Cudar egy világ van, annyit mondok, de hozzáteszem: még cudarabb jön. Amikor elmúlik a fejünkről ez az átkozott járvány, akkor sem lesz nyugovásunk, mert észre fogjuk venni, hogy nyakunkon a választási kampány, ami igazából már most is tart, teljes gőzzel halad, csak mivel fontosabb dolgokkal vagyunk elfoglalva, nem mindenki figyel rá oda.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a cipőfűzőmnél fogva egy égő szalmabálához kötöztek a makói tanyavilágban. Ez természetesen nem igaz, de remekül hangzik: és van olyan ember, aki számára mindennaposak az ilyen kalandok.

Most röhögünk, éspedig nagyon, ugyanis tegnap közzétették a népszerű nevén vadászati világkiállításnak hívott rendezvény első reklámklipjét, és az a legkevesebb, amit elmondhatunk róla, miszerint... hogy is mondjam csak... frenetikus. Sajnos nem a hirdetés, hanem a burleszk kategóriájában, de annyit a javára írnék, hogy legalább nem számítógépes animáció.

Lukas főhadnagy idegesen olvasta a reggeli kávé mellett a Národní Politikát, még a színházi tudósításokon is átlapozott, pedig azért vette meg a lapot, hogy megtudja: vajon az a színésznő játszik most Prágában, akivel neki Királyhidán volt egy kis kalandja? De a hírek mindent felülírtak. Felhajtotta a rumos kávét és megszólalt.

Valóságos flottademonstráció zajlik a Magyar Nemzet hasábjain, bár ők tengeri csatának érzik: azért nem nevezhető ütközetnek, mert a másik flotta, izé, nem jött el, a hajóágyúk össztüzének semmi értelme, de azért vígan sorozzák a tenger vizét, és nagyon büszkék arra, hogy az ellen nem viszonozza a tüzet, úgy megijedt.

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az írás jobb szándékom ellenére születik, ugyanis, mint volt főszerkesztőm mondta, mikor elege lett 1991 körül az „első” médiaháború hisztériájából, „a sajtónak nem a sajtóról kéne szólnia, hanem a hírekről”. Ami örök igazság, meg kellett volna fogadni, mi a Kurírnál meg is fogadtuk – mások, máshol nem annyira.

Alakul ez a mi kis káoszunk, kifejezetten alakul, most már teljes a fejetlenség, amiből sok és érdekes következtetést lehet levonni, de azt már a legelején kijelenthetjük, hogy már most, két nappal a lezárás csütörtöki bejelentése után megállapíthatatlan, mi lehetett a kormány eredeti terve. Az is világosnak látszik, hogy másik meg vagy nincs, vagy az sem megvalósítható.

Hogy konkrétan mire számíthatunk a következő hetekben, azt senki sem tudja, amint látom, az sem, aki dönt róla. És ez nagy baj. Legalább a miniszterelnöknek volna valami elképzelése arról, hogyan alakítja az ország sorsát, de úgy tűnik, ő is csak sodródik az eseményekkel, mint mindannyian, pedig ha valaki, hát ő felelős a helyzet alakulásáért.

Kérem, nehezen tudom megfogalmazni, amit gondolok, ugyanis a billentyűzetemre toluló jelzőkkel magam is óvatosan bánnék. Az a helyzet ugyanis, hogy itt és most, mindenki előtt jeleznem kell: nem én fenyegettem meg Gődény György doktort. Mint arra ki fogok térni, ez több szempontból is képtelenség, de nem is volna semmi értelme vagy haszna.

(Legkozelebb ezt a képet tessék használni a hamisításhoz, így nézek ki most)

Rögtön a legelején kategorikusan ki kell jelentenem, le kell szögeznem: nem én vagyok a Facebook magyarországi tényellenőre. Sőt, nem is tudom, hogy ki az. Annyit tudok róla, mint bárki más, vagyis azt, hogy újságíró, illetve annyival többet még, hogy fizessék meg bármilyen jól is, a legkevésbé sem irigylem, annyi baja lesz neki a közeljövőben.

(Fotó: 444)