Itt és most le kell szögeznünk: végveszélyben a magyar kultúra, és minden fillérre szükség lesz a megmentéséhez. Nem hagyhatjuk, hogy ősi értékeink pusztuljanak, sorsukra hagyva, hogy unokáink se lássák, bár, ahogy elnézem, unokáinknak már leborulni sem lesz hova, mert nekünk, mint ősapáknak nem lesz pénzünk sírásóra, szóval sírjaink nem domborulnak majd.

Kérem, majdnem azt írtam, hogy sűrű napjai voltak Toroczkai Lászlónak az utóbbi időben, sok utazgatással, de kicsit utánanéztem a dolognak, összevetettem pár dolgot és rájöttem, hogy a programja ugyan lehetett sűrű, ám ez a kiváló szervező – aki azért ostromolt már televíziót is, szóval van gyakorlata sok mindenben – ki sem kellett mozduljon Ásotthalomról.

(Fotó: Index)

Hát kérem, még az a csoda, hogy sárkánycsónak-ünnepet nem tartottunk, de minden egyéb volt, mi szem-szájnak ingere. Kitettünk magunkért, annyi szent, akkora parádéval fogadtuk Vang Ji kínai külügyminisztert tegnap: sosem fogják kitalálni, miféle alkalomból látogatott ide a hatalmas, jádegombos mandarin. Hivatalosan évfordulóról jött megemlékezni.

Helló, Monika - ilyen címzéssel is ritkán írok levelet. „Mennyország, Nagykávéház, felhő szélén második sarok, kettes asztal.” Ritkán írok, abban sem vagyok biztos, kézbesítik-e, nem is bízom a Magyar Postára, hátha sajtó útján hamarább megkapod. Szóval, ma egy éve, búcsúztunk el, illetve nem volt idő búcsúra sem, illik beszámolni, mik történtek azóta, hogy megy a sáfárkodás azzal, amit ránk hagytál.

Kérem, örömhírrel szolgálhatok: a magyar név megint szép lett, méltó régi, nagy híréhez. Na, nem az eredetihez, amiről Petőfi beszélt, hanem a huszadik század első harmadában kialakulthoz, amikor is mi adtuk Európa szélhámosainak krémjét. És igen, újra kezd megcsillanni a magyar géniusz, újra jobban teljesítünk, kezdenek visszatérni Strasznov Ignác szép napjai.

Ma megint a mi kis kormányunk ügyeivel kell foglalkoznunk, nem azért, mert szeretjük őket, hanem azért, mert muszáj – ugyanis ha nem foglalkoznánk velük, attól ők még kormány maradnának. Szóval, amit kell, azt kell, míg az ő kezükben van a döntéshozó hatalom, akárhogy is szidják a sajtót, ha róluk ír, nem lehet őket figyelmen kívül hagyni.

Kérem itt van ez az izé, ez az olvasottság. Két dolgot nem tudunk megmondani az arab közmondás szerint: azt, hogy mi van abban, amit eszünk és Allah igazi nevét. A harmadik pedig az, hogy mitől olvasott valami. Ilyenkor nyáron semmitől, mondjuk, és nem azért, mert a művelt olvasó közönség mind egy szálig üdülne kies, széljárta tengerparti fövenyeken, hanem mert nincs igazából hír.

(Képünkön a nairobi állomásfőnök sínkerékpárja látható)

Azt mondd meg nékem, hol lesz lapfelületünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van az oldal, vagyunk lakói, neve is van... Szóval, az úgy történt, hogy reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, Facebookra néz be hírért János és Tamás. És azt látja, hogy lapunk értesítést kapott, miszerint egy három évvel ezelőtti fotója megsértette a közösségi alapelveket, ezért levették.

(Fotó: Nyugat.hu)

Ma komoly meglepetést fogok okozni az olvasóknak, ugyanis nem a hatvanezres honoráriumú egyetemistákkal fogok foglalkozni. Nagy volt a kísértés, természetesen, de ellenálltam neki: nem, én ma a boszorkányüldözés természetrajzát elemzem. Illetve, most nem boszorkányt üldöznek, hanem gimnáziumot, de a módszer nagyjából azonos.

Kérem, lesznek ősszel ezek az önkormányzati választások, készül is rájuk mindenki, pártállás szerint, az emberek összefognak és szétválnak, mindenféle koalíciókat kötnek, amiket aztán vagy betartanak, és akkor büszkék lesznek arra, hogy milyen becsületesek, vagy nem és akkor arra lesznek büszkék, hogy mekkora reálpolitikusok, szóval forr az ellenzék, mint egy teáskanna, csak éppen – ma nem velük fogunk foglalkozni.

(Fotó: 444)