Kérem, ahhoz, hogy ezt a címet értsük, bizonyos életkor fölött kell járni – és, ha már itt tartunk, életbölcsesség kell ahhoz is, hogy a trükköt megértsük. A Barbapapa egy francia rajzfilmsorozat volt a hetvenes években, a címszerepben egy alakváltó figurával, aki átalakuláskor mindig azt mondta: „hüpp-hüpp-hüpp-Barba-trükk”. Most ezt fogja mondani a Magyar Idők is.

De hát miért? Tessenek erősen kapaszkodni: komoly esély van arra, hogy augusztus 25-én megszűnik a Magyar Idők. Nem, nem az illuminátusok és a Bilderberg-csoport sorosista ügynökeinek aknamunkájáról van szó, valamint a külső és belső osztályellenség szabotázsa sem tette be pikkelyes lábát az idő vasfogán, egészen egyszerűen úgy szűnik meg, hogy nem szűnik meg, csak de.

Mondom én: barbatrükk.

Arról van szó, hogy a Magyar Idők megszűnik ugyan ezen a néven, de Magyar Nemzet néven fog megjelenni, míg a Magyar Nemzet nem fog Magyar Idők néven sem megjelenni, mert az a Magyar Hang. A Magyar Hang még nem tud erről, legalábbis ma reggeli száma alapján így gondolom, mindenki a Népszavából tudja ezzel szemben a hírt. (https://nepszava.hu/3004119_a-magyar-idok-megszunesevel-indul-ujra-a-magyar-nemzet) Természetesen én is. Hogy is indokolja a várható barbatrükköt a Népszava névtelen informátora?

„El tudná bárki képzelni, hogy mostantól majd a kormánypárti újságolvasó kér egy Magyar Nemzetet és egy Magyar Időket is? Teljesen életszerűtlen lenne, a jobboldalon ráadásul a Magyar Nemzet még mindig sokkal erősebb márka, mint amilyenné a Magyar Idők válni tudott. Ezt el kell ismerni”

Világos: el akarják kerülni, hogy a kormány két oszlopa konkuráljon egymással (minő képzavar). Még nagyobb gond, hogy az egyik oszlop már nem is áll, mert lerombolták, de az a lényeg, hogy augusztus 25-től lesz egy Magyar Nemzet nevű Magyar Idők, szóval nem is lehet majd felemlegetni a polgári napilap megszüntetését, mert lesz ilyen című napilap.

Aki most azt hiszi, hogy ez egy sziporkázóan új ötlet a kormánytól, az nagyon nagyot téved. Ezt már egyszer megcsinálták, akkor is a Magyar Nemzettel. Egészen pontosan 2000-ben. Frissítsük csak fel egy kicsit az emlékeinket!

Az elátkozott 1998-as választásokat a Fidesz a Magyar Nemzet teljes mellszélességű támogatásával nyerte meg. Valamint azzal, hogy lepaktált Torgyán Józseffel, de ez most irreleváns: most a Magyar Nemzettel foglalkozunk. Ha nincsenek Kristóf Attila jegyzetei, megkockáztatom, több parlamenti hellyel kevesebbet érnek el. De meg is hálálták, ahogy illik. Mikor a Postabank sajtóportfóliója a kormány kezelésébe került, nem a nyereséges Kurírt tartották életben, hanem a veszteséges Magyar Nemzetet. A Kurírt megszüntették, igaz, a lap kebelét sosem feszítette komoly fideszes érzület, legalábbis Bayer Zsolt távozása óta nem. Azonban olyan szép volt ez a hála, hogy két év múlva a Nemzet is belérokkant.

Ugyanis időközben az első Fidesz-kormány megalapította a volt Új Magyarország romjain a Napi Magyarországot, ami akkoriban a Magyar Idők mostani szerepét játszotta. Keményen kormánypárti, markánsan kisebbségellenes, gyakran antiszemita lap volt, csak hát ott volt mellette a szent tehén, a Magyar Nemzet, ami valamivel mérsékeltebben ugyan, de hasonló tartalmat publikált. Hát ez az: mérsékletebben. Ebből következően a két lapot 2000 áprilisában összevonták, oly módon, hogy a korábbi nemzetes urakat elbocsátották, így aztán a Napi Magyarország lett az új Magyar Nemzet.

Tetszik már érteni?

Simicska Magyar Nemzetét tehát már akkor sem az eredeti lap munkatársai, hanem a Napi Magyarország propagandistái írták!

Aztán ezek a propagandisták mentek el a G-napon más lapokhoz, jelesül és például esetünkben a Magyar Időkhöz, hogy most újból visszatérjenek.

Ha kicsit kenetes hangulatomban volnék, most a Prédikátor könyvét idézném, mert van a dologban valami biblikus, ha egyéb nem, a hangulata:

„Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!

Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?

Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad.

Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.”

És a Magyar Nemzetből is rendre mindig kormányszócső lesz, felebarátaim, akárhányszor szereljük össze, mindig tank jön ki a végén, sosem babakocsi.

Bizony mondom néktek: felette nagy hiábavalóság.

De nem vagyok kenetes hangulatomban, úgyhogy csak annyit mondok: láttuk már ezt a cselt.

Hüp-hüp-hüpp-barbatrükk!

Szele Tamás

Nem könyvterjesztő. Isten ments. Szóval, kezdjük azon, hogy a magyar állampolgársággal két dolog jár, az egyik, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk, a másik meg a tudat, hogy körülöttünk forog a világ. Ezt majdnem mindenkire jellemző, aki nem kapja el, abból még lehet valami, aki elkapja, abból már csak átlagpolgár, de annak igen büszke.

Mellékhatása ennek a kórnak a túltengő önbizalom és a mindent megmondás, amiből viszont az következik, hogy többségünk betegesen naiv, becsapható: ugyanis ha egyszer már elhitt egy marhaságot, élete végéig biztos lesz abban, hogy az igaz, és inkább hal meg a – hamis – elveiért, minthogy azt mondja: „basszus, tévedtem”. Ebből a szép, nemzetinek is mondható vonásunkból él két élősködőfajta is, úgymint a magyar politikus és a magyar szélhámos. Nem beszélhetünk teljesen elkülönült fajokról: van átjárás a kettő között, könnyen keverednek, közös utódjuk a Magyar Helyzet, melynek legfőbb tulajdonsága az, hogy kétségbeejtő és egyre romlik.

Vegyünk egy egyszerű és apolitikus példát.

Még csak nem is én szúrtam ki, hanem az atveros-oldalak.com az egyik írásukban (https://atveros-oldalak.com/2018/07/02/tovabbra-is-tarolnak-a-kamu-oldalak/) a szegény, féllábú cukrászkislányt a kaprazatos.club-ról. (http://www.kaprazatos.club/2018/05/kigunyoltak-lanyomat-az-iskolabanmert.html). Meg köll a szívnek szakadni a történeten, kérem, mutatom is, zsebkendőket elő!

„KIGÚNYOLTÁK LÁNYOMAT AZ ISKOLÁBAN, MERT MOZGÁSSÉRÜLTKÉNT CUKRÁSZ AKAR LENNI! NEM KÉREK MÁST, CSAK NÉZZÉTEK MEG MIT TUD!”

Itt álljunk meg. Mi van? Miért ne lehetne cukrász valaki, aki mozgássérült? Mi akadálya lenne, mi volna ebben nevetséges? A cukrász nem a lábával dolgozik, a nem is olyan kis lánynak keze van, esze van, nagyon is jó cukrász válhat belőle, ahogy bárkiből, akinek mellesleg hiányzik az egyik lába. Nem kritériuma a cukrászatnak a teljes testi épség.

De a névtelen anyuka csak folytatja. Ezek az anyukák mindig névtelenek, ahogy a nénikék, bácsikák és mások is az átverős oldalakon, a sajtóetikának ezt az egy pontját mindig betartják, kérem, a megszólalóknak csak akkor közlik a nevét, ha azok soha nem nyilatkoztak nekik. Ez a hölgy is Névtelenné, született Ismeretlen Katona.

„Mint minden anya én is imádom a gyermekem. 

Sírva jött haza az iskolából, mert cukrász akar lenni. 
Be is adta a jelentkezését a képzésre. 
Ma reggel azt mondta, nem akar tovább élni,mert ŐT folyton kigúnyolják, kinevetik. 
Azt hittem megszakad a szívem. 
Hogy tudnak emberek ilyen kegyetlenek lenni? 
Igaz, hogy balesetben elveszítette egyik lábát, de ez nem akadályozza ŐT abban, hogy azt csinálja, amit szeret! 
Nem akarok dicsekedni, sőt! 
Nem kérek mást tőletek, csak nézzétek meg milyen ügyes és,ha érdemesnek tartjátok rá írjatok neki néhány dicsérő szót! 

Nagyon sokat segítenétek! 
Köszönöm szépen!”

(Megjegyzés: a szöveget javítani kellett, mert vessző után sosem tesz a szerző szóközt, ami azt valószínűsítheti, hogy ezeket a hazugságáradatokat még csak nem is tisztességes számítógépen, hanem egy tableten vagy telefonon követik el. Azért is lehetnek ilyen rövidek, különben.)

Szöveg közben egy csomó torta. Kommentelési lehetőség nincs, maximum a Facebook-oldalon.

Hát, kérem akkor vegyük az alapvetést, a hír kérdéseit. Hír az, ami öt kérdésre válaszol: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni és hogyan? Az írásban ezekre nem kapunk választ. Nem mondja kedves Névtelenné Ismeretlen Anyuka, hogy hívják a kislányt, nem mondja, hol történt, mikor történt, hogyan történt, azt mondja csak, hogy szerinte gúnyolódás történt, de minden részlet nélkül – ez kicsit kevés még ahhoz is, hogy bármiről tudomást vegyünk, nem, hogy még meg is írja valaki. Hát hiszen én is mondhatom, hogy tűzokádó sárkány pusztított el egy várost. Hol, mikor? A Hobbit című fantasyben, kérem, egészen pontosan ott. Magam láttam, igaz, film volt. A könyv jobb. Még a sárkány nevét is tudom, Smaugnak hívják, ez már több, mint amit a kaprazatos.club förmedvénye elárul.

Ja, hogy nem igaz, sőt, mese?

Kit érdekel?

A legnagyobb baj, hogy van még egy kérdés.

Igaz-e a hír?

A cukrászkislány legendája bizony nem igaz.

Az atveros-oldalak rákeresett a fotóra, és kiderült, hogy a képen Camille Rodrigues brazil paralimpikon látható (http://blog.conforpes.com.br/historias-de-vida/a-protese-de-camille-rodrigues/), a száz és négyszáz méteres mellúszás bajnoka Guadalajarában (többek között), aki egy genetikai betegség miatt négy évesen vesztette el a lábát és azóta használ protézist, méghozzá virtuóz módon – a Facebook-oldalán egy felvételen még szambázik is, tökéletesen, fölényes eleganciával, ahogy egy valódi brazil hölgyhöz illik.

Világszerte ismert sportoló, nem szegény magyar reménybeli cukrászkisasszony. Iskolába sem nagyon járhat már, inkább egyetemre, ugyanis a wikipédia szerint huszonhat éves. Isten éltesse.

Ez most mi a búbánatos harci francra volt jó az álhírsajtónak?

Mert megjelent, szövegazonosan vagy hét helyen is, persze, mind efféle kamugyár.

Minek kellett ideböfögni ezt a marhaságot? Információt nem tartalmaz, propagandának nem jó, maximum a kattintási-megosztási-hozzászólási rátát növeli, optimalizálja a keresőt és hoz egy kis pénzt a hirdetések miatt. De ennél többre nem alkalmas.

Azért van némi politikai haszna: edzésben, vagyis hülyén tartja a választót. Aki elhiszi ezt az átlátszó hazugságot – amit különben a képre való rákereséssel öt perc alatt saját maga is leleplezhetne – az elhiszi azt is, hogy tejjel-mézzel folyó hazánkat migránshordák fenyegetik, akkor is, ha az egész elmúlt hét folyamán összesen egy, azaz egy illegális határátlépőt fogtak el Magyarország összes határán. Körben. Egyet. És elhiszi a másik oldalnak is, hogy ha ők vezetnék az országot, mindenki gazdag lenne, fiatal és szép, de azonnali hatállyal, központilag mondhatni. Varázsütésre.

Persze, azt nem állítom, hogy pont ez az álhír politikai célokkal született, voltak olyanok is, érdekes ódon ugyanazokban az orgánumokban, a mostaniak inkább tűnnek a Könnygerjesztő Vállalat termékeinek.

Céljuk a butaság általános terjesztése.

Az, hogy véleményünk legyen, ne bizonyosságunk, hinni akarjunk, ne tudni. És ezt a kettőt tekintsük azonosnak.

Mondom én: a magyar politika és a magyar szélhámosság kéz a kézben járnak, mert jegyesek.

Minden külön értesítés helyett.

Szele Tamás

Hogy pontosan mi is történt Nicolas Maduro venéz elnökkel tegnap, azt nem lehet megmondani, de elemezni annál inkább: ő azt állítja, megpróbálták megölni hazája gaz ellenségei, és sikerült. Illetve nem. Nem sikerült, de megpróbálták megölni, illetve... a fene tudja, ki próbált meg, és mit, de akárki is légyen, kérje vissza az iskolapénzt, mert merényelni nem így kell.

Akkor szokásunk szerint lássuk előbb magát a hírt – nem merek „tényeket” írni, mert gyanús, hogy ilyesmivel nincs dolgunk – aztán jöhet a kabaré. Tehát, tegnap Maduro elnök díszszemlén vett részt Caracasban, az Avenida Bolivaron, a venéz Nemzeti Gárda megalapításának 81. évfordulója alkalmából. Ami jeles dátum, ilyen esetben mondhatni kötelező a díszszemle, az első újoncok épp most száz évesek, van mit ünnepelni. Illetve nincs. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van vele, az infláció most csak 46 ezer százalék, de év végére elérheti az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, vagyis a bolivar végéből a héten vágtak le öt nullát, és kevés, egy átlagbér körülbelül huszonhat forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire és Maduro elnök épp készül betiltani a cserekereskedelmet, valamint bevezetni a kriptovalutát, ami valóban bölcs lépés, mert legalább ezentúl nem kell maga után húzza a venéz polgár a három vasúti kocsi bankjegyet, ha lemegy gyufáért.

Kérem, így néz ki egy virágzó állam, mely bizakodva tekint a jövőbe és katonai parádékat rendez. Ráadásul az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül és éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Már megjelentek olyan híresztelések, hogy az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem lesz képes teljesíteni. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor az olajpiacnak hirtelen komoly deficittel kell szembenéznie. (http://huppa.hu/szele-tamas-donald-es-az-olomkatonak/)

Maduro elnök finoman szólva sem nevezhető túlzottan népszerűnek, ha magányos sétát tenne az Avenida Bolivaron, nincs kizárva, hogy az első sarkon leütnék, megsütnék elevenen és fel is szolgálnák az első vendéglőben, egyszóval, ha a nyomorgó nép hirtelen darabokra szaggatná, a legkevésbé sem okozna meglepetést ez a politikai gesztus a nemzetközi diplomáciai életben. Esetleg a komolyabb titkosszolgálatok kiküldenének egy-egy közepes képzettségű ügynököt, ellenőrizni, hogy tényleg meghalt-e. Tehát nem menne épp csodaszámba, ha megmerényelnék – de hát mi történt?

Épp a beszédét tartotta a vígan masírozó nemzeti gárdistáknak (nem teljesen értem, hogy ha azok a beszéd közben vonulnak a szónok előtt, hogy hallanak többet három-négy mondatnál?), mikor pukkanás hallatszott, a pódiumon mindenki az égre pillantott riadtan, ezután testőrei a színpadra rohantak, és kimenekítették. A hírek szerint terrortámadás zajlott az elnök ellen.

Nem, nem az elnök pukkant ki, bár ahogy elnézem, olyan szép nagy, vödör formájú feje van neki, hogy az is elsülhetett volna. Egy vagy több drón robbant fel szerinte – a tűzoltóság szerint meg egy gázpalack, pár háztömbbel odébb. (https://index.hu/kulfold/2018/08/05/latvanyosan_vedtek_meg_a_venezuelai_elnokot_a_terrortamadastol/)

„Az elnök ezután a közszolgálati tévében beszélt a merényletről. Azt mondta, egy szerkezet éppen vele szemben robbant fel. Nagy robbanás volt. Először azt hitte, tűzijáték indult, de a második robbanásnál már leesett neki, hogy másról van szó. Jorge Rodriguez kommunikációs miniszter azt mondta, drónokra szerelt bombákról van szó. Ezeket akarták az elnök és a felsorrakozott gárda felett felrobbantani. A katonák közül heten sérültek meg. Nicolás Maduro elnökünk nagyszerűen érzi magát, kitűnő egészségi állapotnak örvend - mondta Rodrigez miniszter a VTV állami televíziónak.” (Index)

Ennek a nép mondjuk annál kevésbé örvend – de maga Maduro is szó szerint azt mondta: „Élek és győzedelmes vagyok!”

Érdekes fogalmai vannak a győzedelemről. De ellentámadásba is lendült: bejelentette, hogy vannak gyanúsítottjaik, és néhányukat már elkapták. Maduro nemcsak a venezuelai szélsőségeseket, hanem azok kolumbiai kapcsolatait, és magát a kolumbiai elnököt, Juan Manuel Santost is felelőssé tette a terrortámadásért.

„Rekordidő alatt tisztáztuk a helyzetet, merénylet volt ez a meggyilkolásomra, ma akartak megölni, és nincs kétségem afelől, hogy minden szál a venezuelai jobboldalhoz és a szélsőbaloldalhoz vezet, amely a kolumbiai szélsőbaloldallal szövetkezve cselekedett, s kétség sem fér ahhoz, hogy e merénylet hátterében Juan Manuel Santos áll” - idézte Madurót az MTI.

Ja. Meg a dementorok és főként a blefuszkui titkosszolgálat is érintett.

Maduro tökéletes hülyeségeket beszél, még akkor is, ha tudjuk, hogy Latin-Amerikában a szélsőjobb és a szélsőbaloldal nem egészen azt jelenti, mint minálunk, de azért még ott sem fognak össze, ott is tűz és víz ez a két oldal. Kolumbiának egyelőre sokkal több baja van azzal, hogy az odamenekülő venézeket valahogy ellássa, befogadja, megetesse tisztességgel, meg is teszik, pont egy merénylet a legutolsó, amivel még súlyosbítani akarnák a helyzetet – bár azt nem kétlem, hogy Santos elnök a pokolba kívánja Madurót, de az is biztos, hogy nem küldi. Akkor miről van szó?

Az erdogani receptről. Ha és amennyiben elfogadjuk, miszerint Maduro ellen belső politikai ellenfelei, valamint Kolumbia intézett támadást, úgy le lehet csukni végre a venéz jobboldalt, baloldalt, közepet és egyáltalán, a világon mindenkit, aki nem tetszik. Esetleg még hadat is lehet üzenni Kolumbiának, mely állam ez esetben kénytelen lesz a földbe gyalulni a venéz erőket – a kolumbiai hadsereg ugyan nem tartozik a legnagyobbak közé, de az éhező, rongyos, alig felfegyverzett venezuelai csapatokkal még ők is elbánnának néhány perc alatt. Tehát azt a háborút még érdemes lesz meggondolni, senhor Maduro.

Ellenben az erdogani példa alapján azonnal bevezethető a rémuralom és jöhetnek akár a tömeges kivégzések is, ugyanis Venezuela földrajzi okok miatt nem tagja az Európai Uniónak.

Önmerénylet szagát érzi az elemző, és nem ok nélkül.

Már önmagában az is érdekes, hogy ha több drón is rátámadt erre a szép, nagydarab emberre, hogy az Isten csodájába sikerült egy ekkora célpontot elvéteni? És hát ezek nem lőttek, ezek robbantak: a mindenségit, hát egy bányából sem sikerült kihozni egy kis igazi robbanóanyagot, mondjuk paxitot, ami darált húst csinált volna az egész dísztribünből? Mit gatyáztak ezek a „merénylők” petárdákkal? Nyilván azért, mert nem merényletről volt szó.

Elnököt különben sem így lövünk díszszemlén. Tetszenek még emlékezni a boldogult Szadat elnökre? Na, az férfimunka volt. De akarták is, hogy meghaljon.

Az ellene elkövetett merényletre egy, a jom kippuri háború emlékére tartott díszfelvonulás alkalmával került sor. (Mi a fenét ünnepelhetett az egyiptomi hadsereg pont a jom kippuri háborún, melyben rongyosra rúgták az alfelüket?) Az egyiptomi elnököt négyszeres biztonsági intézkedések védték, és a felvonuláson részt vevő katonáknál nem lehetett lőszer – csakhogy az ezért felelős tisztek éppen mekkai zarándoklatukon voltak. A tömeg felett elszállt egy Mirage vadászgép-raj, ami elterelte a figyelmet, ekkor egy csapatszállító állt meg az elnöki lelátó előtt. A kiszálló Halid Iszlambuli hadnagy szalutált, Szadat pedig felállt, hogy fogadja a tisztelgést. Ekkor Iszlambuli hadnagy három gránátot dobott Szadat felé, melyek közül csak a harmadik robbant fel, majd a hadnagy vezette fegyveresek lövéseket adtak le az elnökre, aki azonnal életét vesztette. A magas rangú nézők pánikszerű menekülése közben és a kialakuló tűzharcban tizenegyen meghaltak – köztük a kubainagykövet és egy ortodox pap – és huszonnyolcan megsérültek, így például Hoszni Mubárak alelnök, Butrosz Butrosz-Gáli külügyminiszter, későbbi ENSZ-főtitkár, James Tully ír védelmi miniszter, valamint további diplomaták és tisztviselők. 

Elnököt így merénylünk, kérem. Nagyban, és ha más is beleesik a szórásba, később megkeressük az utódait és elkérjük tőlük is a honoráriumot. Lófütty volt Maduro ellen, nem merénylet. Ha az lett volna, már nem élne.

De él, kérem, és fenekedik – hát, most mit mondjunk? Erdogannak van Gülenje, Orbánnak Sorosa, most már Madurónak is van Santosa.

Annyi csak a baj, hogy míg Erdogantól messze van Gülen, Orbántól Soros, Maduróhoz baromi közel van Juan Manuel Santos. És esetleg még felpofozhatja alkalomadtán.

Ej, Nicolás Maduro Moros... hát nem lett volna neked is jó Soros inkább?

Vagy mit bánom én, Gülen.

De van megoldás.

Mivel a támadók drónok voltak, Venezuela azonnal üzenjen hadat Dróniának.

Szele Tamás

Általában visszafogott, kissé angolos a modorom, hiszen úri nevelést kaptam, az más kérdés, tisztelt izék, hogy olyan helyen, ami a számotokra Mordor lett volna és nekem is kellett kissé vigyázni. Most viszont utat engedek érzelmeimnek, egy művelt gentlemanhez méltatlanul. Engedem, hogy kitörjön belőlem a bihari paraszt szelleme és Ézsaiás összes átka.

De mivel úriember vagyok – ez egy bonyolult fogalom, amit nehezen tudnék elmagyarázni, túl azon, hogy a kurva életben sem értenétek meg, tulajdonképpen az a lényege, hogy az ember meggondolja, mit tesz, és ok nélkül nem követ el sem aljas, sem kegyetlen dolgokat, ám ezeknek ellenkezőjére törekszik – elmondom átkaim előtt, mi a bajom.

Először is az, hogy románozzatok le keresztbe, hosszába és a hajó alatt is húzzatok át, de én tényleg a világ legkegyetlenebb diktatúrájában születtem és nőttem fel, ahol épp ezért nagyon megbecsültük az emberséget és nagyon megvetettük, aki ezt eldobta magától. Hogy kinevezésért vagy gázpalack-kiutalásért, mindegy is.

Nálunk, Ceausescu idejében tényleg meg lehetett halni egy vicc miatt. Ezért vicceltünk is. Sokat.

Én igenis voltam ipari munkás, elektroműszerész, villanyszerelő, esztergályos, raktáros, rakodómunkás: még később, Magyarországon is voltam telefonszerelő, postás, rám aztán nem mondhatjátok, hogy sosem dolgoztam. Az első farmeremet úgy vettem Pesten, hogy egy haverral kiraktunk két vagont a Nyugatiban.

Ja, de nekem volt gyerekkoromban zongorám. Meg jártam német- és angolórára. Szóval szégyelljem magam, mondta nekem az a kutyabőrös proletár ismerősöm, aki életében nem dolgozott soha a Párt intézményein kívül. Hát, ez egy ilyen kor, seggfejkéim. Zongora van, mert szereti az ember, mert nem adná el, meg nincs is rá vevő, angolóra, németóra van a gyereknek, hátha hasznos lesz majd neki, krumpli és kenyér nem mindig van!

Ja, hogy én később tanultam mindenfélét.

Igen, tanultam, sosem fejeztem be, nem is fogom. De anyádat hívd munkakerülőnek, csak, mert nem krumplikapálásból él.

Ja, és te, Erkölcsi Magaslat, te miből is?

Nem az én dolgom?

Akkor milyen alapon szólsz bele abba, hogy miből él a barátom?

Igen, Konok Péterről beszélek. A kor egyik legszelídebb zsenijéről, az abszurd szürrealista lovagjáról, aki most elveszítette egyetlen fix jövedelmét, ugyanis azt a Hír TV Szabadfogás című műsorától kapta.

Erről az írásról nem tud. Ezt a harag szülte, nem a megfontolás.

Sokan támadják, hogy „minekmentoda”. Talán annak, hogy megpróbálta megvitatni, igen, a legszalonképtelenbb figurákkal is a sto gyélatyot. A kísérlet a jelek szerint nem járt sikerrel, de szeretnék rávilágítani egy apróságra.

Ő legalább odament, basszus, és nem kommentekben játszotta el a fenenagy partizánt, ahogy ti. Kurvára más dolog, öcsém, pacekbe belemondani a nácinak, hogy baromarcú, kamera előtt, és megint más otthonról visszakívánni valamelyik előző rendszert.

Igen, közöttünk van némi ellentét, ő ugyanis anarchista, méghozzá eszmei alapjai inkább 1968-asok, mint korábbiak, én ezzel szemben olyan fajta polgári radikálisként határoznám meg magam, aki 1789-hez nyúlna vissza. Mondanám, hogy a Goose and Irongridig, de minek mondjam? Úgyis mindegy, úgysem értitek. Attól még a barátom, és minden seb, amit rajta vágtok, nekem is fáj.

Mert mit mondtok, ti, világ szégyenei, jobbról és balról?

Igen, balról is!

„Mennyeneldógozni”. Hova, seggfejek? Történész, a Politikatörténeti Intézetből rúgták ki!

Ja, közmunkára? Hátha belérúghattok az útfélen? Hátha nem éri el a keresete a minimálisat, hátha elveszíti a lakását, családját? Melyik világban éltek, nyomorultak?

Nektek van, mindig is volt. Bölcsen sáfárkodtatok. Jellemmel, megalkuvással, ami az én barátomnak sosem volt sajátja.

„Kapájjonkrumplit, énsevagyoklusta”.

Ja, de te nem is vagy való másra. Einstein Albertet meg erkölcsi alapon akarta kiutasíttatni egy korabeli nőjogi szervezet az Egyesült Államokból, mikor menedékjogot kért: ugyanis elvált ember volt. De hát végül is, mit kaptunk mi ezektől az einstenektől, ejzenstejnektől meg lómaiaktól? Tényleg nem sokat, csak az életformánkat, minden műszaki eszközünket, kultúránkat, azt, hogy megszülethettünk: magunkat, ebben a mostani állapotban, Többet tényleg nem.

„Iszik, dohányzik”. Te nem, basszus, te magadtól esel az asztal alá este tízkor, nem a kisüstitől, vagy a politikusok mákonyától, amit lassan jobban imádsz, mint bármilyen maszlagot vagy áfiumot.

„Dögöjjönmegcsaládostul”. Te is, haver, csak gyere ide, megsegítelek benne, én azért keményebb iskolát jártam. Voltam olyan helyen tudósító, amiről írni sem volt érdemes, mert annyira szörnyű dolgok történtek, hogy senki sem közölte. Láttam a Poklot, jártam benne, szóval engem te nem ijesztesz meg.

„Mértneki, mértnemmásnak?” Helyes válasz: neki is, másnak is. Nem milliókról, hanem egy-két rugóról lehetne szó.

„Mitvéded?” Azért védem, mert egy van belőle. A független magyar értelmiség nem dicsekedhet nagyon sok valódi zsenivel. Sokan hiszik magukat annak, még többen tehetségesek is, de igazi, mértéken felül zseni alig akad. Ha a reneszánsz Olaszországban élne, már megtalálták volna a Mediciek. Ez nem a reneszánsz és kurvára nem Olaszhon.

És akkor gondolkodjunk. Ez az ember nem követelt pénzt. Udvariasan, kedvesen szólt, hogy ha esetleg valakinek olyan kedve volna... nem utasítaná el, na... Erre a válasz a gyalázkodás.

Urak és nemes hölgyek, az gyalázkodhatna csak, aki Péterrel egy súlycsoportban van. A többieknek a lovagi törvények szerint kuss. Ahogy a kibicnek is.

Nagy élvezet a segítségre szoruló óriást gúnyolni, törpék?

Persze, tudom, ha pártember lett volna, most már külön mozgalmak támogatnák, csak ő saját maga, ahogy én is, és egyikünk sem lesz soha pártember.

Emlékszem, mikor 1998 és 2002 között teljesen és tökéletesen munkanélküli voltam, nem volt telefonom és internetem, és ki akartak lakoltatni, csak két-három ember szánt meg, de bizony volt, hogy lejártam a villamosmegállóba cigarettacsikkért, a közért kukájához kidobott kenyérért.

Mert nem mindenki segíthetett mindig.

Hát ezért haragszom rátok, ti senkik.

Mert ezt a sorsot én soha másnak nem kívánnám, ti meg nyilvánosan kívánjátok, s még ezerszer rosszabbat is.

Azt mondanám, gondoljatok bele, míg még lehet.

Emlékszem egy perre, ti istentelenek.

Jogilag stimmelt, elsőfok, másodfok jóváhagyta az ítéletet, erkölcsi kifogások is sorakoztak a vádlott ellen.

Végre is hajtották az ítéletet, ma már minden keresztény templomban látható.

Ti, kövező csürhe, jó most Barabbást kiáltani?

Ja, most nem Barabbás.

Most majd megmondjátok.

Még Barabbásból is hiány van.

Aki tud, adjon. Aki nem tud, vagy nem akar: ne adjon.De aki mocskolódik: magát minősíti.

Szele Tamás

Kérem, mindenki sajtószakkifejezésnek véli az „uborkaszezon” szót, pedig maximum száz évvel ezelőtt lehetett az – igen, a Monarchia idején talán még érvényes volt, hogy nyáron minden döntéshozó pihen, a nép meg arat, tehát nincs hír, ma már túlléptünk ezen a tételen, például nem aratunk és nem üdülünk. Ellenben van kémszezon uborka helyett.

Ha ez az írás egy moszkvai orgánumban jelenne meg, bár ott még nem tartunk, de jövőre minden elképzelhető, az lehetne vagy inkább kéne legyen a címe, miszerint „Подъем американо-российских отношений”, vagyis „Az amerikai-orosz kapcsolatok fellendülése”, és lényegében véve erről is szól, csak azok a kapcsolatok kissé speciálisak. Bár orosz részről mindenképpen a legnagyobb érdeklődés jelei, nem is értem, ekkora figyelmet miért nem tekintenek bóknak azok a fafejű amerikai elhárítók?

Ugyanis örömmel mondhatjuk, hogy az ötvenes évek óta nem volt ilyen mértékű orosz kémforgalom a két állam között, a spionkivitel orosz részről kezdi megdönteni a legszebb hidegháborús évek rekordjait, és a londoni filmstúdiók mélyén valószínűleg már egyszerre több új James Bond-film készül, a forgatókönyvek már mindenképpen alakulóban vannak, sőt, a mostani kémtörténetek azért is filmvászonra kívánkoznak, mert csinos nők játsszák bennük a főszerepet.

Megannyi Mata Hari.

Na jó, mivel oroszok, Matuska Hariska.

Illetve, azon a vonalon, amit a Mueller-bizottság vizsgál, nincsenek bombázók, feltehetőleg azért, mert Trump elnökről senki sem tételezte fel a Lubjanka téren, hogy egy csinos nőtől elveszti az eszét, ha már övé a Miss Universe, látott ő már szép nőt eleget, még csúnyát is talán, arról nem is szólva, hogy az észvesztésnek nála nagyon komoly anatómiai akadályai vannak, mert ami nincs, az nem is veszhet el. A moszkvai aranyesőkről szóló mendemondák meg bizonnyal pletykák, szóval ő a most boncolásra kerülő kémregényekből kimarad. De szerencsére ott van nekünk a világszép Maria Butina, a fegyverek bárisnyája, aki hatlövetűvel kel és fekszik. (A „bárisnya” szó eredetileg nagyon kedves bók, és „baronesszt” jelent).

Vele az az újság, miszerint vádat emeltek ellene, kémkedés miatt – ami korábban csak gyanú volt, mostantól vád, méghozzá alapos. No de milyen, nem mellékes ténykörülmények támasztják alá ezt a vádat?

Ugyebár, annyit tudunk biztosan, hogy a 30 éves hölgyet július közepén tartóztatták le Washingtonban, éspedig azzal a váddal, hogy orosz ügynök, aki nem regisztráltatta magát a törvény szerint. Az idevágó törvények kissé röhejesek, mert egy ügynöknek természetesen nem az lesz az első dolga állomáshelyére érkezése után, hogy bejelentkezik a hatóságoknál. A valódi gond nem az, hogy a hölgy kapcsolatokat épített, azt mindenkinek szabad, legfeljebb nem sikerül – a szabad fegyverviselés orosz propagátora viszont olyan washingtoni körökben forgott „egyszerű diáklányként”, ahová semmiféle kommunikáció szakos diáknak nincs bejárása. Ahogy a sajtónak se nagyon. Tolmácsként is szerepelt kulcsfontosságú tárgyalásokon, sőt, amint azt Kevin Helson, az FBI különleges ügynöke megfogalmazta:

„A küldetése az volt, hogy személyes kapcsolatokkal éljen vissza olyan amerikai állampolgárok esetében, akiknek van befolyásuk az amerikai politikára, és így elősegítse az Oroszországi Föderáció érdekeit. Bírósági iratok szerint Butina legalább egy alkalommal szexet ajánlott valakinek, hogy pozíciót kaphasson egy különleges érdekeket képviselő szervezetnél, valószínűleg a fegyverlobbi nagyhatalmú szószólóinál, az NRA-nál.” (444)

Azaz hát, ha valamit nem tudott meg függőlegesen, megtudta vízszintesen, és már ment is a hírecske Moszkvába, mint a villám, surrant a twitteren, e-mailen. Hogy a kapcsolattartója lett volna-e Alekszander Torsin bankár, üzletember és pénzmosási szakértő, azt derítse ki az FBI, legyen nekik is valami munkájuk az ügyben, de aki azt hiszi, hogy Butina kisasszony valami mesterkém, női Stirlitz, az nagyon téved. Érdekes adalék derült ki a lebukásáról tegnap a CNN-en, ahol az adó hírszerzési specialistája, Robert Baer azt mondta róla, olyan, mint egy Scud rakéta: kicsit sem pontos. (https://edition.cnn.com/2018/08/02/politics/maria-butina-republican-circles/index.html)

„Legalább két alkalommal berúgott (évfolyamtársai szerint) és ittas állapotban nyíltan beszélt az orosz kormányon belüli kapcsolatairól, elismerve, hogy az orosz hírszerző szolgálatok részt vettek a fegyverviselési joggal foglalkozó csoportban, amelyet Moszkvában vezetett. Az osztálytársak mindkétszer beszámoltak a bűnüldöző szerveknek szavairól, mert olyan riasztóak voltak.” (CNN)

Hát, bocsánat, azért ilyen lazaságot egy Abel ezredes nem engedett volna meg magának... erről tényleg a régi Stirlitz-vicc jut az ember eszébe.

Tangóharmonika harsog a Gestapo folyosóján. Müller követi, benyit Stirlitzhez, majd értetlenül mered a láthatóan részeg, kozáksapkában harmonikázó ezredesre, és rászól:
- Mi van, Maxim Makszimovics, azt hiszed csak neked van honvágyad?

Szóval, ahogy az eredeti Mata Hari is inkább a női nem szépe volt, mint a német hírszerzés gyöngye, úgy Maria Butina sem valószínű, hogy egyhamar magas kitüntetésben részesül múlhatatlan érdemeiért. Jellemző viszont, hogy elődje, a 2010-ben lebukott Anna Chapman, lánynevén Anya Vaszilievna Kuscsenko is gyönyörű nő volt, viszont gyakorlatlansága, képzetlensége miatt ő is lebukott: az orosz hírszerzés vagy az amerikaiakat tartja hülyének, vagy a csinos nőket, és mindkét esetben téved, de ha már hölgynemű ügynökökkel kísérletezik, kiképezhetné őket rendesen is.

És aki azt hiszi, vége a matahari-parádénak, csalódni fog. Épp tegnap tették közhírré, miszerint orosz kémnő férkőzhetett be a moszkvai amerikai nagykövetségre, és dolgozhatott ott több mint egy évtizedig. A hölgy 2016-ban, egy ötévenkénti rutinvizsgálat nyomán lett gyanús, amit egy másik kormányzati biztonsági hivatal két embere végzett el Moszkvában, Londonban és Frankfurtban. Arra jöttek ugyanis rá, hogy a nő rendszeresen és engedély nélkül találkozik FSZB-sekkel, azaz orosz titkosszolgákkal. 2017 januárjában ezt jelezték is, de a Secret Service nem indított átfogó belső vizsgálatot, hanem hónapokkal később, nyáron csendben kirúgták a nőt, valószínűleg azért, mert tartottak attól, hogy nyilvános ügy lesz a dologból, ami elég kellemetlen lett volna nekik.

A Guardiannak hivatalosan azt állította a Secret Service, hogy a nő nem volt fontos pozícióban, nem fért hozzá nemzetbiztonsági anyagokhoz, de azt nem cáfolták, hogy potenciális kémként azonosították.

Erről a történetről egyelőre nem tudunk többet, azért annyi érdekes belőle, hogy ha az illető nem dolgozott fontos pozícióban, akkor mégis, mi lehetett?

Takarítónő?

Vagy gyezsurnaja, az amerikai követségen?

Ott eddig ilyen alkalmazott nem volt, de kérem, semmi sem lehetetlen.

Mindenképpen, ebből az a tanulság, hogy ha az ember amerikai és politikus, kerülje az orosz hölgyeket, ugyanis ha még csinosak is, minimum alezredesi rangban állnak az FSZB-nél.

És kinek van kedve pont egy alezredessel flörtölni?

Szele Tamás

Jó, én is olvastam Csokonait, és tudom, hogy nem a kiadó riad, hanem Tihanynak leánya, mely kiszáll szent hegye közül. Hogy miként bír egy hegy közül kiszállni, az még kérdés, de Csokonainak keze ügyében lehetett a csikóbőrös kulacsocskája, ami sok mindenre magyarázatot ad, kérem tisztelettel. Most viszont javasolnám, hogy legyen a tihanyi ekhó közintézmény.

Javasolnám, egyúttal azért is, hogy ez úton pótoljuk a sajtót, mint jelenséget és üzletágat. Az elmúlt hetek viharai érdekes tanulsággal jártak: tessék nekem elhinni, nem írhat az ember jót. Mindig akad majd valaki, bármiről is legyen szó, aki nem ért egyet a véleményünkkel, ez speciel nem is baj, ez az emberi természethez tartozik, de mostanság olyan mértékben gyalázzák az embert, hogy attól jobb kocsmákban nem a bicska nyílna ki, hanem a hullaszállító ajtaja.

Nem, nem köthető politikai oldalhoz. Ó régi szép idők, aranjuezi szép napok, mikor, ha valaki a magyar nyelv alapszabályait is semmibe véve gyalázkodott, tudhattuk róla, hogy a szélsőjobb küldte, vagy legalábbis onnan tévedt az emberlakta vidékre. Ma már szelíd, levendulaillatú nagymamák is szétanyázzák az embert és megígérik, hogy eljönnek az akasztásunkra, biztos, ami biztos, mert a saját szemükkel szeretnék látni. És távolról sem csak szélsőjobboldaliak. Elég, ha azt gondolják, mást gondolunk, mint ők.

Ennek a diszkrepanciának a megoldására ugyan már nagyon régen kitalálták a kardot, pallost és hadifejszét, valamint a láncos buzogányt, melyek mind-mind kiváló ellenszerei a ránk támadó agresszivitásnak, de hát éljünk bölcs önmérséklettel, mégsem járhatunk térdig vérben, csak, mert a magyar társadalom szó szerint idegbeteg lett, és bárki kínhalállal büntetné, ha akár a legapróbb dologban is eltér a véleményünk az övétől.

Abszurd, de nem lehet agyoncsapni valakit csak azért, mert ha tehetné, ő csapna agyon minket, ezt írásba is adja, megerősíti és majdhogynem jogi nyilatkozatot tesz szándékairól – ez még mindig kevés ahhoz, hogy egyáltalán csak felképelje az ember.

Nekem az lenne a véleményem, hogy forradalmi megoldáshoz kell fordulnunk.

Mivel a vélemény és ellenvélemény kifejtésére manapság a legelterjedtebb eszköz a sajtó, és pont ezzel az eszközzel a legelégedetlenebb mindenki, erre van a legtöbb panasz, javasolnám, hogy Magyarország területén

szüntessünk meg minden sajtóorgánumot és a sajtót, mint intézményt.

A hírek forgalma amúgy is felesleges, az megoldható az MTI útján (erre törekszik a kormány is, sőt, voltaképpen manapság már úgy vesszük észre, mi a fontos, hogy mi nem szerepel az MTI-ben), a nézetek ütköztetése vagy egyáltalán kinyilvánítása pedig a közönség reakcióiból ítélve sértő is mindenkire nézvést, aki csak bekommentel.

Hagyjuk a fenébe, polgártársak.

Ne legyen sajtó.

De hogy mégis mindenki mondhassa el a véleményét, akár hangosan is, és ennek dacára se alakuljanak ki konfliktusok, javasolnám, hogy minden magyar állampolgár kapjon napi tíz perc online összeköttetést a tihanyi visszhanggal.

Annak kiabálhat, ameddig belé nem feketedik vagy be nem reked.

És mivel csak a saját hangját fogja visszahallani, remélhetőleg önmagával nem fog késhegyre menő vitát folytatni és nem fenyegeti meg saját magát életveszélyesen.

Vagy ha mégis megteszi: ott is jól van.

Mondom én: ennek az országnak nem sajtó kell.

Hanem tízmillió saját visszhang.

Legfeljebb eljön majd a Kánaán és minden magyar állampolgár biztos lehet benne, hogy ő a legokosabb a világon, hiszen nem mond neki ellent senki.

Szép lesz, jó lesz, ez köll nekünk.

Online visszhang.

Az ötlet összpárti támogatására számítok, egyébként.

Mert politikusunk sincs olyan, aki mást akarna hallani, mint a saját hangját.

Na, abbahagyom.

Ezek képesek, és tényleg bevezetik.

Szele Tamás

Hát kérem, az úgy van most, hogy a Magyar Idők és a Demokrata elbocsátották Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről, kár, hogy erről sem az érintett, sem a munkáltatója hivatalos formában nem tud, nemhivatalosban sem, tehát akkor most gond van, igazítani kell. Helyre. Na, nem a kormánysajtó elhamarkodott írásait, hanem a tényeket, a cikkekhez.

Itt, kérem, valami belső szerveket nagyon elnézett egy béljós, mégpedig a Demokratánál, most már vakarhatja a fejét, gyorsan kell intézkedni. Egyfelől, ugye, a hír cseppet sem volna meglepő, már, ha igaz lenne: Prőhlén gyakorolta a céllövést az elmúlt hónapokban az összes új kultúrjanicsár, céltáblának használták, ráadásul kormánypárti céltáblának, aminek panaszkodnia sem szabad, elvárják tőle a lojalitást – egy ellenzéki céltábla legalább anyázhat egy kicsit időnként, de neki mosolyogva kellett tűrnie az ostromot. Mert ha meg- vagy felszólal, ellenzékivé változik és kirúgják. Vagyis trockista az, aki tiltakozik az ellen, ha trockistának nevezik, hiszen a Párt sosem téved – igaz, trockista az is, aki tűri, mert hiszen még csak nem is cáfolja a vádat, egyszóval mindenki trockista, de nem mindenkit végeznek ki egyszerre, elvtársak, tartsunk némi ütemet is.

Lássuk elsőként az inkriminált írást a Demokratából. (http://www.demokrata.hu/hir/kultura/levaltjak-prohle-gergelyt)

„Távozik Prőhle Gergely a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről – értesült lapunk az érintetthez közelálló forrásból.

Információnk szerint Prőhle Gergelyt az új miniszter, Kásler Miklós rendelte be magához a hét elején, s bár Prőhle eleinte ragaszkodott posztjához, sőt, kifejezte együttműködési szándékát, a beszélgetés mégis azzal zárult, hogy le kell mondania posztjáról.

Kásler Miklós elsősorban a Tanácsköztársaság politikai és esztétikai igazolását kérte számon az igazgatón. Mint ismert, a sajtóban viták zajlottak egy Tanácsköztársasággal foglalkozó kiállításról, amelynek hivatalos kiadványát Prőhle jegyezte.

Úgy tudjuk, hogy már csak a szükséges adminisztratív teendők vannak hátra, és Prőhle Gergely szeptembertől már biztosan nem lesz az irodalmi múzeum vezetője.” (Demokrata.hu)

Hát, azért maga a szöveg is problémás. A „forrást” nem nevezi meg, mondjuk a forrás védelmében, bár nem tudom, hogy mi bántódás érhetné azt, aki egy teljesen legális kormányintézkedésről számol be a sajtónak, de legyen, az informátor anonimitása szent. Ezek után olyan részletességgel számol be a derék informátor a beszélgetésről, mintha maga is jelen lett volna – hát hányan beszélgettek? Kásler, Prőhle és a hivatásos szivárogtató? Az ilyen tárgyalásokat nem négyszemközt szokás intézni? Elképzelem a jelenetet:

- Jónapot, miniszter úr, üdvözöllek! A kolléga úrban kit tisztelhetek?

- Szerbusz, kedves Gergelyem, szolgálatodra! Ő a hivatalos tanú és egyben szivárogtató, tudod, a Demokratától küldték, a lejáratási rovattól.

- Ó, az mindjárt más, kérem, csak tessék, ha lehet, jegyzeteljen is, vagy inkább rögzíti a beszélgetést?

- Á, igazgató úr, elég felvennem a telefonommal. A többi már a kollégák dolga a szerkesztőségben.

- Jó munkát, Tanú úr. Akkor, Miniszter uram, rátérhetünk a lényegre?

- Természetesen, igazgató uram, épp akartam kérni!

Egyszóval, megdönthetetlennek látszó állításokat olvashattunk a Demokratában (ezeket vette át a Magyar Idők is), mely állításokra semmi bizonyíték nincs, semmi garancia, tessék elhinni, mert azt mondták, és akinek olyan szép kökény szeme van, mint a Demokratának, az nem is tudhat hazudni.

Csak az a pogány Index, az ne volna. Elolvasták ugyanis a kurzusba egyébként tökéletesen illeszkedő hírt, és – újságíróhoz méltóan – utánanéztek. Kiderült, hogy egy szó sem igaz a dologból, még az ellenkezője sem úgy volt. (https://index.hu/kultur/2018/08/02/prohle_gergely_demokrata_magyar_idok_pim/)

„Prőhle Gergely viszont nem tud a leváltásáról. Az Index megkeresésére a Petőfi Irodalmi Múzeum kommunikációs vezetője közölte, hogy Prőhle utolsó információja az, hogy a miniszter úr méltatta a tevékenységét, nem tudnak menesztésről.” (Index)

Hát akkor most mi van?

Most az van, hogy Prőhle mester valószínűleg egy teljesen hétköznapi munkamegbeszélésen vehetett részt a minisztériumban, elvégre Kásler miniszter a munkaadója. Erről a megbeszélésről szerezhetett tudomást a Demokrata, ahol valaki eljátszott a gondolattal az értekezleten:

- Urak, mi van, ha kirúgták?

- De nem rúgták ki.

- Ki is rúghatták volna.

- Csak nem tették.

- Írjuk meg, hogy kirúgták, ismeritek a Káslert, lehet, hogy már elfelejtette, mit beszéltek, és elhiszi, hogy kirúgta.

- És ha írtak jegyzőkönyvet?

- Na bumm. Majd írunk mi is egyet. Különben is, ha a Kásler berzenkedne, magát keveri gyanúba. Hát kinek hisz ez a miniszter? Nekünk, vagy a saját szemének?

És lőn, az írás megjelent. Szignó nélkül, bizonyíték nélkül. Pletykának is gyengén – de megjelent. Ha emellé még azt is vesszük, hogy a kultúrharc új apostolainak igen nagy a befolyása a kormányra (bár az újdonsült emberminiszteré sem lehet akármekkora), bizony, könnyen megeshet, hogy Prőhlét utólag elbocsátják, mert a kormánylapok csak nem maradhatnak hazugságban. És elvégre, ha valakiről azt pletykálják, hogy trockista, annak csak van oka – abból trockista elhajlót is kell csinálni.

Felkészül: Tuhacsevszkij elvtárs.

Halál az árulókra, elhajlókra!

Csak egy apróságra szeretném felhívni Bencsik András úr figyelmét – aki tudvalevőleg a Demokrata főszerkesztője. A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetére. Amit ő bizonyára alaposan tanulmányozott annak idején, csak mintha már felejtené. Bencsik úr, az ugye megvan még, hogy Buharin elvtársat trockista összeesküvés miatt végezték ki, 1938. március 15-én?

Persze, hogy megvan, ilyesmit nem felejt el az ember. Ahogy azt sem, hogy Buharin elvtárs annak idején lángoló szavakkal ostorozta a trockista elhajlókat és összeesküvőket a sajtóban.

Könnyen tehette: 1937 januárjáig ugyanis az Izvesztyija főszerkesztője volt.

Aztán kivégezték trockista elhajlás miatt, mint mondtam.

Óvatos lennék én azzal a trockizmussal. Mint a mellékelt ábra mutatja, a főszerkesztők sincsenek beoltva ellene.

Szele Tamás

Kérem, körülbelül ezzel a kifejezéssel illethetjük a tegnap történteket – csak most nem egy áruforgalmi vagy jövedéki adót töröltek el, hanem egy tévéadót. Ennek okából kiderült, hogy kicsit sem fogy a magyar, mivel Kálmán Olga elbocsátásának pillanatában azonnal született tízmillió sajtóetikai szakértő, és a viták azóta sem csitulnak. Nem is fognak.

Tulajdonképpen nem érdemes erről a témáról írni, eleven tüzet idézek a saját fejemre, ugyanis a Hír TV ügyében mindenkinek van véleménye, mindenkinek sarkos, egyértelmű, fekete-fehér és mindenki bőgve védi a sajátját. Természetesen főleg azokból lett médiaszakértő, akik életükben nem dolgoztak a sajtó egyik ágában sem, ők most végre kidühönghetik magukat. Ugyanis azt hiszik, hogy 1. ha ők nem értenek ehhez a szakmához, más sem ért, 2. aki nem ért hozzá, annak kuss, 3. ha mindenkinek kuss, aki nem ért hozzá, akkor ők lehetnek szaktekintélyek. Sajnos azonban a Valóság nevű izé szövedéke olyan, hogy piszokul nem érdekli, kinek mi a véleménye, ellenben nem is Wagner-opera, Istenek Alkonyával, amiben csak jók és rosszak vannak, és egymással csatáznak. Lehet, hogy sokan hiszik, miszerint csak két politikai oldal van és ezek közül az egyik jó, de a valóság ennél milliószor bonyolultabb. Kizárólag azért kell ezzel a kacifántos Valósággal foglalkozni, mert ebben élünk, és nem egy hatodosztályú westernfilmben, aminek a világot a politizáló közönség legnagyobb része látja.

Először tehát vegyük a tényeket. A tegnapi nap folyamán a Hír TV új tulajdonosa Nyerges Zsolt bement a médium székházába és közölte, miszerint „ő nem foglalkozik a médiával, de vannak erre emberei”, akik azonnal meg is kezdik az átszervezést. Korábban szó sem volt átszervezésről, ellenkezőleg, olyanokat nyilatkozott, hogy minden és mindenki marad a helyén – de azt már megszokhattuk, hogy a sajtómunkást minden tulajdonos hülyének nézi, de legalábbis kiskorúnak, és tündérmesékkel nyugtatja, mielőtt sort kerít a kirúgására. Tulajdonosi szempontból voltaképpen egy olyan orgánum lenne ideális, amiben senki sem dolgozik, senki sem kér fizetést és senkire sem kell tekintettel lenni, de ez egyelőre nem megoldható. No, de kik azok az emberek, akik
„foglalkoznak” a médiával, kikben tisztelhetjük az ítéletvégrehajtókat? (https://index.hu/kultur/media/2018/08/01/fidesz_hir_tv_kalman_olga_mi_tortent_csintalan_osszefoglalo/)

„Répásy Bálint, a most bezárt Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. egykori üzletfejlesztési igazgatója, akiből a vezérigazgató lett; 

Liszkay Gábor, a Mediaworks vezetője, aki média-tanácsadóként dolgozik majd a csatornánál;

Szikszai Péter, aki a tartalomért felelős vezérigazgató-helyettes lesz (ő már volt vezérigazgató-helyettes a Hír TV-nél, majd a Magyar Időknél és az Echo TV-nél dolgozott);

és Szikszai élettársa, Mentes Katalin, a Hír TV egykori hírszerkesztője, később az Echo TV hírigazgatója, aki pedig hírigazgatóként tér vissza.

Ezzel együtt Kálmán Olga és Csintalan Sándor távozott a tévétől, előbbit kirúgták, utóbbi gyorsabb volt, és felmondott. Megszűnik az Egyenesen és Csintalan Sándor műsora is, az előbbi pont kapóra is jött a tévének, amiben lement az első új hírműsor bármiféle belpolitikai vagy a tévét érintő hír nélkül, majd az Egyenesen ismétlése helyett Orbán Viktor tusványosi beszédét adták le.

Ezzel persze korántsem teljes a távozók névsora, meg nem erősített, de több forrásból is összeszedett listánkon ők szerepelnek (van aki ment, van akit küldtek):

Nagy Zoltán hírigazgató

Tarr Péter vezérigazgató-helyettes

Bodacz Balázs műsorvezető

Zimon András szerkesztő

György Zsombor szerkesztő

Rechenberger Dániel sportriporter

Lukáts Péter kreatív kommunikációs igazgató

Lampé Ágnes műsorvezető-riporter

Teszári Nóra műsorvezető” (Index)

Hát, ez már láthatóan hatalom- és profilváltás, a G-napon a kormánnyal szembeforduló tévéadót most megint megfordították 180 fokkal. Kérdés, hogy fogja-e bírni egy ilyen nagy és nehéz szervezet ezt a macerát, személyszállító repülőgéppel sem szokás műrepülni, tankhajóval sem indulunk szlalomversenyen, mert ahhoz kicsit lomhák és nagyok. Persze, normális jogállamban fel sem merülnének ezek a pálfordulások, de szóljon, aki akár csak a környéken is találkozik ilyen jelenséggel, mármint jogállammal.

A hatalomátvételt mi sem bizonyítja jobban, mint a Magyar Idők ide vonatkozó főcíme:

„VISSZAFOGLALTA A JOBBOLDAL AZ ELBITOROLT HÍR TV-T”

Hát, izé. Kitől is? Mert a baloldalé sem volt...

Akkor eddig a tények, most lássuk, mi következik belőlük. Éspedig tekintsük a dolgokat tárgyilagosan, sőt, érzelemmentesen. Aki azt várja, hogy most telesírok hatvan csipkés zsebkendőt Csintalan várhatóan sanyarú sorsán, az igen nagyot téved – egyfelől, mert az említett úr épp úgy, mint Kálmán Olga előre láthatóan heteken belül már vezetni fog valahol, valamit és komolyabb összegbe lefogadnám, hogy nem lépegető exkavátort vagy ipari áramot, hanem műsort, másfelől meg addig sem fog éhezni, szomjazni. Ha valakiket sajnálok – mert sokakat sajnálok – azok ahhoz a szakmai réteghez tartoznak, amelyik kőkeményen dolgozott, és a családját valóban a honoráriumból tartotta el. Sokan voltak ilyenek, és most tapasztalni fogják, hogy nem nagyon nyernek majd alkalmazást a szakmában. Senki sem mer majd munkát adni nekik. Tudom: tapasztaltam, mikor a Kurírt, ahol rovatvezető voltam, 1998-ban hasonlóképpen szüntette meg az első Orbán-kormány. Igen, mi voltunk az elsők, aztán követtek minket még sokan ezen a végzetes úton.

Akad olyan kolléga, aki soha nem mondott vagy írt szégyellnivalót, vállalhatatlant – ha tehetem, igyekszem majd segíteni neki. Ha módomban áll majd. Annak idején engem nem halmoztak el állásajánlatokkal, konkrétan négy évig voltam Széchenyi, mert a barátaim tartottak el, ha meg lehet oldani, hogy más ne jusson erre a sorsra, oldjuk meg.

Persze, tévéadót indítani nem tudok, hiányzik hozzá egy kis aprópénz.

Akkor most lépjünk túl a személyes és emberi tragédiákon, és vizsgáljuk meg, mi az Isten csodája folyik itt? Mi a búbánatos harci herepfedény bontakozik ki előttünk, mi ez a szörnyeteg, ami felzabálja a magyar sajtót?

Semmi más, mint a magyar politika, melynek hitvallása 1948 óta, hogy a sajtó nem lehet egyéb, mint az ő engedelmes szolgálóleánya. Aztán időnként kitöri a nyakát a kis cselédkének. Aki a nyaktörésig legyen boldog, mert jut neki is a méltóságosék asztaláról lehulló morzsákból, ételmaradékból és cipőben járhat, ha kimenőt kap kéthetente egy délutánra. Hiszen aki cselédsorban született, nem is ismer mást: azért mondogatják egyes sajtómunkások, miszerint „független média nincs”, mert sosem próbáltak szabadon sajtót csinálni. Van bizony, csak komoly anyagi korlátai vannak, innentől mindenki eldöntheti, mi akar lenni: farkas vagy házőrző kutya. A farkas rosszabbul étkezik, viszont szabad.

Mármost, két dolgot kell tekintsünk. Egyfelől a Hír TV történetét, másfelől az utóbbi korszak sajtópolitikáját. Hát igen. A Hír TV 2003-ban indult, a Fidesz és Simicska Lajos pénzén, és a legkevesebb, amit elmondhatunk erről a periódusról, ami 2015-ig tartott, hogy az adó Orbán Viktor fanatikus híve volt, részese sok ferde cselszövényének, közvetítették ők „forradalomként” a 2006-os zavargásokat is, vettek részt mindenféle kampányban, náluk elkötelezettebb propagandista tán még a Szovjetunióban sem volt. Nekem így hamarjában ennek a korszaknak az egyik utolsó húzása ugrik be, mikor a Célpont című műsoruk drogtesztre akarta kötelezni az ellenzéki és független sajtó minden munkatársát – ez nem is azért érdekes, mintha találhattak volna valamit, ugyan már, nincs nekünk arra se időnk, se pénzünk, hanem azért, mert a teszteket ők kapták volna meg, ők döntötték volna el, mi van odaírva. Annak idején, mikor drogfogyasztási szokásaim felől érdeklődtek, barátságosan vissza is kérdeztem jegyzetemben a kérdést feltevő Losonczi Katától: „És magának van trippere?” (http://huppa.hu/van-maganak-trippere/) Válasz nem érkezett.

Egyszóval, ilyen világ volt náluk, míg el nem jött a G-nap. Melyet nem fogok ismertetni, ugyanis mindenki tudja, miről van szó, nekem meg már a könyökömön nő ki. A Hír TV elvileg irányt váltott a Magyar Nemzettel együtt, Kristóf Attila csikorogva megfordult a sírjában és a szélsőjobbra húzó munkatársak fogaknak csikorgatása közben elvonultak – na, nem az utcára, hanem más, szélsőjobboldaliságukat híven őrző orgánumokhoz. Ők jöttek most vissza, különben. A helyükre meg valódi sajtómunkásokat vettek fel, bár nem túl következetesen, volt, akit még hívtak is, volt, aki hiába jelentkezett.

Rendben, de miről volt szó a G-napon? Simicska valóban az általa felemelt Orbán ellen fordult volna? Tényleg a nem-kormánypártiak (az „ellenzéki” kifejezéssel óvatos lennék, ugyanis minden politikus csizmadia magának vindikálja) élére akart állni, hogy dicsőséges forradalomban, nemzeti összefogással söpörje el a kény hatalmát?

Lószerszámot, kérem. Senkinek sem tűnt fel, hogy csak a már meglévő, sőt, tulajdonában lévő orgánumokkal foglalkozott? Hogy senki más nem kapott tőle egy vasat sem, annak dacára, hogy egy időben ki kellett vezényelni a készenléti rendőrséget tömegoszlatás céljából az alfeléhez, annyian akarták kinyalni, pár lyukas fitying reményében? Hogy tulajdonképpen ezzel a médiatechnikai trükkel (és a Jobbik finanszírozásával) összegyűjtötte maga köré mindazokat, akik a politikai sakktáblán a Fidesz számításai szerint tényezők lehettek, és mint egy szárnyas nazgúl Gandalfot, magával rántotta őket Mória szakadékába? A kamikaze-akció elsodorta a Magyar Nemzetet, a Választ, a Hír TV-t, ezzel párhuzamosan a kormány is addig machinált, míg tönkre nem sikerült tennie a Népszabadságot: igaz, azt az MSZP adta el. Tényleg azt tetszenek hinni, hogy sajtótermékek ilyen mértékű, mennyiségű, rövid időn belül történő megszűnése pusztán a véletlen műve, a körülmények összjátékáé?

Simicska egyszerűen betartotta a szavát, ledobta az atombombát.

A magyar sajtóra.

Soha nem ígérte, hogy nem ránk fogja ledobni.

A „vele szemben álló” kormány akaratával teljes összhangban: hát, hogy micsoda véletlenek vannak...

És vétkes ebben az impotens ellenzék is, akik soha semmit nem tettek a sajtó védelmében, még akkor sem, mikor kormányoztak – ők is szolgálólánynak tekintik, vagy inkább rabszolgának, mert annak ingyenes a munkája.

Mi lesz? Majd szépen megsiratjuk a Hír TV-t is (emlékszem, a Kurír megszűnését az akkori Magyar Nemzet vezércikkel, szalagcímmel ünnepelte), ahogy megsirattuk a Magyar Nemzetet is, érdemeitől eltekintve, és lassan belátjuk, hogy most, 2018. augusztus másodikán, délelőtt tízkor bőven elég a két kezünk tíz ujja a Magyarországon megjelenő független sajtótermékek összeszámolására.

Még ugyan sok is.

Mi lesz? Háború lesz, médiaháború, most majd sorra kerülünk mi is, és kevés erőnkkel úgy fogunk védekezni, mint a kétszáz lengyel a Westerplattén.

Aztán minket már nem siratnak majd meg.

Nem lesz ki megsirasson.

Mégis, ki tenné?

Simicska?

Majd, ha elmúlik a röhögőgörcse.

Szele Tamás

Avagy a Törvény magyarázata. Magyarországon az amatőr jogászkodás a legfontosabb dolog a világon, sorsok, életek múlhatnak rajta, még ha nem is a bibliai Törvényről van szó, csak a polgáriról, de lám, mifelénk a Baross téren megtanulták ezt a művészetet már a hajléktalanok is. Ami még nagyobb csoda: hogy a hivatalos szervek is elfogadják a jogértelmezésüket.

Az úgy van, tetszik tudni, hogy mifelénk bizony nem ritka a hajléktalan ember, nagy a tér, nagy hely a Keleti is, ugyan az állomáson nem tudják magukat meghúzni, mert nem engedik meg nekik, de mellette, körülötte igen, a forgalom miatt valamivel eredményesebb a koldulás is, a helyi boltosok, kocsmárosok meg többnyire elfogadóak velük. Kisebb munkákat kisebb pénzekért el-elvégeznek, mindenki jól jár – ritka eset nagyon, hogy baj legyen velük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem történt már ilyen, de utoljára évekkel ezelőtt.

Hát így állunk mi ezen a tájon egymással, nem épp idill, de nem is háború: mivel nem sok milliárdos lakik a mi kis Baross téri falunkban, a legtöbben olyan szerencsétlenségnek tartják a hajléktalanságot, ami bárkit elérhet, jobb inkább támogatni azt, akire lesújtott a balsors, mint kergetni, mert lehet, holnap minket is kergethet valaki ilyesmiért. Egyszóval, nem rossz a viszony a hajléktalanokkal, ha kicsit távolságtartó is, de a Zolika (minden csibészek királya, csak jó lenne, ha leszokna a bioherbálról) vagy a Laci mindig számíthat arra a két kétszázasra, amit nekik tartogatok a pénztárcámban. Ők is tudják, nem követelnek, maximum kérnek.

Mármost a Laci még a hajléktalanok birodalmában is külön eset. Élénk eszű, nem is tanulatlan, munkásember volt, míg volt honnan bejárjon a munkába. Az ismerős kocsmáros nyugodtan küldi el akár több ezer forinttal is vásárolni, mert sosem lop, a visszajáróval sem bűvészkedik – az a szórakozása, hogy az utcáról nézi a kocsma kirakatában a tévén a sportcsatornát. De azon aztán mindent, olyan komoly nézetei vannak a magyar labdarúgásról, hogy ha van ember ebben az országban, aki beválna MLSZ-elnöknek, hát ő lenne az – különben is, mindenki más már kipróbálta és senkinek sem sikerült, szerintem adhatnánk egy esélyt a Lacinak is ezen a poszton. No, vele futottam össze tegnap.

Márpedig tegnap ominózus nap volt, ugyanis épp megjelent a Magyar Közlönyben a hajléktalanságot büntetni rendelő törvény, vagyis a „2018. évi XLIV. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény módosításáról”. (http://www.magyarkozlony.hu/dokumentumok/570163b76ab0a4a9a5cd9dc86fe516f42138f991/megtekintes)

Hű, be csúf neve van. Belül is csúf, ellentmondásokat is vélek benne felfedezni – no de lássuk, mit mond?

„A Szabs. tv. 133/B. alcíme a következő 178/B. §-sal egészül ki:

178/B. §

1. Aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el.

2. Mellőzni kell a szabálysértési eljárás megindítását és helyszíni figyelmeztetést kell alkalmazni, ha a) az elkövető a rendőr felszólítására az elkövetés helyét elhagyja, vagy b) az elkövető a jelenlévő hatóság vagy más szerv vagy szervezet felajánlott segítségét elfogadva együttműködik a hajléktalan személyek részére fenntartott ellátások igénybevétele érdekében.

3. A  helyszíni figyelmeztetéssel egyidejűleg a  rendőr az  elkövetőt tájékoztatja a  (4)  bekezdésben foglalt jogkövetkezményekről.

4. Akit 90 napon belül 3 alkalommal a  (2)  bekezdés szerint a  szabálysértés elkövetése miatt a  helyszínen figyelmeztettek, azzal szemben az újabb elkövetéskor a szabálysértési eljárás megindítása nem mellőzhető.

5. Az  (1)  bekezdés alkalmazásában életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a  közterületen való életvitelszerű tartózkodás a  lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a  közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a  közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a  magatartásból arra lehet következtetni, hogy a  jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet –  így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi.”

Vannak még izgalmas részletei, például az, hogy a lefogott hajléktalan számára az őrizet idejére a rendőrség köteles tiszta ruhát biztosítani, ingóságait megőrizni, tettéért (vagyis azért, hogy közterületen létezik) pedig közérdekű munka vagy elzárás szabható ki, ha és amennyiben minden feltétel teljesül. Szerencsére sok a feltétel, akad a törvényen kiskapu is, megkerülhető – épp ezért nem is értem, mi a jó fenének kellett egyáltalán meghozni, hiszen messziről látszik, hogy haszna vagy értelme nem lesz. Kára még lehet ugyan.

Az egész jogászkodásnak egy értelme van: meghatározták a hajléktalanság fogalmát. Ugyan rosszul, de van meghatározása. Azt mondja az ötödik bekezdés, hogy „ olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a  közterületen való életvitelszerű tartózkodás a  lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a  közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg”.

No, ez eljuthatott az én Laci barátomhoz is. Ugyanis úgy a fejére állította a paragrafust, hogy az semmire sem jó már, szaladjon valaki hamar az Igazságügyi Minisztériumba, szóljon, hogy írjon új törvényt a mostani Werbőczy, mert ezt el lehet dobni.

Mondom ugyanis a Lacinak a kocsma előtt, hogy láttam a törvény szövegét, ha engedelmeskedik igazoltatáskor a felszólításnak és odébb megy száz métert, nem eshet baja, ő arisztokratikusan rám néz, és megszólal.

- Tudod, Tamás, én ez ellen már védve vagyok.

- Hogyhogy?

- Nekem a nyócker a lakásom.

- Jó, azt tudom, de... 

- Ma is igazoltattak. Épp egy fröccsöt ittam, megkérdeztem: „Magukat is baszogatják, ha isznak otthon valamit, ebben a kánikulában?” „De maga nincs otthon.” „Dehogynem: nekem a lakcímkártya szerint a nyócker a bejelentett otthonom.” „Mutassa! Jé... magával nem tudunk semmit sem csinálni.”

- Hadd lám azt a lakcímkártyát.

- Itt van.

Mutatja, nézem. Valóban. Ez egy úgynevezett „település szintű lakcímkártya”, és tényleg azt írja rajta, hogy „Lakóhely: Budapest 08. Lakcím nélküli. Kiállító hatóság: Budapest 08”. No, ha már hatóság is van, akkor ezt a macska sem vakarja ki, ez hivatalos. Hivatalos és hiteles maga az egész irat is, de akkor hogyan is állunk a törvénnyel? Hiszen ha valakinek általában a nyócker a lakóhelye, mint olyan, akkor az illetőt nem lehet hazaküldeni a nyóckerből, mert a kerület minden pontján otthon van. Az már más kérdés, hogy ha átmegy a tér túloldalára a Bethlen Gábor utca sarkára a cigarettacsempészek földjére, az már másik kerület, onnét visszaküldhetik a rendőrök vagy a közteresek lakó- és tartózkodási helyére – ami a tér innenső oldala.

De hát azt is szoktuk mondani, hogy a Rottenbiller utcába már útlevél kell.

Aki tehát otthon van, azt nem lehet hazaküldeni.

Laci nyugodtan ihatja a fröccsét ezentúl is, nézheti a meccset, míg a tér innenső oldalán marad.

Nem azért mondom, sikerült megint hozni egy teljesen értelmetlen törvényt, éspedig azért, mert fogalmuk sem volt a tisztelt törvényhozóknak arról, miszerint a hajléktalanok nem jókedvükben hálnak az utcán, ez nem egy választott életforma. De legalább, ha kiváltanak egy-egy ilyen település szintű lakcímkártyát, nyugton hagyhatják őket a rendőrök – akiknek őszintén megvallva, volna ezer jobb dolguk is, mint hogy szegény embereket hajkurásszanak, csak azért, mert azok nem gazdagok.

Már persze, míg még lesznek rendőrök is: nemrég jött a hír, hogy ezentúl a túlóráikat nem szabad pénzben kifizetni, le kell csúsztassák. Csak ha lenne elég rendőr, nem kéne túlórázniuk sem. Így, hogy nincs (https://lemil.blog.hu/2018/07/22/rendorok_tuloraja_vitaposzt):

„A rekordot a Készenléti Rendőrség munkatársai tartják, ahol a tavalyi év során nem volt ritka az 1000 (ezer!) túlóra, de voltak olyan kollégák, akik megugrották az 1200 (egyezerkettőszáz) túlórát. Megyei főkapitányságokról és városi (kerületi) kapitányságokról is érkeztek 600-700 túlóráról szóló beszámolók.” (Lemil.blog)

És ezek a túlterhelt, ezentúl ráadásul fizetetlen emberek kéne kergessék a hajléktalanokat. Előre megjósolom: nem fogják.

Ésszel kéne hozni azokat a törvényeket, jó urak, mert már nem is csak a koldusok morgolódnak, hanem a zsandárok, hajdúk is.

Aki ismer hajléktalant, mondja el neki, hogy kérjen ilyen lakcímkártyát, legyen legalább egy környék, ahol törvényesen létezhet. Nem kell hozzá semmi: Budapest Főváros Kormányhivatalának állásfoglalása szerint (https://drive.google.com/file/d/0B4k9StDq8GYYYW5JTHJVenB3dTg/view)

„Település szintű lakcím a lakcímbejelentő lap kitöltésével létesíthető, egyéb feltétel a település szintű lakcím személyi adat- és lakcímnyilvántartásba történő felvételéhez nem követelhető meg”.

Írjatok új törvényt, Werbőczi-utódok, míg lehet.

Ne olyant, mint az eddigiek, annyit mondanék. Mert most ott tartunk, hogy:

„Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák

(…)

Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hívasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.”

Szele Tamás

- Jó reggelt, Hacsek, mitől néz ki úgy, mint a lőtt medve?

 - Már lövik is azokat a szegény medvéket?

 - Dehogy lövik, ez csak egy olyan izé, olyan népies, hogy mondják... szólás!

 - De friss maga így, ebben a kánikulai dekadenciában.

 - Magának is melege van, mi?

 - Nekem mindenből. Én, barátom, útrakelek, megyek az Őszbe...

 - Mennék én is, de csak egy hónap múlva lesz szeptember. Igaz, az már hűvösebb hónap.

 - Nem érti, szegény barátom. Én az Őszbe megyek.

 - Mindenki oda megy, legfeljebb nem most azonnal. Naptári tény.

 - De én az Őszbe...

 - Na, ne mondja, ausgetippelt bele az Őszbe? És hogy?

 - Vijjogva, sírva, kergetőzve.

 - Magának agyára ment a hőség. Elindul, mondjuk a hetes busszal az Őszbe, azt még értem, hogy vijjog és sír, de egyedül hogy fog kergetőzni?

 - Maga semmit sem ért. Ez egy életérzés.

 - Azt hittem, csak másnapos.

 - Maga szerencsétlen, földhözragadt nímand! Hát nem érti, hogy új rablói vannak a Nyárnak?

 - Ó, dehogy újak. Ezek a régiek, csak most kineveztek még pár új államtitkárt. De a Mészáros maradt, ahol volt.

 - Mit akar maga a Mészárossal?

 - Én semmit, remélem, ő is békén hagy engem. De maga mondta, hogy új rablók jöttek.

 - Ezek nem olyan rablók! Értse meg: dúlnak a csókos ütközetek!

 - Igen, mióta az Elsimont leváltották, már az Orbán János Dénes a csókos, az Elsimon meg is ütközött vele Tusványoson.

 - Maga menthetetlen. Higgye el: új életet kell kezdenem.

 - Ne mondja. Kiderült az adócsalás?

 - Ki. Még a sikkasztás is.

 - És mi lett a vége?

 - Három év, felfüggesztve. Tekintettel büntetlen előéletemre.

 - Mije van magának, büntetlen előélete? Hol vette, az Ecserin?

 - Nem, a Teleki téren. De holnaptól minden másként lesz. Kimegyek az Életbe és dolgozni fogok.

 - Maga. Dolgozni. Na ne röhögtessen.

 - De, és orcám verejtékével keresem meg a mindennapi betevőt, vegye tudomásul!

 - Na, azt megnézem magamnak. És mit fog dolgozni ebben a nyárban, részes arató lesz?

 - Nem, kérem. Mikulás leszek.

 - Mondtam, én, nyári mikulás.

 - Téli, nyári, mindenféle. Kamarai Mikulás.

 - Az milyen?

 - Állami. Itt írja az újság: „2019. január 1-jétől az állami intézményeknek éves rendezvényszervezési tervet kell készíteniük, és azt feltölteniük a Központosított Közbeszerzési Portálra. Az új szabályok először pontosan meghatározzák, hogy mi számít rendezvényszervezésnek. Majd gyakorlati példák következnek arra, hogy mely rendezvényekre is vonatkozik az új előírás. Ilyen például a Mikulás-ünnepség az érintett szervezet székhelyén a munkatársak gyermekeinek „házhoz menő Mikulás” szolgáltatás igénybevételével és cateringgel.” Látja, ha a Mikulást államosították, akkor én miért ne lehetnék hivatalos Mikulás?

 - Nem államosították már egyszer ezt a céget?

 - De, 1948-ban, akkor egy ideig Gyedmaróznak hívták, utána meg Télapónak.

 - És nem szabályozza valami, hogy ki lehessen állami Mikulás?

 - De, kötelező a kamarai tagság.

 - A micsoda?

 - A kamarai. A Mikulás-kamarai. Ha van ügyvédi kamara és lesz sajtókamara, kell legyen Mikulás-kamara is.

 - És majd kihozza a kamarából a piros almát, mogyorót. Na, fárassza maga a hóhért.

 - Ne mondja, szegény barátom, ez se rossz ötlet. Lehetnék állami ítéletvégrehajtó is.

 - De hát nincs is halálbüntetés.

 - Majd lesz. A Toroczkai megígérte. Ezt is írja az újság: „Egyes bűncselekmények esetében visszaállítaná a halálbüntetést, a hazai börtönök zsúfoltságának enyhítésére pedig bevezetné a bérrabtartást a Mi Hazánk Mozgalom - mondta el csütörtöki budapesti sajtótájékoztatóján Toroczkai László, a szervezet elnöke. Mint mondta, a párt alapító nyilatkozatáról a múlt héten indított vita során a feltett húsz kérdésre mintegy 20 ezer szavazat és ezer írásos vélemény érkezett, a most felvetett két téma esetében szinte egyöntetű támogatással. Toroczkai a bérrabtartás esetében arról beszélt: Magyarországon napi 8-9 ezer, míg Oroszországban 2 ezer forintra rúgnak a fogva tartás költségei; egy 4 ezer forintos átalánnyal mindkét állam költségvetése jól járna. Megtoldotta ezt azzal, hogy a Szibéria szó önmagában is visszatartó erő lehet a bűnelkövetés előtt. Megjegyezte: a börtönzsúfoltsági lista második helyezettje, a Magyarországot követő Belgium hosszabb ideje alkalmazza ezt a gyakorlatot, holland fegyintézetekben helyezve el elítéltjeit. Arra az újságírói felvetésre, hogy a külföldi fogva tartás emberi jogokat sértene, a politikus azt hangsúlyozta: számukra a fogvatartottakénál sokkal fontosabbak az áldozatok jogai.”

 - Ez megőrült? És mit szól ehhez az Unió?

 - Hát mit szólna? Majd él egy ajánlással. Toroczkai meg majd azzal válaszol, hogy éljen a nénikéjével inkább, vadházasságban, és ezzel szokás szerint el lesz intézve minden.

 - De értse meg, a halálbüntetés eltörlése az uniós tagság alapfeltétele!

 - És? Akar a Toroczkai uniós tag lenni?

 - De én akarok!

 - Az a Toroczkait nem érdekli. És én is lehetnék állami hóhér.

 - Maga maximum kozák lehetne a katorgán, kancsukával!

 - Kancsukával? Nem lehetne szó inkább kis, női csukákról?

 - Ez a kancsuka nem hal!

 - És nem is lát, tudom én azt. De akkor is jobban szeretem a női csukákat.

 - Kész, magával végeztem!

 - Az az én dolgom lesz, szegény barátom, hogy végezzek az emberekkel.

 - Menjen a francba a dekadenciájával, vegye tudomásul, hogy nekem a hóhérnál is protekcióm van!

 - Hogyhogy?

 - „Én a Halál rokona vagyok”.

 - Sőt, csókosa, mi?

 - Nem, a csókos az az ütközet!

 - Maga hülye. Mars ki!

 - Megyek is, útrakelek...

 - Megy az Őszbe? Hetes busszal? Na, vijjogjon innét a francba!

Szele Tamás