Kérem, megoldást találtam egy csomó gondunkra. Mindre azért nem, természetesen, de legalább, hogy is mondjam csak, elviselhetőbbé tenné ezt a nyavalyás világot az ötletem alkalmazása. Mely eszmére, mint már annyi hasonló korszakalkotó találmány esetében, én is a vakvéletlen útján jutottam. Röviden, pontosan: alkalmazzunk macskafiltert.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rockerek, szóval laposföldesek itt hagyják abba az olvasást. Rockerek voltak, vannak, lesznek és legyenek is, de azért azt soha nem hittem volna, hogy a Mészáros Lőrinc is ezt a zenét kedveli, ráadásul a jobbfajtát. Mi több: úgy, hogy nem is érti a szöveget.

Kérem, Bogár Lászlóban sok minden megvan, ami Magyarország elmúlt hetven évét annyira jellegzetessé teszi, például ő az a közgazdasági szakember, akinek maximum csak akkor volt igaza eddigi élete folyamán, amikor megkavarta a kávéját, hogy hűljön. Fordított Kasszandraságban ráver Lengyel Lászlóra, mert Lengyelnek csak a jóslatai érvényesek fordítva, Bogár esetében minden és bármi, amit mond.

Érdekes az emberi természet. Minél kevésbé értünk valamihez – egy helyzethez, annak körülményeihez, okaihoz – annál könnyebben hozunk sommás ítéletet, pláne, ha nagyjából azt sem tudjuk, hol történt és micsoda. Az Úz völgyéről sem tud a magyar átlagpolgár túl sokat, legyünk pontosak: fogalma sincs róla, de az úzvölgyi incidensről mindenkinek van véleménye.

Sok mindent nem értek én, ellentétben mondjuk Orbán Viktorral, aki a jelek szerint születése óta érti a világ minden titkát, már elsős korában is ő tanította olvasni a tanító nénit, aztán beléje járt több tanintézet, egészen Oxfordig, egyszóval ő gyárilag mindent tud, de például elmagyarázhatná már egyszer, hogy mi a baja Soros Györggyel, ugyanis érthetetlen ez az ő konfliktusuk.

Persze, azt nem tetszenek tudni, mi is az a szellemtánc, csak járni tetszenek, körbe-körbe, míg az extázistól mindenki a földre nem ájul, és látomásai nem lesznek. Akkor előbb az fogom elmagyarázni, aztán utána térünk rá, hogyan is kerül Magyarországra és miért nem érdemes ezzel tölteni a drága időt. Meg, hogy mennyi kárt okoz. Vigyázat: kicsit hosszú lesz.

Hogy rövid legyek, rezesbanda kerestetik, ugyanott felvétel afrikai elefántoknak a magyar polgári szolgálatok kötelékébe, Gruevszki volt miniszterelnök személyes biztosítása céljából, a jobb konspiráció és a feltűnés további, minél hatékonyabb elkerülése végett. Válaszokat „Stirlitz” jeligére várunk a sóhivatalba.

Senki sem érti, mégis mindenki beleszól, mi az? Ezen a héten vagy dunai hajóbaleset, vagy budapesti főpolgármester-előválasztás, vagy úzvölgyi incidens. Egyikkel sem foglalkozom szívesen, ugyanis a véleményem teljesen független a terjedő főárámlatoktól – sőt, némiképp szembe is megy velük – csak most az úzvölgyi esettel muszáj lesz. Annyi szamárság terjed róla.

(Fotó: Mugur Vărzariu)

Értem én, hogy Budapestről minden Magyarország-, sőt Budapest-központúnak tűnik, könnyen hiheti az átlagpolgár, hogy minden a világon a mi kedvünkért történik, bárhol is essen meg, minket akarnak vele bosszantani vagy boldogítani, csak éppen ez nem így van. Az úzvölgyi események legnagyobb részt függetlenek Budapest külpolitikájától, azért nem teljesen, mert egy minimális támogatást valóban kapott a katonatemető karbantartására a magyar HM-től a csíkszentmártoni önkormányzat – minden magyar katonatemető ápolásáért jár valami kevés támogatás, csak mivel temetőkben bővelkedünk, ez bizony soha és sehol nem csillagászati összeg. De, ha már itt tartunk, kaptak ők erre a célra tudomásom szerint valamennyit Bukaresttől is, sőt uniós forrásokból is, sajnos pontos adataim nincsenek, de nem arról van szó, hogy Budapest építtetett volna egy katonai temetőt oda.

Annyira nem, hogy az a temető egészen pontosan száz éve ott van. Mi történt az Úz völgyében? Ne feledjük: ez a hely Székelyföld és Moldva határán fekszik, a tíz kilométerre fekvő Darmanesti már moldvai föld (ennek később szerepe lesz). Az első világháború előtt határvidék volt, meglehetősen ritkán lakott környék, Úzvölgye-telepet csak a 19. század második felében alapították, fakitermelés céljára, és ha korábban kevesen lakták, mára már lakatlanná is vált – az utolsó lakosa 2017-ben költözött el. Rossz oda a közlekedés, az áramot sosem vezették be, érthető, hogy senki sem szeretne ott élni. Amint az is érthető, hogy a katonatemető karbantartását épp úgy, mint az épületekét a román törvények Csíkszentmárton hatáskörébe utalták, jóllehet, harminchárom kilométerre fekszik ez a község az Úz völgyétől. De ha csak így megoldható a helyzet, akkor így kell megoldani. Legutóbb a 2010/299-es kormányhatározat rögzítette Csíkszentmárton közvagyonát, amelybe a katonai temetőt is belefoglalta. Csíkszentmárton részeként jelenik meg a település a népszámlálási, választási nyilvántartásokban, a katonatemetőt pedig a Hősök Kultuszáért Országos Hivatal (Oficiul National Pentru Cultul Eroilor) is így jeleníti meg a román védelmi tárca honlapján.

De ha valami ennyire a világ végén van, miért került oda egy nagy temető?

Kétszer is véres harcok folytak arrafelé. Az első és a második világháborúban, senki nem kímélt senkit, ugyanis ez a völgy a Keleti-Kárpátok egyik legkevésbé ismert és használt átjárója az Ojtozi- és Gyimesi-szorosok között, viszont háborúban minden hágó, szoros, átjáró fontos. Hadd idézzem Nagy József történészt, a Maszol hasábjairól:

„A Román Királyi Hadsereg csapatai a székelyföldi szorosokon keresztül is benyomultak az akkori Magyarország területére, és a Csíki-medencét elfoglaló román 7. gyaloghadosztály Udvarhely vármegye nyugati területéig hatolt előre. 1916. október elején indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ellentámadása Székelyföldön, a Német Birodalom hadserege pedig Dél-Erdélyt foglalta vissza. Az osztrák-magyar 1. hadsereg 1916 októberében, gyakorlatilag 10 nap alatt visszaszorította a román csapatokat a történelmi határra vagy azon is túlra. Mindegyik hegyszorost visszafoglalta nagyjából október 15-re egy-egy osztrák-magyar seregtest. Az egész Kárpátok vonalán, 500 kilométeren zajlottak a harcok a szembenálló orosz cári és a román királyi hadseregekkel. Október közepén az Úz-völgyében, a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály is átlépi az akkori határt, Úzvölgy-telep is az osztrák-magyar csapatok kezére kerül. Az osztrák-magyar alakulatok kis létszámuk ellenére már két éve küzdöttek a különböző hadszíntereken, ezért harcedzettebbek voltak a román csapatokkal szemben. Továbbá szervezésük, kiképzésük, fegyverzetük és felszereltségük is sokat fejlődött 1914 óta, szemben a román haderő békeidőkre emlékeztető állapotával.

A román 7. gyaloghadosztály már az október eleji osztrák-magyar ellentámadás alkalmával súlyos veszteségeket szenvedett Udvarhely vármegye területén, az Úz-völgyében ezért folyamatos visszavonulásban volt. Néhány kisebb-nagyobb ütközet után, október utolsó napjaiban a román hadsereg egységeit kivonták egész Székelyföld keleti határáról, az Ojtozi-szorostól északra. Ami tehát a kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály és a román 7. gyaloghadosztály maradványai közötti harcot illeti, az néhány nap alatt lezajlott az Úz-völgyében és a Gyimesekben. 1916 novemberétől a kassai hadosztállyal szemben az orosz cári 9. hadsereg vette át a román csapatok helyét, tehát csak az Ojtozi-szorosban maradtak román csapatok az osztrák-magyar csapatokkal szemben. Úgyhogy 1916. november elsejétől 1918. január elejéig az orosz cári hadsereg és az Osztrák-Magyar Monarchia 1. hadserege állt szemben egymással ebben a régióban.”

A valóban súlyos harcok 1916 novemberében kezdődtek.

„November elején az oroszok ellentámadást indítottak, hogy foglalják vissza a román csapatok által elveszített területeket, és 1916 utolsó két hónapjában itt az Úz-völgyében is súlyos harcokra került sor. December végén az Úz-völgyétől északra lévő Magyaros-tetőt (1340) megrohamozták az orosz csapatok, és visszaszorították Breit József tábornok „Előre” hadosztályát. A seregtest az „Előre” becenevet a keleti hadszíntéren érdemelte ki helytállásának köszönhetően. 1917 január-februárjában csupán állásharcokra került sor, azonban március 8-án a Magyaros-tető és néhány fontos magaslat (Söverjes, Lápos és a Névtelen-kúp) ellen megindult a Keleti Kárpátok erdélyi részén a legnagyobb osztrák-magyar támadás, és az orosz csapatokat sikerült kiverni az állásaikból. A rohamtámadás súlyát a 39. honvéd gyaloghadosztály miskolci 10. és munkácsi 11. gyalogezredei viselték. A gyalogság támadását több mint 125 tüzérségi löveg és 50 aknavető pergőtüze előzte meg e nap reggelén. Március folyamán e magaslatokat négyszer próbálták az orosz csapatok visszafoglalni, de mindannyiszor sikertelenül.”

A katonatemetőt – melyben több, mint ezer sírhely volt – érthető okokból az arcvonal közvetlen közelében hozták létre. Az osztrák-magyar csapatok Úzvölgy-telepen kezdtek el temetkezni. Ebben a temetőben a 39. honvéd gyaloghadosztály négy ezredének és a német 225. gyaloghadosztálynak is külön parcellája volt, melyeket folyamatosan bővítettek. A román és az orosz csapatok hősi halottaikat Moldvában temették el, szintén erre a célra kialakított temetőkben. Ne feledjük: akkor az a frontvonal túloldalán volt, szóba sem jöhetett volna közös temetkezés.

A második világháborúban is borzalmas harcok folytak a vidéken: 1944 augusztus 26-án reggel érte az itt állomásozó, nagyrészt helybéli származású határvédelmi erőket az első szovjet támadás, a védekező erőknek esélyük sem volt a szovjet alakulatok nagyobb létszáma, felszereltsége és harcedzettsége miatt. Sajnos a front még hullámzott egy ideig a térségben, ám szeptember kilencedikén az általános kiürítés részeként az Úz völgyét is elhagyták a Magyar Királyi Honvédség alakulatai. A második világháború áldozatait ugyan nem lehetett a katonai temetőben elhantolni, a kialakult politikai helyzet ezt meghiúsította, de 1990 után nekik is állítottak emlékművet ott, ráadásul az ő emlékük a környékbelieknek fájóbb – hiszen lássuk be, többnyire családtagjaikról van szó.

Ennyit a történelmi háttérről: a temetőben legalább hét nemzet fiai nyugszanak, amint a szomszédos Darmanesti temetőjén is osztoznak a román és orosz elesettek. Azért volt szükség két temetőre egy helyett, mert a kettő között húzódott a front: és most már nem is lehetne egyesíteni a kettőt, már a távolság miatt sem. Akkor lássuk, mi történt most.

Szeretném leszögezni, hogy az események kicsit sem voltak váratlanok, csak azokat érték váratlanul, akik nem kísérik figyelemmel a híreket, tehát majdnem mindenkit. A szándékról, hogy román hősi parcellát hozzanak létre az eredetileg osztrák-magyar katonai temetőben már régebb óta lehetett tudni: Darmanesti önkormányzata május 17-re hirdette meg az emlékmű és parcella felavatását, de elhalasztotta az eseményt, miután az állami építési felügyelőség megállapította, hogy a polgármesteri hivatal törvénytelenül állította ki maga számára az építési engedélyt: az összeállított dokumentáció nem bizonyítja egyértelműen a terület fölötti tulajdonjogát. Törvénytelennek találta az engedélyt a román kulturális tárca is. Tehát a minapi események még Románia törvényeit is sértik.

Lényegében véve arról volt szó, hogy elhelyeztek a temetőben 52 darab vasbeton keresztet „Ismeretlen román hős” felirattal (elég különös az elhelyezésük, erről később), és egy külön emlékművet. Ezeket akarták május 17-én felavatni és – ami fontos – beszentelni, ám ezt akkor békés eszközökkel, virrasztással sikerült megakadályozni. Darmanesti önkormányzata elhalasztotta az ünnepséget erre a hétre – és most már meg is tartották, minden tiltakozás ellenére. Komoly atrocitások közepette, és történetesen bizony a megjelenő román szélsőjobboldaliak követték el az atrocitásokat, a magyarok jobb híján ebben az esetben csak csendesen imádkoztak, őket bökdösték zászlórudakkal, hajigálták sárral, kövekkel, aztán betörték a temetőkaput és megtartották az avatást-szentelést. A szentelés azért fontos, mert innentől kezdve ez szakrális terület a vallásos emberek számára és minden rendezési kísérlet megtörhet az ortodox egyház ellenállásán.

A magyar és a román diplomácia egyaránt nagyon rosszul kezeli a kérdést, kevés jelét mutatják a békés, tárgyalásos egyezkedés szándékának, és az események alakulása is felveti, hogy mintha nagyon nem spontán alakult volna ki ez a konfliktus. A hajigáló, agresszív résztvevők nagy része fociultra volt, és a támadást nem más vezette, mint a tavalyi augusztus 10-i bukaresti tüntetés brutális elfojtásában szerepet játszó volt országos csendőrparancsnok, Sebastian Cucoș ezredes, aki most az országos parancsnok helyettese. Mindenesetre rendőrségi eljárás indult az ügyben, rongálás gyanújával. A román csendőrség közleménye azzal a mondattal zárul, hogy csütörtök délután „voltak ugyan feszült pillanatok” az úzvölgyi temetőnél, de a nem alakult ki olyan helyzet, amely erőteljes karhatalmi beavatkozást vagy más különleges intézkedést igényelt volna. Fontos momentuma a történteknek, hogy Traian Basescu nem igazán toleranciájáról ismert pártja, a PMP (Népi Mozgalom Pártja) egyik képviselőjét, Constantin Codreanut is elküldte az atrocitásokba torkolló avatásra – az RMDSZ részéről pedig Tánczos Barna szenátor jelent meg a helyszínen. Basescu pártelnök gyújtó hangú nyilatkozatban reagált a történtekre, mostanság elég ideges lehet, ami nem csoda, hiszen épp a napokban derült ki róla, hogy annak idején, 1972 és 1979 között a Securitate aktív besúgója volt, előkerültek a jelentései is.

Az említett három jel – a fociultrák, Cucoș ezredes részvétele és Basescunak, valamint pártjának szerepvállalása egyaránt arra utalnak, hogy megrendezett provokációt látunk, amiben egy hosszú ideje fennálló megyehatár-konfliktusra alapozva (Darmanesti igen régóta szeretné, hogy a völgy hozzá tartozzon), azt mintegy meglovagolva próbálnak bizonyos körök politikai és diplomáciai zűrzavart kelteni. Hogy kik ezek a bizonyos körök? Kérem, egy ilyen konfliktus – és a soknemzetiségű Romániában minden etnikai alapú konfliktus ilyen – pillanatnyilag csakis a román (és részben a magyar) szélsőjobboldal, valamint Moszkva malmára hajtja a vizet. Annak bizonyítékául, hogy a lakosság többsége nem nacionalista, bemutatnám a ma délutáni, Kolozsvár főterén megrendezésre kerülő rendezvényt, mely a „Pentru solidaritatea interetnică - Az interetnikus szolidaritásért” címet viseli és a következő a mottója:

„Kolozsváriak az interetnikus szolidaritásért!

Nem hagyjuk magunkat manipulálni!
Nem fogjuk leköpni a barátainkat és szomszédainkat csak azért, mert egyes botrány- és szavazatlesők ezt akarják.
Nem fogjuk feláldozni a békénket az etno-nacionalista hisztéria oltárán.
Nem fogadjuk el az erőszakot és a provokációt.
Románok, magyarok, németek, romák vagy bármi más lennénk, öntudatos, tisztafejű polgárok vagyunk.
Ismét az utcára vonulunk, egy inkluzív, rasszizmus-, sovinizmus- és gyűlöletbeszédmentes, európai Romániáért.”

Eddig ezerhatszázan jelezték az érdeklődésüket, részvételüket.

És a román sajtó egy része is tárgyilagos: az Adevarul helyet adott a blogrovatában Mugur Vărzariu fényképész, filmrendező és jogvédő írásának, amely roppant higgadtan és a nemzetiségek közötti tolerancia jegyében kezeli a helyzetet, sőt, felhívja a figyelmet arra is, hogy a betonkereszteket rosszul rakták le a nagy sietségben: ha lenne alattuk hant, akkor az elhunytak fejjel a völgynek feküdnének... Tőle tudjuk azt is, hogy a temetőben már eddig is volt egy román katonának sírja, amit a többivel együtt ápoltak, amint azt kell is. Felteszi azt a kérdést is, hogy miért pont ötvenkét betonkeresztről van most szó, honnan a szám, és ő foglalja össze a legalaposabban, miről van szó:

„Lényegében véve arra kérem önöket, elemezzék józanul a fentieket és ennyit jegyezzenek meg: az osztrák-magyar hősök temetőjében egy román hős neve már ismert volt és tiszteletben részesült. Szükség volt a hősöknek, de főleg a románoknak és a magyaroknak vagy nem-magyaroknak, a Darmanesti-i polgármester által a választási kampány dandárjában elkövetett gesztusára?” (Adevarul)

Én már csak annyit mondanék, hogy erre a konfliktusra senkinek semmi szüksége. Nem lesz belőle baj – ha senki sem csinál bajt belőle.

Sajnos azonban vannak bajkeverők.

Itt is, ott is.

Nem kéne hagyni.

Szele Tamás

Hát akkor miről írjunk ma? Ja, persze, arról az izéről... na, arról nem. Az ellenkezőjéről pláne nem, de még a harmadikról sem, korai volna. Van itt egy tanulmány a középkori térképészet kezdeteiről, metszetekkel, na arról sem, egyrészt rajtam kívül embert nem érdekel, másrészt a kommentelők megszakértenék, mint mindent, és, mint tudjuk, mindegyikben egy-egy Mercator vagy Vörös Erik veszett meg.

A dunai balesetet nem érdemes említeni, nálunk mindenki Tengerész Henrik, embert nem tudnék mondani, aki még nem magyarázta el a fészbúkon, mi történt, sőt, olyant sem, aki ne hülyézte volna le a másik tízmillió tengeri medvét. Az egy dolog, hogy emberek haltak meg, tisztelni kéne az emléküket, az egy másik, hogy itt elkezdődött valami vizsgálat, talán illene kivárni a végét, ez mind nem fontos, a fontos az, hogy a Málcsika hülye, a Pista bácsi még hülyébb, és az egészről az újságárus Józsi tehet. Persze, hogy a politika a vétkes, ők folyatják a Dunát, ha esetleg nem volnának politikusaink, állna itt a nagy Duna a saját mentében, vakarná a fejét, és kérdezgetné a járókelőket, hogy ő akkor most merre folyjék, hol találja a Fekete-tengert? Ugyanígy vétkes maga a Nap is, mert minek ment le. Ugyan Józsué óta nem tudunk példát arra, hogy megállt volna (és Jerikónál is csak kis ideig tette), ha most nem megy le, az a nagy hajó látta volna a kicsit, dudál neki, mint egy taxi, és akkor majd egy szemvillanás alatt kitér. Mondom én, ezzel nem érdemes foglalkozni, mindenki jobban ért hozzá, ráadásul mindenkinél. Ha nem tragédiáról lenne szó, paródia lenne, hozzá sem kéne írni semmit, így is megállná a helyét, ahogy van.

Különben is a közvélekedés már kezdi tudni, hogy a sajtó a hibás. A sajtó, ami dezinformál, valószínűleg a Bilderberg-csoport, a kormány vagy a Stanci néni megbízásából, mert az nem lehet, hogy magától ír hülyeségeket. Az főleg nem elképzelhető, hogy a kedves kommentelők a saját két szemükkel láthatták a sajtótájékoztatókat élőben (vagy nem láthatták, mert akkor épp szakértettek, tanácsot adtak Olaf Tryggwässon norvég tengeri királynak a Hosszú Sárkány építéséhez), ugyanis ezeket közvetítették, ezeken hangzottak el azok az alapvető információnak szánt szamárságok, amiket reklamálni méltóztatnak. Mármost, annál, ha a sajtónak nem mondanak semmit, csak egy rosszabb van: ha mondanak valamit, és az a valami történetesen marhaság. Mást írni nem is szabad, nem is lehet, még sajtóper lesz belőle, azt írni, amit mondtak még mindig valamivel biztonságosabb. Hiszen még az áldozatoknak tisztelgő szerb hadihajó miatt is kisebb belháború tört ki: volt, aki azt reklamálta, hogy miért fehér (mert fehérre van festve), volt, aki nem látott rajta ágyút (mert nincs is), a legtöbben meg azt találták különösnek, hogy mit keres egy szerb hadihajó a Dunán, hadat üzentek? Nem. Nem üzentek hadat, az régebben volt és akkor is mi üzentünk, azt keresi, hogy a Duna nem csak a miénk, és mivel nemzetközi víziút, nem lehet lezárni a határainkon, ennyi erővel azt is kérdezhették volna, mit keresnek amerikai repülőgépek a légterünkben, illetve kérdik azt is, és nem lehet megmagyarázni, hogy az se a miénk csakis és kizárólag.

Hagyjuk is a hajóbalesetet, bármit ír róla az ember, kiterítik úgyis.

De akkor mit írjunk? Itt van ez a Csernobil-film, na ezt meg főleg nem, mindenki atomtudós és szakorvos egyszerre. Persze, hogy az amerikaiak robbantották fel, ki látott még olyant, hogy egy pocsékul karbantartott szovjet atomerőműben addig kísérletezgetnek, míg a gőznyomás szét nem veti a hűtést? Ja, mindenki, tehát elképzelhetetlen. Ezt is jobb hagyni, bármit ír az ember, mindenképpen bérenc lesz belőle.

Budapesti főpolgármester-választás? Isten mentsen meg tőle, ebben a városban kétmillió főpolgármester él rangrejtve, és mindegyik jobban ért ehhez a szakmához, mit aki épp műveli vagy művelni szeretné esetleg. Mondjuk az nem nagy kunszt, de az összes jelöltnél is jobban ért hozzá mindenki, különben pedig játszom a gondolattal, hogy elindítom a választáson a Spárga macskát, legalább annyira megfelelne, mit azok, akik eddig szóba jöttek. De nem indítom, egyfelől, mert én szeretem ezt a kövér kandúrt, másfelől, mert büntetett előéletű. Ugyanis az előbb leverte a kávét az éjjeliszekrényről, és most kicsuktam a szobából, büntetésben van, nem indulhat főpolgármester-jelöltnek.

Uniós parlamenti ügyek? Boldog Buddha, még az sem tudja, mit beszél róluk, aki Brüsszelben van és képviselő! Jó, az mondjuk nem hat az újdonság erejével, hogy egyes politikusaink időnként nem teljesen uraik szavaiknak és helyzetüknek, van ilyen, nem is az a dolguk, hogy tiszta fővel átlássák a körülményeket és felelős döntéseket hozzanak. Illetve bocs, de, az lenne. Azonban most is olyanokat beszélnek, hogy a Fidesz teljes jogú tagja a néppárti frakciónak, ami ugyan nincs így, de legalább a Szájer is megerősítette. Na, ehhez is tízmillióan értenek jobban, bár mondjuk ennél jobban érteni tényleg nem nagy mesterség. Csak az a baj, hogy a jobban értők sem volnának sokkal különbek EP-képviselőnek. Hagyjuk.

Akkor még mi van ma reggel? Volt a minap egy feltámadás, sokat levon a hírértékéből, hogy Észak-Koreában, ugyanis Kim Dzsongun mellett látták felbukkanni egy korábban kivégzett munkatársát, sőt, a nővére is életben van, pedig a rakétamester tegnap betiltotta a helyi tömegjátékokat is, mint rendezvényt, ugyanis a megnyitó munkamorálja, valamint irodalmi stílusa nem felelt meg a kívánalmaknak.

Megnyitónak.

Munkamorálja.

Na, ez sem lesz már még egyszer szürrealista, annyit mondok. De hogy támadott fel a szerencsétlen Kim Hjokcsol? Hát úgy, hogy nem sikerültek az észak-koreai-amerikai tárgyalások Hanoiban, konkrétan kicsit sem, és erről természetesen csakis ő tehetett, senki más. Észak-Koreában is mindenki jobban tud mindent, de az ottani rendszer sajátsága, hogy Kim Dzsongun a legokosabb, nála mindenki csak hülyébb lehet, szóval közölték volt, hogy emberünk tolmácskodása során elárulta Kim Dzsongun szándékait az imperialistáknak. Hogyne, hiszen maga a Vezér mondta el a szándékait a saját szájával. Ő maximum fordíthatta, habár azt sem nagyon értem, minek tolmács, ha Észak-Korea vezetője Nyugat-Európában végezte a tanulmányait és legalább olyan jól beszél angolul, mint az anyanyelvén. (A másik hasonló kérdésem tegnap az volt, hogy ugyancsak hasonló indokból minek tart Orbán Viktor angoltanárt? Pedig tart...)

No, de hát azért a tolmács, hogy szükség és igény esetén legyen kit kivégezni. Vannak ilyen élethelyzetek, a boldogult Lin Piao, Kína valamikori honvédelmi minisztere egyszerre zuhant le repülőgépével Belső-Mongóliában, mely balesetben életét vesztette, ugyanis felakasztották a repülőgépre, és azt az emberi szervezet nehezen viseli el, ugyanakkor a gyászesettel egy időben díszlakomán vett részt Mao Ce-tung elvtárs társaságában, és onnét távozván lőtték szét gépkocsiját rakétavetőkkel, mert a kínai nép szereti a tűzijátékot.

Ez egy nagyon szép, régi kínai szokás, szétlőni a vacsoravendég kocsiját, már a Szung-korból is akadnak róla feljegyzések. Na, de térjünk vissza a boldogult Kim Hjokcsolhoz, akit minden elhalálozása dacára egészen elevenen láttak, sőt, a diktátor húgát is látták élve, pedig április óta úgy tudtuk, hogy ő is felvette a néhai nevet. Hát van az úgy diktatúrákban, hogy a rémhírnek még az ellenkezője sem igaz, ugyanis a zsarnokságokban a valódi híreket a legjobban a saját sajtójuk elől titkolják, nehogy tévedésből megírjanak valamit – ezeket a haláleseteket sem a phenjani médiából ismerjük, hanem a dél-koreai Csoszun Ilbo című napilapból.

De erről sem érdemes írni, ugyanis egészen biztos, hogy akadna olyan okos ember, aki megmagyarázná, hogy Kim Dzsongun ugyan valóban kivégeztette az érintetteket, csak később mégis szüksége volt rájuk, tehát feltámasztotta őket. Más magyarázatot én sem tudnék adni a történtekre, az igaz.

És még miről nem írunk ma?

Nagyon sok mindenről, sőt, tulajdonképpen semmiről sem, mert mindenhez jobban ért valaki, vagyis mindenki.

Erről jut eszembe: tetszik tudni, miért nem lehet nemi életet élni a Nagykörúton?

Nem azért, mert a törvény tiltja, az még a kisebbik baj.

Hanem azért, mert mindenki megmondaná, hogyan tessék csinálni.

Szele Tamás

Nagyarányú gazdasági fellendülést remélek a láthatáron, hölgyeim és uraim, legalábbis a tegnapi események fényében. Nem tudom mással magyarázni ugyanis a kormánypárt főbb képviselőinek tegnapi megnyilatkozását, csak azzal, hogy titokban hasisbányát fedeztek fel az Országház alagsorában, és tegnap tesztelték az anyagot, mely majd dúsgazdaggá teszi nemzetünket.

Nyilván nem közölhették előre, milyen kísérletre készülnek, de az is világos, hogy mielőtt az első szállítmány elindult volna a vásárlókhoz, ki kellett próbálni – a jelek szerint jóval erősebbnek bizonyult az anyag a megszokottnál, legalábbis a tesztalanyok viselkedése arra mutat, hogy a rothadó Nyugat és a dekadens Kelet termékeinél ütősebb cuccot vagyunk képesek piacra dobni. (Jó, pontosan tudom, hogy a hasist nem bányásszák – máshol. Nálunk igen, nálunk ez is lehetséges. Kétharmaddal semmi sem lehetetlen.)

Lássuk az eredményeket!

Az, hogy Orbán Viktor megígérte Aung San Suu Kyi burmai kormányfőnek, miszerint nem fogjuk exportálni hozzájuk a demokráciát és ha gazdasági téren együtt is működünk majd velük, nem fogunk beleszólni a belpolitikájukba (magyarul: nyugodtan mészárolhatják a rohingyákat és utóbbi időben a kareneket is, magánügy, minket nem érdekel) azért még nem a drog hatása lehetett. Nem hinném ugyanis, hogy legfelsőbb szinten is tesztelték volna, különben is, Orbánnak nincs szüksége vegyi támogatásra ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, ő gyárilag ilyen.

Kövér is kaphatott a hasisból lengyel útja előtt, méghozzá tisztes adagot, de csak a gépen szívhatta el, ugyanis már Varsóban volt, mikor kirobbant belőle a hatás. Ráadásul a közép- és kelet-európai országok parlamenti elnökeinek találkozóján kezdett el szónokolni.

„Védekezni kell a mai európai liberális elit kommunizmus iránti nosztalgiájával szemben, aminek nevében, tömegmanipulációs módszerekkel élve közösségeinket bomlasztják. De védekezni kell azzal szemben is, hogy Európában egyes politikai erők és a mögöttük álló erőcsoportok ma „ugyanolyan erőszakos népboldogító politikát kívánnak folytatni, immáron a totalitárius vonásokat mutató liberalizmus nevében”, mint országainkban annak idején tették a szocializmus építésének jegyében.”

Az mondjuk tény, hogy az ő részéről semmiféle boldogító törekvésre nem panaszkodhatunk, sem népi, sem egyéni szinten, ennek kísértését ő messzire elkerülte egész életében. De kérem, így jár az, aki hasissal próbálkozik, holott gyógyszerre volna szüksége: nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy ezek a vicces anyagok csak felnőtt és ép lelkű embereknek valók (aztán majd nem lesz ép a lelkük, ha túlzásba viszik).

A Parlamentben már sokkal humorosabb jelenetek játszódtak le. Előterjesztésre került ugyanis a sajtótörvény módosítása. A változtatásokat a kormány nevében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtotta be, az előadó pedig nem más mint Rogán Antal, a miniszterelnök kabinetfőnöke. Ez egy szép, hosszú, ötvenhat oldalas dokuemntum, akit érdekel, itt megtalálja (https://www.parlament.hu/irom41/06355/06355.pdf), én csak néhány elemét emelném ki: megváltoztatják a híradók időtartamát (rövidebbek lesznek, maximum 45 percig tarthatnak) és eltörlik a pornográfia tilalmát. Mostanáig ugyanis ez tilos volt, az ilyen jellegű filmalkotásokat nem volt szabad közvetíteni, mostantól lehet majd, ám kóddal védve, hogy kiskorúak elvben ne láthassák őket.

Minden nagypapa fel fog majd költeni minden Pistikét, hogy írja be neki a kódot.

Az is fontos lehet, miszerint sávosan számolják ezentúl a reklámokat és többet engedélyeznek – ha ezt összevetjük a reklámadó eltörlésével, egészen érdekes hirdetési piac bontakozik ki előttünk. Érdekes és – kormányközeli.

Az már csak mellékhatása lehet a parlamenti hasispartynak, hogy Kovács Zoltán államtitkár, a vadászati világkiállítás kormánybiztosa kineveződött a Nimród vadászlap főszerkesztőjének, ilyesmik történnek, ennél cifrábbak is, ha nagy a buli, örüljünk inkább, hogy nem kórházigazgatónak nevezték ki vagy nem Paks 2-t kapta meg.

De a legnagyobb adagot kétségtelenül Matolcsy György Huba össznemzeti bankelnök szívhatta. Szerintem még hetekig jól fogja érezni magát, akkora mennyiségű drogot vehetett magához. Nem tehetek mást, szó szerint vagyok kénytelen idézni írását, teljes terjedelmében, amit a növekedés.hu-n publikált (https://novekedes.hu/mag/ujabb-tiz-helyen-elsok-2030-ig?_ga=2.186802792.1905970928.1558759315-61942426.1558759315&fbclid=IwAR2E-r_7W7_w_ePPjO8Ia2u6jhvDd76ZA-1seDzSJiDHq_i69SGrdskREvM) – de mit írás, ez költemény, a magyar gazdaság apoteózisa szabadversben, a legjobb kassáki és örkényi hagyományok szellemében, óda a honi törekvéshez, grandiózus közgazdászati himnusz!

„Újabb tíz helyen elsők 2030-ig

„El akartak temetni minket, de nem tudták, hogy magok vagyunk…”

ősi mexikói mondás

Miért is ne lehetnénk…

...világelsők másban is, 2030-ra?

1. Miért is ne lennénk képesek a fejlett országok közül elsőként elérni a demográfiai fordulatot? Sok minden kell hozzá, mégsem olyan nehéz. Ha évente mostantól „csak” 1500 gyermekkel több születik, minden évben az előző évhez képest, akkor 2030-ra elérjük a 110 ezres születésszámot, a nemzet fennmaradásához szükséges 2,1-es termékenységet. Nyugat és Ázsia fejlett világában ez aranyat érne.

2. Képesek vagyunk elérni a fordulatot a felsőoktatásban, aminek révén legalább 1 magyar egyetem kerülhet be a világranglista az első száz helyezettje közé, 2 egyetem a második száz és 3 egyetem a harmadik 100 közé. Minden magyar felsőoktatási intézmény kettős diplomát ad, angolul is képez, fúziós, kutat, külföldi diákot fogad és üzleti park veszi körül a zöld campusokat. Ez is aranyat érne röpke egy évtized alatt.

3. A világelsőségig repítene minket az egészségügy sikeres fordulata. A 4 kitűnő Orvostudományi Egyetem bázisán a Minnesotában működő Mayo Clinic magyar rokonait lehetne felépíteni, Budapestet Global Health City rangra emelni, az állami és magán egészségügyet közös forgatókönyv szerint fejleszteni.

4. Aranyat érne, ha Nyugat-Európát megelőzve végrehajtanánk a gazdaság, a társadalom és az állam teljes digitális átállását. Ma nem csak az lehet erős, aki nagy, az is, aki a gyors, holnap már csak az, aki gyors. Minden digitális lesz, mert ez gyors, egyszerű, és végtelen erőforráson alapul.

5. Világelsők lehetünk, ha egyszerre hallgatunk a szívünkre és az eszünkre: számoljuk hát fel a szegénységet Magyarországon 2030-ra! Kezdjük a 300 afrikai szegénységben élő kistelepüléssel és a nagyvárosok szegényfoltjaival, majd ne hagyjuk abba.

6. Építsünk 3 régi/új geo-struktúrát: Budapest 4 milliós regionális központ felé tart, a Kárpát-medence egy 25-30 milliós Mega City felé, a négy visegrádi ország hatra léphet, Szlovénia és Horvátország társulhat 2030-ra. Ez így együtt geo aranyat hozhat, közösen minden résztvevőnek.

7. Az újra integrálódó Eurázsiai Kontinens Kína és Nyugat-Európa között igényli az új csomópontokat. Budapest egy későbbi laza Kelet-Európai Államszövetség déli fővárosa lehet, sok aranyat érő értékkel.

8. Zárkózzunk fel Ausztriához ötödnyi/negyednyi különbséggel 2030-ra az egy főre eső fejlettség, életszínvonal és életminőség terén, miközben megfelezzük a GDP/GNI rést: történelmi elsőséget érne.

9. Emeljük kétszeresére az életminőség összes mutatóját, különösen a Boldogság Indexet és a Human Development Indexet. Így kapna mindenki egy személyes értéket, ami megint csak aranyat ér.

10. Vegyük észre, hogy a lehetőség mind ezek elérésére a kezünkben van: az MNB 330 pontos Versenyképességi Programja egy kulcscsomó, ami egy csomó rozsdás zárat nyit. Képesek vagyunk mind a 10 aranyat érő érték megszerzésére, mert a korábbi évtizedben már szereztünk 10 ilyen aranyat.

Fogadjuk meg Lao-Ce tanácsát: „Wei wu wei – megerőltetés nélkül, csak könnyedén…”

A szerző a Magyar Nemzeti Bank elnöke”

Érezzük meg a szerző lelki nagyságát. Ugye, ő azt mondja, miszerint minden legyen jól, mert ha rosszul megy, az nekünk nem jó, hanem rossz. Ezt a tételt nehéz volna cáfolni. A népszaporulat emelése megoldható, Nicolae Ceausescunak sikerült is, aztán rekordsebességgel esett vissza újra a romániai népesség növekedése, amint ismét engedélyezték az abortuszt. A felsőoktatás fordulatáról annyit, hogy szerzőnk majdnem tökéletesen leírta a CEU-t, mint jövendő magyar egyetemet, szóval valamiről bizonyára megfeledkeztek, mikor ezt az intézményt támadták. Vagy Matolcsyt nem kérdezték meg időben. Az egészségügy sikeres fordulata mintha nem lenne várható 2030-ig, a mostani szintet tekintve – olyan ez, mintha valaki a Mariana-árokból próbálná meghódítani a Himalája csúcsait, magasugrással. A digitalizálással nem tudnánk megelőzni például Észtországot – jó lenne ugyan nagyon, meg drága is egy kicsit, mindazonáltal a digitalizáció nagyon nem arról szól, hogy „minden digitális lesz, mert ez gyors, egyszerű, és végtelen erőforráson alapul”, ugyanis az erőforrás nem végtelen, és a gazdaság továbbra is a reális termeléssel foglalkozik, semmiből nem képes valamit előállítani. Szerzőnknek különben ez régi rögeszméje, már a valamikor 2013-ban publikált könykritikáiban is szentül állította, hogy a 3D-printerek áramból és szoftverből állítanak elő tárgyakat, anyagot nem kell beléjük tölteni. Javaslom neki a Bölcsek Kövének előállítását és az örökmozgó bevezetését általános energiaforrásként.

Itt már kezd elhagyni a humorom. Azt mondja: „ha egyszerre hallgatunk a szívünkre és az eszünkre” 2030-ra felszámolhatnánk a szegénységet Magyarországon. Hát azért az ennél kicsit bonyolultabb feladat, mondhatni komoly tudományt igényel, melynek sikeres alkalmazása mindezidáig bolygónkon mindenütt kudarcot vallott. Talán alapvetően mégis a rendszer a hibás, nem a szándék kevés erre... Huba, Marxnak, Leninnek és Kennedynek nem sikerült, erre jössz te, azt mondod: „legyen jól” és attól jól lesz?

De nem is érdemes folytatni az elemzést: négymilliós Budapest, harmincmilliós kárpát-medencei megalopolisz, ami később Eurázsia fővárosa lesz, boldogságindex... ez már nem hasis, ez már valami ütős hallucinogén. Persze a tizedik pontban kilóg a lóláb: ezt a sok bazári mesét, közhelyet és utópista látomást hogyan lehet elérni? Úgy, hogy alkalmazzuk az MNB 330 pontos Versenyképességi Programját, és ez záros határidőn belül meghozza az áldást, ráadásul könnyedén, megerőltetés nélkül hat, mint egy hashajtó a reklámban.

Az már bizonyos is. Más útját ugyanis ezen eredmények elérésének magam sem látom.

Csak legalább Lao-cét ne keverte volna bele ebbe a tripbe a mi Hubánk.

Különben pedig valóban komoly gazdasági fellendülésre számíthat kicsiny hazánk, de nem az MNB 330 pontos Versenyképességi Programjának alkalmazása révén.

Hanem abból, ha piacra dobjuk az anyagot, amit tegnap szívtak a Parlamentben.

De a legdrágábban a Matolcsyét tessék adni.

Az a legütősebb.

Szele Tamás