az ügyben. Jelentem: történt, elsősorban nemzetközi szinten, de magyar vonalon is említhetünk ezt-azt.

Még mindig a Návai-ügyről kell írnom, mert nem csitul és egyre magyarosabb fordulatokat vesz. Azt lehetett sejteni, hogy a szerző nem nyugszik majd bele abba, miszerint most speciel mellényúlt, de nagyon – bár adtam volna erre is egy halvány esélyt – de a dolgok mostani állása szerint még annak örülhetünk, ha nem kap a stikliért Táncsics-díjat.

Sajnos beszélni kell erről, ha már mindenki foglalkozik vele: maga a kérdés is érdekes, bármilyen egyszerűnek is tűnik. Mivelhogy részben arról szól, lophat-e az ember saját magától? A válasz pedig valami olyasmi lenne, hogy lophat, de az eredményt nem adhatja el akármilyen néven. Igen, Návai Anikó ügyéről van szó, ami részben nevezhető plágiumnak is.

Nagyon szívesen folytatnánk a megfigyelési botrányról indított sorozatunkat, ennek csak egyetlen akadálya van: semmiféle néven nevezhető hírrel nem szolgálhatunk ez ügyben, maximum véleményekkel. Az meg mindenkinek van, nekünk is, tehát ma írjunk másról, például arról, mi fogja rövid időn – pár éven – belül tönkretenni a Facebookot?