Kérem, idők jeleit látjuk, az előbb húzott át a Baross téren négy lovas, a macskák nem eszik meg a lazacos tápot, a Micike néni nem adja vissza a mákdarálót, összekenték a KDNP irodáját és lebukott a Kölcsey. Minek következtében vissza a Felvilágosodás, vissza a reformkor, és mindenki el kell citerázza az osztrák császári himnuszt a búcsúban, ha igaz magyar ember.

Na, szóval idők jöttek el reánk, nehéz és hülye idők, és mindenkiből kihozzák a legjobbat, illetve a legrosszabbat. Vagyon példa bőven mindkettőre, de, hogy kezdjük az elején, Kölcseynek sem jó lenni manapság. Amilyen világot élünk, sok minden kiderülhet az emberről. Még azt sem zárnám ki, hogy ez a Kölcsey szabadkőműves volt, a történtek után.

De hogy sorosbérenc, az már kiderült.

Az ugyanis a helyzet, hogy a Ripost szemfüles és névtelen munkatársa kiderítette (https://ripost.hu/cikk-sorosek-meg-akarjak-benitani-budapestet?fbclid=IwAR3b6zQ-zyaDsPKjXcyMxjGPheYoIEUKNdMSDIHqKrxFT45AZoRQqyqNvZY) , miszerint

„Sorosék meg akarják bénítani Budapestet, árulkodik a röpcédula”.

Hát, Istenem, ilyenek ezek a Sorosék. Mondta is nekem a múltkor, vasárnap, ebéd után, a feketénél, a chemtrail előtt, mikor a Bilderbergéknél voltunk, hogy „Tamás, én úgy megbénítanám ezt a Budapestet, szerinted hogy fogjak hozzá?” „Gyuri bácsi, először is be kell kenni szalonnával a négy sarkát, aztán elviszik a kutyák.” - válaszoltam, és rágyújtottam egy nemzeti nagyvállalatra egy Rank Xerox-részvénnyel, mert mi már csak így vagyunk feketézés közben.

Azt én értem, hogy a Ripostnál címeres ökrök dolgoznak, és szarvasmarha-tenyésztésünk ez oknál fogva összeomlana, ha pártunk és kormányunk nem hizlalná őket. Vannak nemzeti érdekek, ez is ilyen dolog. De az azért már mégiscsak sok, hogy tegnap rájöttek: Kölcsey Ferenc is hazaáruló. Ugyanisnak okából a Haza és Haladás Front nevében kibocsátott röpcédulát leltek, mely szerint „A kormány ellen semmi sem szent! Bénítsd meg a várost!”

Hát, akárhogy nézem így az ablakon keresztül, se nem bénul, se nem ég, elvagyon magának. Röpcédulát meg mindenki olyant nyomtat magának, amilyent épp akar, én például fájóan hiányolom erről a tulipántos paszományt és a cirkalmas rézangyalt, cifraszűrben, mert lássuk be, ezek nélkül semmit sem ér, esetleg még kérnék rá pár pecsovicsot muszkavezetővel, fekete-sárgában.

Azt én nem tudom, miféle forrásból nyomtatták ezt az állítólagos röpiratot, azt igen, hogy az is bolond volna, aki manapság papíralapú cetlikre költené a pénzét, mikor mindenkinek ott a zsebében a telefon, de hát azt meg még kevésbé tudom, mi a jó csodának kéne megbénítani a várost. Erős szer lehet, amit a Ripostnál szednek, úgy meszkalintól felfelé, és hát vannak hátrányai a hallucinogének mértéktelen fogyasztásának. Csak avval tessék vigyázni, szokássá ne váljék.

De azt elképzelni sem tudom, miféle magyar tintakuli lehet az, akinek arról, hogy „Haza és Haladás” pont Bajnai Gordon, Soros és Hillary Clinton jut eszébe. Aszongya a sillabusz:

„Amúgy a Haza és Haladás köztudomásúlag Bajnai Gordon alapítványa. És ezt az alapítványt a Hillary Clintonhoz közeli Center for American Progress pénzeli, amelynek létrehozásában alapvető szerepet játszott Soros György.”

Eszed vitézkötéses tokja a feketetói búcsúban, az. Tényleg volt Bajnainak valamikor egy ilyen alapítványa, de azért arról, hogy Haza és Haladás a magyar embernek – már, ha túljutott az Ablak-Zsiráf és a Zengő Ábécé Szkülláin és Kharübdiszein – mégiscsak Kölcsey Ferenc jut eszébe.

Merthogy jelszavaink valának: Haza és Haladás.

Ja, lehet, hogy valának, de most már nem lesznek, coki Felvilágosodás, ácsi reformkor, felajánljuk az Akadémia összes jövedelmét birtokainknak, agyonütjük a Petőfit, a Széchenyi meg ne építgessen itt nekünk mindenféle hidakat, irány Döbling! Éljen Haynau! Akinek nem tetszik, elszállítjuk az Al-Dunához, szabályozás céljából.

Azért arra mégis szeretném felhívni a Ripost szorgos kis munkatársát, hogy történetesen ez a bitang Kölcsey írta a Hymnust a magyar nép zivataros századaiból. Tudod, öcsike, az az izé, amit te a focimeccsről ismersz, hogy is van?

„Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!”

Ja, öcsike, ez nem az első szakasz, te amúgy is csak a balsorsig ismered. Viszont azt személyesen is képviseled. Hát, azt elhiszem, bárki is írta ezt a förmedvényt a Ripostba, hogy lovagkeresztet fog kapni érte, jár is, de könnyekkel szememben kérem, átadáskor ne a magyar himnuszt játsszák el neki, mert még zavarba jönne az ismeretlen zöngeménytől, javasolnám helyette a némiképp egyszerűbb „Boci, Boci, tarka” kezdetű éneket. Az talán meg fog felelni ennek a slapajnak, mert még a Gotterhaltét sem hinném, hogy képes volna felismerni.

Vagyunk így írástudókkal, kérem, még jó, hogy ez a sallangos hülyeség egy mértékadó lapban jelent meg.

Aztán, mivel nagy időket élünk – mit csináljak ezzel a négy lovassal? Honnét vegyek nekik zabot a nyóckerben, az Ügető helyén is pláza van, abrakoljatok, ahol tudtok! - megszólalt a Nagy Idők Leghivatásosabb Tanúja is, Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő.

Hülye egy neve van, de így hívják.

Én egyszer ismertem egy Euláliát is.

Annak is hülye neve volt.

De azért Ezerkilencszáznegyvenkettőnek mégsem hívták.

Na, szóval ez a szépnevű ember, aki egy személyben a teljes magyar balladai népköltészet, és szerintem csak azért nem volt még Kőmíves Kelemen is, mert nem jutott eszébe, minden egyéb már volt, ideértve Negyedik Bélát Muhipusztánál és Háry Jánost Szekszárdon, azt mondja, lerugdalná a bántalmazott képviselőket a színpadról, mint rendező.

Hát, első sorban nem rendező. Hanem színész, annak is ripacs.

Másodsorban megfeledkezik arról a kevéssé elhanyagolható tényről, miszerint a színdarab végét ismerjük az életét nem, rendezési szempontból tehát ez speciel nagyon nem színdarab. Na jó, de ő már minden volt, háromszor meghalt, ebből kétszer főbe lőtték légvédelmi ágyúval, egyszer meg gulyásba főzte őt maga Malinovszkij marsall személyesen, ő csak tudja.

Ellenben vannak túlkapások, kérem. Mint a hírek mondják, hogy úgy fogalmazzunk, valaki bélsárral ékesítette fel a Kékgolyó utcai KDNP-iroda ablakait. Nem ismerjük a népművészet mesterének nevét, de azt majdnem biztosan állíthatjuk, hogy emberéletben nem esett kár.

Csak hülyeség volt.

Ja, és borzalmas dolog történt.

A Kehelyben Ferenc Jóska képét is leszarták a legyek. Svejket és Paliveczet már be is vitte a Brettschneider detektív a Pankrácba.

Oppardon, az két fővárossal odébb van.

Kérem, azt én értem, hogy mindenki hülye, kóvályognak a fejek, de idáig mégsem kéne eljutni.

Azt is értem, hogy a nagyméltóságú helytartótanács sápadt és reszketni méltóztatik, de a Himnuszt mégsem kéne betiltani abból az alkalomból, hogy Dózsa László felavatja Haynau szobrát a Kékgolyó utcában.

Itt egyelőre mindenki hülye, kérem.

Remélem, a Kehely azért még kinyit.

És a legyeket sem vitték be a Pankrácba.

Szele Tamás

Azért, ha elgondolkodik egy kicsit az ember, ezt a mostani tüntetéshullámot mégiscsak a sajtó idézte elő. Kollégák, rakjátok el azokat a bicskákat, nem a független sajtó! A kormánysajtó, az, nem más – akárhogyan is vádaskodik most és emlegeti a szokott hazugságait. Illetve hát, pont a hazugságaik és az azok melletti eltökélt kitartásuk a baj.

Mármint a tüntetők baja. Tegnap magam is kinéztem a Kunigunda utcába, nem tüntetni, tudósítani, vagy hatezer ember állhatott a tévészékház előtt, velük szemben két sor készenléti rendőr, közöttük viszont semmi feszültség. Volt egy kis zsúfoltság, nem mondom, de a legnagyobb sűrűség közepén is utat engedtek az embernek, ha azt mondta nyomakodás közben: „elnézést, sajtó!”.

Nem, hogy engedtek fotózni, de még segítettek is, ha kértem – és, ami a legszebb, senki sem kérdezte, melyik lapnak, sajtóterméknek dolgozom.

Jöhettem volna akár a 888-tól vagy az Origótól is.

Na jó, onnan nem, illetve megismertek volna a nehézbúvár-ruhámról, ha onnan jövök, mert nekem sajnos szkafander kéne ahhoz, hogy az ő mélységeikben uralkodó nyomást elviseljem, az ottani, bennszülött munkatársak viszont már annyira alkalmazkodtak hozzá, hogy ők meg a felszínen, a levegőn pukkadnának szét. Bár az a veszély nem fenyeget, hogy ők kimerészkedjenek a fényre.

Mint a tudósításokban olvasom, másfél óra jó hangulatú terepmunka és didergés után pont a legrosszabb pillanatban döntöttünk úgy barátaimmal, hogy eljövünk (fogyóban volt a folyékony kabát is, amit bölcs, idős kollégám a zsebembe dugott), ugyanis pár perccel azután, hogy odahagytuk a csillagszóróval és vetítésekkel tarkított rendezvényt, elindult a tüntetők egy része végiglátogatni a kormánymédia közeli szerkesztőségeit.

Mármost, ha nem este tízkor történik mindez, minden tudományosan ismert lapzárta után, vagy be akartak volna menni valamelyikbe, ne adja az Isten, valakinek meggörbül egy haja szála is, én lennék az első, aki lángpallost rántok és a sajtómunkások védelmére kelek.

Még ha sajtólakájok is.

Még ha nincs is semmi közük a szakmához és még ha sír is a monitor meg a papír a mondataik alatt, mert estin tanultak fogalmazni, közben éjszaka fontak, nappal mostak, tehát fáradtak voltak a tanfolyamhoz, ami meg is látszik a végtermékeiken.

Még akkor is védeném őket, mert a szakmát, védeném, illetve azt, ami egyszer megint lehet ez a szakma, mostani, siralmas állapota dacára.

És akkor annak dacára is védeném őket, hogy tudom: közülük sokan habozás nélkül fojtanának meg vagy juttatnának börtönbe, ha tehetnék. Én sem táplálok irántuk egyértelműen pozitív, netán romantikus érzelmeket, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, miszerint néhányuk alfeléből fájóan hiányzik egy pár jól célzott rúgás, tehéntrágyás gumicsizmával, bár azt sem állítanám, hogy mindegyikük reménytelen vagy dilettáns: a leginkább azoknak a tapasztalt, jobb sorsra érdemes kollégáknak a sorsa szomorít el, akik valóban a megélhetés, a családjuk miatt kénytelenek a kormánysajtóban dolgozni, holott többre hivatottak. No, de nem is ők követik el a vérlázító etikai vétségeket és aljasságokat, hanem a lelkes ifjútörökök. Az odakényszerült öreg profikra kényes munkát nem bíznak ám, maximum az időjárásjelentést.

Az megint más kérdés, hogy a vezéralakok és -ürük micsoda példái az emberi lealjasodásnak: de őket, a bayerzsocákat, megadjákat, oláhgellérteket, apátikat és társaikat nem is nevezhetem kollégának, „nem vagyok én kéjnő”, ahogy filmszínészetünk egyik csillaga mondta hajdanán filmszínészetünk másik, hölgynemű csillagának, mikor az „kolléga úrnak” szólította.

No, de – nem görbült meg egy hajszál sem a Hír TV-nél (bár náluk folyt munka az esti óra ellenére is, természetesen), sem a Ripost, sem a Figyelő szerkesztőségében, de még a Mediaworksnél sem. Felolvasták az öt pontot, és mentek tovább a tüntetők, volt némi anyázás, de ez azért inkább tekinthető honoráriumnak, melyért az illető sajtótermékek keményen megdolgoztak, mint bármi másnak. Aztán mindenki visszatért a tévészékházhoz.

Hajszál nem görbült, ablak nem tört, csak pár megalapozott vélemény röppent el a szélben.

És nem tudom sajnálni azokat, akiket illettek a jelzőkkel, már bocsánat, bajuk nem esett, ők is tudják, hogy a szó direktben nem öl, bár mindennap próbálnak vele gyilkolni: most kiderült, milyen sikerrel.

Semmilyennel.

A lőtéri kutya nem hiszi el a hazugságaikat, aljas vádaskodásaikat, rágalmaikat.

Ezek az emberek nem azért tüntettek, mert utálnák a sajtót, és meg akarnának szabadulni tőle.

Ezek az emberek azért tüntettek, mert szeretik a sajtót, viszont a valódi, független sajtót szeretik, nem azt a ciánnal kevert salétromsavas műtrágya-vegyüléket, amit a kormánymédia nap, mint nap a közönség nyakába zúdít.

Épp ezért felesleges minden hőbörgés, minden hazugság vagy összeesküvés-elmélet, amit, tudom jól, a nyaloncok ma is rájuk fognak kiáltani (főleg azért, hogy kormányhűségüket bizonyítsák).

Illetve: dehogy felesleges.

Muníció az a tüntetőknek.

Olaj a tűzre, úgyhogy zsebrákok, slapajok, rágalomra fel, ha azt akarjátok, hogy minél többen tiltakozzanak ellenetek és minél hosszabb ideig.

Ugyanis a demonstrációk, bármennyire is azt hazudjátok, nem a sajtó ellen zajlanak.

Ellenkezőleg.

A sajtóért.

A jó, olvasható, igaz és hiteles sajtóért.

Csak olyant ti még nem csináltatok soha.

Nem is lennétek rá képesek.

Nem az elveitek miatt vagytok ti idegesek, nincs tinéktek olyan.

Hanem a pénzetek miatt.

Mert becsületes, valódi sajtóban, piaci körülmények között éhen vesznétek, ti kis propagandisták.

Ez ugyanis egy szakma, még ha most nem is annak néz ki miattatok.

És szakma is lesz.

Értünk haragszanak tehát, nem ellenünk.

Szele Tamás

Hölgyeim, uraim: a kormány megbukott. Ez nem jelenti azt, hogy ne zsarnokoskodhatna akár évekig is még, egyre nagyobb ellenszenv közepette: de a legutóbbi események alapján, melyek az MTVA székházában játszódtak le, tiszta lelkiismerettel elmondhatjuk: minden vitát, érvelést elvesztettek, feladtak, nem maradt nekik más, csak a nyers erőszak.

Megbuktak.

Nem, nem erkölcsi szempontból értem, az esetünkben vajmi keveset számítana, nagyon is politikai szempontból buktak ők meg. Ezekre már – ígérjenek vagy akár osztogassanak bármit is, ideértve Golkonda gyémántjait – ember nem szavaz, de még fideszes is kevés fog. A ma reggeli események megmutatták, milyen mértékben tojnak le minden véleményt, ami nem a sajátjuk. Ideértve a választókét is, sőt, főleg azt.

Megpróbálom röviden, sommásan összefoglalni, mi történt, hátha minden érdekelt fél megsértődik. Meg fognak, mert nem térek ki részletekre, hanem csak a lényegről próbálok képet alkotni: így aztán nem foglalkozom számadatokkal és Málcsi néni hősiességét sem fogom külön kiemelni, aki megosztotta a Facebookon, hogy „valaki főzzön teát a tüntetőknek”. Lássuk az eseményeket.

Tegnap délután nagy létszámú tüntetés zajlott Budapesten. A Hősök terétől indult és az Alkotmány utcában ért véget. Össz-ellenzékinek mondták, a felszólalók igen szép és tartalmas beszédekben fejtették ki ellenvéleményüket a kormány által hozott két új, vérlázító törvény kapcsán, sürgették a közös fellépést ellenük, elmondták: mindenkinek elege van. Aztán véget ért a rendezvény hivatalos része, és a több ezres – itt jön a csapda, mindenki más számot mond, és ha egy forrást elfogadok, a többi máglyán fog megégetni, eretnekségért - tehát a sok ezres tömeg elindult.

A rendezők azt kérték, hogy menjenek haza békében.

Mentek.

De nem haza és nem békében.

Hanem a jó messzire, Óbudára, a köztelevízió székházához.

Tény, ami tény, a közmédia olyan szinten vált elviselhetetlenné, hogy nem lett volna csoda, amennyiben több ezer spontán kritikus és esztéta akarta volna porig rombolni, de nem pusztán erről volt szó, illetve csak részben mentek azért, hogy tiltakozzanak a folyamatos, agymosó propaganda ellen. (Amit ráadásul még rosszul is művelnek – ha jól művelnék, nem lett volna tüntetés sem ellenük). A fő cél az volt, hogy a köztévében felolvassa valaki a tiltakozók öt pontos petícióját, mely főbb követeléseiket tartalmazza.

Mi ez az öt pont?

Követelik:

Azt hiszem, ezzel a kormány elfogult hívein kívül mindenki csak egyetérthet. És titokban talán még ők is.

Aha, mondja a jó politikai memóriával bíró olvasó, petíció, tévészékház, 2006-ban is így kezdődött!

Azonban most nem úgy folytatódott, mint akkor. Példának okáért nem volt tévéostrom. Könnygáz is kevés, egyáltalán, a tömeg létszámához és a rendőri készültség mértékéhez képest (most sem számháborúzunk!) aránytalanul kevés atrocitás esett.

Az nyilvánvaló volt, hogy ez a köztévé a büdös életben nem fogja első szóra ismertetni a petíciót, azonban az elképzelhető lett volna, hogy kinéznek az ablakon, meglátják, hányan állnak az épület előtt, kissé felzaklatott idegállapotban, átgondolják a közmédia kötelességeit és saját közelebbi, valamint távolabbi jövőjüket, és ezek után bölcs belátással élvén második szóra adnak egy perc adásidőt. Legfeljebb, ha nagyon nagy botrány lesz belőle, később arra hivatkoznak, hogy engedtek az erőszaknak.

Nem adtak adásidőt.

Nem is olvasta fel adásban senki a petíciót.

Mostanáig sem.

Eddig ez a 2006-os forgatókönyv szerint ment, de csak eddig. Nem indult meg a támadás, mikor a biztonságiak nemet mondtak, ehelyett a tömeggel tartó országgyűlési képviselők vállalták, hogy beviszik az öt pontot és beolvastatják. Őket ugyanis be kell engedni a magyar törvények szerint: az MTVA közintézmény.

Itt kezdődött az a nyomorult kutyakomédia, ami megmutatta, voltaképpen milyen szánalmasak a kormány zsoldosai. A képviselőket – közülük csak Szél Bernadettet és Hadházy Ákost emelném ki, ugyanis senki javára nem akarnék kampánytevékenységet végezni, ők viszont kihagyhatatlanok, Szél Bernadett azért, mert élő adásban közvetítette a történteket a Facebookon, Hadházy pedig kulcsszerepet játszott az eseményekben – beengedték és elkezdtek nekik halandzsázni.

Ugyebár a petíció műfajilag a hírrovathoz tartozna, tehát az épületbe bejutott képviselőcsoport érthető módon egy hírszerkesztővel szeretett volna beszélni. Természetes kérés, mondhatni, elvégre mégsem kívánhattak ez ügyben a váci püspökkel találkozni.

Nem volt az az Isten, hogy hírszerkesztő közelébe kerüljenek. A kapcsolattartást, már amennyiben ez egyáltalán annak volt nevezhető, az MTVA biztonsági főnöke végezte egész idő alatt. Ő először leültette a képviselőket az ebédlőben, aztán azt mondta, „keresik az ügyeletes szerkesztőt”.

Nagyon kimehetett a kocsmába, és elég messze fekhet az a kocsma, mert mostanáig sem került meg.

Aztán a biztonsági főnök azzal érvelt, hogy „ez a rendeltetésszerű működés megzavarása”. A politikusok ugyanis elindulnak az épületben, keresni egy illetékest, a biztonsági vezető szerint ez közérdekű üzem megzavarásának minősült, de „ez nem fenyegetés”, mondta, hanem „egy tényre való figyelemfelhívás”.

És itt kezdődött a képviselők hosszú bolyongása az MTVA minószi labirintusában, nyomukban a Minotauroszként lihegő biztonsági főnökkel. Nem térhetek ki a szürreális éjszaka részleteire, tény, hogy a képviselők bent járták az óriási épület üres folyosóit, a tüntetők kint várakoztak a sikerre vagy kudarcra, annyit sikerült elérni, hogy egy kamerába beolvashatták a petíviót, de az adásba nem került – és hírszerkesztő sehol!

Mekkora szép nagy közmédia, és nincs benne egy árva hírszerkesztő.

Illetve, azt még elképzelhetőnek tartom, hogy a biztonsági főnök a valódi hírszerkesztő, legalábbis most, ugyanis végső soron ő mondta meg, mi kerülhet adásba és mi nem. Adás különben végig volt, zavartalanul (ebben is különbözik az eset a 2006-ostól), roppant érdekes beszélgetéseket hallhattunk például a keresztényüldözésről, és az időjárásról, mely számottevő és érzékelhetően fokozódik. Egy ember emlékezett meg arról, hogy itt történik valami: Mráz Ágoston Sámuel, aki reggel azt mondta: a migrációpárti erők randalíroznak. Érdekes szempontjai vannak ennek a Mráznak.

A hosszú út az éjszakában azzal ért véget, hogy a már Pap Dániel vezérigazgatót kereső képviselőket minden magyar jog sárba tiprásával kidobták az épületből. Hadházy Ákost meg is verték, de nem kicsit.

Ezek után – most jönnek csak az érdekes dolgok! - a biztonsági szolgálat lezárta a főbejárat kivételével az épület összes kapuját. Annyira lezárta, hogy amikor Hadházy megverése miatt rendőrt hívtak, a kiérkező járőr erősítést hívott, mert őket sem engedték be! Az erősítés úton van, de nem lenne csúnya, ha a biztonságiak megütköznének a Készenléti Rendőrséggel, mely jogosan lépne fel, hiszen a biztonságiak most törvénysértések sorozatát követték el.

Mellesleg a dulakodás során eltűnt Hadházy Ákos telefonja, melynek tartalmát nézetem szerint illetékes helyen már elemzik.

Eközben érkeznének dolgozni az MTVA alkalmazottai, de őket sem engedik be a biztonságiak, aminek következtében beállhat bizonyos zavar a műsorszolgáltatásban, kérdés persze, hogy ezt bárki észreveszi-e – máskor fel sem tűnne, ha akár egy hétre is lekapcsolnák a boltot, most azonban egy ország lesi a képernyőt, a petíció miatt, így a még bent tartózkodó műszak ízelítőt fog kapni abból, milyen is az, ha valakit túlórára köteleznek.

Az épület forgalmasabb lépcsőfordulóiban fegyveres őrök állnak, a képviselők egy része még bent van, az MTVA feljelentést nyújtott be ellenük – és lélek az ajtón se be, se ki. Körülbelül itt tartunk most.

Mi történt?

Az, hogy a kormány lábbal tiporta egyrészt még a magyar törvényeket is, másrészt a demokrácia alapszabályait, meg sem hajlandó hallgatni az ellenérveket, és képtelenség vitatkozni velük – ahhoz az kéne, hogy legalább szóba álljon az őt bírálókkal. De nem áll szóba, hanem csörgeti a rezes fringiáját.

Márpedig, ha valakivel nem lehet szóba állni, azzal nem is fognak. Ez a kormány elbukott, megengedem, még uralmon van, ott is marad, de az első adandó alkalommal elveszti hatalmát.

Ugyanis ezen az éjszakán elvesztette a belé vetett bizalmat.

Hogy mi lesz, nem vagyok megmondhatója.

De mocskosul érdekes idők jönnek.

Csak remélhetjük, hogy pusztán érdekesek lesznek, mocskosak nem.

Szele Tamás

Kérem, ha a magabiztos fellépésüket tekintjük, eszünk ágába nem jutna, pedig így van: a kormánymédia utat keres és tévelyeg. Hiába fölényeskedik minden sora, hiába puffognak a frázisok, hiába szabták bele egy monolitikus tömbbe, ami a kormány gránitszilárdságú erődje kéne legyen, nyoma nincs az egységes fellépésnek.

Improvizálnak.

Kapkodnak.

Hát igen, ugyanis egyedi, karrierista seggnyalókból igen nehéz fegyelmezett katonákat képezni, Szun Cének is csak másodjára sikerült ütőképes alakulattá formálnia a császár ágyasait (az első kísérletből csúnya kivégzések lettek). Ezek az ágyasok is fegyelmezetlenek még, hiába, nem szokták a rendet, fegyelmet, csak a kuplerájt. A kiképzéshez már túlkorosak, öreg kutya nem tanul új kunsztokat, marad a régi pitizés. Ráadásul Finkelstein is halott és a helyi pótlékai kicsit sem nevezhetőek profinak. Inkoherens, logikátlan az egész, élcsapatnak és acélpörölynek szánt lakájsajtó.

No, de ne csak beszéljünk a dolgokról, bizonyítsunk is!

Két napja osztatlan felzúdulást váltott ki a Ripost, mikor agresszív külsejű tüntetőkről közölt fényképeket a címlapján, akiknek felismerhető volt az arcuk, azzal a bensőséges ajánlással, hogy aki látja őket, hívja a rendőrséget. Hát, ez bizony több volt, mint bűn: hiba volt.

Miért is?

Mielőtt hisztériás rohamot kapnak az Origónál a tintakulik, jelezném: nem azt vitatom, hogy gyújtogatni randa dolog, bár arról el lehetne töprengeni, hogy 2006-ban személygépkocsik sora égett, nem két pad és pár szánkó. Lehetne elmélkedni az anyagi kár mértékén is, hiszen a biztosítások sok mindenre kiterjednek, de zavargások okozta károkat egyetlen biztosító sem térít meg. Egyáltalán, mélázhatnánk a dolgok mértékén, de van a problémának egy másik oldala is.

Egy jogi oldala.

A magyar törvények szerint senki sem bűnös a bíróság hatályos, jogerős ítéletéig, ezt rendes és tapasztalt újságíró tudja is, és nem nevezi így sem a gyanúsítottat, sem a vádlottat, mert még egy tapasztalatlan ügyvédbojtár is sikeresen kiperel egy ítélet előtti, elcsúszott bűnösözésért egy vastagabb kártérítést a lapból. Lehet haragudni olvasói részről, hogy „minek vannak jogai annak bűnözőnek, miért nem nevezhető meg”, csak sok értelme nincs, ugyanis egyfelől a törvény akkor is így fog szólni és akkor is vonatkozik a sajtóra, ha az megsérti (csak akkor le is sújt rá), másfelől meg nem is olyan nagy bolondság ez. Tessenek csak a móri, mészárlásba torkolló bankrablásra gondolni, ott még az ítélet is lehetővé tette, hogy bűnösnek nevezzék azokat, akikről végül kiderült, hogy ebben az ügyben ártatlanok. Értem én, hogy az aréna közönsége vért szeretne látni, vagy legalábbis halálos ítéleteket, a kivégzendők megnevezésével, csak ez nem gladiátorjáték, hanem igazságszolgáltatás kéne legyen.

A Ripost itt követte el az első jogi hibát: ítélkezett, holott az a bíróság dolga.

A másodikat ott, hogy a fotók kitakarás nélküli közlésével és a felszólítással megsértette az azokon szereplők jó hírhez való és egyéb személyiségi jogait, valamint a fél Polgári Törvénykönyvet, hely hiányában itt nem sorolok fel minden törvénysértést, de ez az eset sok jogász nedves álma lesz még, ha elkezdik majd tárgyalni. Persze, ahhoz az kell, hogy a sértettek adjanak be keresetet a Ripost ellen, ez vagy meglesz, vagy nem, meglátjuk.

Ezek eddig csak a tudatlanság és a szakmai tapasztalatlanság jelei. Most jön a szervezetlen kapkodás.

Ugyanis tegyük fel, valaki ül a kocsmában, olvassa a Ripostot, felnéz és meglátja, hogy az egyik fotó alanya épp előtte issza a sörét. Mint törvénytisztelő állampolgár, azonnal a telefonért nyúl, hívja a rendőrséget, és nagyon, nagyon elcsodálkozik, mikor finoman szólva is takarékra állítják. Magyarul, elküldik a fenébe a többi nyájas, betelefonáló olvasóval együtt. Árulásra gyanakszik a rendőrség berkein belül. Pedig nincs igaza: egyszerűen arról van szó, hogy a fotókon szereplőket nem körözik.

Nem szerepelnek a körözési listán.

Ami nyilvánosan megtekinthető a police.hu-n. 

Innentől kezdve a rendőrség csak abban az esetben intézkedhetne, ha a hívó bejelentést tenne, de nem tehet, mert ő is az újságból tudja, amit abban mondtak neki, ha nincs körözés és nincs épp folyamatban lévő vagy frissen felfedezett bűncselekmény, mihez kezdjenek?

A Ripost egész egyszerűen elfelejtette, hogy ő nem hatóság és nem áll jogában körözést kiadni. A rendőri szervek pedig, amelyek most eléggé elfoglaltak amúgy is, valószínűleg sok szeretettel emlegetik a címlap névtelen szerzőjének és úgy általában a szerkesztőség vezetőinek kedves, nőnemű felmenőit, kik verejtékes munkával keresik kenyerüket úton, illetve útfélen, mármint az emlegetés szerint.

Ezt el tetszettek cseszni.

Ezt hívom szervezetlenségnek, kapkodásnak: elhiszem, hogy az amatőr, akinek az oldalt köszönhetjük, felháborodott a fotókon, elhiszem, hogy rendőrt akart hívni. Elhiszem, hogy vakon hisz abban a propagandában, amit ő maga hazudik: sok ilyen ember van mindkét oldalon, sokan vannak, akiknek nem az a fontos, igaz-e valami, csak a szöveg politikai hatása, eredménye számít nekik. Csak az ilyeneket furkósbottal kell elverni a sajtótól. Szóval, elhiszek én sok mindent, csak azt nem értem, hogy mi a fenéért nem nézték meg a körözési listát? Vagy azért, mert senkit sem érdekelt, vagy azért, mert olyan amatőrök dolgoznak a Ripostnál, olyan szakmai antitalentumok, hogy nem is tudnak ennek a létezéséről.

Micike vagy Pistike gyakornok elképzelte, hogy tömegesen rendőrt hívat és ezt majd honorálják neki. Fogják is: sajtóperrel, valószínűleg nem csak a megjelenített személyek adnak majd munkát a bíróságnak, hanem a rendőrség is jelezni fogja hivatalos úton a rosszallását.

Menjünk tovább.

Most jön a szervezetlenség másik szintje, az önellentmondás. A mai Magyar Idők nagyot, jólesőt sápítozik egy Kossuth téri krétafeliraton (mely szerintem időjárási okokból már nem látható), ami úgy szól vagy szólt volna, miszerint: „Kötelet nekik!”. Én ezt sem pártolom, ne kötelet, hanem nyilvános bírósági tárgyalást, és teljes kivizsgálást kívánok a magyar törvények szerint és azok szellemében, de Csépányi mester, az írás szerzője megborzadt a két szótól.

„Nekik mindent szabad?

Kíváncsiak lennénk mit szól ehhez a felkavaró felirathoz és a rendőrökre támadó, kukákat borogató, gyújtogató és közben a rászoruló gyerekeknek szánt ajándékokat fosztogató vandálokhoz a közösségi oldalán, a budapesti tüntetést éljenző Sargentini asszony?

Élünk a gyanúperrel, hogy semmit, hisz jól tudjuk, hogy kik, illetve ki állhat a tüntetések hátterében.”

Och, sivalkodik az az ő érzékeny lelke. Az a csipkefinomságú. És, tegyük hozzá, amnéziás: ugyanazon a Kossuth téren, ugyanazon a szent vagy szentségtelen helyen, 2006-ban, ahol akkor még fák álltak, listák virítottak a fák törzsén. Nem egy, nem két helyen, listák a lámpaoszlopokon is, rajtuk bírók, jogászok, újságírók nevével, lakcímével, telefonszámával, abból a célból, hogy történjen már velük valami kellemetlen, esetleg végzetes is. Nem általánosságban kívánták azt a kötelet, mint most: hanem nagyon is név szerint, lakcímeket is megadva. Csépányi mester erről vagy megfeledkezik, de amnéziás ember ne menjen újságírónak, vagy esetleg van mentsége, mert erről egyáltalán nem is tud, de ezt csak abban az esetben lehet elfogadni, ha az időtájt vagy nem volt még életben vagy nagyon serdületlen kisgyermek volt. Elmondható tehát: aki nem emlékszik arra, mi történt tizenkét évvel ezelőtt, azt csak az menti, ha ő maga tizenkét év körüli. És akkortájt született. Esetleg fiatalabb.

Erre látok lehetőséget, az írás szintjét és minőségét tekintve.

Azonban van orgánum, amely emlékszik 2006-ra, nagyon is jól, és ez a 888. A faszagyerekek egyik főfaszája, vagy hogy is mondjam ezt magyarosan, azt a veszélyt tartja lehetségesnek, miszerint:

„Levelet küldtek a jobbikosoknak: hozzanak árpádsávos zászlót és ismételjék meg 2006-ot!”

Ki is fejti az állítólagos titkos üzenetet, amihez természetesen ő azért hozzáfért, annyira nem titkos, ugyebár. Nem elemezném, ugyanis olvasat kérdése, mit jelent. Én a Jobbiktól semmi jóra nem számítok, meglátjuk, hova állnak majd (szerintem a végén mégiscsak a kormány mellé), de meglátjuk. Nem erről van szó.

Arról van szó, hogy akkor most mi a helyzet a nagy, „meghatározó”, egységes kormánymédiával: emlékszik 2006-ra vagy nem emlékszik?

Esetleg, mikor kedvük van, igen, mikor nincs kedvük, nem?

A Magyar Idők nem emlékszik, a 888 emlékszik.

Rendben van, ez is lehetséges, csak akkor ne nevezzük őket egységesnek.

Itt se koncepció, se irányítás (a másik oldalon sincs, de ott soha nem is volt és igény sem lenne rá, meg nem is tömörítették egy monolitba, hiszen független), itt szánalmas amatőrök kapkodnak és mondanak egymásnak is ellent.

Hát ilyen ez a kormánypárti sajtóleviatán.

Egységes?

Na, ne tessék röhögtetni.

Maximum kétséges.

Szele Tamás

Kérem szépen, ma ismereteink szerint nem lesz civil tüntetés, ráadásul havazik is, ami súlyosbító körülmény, igazán nem irigylem a kormánysajtó ügyeleteseit is, nehéz lesz ezt a télies időjárást az agresszív, sosorista, genderszakos télre fogni, pláne, hogy Tél tábornok köztudomásúan orosz. De, hogy ne maradjunk ki ma sem a jóból, lenne egy javaslatom.

Ha már a civilek nem tüntetnek ma, szervezzünk egy tüntetést a hivatásosaknak.

Meg az álcivileknek.

Meg a Szolgálatoknak.

Megérdemlik, nem feledkezhetünk meg róluk sem. Hát hová lennénk nélkülük?

Na, hogy is nézzen ki?

Mivel kifejezetten nemcivil tüntetésről van szó, méghozzá menettel, az elején masírozzon a Békemenet, hatalmas molinóval, rajta felirat: „Tojunk mi az euróra, visszajön az Auróra!”

Utánuk a rezesbanda, annak élén bayerzsoca, hatalmas marsallbottal a kezében adja a ritmust a tűzoltózenekarnak, mely úgy fújja a Radetzky-indulót, mint Svejk óta senki.

Az orkeszterben kizárólag főszerkesztők játszanak: a Magyar Idők adja a trombont, a Ripost a szuzafont, géfodor nyakában hatalmas bombardonnal keresi az új magyar jobboldal útját, a Pesti Srácok kisdobosai verik a nagydobot, de még a cintányért is az öreg Stefka veri.

A hatás leírhatatlan.

Attól még leírják.

Sajnos olvashatatlan.

Sebaj.

Felolvassák.

A közönség soraiban néhányan korai, kegyetlen halállal távoznak az élők sorából.

A rezesbanda után negyven gólyalábas origós zsonglőrködik égő szánkókkal. Világszám!

Utánuk jön az Operaház balettkara, akik előadják a Hattyú halálát.

Facebookon.

Munkáslevelezők hosszú, tömött sorokban, a Kövér László Wass- és Acélművekből, transzparenseiken egészen komoly névtelen feljelentésekkel, géppel írva.

Esztergagéppel.

Elvégre gépgyár.

Egy kocsin négy nyugdíjas munkásőr kezet csókol Orbán Viktor színes, kétszeres életnagyságú fotójának.

Kis, zárt alakzatban a Szolgálatok azon munkatársai, akik dekonspirálódtak, mikor Chuck Norris és Orbán társaságában fotózták őket. Idilli csoportkép.

Négyszáz rendőrségi túlóra élén Pintér Sándor.

Követi egy készenléti túlóraezred.

Kásler Miklós élőképben, Csepel teherautó platóján, amint eltiporja egyik lábával a Reneszánszot, másikkal a Felvilágosodást.

Kórházi fertőzések hánynak fittyet a penicilinnek, nemesi baktériumot alkotva. Mentéjükön rókamál.

Közigazgatási bíróságok, mindegyiken sötét talár, ezernyi nagy halálmadár.

Rohamrendőrök, gumibottal kovácsolván az Új Rendet.

KDNP-sek semjéntartóval malasztalják a közönséget, körülöttük serdületlen miniszterek ministrálnak.

Volner János háromszáz betyár élén védi a Szent Koronát, talpuk alatt fütyül a szél.

A Mi Hazánk ásotthalmi kanásztáncot jár, botolóval és svájci frankhitellel.

Mögöttük lóháton, Lehel kürtjével, paszományban, kacagányban és puzdrában, ízléses, slingelt puzdrával személyesen a Magyarok Istene.

Nyomában szózat hallik az égből de legalábbis a Miniszterelnökségről: „Nem tudom, ki vagy, de a helyemen ülsz!”

Aztán áldás, minden mennyiségben.

Pecsovicsok, besúgók, házmesterek rajzanak milliomszám, ünnepi extázisban.

Végül Kormányinfó, fő műsorszámként Gulyás Gergely puszta szájjal letagadja az összes csillagot az égről.

Gyönyörű menet lesz, kérem.

Könyörgöm, szervezzük meg!

Szele Tamás

Hát kérem, a tüntetések zavartalanul folynak, illetve zavarják őket, de folynak. Ki dicsőséges forradalomnak látja lelkesedésében ezt a tiltakozáshullámot, ki kereszténygyűlölő anarchisták randalírozásának, ki sokallja az atrocitásokat, ki kevesli, ki úgy gondolja, legyenek állandóak a demonstrációk, ki azt mondja, azért aludni hadd mehessenek már haza, akik kimentek.

Valóságos Szmolnij, forradalmi főhadiszállás lett a magyar közbeszéd az elmúlt két napban, közlegények sehol, mindenki legalábbis komisszár és mindenki irányítani akarja a forradalmi néptömeg özönét. Irányítani, de nem vezetni – ahhoz hideg van, hogy az élükre is akarjanak állni, bár az eltökéltebbek erre is hajlandóak lennének.

Ugyebár, tegnapelőtt láttuk, milyen egy tüntetés, ha nincs megszervezve.

Tegnap láttuk, milyen, ha meg van szervezve.

Nagy különbség nem volt: ma is lesz tüntetés, őszintén drukkolok, de nem is merném megjósolni, mit látunk meg ma este.

Én a magam részéről legszívesebben azt látnám, hogy a tiltakozások elérik céljukat: no jó, de mi a cél?

Ezen a ponton térnek el a vélemények. Mert ennek a mostani tiltakozásnak nézetem szerint az a célja, hogy a Parlament vonja vissza a minap megszavazott mindkét, ismétlem, mindkét aljas törvényt. Mások azt mondják, ha ez már sikerült, legyen kormányváltás is. Az se lenne nagy baj, szentigaz. De ha lecserélik a kormányt, már mindenki összevész – még az a szerényebb, aki csak a maga kedvencét akarja az ország élén látni, a vérmesebbek egyenesen saját magukat ajánlják.

És ha megváltozik a kormány, jobb lesz?

Lehet jobb, de nem azonnal. Egy új kormány – amit elég érdekesen lehetne megválasztani, beiktatni, és az sem menne gyorsan – először is a jogrendszert kéne rendbe rakja, márpedig az nagyon nem megy egyik pillanatról a másikra.

Hát miért, nem lenne jó egyszerűen visszatérni a 2010-es állapotokhoz?

De nem ám: azóta rengeteget változott a világ, és nem csak a mostani rezsimnek köszönhetően. 2010-ben aránytalanul kisebb szerepe volt a közéletben az internetes információcsatornáknak, teljesen másként működött a gazdaság, igaz, hogy elviselhetően lehetett üzemeltetni az országot az akkori körülmények között, azonban mérleghiányos volt - de nem egy tollvonás kérdése mondjuk visszarakni az eltűnt pénzt a magánnyugdíj-pénztárakba, amiről azt sem tudjuk, hol van (és nem szimplán magánvagyonokban: ha minden magánvagyont államosítanának, akkor sem jönne össze, az az összeg a gazdaság és a társadalom átalakítására ment el).

A mostani, 1842 milliárd forintos államháztartási hiány mellett miből lehetne kifizetni az elmúlt nyolc évben jogtalanul megvont járulékokat, ellátásokat például?

Hogyan mondanánk vissza államközi szerződéseket? 2010-ben Oroszország egyszerűen csak egy szomszédos hatalom volt, akikkel közepes kapcsolatokat ápoltunk, az Egyesült Államok viszont legfőbb stratégiai szövetségesünk, Kína pedig... nos, Kína messze volt és kész. A helyzet mára gyökeresen megváltozott, most az oroszok már nem, hogy a spájzban vannak, de mindjárt megeszik az utolsó befőttet is, Paks 2 mégsem épül, az Egyesült Államok kezd lassan senkinek sem a szövetségese lenni, Kínát pedig távolról imádjuk.

Azt már nem is mondom, hogy a gazdaság átalakulása azzal járt, miszerint uniós támogatások nélkül térdre rogyna. Az azért köztudott.

Így egy szimpla óra-visszaállításnak sok haszna nem volna: most rosszul működik az ország, de a 2010-es szabályzások alapján sehogy sem működne.

Akkor maradjon így?

Dehogy maradjon, ha így marad, végünk!

Csak éppen először a jogrendszert kell majd rendbe rakni, aztán valahogy a gazdaságot ráállítani egy stabilitáshoz és legalább valamilyen mértékű nyereségességhez vezető vágányra, utána helyrehozni a diplomáciai baklövéseinket, segíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, amik az elmúlt nyolc évben kiáltóan megnőttek – rengeteg munkába telik majd csak kidolgozni egy élhetőbb, új rendszert. És munka közben még alkalmazkodni kell a külvilág történéseihez is, mert attól, hogy mi reparáljuk, amit elcsesztünk, a világ nem fog megállni.

Szóval, most még az is siker volna, ha ezt a két törvényt vissza lehetne vonatni, bár a kormány megnyilvánulásaiból nem azt látjuk, hogy egyezkedni akarnának: valószínűleg el akarják húzni a krízist Karácsonyig, aztán akkor az ünnepek miatt úgyis megszakad, megtörik a lendülete. Vagy, lehet az is, hogy addig korbácsolják az indulatokat, míg erdogani módszerrel nem sikerül tényleg puccskísérletté nyilvánítani minden állampolgári engedetlenséget, és akkor már övék is a teljhatalom örökkön-örökké.

De az általános siker – vagyis az, hogy Magyarország élhető, kellemes, demokratikus hely legyen – még a legkedvezőbb fordulatok esetében is évek, ha nem évtizedek munkája. Ne is tessék várni, hogy holnap megjön a legkisebb királyfi, levágja a sárkány összes fejét, minek következtében minden azonnal jó lesz, elterjed a közjólét, akár egy közepes súlyosságú járvány, munkahelyek tömege jelenik meg a semmiből, tőke áramlik be az országba, valamint mindenki szép lesz, gazdag és körülbelül huszonhat éves.

Ezen még sokat kell majd dolgozni, kérem.

Tehát akkor mi a mostani tiltakozás célja?

Mindenekelőtt az, hogy a rabszolgatörvényt és a közigazgatási bíróságokra vonatkozó törvényt vonják vissza, éspedig azért, mert az első nyomorba dönt, a második pedig megfoszt minket minden változás lehetőségétől is.

Egyelőre ez a fontos: még nem a fő cél érdekében kell tiltakozni, egyelőre a reményért és a lehetőségért folyik a küzdelem.

És ha lesz remény és lesz lehetőség folytatni, akkor kell is.

De ha mindkettő elvész, hát Isten veled, Budapest, te édes, Isten veled fényes éjszaka, itt ezentúl minden csak sötét lesz, mit keresek én itt, oh la la?

Szóval: nem tudni, mit látunk meg, milyen sikerrel jár a tiltakozáshullám, amit minden becsületes ember csak helyeselhet – de csodát ne tessenek várni egyelőre.

Hosszú lesz még az út – most koncentráljunk a törvények visszavonatására.

A többi hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk.

De ne feledjük: odaérünk, mert oda kell érjünk.

Csak nem azonnal.

Szele Tamás

Érdekes tanulmány került szerkesztőségünk birtokába, nagyon érdekes – csak sajnálhatjuk, hogy nem tíz évvel ezelőtt született, ugyanis ebben az esetben mind jobb helyzetben volnánk, sőt, egész Magyarország is. Konkrétan az Európai Unió kohéziós támogatásairól és az azokkal kapcsolatos korrupcióellenes intézkedésekről szól – illetve ilyeneket javasol.

Éspedig reméljük, nem hiába javasolja: a szerzői Jávor Benedek, az Európai Parlament képviselője a Zöldek képviselőcsoportjában és Andor László, a FEPS-nél dolgozó ösztöndíjas, korábban a magyarországi foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős uniós biztos, egyébként egyetemi docens a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán (Gazdaságpolitika Tanszék, jelenleg fizetés nélküli szabadságon), valamint a Zsigmond Király Főiskolán. Jávor Benedek tekintélyes ember, Andor László tudós ember, érdemes adni a szavukra: lássuk, mit mondanak?

Azt, hogy az Európai Bizottság által javasolt többéves pénzügyi kerettervezet új eszközöket kell tartalmazzon az uniós pénzeszközökkel való rendszeres visszaélések kezelésére. Ez komoly előrelépés, mivel a Bizottság nem csak azt a problémát ismeri el, hogy az EU pénzeszközei valószínűbben válhatnak a csalás és a korrupció célpontjaivá, mint egyes országokban a nemzeti költségvetések, de azt is, hogy a mai napig rendszeres problémát jelent ez.

Bizony így van, a szerzők is csak annyit fűznek hozzá: a helyzet súlyos. Az állami szintű csalást a politika szereplői szervezik. Nemcsak az uniós források elpazarlását eredményezi a hűtlen kezelés, hanem a demokráciát rontja meg, szembefordul a közérdekkel és a jogállamisággal, valamint a politikai partnerség és minden tervezés alapelveit is aláássa. Látjuk, hogy a kormányzati szereplők európai uniós alapokat használnak fel arra, hogy gazdagítsák politikai vagy üzleti partnereiket saját hatalmuk gyarapítása érdekében, függetlenül a pénzügyi és erkölcsi felelősségtől. Külön „fekete könyvet” lehetne megtölteni a különböző országokat és különböző politikai családokat képviselő esetekkel, bár a legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy a jelenlegi magyar gyakorlat egyéni kategóriát, osztályt képvisel.

A szankciós mechanizmus alkalmazása sok kockázattal jár és maga az eljárás is komoly hiányosságokkal küszködik, igen nehézkes: a mostani esetekben úgy alkalmazható, hogy 1. meg kell állapítani, miszerint az adott ország megsértette a jogállamiság alapelveit, 2. miután ez megállapításra került, az adott ország elvágható az uniós támogatások egy részétől vagy akár egészétől is. Azonban sokat javítana a helyzeten, ha a szankciók feltételei nem általánosak, hanem konkrétak volnának, szilárd mutatószámokhoz és referenciaértékekhez volnának kötve, hogy a bűnöket elkövető politikust sújtsa a büntetés, ne ártatlan túszait és áldozatait, vagyis országának polgárait.

A kifizetések és kötelezettségvállalások felfüggesztésére irányuló bizottsági javaslat jó szándékból ered. Ha ez bekövetkezik, megtiltja az új kötelezettségvállalásokat, amíg a szóban forgó tagállam vissza nem tér az európai értékek elvárható útjára. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a visszaélő kormányok nem reagálnak az ilyen fenyegetésekre. Valójában ezeket többnyire saját előnyükre fordítják, azáltal, hogy olyan elfogult testületként mutatják be az Uniót, amely zsarolja és bünteti az engedetlen, önállóskodó tagállamokat. Ha az EU esetleg visszatartja egy ilyen tagállam összes pénzét, akkor az könnyen értelmezhető zsarolásként, amely nagymértékben veszélyezteti vagy akár ellenkezőjére is fordíthatja a lépés politikai hatását.

Az EU-nak valamiképpen bizonyítania kellene, hogy épp a polgárok érdekeit tartja szem előtt, amikor valamely tagállamot szankcionálja; ennek az lenne a legjobb módja, ha az alapokat saját kezébe venné és az eredeti európai célok szerint osztaná el a tagállamokban. Más szóval, azt javasolják, hogy a Bizottság ilyen esetekben függessze fel a megosztott irányítást. Így az EU fellépése nem tekinthető zsarolásnak, miközben elkerülhetik a kormányközeli oligarchia korrupt elosztási csatornáit és finanszírozását.

Közvetlen menedzsment-típusú megoldások is bevezethetőek volnának fokozatosan és arányosan: először csak a kifizetések kerülnének közvetlenül az Európai Bizottság irányítása alá, olyan államok esetében, ahol már elutasították a kifizetéseket a szabálytalanságok vagy az észlelt csalások miatt. A következő lépésben az operatív programok vagy a teljes irányítási rendszer és a demokratikus ellenőrzési mechanizmusok rendszerszintű problémái esetén a közvetlen vagy közvetett irányítást átfogóbb módon lehetne bevezetni súlyos és rendszeres jogsértések esetén. Továbbmenve volna alkalmazható egy harmadik típusú kezelési módszer, a „támogatott irányítás”, melynek során uniós szakértőket telepítenének a különböző nemzeti fejlesztési ügynökségekbe, azok teljes megbéklyózása nélkül, viszont a szigorú ellenőrzés fenntartásával. Ezt akár a tagállam is kérhetné, akár egy bizonyos küszöb felett (a hibák gyakorisága, a felfüggesztések és az OLAF vizsgálatok eredménye alapján), a Bizottság is kezdeményezhetné.

Ne feledjük: a kohéziós politika és az uniós alapok nem „ajándékok” a tagállamok számára, hanem a kiegyensúlyozott és méltányos működőképes gazdasági kormányzás és az egységes európai piac nélkülözhetetlen részei. Azonban a teljes pénzkivonásnak továbbra is végső lehetőségnek, „gazdasági atombombának” kell maradnia, amit csak a legextrémebb helyzetben vetnek be.

Másrészt azonban ne feledjük, a rendszerszintű korrupció olyan helyzetekhez vezethet, ahol az uniós alapok egyszerűen nem teljesítik eredeti céljaikat a versenyképesség javítása, az infrastruktúra fejlesztése, a humántőke-befektetés vagy a jobb kormányzás területén.

A legjobb út kiválasztása semmi esetre sem könnyű, különösen egy ilyen erősen átpolitizált helyzetben, egy ilyen eszköz esetében. Az Európai Parlamentben és másutt lévő európa-párti erőket kell egységbe kovácsolni, és erőfeszítéseket kell tenniük az uniós értékek és források védelme érdekében. Ennek azonban nemcsak a populizmus ellen kell kiállnia, hanem meg kell védenie a rosszul működő kormányzatok áldozatainak jogait és lehetőségeit – és ők leginkább a szóban forgó tagállamok állampolgárai között találhatók.

Eddig a javaslat.

Okos tanulmány, minden szava aranyat ér.

Csak hát születhetett volna tíz évvel ezelőtt is.

Akkor nem itt tartanánk, hanem esetleg egy virágzó, európai országban élnénk.

Szele Tamás

Nyilvánvaló, hogy ma másról nem lehet írni, mint a tegnap elfogadott két, nyugodtan vérlázítónak nevezhető törvényről, az azok elleni tiltakozásról és annak visszhangjáról. Bár én a visszhangot még korainak találom, ugyanis arra utalnak az események, olyan a közhangulat is, hogy ez a tiltakozás még messze nem ért véget és egyhamar nem is fog. De miről van szó?

(Fotó: Mónus Márton/MTI/MTVA)

Hát kicsit sem arról, amit a kormánypropaganda emleget. Nem anarchista huligánok akadályozzák a szorgos magyar jómunkásembereket abban, hogy pénzt keressenek ki nem fizetett túlórák útján, nem is arról, hogy „genderaktivisták” (Istenem, milyen szép szó, mekkora honoráriumot kaphatott érte az Origo munkatársa, aki kitalálta) akarják nyomorba dönteni a népet oly módon, hogy megdöntik a kormányt, és hogy utána mit művelnek vele, arra jobb nem is gondolni.

Itt két aljas, tűrhetetlen, igazságtalan törvényről van szó. Olyan törvényekről, amik rabszolgasorba taszítják a munkavállalót és mindenkit kiszolgáltatnak a kormánybíróságok kényének-kedvének.

Vegyük az első törvényt. Miről szól a túlóratörvény? Arról, hogy lehetséges legyen az alkalmazottakat évi 400 óra erejéig túlórára kötelezni, és ennek ellentételezése akár készpénzben, akár pedig szabadnapban szenvedhessen akár három év késedelmet is.

Aki egy kicsit is tud számolni, rájön, hogy egy évben ötvenkét hét van, ha ebből leszámítjuk a két hét fizetett szabadságot, akkor pontosan heti egy munkanappal többre kötelezhető a munkavállaló, magyarul oda a szabad szombat, és ez még törvényes is mától. Kifizetni vagy kiadni szabadságban? Kétséges, három év alatt sok minden történhet, még az is, hogy a munkavállaló, akinek túl sokkal tartoznak átszervezés miatt elveszti a munkahelyét.

Már ez is vérlázító. De ne feledkezzünk meg a közigazgatási bírósági rendszer törvénybe iktatásáról sem. Ez annyit jelent, hogy a jövőben a „közigazgatási”, tehát adóügyekkel, építési ügyekkel, tüntetésekkel, sztrájkokkal, választási ügyekkel és közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos kereseteket nem a rendes bíróság tárgyalja, hanem a közigazgatási, melynek esetében az illetékes miniszter dönti el a bírói testület összetételét, ő jelöli ki a személyüket.

Mármost az világos, hogy minden politikai ügy ezeknek a hatáskörébe kerül, de még mindig nem gondoltuk át azt a lehetőséget, hogy nem csak a polgár indíthat pert az állam ellen, hanem az állam is a polgár ellen. Ha mondjuk valaki politikai alapon kellemetlennek minősül, teszem azt tüntet, és felismerik a képen – ügyvédtől tudok olyan, most is folyó eljárásról, melynek az az alapja, hogy valakit felismertek egy videofelvételen, amint egy demonstráción pártoló jelleggel tapsolt – úgy az állam vagy annak valamely intézménye eljárást indít ellene, mely óhatatlanul is a közigazgatási bíróság elé kerül. És ott már nem független, hanem gondosan, politikai szempontok alapján kiválogatott bíró ítél fölötte.

Magyarországon megsemmisült ily módon a bírói függetlenség.

Jogos ez ellen a tiltakozás?

De még mennyire!

Tiltakoznak ellene?

De még mennyire!

Tiltakozik politikus, munkavállaló és diák, tiltakoznak békésen és kevésbé békésen, nappal és éjjel.

Hiba lenne azonban, öreg hiba csak az egyik vagy csak a másik törvény ellen tiltakozni, nem találom elfogadhatónak azt az érvet, ami pedig tegnap elhangzott pár helyen, hogy „a nép a túlórát érti, a bírói függetlenséget nem”. Csak ne becsüljük le a népet (különben: a nép egyszerűen mindenkit jelent, nem is értem az általánosítást) pont ugyanolyan bíróság elé áll, ha beidézik, mint az úr (aki meg nem tudom, mitől inkább úr, mint a munkás vagy a kisvállalkozó). A „nép” nagyon jól érti, mit jelent a közigazgatási bíróság: elfogult, befolyásolt, megvett vagy megzsarolt bírókat a politika zsoldjában. Ha tiltakozunk, tiltakozzunk mindkét aljas törvény ellen.

Az is öreg hiba lenne, ha a tiltakozást kizárólag a politikai pártok hatáskörének tartanánk, pláne hatalmas tévedés lenne egyikre vagy másikra bízni. A válság messze túlmutat a pártpolitika egymással rivalizáló világán, arról nem is szólva, hogy ma Magyarországon nem kevés olyan párt akad, amelyeknek az elvei vállalhatatlanok más pártok szimpatizánsai, sőt, akár még bármely becsületes ember számára is. A pártokra szükség van a tiltakozáshoz, a pártpolitikára kicsit sem. És azért akad párt, amelyiknek több kára van, mint haszna.

Túlmutat a válság a pártpolitikán, de túl a politikán is.

Ez ugyanis alkotmányos válság. Alkotmányos, éspedig azért, mert az elfogadott törvények alkotmányos jogok sérülésére adnak lehetőséget. Most tekintsük munkahipotézisként az alaptörvényt alkotmánynak (bár nem az) – még az is sérül.

Épp ezért ezek a törvények a magyar állam és demokrácia alapjait ássák alá.

Mire számíthatunk?

A kormánynak – és itt fog számítani a tiltakozások mértéke! - két lehetősége van. Illetve három, de a harmadikat, mindkét törvény teljes visszavonását semmiképpen sem fogja magától választani. Vagy tűzzel-vassal, minden áron kitart a döntések mellett, ebből aztán hosszú tiltakozáshullám lesz, ki tudja meddig és ki tudja, hány ember részvételével, de ha a netadós tüntetések példáját tekintjük, volt már olyan, hogy a tekintetes nadrágok remegni méltóztattak és meg is teltek.

Tehát, ha minden áron, akkor jön Gábor Áron.

Azonban választhatják mindkét törvény visszavonása helyett azt is – úgymond a „tiltakozások hatására” – hogy csak az egyiket léptetik életbe.

Ez valószínűleg a közigazgatási bíróságokról szóló lesz, ugyanis a rezsim szempontjából az sokkal fontosabb, mint egy munkaszervezési törvény. A túlóratörvény lehet jövedelmező és járhat a munkavállalók teljes kirablásával, de a politikai hatalmat mégis a közigazgatási garantálja. És egy idő után még mindig elő lehet venni a túlóra-ügyet is, a netadót és a vasárnapi boltzárat sem vették ők le végleg a napirendről, megvannak még azok is a sifonérban.

Épp ezért az egyik vagy másik törvény visszavonatása nem részsikert jelent majd, hanem teljes kudarcot: okos sakkhúzásokkal a kormány egy látszólagos kudarcból is teljes győzelmet kovácsolhat.

A tiltakozások koordinációja problémás lesz, már most is az. Épp azért, mert – hasonlóan a romániai korrupció-törvény ellen kirobbant tüntetés-sorozathoz – itt nem politikai elvek vagy eszmerendszerek mellett zajlik a kiállás, hanem konkrét, adott ügyről van szó, az ellen emelnek szót a résztvevők, nem lenne okos a velejéig rohadt, korrupt, kudarcos magyar pártpolitikai rendszerre bízni a szervezést, azonban a civilek nagy részének viszont kevés a tapasztalata ilyen rendezvények konfliktusmentes lebonyolításában.

Ebben a kérdésben még ötletem sincs, csak annyit tudok mondani: más országokban is sikerült pártpolitika nélkül megoldani, reméljük, nálunk is menni fog.

De feladni, abbahagyni nem kéne semmiképpen sem: itt ugyanis nem a demokráciánkról van szó, az már rég odavan, hanem annak a lehetőségéről, hogy egyszer majd, valamikor itt demokrácia lehessen

A rabszolgatörvény a röghöz kötött szolgaságot és a nyomort jelenti.

A közigazgatási bíróságoké a szabadság esélyének is az elvesztését.

Meglátjuk, mi fontos, mennyire fontos a magyar népnek.

Csak könyörögve kérem: ne legyen az egyik vagy a másik fontosabb.

Menjetek hát békével.

De tiltakozni menjetek.

És kerüljétek a provokátorokat.

Mondtam, hogy békével...

Szele Tamás

Én, kérem, nem tudom, mi van a kormánysajtóval, egy szót sem írnak az Év Embereiről, akárhogy nézem az Origót, a Magyar Időket, a 888-at, ma reggel még nyoma sincs annak, hogy a Time magazin 2018 embereinek az idén meggyilkolt újságírókat választotta. Mínuszos hírben sincs. Hát vagy megírják később, vagy inkább sohanapján. Esetleg gondosan elfelejtik.

Sok közük ehhez a szakmához amúgy sincs, de nem hittem volna, hogy ezt ilyen nyíltan beismerik az elhallgatással – igaz ugyan, hogy a vezér- és vezényszavakon kívül egyebet sem szoktak megírni, nekik elég annyi is. De mi vezette a Time-ot, hogy így döntöttek?

Elég sokféle figura volt már náluk az Év Embere, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a lap nem a kedvenceit „tünteti ki” ezzel a címmel, hanem azokat, akik a szerkesztőség szerint az adott évben a legnagyobb hatással voltak az emberiségre. Az első Charles Lindbergh volt, 1927-ben, utána sokan következtek, Gandhitól Wallis Simpsonig, 1938-tól 1941-ig egymást követte Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt, őket 1956-ban a magyar szabadságharcos, aztán J. F. Kennedy, az Apollo-8 legénysége, Henry Kissinger, Teng Hsziao-ping, Khomeini, Lech Wałęsa , a személyi számítógép úgy általában, Gorbacsov, George H. W. Bush, Ted Turner, az olvasó általában (a címlapra egy tükröződő felületet raktak, hogy mindenki magát lássa), Obama, Zuckerberg, Merkel, Trump, tavaly a #metoo-kampány résztvevői.

Idén meg az áldozattá vált újságírók, pontosabban, az eredetit idézve: „Az Őrzők az Igazság Háborújában”.

Nem véletlenül szedtem össze a hosszú listát, aminek a végén ők szerepelnek. Láthatjuk, nem okvetlenül a legrokonszenvesebb figurák vannak rajta, ahogy nem is a leggonoszabbak – nem az számít, ki mennyire szereti őket. Vagy ha nem, hát miért nem: az számít ezen a listán, más névsoroktól eltérően, gyakoroltak-e hatást a világra, és ez azért mindegyikükről kétségtelenül elmondható.

Kik az Őrzők? Akik komoly kockázatokat vállaltak az igazság kiderítése érdekében, bár néha hibáztak, mégis alapvetően fontos oknyomozó munkát végeztek, szót emeltek és nyíltan kimondták a dolgokat - foglalta össze Ed Felsenthal, a Time főszerkesztője. Négy esetet emeltek ki külön, ezek (https://444.hu/2018/12/11/az-aldozatta-valt-ujsagirok-lettek-az-ev-emberei-a-time-magazinban):

„A halála miatt talán leghíresebb Őrző Dzsamal Hasogdzsi, az Isztambulban megölt és feldarabolt, Amerikában élő szaúdi újságíró-publicista. Ő az első halott, aki elnyerte a címet.A szupercsapat tagjai még a Capital Gazette újságírói. Ennek a Maryland állambeli lapnak a szerkesztőségében lőtt agyon öt ember egy fegyveres cikkalany tavaly júniusban.

Őrző még Wa Lone és Kyaw Soe Oo, a Reuters két újságírója, akiket tavaly tartóztattak le Mianmarban, ahol a rohingya népirtás ügyében próbálták feltárni a tényeket. A két férfi azóta is a junta börtönében ül.

Végül díjazott lett Maria Ressa, a Fülöp-szigeteki Rappler nevű független híroldal vezetője is, aki ellen a múlt hónapban emeltek vádat adócsalásért, amit jogvédők ürügynek tartanak a szabad sajtó ellen ágáló Duterte elnök országában.” (444)

De természetesen nem csak ennyi atrocitás történt: idén 59 kollégát gyilkoltak meg munkavégzés közben vagy miatt a Committee to Protect Journalists adatai szerint. Itt olvasható a névsor is. (https://cpj.org/data/killed/2018/?status=Killed&motiveConfirmed%5B%5D=Confirmed&type%5B%5D=Journalist&type%5B%5D=Media%20Worker&start_year=2018&end_year=2018&group_by=location)

A Time Magyarországról Dezső Andrást szólaltatja meg, aki ellen rendőrségi nyomozás indult, végül bírósági megrovást kapott, mert egy írásában nyilvános svéd adatbázisok alapján leplezte le egy hölgy kissé rovott múltját, aki magát Natalie Contessa af Sandbergnek nevezi, és valótlanságoktól hemzsegő nyilatkozatot adott migrációs ügyben többek között a köztelevíziónak is. Mond ebben Dezső kolléga egy érdekeset. Éspedig azt, hogy

„Az igazságon túllépő időszak Magyarországon Trump előtt két évvel kezdődött. Orbán először a politikai ellenfeleinek állította be az újságírókat. Nem a politikai élet puszta krónikásainak, hanem a szereplőinek. Az emberek emiatt a hatalom oszlopainak néznek minket, márpedig van valami zsigeri élvezet, ha egy ilyen oszlopot ledőlni látunk.”

Hiába nem vagyunk mi semminek az oszlopai, azért csak döntenek minket. Lassan, de majdnem mindenki elhitte a kormány néhány alapvető hazugságát, és nemsokára senki sem hiszi el, hogy egy írás igaz lehet – lássuk a magyar sajtót romba döntő rágalmakat!

- Független újságírás nincs, ha nem a politika, akkor a gazdaság befolyásolja a sajtót a hirdetéseken keresztül.

Dehogy nincs. Más kérdés, hogy elvileg az ember kímélné azokat a cégeket, amelyek a lapjában hirdetnek, hiszen ha csődbe juttatja őket, neki is felkopik az álla – de hát hirdetés sincs! Nem is lesz, a magyar hirdetési piac teljesen a kormány kezébe került, az is náluk hirdet, aki erről nem tud. A sajtót is einstandolta a kormány, amit nem sikerült, most rombolja le épp.

- Csak két politikai oldal van, a kormány és Soros. Minden egyéb Soros, álruhában. 

Szép is lenne, ugye? Egy kétpólusú mesevilág, amiben Fehérlófia küzd Hétszűnyű Kaponyányi Monyókkal. Hát el tetszettek felejteni, hogy a politika nem a véleményünk irányítója, hanem annak kifejezése? Minden kérdésben sok milliárd politikai oldal, világnézet van, pont annyi, ahány ember él a Földön! Persze, akinek a Párt megmondhatja, mire gondoljon, annak minden fekete-fehér lesz, akinek a Párt kalapácsot ad, az mindent szögnek néz.

- Egyetlen hír igazságtartalma sem bizonyos. Ellenségeink folyékonyan hazudnak, mi és barátaink néha tévedünk.

Már hogyne lenne megállapítható bármely hírről, igaz-e vagy sem. Sok módszer létezik rá, a legegyszerűbb: tessék már utánanézni, ha már méltóztatik érdeklődni. Ellenben minden mai hatalom fő célja pont ez: megingatni a közönség bizalmát minden sajtótermékben, hazugságot kiáltani, ahol nincs, álhíreket terjeszteni, ahol lehet, rágalmazni... De mi ebben a jó nekik? Hiszen a saját híreik, sajtótermékeik is hitelüket vesztik!

Az nekik nem baj.

Ugyanis ha a sajtó általános hitelvesztése elér egy kritikus szintet, olvasni akkor is fogják, csak akkor már nem az állítások igazságtartalma számít az olvasónak, hanem az érzelmi töltésük. Ha semmit sem hisznek el, minden hihetetlen, minden hitelét vesztette, az olvasó lemond a racionális döntés jogáról, és érzelmi alapon ítélkezik, aszerint, ki rokonszenvesebb neki.

Vagy kinek kerekebb a segge.

Esetleg ki ijeszt rá inkább.

Ebben a fázisban lesz nagyon fontos az uralom a média egésze felett, ugyanis ha ésszerűség helyett az érzelmek irányítanak, egységesen sulykolt hírekkel bárkit és bármennyire befolyásolni lehet. Csak arra kell vigyázni, valódi, igaz hír ne kerüljön a közelébe, és ha kerül, el ne higgye valahogy.

Pedig hát nem is hinni kell azt, hanem hitelesnek találni.

Hát ezért harcol világszerte minden komolyabb állami (vagy akár nem állami) hatalom a sajtóval, ezért ölnek, börtönöznek be egyre több újságírót, ezért terjednek az álhírek, ezért fröcsög a kormánylap, ezért kiált az egekre a mélységekből a független médium.

A tét voltaképpen az emberiség szabadsága és önálló döntéshez való joga.

Ne tessék azzal jönni, hogy mit pofázok (ajvékolok, sivalkodok, mármint a 888-ban így mondják), engem még egyszer sem öltek meg és szabadlábon is vagyok.

Na ja. Ugyanis ha megöltek vagy becsuktak volna, nem pofáznék, nem azért, mert elégedett lennék, hanem azért, mert nem állna módomban. Kedves, hogy meg kéne köszönnöm, miszerint még élek.

Hát, csak Adyt tudom idézni.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Szele Tamás

Előrebocsátanám, hogy Budapestnek eddig még, fennállása óta kifogástalan főpolgármestere nem nagyon volt, olyan állás az, amihez sokféle kvalitás kell, és Tarlós mester csak abban tűnik ki, hogy ő ezek közül eggyel sem rendelkezik – no, de Puzsér Róbert nézetem szerint nem egyszerűen alkalmatlan, be is van oltva főpolgármesterség ellen.

Most arról jutott eszembe, hogy megszerezte hivatalosan is az LMP támogatását, és Vona Gábor is azt mondta, szívesen szavazna rá. Ezt készséggel elhiszem, elvtársak ők, mármint abból a szempontból, hogy hasonló elveket vallanak: Puzsér a minap elővette a sifonérból a még 2014-ben közzétett videóját, amiben – többek között – kötelező bentlakásos iskolákat javasol a szegény és cigány gyermekek számára.

Nem kétlem, hogy tapsvihart fog aratni, ahogy én meg valószínűleg erős nemtetszést – de ki kell mondanom: ez embertelenség.

Embertelenség, több szempontból is, de leginkább azért, mert gyermekeket szakítana ki családokból, kényszerítene intézetekbe, ráadásul vagyoni és/vagy származási alapon. Mármost egyfelől, ami Magyarországon intézményi hatáskörbe kerül, pláne, ha az az intézmény állami, az Csáky szalmája, azt megeszi a fene, illetve amit meghagy, azt elsikkasztják. Másfelől meg különben sem lenne elég férőhely az abszurd és gonosz tervhez, bár az megint valószínű, hogy ha valamivel szenvedést lehet okozni, arra azért találnának pénzt. A gyerekeknek kín volna, egyedül, a szülői háttér nélkül, ismeretlenek között, mindenféle követelménynek megfelelni már kicsi korban – minden gyermeknek kín volna ez, nem csak a szegény vagy cigány gyermekeknek. De a szülők is szenvednének irtózatosan. Ez a terv egyszerűen nem veszi tekintetbe, hogy emberekről van szó, sőt, már önmagában a gondolat, hogy származási és vagyoni alapon venné el a szülőktől és adná intézetbe a gyermekeket, felveti, hogy aki hirdeti, másik bolygón él.

Éspedig azért, mert ma, Magyarországon olyan pillanatok alatt juthat el bárki a középosztálybeli léttől a mélyszegénységig, sőt, akár a hajléktalanságig, hogy közben háromszor is átlépi a fénysebességet, kétszer oda, egyszer vissza. Elég hozzá egy banki csőd mondjuk, elég egy munkahely megszűnése – nekem az elmúlt napokban két munkahelyem szűnt meg, és csak azért nem őrjöngök idegességemben, mert négy volt eredetileg, tehát lesz annyi jövedelmem, hogy ha nehezen is, de megéljek, viszont voltam én munkanélküli is, és a technikai háttér hiánya miatt (nem volt sem telefonom, sem internetem) nem is kaptam munkát évekig. Dolgoztam, amit tudtam, ismerem a nyomort. Ma is simán elképzelhető, hogy bárki egyik pillanatról a másikra marad megélhetés nélkül. És az ember nem fregoli, nem csereszabatos minden munkakörbe, nem mindenki alkalmas mindenre: a jó vasesztergályosból könnyen lesz rossz gyárigazgató, de az igazgatóból csak rossz esztergályos lehet, hiszen elmélet ide vagy oda, semmi szakmai gyakorlata. Ezért beteg gondolat a közmunkaprogram is, ami nyilvánvalóan arra alapoz, hogy olyan munkát kell adni nagy mennyiségben, amire mindenki alkalmas, csak épp ilyen nem nagyon létezik az utcaseprést kivéve – sőt, mostanra a közmunka-program anyagi alapjai is kezdenek eltünedezni. Egyéni problémákra nincsenek egyszerű, általános válaszok.

A szegénységet pedig nem lehet még büntetni is, a család megcsonkításával.

De ennek már nem csak Puzsér főpolgármesterségéhez van köze, térjünk vissza a tárgyra.

Az már világos tehát, hogy ez a bentlakásos iskola-terv csak kínzásra lenne jó, pénz sem volna rá, kizárólag ronthatna mindenki helyzetén, és szerintem maga Puzsér sem gondolja komolyan. Mondja, mert a kisebbségellenes gondolkodás Magyarországon népszerű és hozhat neki szavazatokat, de az a gond, hogy nem is ő találta ezt ki. A történelmi korokban Mária Terézia kísérletezett a két évesnél idősebb és tizenkettőnél fiatalabb cigány gyermekek szüleiktől való elvételével, és teljes kudarcot vallott – felmerült az ötlet viszont a közelmúltban, már 2014-ben is onnét vehette emberünk, hogy 2005-ben kormányzati szinten is gondolkodtak rajta, igaz, az önkéntes alapú lett volna, aztán 2010-ben viszont kötelező formában jelent meg a Jobbik programjában. És azóta sem tagadták meg, cukisodás ide vagy oda.

Akkor már érteni vélem, miért szavazna szívesen Vona Puzsérra.

Amiért Puzsér is, Vonára.

Ne álljunk közéjük, legyenek boldogok egymással, de azért azt se hagyjuk, hogy ők meg miközénk álljanak ezekkel az őrült ötleteikkel.

Különben pedig az azért érdekelne, hogy a főpolgármester-jelölt azon kívül, miszerint védené a környezetet, mihez kezdene Budapest valódi gondjaival? Mi lesz a közlekedéssel, a lassan összeomló szemétszállítással, a Ligettel, a Várral? Tessenek megkapaszkodni: semmi. Lássuk, mit nyilatkozott a Zoomnak. (https://zoom.hu/hir/2018/10/11/puzser-a-fopolgarmester-jelolt-nem-erdekel-hogy-a-budapestiek-mit-szeretnenek/)

„- Nekem egyetlen pontból álló programom van: a Sétáló Budapest víziója. Az, hogy a Jászai Mari tértől a Fővám térig, a budai Vártól a Lánchídon keresztül az Erzsébet térig a VII. kerületi bulinegyedet is beleértve, egyetlen besétálható zöld övezet legyen Budapesten, a Dunának a várossal való szerves kapcsolata megteremtése mellett. Ezt a víziót indítom el Tarlós Istvánnal szemben, aki csak a vasbetonban, a robbanómotorban és az új Kádárban, Orbán Viktorban hisz.

- Ez elég? A budapestiek prioritás-listáján lehet, hogy a sétálásnál vannak fontosabb dolgok is.

- Lehetséges, de én egyáltalán nem akarom kiszolgálni az emberek prioritás-listáját, az engem nem érdekel. Az embereket az én vízióm támogatására hívom, ha ez nekik nem kell, akkor az azt jelenti, hogy Budapest nem érett meg erre a vízióra, és akkor 2024-ben kell ezt újra megfuttatni.

- Akkor ez egy unortodox főpolgármester-jelölti kampány lesz, ahol nem számít, mit akarnak a választók?

- Engem nem érdekel, hogy a budapestiek mit szeretnének.”

Ja, az más. Ha nem is érdekli, akkor tényleg jó lesz megválasztani. Én meg tongai király akarok lenni, ugyanis engem meg a Tonga Szigetcsoport sorsa hagy meglehetősen hidegen. Bár rossz király lennék, mert egy kicsit azért mégis érdekel.

Ha most valaki azt mondaná: „Jó, akkor szavazz a Tarlósra”, annak nem lenne igaza. Minket most, mint az utóbbi idők minden választásán, cinikus gazemberek zsarolnak, elénk tesznek két alternatívát, az egyik rossz, a másik még rosszabb, és arra kényszerítenek, hogy ezekből válasszunk. Aztán, ha megszületik a döntés és baj lesz belőle, márpedig baj lesz, az hétszentség, azt mondják: „ti választottátok”.

Azért már mégse annyi opciónk legyen, hogy pestis és kolera között választhatunk, ha lehetnénk mondjuk egészségesek is.

Hogy nincs több jelölt?

Legyen! Annyi politikus és párt, mozgalom állítja magáról mostanság, hogy őket kizárólag a haza és polgárai iránt érzett hév szerelem mozgatja, hogy ha ez igaz, állíthatnának pár jelöltet. Bónuszként még az is megeshetne velük, hogy ha valamelyik alkalmas, azt netán megválasztják.

Az persze más kérdés, hogy budapesti főpolgármesternek lenni több munkával járna, mint élvezettel, mármint, ha valaki jól tenné a dolgát, de erre nagyjából Rottenbiller Lipót óta nem volt példa.

Szóval, ha nem lesz alkalmas jelölt – és ez a pártok, mozgalmak vezetőinek felelőssége – akkor választhatunk mostani pocsék állapotok, és egy látomásos, vizionárius, a tények és a lakosság iránt kicsit sem érdeklődő, lájkvadász vezetése között, hogy egyéb erényeit ne is vegyem elő.

Tessék már jelölni valakit, sőt, ha kérhetném: több valakit, míg ilyen a felhozatal, még akár győzhetne is...

Szele Tamás