Forr a világ bús tengere, ó magyar, mondaná Berzsenyi, pedig hát csak a kávé forr így, reggel, a keserű lé, amiben forgolódunk kedves mindannyian ilyentájt. Meg mindenféle politikai kérdés forog a szőnyegen, egyik-másik már napok óta, ilyen a magyar állam által megvásárolt osztrák hadiipari cég ügye, melyről a legvadabb pletykák keringenek, szóval tegyünk egy kis rendet közöttük.

(Képünkön: Hirtenberger 120 mm-es tábori tomográf, bocsánat, aknavető)

Így legyen ötösöm a lottón, szoktam mondani, ha egy írásomban sikerül viszonylagos pontossággal megjósolnom a később bekövetkező eseményeket. Most azonban ez olyan alaposan sikerült, hogy komolyan gondolkodom egy jósda nyitásán, nagy kár, hogy nem tudok folyamatosan ennyire hatékony lenni. Igen: a ferihegyi drónháborúról van szó.

(Fotó: AIRportal.hu)

Unom, becsületemre mondom – nekem még van olyan, sosem dolgoztam az Origónál – unom. Mérhetetlenül unalmasnak, értelmetlennek és már kicsinyesnek is találom azt a sokadik médiaháborút, melyben van szerencsétlenségem időnként odacsapni: lassan már csak akkor teszem, ha tűrhetetlent látok. Igen ám - de mindennap látok.

Hát kérem, egy rejtéllyel kevesebb. De legalább nem kellett mindenféle mágikus eszközökkel és komoly technikával nyomozni utána, maguk az érintettek vallották be, sőt, büszkélkedtek vele. Mármint azzal, hogy 2019. október 23-án a fekete egyenruhában vonuló szélsőjobboldaliak jelentős része bizony nem volt magyar: ezzel szemben orosz és ukrán volt.

(Fotó: Karpathir.com)

Nem, most nem Széchenyiről lesz szó, nem is Bereményi Gézáról, mi több, nem is a filmről. Most Horváth Balázsról lesz szó, a hajdani belügyminiszterről és kötéltáncosról, aki hihetetlen egyensúlyozó képességeit annak idején a Parlament ablakából mutatta be országnak, világnak és a tévékameráknak, biokémiai kísérlet keretében.

(Fotó: Talum Attila / MTI)

A kiskakas reggel felébred, kávézik és kimegy még jókor a hírszemétdombra, kapirgálni, mert kukorékolni kell nemsokára, szóval jó lenne a gyémánt félkrajcár. Hát, ahogy ezt a mai szemetet nézem, még réz félkrajcár is alig akad benne, nem, hogy gyémánt: rég volt az már, mikor az ember csak megkaparta a hírszemét tetejét és már kukorékolhatta is világgá, amit talált.

Vlagyimir Vlagyimirovics, jött, itt volt és ment, ezt egészen biztosan állíthatjuk. Nem lehetett nem észrevenni, hogy itt járt: de hogy minek járt itt, minek jött-ment ez az államférfi, azt igazából nem tudjuk. Illetve, amit tudunk, az olyan üres kincstári halandzsa, hogy húzás és cenzúra nélkül lejöhetne az Origóban (igaz, ott le is jött, pont ilyen módon). Okosabb nem lett tőle senki.

Fotó: Infostart.hu)

Akkor ma miről meséljek nektek, kedves gyerekek? Meséljek Dobrinya Nyikiticsről, aki ma reggel griffmadáron iderepült? Nem mesélek, mert senki sem tudja, miket beszél a mi bojárunkkal, nincs mit mesélni. Akkor meséljek arról, hogy Johnson Seherezádé már az ezeregyedik meséjét mondja az alsóháznak? Úgyis leváltják, mesélek inkább másról.

(Fotó: 24.hu)

Sok mindenről nevezetes ez a kis drótoktól ölelt, igen sok mindenről, folyik tejjel, folyik mézzel, Dunával, Tiszával, hellyel és közzel, sőt, közhellyel, valamint ékes arany kalásszal is, mint rónaság – de a huszonegyedik század történetébe mégis a logikával fogja beírni magát. A különleges, magyar, sőt, kormánypárti logikával, mert annak párja nincs.

Hát meghalt, kérem, meghalt a kalifa, most már csak az a kérdés, hogy melyik. Nem véletlenül mondom ezt: az elmúlt időkben al-Baghdádi, az Iszlám Állam feje monoton rendszerességgel hagyogatta el az árnyékvilágot, valósággal évente, nem volt képes lemondani erről a szokásáról, a mostani hír hallatán is elsőre azt mondtam, rendes évi elhunytát tölti.