Én, kérem abbahagynám a közösségi oldalak boncolgatását, mondtam tegnap is, mondtam már ezerszer, csak sajnos mások nem hagyják abba: most is olyan kiváló rémlátomás került elém, hogy az már bizony politikai propaganda. Sőt, iskolapélda – kiváló példája annak, hogy nem lehet és szabad írni, mármint, ha azt akarjuk, hogy az írás is legyen.

Mert ha ezzel szemben cikk helyett kakukkos órát vagy fapapucsot akarunk írni, netán balettcipőt, akkor rendben van, bár ez azért leginkább mégis valami elfaragott lármafának tűnik – már, ha lehet lármafát elfaragni. No, ne kerülgessük a forró kását: Apáti Bence feje sült el, a Magyar Időkben. Újfent elsült, hatalmas robajjal. Nem akarok bántó lenni (csak leszek), de ilyen kontár, sőt, sértő módon elkövetett írást keveset láttam életemben, pedig az elmúlt harminc év folyamán együtt dolgoztam a magyar sajtó elég sok óriásával és legalább ugyanannyi törpéjével.

Az előzményekhez annyit tudni kell, hogy a jobb sorsra érdemes táncművészt, aki mellesleg a Magyar Idők főmunkatársa is, de a kormánysajtó majd' minden írott kiadványát sújtja időnként, sőt, az Echo tévét sem hagyja ki, akár egy közepes súlyosságú, de alapos és lelkiismeretes elemi csapás, letiltotta volt a Facebook a minap. Megesik, sokan panaszkodhatnának erre, gyakori az oktalan letiltás is, csak nem mindegyikből lesz vezető hír a kormánymédiában, éspedig azért nem, mert végső soron magánügy és múló kellemetlenség. Foglalkoztam is vele kissé, jobb meggyőződésem dacára, ugyanis röhejnek találtam, hogy ez fontosabb legyen jó pár, elhallgatott politikai ügynél. (http://huppa.hu/szele-tamas-mateszalka-gyaszban-van/) Nem ettől zökken ki az idő, és – oh, kárhozat! - nem Apáti született helyretolni azt.

Vagy de. Legalábbis a saját nézete szerint.

Legyünk türelmesebbek. Mondjuk, ha egy politikai publicistát – és Apáti még politikamentes dolgot nem írt – letilt a közösségi oldal, megvan a joga arra, hogy ezért haragudjon, még ha semmilyen politikai nézetével nem is értek egyet. De joga van hozzá. Továbbmegyek: ahhoz is joga van, hogy ha talál szerkesztőt, aki lehozza, és talál embert, aki elolvassa, erről jegyzetet írjon. Magam is írtam, mikor letiltottak, olvasta, aki olvasta, tetszett, akinek tetszett, és nem tetszett, akinek nem tetszett.

Ez azért joga a sajtómunkásnak.

Ami viszont nem joga, az az, hogy a saját hátsójából származtassa a passzátszelet.

Mielőtt azonban véleményemet alátámasztandó alapos műelemzésbe kezdek, jeleznem kell, hogy az inkriminált Facebook-oldalak, mármint a művész úr hivatalos és privát oldala egyaránt élnek. Tehát a fél magyar sajtó egy három napos letiltás miatt forrongott, miként a világ bús tengere, óh, magyar.

Akkor lássuk a hét műtrágyát.

Apáti mester elkövette élete első vezércikkét, súlyosbító körülmény, hogy előre megfontoltan, enyhítő, miszerint erős felindulásban, mert látható, hogy még mindig a letiltás fájt az ő érzékeny lelkének. Azonban vezércikket erről nem lehet és nem is érdemes írni, csak maximum jegyzetet, így aztán fogott egy veretesen hangzó címet - „Véssétek az eszetekbe!” - és a totalitárius diktatúrák emléknapjáról írta az anyagot. (https://magyaridok.hu/ahelyzet/vessetek-az-eszetekbe-3413530/)

Hát a téma nagy és komoly, távolról sem állítanám, hogy nem érdemel meg minden figyelmet - ellenkezőleg, amondó volnék, hogy nem csak egy napon kéne emlékeznünk ezekre a rendszerekre, hanem állandóan, de szerencsére pártunk és kormányunk eszünkbe is juttatja őket mindennap. Az írás leadjével (bevezetőjével) semmi baj nincs.

„Augusztus 23-án emlékezünk meg a totalitárius rendszerekről. Emlékezünk, hogy ne felejtsünk. Emlékezünk arra, hogy mi történt akkor, amikor beteg emberek ragadták magukhoz a hatalmat, és őrültségeiket igyekeztek kötelezővé tenni.”

Ez, kérem, fregoli lead, ez bárhol lejöhetne, 444-től 888-ig. Menjünk tovább.

„Amikor kicserélték a szavak jelentését, és a feketét elkezdték fehérnek, a rosszat pedig jónak neveztetni. Mil­liók haltak bele a szavakat átkeresztelő, hazug tömeggyilkosok rögeszméibe. A rögeszméiket az emberekre erőltetők mindig aljas és agresszív propagandával próbálták maguk mellé állítani a népet, a másképp gondolkodók gondolatait pedig tűzzel-vassal irtották.”

Ez is még fregoli. Ismertem profi kollégákat, akik úgy tudtak megírni bármit, hogy eladták ugyanazt egyszerre három-négy lapnak is, maximum a címet változtatták meg, és senki sem vette észre – ezt úgy csináljuk, hogy „le az alávalókkal” típusú közhelyeket írunk, és őrizkedünk minden pontos kijelentéstől, értse mindenki, ahogy akarja. Része ez a szakmának, ha nem is a szép része.

Azonban Apáti Bence is érzi, hogy aktualitás nélkül nincs vezéranyag, tehát belevág a sűrűjébe.

„Nem felejthetjük el, mert napjainkban ugyanez történik. A szabadgondolkodókat, a feketét feketének, a rosszat rossznak látókat, egyszóval a lázadókat ma is ugyanígy üldözi a hatalom. Egy országok és törvények fölött álló hatalom. Ez a hatalom uralja a médiát, ez a hatalom mindössze pár tejfelesszájú amerikai milliárdosból és a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó, a bukás szélén egyensúlyozó balliberális politikusból áll, akik önkényesen, a saját hagymázas rögeszméiktől vezéreltetve döntik el, hogy mit írhatunk, hogy mit gondolhatunk.

Nap­jainkban a Facebook, a multinacionális társai és néhány, senki által meg nem választott politikus határozza meg, hogy mi igaz, mi hamis, hogy mi az álhír és mi a gyűlöletbeszéd. Ugyanúgy visszatért a cenzúra, tombolnak a cenzorok, és kéjes örömmel tiltanak be írásokat, tüntetik el a virtuális térből a másként gondolkodókat, mint a diktatúrák idején.”

Öcsém, ahhoz azért pofa kell, hogy a Magyar Időkben nevezd a kormánypártiságodat szabadgondolkodásnak. És a jobboldaliságot forradalmiságnak. Olyan ez, mint amikor tizenéves koromban a műbőr kalapos párttitkár szónokolt nekünk a forradalmiságról. Az is remekül állt neki, ez is, a szerzőnek.

Hanem most jutunk el oda, hogy miért rossz ez az írás. Hát kérem, tudom én azt, hogy pocsék dolog egy háromnapos eltiltás, nekem is volt. Még akkor sem kellemes, ha Apáti úrnak van tartalékprofilja. Hanem az már nem túlzás, hanem ízléstelenség, hogy egy nyavalyás három napos büntit egy sorba állítsunk Auschwitzcal, Bergen-Belsennel, Mauthausennel, vagy akár a Pecsorlaggal, Kolimával, Bjelomorkanallal! Hol van szerzőnk átmeneti sérelme milliók halálától? Fasorban sincs. Erre voltam bátor azt a hasonlatot alkalmazni, mely a passzátszél és tulajdon alfelünk kapcsolatát mutatta be.

Szakmai szempontból még rosszabb a helyzet. Az ember azért mégis az olvasónak ír, és ezeknek a rendszereknek nagyon sok kárvallottja él még, amint a leszármazottaik is. Számukra nem kicsit sértő a párhuzam – aki túl is élte a haláltáborokat, az sem fogja egyenlő súlyúnak találni a saját sérelmét az Apáti úréval, aki családtagjait vesztette el, főleg nem. Már bocsánat, de hogyan is nézne ki a Sors Könyve ezek szerint? „Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Karácsony Benő: meggyilkolták haláltáborokban. Faludy György: menekülés, kényszermunkatábor, nyomor, menekülés. Apáti Bence: letiltotta három napra a Facebook.”

Hát, érzek némi különbséget.

Épeszű szerkesztő az ilyen anyagot még a legnagyobb lapzárta idején is visszadobja, ugyanis ez relativizálja milliók szenvedését, sért rengeteg olvasót. Pitiáner, személyes okok alapján. Hogy a szerkesztő esetünkben nem ezt tette, az őt minősíti: amint a szerzőt is.

Lehet ezt még fokozni? Hogyne lehetne.

„Az újkori totalitárius rendszer új ellenségei mi lettünk, keresztény kelet-európai jobboldaliak. Mi, akik nem felejtünk. Mi, akik még nem felejtettük el, milyen volt, amikor egy elnyomó hatalom cenzúrázta lépten-nyomon az igazságot. Mi, akik még emlékszünk, amikor a szovjet diktatúra ugyanígy üldözte a kereszténységet, a papokat és a nemzetben gondolkodókat, mint most a nyugati országok politikusai, a Facebook és a többi multi gondolatrendőrsége.”

Apáti úr, önnek kiváló a memóriája, ugyanis 1981-ben született. Ha maga abból az időből emlékszik keresztényüldözésre – zsenge gyermekkorának meghatározó élménye lehetett! - akkor írja már meg részletesebben is. Kíváncsian várja a nagyközönség. A rendszer olyannyira üldözte a nemzetben gondolkodókat, hogy aljas módon bemutatta 1983-ban az István a Királyt is. Állami pénzen, hatalmas költségvetéssel. Bilincsben vitték oda a közönséget, kancsukával hajtották, vagy hogy tetszik emlékezni? Mert emlékszik, írja is – nekem kétéves koromból nincsenek emlékeim, de nem is lehetek a világ akkora csodája, mint szerzőnk.

Kérem, ezért mondom: ennél rosszabb vezéranyagot keveset olvastam, pedig évtizedek állnak mögöttem, melyeket a magyar sajtóban töltöttem. A médiaháborús évek duplán számítanak.

Akkor mindegyik duplán számít.

Ez az írás sértő, kicsinyes, hazug és mindösszesen egy személyes kellemetlenségre épül.

Az, uram, magánügy. A szabadgondolkodás pedig nem azt jelenti, hogy szerzőnknek szabad gondolkodni, másnak tilos. Sőt, azt sem, hogy nekem szabad és másnak nem – azt jelenti, hogy mindenki gondol, amit akar. Aztán vagy leírja, vagy nem. Ha leírta, az olvasónak vagy tetszik, vagy nem. Ez benne a szabad.

Akkor összegezzük.

Apáti Bence megsértődött a Facebookra. 

A Facebook emiatt porokat szed és nyugtalanul hál. 

Apáti sérelmezi, hogy állítólag nem írhat a közösségi oldalra, amit akar.

 Apáti úr, ez egy kegyetlen világ.

Az ember ugyan azt ír, amit akar, de mindig vannak következményei.

Vagy tetszik, vagy nem, például. 

És ha egyeseknek tetszik, másoknak nem fog. 

Ezt maga azért nem tudja, mert nem szakmája az írás, pusztán lelkes, küldetéses és nem túl tehetséges amatőrként űzi.

Javasolnék egy alternatív megoldást.

Amit a FB sem fog cenzúrázni.

Tudja mit?

Ne írja meg.

Táncolja el!

Ahhoz legalább van tehetsége.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, én már nagyon szívesen írnék valami másról is, mint a közösségi oldalak rákfenéi, csak az a baj, hogy állandóan zajlik azokon az élet, és mivel az újságíró nem arról ír, amiről akar, hanem arról, ami történik, sajnos hozott anyagból dolgozunk, ma megint ilyesmikről lesz szó. Konkrétan, két különböző témáról, ezt előre le kell szögezzem.

Azért kell leszögeznem, mert utóbbi időben igen sokan aránytalanul nagy energiát szentelnek annak, hogy az írásokat félremagyarázzák, holott sokkal egyszerűbb lenne megérteni azokat, csak talán kevésbé jövedelmező vagy már sokaknak kificamodott az agya, és képtelenek egyenesen gondolkodni. Tehát: a tegnapi Facebook-üzemzavarnak semmi, de semmi köze az oltásellenességhez. Mindkettőnek lehet köze az orosz trollhadsereghez, illetve a másodiknak biztosan, az elsőnek csak vélhetően: de nem magyarázom egyiket a másikkal vagy a másikat az egyikkel.

Akkor vegyük az üzemzavart elsőként. Tegnap komoly Facebook-problémát kellett tapasztalnunk, és ez főként azokat érintette, akiknek a munkája zajlik a közösségi oldalon. Persze, mindenki mást is, ám azért van különbség aközött, hogy magánjellegű posztok szállnak el sóhajként a szélben, vagy egyik-másik online lap nem tud egész nap frissülni, ugyanis a kirakott írások törlődnek, eleinte indoklással (spamnak tűnnek), utána anélkül. Érthető, ha a túrógombóc receptje fontos, megosztani még fontosabb, ám annak is lehet némi fontossága, ha a sajtó nem jelenik meg. A jelek szerint a hibát elhárították, okozhatta összehangolt orosz hackertámadás (nézetem szerint ez a legvalószínűbb), a rendszer átállítása (ezt sem zárnám ki, mert olyan hírmentes lett az idővonal, amilyent Zuckerberg korábban beígért), vagy ki is éghetett egy biztosíték a Menlo Parkban álló központ mosdójában. Jó nagy üzemzavar volt, kiterjedt egész Európára: szerencsére elmúlt, legalábbis úgy tűnik.

Más országokban az emberek tanácsot kértek a downdetector.com-tól (http://downdetector.com/status/facebook), elolvasták egymás tapasztalatait, közösen gondolkodtak a hiba elhárításán, képet alkottak a beérkező panaszok alapján a kiterjedéséről, nálunk egyből megoldotta a közönség azt a műszaki hibát, amivel a világ legjobb szakértői is estig kínlódtak. De már a jelentkezésekor.

Ugyanis pártállástól függően azonnal felzengett mindkét oldalról a kórus: „A büdös libsi véleménydiktátor cenzorok!” „Az átkozott, zsarnok kormány és a TEK!”

Nagyon hízelgő a magyar liberalizmusra nézve éppúgy, mint a magyar kormányra, hogy a nép hangja ekkora hatalmat feltételez róluk, de ha bármelyik fél ezt elő tudná idézni, az földrengést és számumot is képes lenne okozni bármikor. Tessék belegondolni: miért tevékenykedne a magyar kormány vagy a magyar ellenzék Német- Lengyel- vagy Észtországban? És hogyan fogna neki? Itt sokkal inkább arról van szó, hogy az egységsugarú magyar facebook-felhasználó alaposan túlbecsüli a saját jelentőségét, és feltételezi, hogy komoly szolgálatok foglalkoznak kizárólag az ő véleményének megfigyelésével és cenzúrázásával, ő a kormány oszlopa, illetve a forradalom viharmadara, ízlés szerint, és ha ő leír három, helyesírási hibáktól hemzsegő sort, akkor megzendül az ég, valamint Dózsa György kósza népe rettenetes, nagy dühvel özönöl. Kormánypártiak számára Szapolyai kósza népe.

Hát nem, kérem, még mindig nem a mi végtermékünk a pecsétviasz, gondoljunk akármilyen szépeket is magunkról, a passzátszelet sem a mi alfelünknek köszönheti a művelt világ, és a magyar politikai faktorok nem okoznak kontinens-méretű műszaki hibákat, ahogy még a földrengések és a ciklonok előállításán is dolgoznunk kell. Fájó igazság ez, de sajnos tény, amit hiába magyarázok, legfeljebb annyit fogok elérni, hogy minden politikai oldal ellenségének tekint majd. Mert nem hiszek a legendáiban.

Hiszen extra Hungariam non est vita.

Lassan oda jutunk, ahol Tyutcsev Oroszországa tartott, idézném is a legendás négysorost, amit még a cári időkben írt a szerző:

„Oroszországot, ész, nem érted;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell!”

Hát hit dolgában mi is erősen állunk, kérem. Tudás dolgában gyengébben. De apropó Tyutcsev, apropó Oroszhon: mi újság arrafelé?

Semmi jó, szokás szerint, de az orosz nagyszívű, önzetlen nép, ad mindenkinek a maga gondjából szívesen, két marékkal osztják a világnak a bajt.

Most éppen az egyik legérdekesebb helyen bukkantak fel Szásáék, Olginóból (mindig le kell írnom: Szentpétervár Olgino nevű negyedében van az Internetkutatási Intézet, ami az orosz külföldi hírszerzés trollközpontja – volt, most már akkora hadsereget mozgatnak a cybertérben, hogy több centrum is szükséges hozzá). Kérem, sosem fogják elhinni, mi származik tőlük: a manapság járványként terjedő oltásellenesség!

Persze, oltások elleni tiltakozás mindig is volt bizonyos mértékben, de komoly mozgalom csak mára lett belőle. Az oltásellenesek fittyet hánynak arra, hogy a saját gyermekeiket veszélyeztetik (saját magukat már nem is mondom), fittyet a közösségnek, amit szintén komoly bajba sodorhatnak és sodornak is, ők nemet mondanak minden oltásra, mert szerintük 1. az oltás hatástalan, 2. az oltás csak a gyógyszeripart gazdagítja (mit csináljunk, nem készítheti a vakcinát a textilgyár vagy az acélöntőde), 3. az oltás a népirtás eszköze, melyet a világot irányító Háttérhatalom használ az ártatlan, mit sem sejtő tömegek ellen. Tehát, ha valaki belehal a kanyaróba, arról mindenki tehet, csak ők nem, akik nem engedték beoltatni, logikus, ugye? Ja, nem. Nem baj: ennek az őrületnek világszerte tízmilliók hisznek. De csak mostanság, pár éve lett ez ekkora mozgalom, mint említettem – és hát ezt is Olgino erősítette fel.

Úgy derült ki ez a mocskos történet, hogy nemrég elindult egy kommunikációs kutatás Amerikában. (https://ajph.aphapublications.org/doi/10.2105/AJPH.2018.304567) A washingtoni George Washington Egyetem kutatói arra szerettek volna rájönni, hogyan segíthetnék a közegészségügyi dolgozók online kommunikációját, de, mint a CNN beszámol róla (https://edition.cnn.com/2018/08/23/health/russia-trolls-vaccine-debate-study/index.html), minden ilyen jellegű fórumon szinte kizárólag oltáspárti és oltásellenes, viszont vérre menő vitákba ütköztek. És mivel volt rá kapacitásuk, megvizsgálták a vitatkozó „szakértőket”. Honnan jönnek, kik is valójában – érdekes módon az elsöprő többség mindkét oldalon orosz troll volt, olyanok is, akiket már más területről ismertek, olyanok is, akik ennek a témának a kedvéért születtek, mint profil. Gyakorlatilag több ezer fős csoportokban vitatkoztak és vitatkoznak oltásügyekben – egymással, idekapcsolva a politikát is, és vadítva a közéjük keveredő civileket.

De hát ez mire jó?

Nagyon sok mindenre, kérem. Ha én szóba hozom a közösségi oldalon a pásztortarhonyát, mint ételt, az nekem a magánügyem. Tegyük fel pár ismerősöm hozzászól, lesz, aki kedveli, lesz, aki utálja, ez még mindig egy lényegtelen magánbeszélgetés. De ha mindkét oldalon háromezer troll feszül egymásnak, akkor ez már társadalmi vita, szociálpolitikai kérdés, átüti a közönség ingerküszöbét, felkelti a figyelmüket, ennyi ember csak nem lehet hülye (dehogynem), csatlakoznak a vitához, sebeket osztanak és kapnak, már tízezrek vesznek részt a verbális ütközetben, hullanak a harcosok, a trollok meg nyugodtan odébbállnak és röhögve nézik.

Az akció célja a nyugati társadalmak meggyengítése, megosztása, bizalmatlanság keltése, újabb politikai és társadalmi mozgalmak kialakítása, melyek tovább növelik a zűrzavart. A mérések azt mutatták, hogy azok az orosz eredetű álprofilok, amelyek érintettek voltak az elnökválasztás körüli botrány vitáiban, huszonkétszer többet posztoltak oltásellenességről – pro és kontra! - mint az átlagos, létező, civil felhasználók.

Na, és nem működik? Világméretű mozgalmat építettek ki. Még Magyarországon is tombol ez a hisztéria, és minden híve meg van győződve arról, hogy őt nem az orosz propaganda kábította el, hanem megvilágosodott és végre tisztán látja a világot irányító összeesküvést.

Működik ez, kérem. Működni is fog.

Ameddig a véleményünket összetévesztjük a tényekkel, ameddig a világméretű üzemzavarokba is azonnal belelátjuk a magyar kormányt vagy a magyar ellenzéket, ameddig más véleményét is tényként kezeljük, addig miért pont az oltásellenesség ne működne nálunk?

Tényleg kár, hogy gondolkodni annyira fárasztó.

Azért is kerülik sokan ezt az időtöltést.

Szele Tamás

Mátészalka gyászban van, Mátészalka gyászban van, Gacsaj Pesta halva van, Gacsaj Pesta halva van... elnézést, nem Mátészalka van gyászban, hanem az Origo, és senki nincs halva náluk, hála a Fennvalónak, de úgy sírnak, mintha minimum a Fekete Halál ütött volna be a kormánysajtó felszentelt berkeibe. Pedig, ha tárgyilagosan vizsgálnák a dolgokat... csak az nem érdekük.

No, hogy vágjunk a közepébe, a kormánysajtónak, amúgy en bloc, be van akadva a Facebook, és a jelek szerint képtelenek felmérni, hogy létezhet olyasmi is a világon, ami nagyobb Orbán Viktornál. Sőt, még Magyarországnál is. Sőt, a Facebook nem is foglalkozik sem kis hazánkkal, sem miniszterelnökünkkel különösebben. Nem érdekli, nincs hozzá köze, nem viszonyít hozzá mindent, ami kormánypárti – és, tegyem hozzá, ellenzéki - szempontból logikai képtelenség, Magyarország, ezen belül Orbán Viktor a világ közepe, mindennek akörül kell forognia, minden csak ezekhez képest létezik, ami nem viszonyítható a magyar belpolitikai helyzethez az vagy nincs, vagy már a létezése is ellentmond a Hitnek.

Kormánypárt és ellenzék között csak Orbán megítélése a különbség: míg a kormánypárti mindent szeret, amit Orbán és mindent utál, amit ő, az ellenzék hívő fanatikusa ezt fordítva teszi, ráadásul kényszeresen, tehát a focit akkor is utálja, ha korábban szerette, ha megjelenik egy kép, amin Orbán pörköltet eszik, akkor ő többet akkor sem fog, ha a kedvence volt, míg a kormánypárti meg akkor is pörköltet rendel, ha különben vegetariánus és nagyon rosszul lesz tőle: lenyomja, lebirkózza, ha ízlik, ha nem.

Ebből következően ma Magyarországon a belpolitika egy szenvedély- és kényszerbetegség, csak nem kezelik, mert senkinek sem érdeke.

Nem is lenne nagy baj, ha a viszonyítás alapja nem egy élő, létező személy volna, hanem egy mitikus lény, legendák szörnyetege vagy félistene, valami ilyesmire találták ki a vallást, csak hát ez a kultusz és antikultusz élő személyt illet, aki állandóan cselekszik, kihasználja az abszurd helyzetet, és ebből következően az ember úgy érzi magát, mintha Ormuzd és Ahrimán közé szorult volna valamikor a kilencvenes években, és azóta is ott lenne.

Akkor, ha már ilyen szépen vázoltuk a politikai környezetet, lássuk, mi a gyász tárgya.

A gyász tárgya az, hogy Bencsik András és Apáti Bence urakat letiltotta volna a Facebook.

Szaggassuk meg ruháinkat, szórjunk fejünkre hamut. Én még cseréppel is fogok vakarózni. De lássuk, mik jönnek ki a szörnyű, jaj, példátlan eset kapcsán az Origo esze tokjából!

„Tombol a cenzúra a Facebookon: Bencsik András után Apáti Bence balettművészt és publicistát is letiltotta a Facebook. Apáti Bence állandó szereplője az Echo TV Keménymag című műsorának, ennek egy adását szerette volna posztolni, azonban a közösségi oldal cenzúrája közbelépett, és a szólásszabadságot lábbal taposva 30 napos eltiltással büntette Apáti Bencét.”

Hajjaj. Szegény ember, most bujdoshat a Bakony erdejében. Ja, nem, a másik profilja vígan él, nincs elhallgattatva, panaszkodik is rendesen, miként egy Jeremiás. Lássuk a másik esetet.

„Ismét letiltotta a Facebook Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét. Az egyre durvábban cenzúrázó közösségi oldal a mostani tiltásról még csak értesítést sem küldött.  (…) Az RTL Grouppal összefonódott cég emberei cenzúrázzák a jobboldali tartalmakat.”

Ez, kérem, borzalmatos, kiverték a billentyűzetet Bencsik kezéből – ja, neki is él a másik profilja... neki sincs betömve a szája. Mellesleg, mindkét esetben jó régiek a tartalékprofilok, nem most dobták őket össze, postamunkában.

Mármost akkor először is lássuk, mi a magyar politikán túl nem látó kormánysajtó reakciója, utána meg azt lássuk meg, mi az igazság. Ugyanis a kettőnek köze nincs egymáshoz.

Az Origo szokás szerint vett egy vödör ciánt, összekeverte fluorsavval, maszlaggal, beléndekkel és nyakon öntötte vele az olvasótábort: az ő megközelítésük szerint a túlsúlyban lévő „baloldali média” tépázza szegény, kiszolgáltatott, sínylődő kormánypolitikusokat, és az RTL harcol a kormány keresztes lovagjaival. Lázár János kapcsán még odáig is eljutottak, hogy ő, valamint az Origo képes volt megijeszteni a moderátorokat.

Hát, hogy mondjam, maximum úgy, hogy szembetalálkoztak velük egy sötét sikátorban.

Balliberális cenzoroznak, egyáltalában véve, azt kívánják, szűnjön meg első körben a Facebook, de ha nem, adják nekik, ingyen és a két szép kökény szemükért, valamint aki nincs velük, az ne is legyen egyáltalán. (Mellesleg: azArvato ugyan valóban áll bizonyos üzleti kapcsolatban az RTL-csoportal a Bertelsmannon keresztül, de akkor a McDonalds is össze van velük fonódva – hiszen hirdet náluk. Jaj árva, szittya fejünknek.)

Ezzel szemben mi az igazság?

Az igazság az, hogy a Facebook most – mint oly gyakran – válságot él át, mindenki tanúsíthatja, hogy problémásan működik, ennek tényleg van politikai oka is, csak épp semmi köze a magyar belpolitikához.

Az amerikai belpolitikához, ahhoz van köze, nagyeszűek!

Ha tetszenének mást is olvasni MTI-n kívül (de nem tetszenek), tudnák, miszerint az Egyesült Államok félidei választásokra készül november 6-án, ilyenkor a teljes Képviselőházat és a Szenátus harmadát lecserélik. Az államok kormányzóit és saját törvényhozásait is több államban újraválasztják. Ezt a helyzetet semmiképpen sem hagyhatják ki Olgino fiai (Olginóban van az orosz Internetkutatási Intézet, vagyis az FSZB digitális ügynökeinek központja). Már pezseg az élet arrafelé, amit az is mutat, hogy a korábban Fancy Bear vagy APT28 néven ismert elit hackercsapat legújabban Strontium néven fejti ki áldatlan tevékenységét. A Microsoft e hét kedden jelentette be, hogy az orosz kormányhoz köthető hackercsoport hamis honlapokat hozott létre, amik két konzervatív agytröszt, a Hudson Intézet és a Nemzetközi Republikánus Intézet weboldalait imitálták, illetve három szenátusi oldalt. Az oldalakra látogatók gépét feltörhették és megfigyelhették volna, illetve ellophatták volna az adataikat. A veszélyt ugyan elhárították, de az újabb támadás szó szerint bárhol és bármikor várható. A Facebook és a Twitter épp ugyanaznap törölt 652 orosz és iráni propagandaoldalt, melyek a Közel-Keleten, Latin-Amerikában, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában élőket célozták – a közösségi oldalak, ha lassan is mozdultak meg, de kezdenek igen hatékonyan fellépni a politikai métely ellen.

Ennek Magyarországhoz csak áttételesen van köze: annyiban, hogy a vizsgálatok alatt erősen akadozik a közösségi oldal és könnyebben mennek a letiltások is, mégpedig nem csak kormánypárti oldalon: a két szép, magyar vitézzel, aranyos leventével körülbelül egy időben tiltották le a velük egy napon sem említendő Csillag Ádám dokumentumfilmest, csak őt nem siratja az Origo, mert nagyon nem kormánypárti. Tiltottak másokat is szép számmal ellenzéki oldalról, nekem a személyazonosságomat próbálták ellopni (http://huppa.hu/szele-tamas-spuvunya-az-alorcas/), szóval valaki dolgozik a háttérben, és szemmel láthatóan nem balliberális médiaterrorista cenzorok.

Ki az?

Nem tudjuk, csak sejtjük.

Tetszenek emlékezni a nagy tavalyi letiltáshullámra?

Minden kollégámat tiltották, egy időben, velem együtt, és persze másokat is, mindenki felhorgadt, hogy ez már kormánybefolyás. Hiszen ismert, hogy a kormány is működtet egy trollsereget, igaz, inkább csak kampány alatt, de bevethető volna erre a célra is. Csak ezt nem ők művelik.

Ugyanis véletlenül megtudtam, hogy az ám, de a jobboldal is szenved ettől, főleg a kereszténydemokraták ifjúsági szervezete, sőt, mások is – hát akkor hogy is van ez? Úgy, hogy létezik több kisebb-nagyobb feljelentő csoport, amelyek nem is annyira politikai, mint inkább hasraütési alapon azzal szórakoznak, hogy ismertebb figurákat jelentgetnek csapatostól. Ütnek jobbra, ütnek balra, egy kiszivárgott fenyegető levelükben olyat is szóltak, hogy azt tiltatják, „aki túl aktív”. Hogy ezt miért teszik? Részben szórakozásból, részben pedig, mint vélném, politikai-üzleti megbízások alapján, zsoldért. Tudom is, kikről lehet szó, csak nincs rá bizonyítékom, azért nem tudok lépni – egyelőre - az ügyben. Hihetetlenül egyszerű egy ilyen bűnbandát összeszedni, elég tucatnyi ember, akik odateszik magukat, és a megadott célpontot óránként mondjuk tíz alkalommal jelentik. Az algoritmus azonnal kivágja az illetőt.

Nem kell mondanom: van ebben pénz, nem is kevés. De teszik ezt merő, önzetlen gonoszságból is, ugyanis azt nem tudnám elképzelni, hogy az én letiltásom bárkinek megérne egy fityinget is. Azonban egy cég letiltása már igen. Egy cégvezetőé is.

Tehát, amint az álhír-oldalak esetében is, kiviláglik, hogy itt egészen egyszerűen egy új cyberbűnözési ágról van szó, amire nincsenek felkészülve az illetékes szervek. Ha az Origo és társai valóban akarnának tenni valamit a letiltások ellen, akkor ebben az irányban kéne elindulniuk, csakhogy természetesen nem akarnak.

Hát nehogy már.

Még abbahagyják!

Aztán akkor mit gyászol majd Mátészalka, izé, az Origo?

Olyan jól jön ez nekik, mint egy falat kenyér, tökéletesen beleillik a Magyarország-méretű, manicheus világképükbe, amiben minden vagy Orbán vagy Antiorbán, és harmadik lehetőség nincs.

Az kicsit sem zavarja őket, hogy a nagy kirakósnak csak két elemét használják és ezt a két kockát látják a teljes képnek.

Hát így nem fogunk előrébb lépni.

Hagyjuk meg a hamis felháborodást és műgyászt az Origónak, a kormánymédiának, mi meg inkább használjuk a fejünket, ha már a fülünk közé szorult.

Nem ünneplem és nem gyászolom a két kormánykorifeus letiltását, de amíg a valódi okot – tehát a cyberbűnözést – nem kezdik el üldözni, addig lesz ilyen.

Mindkét oldalon.

Ezek szerint örökké lesz: mindkét oldalnak szüksége lesz mártírokra, mindig.

Már, ameddig két oldal határozza meg a (köz)tudatot.

Én már most is kicsit nagyobbnak, színesebbnek látom ezt a világot a marakodó magyar belpolitikai életnél, nem érmének, két oldallal, hanem golyóbisnak, számtalannal.

Na, mindegy, az a lényeg, hogy az Origo gyászban van.

Még jó, hogy részvétet nem kell nyilvánítani nekik.

Jövőre azt is bevezetik.

Szele Tamás

- Hallotta, Hacsek?

- Halottam, de nem érdekel.

 - Honnan tudja, hogy nem érdekli?

 - Engem most semmi sem érdekel.

 - De ez fogja. Orbán Ráhel, koszos pelenka...

 - Mondtam, hogy nem érdekel. Kérem, én csődbe mentem, a fiamat letartóztatták hazaárulásért mert találtak nála egy MUOSZ-igazolványt, a feleségem elhagyott a Simek kedvéért, mert az belépett a CÖF-be, a lányom Abesszíniába szökött mixernőnek, a kutyám megugatott és a macska megette a bankkártyámat. Pincér, egy fél vodkát! Fél litert, nem fél decit! Nem citrommal, ciánnal!

 - Szegény barátom, de ez akkor is nagyon fontos. Tudja, a pelenka...

 - Maga barom, azt sem tudom, ma lőjem főbe magamat, vagy várjak őszig, mert a főtárgyalás idejére már úgyis bevezetik a halálbüntetést, kilépünk az Unióból, és államilag mégis olcsóbb volna. Nyitva van még a sarkon a revolverkölcsönző?

 - Nem, becsukták tiltott fegyverviselésért.

 - Naná. Mégis, mit vártak mit fognak találni egy revolverkölcsönzőben? Érett túrót macesszel?

 - Azt is találtak, de kérem, ez világbotrány... a pelenka...

 - Dugja a seggébe azt a pelenkát, nem jut el az agyáig, hogy nincs a világnak az a koszos pelenkája, ami engem most érdekelne?

 - De pedig ez nagyon fontos!

 - Tudja maga, mi a fontos? Nézzen ki az ablakon, mit lát?

 - Mintha lőnének. Kitört a forradalom a pelenka miatt?

 - És zászlajára tűzte. Nem, maga marha, látja azokat az egyenruhákat?

 - Nem ismerem őket.

 - Én igen: Sziám és Burma megszállta Magyarországot a jelek szerint, és most sarcolják a népet.

 - Borzalmas, kérem. Ez is amiatt a pelenka miatt van...

 - Maga hülye? Húzza le a fejét, ez most kereszttűz volt... hiába, ezek az oroszok tudnak lőni.

 - Miféle oroszok?

 - Nézzen már ki, a sziámiakat kikergette a Vörös Hadsereg, és most ők sarcolnak. Van órája?

 - Már csak egy. Az utolsó. Szerintem ütött is. És egy pelenka miatt...

 - Galambocskám, hagyja már azt a pelenkát, énekeljünk szépen Volga-himnuszokat az ezredes úrnak, ha már befáradt ide a kávéházba... eeej, ljúliii-ljúli... na, hogy megy?

 - Szarul.

 - Azért csak énekeljen maga is, biztos, ami biztos. A Katyusát tudja?

 - Tudom.

 - Akkor énekelje, oroszul.

 - Oroszul nem tudok.

 - De tud.

 - „Messze-messze, lent a Volga mentén élt egy lány, Pelenka a neve...”

 - Katyusa, nem Pelenka! Hagyja abba, már elmentek.

 - Bozse moj.

 - Maga is mostanra tanul meg oroszul, mire megjönnek a kínaiak.

 - Hagyjuk abba, ezeknek úgysem tudunk énekelni.

 - Ezeknek nem, de már mennek is. Csak pár kereskedelmi kirendeltséget hagynak maguk után. Mármint épen. A sajátjaikat.

 - Szóval, az a pelenka...

 - Menjen a jó büdös francba a pelenkájával, látja azokat a zöld fényeket az égen?

 - Mekkora pelenkák...

 - Pelenka az öreganyja térgye kalácsa, az. Repülő csészealjak. Csillaghajók.

 - Mondja, ezek humanoidok?

 - Tudja a fene, miért kérdi?

 - Hátha őket érdekli a pelenka...

 - Hagyja már azt a nyüves pelenkát, ahogy elnézem, ezek három méter magas egysejtűek. Az egyik épp ide tart.

 - Az segít, ha éneklek neki?

 - A pelenkáról?

 - Csak arról tudok...

 - Nem segít. Megpróbálok beszélni vele. (Felemeli a jobb kezét) Békés lények vagyunk!

 - Glbmlll.

 - Beszélni szeretnénk a vezetőjükkel.

 - Brml. Glfm npkr.

 - Minden értelmes élőlény testvér az Univerzumban!

 - Prr! Prmt ktt mnrmn!

 - Örvendek. Ez itt a barátom.

 - Jó napot kívánok. Hallották már a pelenka...

 - Grrrrrr! Blxbmbrrr!

 - Maga monomániás. Ezek szétlőtték a fél kávéházat. Minek kellett azt a pelenkát emlegetnie?

 - De hát valami fontosat akartam mondani...

 - Sikerült. Még jó, hogy az italos pult és a hűtő egy része megmaradt.

 - Sajnos, azt hiszem, nem sokáig örülhetünk neki.

 - Hogyhogy?

 - Felszállás közben kicsit magukkal rántották Ausztráliát, ettől a bolygó tengelye elferdült, és most szép lassú, spirális pályán zuhanunk a Napba.

 - Hát, akkor mindennek vége. Igyunk egy kortyot, aztán imádkozzunk. Teljesen be vagyok szarva.

 - Akkor most jól jönne a pelenka, ugye?

 - Én magát halálunk előtt orbitális pályára állítom és utána vidám izlandi népdalokat fogok énekelni.

 - Ne mondja, tud izlandiul?

 - Ha erre kell, tudok!

 - Várjon, mintha normalizálódna a bolygó pályája...

 - Tényleg. Ezek a kínaiak építettek három gigászi rakétahajtóművet, és pályán maradunk. Hála az Égnek!

 - Látja, itt is jön egy kínai úrhajós.

 - Nihao, drága elvtársam, Isten hozta, nagyon hálásak vagyunk, van még egy kis vodkánk, parancsoljon! Én Hacsek vagyok, a barátom Sajó.

 - Tízezer boldogság tölti el lelkemet Ha-cheg és Sha-yo urak, méltatlan vagyok ismeretségükre.

 - Magát hogy hívják, elvtárs úr?

 - Szerény nevem Pe Len-ka.

 - Hogy én miért nem lőttem főbe magamat a legelején...

Szele Tamás

Aki már felnőtt volt a kilencvenes években, annak idején Klapka mestertől megtanulhatta, hogy kétféle mosópor van: hagyományos és nem hagyományos. Ugyanis a mosóporreklámok – hogy kerüljék az üzleti hitel rontását – a „hagyományos” tisztítószereket simfelték, míg Klapka úr nem dobta piacra a „Hagyományos mosóport”. És helyből nyert egy kalap pénzt a perekkel.

Ez a Toroczkai László is valami hasonló recept szerint dolgozik, illetve ő még nem emelkedett klapkai magasságokba, egyelőre csak a hagyományos mosóporokat és pártokat akarja kisöpörni a piacról, hogy aztán a sajátját terítse, ami ugyan fikarcnyit sem különbözik a többitől, de ha nem lenne konkurencia, akkor ezt nem venné észre senki. Ez különben minden egyéb politikai párt módszere is. Körülbelül az az érzése az embernek mikor a Mi Hazánk Mozgalom tegnapi zászlóbontását elemezgeti, mintha egy érettségizőt látna ugróiskolázni: oké, érdekes játék volt annak idején, de ebben az életkorban nem kéne már továbblépni? Nem kéne, ugyanis emberünknek utoljára az ugróiskola ment jól életében, abból akar maturálni is, diplomázni is, megélni is élete végéig.

Esetünkben az ugróiskola a Jobbik első, vérnacionalista periódusa.

Meg a tévéostrom.

Az tényleg jól ment Toroczkainak, elhiszem, hogy akkor úgy érezhette: megtalálta a hivatását, csak sajnos a gyakorlatban egy átlagos magyar állampolgár életében maximum harminc-negyven alkalommal vesz részt zavargásokban, ebből azért nem lehet megélni. De hagyjuk a moralizálást, lássuk, miket beszélt a zászlóbontó vezér?

„Valódi megoldást ígért a valódi, más politikai erők által nem kezelt problémákra a bejegyzés alatt álló Mi Hazánk Mozgalom elnöke a szervezet hétfői budapesti rendezvényén, több száz fős hallgatóság előtt.    

Toroczkai László közlése szerint éppúgy kezelik majd a pénzintézetek által sanyargatottak helyzetét, mint a kivándorlás problémáját, az uniós források lehívására létrejött nagybirtokok helyett pedig a tényleges tevékenységet kifejtő magyar gazdákat pártolják.

A gyerekgyilkosok, „megrögzött gonosztevők” esetében ismét bevezetnék a halálbüntetést, nyilvánosságra hoznák az ügynöklistákat, megvonnák a kommunista luxusnyugdíjakat, véget vetnének a voksvásárlásnak és elvennék a szavazati jogot az írni-olvasni nem tudóktól, leállítanák a szerintük felesleges pénzkidobást jelentő cigányügyi programokat.

Céljaik között említette, hogy minden politikai párt legyen köteles a választás előtt világos, egyértelmű programmal fellépni, miniszterelnök-jelöltje pedig nyilvános vitára kiállni.

Ha az Európai Unió nem jól működik, megváltoztatjuk - jelentette ki, hozzátéve, „ha kell, bármilyen tabunak neki fogunk menni”, amihez partnereik is vannak európai politikai színtéren.

A mozgalom megalakulása kapcsán Toroczkai kijelentette, „ha lenne egy jó ellenzék, nekünk semmi dolgunk nem lenne”, de szerinte ez nem mondható el a magukat 21. századinak nevező pártokról. Kifogásolta: eddig még senki nem mondta el, mi ennek a csoportnak az értékrendje. 

Szerinte „ez az ellenzék tolvaj oligarchák, bankházak és külföldi magyarellenes szolgálatok zsebéből lóg ki”, és nem magyar Magyarországot, hanem Európai Egyesült Államokat akar.

Mi ehhez az ellenzékhez nem akarunk tartozni - jelentette ki Toroczkai László, aki szerint támogatóik száma több ezerre rúg, a politikai közösséget pedig „nem a vak hatalomvágy, nem az elvtelenség, nem az öncélú pártérdek, hanem csak és kizárólag a haza érdeke mozgatja”.

Megemlítette, azért támogattak korábban egyes kormányzati intézkedéseket, mert azokat jónak tartották, nem utolsósorban azért, mert azok némelyikét tőlük vette át a kormányoldal.

Dúró Dóra elnökhelyettes beszédében azt ígérte: tabuk és megfelelési kényszer nélkül politizálnak, olyan problémákat is felvetve, amelyekről más pártok nem szólnak.” (MTI)

Aki most azt mondaná, hogy ez végre egy határozott hang a magyar politikai életben, és esélyt adna ennek a rablóbandának, annak fel kell nyitnom a szemét: Toroczkai most gyakorlatilag nem a saját beszédét mondta el, hanem vagy Vona Gábor egy 2012-es eszmefuttatását porolta le, vagy Orbán Viktor valamelyik tavalyi interjúját. Nincsen ebben, kérem, semmi, de semmi új.

Ez csak a (szélső)jobboldal ócska, állott, ezerszer újramelegített, valamikor sikeresnek talált receptjeinek a közönség elé tálalása, igaz, nem sajnálták belőle a borsot, paprikát, köményt, ne érezze senki, hogy maga az étel bizony már romlásnak indult. És hajdan sem volt erős. Meg merném kockáztatni: olyan nagyon magyar sem. Mi magyar volna abban, amit német, olasz, orosz, mindenféle nemzetiszocialista forrásokból lapátoltak össze és adtak neki egy helyi stichet? Tudjuk, hogy a szélsőjobboldaliság egy franchise-rendszer, minden országban helyi fazonra kell igazítani.

És hát az sem túl eredeti benne – ezt már nem az MTI-ből szedem, hanem a 444 helyszíni tudósításából – hogy hadat üzen az ellenzék pártjainak. Én sem rajongok értük, a kormányért meg még kevésbé, de ez már bohózat, békaegérharc, brachomiomachia, tessék már megmondani, azon kívül, hogy „radikális fellépést” ígér minden területen, miben különbözik ez a párt az összes többitől, de legfőképp a kormánytól? Maximum annyiban, hogy kevesebb a tagja meg a pénze. Ne gagyarásszon olyan ember huszonegyedik századról, értékrendről, akinek a politikai bölcsője a tizenegyedik században ringott, az értékrendje meg egyenesen a Neander híres völgyéből származik.

Megoldást kínál, azt tetszik mondani? Igen: a lehető legrosszabb megoldásokat sorolja, amik csak elképzelhetőek. És nem érv, hogy „de legalább megoldások” - nem azok. „Nem fázik meg, nem izzad a lába, hogyha tőből le van amputálva”, tartja a régi pesti mondóka, és ezek is ilyen amputációs megoldások. Szüntessük meg a cigányság minden támogatását, mert akkor az olcsóbb lesz. Most lesz olcsóbb, egy-két évig, utána drágább, ugyanis ezek az emberek nem tűnnek el, csak még munkájuk, szakképzésük sem lesz, csak az elkeseredettséget növeljük bennük az egekig!

Vonjuk meg az írástudatlanok szavazati jogát, mondja Toroczkai a választási győzelem reményében – én az ő helyében jobban bíznék az írástudók szavazati jogának megvonásában, az előnyösebb volna ennek a pártnak. Igaz, a kormány is erre játszik.

Amúgy tessenek elképzelni egy koalíciót.

Szigorítsuk a büntetési tételeket, ordítja, és ha nem tudnánk, hogy Oroszországgal kötendő csererab egyezményre gondol, akkor elméláznánk: hova teszi majd azt a rengeteg elítéltet, mikor a börtöneink már így is túlzsúfoltak, de többszörösen? Szerencsére pár hete kikottyantotta: Szibériába. És ezek az emberek emlegetik a Gulágot, ki sem esik a szájukból...

Ja, lenne halálbüntetés is, ha nem tetszik, kilépünk az Unióból, elvégre tényleg sokkal fontosabb pár kapcabetyár felkötése, mint az, hogy legyen mit ennünk. Az bagatell.

A nemiséget érintő eszméit el is kerülöm, ugyanis attól tartok, hogy ha hozzájuk nyúlok, még elkap a fáraó átka, ezek a gondolatok már II. Ramszesz idejében is túlhaladottnak számítottak, pedig az egészen pontosan háromezerháromszáz éve volt.

Mondott még valamit?

Ja, azt, hogy minden más ellenzéki párt ügynök és hazaáruló. Ez eposzi jelző nála. Ő bezzeg nem, de kicsikét sem.

Mármost, anélkül hogy az ellenzék pártjait olyan nagyon védené az ember, mert ők sem biztos, hogy nyugodtan leülhetnének a Kerek Asztal mellé a Vésztjósló Székbe, mondjuk ki: ezek csak elvtelen senkiháziak és balfácánok, de nem hazaárulók és főként nem neonácik. Ezt azért nagyon lényeges különbségnek találnám.

Miért van az, hogy Toroczkairól és mozgalmáról az embernek a nyolcvanas évek gasztronómiája jut eszébe? Azért, mert pontosan azt is látjuk.

Ez egy üzemi konyha. Egy kicsit csóró, kicsit slampos menza.

Toroczkai vette a kormány összes ötletét, és mindegyikre rátett egy lapát fűszert. Ez tulajdonképpen csak annyiban radikalizmus, amennyiben a kormánypártiság radikalizálását látjuk. Feljavították a NER-t sok-sok Delikáttal, gulyáskrémmel, Piros Arannyal, Erős Pistával, fokhagymakrémmel, és esküdöznek, hogy ennél finomabb nincs is. Aki azt mondja, evett jobbat: áruló.

Hát, ezen a menzán sem biztos, hogy ez a szakácsművészet csúcsa, ugyanis ehetetlen, de általában viszont egészen biztos, hogy mérgező ez a kotyvalék. Biztos, hogy lesz, aki majd teli szájjal zabálja, de az is biztos, hogy senkinek sem tesz majd jót, és jól sem lehet lakni ettől a vegytani laboratóriumban termett lakomától.

Van annak valami bája, hogy most, pont most, mikor a magyar társadalom kezd valamennyire ráébredni, hogy nem szimplán pártpolitikai gondjaink vannak, az alapvető hibák rendszerszintűek, így a hagyományos pártpolitika ki sem vezethet minket a bajból, pont most fedezi fel egy párt, miszerint ha az összes többit hazaárulónak nevezi, akkor ő nem lesz az.

Tuskó Hopkins sem szerepelt a névsoron – hiszen ő olvasta. Most már csak azt az apróságot kell elintéznie Toroczkainak, hogy ő olvashassa a névsort, de ez az, ami nem fog menni.

Az előbb azt írtam, egy párt jött rá, hogy a vetélytársakat kormányoldalról kell árulónak nevezni? Nem adok két napot, és mindegyik rá fog kapni erre a módszerre, tiszta kabaré lesz a magyar belpolitika.

Érdekes idők jönnek, annyit mondhatok, és a kivezető utat nem a politikai pártok mutatják, a rendszer maga beteg, azt kéne átalakítani, és nem valamiféle nemzetiszínű PVC-mennyországgá.

Talán fel lehetne nőni esetleg, kiállni az ugróiskolából és elgondolkodni, mi a baj, hol a baj.

De amíg Toroczkai mester és társai meccsét nézzük, addig erre esély sincs.

Szele Tamás

Kérem, az augusztus huszadikai vezércikk olyan kötelező gyakorlat, mint műkorcsolyában a leszúrt Rittberger vagy a dupla Axel, aki nem tudja, nincs mit keressen a pályán. Hát elköveti az ember, én már életemben legalább harminc-valahányat írtam – csak azt nem tudom, hogy mi végre. Mert, hogy ember még augusztus huszadiki írástól jobb vagy okosabb nem lett, az is biztos.

Tulajdonképpen olyan kötöttpályás egy ilyen vezércikk, sőt, a magyar sajtó mai szerkesztése is, mint a huszonnégyes villamos. Hogy néz ki a magyar napilap a nemzeti ünnepen?

Elindulunk a Keletitől, bocs, Szent Istvántól, intelmek, itt vigyázni kell, mert a Teleki térnél lehet menni jobbra is, nemzeti nagyság és államalapítás, birodalmi tudat irányába, meg balra is, intelmek felé, ha jobbra mentünk, elő a kereszténység felvételével, ha balra, akkor a következő megállót kihagyjuk és a Magdolna utcánál egyből át a piroson az Új Kenyér Ünnepéhez, előtte hosszú idézet akárhonnan, ha más nem, a Wikipédia „kenyér” szócikkéből, balról említeni Alkotmányunk besározott ünnepét, jobbról vérzivataros századainkat. Szentkorona, hasonlók. Arany kalásszal ékes rónaság.

Dolgos népünk győzni fog.

Vagy csak dolgozni.

Következő állomás a tisztavatás a Kossuth téren (mintha lenne koszos vatás is), aztán Áder János ünnepélyes komolysággal felvonja a díszbeszédet és részéről légi-vízi parádé.

Este körmenet, másnap munkanap, csavarmenet.

Nemzeti Lovas Díszegységről képek, Nemzeti Gyalog Részegségről nem. Tisztjelöltek leteszik az esküt, mert már alig bírják.

Várban zenés programok, Magyar Izék Utcája.

Ja, nem izék, ízek.

Ez a reggeli anyag. Nap közben politikusok beszélnek marhaságokat, pont, mint hétköznap, csak most többen kell hallgassák őket, országszerte harminc falunapot tesznek tönkre a szájmenésükkel, Mari néni és Pista bácsi Alsókökénybükköskülsőn nem érti, mi az a dzsenderszak, de nem kérdik, Pista bácsi iszik még egy pálinkát suttyomban, Mari néni bokán rúgja, kitépi a suttyomot is, szónok tovább beszél, lőtéri kutyát nem érdekli, de mondja, mert muszáj neki.

Apropó lőtéri kutya, holnap valaki nézzen utána a kutyamenhelyeken, hány szerencsétlen, világgá szaladt ebet tudtak összefogdosni a tűzijáték után.

Apropó tűzijáték, baromira érdekelne, hogy lehet megírni valamit szavakkal, ami ennyire vizuális, de minden évben megírják, többen is, amint lángrózsák nyílnak a budai Vár fölött, és szikraesőben ünnepel a tömeg. Jut eszembe szikraeső, az ügyeletes figyelje az időjárásjelentést is, ha vihart jeleznek, riasszunk.

Úgyse olvassa majd senki, de riasszunk.

Holnap hajnalban, ha valaki a hídon jár, fotózzon szemetet, az mindig jól jön. Lesz szemét, kollégák, nyugalom, az az egy mindig volt, mindig lesz, tessék megfotózni.

Akkor még mi van?

Ja, hát a lényegesebb beszédekből szinopszis. Összeállítás, percről percre. Elképzelem az olvasót, amint lázban égve figyeli a képernyőt: vajon mit mond Orbán vagy Kövér?

Pontosan ugyanazt, amit tegnap mondott és holnap fog, csak ma kicsit hülyébben öltöznek hozzá. Üzennek, fenyegetőznek. Kövér éppen a tömegtájékoztatásba vizionál „törvényalkotási beavatkozásokat”, a maradék sajtó meg az ő gyomrába bele mindenféle egyebeket. Orbán lehet, hogy meg se szólal, majd kiküldenek beszélni helyette valakit, Orbán ül a lótuszvirág előtt, és magyarul tanítja a növényt. De az is lehet, hogy egyszerűen alszik. Szabadságon van. Majd mond valamit helyette a Gulyás.

Este időjárástól függően hadiösvényre lép az operatív törzs, és tomahawkját lengetve bejelenti, hogy a nemzeti ünnep rendbontás nélkül folyt le. Pista bácsi pálinkáját kivéve. De ott sem történt komolyabb személyi sérülés.

Rendőri szerveink hazamehetnek.

Rendőri szerveinket átültetik.

Valaki menjen ki a tűzoltóság ügyeletére, kollégák, 358 tűzijátékot jelentettek be az országban, kizárt dolog, hogy ennyi pattantyúból ne legyen tűz.

Jobboldali lap számoljon be a lánglovagok áldozatos munkájáról, baloldali a fizetetlen túlórákról, ha van tűzeset, akkor arról is. Ha nincs, arról még inkább.

Tényleg, ügyelet... reggel hívjátok fel a detoxot is, hányan kerültek be új kenyér miatt. Vagy alkotmánymérgezéssel.

Aktuális téma? Mára? Megőrültetek?

Úgyse olvassa el senki!

Augusztus huszadikán sem a sajtó, sem az ünnep nem szólhat semmiről, ez már Szent István törvényeiben benne foglaltatott!

Na, akkor mára megvagyunk, kollégák, egye meg a fene, ahány ünnepnap van a világon.

Mert a sajtóban az ünnepnap az, amikor nem lehet dolgozni, csak muszáj.

Ami meg muszáj, az így néz ki.

Szele Tamás

Sajnos nincs rá jó magyar kifejezés – az analízis elemzés, de hogy nevezzük azt, amikor a nagyon okos kormánytagok megszólalásait elemezzük? Az ember a szájával szólal meg, többnyire még ők is, anális nem lehet, ami orális, egyszóval marad ez a szakkifejezés. Oralízis. Tulajdonképpen láttam már rosszabbat is. Akkor lássuk, ki mit mondott a héten?

Vegyük előbb az Apraját, hogy utána, a végére jöhessen a Nagyja, mondaná egy orosz klasszikus, tehát akkor hogy is sült el Szájer József Brüsszelbe kihelyezett lövegünk agya?

„A polgári oldal az elmúlt huszonöt évben óriási erőfeszítésekkel hozta létre azt a médiát, amelyet még Medgyessy Péter javasolt nekünk, amikor kifogásoltuk, hogy a Fidesz nem jelenhet meg a közmédiában. A hazai médiaviszonyok mostanra persze jobbak is lettek, de ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható.”

Kérem, nekem gyanús, hogy ez az ember nem Brüsszelben volt az elmúlt években, mert ott van tévé, rádió, internet, hanem egy barlangban üldögélt, Indiana Jones utolsó kereszteslovagjával. Olyan frissek az információi, hogy már várom, mikor kezd el panaszkodni Szaladdinra és lát neki keresni Oroszlánszívű Richárdot. Hát hol van már Medgyessy Péter? Ne mondjuk, hogy ahol a baloldali médiatúlsúly, ugyanis Medgyessy létező személy volt, a „baloldali médiatúlsúly” meg – főként az ő idejében – mesebeli elem. Szájer épp saját magát cáfolja meg, mikor az elmúlt huszonöt év jobboldali médiaerőfeszítéseit méltatja: tessék már nekem egy olyan, állami dotációban is részesülő jobboldali sajtóterméket mondani, ami csődbement? Oké, a Magyar Nemzet megszűnt, a Hír TV-t most is épp herélik, de senki se gondolja, hogy Simicska és a kormánymédia egymás elleni manővereinek köze volna a valódi piaci folyamatokhoz, aki ezt elhiszi, annak büntetésből kiadom a feladatot: pirkadatra hozza el nekem a Magyar Idők auditációs adatait, mennyit adtak el, mennyi volt a remittenda. Vagy akár a Magyar Hírlap hasonló mutatói sem volnának érdektelenek. Ezekben az az érdekes, hogy a tulajdonosok nyugodtan hazudhatnának akárhány eladott példányt, ember nem volna képes ellenőrizni, de még ahhoz is lusták: inkább egyszerűen kihagyják az auditálást az életükből. Ahol nincs adat, ott ne keress. Szóval, hogy térjünk vissza a kályhához, Szájer szerint baloldali médiatúlsúly van Magyarországon. Talán el kéne kezdenie magyar sajtót olvasni.

Ugorgyunk, kérem, mert még sok van. Megszólalt ugyanis Kásler Miklós is, az új emberminiszter, és beavatott minket fantasztikus világképébe (https://magyaridok.hu/belfold/kasler-miklos-nem-teljes-az-ember-ha-identitasa-csorba-3398293/): az már biztos, hogy ő a Hugo- és Nebula-díjak idei várományosa (ezeket a tudományos-fantasztikus irodalom terén elért sikerek miatt adják). Pár röpke idézet tőle:

„A Tanácsköztársaságnak például nem volt esztétikája, mert a gyilkolásnak nincs esztétikája.”

Hát, egyrészt a Margitsziget nyilvános közparkká alakítása nem nevezhető épp gyilkolásnak, de másrészt számoljunk: a vörösterrornak körülbelül 3-600 áldozata volt, dr. Váry Albert 1922-ben kiadott, A vörös uralom áldozata Magyarországon c. könyve 590 halálos áldozatot dokumentál. És őt nehezen hívhatnánk bolseviknak. A fehérterrornak különböző számítások alapján legkevesebb ezer, de nincs kizárva, hogy ötezer is. A gyilkolásnak valóban nincs esztétikája, épp ezért kérem Kásler urat, hogy gondolkodjon el a fehérterrort mennyekbe menesztő Tormay Cécile műveinek mély és lélekbe markoló szépségein, ugyebár. De mondott ő mást is.

„Például az ógörög vagy a latin elengedhetetlen a történelem feldolgozásához, az ókori és középkori forrásmunkák olvasásához. A XIX. század ­közepéig a hivatalos nyelv a latin volt hazánkban, még sincs elég történészünk, régészünk és folytathatnám, aki érdemben tanulmányozni tudná az 1844 előtti történelmünket, jogalkotásunkat, aki feldolgozná a múltunkra vonatkozó írásokat, a Vatikánban összegyűjteni a forrásanyagot, az isztambuli könyvtárakról vagy az örmény kolostorokról nem beszélve”

Vitathatatlan. Mikor először hallottam, mekkora vehemenciával támogatja a klasszika-filológiai tárgyak népszerű oktatását, először azt hittem, egy álruhás humanistával van dolgom, reneszánsz elmével, miniszteri lepelbe bújt Rotterdami Erasmusszal, meg hát Goethe is volt a maga idejében miniszter (sőt, csak csendben mondom, hogy meg ne tudják, mert megy a selyemzsinór, miniszterelnök is). Hát akkor mégsem erről van szó, egyszerűen csak ki akar képeztetni pár hadosztály olvasódeákot. Ha van íródeák, kell legyen olvasó is. Kásler úr, nem jutok szóhoz: pont maga ne tudná, akinek orvosi tanulmányai során elengedhetetlen volt a latin nyelv megismerése, hogy ez a latin nem az a latin? Hogy a középkori krónikák latinsága kortól függően is változik és semmi köze teszem azt Tacitushoz? Hogy a göröggel ugyanez a helyzet, hogy a bizánci krónikákat elolvasni művészet a klasszika-filológusnak, és hogy az Iszfaháni Kódex nem létezik?

Ennyit a bölcsészettudományokról, térjünk át a hidrosztatikára és a biológiára. Mégis egzaktabb terület. Ezen a terrénumon Nagy István agrárminiszter alkotott olyan maradandót, hogy harmadik napja kísérletekkel próbáljuk alátámasztani a sarki kocsmában, egyelőre még a Jóisten is sörös lett, de eredmény még sehol. Lássuk a tézist! (http://www.kormany.hu/hu/foldmuvelesugyi-miniszterium/hirek/az-aszaly-a-fo-veszelyforras-ma-a-magyar-mezogazdasagban)

„Magyarország folyóiba kevesebb víz érkezik, mint amennyi távozik, így erkölcsi alapunk van öntözni.”

Arkhimédész nem alkotott ekkorát abban a bizonyos fürdőkádban, mint Nagy agrárminiszter, Akkor ez most hogy van? Épp az italmérésben tartózkodtam, mikor befutott a hír, megmutattam a tulajdonosnak is, és elkezdtünk gondolkodni. Ha Magyarországról több víz távozik, mint amennyi befolyik, akkor az is lehetséges, hogy kérjek egy félliteres korsó sört, és kiigyak belőle egy litert. Ez viszont az üzleti csőd lenne a kocsmának, így azonnal meg kell győződnünk róla, valóban lehetséges-e. A nyolcadik korsóig egyszer sem sikerült a félliteres edényből egy cseppel sem többet innunk, mint amennyi volt benne, aztán megpróbáltunk decit inni féldeciből, az sem ment, illetve a kísérletsorozat vége kissé ködbe vész, de tény, hogy könyvelhető veszteség az egzakt mérések (standolás) alapján nem érte az italmérést.

Anyagi engem annál inkább, de a tudomány művelése áldozatokkal jár.

Agrárminiszterünket az téveszthette meg, hogy az időjárás és a földrajz úgyszólván tökéletesen semmibe szokták venni a politikai határokat, így tehát ha elkezdjük számolni, hogy mondjuk a Körös vize Romániában ered, a Dunáé Németországban, akkor a Körös nettó behozatal, de a jóval nagyobb Duna tranzitforgalom, mert megy tovább, sőt, részben Romániába, deficitessé téve ezzel az államközi vízforgalmat, szóval ha elkezdjük a víz természetes körforgását kombinálni az államhatárokkal, kijöhet akár a miniszter eredménye is, de megnyugtatok mindenkit: egy cseppel sem folyik ki több víz, mint amennyi befolyik.

Ne adja fel, miniszter úr, a félévi vizsgáig még javíthat hidrosztatikából, és olyan kiváló tanuló, mint maga, nem bukhat meg. Hadd vigasztaljam önt a saját szavaival - ne adja fel, tartson ki!

„A szürkemarha a magyar állattenyésztés címerállata, s megtestesíti mindazt, ami a magyarokat jellemzi: konok, szikár, küzd a túlélésért és győz. Van múltja, jelene és benne van a jövő!”

Miniszter úr, fedezze fel magában a szürkemarhát, küzdjön!

Szele Tamás

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án közösen léptek fel Donald Trump elnök rágalmai ellen. Márpedig okuk van rá, súlyos a rágalom: az elnök megszólalásaiban eddig sem erőltette túl mereven a ragaszkodást a tényekhez, de a helsinki találkozó után túlment minden határon.

Ugyanis a sajtót – így, összességében - „enemy of the people”-nek, az „emberek” vagy az „emberiség” ellenségeinek nevezte. Ez volt az az utolsó csepp a pohárban, amitől talpra állt az ezerszínű, ezerfelé húzó, egymással természetszerűleg rivalizáló amerikai média és egy emberként dörög majd a hangjuk a tizenhatodiki vezércikkekben: „Elég!”

A mozgalmat a Boston Globe szerkesztősége kezdeményezte. A lapot mellesleg 1972-ben alapították, és fennállása során munkatársai csupán huszonhat Pulitzer-díjat kaptak, egyike a huszonöt legolvasottabb amerikai nyomtatott napilapnak, tehát vannak bizonyos hagyományaik. Ez mindenképpen elmondható. Ők tették közzé a felszólítást, hogy az Egyesült Államok vezető lapjai egyszerre közöljék tiltakozásukat, ugyanazon a napon, éspedig vezércikkben, hogy aki mást szeretne olvasni, annak is a szeme elé kerüljön a véleményük. A szerkesztőség szerint a kormány folyamatos támadása a sajtó ellen veszélyes és káros, dehumanizáló és tiszteletlen az olvasók felé is, amiért az elnök egyre tudatosabban kerüli a találkozási pontokat a szabad sajtó képviselőivel.  A Globe helyettes lapszerkesztője, Marjorie Pritchard már több, mint száz pozitív visszajelzést kapott, olyan nagy lapok tették le a garast mozgalmuk mellett, mint Washington Post, a New York Times, a Houston Chronicle, a Minneapolis Star Tribune, a Miami Herald vagy a Denver Post – és támogatják a kezdeményezést újságíró-szervezetek is, így az American Society of News Editors, és a New England Newspaper and Press Association.

Természetesen nem ugyanaz az írás jelent meg mindenhol, ez tévedés is lett volna: minden lap a maga módján, stílusában, a saját olvasóinak címezve írta meg, mi a véleménye erről a felháborító rágalomról.

Mert az: Trump elnök erősen túldimezionálja a saját fontosságát. Lehet bárki vagy bármi fontosabb az Amerikai Egyesült Államok elnökénél? Lehet bizony: az igazság. Az sokkal fontosabb nála is, másnál is.

Trump elnök most csapdában érzi magát, de ezt a csapdát saját magának állította: a helsinki találkozón valóban szégyenletesen, vállalhatatlanul, amerikai elnökhöz méltatlanul viselkedett. Már korábban is baja volt neki a sajtóval, de most, mikor a Mueller-bizottság vizsgálatai egyre különösebb dolgokat mutatnak ki, egyelőre csak a környezetéről, nyílt támadásnak értékelte – a mit is? Azt, hogy az amerikai sajtó tárgyilagosan számolt be a viselkedéséről a csúcstalálkozón. És hát a tények bizony méltatlanok voltak – annál rosszabb az a tényekre nézve, vont vállat Trump elnök, és hazugozta le a teljes médiát. Illetve, nevezte az emberiség ellenségének, ami azért árnyalatnyival több a hazugságnál. Jó néhány árnyalatnyival. Korábban is nevezett nagy múltú, közismert, akár száz évnél is idősebb lapokat egyszerűen „fake newsnak”, ha kényelmetlent kérdeztek, korábban is tiltott ki sajtótermékeket a Fehér Ház tájékoztatóiról (a „valóságon túli világ” kifejezés is egy ilyen alkalomból hangzott el először), de most minden határon túlment.

Ráadásul a valódi álhírsajtó előretörése is Trump kormányzásának köszönhető. Az ugyan még nem bizonyított tény, miszerint a rengeteg képtelen álhír és összeesküvés-elmélet, melynek megválasztását köszönheti, orosz médiaszakértők munkája lenne - sejthető, de bíróság előtt még nem bizonyította senki - az azonban mindennél többet mond, hogy a hitelesnek semmiképp sem nevezhető Breitbart News vezetéséből Steve Bannon a Fehér Házba emelkedhetett, mint elnöki főtanácsadó és vezető stratéga. Rémhírterjesztő ennél nagyobb karriert a történelemben még nem futott be. Természetes, hogy az álhírekre és hazug elméletekre támaszkodó kampány után Trump azt gondolja: a valódi híreket pont ugyanakkora fáradtság volna meghamisítani, mint hazugságokat koholni, és ennyit igazán megtehetne érte az amerikai média – de pont ezt soha, egyetlen valódi újságíró, sajtómunkás nem fogja megtenni neki. Se pénzért, se szép szóért.

Különben pedig, volt egyszer egy érdekes eset. Az 1930-as évek végén karikatúra jelent meg a japán császárról egy amerikai lapban. A japán követség magától az elnöktől követelte a karikaturista japán törvények szerinti megbüntetését, ami lefejezést jelentett volna. Roosevelt elnök meg is haragudott, el is mosolyodott és azt válaszolta:

„Az amerikai elnök nagy úr, sok mindent megtehet. De két dolog nem áll hatalmában: nem mondhatja meg, milyen idő legyen holnap és nem mondhatja meg, mi jelenjen meg az újságokban és mi nem.”

Trump elnöknek sajnos valójában nem is a sajtóval van baja.

Trump elnöknek a tényekkel van baja, melyek közismerten makacs dolgok, és ha figyelmen kívül hagyjuk őket vagy meghamisítjuk róluk a híreket, előbb vagy utóbb visszaütnek.

De lássuk a mozgalom eredményét így, két nap távolságból. A Washington Post, a Los Angeles Times és a San Francisco Chronicle nem írt külön vezércikket, abból az egyébként nem mellékes meggondolásból, hogy ezt a témát megírták már korábban és több alkalommal is, de, hogy ne maradjanak ki a közös cselekvésből, válogatást közöltek laptársaik vezéranyagaiból. Ez talán még kellemetlenebb volt Trumpnak és híveinek. A Minneapolis Star Tribune fájó igazságot vágott az elnök fejéhez: Trump még csak nem is az első politikus, aki hadat üzent a szabad sajtónak, legfeljebb ő napjainkban a legkitartóbb és legagresszívebb ezen a téren. De semmi újat nem talált ki. A Houston Chronicle vezércikke a sajtó hitelességének aláásását emlegeti, a Miami Herald leszögezi: ilyen mértékű aljasságra még Nixon elnök sem vetemedett a maga idejében, pedig ő a székét veszítette el a sajtó miatt. Végül is több, mint háromszáz vezető anyag jelent meg, lehetetlenség is volna mindegyiket szemlézni – de megmutatják az amerikai sajtó és nép szenvedélyes szabadság- és igazságszeretetét.

És Trump? Mit szólt mindehhez Trump?

Nem sokat. Szokás szerint két tweetben válaszolt, mondjuk ez is szép teljesítmény tőle, hiszen terjedelmesebb írásokra épp úgy nem képes, mint magvasabb gondolatokra. Az egyikben a Boston Globe pénzügyeiről értekezik, a másikban értelmezni próbálja a sajtószabadságot, és be is bizonyítja, hogy fogalma sincs arról, mi is lehet az.

„Semmi sincs, amit jobban szeretnék Országunk számára, mint a SAJTÓ valódi SZABADSÁGA. Tény, hogy a sajtó SZABAD, de többnyire csak HAMIS HÍREKET, politikai véleményeket közöl, vagy egyszerűen csak rátámad egyesekre. A BECSÜLET GYŐZNI FOG!”

Hát, elnök úr, olvashatna speciel mást is saját médiáján kívül, ugyanis ön tökéletesen leírta – a Breitbartot. Az közöl hamis híreket. De legalább jó kedvvel, bőséggel. A vélemény közlése mióta baj? Uram: mi már a kilencvenes évek elején, a „sajtószabadság-sajtótisztesség” vita korában túlestünk ezen a primitív kis érvelésen.

És több válasz nincs, Trump bőre úgy tűnik, korunddal van borítva, megkarcolni is alig lehet – de hiszen nem is neki szólnak az írások.

Hanem az amerikai választóknak. A mostani elnököt ők állították a polcra, ők is vehetik le róla.

Az azért mond valamit, hogy az Egyesült Államok sajtójának összehangolt tiltakozása pont Bostonból indult el.

Bizony Bostonból. Miről is nevezetes ez a város?

Arról, hogy volt ott egy teadélután. Aminek mindenféle következménye volt aztán, például megalakult maga az Egyesült Államok.

Én Trump helyében mindent komolyan vennék, ami Bostonból jön.

Szele Tamás

Kissé ellenérzésekkel írom ezt a történetet, ugyanis nem vagyok biztos abban, érdemlek-e én ennyi figyelmet – akár magamtól is. Mentsen a tény, hogy lehet közérdekű az eset, mással is előfordulhat, és, sajnos, van egy olyan érzésem, hogy távolról sincs még vége, jönnek még fordulatok. Kerüljön ez nyilvánosságra, hogy úgy mondjam, menet közben.

Az úgy történt, hogy tegnap, mint minden más napon, lementem vásárolni a sarokra a Milánékhoz. Kicsiny, ám jól felszerelt boltocska, nem lehet mellette éhen halni, nekem is kell az a minimális mozgás, és az étel nem fog magától feljönni. Mire visszaértem – ez olyan 16:30 körül lehetett – több ismerősöm figyelmeztetése várt, miszerint szélhámoskodnak a Facebookon a képemmel, a nevemben. No, ezt megnézzük, történetesen délelőtt már volt egy afférom, melynek során tegnap reggeli írásom címe miatt egy önuralmát vesztett úr azzal fenyegetett, hogy „elmarom a torkát aki ezt lemerte írni neki már nem fog kelleni többet erőlködni a WC-n!”, továbbá „Mint a legyet lecsapom futtában ha még egyszer ilyenre meri magát ragadtatni!”

Az úrnak az volt a baja, hogy az írás címe „Futóbolondok” volt és az ő vezetékneve történetesen Futó – ennyi erővel, ha leírom, hogy „Rózsalovag”, nekem esik minden Rózsa? Továbbítottam neki az értelmező szótár idevágó szócikkét, jeleztem, hogy erőszakra erőszakkal válaszolok, de maradjunk annyiban, hogy ő most bolondozott, és ha nem tetszik, találkozzunk a bíróságon.

Műhely-dolgok ezek, nem is szokásom megosztani az olvasóval, majd' minden második-harmadik napra akad derék honfi vagy honleány, aki el akarja hagyatni velem a földi siralomvölgyet, most is inkább csak jelzem vele, hogy tegnap a szokásosnál is pocsékabb nap volt.

De most inkább beszéljünk Spuvunya Jánosról. Spuvunyáról, aki nem létezik, legalábbis a Google nem ismeri, és aki olyan tökéletes hasonmásom, hogy még az én képem is elkészülhetett róla, ráadásul olyan helyen, ahol csak én jártam. Ugyanis ha ott jár rajtam kívül a tükörképem is, hát csak észreveszem.

Igen, kérem, mint egy kattintással kiderült, bizonyos Spuvunya János, állítása szerint egyetemi oktató, az én profilképeim egyikét használta, sőt, az én háttérképemmel. Most más a Facebook-profilképem, de korábban évekig ez volt, mindenki ismeri, már aki engem is ismer. A háttérképemet pedig egyszerűen ellopta a nagyobb hitelesség kedvéért. Az én profilom olyan nyolc éves, Spuvunyáé tegnap reggel született (és délután hunyt el), adatokat nem tartalmazott, bejegyzést is csak egyet. Abban pedig az állítólagos egyetemi tanár arra panaszkodott, hogy az egyik minisztérium ismeretlenek számára követelte tőlük diploma kiállítását.

Bizonyíték sehol, „akik ismernek, tudják, hol tanítok” - írja Spuvunya, csak az a baj, édes úr, hogy senki sem ismeri. A történet ezer sebből vérzik, kezdve azzal, hogy diplomát nem egy ember állít ki, tanulmányi eredményeket évekre visszamenőleg hamisítani lehetséges, de nagyon fárasztó munka, és semmiképpen sem augusztus második felében van a diplomaosztás (arról már nem is beszélek, hogy a hamis diploma kész lebukás, hiszen bármikor előkerülhet valaki, aki nem volt az illető évfolyamtársa). Kormányellenesnek kormányellenes a duma, csak épp sajnos hazugság. Elképzelhető lenne talán jövőre, idén még macerás.

De mindegy is az igazságtartalma. Az a nem mindegy, hogy Spuvunya János az én képemmel álorcáskodik. Írtam is neki egy szép episztolát, ha nem is olyant, amilyent a zaporozsjei kozákok a török szultánnak, de volt benne erő.

„Spuvunya úr. Ha és amennyiben nem hagyja abba azonnal, de azonnal a képem használatát, nem a Facebooknál jelentem fel, hanem a polgári bíróságon. Arra mindenképpen készüljön fel, hogy ebből nagyon nagy baja lesz így is.

Szele Tamás”

Elment tegnap 16:43-kor, ez után azonnal jelentettem a Facebook adminisztrációjának az esetet, ők pedig példaszerű gyorsasággal törölték. Mármint Spuvunya Jánost, a felhasználók sorából.

Helyes, mondhatnánk, akkor dőljünk hátra és élvezzük az életet, csak éppen aljas a történet, több okból is. Gyújtsunk pipára és menjünk rajta szépen végig, kedves Watsonom.

Először is:

Ki szélhámoskodhat a képemmel? Akárki. Kapásból fel tudok sorolni legalább száz olyan embert, aki valamilyen írásom miatt haragudhat rám. Tele van ez az ország politikai szélhámossal, kicsivel, naggyal, előszeretettel csinálok belőlük bohócot, könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik rosszat akar nekem. Neveket nem írok, bár a fenyegetés, mint már mondtam, hétköznapi jelenség, ha annyiszor vertek volna agyon, kötöttek volna fel, beleztek volna ki, ahányszor ígérték, velem lenne tele nem csak a Kerepesi temető, de még a Kozma utcai is. Akárkinek eszébe juthat, hogy elkövessen ellenem valami aljasságot.

No, de mire volt jó ez?

Így, ilyen formában még semmire. A jó Spuvunyának dolga akadhatott, nem volt ideje telenyomni a profilját tartalommal, de ha nem veszik észre sokan – ismerősök, olvasók, köszönöm is nekik, ahogy a posztról készült képernyőmentést is – hát pár nap alatt élő Spuvunya-profilt alakít ki, bejegyzésekkel, fotókkal, mindenfélével (gondolom, a javát tőlem lopta volna). Aztán ő jelent engem a Facebooknak, miszerint lopom a személyazonosságát. Ha szerencséje van, és lehet neki olyan, engem rúgnak le az oldalról, ő marad. Akkor már nyugodtan átnevezheti Spuvunya Jánost Szele Tamásra, és azt művel a nevemben, amit akar.

Mondhatnák konzervatívabb ismerőseim, hogy „mit zavar az téged, 2010 előtt is elvoltál Facebook nélkül, most is elleszel”, de egyrészt nekem ne egy Spuvunya mondja meg, hol lehetek és hol nem, másrészt egy online újságírónak kicsit nehéz gyakorolni a szakmáját online jelenlét nélkül (és ezt nagyon is jól tudta a támadó). Meg aztán, kavar pár botrányt a nevemben, és a négy munkahelyemből háromtól búcsúzhatok is. Védekezhetek ugyan, de nem megyek vele sokra. Aztán, ha már a Facebook elfogadta az állítólagos Spuvunyát Szele Tamásnak, onnan csak egy lépés, hogy ügyes, kitartó levelezéssel kicsalja a Google-fiókom jelszavát is a cégtől, hiszen mondhatja, hogy elfelejtette. Azzal pedig – ha jó szoftverész – minden, valaha használt jelszavamat megkapja, ugyanis a kereső ezeket regisztrálja. Persze, ember kell ahhoz, hogy kibányásszuk a fiókból, de a lehetőség adott. És máris hozzáfér a bankszámlámtól a telefonomig bármihez. Vagy mondjuk rágalmaz egy zsírosat a nevemben, esetleg felvesz egy bankhitelt, egyszóval sok mindenre jó a személyazonosság ellopása.

Ezek még csak a köztörvényes verziók, kérem, ugyanis egy lopott identitás épp úgy alkalmas arra, hogy bárki ellen politikai lejáratókampányt indítsanak – a magyar közönség nem fog olyan nüanszokkal foglalkozni, hogy „tagadja”, „nem lehetett ő”, a magyar közönség egy emberként ragad majd követ és veri agyon azt, akire megharagszik.

Egyszóval, lehetett ez egy lejáratókampány kezdete, ami valamelyik szolgálattól indult, bár őszintén szólva nekik illenék profibbnak lenni. Volt már olyan, hogy valakinek a nevében oldalakat tartottak fenn, kompromittálták a világ összes hazugságával, és a Facebook nem vette le, mert nem találta egyértelműnek a csalást.

Miért írom én ezt most meg?

Több oka van. Egyrészt, mert közérdekű akárkivel megeshet: emberek, időnként keressünk rá a saját nevünkre, profilképünkre, figyeljük ismerőseinket is: ha bármi gyanúsat látunk, azonnal értesítsük az érintettet. Ő pedig jelentse a Facebooknak, minél előbb, annál jobb. Olyan az ilyesmi, mint a csótány: ahol volt egy, biztos lesz több. Legyünk éberek.

Másrészt meg van egy olyan érzésem, hogy nincs még vége ennek a menetnek. Nem lehet az véletlen, hogy pont az én profilképemet lopták, nem valamelyik, nálam jobb külsejű színészét. Lehet még, jöhet még próbálkozás – és mivel már tegnap is láttam olyan véleményt, hogy én vagyok a szélhámos, a derék, kormányellenes, nem létező Spuvunya meg a talpig becsületes ember, hát jelenjen meg a dolgok állása nyilvánosan, dátummal, lapban, hadd tudja meg mindenki, akit illet, hogy 2018. augusztus 17-én, délelőtt 10:08-kor mi volt a helyzet. Azt hiszem, ez az írás elég meggyőző bizonyítéka annak, hogy én – én vagyok, aki már harminc éve koptatom a betűt, és nem valaki más használja a nevemet. Olyan ez, mint amikor a kilencvenes években, a pesti éjszakában belekeveredtem egy razziába, és a közeg követelte, hogy igazoljam, miszerint újságíró vagyok.

- Uram, írjak most, helyben egy jegyzetet?

És hát nem utolsósorban hadd érezze az ál-Spuvunya (mert, ismétlem, a Google nem ismeri, ami egy egyetemi oktató esetében bűnös hanyagság, de inkább lehetetlen is) a törődést. Hadd lássa, hogy látom, tudom, mit művel, azt is gyanítom, kicsoda, micsoda, csak még nem bizonyítom.

Majd annak is eljön az ideje.

A bíróság előtt, uram, a bíróság előtt.

Úgyhogy maradtam tisztelettel nem Spuvunya János, hanem:

Szele Tamás

Kérem, a magyar széljobbon is csehül állnak a dolgok, amint elnézem, erősödnek a mozgalmaik, csak éppen az elmegyógyintézetekből toborozhatták az utolsó feltöltést. De legalábbis negatív IQ-tesztet kell kitölteni náluk a belépéskor: csak ezen a héten is három bődületes baromságot mutattak be a lelkes honfiak és honleányok (ebben az esetben udvariasság hátrébb sorolni a női nemet).

Kezdjük azon, hogy a Patrióta Európa Mozgalom megszüntetéssel fenyegeti a Facebookot. Zuckerbergnek bizonyára nagyon megfájdult a feje, és porokat szed emiatt, de hát milyen alapon? Nem fogják kitalálni: azon az alapon, hogy „megsérti Magyarország Alaptörvényét”! Ugyanis moderál, és ez ellentmondana a szabad véleménynyilvánítás elvének, melyet ők a 61. paragrafus első bekezdésében vélnek megtalálni. Szerintük tehát nem szabad semmiféle házirendet, közösségi alapelveket bevezetni, az alaptörvény önmagában szabályoz mindent.

Hát akkor lássuk. Kezdjük azon, hogy a magyar alaptörvényben nincsenek paragrafusok. Az idézett szöveg létezik ugyan, csakhogy – dobpergést kérek! - a Magyar Köztársaság hatályon kívül helyezett Alkotmányában. Melyet felváltottak az alaptörvénnyel. Szóval, patriótácskáim, ti a régi Alkotmányt idéztétek, annak is a XII. fejezetét. az alaptörvény helyett, lehet leülni, egyes alá, küldjétek be a körzetvezetőtöket. De menjünk tovább.

Hát az alaptörvény nem rendelkezik éppenséggel ez ügyben? Hej, dehogynem, sajnos nem lehetett kikerülni. Azt mondja:

„VIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához . (2) Magyarország elismeri és védi a sajtószabadságot . (3) A sajtószabadságra, valamint az elektronikus tömegtájékoztatási és hírközlési piac felügyeletére vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.”

Mely sarkalatos törvény viszont nem foglalkozik a közösségi oldalakkal külön, így hát az alapelvek szerint kéne nézzük az ügyet. Vegyük rögtön azt, hogy a Facebook közösségi alapelvei suták ugyan, de egy intézmény belső rendjét, működését szabályozzák, mely intézmény nem Magyarország területén működik, nem magyar állampolgárok tulajdonában van és nem adóalanya a Nemzeti Adó és Vámhivatalnak. Annyi köze van Magyarországhoz, hogy az általa biztosított szolgáltatásokat itt is használják – de ilyen alapon mondjuk az összes külföldi rádióadást is be lehetne tiltani, hiszen azok is foghatóak Magyarországon, ha arról van szó, sőt, ha megvan a telefonszámuk, interaktívan be is szólhat nekik a magyar polgár, csak éppen a BBC nem fogja leállítani a műsorszórást pár jogászkodó széljobber kedvéért.

De ha ez nem elég logikus nekik, vegyük az alaptörvény negyedik módosítását. IX. cikk, (4) bekezdés:

„A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.”

Ez nem, hogy szemben állna a Facebook közösségi alapelveivel, hanem még támogatja is azokat (bár a sajtónak komoly fejfájásokat okoz, ugyanis innentől kezdve akármi képezheti az emberi méltóság részét, pont, mint a közösségi oldalon). Összegezve: a Patrióta Európa Mozgalom a régi Alkotmányt idézve hivatkozik alaptörvénysértésre, és fenyeget mindenfélével egy olyan céget, mely nem tartozik a magyar hatóságok jogkörébe.

Ügyes. Esetleg hadat nem akarnak üzenni?

Nem, ők nem, hadat a mindenszo.hu üzent, Svédországnak (http://mindenszo.hu/ikea-bojkott-a-sved-kormany-tamadja-a-magyar-kormanyt-akkor-itt-az-ideje-az-ikea-bojkottalasanak/). No, azért nem véres háború ez még, csak az előszele, amolyan kereskedelmi bojkott, de lássuk, miről vagyon szó?

„IKEA BOJKOTT – A svéd kormány támadja a magyar kormányt – Akkor itt az ideje az IKEA bojkottálásának

Bizony

Íme a hír:
Svédország beavatkozik az Európai Bizottság oldalán a külföldről támogatott civil szervezetekre vonatkozó jogszabály miatt Magyarország ellen indított perben az Európai Bíróságon – jelentette be a stockholmi kormány.

AKKOR innentől kezdve IKEA bojkottot hirdetünk!
Ez pedig a magyarok válasza!
Erre buzdítunk mindenkit!

OSZD MEG A KEZDEMÉNYEZÉST!

mindenszo.hu”

Hát, nagy lehet a sürgés-forgás Stockholmban mostanság, jönnek-mennek a hosszú hajók, a svéd király segítséget kér a szövetségeseitől a rettentő magyar hadak ellen. Jönnek is drakkarokon a jomsvikingek, Harald Hardrada, Harald Blotand, Olaf Trygwässon, a Kattegatt vizén várják, amint a magyar lovasok átzúdulnak a szoroson, hátrafelé nyilazva, iszonyatos hujjogtatások közepette, a hullámokon táncoltatva táltosaikat, hogy felégessék az IKEA-t.

Wagneri kép, mármint nem Wagner Richardra gondolok, hanem a No, mi újság, Wágner úr nevű hajóra. Urak, urak, ti velsz ebek, nem jutott el a kis, szürke sejtekig, hogy az IKEA nem állami vállalkozás? Köze nincs hozzá a Svéd Királyságnak. Annyi van, hogy a területén fekszik – egy része. Ha ti Svédországra haragszotok, Svédországgal hadakozzatok, mert így olyan ez a hadüzenet, mintha a Magas Porta helyett egy törökmézárussal verekednétek.

Nincs nyugság a Mi Hazánk Mozgalom háza táján sem. Alig váltak ki a Jobbikból, már el kell kezdeni az arculatépítést, terjeszkedést, ilyenkor kell valami nagy, egész estét betöltő akció, valami, amiről megjegyzik a nevüket. Nem baj, ha marhaság, csak jellegzetes legyen. Jelentem, sikerült: Toroczkai mester bejelentette, hogy népszavazást kívánnak tartani Magyarország uniós tagságáról.

„Ha ki kell lépni, akkor ki kell lépni, tehát legyünk demokratikusak, nem mi akarjuk ezt eldönteni – mondta Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke.

A magyar állampolgárokat 2003-ban egyszer már megkérdezték az uniós tagságról. Akkor csaknem 84 százalékuk támogatta azt, Toroczkai László szerint azonban 15 éve még senki nem tudta, milyen lesz uniós tagnak lenni. A Jobbikból kiszakadt Mi Hazánk Mozgalom most újra feltenné a kérdést. Szerintük az unió rosszul működik, nem sikerült kiegyenlítenie az országok közötti gazdasági különbségeket, miközben politikai elvárásokat fogalmaz meg a kormányokkal szemben.

„Mi nem vagyunk Európai Unió-ellenesek. Mi azt szeretnénk, hogy az Európai Unió jelenlegi formáját alakítsuk át. Ne egy gyarmatosító birodalom legyen, hanem – ahogy ezt megfogalmaztuk – szuverén európai nemzetek szövetsége” – tette hozzá Toroczkai.” (Hír TV)

A miről akar népszavazást tartani, jó uram? Felhívnám becstelen figyelmét arra, hogy nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről nem lehet népszavazást tartani. Ez viszont benne van az alaptörvényben.

Jó, akkor tartsanak népszavazást az alaptörvény megváltoztatásáról, mondaná erre Toroczkai, mert kitartó ember, csak hát van még egy tiltott tárgykör, ez pedig az alaptörvény módosítására irányuló népszavazás, tehát a népszavazás nem irányulhat arra sem.

Akkor mi légyen?

Semmi se légyen. Légyen műbalhé, gyűjtsenek össze akárhány szignót, tudván tudva, hogy feleslegesen teszik, a jogrend nem enged referendumot ebben a kérdésben semmiképp, emlegessenek utána jogtiprást, népfenséget, meg amit szokás – ők maguk lennének a legnagyobb bajban, ha sikerülne kilépni az Unióból, de nem is azért verik a galangot, hogy kilépjünk, hanem azért, mert ez kiváló reklám.

A magyar szélsőjobb kezd neurotikus tüneteket mutatni. Mondjuk épelméjű sosem volt, de ezek a kis hisztériás rohamok, fejjel falnak futkosások mind azt mutatják: rájöttek arra, hogy ők sem lesznek soha kormányképesek. Még esélyesek sem.

Dühöng a beteg, vizes borogatásra van szüksége.

És sok, sok nyugtatóra.

Szele Tamás