Kérem, egy hétig szabadságon voltam, éspedig szülővárosomban, Nagyváradon, ahol is csak informálódás szintjén böngésztem volt a híreket, sokkal fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva, például támadást intéztem kultúránk ellen oly módon, hogy sztrapacskát főztem, de most visszatértem és rendet csinálok. Tessék mondani, mindenki hülye?

Az nyilvánvaló volt, hogy a választási- és kultúrkampf előzetes csatározásai következményeképp győzelem után az idei Tusványos vérlázító eredményeket fog hozni, csak az volt a kérdés, mennyire lázít majd vért. Nagyon, jelentem, csakhogy mielőtt mindenkinek eldurran a feje, tessék legalább célra tartani vele. Meg nem árt megtölteni is valami hasznossal.

Szóval, hogy az elején kezdjük, Tusványos, pontosabban Tusnád-Bálványos nem a Fidesz Woodstockja, ami ugyan remek képzavar volna a hatvannyolcasok elleni kirohanások után, de nem az. Itt tulajdonképpen két rendezvénysorozat zajlik párhuzamosan, a politikai, maximum pár ezer résztvevővel, és a zenés buli, pár tízezer résztvevővel. A két halmaz között kevés az átfedés, az Orbán-beszédeket sem tízezrek hallgatják, jó, ha megvan az ezer – hogy a köztévé ezt többnek mutatja? Leni Riefenstahl óta tudjuk, hogy miképpen lehet pár tíz egyenruhást mindent elsöprő seregnek fényképezni, ez nem jelenthet gondot egy köztévének. Szóval, ne gondoljuk, hogy rajongók hada tapsol Magyarország kül- és belpolitikájának ezen a hegyi pályán, mondjuk Székesfehérváron is összejönnének ennyien (és őket is lehetne hadaknak fényképezni). Hogy ez a rendezvény ilyenné alakult az idők folyamán? Holott valamikor a BBC munkatársa, David Campanale alapította, és erősen liberális jellegű volt? Ja, akkor a Fidesz is – és később mindenki letojta Tusványost, hiszen „messze” van. A Fidesz szalmája lett, ha már a Csákyé volt. Szóval, hagyjuk a mítoszokat és elemzéseket a mioritikus térben (gonosz leszek, tessék utánanézni, mi az), adott egy átlagos fesztivál, amire ráültették a politikát, és most a zenekarok a nézettek, a politikusok meg úgy tesznek, mintha nekik csápolna a népség.

Akkor az alapokat nagyjából (nagyon nagyjából) tisztáztuk. De mi hangzott el? Sok marhaság, az kétségtelen, én itt és most csak az L. Simon – Orbán János Dénes „vitát” és Orbán Viktor beszédének bizonyos elemeit veszem elő, ugyanis meglátásom szerint ezekből láthatjuk a legbaljósabb előjeleket.

Tisztelettel: most mindenki meg fog sértődni, de a független, magasan képzett, több diplomás magyar értelmiségnek – a kommenteket és reakciókat tekintve – elment az esze. Mindenki azon hörög, hogyan sértették meg Parti Nagy Lajost, Esterházyt, másokat, tiltakoznak, és közben mindenki figyelmét elkerüli a lényeg. Az ugyanis, miszerint L. Simon és OJD „jó zsaru-rossz zsaru”-t játszanak velünk. Persze, hogy megsértették az írókat, még fogják is, másokat is, ez a kocsmai verekedés lényege: addig anyáznak, míg a provokált fél ki nem jön a sodrából. Csakhogy míg mi bőgve védjük Parti Nagyot és Esterházyt – különben joggal! - elmegyünk a „vita” tárgya mellett.

Ez a vita ugyanis már nem arról szól, melyik író a jó és melyik a rossz, arról sem, létezik-e kormánypárti és ellenzéki-liberális kultúra (így, ilyen formában nem is létezhet), ez arról szól, hogy az ősztől kötelező állami kultúra vonala a már meglévő, harmatgyenge jobboldali-konzervatív alkotókat támogassa, vagy inkább neveljenek ki egy új, talán élvezhetőbb végterméket produkáló generációt? Szó nincs itt arról, hogy ősztől lesz egyáltalán bármi más rajtuk kívül! Nem lesz, ahogy beleszólásunk sem lesz a trendbe – amint L. Simon (akit egyesek hajlamosak „jó zsarunak” tekinteni, mert mondott valamit minőségi igényekről és versenyről) röviden közölte a nála kicsit sem különb OJD-vel:

„BENNÜNKET választottak meg, nem titeket, írókat!”

Tetszenek már érteni? Röviden fogalmazva, a várható kultúrpolitika várhatóan két meghatározó személyisége gyakorlatilag azon merengett nyilvánosan, hogy kellenek-e még új konzervatív-jobboldali szerzők, akik talán valamennyire megtanulhatnának írni is, legalább az elemi népiskolák harmadik osztályos fogalmazásainak szintjén (ez L. Simon álláspontja) vagy hagyjuk a francba a képzési költségeket, amúgy is hülyék, elég az a kollekció, Wass Alberttől Nyirőn és Tormayn keresztül Döbrentei Kornélig, ami van, akad a bandában elég kultúr-Quisling, csak éppen legyen őket kötelező szeretni (ez OJD verziója).

Szó nincs itt vitáról, arról társalgott egymással a két szak- és élmunkás, hogy lótrágyát vagy tehéntrágyát használjunk inkább a kukoricára. Szó nincs itt kultúráról sem, ellenkezőleg, arról van szó, hogy a kultúra, a szó eddigi, vagyis valódi értelmében szóba se jöhessen!

A könyvégetéseket még nem tudom, hogy fogják megoldani, illetve gondolom, de nem akarok ötleteket adni. Viszont az egész miskulancia megkapta a zöld jelzést Orbán Viktortól, aki beszédében jelezte is:

„Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert. Ezért logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki. Szinte azonnal a választások után. Ez érthető, és jól is van így. Valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, nagy változások előtt is állunk.”

Mondott ő mást is, a többi is marhaság, de a közvetlen veszélyt itt és most ez jelenti. Vagyis az, hogy a magyar kultúrát – tágabb értelemben használjuk a kifejezést – épp úgy einstandolni akarják, mint minden mást. Én magam már voltam tanúja egy ilyen kísérletüknek, sőt, hogy úgy mondjam, kísérleti alanya voltam ennek: mikor 1998-ban a Postabank csődje után a Kurír című napilap, ahol rovatvezető voltam, a szanálás révén a kormány kezelésébe került, azonnal megszüntették, de olyan alaposan, hogy 2002-ig még munkát sem kaptam a szakmában – elég volt megtudják, hol dolgoztam utoljára, és „az állást már betöltötték, sajnos, nem, köszönöm, külsősre sincs szükség. Álnéven sem.” Világos volt, hogy az első Fidesz-kormány engem és más, nem túl szerencsés helyzetben lévő kollégáimat akkor lassú éhhalálra ítélt, hogy túléltem, az az ő privát pechük. De most, konkrétabban ősztől mindenki felkészülhet erre az áldatlan állapotra, aki nem az ő káderük. És már nincs náluk haverfelvétel, lehet elrakni a forgós köpönyegeket.

Van annyi árulójuk, hogy kitart száz évig is.

Bespejzoltak már korábban.

Ezért értelmetlen a vita, értelmetlen már megint „a kisebbik rosszat” választani, tessék már végre felfogni, hogy minden aljas politikának az a lényege, hogy választásra kényszeríti az embert, de oly módon, hogy elhiteti: csak a rossz és a rosszabb között lehet választani. Ezt nyögjük már nyolc éve, de alapvetően inkább száz éve nyögjük.

Nem lesz itt még lehetőség sem megúszni a kurzust, belesimulni öles nyelvcsapásokkal, azt mondanám inkább, nézzünk szembe vele, baj már mindenképpen lesz, mert van is, akkor legalább maradjunk gerincesek.

Hiszen a kormánypárt álhírlapja, a mindenszo.hu (http://mindenszo.hu/ime-az-500-szellemi-terrorista-akiktol-minden-kulturalis-tamogatast-el-kellene-venni/) már ötszázas listát közöl azokról, akiknek ki akarják csavarni a kezéből a tollat. Lesz az még ötezres is, tízezres is.

De mondjuk ez még „csak egy netes lap”, olvassunk Magyar Időket, a nem hivatalos kormánylapot – ott már bizony láthatunk mindent előre. Hiszen az ő szemetükön is termett ez az egész kis magyar kulturális forradalom.

Akkor mit tehetünk? Nem sokat, bár az állami támogatások megvonása nekem például nem nagy fenyegetés, eddig sem kaptam soha, szocialista időkben sem, ezentúl sem fogok, na bumm. Viszont további lapok fognak megszűnni, és a Sajtókamara őszre tervezett bevezetése a magyar újságírás alapjait is meg akarja semmisíteni. Készüljünk fel a magyar sajtó, irodalom és általában a kutúra ellen induló, jól szervezett gazdasági és politikai hadjáratra. Ahogy Thyl Eulenspiegel mondta de Coster regényében: „Meneküljetek vagy fegyverkezzetek”.

És meszeljük le a Majomkirályt.

Tetszik tudni, az úgy volt, hogy a Nagy Kínai Kulturális Forradalom előtt a Tiltott Város fedett ösvényeit csodálatos, pókhálófinomságú lakkfestményekkel díszített frízek, oszlopok övezték, amik a Majomkirály történetét ábrázolták. Jó hosszú történet, különben. Amikor kitört a kultúrharc, a vörösgárdisták a Tiltott Városból is el akarták tüntetni „a múlt képeit”. Szóba került az is, hogy felégetik az egészet, de Mao elvtársnak még voltak tervei a palotákkal, szóval csak a képeknek kellett eltűnni. Mármost ezeket a festményeket külön régészcsoport tartotta karban, a vörösgárdisták sajátos szadizmussal őket kötelezték a festmények megsemmisítésére. A régészek pedig sírva ugyan, de – vastagon lemeszelték a képeket. Aztán elmúlt a Nagy Proletár Elmebaj, és Teng Hsziao-ping idejében már sajnálták a kárt, meg is kérdezték az egyik régészt, lehet-e a festményeket restaurálni, mondjuk fotók alapján. A régész akkorát röhögött, hogy majd' kiesett a száján.

- Restaurálni? Minek? Hiszen megvan mind!

- Hogyhogy? Hiszen lemeszelték!

- Igen, a mész alatt van meg. A vörösgárdisták nem tudták, hogy a mész nem szétmarja, hanem konzerválja a festményeket. Azért használtunk meszet. Hogy megőrizzük őket.

Ezt lehet tenni, kérem. De ezt viszont kell is.

Meszeld le a Majomkirályt!

Szele Tamás

Szombat van, dögmeleg, ilyenkor a fű sem nő, írni sem lenne szabad. Na, akkor írjunk arról, hogy nem írunk. Miről nem írunk? Arról, amit Orbán Viktor nem mond. Meddig nem írunk? Decemberig. Ez így egy nagyon kényelmes álláspont, mármint a miniszterelnöknek és nekem, de pillanatok alatt válhat kínossá: mármint a kormányfőnek. Nekem kevésbé.

Arról van szó ugyanis, hogy Orbán Viktor a tegnap világossá tette: legközelebb decemberben hajlandó bármilyen sajtó bármilyen kérdésére válaszolni, Előtte még kicsit kollektív zaklatásnak minősítette, hogy a kollégák dolgozni próbáltak – de lássuk, hogyan írja ezt le a HVG, mely lap képviselője jelen volt az esetnél. (http://hvg.hu/itthon/20180720_Orbannak_elege_lett_a_kollektiv_zaklatasbol)

„Véget vetett az utolsó, még úgy, ahogy működő lehetőségnek Orbán Viktor, hogy újságírók kérdezhessenek tőle bármit is. Bár interjút, ahogy arról nemrég részletesen beszámoltunk, több mint tizenkét évre nem ad kormánykritikus orgánumnak és a sajtótájékoztatóin sem szólítják fel többnyire csak a baráti média képviselőit, a parlament folyosóján néhány évig még szóba állt pár újságíróval - köztük az ATV és a hvg.hu munkatársával.

Az „ötvenméteres kérdezősködés” műfajában – amely onnan kapta a nevét, hogy nagyjából azalatt lehetett kérdezni a miniszterelnököt, amíg ezt a dolgozószobája és az ülésterem közötti távolságot megtette – Orbán Viktor a műfajból eredően nem adott világrengető válaszokat, de sokszor innen tudhattuk meg például, hogy mit gondol a Velencei Bizottság vagy az Európai Bizottság álláspontjáról, a CEU-ügyről, vagy épp Simicska Lajosról.

A jelek szerint azonban ennek az utolsó, ötvenmásodperces műfajnak is vége: a parlament pénteki ülésnapján a folyosón nyugodt léptekkel haladó Orbán Viktor már csak azt hajtogatta a felé tartó újságíróknak:

„A kollektív zaklatás csúnya dolog”.

A miniszterelnök ezt követően valamennyi kérdésünket engedte feltenni: képviselői fizetésemelésről és az ápolási díj emelésének elutasításáról, Oroszországról, Simicska Lajosról,  de meghallgatva őket – illetve más újságírók kérdéseit is, például a költségvetésről  – mindegyikre azt válaszolta: majd decemberben tart egy sajtótájékoztatót és ott válaszol az egész évben felgyülemlett kérdésekre.”

Van ebben valami atyáskodás. „Ne nyaggassatok, kölykök, Karácsonyra megkapjátok!” Ha megkapjuk, ugye, mert olyan ember nincs, aki biztosan meg tudná jósolni, december második felében milyen magyar nyelvű hírlapok lesznek még egyáltalán életben. Elképzelem, ahogy gyűlnek a kérdések, gyűjtögetem őket, mint egy szorgos kis méhecske, vagy tojom, mint egy tyúkanyó: kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás, ma július huszonegyedike van, Karácsonyig egész pontosan 156 napot számolok, szenteste fát állítok, kivilágítom, angyalszárny suhogása hallik, csengetnek, megjön Orbán Viktor, kíséretével, beül a fa alá, angyalok visítva elmenekülnek, utána mind a 156 kérdésemre kimerítő választ ad, onnét, a fa alól.

Ja, nem.

Azt mondja, sajtótájékoztatót tart.

És tessék mondani, hány napos lesz ez a sajtótájékoztató?

Mert ha csak száz kolléga jön, 156 kérdéssel, az is 15 600 kérdés, ugyanennyi válasz, De mondjuk, van átfedés a témakörök között, akkor egyeztessük őket egymás között előre, és legyen csak tízezer.

Vagy azt tetszik gondolni, decemberre már nem lesz sem száz lap, sem száz újságíró az országban?

Szeretem a maga optimizmusát, Orbán úr. Ugyanis ebben az ötletében az is bujkál, hogy decemberig nem fog történni sem Magyarországon, sem Magyarországgal a világon semmi érdemleges, semmi említésre méltó. Elég a nyári kérdésekre is akkor válaszolni, addig meg a gondos, körültekintő kormányzati munkának köszönhetően úgysem merülhet fel olyasmi, ami felől a sajtónak érdeklődnie kéne.

Sőt, a sajtó csak ne érdeklődjön és ne irkáljon mindenfélét.

Főminiszter uram, én olyant már hallottam magyar politikusoktól, hogy ötszáz napig semmi rosszat ne írjak róluk, különben széttépik a babarongyot, azt sem fogadtam el, ugyanis semmi garanciát nem láttam arra, hogy ők ennyi idő alatt nem követnek el semmiféle bődületes marhaságot (elkövettek többet is), senkinek nem adhatok biankó csekket, ha szakmáról van szó. Ennek különben az lett a vége, hogy jót sem írtam róluk – legyen meg az akaratuk. Valakiről vagy írok, vagy nem, a pártsajtót tessék máshol keresni, megjegyzem, az sem ártana, ha a magyar ellenzéki politikus nem elvárná és követelné a média támogatását, ingyen és bérmentve, hanem úgy élne és politizálna, hogy azt megkapja.

De most magáról van szó, főminiszterem, nem az ellenzékéről. Mondjuk mi ketten a kilencvenes évek óta nem találkoztunk interjú céljából, és nem is hiszem, hogy fogunk: hogy őszinte legyek, nem kaptam még sírógörcsöt emiatt, lehet, nem is fogok. Kormányinfóra sem járok, nem akarom, hogy megszóljanak a hátam mögött, mert mindenféle gyanús alakkal látnak – szóval nekem nem hiányzik az, hogy pont maga válaszolgasson nekem. Arról nem is szólva, hogy műfajilag interjúnak nevezzük azt, amikor én elmegyek valakihez, akiről tudom, hogy hazudni fog nekem. Azt is tudom, hogy mit fog hazudni, néha nála jobban is tudom, mert nekem mégis szakmám a gördülékeny fogalmazás, Kérdezgetem, hazudik, a vártakat mondja, és én udvariasan úgy teszek, mintha elhinném, részemről ez a hazugság az ügyben. Aztán hazamegyek, és sok óra munkával leírom a hazugságot a felvételről, majd megírom, hogy nem hiszem el.

Ehhez nézetem szerint semmi szükség személyes találkozóra – persze, van valódi interjú is, melynek során nem hazudnak, de most a magyar politikai élet szereplőiről beszéltem. Legszívesebben interjú helyett mindegyiknek azt mondaná az ember: „Írja le, majd kijavítjuk”.

Egyszóval, láthatja, hogy nem estem ágynak, nem mentem a Dunának a búbánattól, miszerint főminiszterséged decemberig nem nyilatkozik.

Azt nem értem, miért pont csak decemberig?

Addig méltóztatik majd olyan volumenű gazemberségeket elkövetni, melyek kapcsán menet közben kellemetlen volna a sajtó kérdezősködése?

Vagy december az a terminus, amikorra a tervek szerint sikerül megszabadulni minden olyan sajtómunkástól, aki kellemetlent kérdezne?

Erről informálhatna, mert jó tudni, hogy vegyek-e karácsonyi ajándékot, vagy már nem lesz módom átadni. Mégsem mindegy, tudja, a költség...

Azért a pénteki rádióinterjúkat sajnálom, ahogy a vasárnapi ügetőjét is, tetszik tudni, mikor a rádióműsorban méltóztatik elgaloppírozni magát. Akkor ezek se lesznek decemberig.

Uram, maga bearanyozza a nemzet péntek reggeleit ezzel a döntésével.

Bár, egy apró ténykörülmény elkerülte a magyar sajtó figyelmét.

Azt nem mondta, jó uram, melyik decemberben nyilatkozik!

Ja: majd valamelyikben.

Nem idén, szerintem.

Hát miért, a jövő december tán nem teljes jogú december?

Vagy az összes többi?

Szele Tamás

Nehéz kérdésbe bonyolódott Zuckerberg Márkus, igen nehézbe, jobb lett volna, ha hozzá sem nyúl: most mindenki kissé idegenkedve nézi, és nem tudja, hová tegye. A tárgyilagos mérlegelés is azt mondaná, hogy a Faceebook-vezér, sajtónyelven szólva „elnyilatkozta” magát, elragadta egy interjú lendülete és olyant mondott, amit remélhetőleg nem akart és most is bánja.

Mert ha akarta és nem bánja, akkor baj van vele, de nem kicsi.

Egyszóval, arról van szó, hogy a Facebook alapítója a Recode szerkesztőjével, Kara Swisherrel beszélgetett egy podcastban arról, hogy mi az, amit ki kell szorítani a Facebook felületeiről, és mi az, ami maradhat. Persze, leginkább az álhírekre és a hamis információkra utaltak mindketten, mikor Zuckerberg száján kicsúszott a következő mondat:

„Én például zsidó vagyok, és vannak emberek akik tagadják, hogy a holokauszt megtörtént. Ezt végtelenül sértőnek érzem. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy a mi platformunknak az lenne a feladata, hogy letiltsa őket, mivel szerintem vannak dolgok, amiket különféle emberek rosszul tudnak. Nem hiszem, hogy szándékosan teszik ezt. Nem hiszem, hogy helyes dolog valakit letiltani, mert téved, még ha sorozatosan is teszi ezt. Mi azt mondjuk, hogy oké, lehet oldalad, és feltehetsz rá bármit – még ha az mások számára bántó is –, mindaddig, míg nem próbálsz másokat bántani vagy támadást szervezni ellenük. De ez nem jelenti azt, hogy teret adunk az ilyen nézetek terjedésének a hírfolyamban – épp ellenkezőleg.”

Hát, Márkus, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, ugyanis itt egyfelől sok és jogos érzékenység sérült, másfelől alapos ellentmondásba keveredtél, ebből machetével sem vágod ki magad.

Akkor kezdjük a tényekkel.

A holokauszt az emberiség legalaposabban dokumentált népirtása. Az abszolút bűn. Nem valami egzotikus, távoli helyen zajlott, hanem nagyrészt Európa közepén, és maguk az elkövetői dokumentálták.

Tagadni nem csak mérhetetlen aljasság, de a legtöbb ország törvényei szerint bűn is, most a józan észt elő sem veszem, mert magától értetődik, hogy épelméjű ember nem vetemedik ilyesmire.

Miért tagadja, aki tagadja?

Mert a nacionalizmus, antiszemitizmus, kisebbségek gyűlölete – habár a második világháború után visszaszorult valamelyest – most is nagyon komoly erő, amit mindenféle politikai kalandorok és faktorok próbálnak meglovagolni. A mai antiszemitizmus már össze van keveredve ezer és egy ideológiával, nem is érdemes részletesebben taglalni, mert sosem érnénk a végére, de valóban része a holokauszt-tagadás is. Mivel jóérzésű ember szóba sem áll milliók gyilkosainak szellemi örököseivel, hát azt gondolják, ha letagadják, népszerűbbek lesznek. Ilyenkor jön az az érvrendszer a holokauszt-tagadók részéről, hogy régen volt, messze volt, nem is úgy volt, sőt, nem is volt.

Nem volt az se régen, se messze, gyermekkoromban épp eleget láttam a tetovált tábori nyilvántartási számokat ismerősön, rokonon, de még tavaly is a szomszéd nénin. Érthető, hogy a holokauszt tényének a tagadása nem csak azt háborítja fel mérhetetlenül, aki így vagy úgy személyesen érintett, hanem mindenkit, akibe szorult legalább egy csepp emberség.

No, akkor a tényekkel megvagyunk, a körülményeket nagy vonalakban tisztáztuk. Lássuk Márkus testvér kijelentését.

„Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy a mi platformunknak az lenne a feladata, hogy letiltsa őket, mivel szerintem vannak dolgok, amiket különféle emberek rosszul tudnak. Nem hiszem, hogy szándékosan teszik ezt. Nem hiszem, hogy helyes dolog valakit letiltani, mert téved, még ha sorozatosan is teszi ezt.”

Kérem, mindentől elvonatkoztatva: sok mindent lehet rosszul tudni. Lehet rosszul tudni a resztelt csirkemáj receptjét és lehet rosszul tudni a cián élettani hatásait. Mármost akár az ehető resztelt májról, akár a ciánról beszélünk, létező, valós, megfogható objektumokkal van dolgunk. Ha valaki elterjeszti, hogy a májat főzés közben meg kell sózni, akkor első körben neki lesz rágós az ebédje, másodikban azoknak, akik hittek neki, és legfeljebb nem fogják őt szeretni. Tragédia nem történik. Ha azonban azt terjeszti valaki, hogy a cián nem mérgező, ellenben roppant egészséges és gyógyítja a náthát, annak, amint én az átlagos FB-felhasználókat ismerem, perceken belül lesz több halálos áldozata. Ha ezt a két embert jelenti a környezete hamis információk terjesztése miatt, mindkettő ugyanazt a büntetést kapja, vagyis a letiltást.

És mindketten azzal fognak védekezni, hogy „csak rosszul tudtak” valamit.

Mármost abban egyetérthetünk, hogy elrontott ebédbe nem szokás belehalni, ciánba annál inkább, vagyis mi különbözteti meg a két esetet? A várható következmények súlya. Feltehető a kérdés: elvárható-e bárkitől, hogy tisztában legyen tetteinek, kijelentéseinek következményével, súlyával, felelősségével?

Bizony. Éspedig mindenkitől, aki nagykorú és szellemi képességeinek birtokában van. Hiszen pont ez a jog lényege: mindenki felelős a tetteiért, és csakis a saját tetteiért vagy az olyan társulások cselekményeiért, melyeknek tagja. Aki nem felelős, az nem is szólhat bele semmibe, mert vagy kiskorú, vagy nem beszámítható.

Rendben, mondaná egy lelkes széljobber holokauszt-tagadó, akkor ő sem felelős Eichmann vagy Rudolf Hoess tetteiért. Azokért tényleg nem, ám a sajátjaiért, Eichmann vagy Hoess magasztalásáért, embertelen cselekményeik relativizálásáért történelemhamisítás, hamis adatok terjesztése útján bizony felelős ám: azért vannak erre törvényeink mindenfelé, a kerek világon.

Tehát elmondhatjuk: rosszul tudni valamit még lehet, hogy önmagában véve nem bűn, de nagyon nem mindegy, mit tudunk rosszul.

És nagyon nem mindegy, hogy a téves tudásnak milyen következményei lehetnek: tehát a felelős polgár annál alaposabban mérlegel, minél veszélyesebb következményei lehetnek valaminek. Tudja, hogy ciánmérgezésben már haltak meg emberek, amint haláltáborokban is, tehát egyikről sem hiszi, hogy ártalmatlan.

De egyáltalán, hogy kerülhetett elő ez a téma? Hiszen ennek nyilvánvalónak kéne lennie.

Hát úgy, hogy a hétköznapi életben nyilvánvaló is az emberi gondolkodás számára, de a gépi logika másként működik. Mivel a FB több milliárd felhasználójának csak csillagászati számokkal mérhető mennyiségű poszt-tömegét egyszerűen képtelenség emberi moderátorokkal megszűretni, ugyanis nincs a világon annyi moderátor, amennyire szükség volna, muszáj gépi algoritmusokat használni. Az algoritmus pedig csak egy logikai folyamat, nem ember, nem képes a rugalmas értékítéletre: neki mindegy, ciánról vagy csirkemájról van szó, ő csak két értékét ismeri az információnak: igaz vagy hamis. Esetleg elképzelhető még az a megoldás is, hogy automatikusan tiltson bizonyos szavakat, témákat: hogy jelen példánknál maradjak, zsidó ismerőseim jelentős része nem írja le kommentjeiben vagy posztjaiban a „zsidó” szót, akkor sem, ha történetesen rabbi a valós életben, ugyanis a kellemetlenkedő szélsőjobboldaliak rájöttek, már régen, hogy ha ez a szó szerepel egy mondatban, akármilyen pozitív kontextusban is, akkor, ha jelentik a mondatot, kommentet, posztot a FB-nak, az le fogja tiltani annak szerzőjét.

Na ja: az algoritmus nem tud magyarul, nem képes értékelni egy mondat logikai tartalmát, viszont a kulcsszavakat magyarul is tartalmazza az adatbázisa. Így lehet bármiből tabutéma – hiszen sem jó, sem rossz értelemben nem lehet róla beszélni.

A gond tehát a gépi és az emberi gondolkodás egyeztetésével van.

Meg Zuckerberg fejében: hiszen a holokauszt nem egy általános, akármilyen téma, amiről eltérhetnek a nézetek. Olyan ez, mintha valaki azt bizonygatná, hogy lapos a Föld. (Bizonygatják is sokan.) Ha az ember azt mondja nekik, bizonyítékokkal alátámasztva, hogy de hiszen gömbölyű, a zuckerbergi logika szerint még mindig válaszolhatnak úgy, hogy „ez is egy elmélet”.

Lófüttyöt elmélet, kérem. Tény.

És a valós tények tagadása a legnagyobb veszély, ami szó szerint szétzilálhatja azt, amit emberi civilizációnak nevezünk, a helyén pedig nem hagyna mást, mint Mad Max posztapokaliptikus világát, laposföld-hívőkkel, akik alakváltó gyíkemberektől rettegnek.

Tehát Zuckerberg nagy hibát követ el, mikor minden téves információt egyforma súlyúnak ítél meg. Nem csak két logikai érték van, nem azonos a súlya a megsózott csirkemáj receptjének a cián népszerűsítésével.

Van fontossági rangsor, és ezt egy jó algoritmusnak, vagy még inkább mesterséges intelligenciának meg is lehetne tanítani.

Persze, Zuckerberg is bocsánatot kért már, nem ezt akarta mondani, nem így, semmiképpen sem.

Akkor viszont ne mondta volna.

Ugyanis még ő is felelős a szavaiért.

A hülyeség soha, sehol nem volt felmentő körülmény.

Szele Tamás

Még, hogy egy? Egy csomó, valóságos kampány folyik, csak éppen az utolsóról gyorsabban derült ki, hogy hamis a baba, mint az megszokott. Bár a többit is megcáfolták – a köztudatban mégis bennmaradnak majd, mint a népmesék. Ilyen ez a valóságon túli világ. És ilyen a klikkvadászat: ugyanis a horvát válogatott körüli kamukampánynak még politikai célja sincs.

Egyszerű klikkvadászatnak tűnik.

Tegnap számumként söpört végig a világsajtón, sőt, a magyar sajtón is, miszerint a horvát válogatott szövetségi kapitánya nyílt levélben küldte el a sunyiba a teljes horvát politikai életet és elitet, a csapat pedig felajánlotta jótékony célra a világbajnoki szereplés után járó pénzdíjat. Egészen pontosan: gyermeküdültetésre.

Terjedt a hír, virálisan, mint jobbfajta trópusi járványok, ugyanis – kellemes volt olvasni. Az átlagember úgy gondolja, Zlatko Dalic kapitány és az ezüstérmes csapat vannak most akkora potentátok, hogy bárkinek a szemébe mondhassák a véleményüket, és a pénzükkel meg azt csinálnak ezek a kedves legények, amit akarnak. Hát van pár rossz hírem. Egyrészt mindenki van akkora hatalom, hogy megmondhassa a véleményét, legfeljebb számolnia kell a következményekkel – ha ez a levél valós lett volna, Dalicnak most a haja szála sem görbül, ellenben fél év vagy év múlva már nagyon nem lenne kapitány. Esetleg még valami adóellenőrzést is kap. Vagy más kellemetlenségek történnek vele. Ettől még megírhatta volna a levelet, elküldhette volna a politikusokat a lehető legmelegebb éghajlatra, csak ilyen esetekben az ember jól teszi, ha bölcs előrelátással felkészül a mindenféle problémákra, melyek óhatatlanul megtalálják. Ahhoz kell a bátorság, hogy ezt vállald, nem a hirtelen felindulásból elkövetett, falbontásos átkozódáshoz.

No, de Dalicnak nem kell számítania semmi rosszra. Ugyanis nem írt ő semmit. A világon végigvágtató nyílt levelet egy Igor Premuzic nevű horvát újságíró írta. És még ő sem hazudott. Lássuk, mi történt valójában!

Prezumic kolléga a döntő előtt két nappal, mikor már tudni lehetett, hogy azt a horvátok játsszák a franciákkal, tehát július 13-án írt egy fiktív nyílt levelet, abban a szellemben, hogy mire is kéne költeni az első vagy második helyezésért járó pénzdíjat egy normális világban, és egyébként meg a politikusok édes mamájának a piros viganója. Csakhogy, mivel Prezumic kolléga valódi újságíró, nem kapcabetyár vagy kacsalovag, az írás elején jelezte, miszerint ez a levél „egy párhuzamos univerzumból” (Paralelni svemir) érkezett, tehát fiktív, és a végén a szignó is úgy szólt, hogy „Napisao - Igor Premuzic, nije Zlatko Dalić”, tehát: „Írta: Igor Premuzic, nem Zlatko Dalić”. Így minden szakmai követelménynek eleget tett. Ez egy jegyzet, szatíra, ami keserű szarkazmussal mutatja, mire volna szükség – és mi nem lesz.

Mármost ez az írás a Dalicom horvát online lap humor-oldalán még csonkítatlanul jelent meg. A Dnevno portálon viszont már úgy tűnik, nem szerepelt a bevezető két szó és a pontos aláírás. Ott vehette észre az EFE spanyol hírügynökség valamelyik munkatársa, aki aztán világgá is röppentette az álhírt. A történet világosodik: de hogyan lett ez szenzáció Magyarországon?

Úgy, hogy valaki észrevette az MTI-nél. Nem is kárhoztatom azért, mert átvette és közölte: a sajtó és főleg a hírügynökségi munka valóban az információk megszerzéséből és továbbításából áll, ez valósnak tűnt és, ami mindennél fontosabb: hiteles, hírügynökségi forrásból származott. Hírügynökségi anyagokat nem szokás ellenőrizni, hiszen az ilyen vállalkozások a hitelességükből élnek, ahogy elkezdenek hazudni, felkopik az álluk. (Lesz is gond az EFE háza táján, az bizonyos). Az MTI tehát közölte a hírt, és ezzel még nem követett el hibát. A valódi, ordas nagy hibát azzal követte el, hogy amikor kiderült, miszerint a levél nem a horvát válogatottól származik, és a fél világ egy álhírt kerget, nem helyesbített. Helyesbített az Index, helyesbített a 444, helyesbített mindenki, az MTI nem.

Még az Origo is helyesbített, pedig nekik aztán tényleg csak a Kúria döntése után szokásuk.

Az MTI-nél most is változatlan formában van kint a hír. És ha náluk kint van, akkor kint lesz a teljes kormánysajtóban, ugyanis nekik az MTI az egyetlen engedélyezett hírforrásuk.

Hogy a hiba hol csúszhatott be? Talán a Dnevnonál, bár ők is bőszen pontosítanak (https://www.dnevno.hr/sport/nogomet/tko-podvaljuje-dalicu-ne-nasjedajte-na-lazno-otvoreno-pismo-ovo-je-pravi-autor-1193375/). De a hibát mindenképpen a hírt csonkán, pontatlanul átvevő hírügynökségek követték el.

Hanem van ám még egy vétkes is.

A kedves olvasóközönség. Amely, mivel jólesett neki olvasni a politikusok kiosztását – hogyne esett volna jól! - kritikátlanul osztotta, osztja máig, osztani fogja holnap is. Mindent oszt, ami egyszerű és számára tetszetősnek vagy fontosnak tűnik, vagy csak épp illik a világnézetébe. Jön még ez a pletyka szembe évek múlva is – pedig egy tisztességes, jól megírt jegyzetnek indult.

De nem ez az egyetlen hazugság a horvát válogatott körül. A nem túlzott hitelességéről ismert OLKT nevű magyar oldal, amit sajtóterméknek nem nevezhetnénk, elindította – Magyarországon – a Kolinda Grabar-Kitarovic-legendát. Ez is terjed, mint a kolera, ebből sem igaz egy szó sem. Azt állítja a gondosan rövidre és nagyon érthetőre fogalmazott, nyúlfarknyi kis szöveg:

„TUDTAD?
Kolinda Grabar-Kitarovic, Horvátország elnöke. 
Néhány adat róla:

1).Eladta az elnöki különgépét. 

2.)Eladta a 35 Mercedes Benz hivatali autóját. Az összeget betetette a költségvetésbe.

3.)Leszállította a felére a miniszterek fizetését .

4.)Leszállította felére a nagykövetek fizetését, a konzuloknak 60%-ra .

5.) Eltörölte a nyugdíját a szenátoroknak.

6.) Hét nyelven beszél és nem tartja különbnek magát bárkinél.!!!

7.) Jól öltözködik!

8.) Tudja, hogy kell viselkedni akár egy elvesztett Vb döntőn is!”

Fantasztikus, kérem. Ezt nem tudtam. Nagy kár, hogy Grabar-Kitarovic asszony sem tud ezekről a lépéseiről. Én azt elhiszem, hogy az OLKT háza táján az a derék ember, aki hét nyelven alázatos mindenkivel, én tíz nyelven beszélek és nem sajátom az alázatosság, még a túlzott szerénység sem, de nem is dolgozom ennél a rossz hírű oldalnál, amely mikor nem plagizál, orbitális hazugságokat kever „radikálisan ellenzékinek” álcázott propagandájába. De vegyük apróra.

Kolinda Grabar-Kitarovic asszony valóban Horvátország elnöke, éspedig a HDZ (Horvát Demokratikus Közösség) színeiben. Ex-diplomata, valóban beszél hét nyelven, valamint katolikus vallású, melyet saját bevallása szerint aktívan gyakorol és büszkén hirdet. Két gyermek büszke édesanyja, politikájában viszont ellentmondásosan jelenik meg a nők jogainak védelme. 2015-ben megengedő állásponton volt az abortuszt illetően, de például az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, – mely a nők elleni és a családon belüli erőszak erősebb büntethetőségét is magába foglalja –, nem kifejezetten támogatta, sőt, a pártja tüntetett is a törvényszigorítás ellen. Igazából erősen jobboldali, nevezett már valóban megtörtént, bizonyított népirtást is propagandának, de ebbe nem mennék bele, ugyanis a délszláv háború eseményeinek említése mai is viharokat kavar. Nem, nem liberális, kicsit sem, nem is feminista. Különben is súlyos, sőt, sértő lebecsülése volna a hölgyeknek, ha azt feltételeznénk, hogy csupán annak okából, miszerint nőnek születtek, nem tudnak ugyanakkora seggfejek lenni, mint akármelyik férfi politikus. Dehogynem tudnak. Tessék körülnézni a budapesti Parlamentben akár.

Ellenben Kolinda Grabar-Kitarovic nem adott el sem különgépet, sem autóparkot, nem is adhatott, ugyanis a horvát elnök jogköre pont annyira korlátozott, mint a magyaré: Áder sem adhatna el állami tulajdonú járműveket, ha épp eszébe jutna ez a hóbort. Ugyanis az nem az övé. Ugyanígy nem az elnöki jogkörbe tartozik a kormánytagok és a diplomáciai testület bérezésének szabályozása.

Ellenben a külsejére valóban senkinek sem lehet panasza, és tényleg jól öltözködik, valamint tud viselkedni. Az lenne a szép, ha nem tudna.

Van még kamu a határban? Tele vagyon véle! Az is elterjedt, hogy Macron utasítására – a francia rendszer prezidenciális, de azért ez sem az elnök hatásköre – piros-fehér kockásra világították ki az Eiffel-tornyot, hogy így tisztelegjen Franciaország a legyőzött ellenfél előtt. Szép gesztus lett volna, bár én továbbra is kétlem, hogy Párizs közvilágítását a köztársasági elnök irányítja, erről is körbefutott egy vírus-mém.

Ez sem volt igaz.

Kivilágíthatták volna, csak épp nem most, hanem a 2016-os EB-n, amikor is az egyik szponzor lehetővé tette, hogy

„...az adott napon játszó csapatok közösségi oldalakon leginkább aktív szurkolóinak színeit kivetítsék az Eiffel-toronyra. Horvátország azonban kis ország, így – az AFP spanyol nyelvű tényellenőrzői szerint – ezen a szavazáson Törökország ellenében alulmaradt. A most forgó kép a 2016-os szavazásra buzdító felhívásokban jelent meg.” (Urban Legends) (http://www.urbanlegends.hu/2018/07/tenyleg-horvat-szinure-festettek-a-vebe-utan-az-eiffel-tornyot/)

De hát kinek érdeke ez a tengernyi, jól hangzó, tetszetős hazugság? Aki politikát sejt mögötte, szerintem téved. Ahogy a honi választások után válogatott szamárságok terjedtek Orbán Viktorról (azért most is terjednek, bár a valóságnál vadabbak nem bírnak lenni), mert a miniszterelnök neve volt az a „hívószó”, az a kifejezés, ami vonzotta a kattintást, ugyanígy a most véget ért világbajnokság döntős csapatai, azok anyaországának neve is „hívószó”. El tudom képzelni, hogy egyes sajtótermékeknél úgy kezdődik a nap, hogy mindenki megkapja az előző nap legtöbbször keresett szavainak listáját a Google statisztikái alapján, és aztán a szavakra épülve kell nagyon rövid, sulykolható, pár mondatos szamárságokat összekreatívkodjanak, mint a két második példa mutatja.

Az első példa meg szimpla, talán picit szándékos félreértés, amit szintén felkapott a VB-hisztéria. Hiszen mégiscsak az volt a vezető téma egy hónapig.

Azonban, ha szövegstatisztikai alapon készülnek az álhírek, az nagyon rosszat jelent: akkor fel kell készülnünk arra, hogy minden valós információra rátelepül a közeljövőben negyven hazugság.

Miért csinálják?

A pénzért, amiket a reklámokért kapnak. És mivel ez a pénz hirdetésenként igen kevés, csak monstre olvasottsággal, látogatottsággal lehet sokat kaszálni.

Aki viszont ilyent tesz, attól az sem lenne meglepő, ha apját-anyját agyonverné, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján.

Szele Tamás

Ez ám a szép játék, gyerekek, az amerikai elnök fejreáll Helsinkiben, aztán hazarepül, talpára billen, közben mindenki lökdösi, mert megérdemli, valószínűleg megint lábra áll, és így fog billegni még jó ideig. Valószínűleg azért, mert kerek a talpa és nehezék van benne, bár a legutóbbi szereplése után mindennek nevezném, csak súlyos egyéniségnek nem.

Körülbelül annyit nyom a latban most már, mint egy filléres keljfeljancsi a hetivásárból. Amerika népe sok mindent látott, hallott már, mindenféle elnököktől, nekem személy szerint Clinton mondata tetszett a legjobban (I did not have sexual relations with that woman), vagyis mikor tagadta a nemi kapcsolatát Monica Lewinskyvel, de dobogós még George W. Bush aranyköpése is (Read my lips: no new taxes), ami körülbelül azt jelentette egy választási kampány részeként, hogy nem fog új adókat bevezetni, aztán persze megtette. Trump elnök mélyrepülése Helsinkiben minimum harmadik helyezett, bár szerintem megérdemelné az ezüstöt is azzal a kijelentésével, hogy

„Putyin elnök azt mondja, nem Oroszország volt. Nem látok okot arra, miért lenne így.”

De legalább egy Benedict Arnold-különdíj mindenképpen járna érte, egyezzünk meg. Mondjuk ha ezt én mondom, itt, a nyóckerben, az nem különösebben kellemetlen az amerikai elnöknek, elképzelhető, hogy talán nem lesznek pont miattam álmatlan éjszakái, de sajnos egész Amerika ezt mondja. Mármint, hogy árulás történt, az elnök árulta el az országot. És nem mellesleg: erről is van szó.

Hogy Trump a kampány alatt tudott-e az őt támogató orosz hátszélről, azt sem állítani, sem tagadni nem merném, nem is dolgom, eldönti ezt majd a Mueller-bizottság és a független amerikai bíróság. De hogy egy amerikai elnök nyíltan saját emberei és végső soron országa ellen forduljon a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt, az valóban példa nélküli – még tábornokkal is csak a fentemlített Benedict Arnold esetében fordult elő.

No, de vissza is fordult!

Más ember ilyenkor megszaggatná ruháját, lemondana, szőrcsuhát öltene és elvonulna a sivatagba vezekelni. Trump ehelyett fordult egyet. (https://444.hu/2018/07/17/trump-kozolte-elfogadja-a-hirszerzes-allitasait-de-akkor-sem-tortent-orosz-beavatkozas-az-amerikai-elnokvalasztasba)

„Kongresszusi törvényhozókkal folytatott keddi megbeszélésen jelentette ki Donald Trump: mégis elfogadja a hírszerzési szervek megállapításait a témában, történt orosz beavatkozás a 2016-os amerikai elnökválasztásokba.

A zártkörű megbeszélés elejére beengedtek pár újságírót, akik még azt is hallhatták a kijelentését azzal nyomatékosítja az elnök, hogy támogatja és továbbra is bízik az amerikai elhárításban és titkosszolgálatokban.” (444)

Ugyebár, Helsinkiben azt mondta, az egész világ előtt, hogy nem látja okát, miért ők (az oroszok) lettek volna, akik beavatkoztak, most viszont azt:

„Nem látom okát, miért ne ők lettek volna.”

És ezzel, úgy véli, minden el van intézve.

Szokás szerint. A tények nem számítanak, ez már az igazságon túli (post-truth) világ.

Hát nincs elintézve semmi. Hazaérkezése után adott interjúiban továbbra is kitart hóbortjai mellett, szerinte Oroszország még csak nem is ellenfele az Egyesült Államoknak, az Európai Uniót viszont az ország legnagyobb ellenségének nevezi. Már próbálták felhívni a figyelmét arra, miszerint annyira nem vagyunk az ellenségei, hogy a legfőbb szövetségesei vagyunk, de meg sem hallja, úgy látszik, az a célja, ami a lovagnak, aki sebhelyekkel borítva, horpadt páncélban tántorgott be a királyi udvarba.

- Hát te hol jártál, jó Sir Bedivere?

- Harcoltam királyságunk ellenségeivel északon, keleten és délen!

- Keleten nincsenek is ellenségeink!

- Már vannak.

Abban, hogy még saját pártja és leghívebb emberei is ellene fordultak, csak árulást lát, ő sosem hibázik, mindenki hülye, egyedül ők ketten helikopterek a Putyinnal. De honnét ez a mindennel szembeszálló, eltökélt önbizalom?

A Financial Times egyik elemzése kimutatta. (https://www.afr.com/opinion/the-trump-doctrine-coherent-radical-and-wrong-20180716-h12roz) Onnét, hogy Donald Trump nem tudja, mi is az amerikai elnök dolga. Magyarul is megjelent ebből egy kivonat a napi.hu-n (https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/donalt-trump-usa-nemzetkozi-vilag-rendszer-doktrina.666261.html.666261.html), csak ajánlani tudom.

Trumpnak ugyanis az a kényszerképzete, hogy Amerikát naggyá kell tennie, és ez csakis gazdasági úton lehetséges. Tény, hogy az állam polgárai meglehetősen kedvelik, ha jól működik a gazdaság, magam sem haragudnék valami hasonlóért, de nem minden a gazdaság. Trump a fellendülés érdekében – és ne feledjük, szó nincs arról, hogy az Egyesült Államokban komoly válság lenne! - ugyanis alárendelte a külpolitikát a gazdasági elveknek, amint az különben nálunk is történt. A siker legalább akkora Amerikában, mint Magyarországon. Ugyanis a diplomáciának fontos, meghatározó eleme a gazdasági érdek, egyik fő mozgatórugója, csak éppen ha legfőbbé lép elő, abból épp olyan szörnyűségek következhetnek, mint amikor az ideológia veszi át az irányítást.

Következnek is.

Tekintsük Trump ellenségképét. Kikre haragszik?

„A szövetségeseket és az ellenségeket a gazdaság és a kereskedelem szempontjai szerint választja el, ami ellentmondásban van azzal a helyzettel, hogy az USA számos szövetségese - nem is akármilyen országok: Japán és Németország - egyben külkereskedelmi többletet ér el vele szemben. A végeredmény az, hogy az elnök rátámad országa hagyományos szövetségeseire, ahogy tette ezt például a NATO-csúcson az EU-val szemben, amelyben olyan szervezetet lát, amely támogatja országa gazdasági ellenfeleit.” (napi.hu)

Ilyenformán nyilvánvaló, hogy a Trump-doktrína szerint Amerika legkívánatosabb szövetségese Gabon, Tuvalu és a Tonga Királyság lenne, ugyanis azok gazdaságilag sosem fognak akár csak a közelébe sem kerülni. Ezt bizonyítja az is, hogy Trump birodalmakban, befolyási övezetekben gondolkodik, nem érdeklik az elvek, voltaképpen a világpolitikát egymással versengő nagyvállalatok harcának tekinti, melyben sokkal többet számít a vezérigazgatók egyénisége és a cégek gazdálkodása, mint az alkalmazottak és fogyasztók milliárdjai.

Nyilvánvaló, hogy ez az út vezethet gazdasági fellendüléshez, de csakis a konkurencia teljes betonba döngölésével. Trump arról feledkezik meg, vagy inkább azt nem is tudta soha, hogy nem az élet van az üzletért, hanem az üzlet az életért.

Hogy nem érdemes minden áron és mindenben győzni, mert nem is lehet, hogy ha a szomszédomnak, barátomnak rosszabb, mint nekem, az nekem sem jó, hogy lehet – és kell is! - együtt örülni a dolgoknak, hogy az átmeneti árulások, sanda alkalmi szövetségek ellenünk fordulhatnak és végső soron sosem éri meg elkövetni, megkötni őket.

Most azt hiszi, ügyes volt és nagy diplomata, mert egy sajtótájékoztatón azt mondta, amit a különben legkevésbé sem baráti partnere elvárt tőle, aztán, mikor hazament, vígan elrikkantotta magát: „de végig keresztben volt az ujjam!”

Elnök úr, legyen erős: a maga ujja a világon senkit sem érdekel, és nyugodtan ideérthetjük bé nejét is. Van, amit teszünk, van, amit nem. Nem hazudozunk, és nem követünk el árulást sem saját népünk, sem szövetségeseink ellen. A maga gazdaságközpontú külpolitikája a nemzetközi diplomácia tökéletes ellentéte – egy ideológiaközpontú is az volna. A diplomácia ugyanis nem annak művészete, hogyan győzzünk mindenki ellen és minden körülmények között. A diplomácia egészen egyszerűen nem erről szól.

Hanem arról, hogy a saját szempontjainkat és mások érdekeit figyelembe véve találjuk meg azt a kényes egyensúlyt államaink viszonyában, mely mindannyiunknak biztosítja a békés fejlődés és gazdasági virágzás lehetőségét.

Mindannyiunknak, kérem. Nem csak magunknak.

Épp ezért vannak halálra ítélve hosszú távon ezek az egyoldalú diplomáciai doktrínák: mivel hosszú távon szembe mennek a teljes nemzetközi közösség összes érdekével, fenntarthatatlanok és többnyire birodalomépítési kísérletekhez, aztán nagy, kiterjedt háborúkhoz vezetnek. Melyeket a nagyobb közösség ellenében az alakuló birodalmak törvényszerűen elveszítenek, hiszen egyedül vannak a világ ellen – melyre rátámadtak.

A játék akkor kezd ennél is szomorúbb lenni, mikor több ilyen birodalomkezdemény van egyszerre a porondon, mint a második világháború elején - vagy most. Senki se gondolja, hogy Putyin Oroszországa békés, demokratikus állam, mely csak szuverenitását és érdekeit védi. Kína kicsit más tészta, de azért az is birodalomkezdemény, és elnök úr, a fenének van kedve egy világégéshez csak azért, mert ön, valamint az említett államokat vezető kollégái tökéletesen hülyék a diplomáciához, de annyira, hogy azt sem tudják, mi a célja.

Ezt már az amerikai közhangulat is tükrözi. Nem lehet leerőltetni sem Washingtonban, sem Budapesten mindenki torkán, hogy az ellenségünk a barátunk, a barátunk az ellenségünk, az árulás helyes, a becsület helytelen és a fekete fehér.

A valóságon túli (post-truth) univerzum össze fog ütközni a reális világgal, és cafatokra szakad. A légvárak, ködlovagok, hétfejű mesesárkányok semmit sem érnek egyetlen szilárd tárgy ellenében sem. Elhiszem, hogy önnek nem számít, mi igaz, mi nem, hiszen az üzletben csak a sikeres végeredmény számít – de ez nem üzlet, hanem politika.

Arra nem számíthatunk, hogy megjön az esze, az nem túl valószínű, arra viszont igen, hogy ápolók jönnek előbb-utóbb és elviszik önt az esze után.

Ugyanis az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem lehet egy keljfeljancsi.

Szele Tamás

Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, másként szólva a POTUS elindult európai tárgyalókörútjára, hogy rendezze hazája külügyi viszonyait, és egyúttal megerősítse saját tekintélyét. Nem sikerült elrendeznie a világon semmit, káoszt és zűrzavart hagyott maga után, tekintélye cafatokban lóg és – kínai kifejezéssel – elveszítette az arcát.

Mi történt az európai turnén?

Tulajdonképpen megjósolható lett volna. De ekkora fiaskósorozattól még a legpesszimistábbak sem tartottak. Elindult egy amerikai elnök Európába és most egy egocentrikus, sértett, kicsinyes, megbántott és magában fortyogó kalmár tér haza. Azt tudtuk, hogy Donald Trump nem megfontolt és bölcs döntéseiről híres, voltak még ilyen amerikai elnökök, csak azok helyett a valóban fontos határozatokat tanácsadóik és minisztereik hozták. Richard Nixonért sem mindenki rajongott, és hogy úgy mondjam, ezért sokat is tett Nixon elnök – de a külpolitika irányítását Kissingerre bízta, aki ki is navigálta az országot a vietnami háborúból, tető alá hozta a nyitást Kína felé, levezette a béketárgyalásokat a jom kippuri háború után, egyszóval lehetett Nixon akármilyen népszerűtlen, az amerikai külpolitika tökéletesen működött. Ugyanis Nixon legalább hajlandó volt megfogadni, ha jó tanácsot kapott.

Trumpnak nincs Kissingere és nem is lehetne. Trump nem kéri, hanem adja a tanácsot, ha kell, ha nem és jó tanácsot még sosem adott – de követeli, hogy tartsák be, amit mondott. A brüsszeli NATO-csúcson előadott magánszáma – a katonai kiadások növeléséről – épp annyira nem tartozott a valóság birodalmához, mint Nagy-Britannia gazdasági sarokba szorítása a szabadkereskedelmi szerződés és a hard Brexit összekötése révén. De a legnagyobb bukásnak a helsinki csúcs nevezhető.

Előre kell bocsátanunk, hogy arról, mit beszélt egymással Trump és Putyin, a legkevesebb tudomásunk sincs. Másnak sincs, a tolmácsokat kivéve, de róluk rövidesen gondoskodnak, már fő a plutóniumos tea a szamovárban. A találkozó végén még hivatalos nyilatkozatot sem adtak ki, ezt egy nemzetközi sajtótájékoztató pótolta, jobb híján ezt kell nyilatkozatnak tekintenünk. Ez különben azért is érdekes megoldás, mert még annyit sem írtak alá a tárgyaló felek, mint korábban a szingapúri csúcson: be kell érjük az adott szavukkal, mely mindkét politikus esetében vajmi sovány garancia bármire is.

A találkozó egyértelmű nyertese Putyin. Trump konstruktív párbeszédet emleget:

„Soha nem volt rosszabb az USA és Oroszország viszonya, mint most. De ennek vége. Fél órával ezelőtt ez véget ért. A diplomácia fontosabb a konfliktusnál és az ellenségeskedésnél.”

Ha valahogy belekeverte volna azt is, hogy hálás a szüleinek, biztosak lehetnénk benne, hogy ez nem tárgyalás volt, hanem egy szépségverseny díjkiosztója. Soha nem volt rosszabb a két állam viszonya? Biztos ez? Nekem mintha derengene egy karibi rakétaválság és nem lehet véletlen, hogy az amerikai sajtó is a Hruscsov-Kennedy párbeszéddel hasonlítja össze a találkozót, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy abból Kennedy győztesen jött ki – Hruscsov is, ha úgy vesszük, sőt, a világvége is elmaradt, annak dacára, hogy a tárgyaló felek nem hangsúlyozták minden második percben egymás iránti rajongásukat.

Most nincs rakétaválság, de van sok, majdnem olyan veszélyes krízis világszerte. Ezek közül melyeket vették elő? Idézzük Putyint! (https://index.hu/kulfold/2018/07/16/helsinki_sajtotajekoztato_trump_putyin/)

„Nyílt és mindent érintő beszélgetésen vagyunk túl - mondta az orosz elnök, aki szerint egyetértettek abban, hogy az atomfegyverek terjedésének továbbra is gátat kell szabni. „A regionális kríziseket megvitattuk: érdekeink nem esnek mindenütt egybe, de sok a közös pont is” - mondta Putyin.

 Szíriában a béke helyreállítása a közös munka példája lehetne, ebben az Egyesült Államok és Oroszország komoly szerepet vihet - mondta az elnök. Helyre kell állítani a tűzszünetet is Szíria és Izrael között, biztosítva utóbbi biztonságát - további konkrétumokat erről később Trump és Putyin kérdésre sem árult el.

Fokozatosan alakul a koreai félsziget helyzetének javítása is. Putyin szerint ebben nagy szerepet játszott, hogy Donald Trump személyesen tárgyalt Kim Dzsongunnal.

Ahogyan az előzetesen nem hivatalos források alapján sejthető volt, a kiberbűnözés elleni együttműködésről is tárgyaltak.

Ideje a kulturális együttműködést is újraindítani - vélte Putyin.

Hálás vagyok Trumpnak a találkozóért. Nem tudtunk mindent tisztázni, de fontos lépéseket tettünk.” (Index)

Azért nem csak ennyiről volt szó. Az alapvető konfliktusforrások, megmaradtak tűzfészeknek, köszönik szépen, csak most kicsit bekenték őket tejszínhabbal, Ukrajna és a Krím helyzete változatlan, és Putyin közölte, miszerint:

„Rendkívül negatívan reagálnánk, ha a NATO felvenné Grúziát.”

Igen, nekem is volt egy ilyen sejtésem, hogy nem ünnepelnék ezt a gesztust tűzijátékkal a Vörös Téren. És akkor hogy is lesz az a cyberbűnözés elleni fellépés?

„A kiberbűnözés elleni együttműködés is szóba került, Putyin rendszeres kapcsolat fenntartását javasolta az amerikai és orosz titkosszolgálat között.”

A kérdés már csak az, hogy Olginót helyezik a Breitbart irányítása alá, vagy marad fordítva, ahogy eddig is volt?

De a legfontosabb mozzanatnak – nyugati szempontból – mégis Trump szégyenteljes viselkedését tekinthetjük. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke elsőként szerényen közölte, miszerint „A győzelem oka, hogy a kampányban jó munkát végeztünk. Briliáns volt a kampány, ezért vagyok elnök.” Mindeközben oly mértékben bizonyított tény az orosz beavatkozás az amerikai elnökválasztási kampányba, hogy már vádat is emeltek bizonyos Maria Butina ellen, akit a Kreml „egyik magas beosztású tisztségviselője” irányított, és volt olyan elővigyázatlan, majdnem azt mondtam, amatőr, hogy írásos nyilatkozatot tett, miszerint „megpróbált létrehozni egy fekete csatornát, hogy azon kommunikálhassanak az orosz kormány képviselői” és az őt lekapcsoló FBI szerint az volt a feladata, hogy „személyes kapcsolatokkal éljen vissza olyan amerikai állampolgárok esetében, akiknek van befolyásuk az amerikai politikára, és így elősegítse az Oroszországi Föderáció érdekeit”. (Mellesleg, Mariát nem a Mueller-bizottság által végzett vizsgálat során leplezték le, ez az FBI saját akciója volt).

És itt következett Trump ámokfutása, amiből már most kezd vesszőfutás lenni. Újságírói kérdésre („Kinek hisz, Putyinnak vagy az amerikai titkosszolgálatoknak?”) Trump azt válaszolta:

„Putyin elnök azt mondja, nem Oroszország volt. Nem látok okot arra, miért lenne így.”

Tehát bizalmat szavazott a saját nemzetbiztonsági szerveivel szemben a KGB volt kelet-berlini rezidensének, aki történetesen most az Orosz Föderáció elnöke. Aki azt hiszi, hogy ezt nem lehet fokozni, azt ki kell ábrándítsam: lehet. Mert ezek után Putyin megadta a kegyelemdöfést Trump politikusi tekintélyének.

„Persze, nem szabad hinni senkinek. Nyilván mindenkinek megvan a saját érdeke. De mondjanak egy dolgot, amely az összeesküvést bizonyítja. Az orosz társadalom Trump irányába pozitív várakozást mutatott, hiszen a kapcsolatok javítását akarta. Igen, akartam, hogy ő nyerjen.”

Ez már nevezhető beismerésnek. Hogy Trump ezek után miként fog megállni az amerikai közvélemény előtt, az kétséges: olyan korábbi hívei is élesen bírálják, mint maga Newt Gingrich. Ő azt írta a Twitteren:

„Trump elnök kénytelen lesz tisztázni a Helsinkiben tett kijelentéseit a titkosszolgálatainkról és Putyinról. Ez volt elnöksége legsúlyosabb hibája, amit ki kell javítania – azonnal.”

Arnold Schwartzenegger videóüzenetben figyelmeztette a POTUS-t:

„Úgy álltál ott, mint egy tál lefőtt tészta, mint egy rajongó kisfiú. Már csak az hiányzott, hogy aláírást vagy közös fotót kérjél tőle, vagy valami ilyesmi. Te vagy az Egyesült Államok elnöke, neked nem szabadna ilyet tenned. Mi az anyám kínja van veled?”

Ennél sarkosabban nehéz volna fogalmazni. Trump elnök politikai tekintélye lent hever a sárban, legalábbis az amerikai választók előtt. Kétséges, hogy másodszor is rá szavaznak-e – ha ma tartanák a választásokat, kétségtelen volna, hogy nem tennék.

Putyin azonban még egy utolsó rossz viccet is megengedett magának miután felmosta Trumppal a padlót. Azzal, hogy „A labda most nálad pattog” átadott neki egy focilabdát.

Egy soccerlabdát.

Egy amerikainak.

Köszönöm, ez az a pont, ahonnét már nem lehet tovább fokozni a megaláztatást. Akkor összegezzünk.

A két fő világhatalom (bár ehhez Kínának is lenne pár szava) vezetői találkoztak Helsinkiben, ahol is nem született közöttük megegyezés semmiféle diplomáciai kérdésben, viszont Vlagyimir Putyin porig rombolta Trump politikai tekintélyét, a helyét felszántotta és sóval bevetette.

A találkozónak egyéb haszna vagy értelme, netán célja nem volt.

De ez tökéletesen sikerült.

Mi lesz ezek után?

Trump elveszítette az arcát, a következő választásokkal együtt. Annak örülhet, ha nem sütik meg elevenen, amint hazaér. Javasolnám is neki, hogy Washington helyett inkább az Edwards légibázison landoljon az Air Force Number One, és onnét egyenesen vonuljon a közeli sivatagba, remetének, száraz zebrafingon élni a következőkben, ugyanis még így jár jobban.

Putyin lassan szabad kezet kap az ő önzésének és gyengeségeinek köszönhetően minden nemzetközi tervében.

Egyebekben pedig a tárgyalókörút végeredménye az, hogy eddig is mindenki azt csinált, amit akart, most sikerült megegyezni abban, hogy ezentúl is így lesz.

Ennyi történt.

Amerika dühös.

És joggal haragszik.

Szele Tamás

Kérem, azt mindenki tudja, hogy a pletyka ölni képes, csak mifelénk – egyelőre – fizikai gyilkosságra nem használják. Annál inkább karaktergyilkosságra, abban nagyok vagyunk, évszázados gyakorlattal. Olyan ügyesek, hogy lefogadom, ha nálunk is megjelennek majd a gyilkos pletykák, a mi kis országunk megdönti majd lincselésben az európai rekordot.

Mert bizony van már gyilkos pletyka, öldöklő álhír. Egyelőre csak Indiában, bár a technika mai fejlettsége mellett bármikor megjelenhet nálunk is, az a csoda, hogy még nincs itt. De lássuk, miről van szó.

Arról, hogy Indiában egymilliárd mobiltelefon-előfizetés van. Mármost az igaz, hogy a szubkontinens informatikusai legendásak és nélkülük már régóta nem nagyon működne ez a mi digitális világunk, az is igaz, hogy India kultúrája hihetetlenül ősi és csodálatos, gondoljunk csak Mohenjo-Daróra, ahol alig valamivel a kőkorszak után már rendes vízvezeték- és csatornahálózat volt, idézzük emlékezetünkbe a Mahábharatát és a Ráamajanát, a csodálatos templomvárosokat és a vitatkozó filozófiai iskolákat – és ha mindent figyelembe vettünk, akkor sem idéztük fel India érdemeinek még ezredrészét sem. Csak éppen az a helyzet, hogy a mai India lakosságának kilencvenkilenc százaléka akkor sem informatikus vagy filozófus, hanem bizony kis falvakban tengődő, írástudatlan földműves.

Nekik idén áprilisban egy nacionalista politikus, bizonyos Biplab Deb, egyébiránt Tripura tartomány főminisztere azt is be tudta mesélni, hogy Indiában több ezer évvel ezelőtt volt már internet, különben hogyan értesült volna a Mahabháratában a vak Dhritarashtra király Sanjayán keresztül a több ezer kilométerre lévő kuruksétrai csatamezőn történtekről? Csak úgy, hogy volt élő stream-közvetítés. Máskor meg az oktatási (!) miniszter jegyezte meg, miszerint Indiában a Rámajana korában volt légiközlekedés, csak nem repülőgépnek hívták az eszközeit, hanem vímanának. Ja, és antigravitációs elven működött.

Ne tessenek mosolyogni, ne gondolják, hogy „primitív hinduk”, hanem tessenek csak belenézni a magyar nyelvű internetnek azokba a sarkaiba, amikben harmincezer éves magyar írásbeliségről, ugyanennyi idős Szent Koronáról, szíriuszi ősmagyarokról írnak, aztán kicsit elgondolkodni. Nem világosabb - ha kollektíven nézzük – a mi nyugati fejünk az ő keleti gondolkodásuknál, de kicsit sem, legfeljebb mások a babonáink.

Hát ezért félek én a gyilkos pletykáktól.

Történt pedig, hogy pár hete India-szerte – fontos, hogy nem csak egy vagy két szövetségi államban, hanem az egész, Európa-méretű szubkontinensen! - rémhírek kezdtek terjengeni, méghozzá a WhatsApp-on. Annak ott kétszáz millió felhasználója van. Húsz Magyarországnyi, de több tényleg nincs. Ezek a rémhírek – érdemes figyelni, ez fontos lesz – továbbítás útján terjednek, ami olyan, mint a Facebookon a megosztás. Arról szólnak, hogy különböző régiókban szervkereskedők vadásznak gyerekekre. Az emberek ezeket azonnal, ész nélkül továbbították egymásnak, egész helyi közösségeket hergelve fel, így néhol percek, órák alatt lincselésig fajult a helyzet.

Ebben szerepe van ám annak is, hogy a WhatsApp chatprogram, tehát egy megosztott hír, mint olyan, a gyakorlatlan felhasználó számára személyes üzenetnek tűnik egy ismerősétől – nem foglalkozik olyasmikkel, hogy a szóhasználat nem jellemző, a stílusjegyek idegenek a feladótól, hiszen amúgy is szó szerint húsba vágó kérdésről van szó. Továbbítja, ahogy a kezébe került, és beleolvasott, továbbítja, méghozzá minden ismerősének. Azzal sem foglalkozik, hogy a szervátültetés nem olyan, mint egy alkatrészcsere egy elektronikus készülékben, ezer és egy immunológiai és más feltételnek kell megfeleljen az a szerv, valószínűleg nem is tudja, hanem kaszára-kapára kerekedik, és indul a vadászat a gonosz szervkereskedőkre, hallali-halihó!

Vegyünk egy két hete történt esetet, érdekes módon a már említett Tripura tartományból (nagy lehet arrafelé a szellemnek az ő világossága, annyit mondhatok). (https://444.hu/2018/07/05/india-keptelen-megbirkozni-a-whatsappon-terjedo-alhirek-miatti-lincselesekkel-az-emberek-barmit-elhisznek-a-cseten)

„A rendőrség megtalálta egy 11 éves fiú holttestét, rajta vágásnyomokat is találtak. Mivel már hónapok óta keringtek - teljesen alaptalan - hírek arról, hogy a régióban gyerekszerv-kereskedők tevékenykednek, itt is azonnal elterjedt, hogy a kisfiúnak kivágták a veséjét. A feldühödött tömeg első körben úgy vezette le a feszültséget, hogy rendőrökre támadtak, hetet megsebesítve. A tartomány kormányzója másnap hiába jelentette be, hogy a boncolás tanúsága szerint a kisfiúnak megvolt minden belső szerve, ezt a hírt nem olyan lelkesen adták tovább a Whatsappon, hiszen nem volt elég vérfagyasztó. 

Mivel a kedélyek így nem csillapodtak, a régió vezetése úgy döntött, hogy direkt tájékoztató kampányba kezd, és hangosbeszélős autókat küld népesebb települések piactereire, hogy azok lenyugtassák a kedélyeket. A legutóbbi lincselés áldozata emiatt éppen egy önkormányzat által felbérelt férfi volt, aki egy sofőr és egy kormányhivatalnok társaságában Kalachara város piacterén beszélt, amikor az álhíreket jobban kedvelő tömeg rátámadt, majd téglákkal, kövekkel és törött üvegpalackokkal agyonverte. Az autó két másik utasa túlélte a támadást. A férfit azért alkalmazták a feladatra, mert szép, erős hangja volt.” (444)

Jó, ilyenkor kiszáll a karhatalom, és lecsuknak minden résztvevőt. De a hisztéria nem csillapul, tegnap is öltek embert ilyen hamis vérvád (igen, a szervkereskedelem-pletyka a középkori vérvád egyenes ági leszármazottja) alapján! (https://444.hu/2018/07/15/tobb-tucat-falusi-lincselt-meg-egy-indiai-ferfit-mert-elhittek-az-alhireket)

„A 32 éves szoftverfejlesztő Mohammad Azam pénteken vesztette életét, amikor a közép-indiai Haidarábádba utazott vissza egy piknikezésről. Vesztét az okozta, hogy úton hazafelé Azam és négy barátja megállt egy faluban, és egyikőjük csokoládéval kínált meg gyerekeket. A falusiak azonban gyanakodni kezdtek rájuk, hogy gyerekrablók, és rövid időn belül tömeg gyűlt össze körülöttük. Azam és barátai ijedtükben elhajtottak a településről, de a következő faluban balesetet szenvedtek, gépkocsijuk árokba borult. E falu lakosai azonban már értesültek róluk a WhatsAppon terjedő álhírekből - magyarázta a rendőrség. 

Azamot és barátait ismét körbevette egy tömeg, amely elől már nem tudtak elmenekülni, majd a falusiak rájuk támadtak. Azam a helyszínen belehalt sebesüléseibe, legalább egy barátját pedig válságos állapotban szállították kórházba. A lincselés helyszínére ugyan kiérkeztek a rendfenntartók, de a falusiak túlerőben voltak, két rendőrtiszt is megsebesült, miközben megpróbálták megakadályozni az önkényes igazságszolgáltatást. 

32 nőt és férfit vettek őrizetbe.” (444)

És hogy állunk áldozatokkal a pletykahadjárat kezdete óta? Az üzenetek hatására kialakult közhangulat miatt az idén legalább 25, gyerekrablónak nézett ember halt meg, és több mint 60, lincseléssel végződött támadást követtek el az ország különböző részein. Az áldozatok gyakran olyan kívülállók, akik eltérő külsejük vagy a nyelvi különbségek miatt válnak célponttá. Tehát turisták, vagy India más vidékeiről származó emberek – ne feledjük, hatalmas az ország, egy rádzsput épp olyan „idegen” egy pandzsábinak vagy telugunak, mint egy francia egy magyarnak. Igen „az idegent” ölik, a „mást” - hiszen a helyi népesség között csak nem lehetnek gyilkosok, azok mindig „máshonnan” jönnek. Nem ismerős?

Az indiai parlament természetesen azonnal felszólította a WhatsAppot, hogy tegyen valamit, csak hát kétszázmillió felhasználó emberi moderálásához igen sok moderátor kéne, azért ezek az oldalak, alkalmazások abból indulnak ki, hogy a felhasználóik legalább valamennyire felnőtt, felelős emberek. Aztán persze rájönnek, hogy erről tömegek esetében szó sincs. A WhatsApp most azzal próbálkozik, hogy látható jelölést helyez el minden továbbított üzeneten, abban bízva, hogy így maguk a felhasználók is képesek lesznek kiszűrni a gyanús tartalmakat. Hát képesek is volnának, akár megjelölés nélkül is, ha akarnák – de nem is akarják.

Ők hinni akarnak.

Véres, harcos legendákban, gonosz idegenekben, akiket le lehet győzni és utána minden jó lesz.

Boszorkányhisztéria ez, a javából, és éppúgy nem a modern technika tehet róla, ahogy a könyvnyomtatás sem tehet az európai boszorkányüldözésről. Ha nem nyomtatják ki a Malleus maleficarumot, a hírhedt Boszorkányok pörölyét, akkor is égtek volna a máglyák, amint égtek Gutenberg előtt is.

Ne mondjuk, hogy ez Kelet, mert bizony ez Nyugat is.

Ne mondjuk, hogy ez nálunk elképzelhetetlen, pont nálunk nem az, ahol rendőrt hívnak a falusi temetőben Halottak Napján világító tömegre vagy a fodrásztól kendőben kilépő hölgyre, mert hátha migráns.

Igen, Európa közepén is megeshet ez bármikor, ma, holnap, holnapután, nem csak Tripura vagy Haidarabád (Hyderabad) tartományokban.

A célpont lehet bárki, aki valamiben eltér a környezetétől, megfogalmazás kérdése, és bárkire bármit rá lehet fogni, bárkit célkeresztbe lehet venni, a szakállasoktól a szőkékig, kisebbségi sem kell legyen az illető csoport.

Nálunk nem a WhatsApp az elterjedt kommunikációs alkalmazás, hanem a Facebook és a vele összekötött Messenger, de egyik kutya, másik eb.

Így tessenek vérfagyasztó szenzációkat osztogatni az álhír-oldalakról, főleg olvasatlanul, csupán a cím és némi szimpátia alapján: bármelyik viceházmesterné vagy nyugalmazott édesvízi búvár elindíthat egy lincseléshullámot, pogromot, ha van egy álhírlapja. És sokaknak van. Terem, mint eső után a bolondgomba.

Emberek, gondoljuk meg, mit osztunk.

A szónak súlya van: a rossz szó bárkit agyonnyomhat, agyonüthet.

Repül a nehéz szó, ki tudja hol áll meg, ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg.

Szele Tamás

Az pusztán egy momentum, legyen bármennyire is pikáns vagy érdekes, de mégiscsak elég jelentéktelen mozzanata a nemzetközi diplomáciának, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy szőnyeg szélén áll a Kremlben és erősen izzad. A valóban fontos randit holnap bonyolítja Putyin elnök, Helsinkiben.

Természetesen Donald Trumppal. Az amerikai elnök épp legrosszabb formáját futja, hogy sportnyelven fejezzem ki magam, már, ha a szingapúri meccs után még lehet rosszabbról beszélni – de hát lehet. Kell is. A mostani tárgyalókörútja nyugodtan nevezhető tökéletesen eredménytelennek, a NATO-csúcson sikerült megállapodnia abban, hogy nem állapodott meg semmiben a katonai költségvetésekről, és ezt a tárgyalást utólag ahányan ott voltak, annyiféleképpen kommunikálták – nem értelmezték, bár értelmezték volna, az azt jelentené, hogy van miről beszélni, született egy konszenzus, de erről szó sincs. Erősen valószínűsíthető, hogy semmiben nem sikerült megegyezni, ami az anyagiakat illeti, minden marad a régiben, ám az összes érdekelt fél szidni fogja egymást. Ami azért egy katonai szövetségen belül ha nem is végzetes, de mindenképpen szerencsétlen állapot.

Az angliai látogatás még nagyobb kudarc. Első sorban említhetjük, hogy Trump meggyőződhetett általános népszerűtlenségéről a szigetországban, ugyanis tegnap legalább kétszázötvenezren tüntettek ellene London utcáin, márpedig azt tudjuk, hogy Londonban van hely, és számos utca. Viselkedése is egyértelmű ellenszenvet váltott ki, a királynő jelenlétében meg sem próbált alkalmazkodni a protokollhoz – hogy is mondjam csak, ha megpróbálja, csak nem sikerül, biztos elnézik neki, de ő meg sem próbált udvarias lenni. Mindenképpen, talán ő az első ember, akinek sikerült megváratnia a királynőt. De mondjuk nem is ennek van komoly diplomáciai jelentősége, hanem annak, hogy olyan tervvel érkezett, ami a sarkaiból forgatta volna ki az Egyesült Királyságot. Jelesül: azt követelte, hogy a szigetország lépjen ki az európai vámunióból (a hard brexit szellemében) az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi egyezmény kedvéért. Ha ki nem lép, nincs egyezmény, és az Egyesült Államok gazdasági ügyekről az Unióval tárgyal majd. Ha meg kilép, annak olyan kereskedelmi, és nyugodtan mondhatjuk, politikai következményei lesznek – például vámhatárok felállítása az Ír-szigeten vagy Anglia és Skócia között – ami helyben és azonnal okozna felbecsülhetetlen károkat. Itt egy jó megoldás kínálkozna Anglia számára, éspedig az, ha az Egyesült Államokkal is megköthetné a szerződést, de a vámunióban is bent maradhatna: ezt tette lehetetlenné Trump a Blenheim-kastélyban zajló tárgyalásokon. Egyszerűen arra kívánja kényszeríteni az Egyesült Királyságot, hogy két rossz közül válasszon.

Volt már hasonló helyzet a történelemben, mikor is a Blenheim-kastély akkori ura, Sir Winston Churchill azt mondta: „Angliának választania kellett a becstelenség és a háború között. A becstelenséget választotta. Háborút fog kapni.” Igaz, ezt a müncheni konferencia után mondta, Neville Chamberlainnek, a későbbi események pedig ismeretesek. Bizonyos második világháborúra gondolok – a helyzet nem analóg, ugyanis most nincs szó fegyveres konfliktusról, csak gazdasági háborúról, melyet Trump elnök vív a világ többi része ellen, mely nem Trump elnök, az Egyesült Királyság most nem világbirodalom, hanem egy közepes méretű és gazdaságú európai ország, ha nem is „kontinentális” - de a mondat helytálló a maga módján.

És akkor most továbblovagol a cowboy Helsinkibe. Finnország történelmének ismeretében elmondhatjuk, hogy Trumpért sem rajonganak a finnek, de ez eltörpül amellett, mennyire utálják tárgyalópartnerét, akitől nem kicsit tartanak is. Vlagyimir Putyin lehet körülbelül a legkevésbé szívesen látott vendég arrafelé. És most következik a legfontosabb kérdés: miről fognak tárgyalni?

Már, ha egyáltalán fognak. Abban az értelemben vonom kétségbe ennek a találkozónak a tárgyalás mivoltát, hogy a tárgyalás célja többnyire az, hogy adott kérdésben vagy kérdésekben közös döntés szülessen. Itt viszont a világpolitika jelen állapotában bizonyos kérdéseknek már a felvetése is konfliktusforrás. Nem lesz okos felemlegetni a Krím státusát, Ukrajna helyzetét, Szíriát és Asszadot, a salisbury mérgezéseket, Észak-Koreát (amely válság megoldásából látszólag az USA focizta ki Oroszországot, bár valójában Kína ejtette ki őket a pikszisből), nem bölcs előszedni az amerikai választásokba történt orosz beavatkozás kérdését... és még sorolhatnám.

Egyáltalán, miről fognak ezek beszélni?

A kérdés azért is fontos, mert tudjuk, hogy sem Trump, sem Putyin nem vádolható azzal, hogy a hagyományos, egymás tiszteletére alapuló diplomácia híve volna. Ezek most vagy össze fognak veszni általánosságokon, vagy nagyon egyet fognak érteni pár kérdésben, és azokat a kérdéseket meg, amelyekben nem értenek egyet, elő sem veszik.

Trump most nem engedhet semmiben Putyinnak, ugyanis ez esetben demokrata ellenfelei az engedékenységet egyértelműen az orosz befolyás bizonyítékaként használnák fel, és Trump szeretne még egyszer elnök lenni. Putyin sem fog engedni Trumpnak, mert ő meg nem olyan alkat, aki bármiben, bármikor, bárkinek is engedne, tehát vagy komoly összecsattanás lesz a találkozó vége, vagy hosszas beszélgetés a sportról, a nőkről és a vodkáról. Mert egyéb konfliktusmentes témájuk nem nagyon van.

Pedig lenne olyan ügy, amit közösen kéne eldönteniük, méghozzá minél hamarabb, éspedig az iráni nukleáris zsarolás kérdése, amiben mindkét nagyhatalom egyformán sáros – Oroszország burkolt támogatása nyilvánvaló, de azt kevesen tudják, hogy az iráni atomprogramot az ötvenes években amerikai szakértők indították el. No igen, akkor még Irán a sah uralma alatt élő, nyugatos ország volt, és tökéletesen illett Eisenhover elnök „Atoms for peace” tervébe, melynek lényege az volt, hogy az el nem kötelezett országokat jobb amerikai reaktorokkal felszerelni, és ezzel a NATO-hoz kötni, mint megengedni, hogy a Szovjetunió lássa el őket az erőművekkel, és így a Varsói Szerződés uszályába keveredjenek. Khomeinivel akkor még senki sem számolt, így kapott Irán amerikai nukleáris fejlesztési programot és egész reaktorokat is.

Ezt azért letárgyalhatnák, de nem fogják. Ugyanis ez is komoly konfliktusforrás két egocentrikus és kompromisszumképtelen ember számára.

És még valami miatt nem fogják.

Egyikük sem diplomata.

Sőt.

Putyin cselekszik, nem beszél, Trump pedig, mióta saját irányítása alá vonta az Egyesült Államok külpolitikáját, gyakorlatilag hibát hibára halmoz.

Elment Szingapúrba, válságot megoldani, aláírt négy, általánosságokat tartalmazó pontot, azóta sem történt semmi, illetve annyi mégis, hogy leszerelték Panmindzsonban a hangszórókat a határállomáson. Ezt nem nevezném diplomáciai áttörésnek.

Kínával a végletekig elmérgesítette a viszonyt, annyira, hogy évtizedekbe telne már most helyreállítani azt.

Az Európai Uniót tűrhetetlen védővámokkal sújtotta, melyre válaszul az Egyesült Államok áruit is védővámokkal sújtjuk, némi joggal. A válaszlépések akár a mi esetünkben, akár Kína esetében lehetnek jogosak és/vagy megérdemeltek, csak éppen nem szolgálják a világkereskedelem és általában a világgazdaság fellendülését.

Az Egyesült Királyságnak kisebb csodára lesz szüksége ahhoz, hogy kiheverje az amerikai elnök jóindulatát.

A szíriai konfliktus megoldása Amerika számára teljes kudarc, Oroszország számára győzelem. Az Egyesült Államok sorra hagyja cserben a korábban érte és érdekeiért harcoló helyi szövetségeseit. Független Kurdisztánról már álmodni sem lehet. Szegény kurdok most megtanulták, mit jelent a nemzetközi diplomáciában a „Balfour-nyilatkozat”, mint fogalom.

Törökország Amerika szövetségeseként vígan harcol amerikai katonák ellen, és nem szabad emlegetni ezt a tényt hivatalosan, ugyanis szükség van a törökországi támaszpontokra.

Trump elnök külpolitikája – diplomáciának nem nevezhető – egyetlen jelentős vagy jelentéktelen konfliktust sem oldott meg, még annak örülhetünk, ha valamelyikről megfeledkezett, mert az legalább nem veszítette el. Ellenben az elvesztett konfliktusok újabb és súlyosabb feszültségeket fognak generálni.

Biztos, hogy Donald Trump kiváló üzletember és dúsgazdag vállalkozó, de valaki elmagyarázhatná neki, hogy a diplomácia ugyan nagyban gazdaság, de nem teljesen az. Valamint, hogy ebben a művészetben (ha jól csinálják, lehet az) a döntéseknek évszázadokra kiható következményei lehetnek.

Mondjuk ugyanezt ajánlanám tárgyalópartnere figyelmébe is, bár szerintem Putyin ezt tudja, csak őt nem érdekli.

Tehát, összegezve: mire számíthatunk Helsinkiben?

Valószínűleg semmilyen érdemi megegyezés nem születik majd, csak egy üres szólamokkal teli nyilatkozat. Még annak örülhetünk, ha nem tárgyalnak, mert ha megteszik, akkor abból nagy baj lehet.

De Trump így is megy oda. Mit is mondott csütörtökön, Brüsszelben egy finn újságíró kérdésére, aki a találkozó végső célja felől érdeklődött?

„Hát, nem tudom mi volna a végső célom. Mi lenne a végső cél? Lássuk csak: ne legyenek atomfegyverek sehol a világon, ez lehetne a végső cél, ugye? Ne legyenek többé háborúk, ne legyenek problémák, ne legyenek konfliktusok. Legyen gyógymód az emberiség összes betegségére, a férfiakéra és a nőkére is. Ez volna a végső célom, jó? Ebből fogunk kiindulni.”

Tessék?

Világbéke, esőerdők megmentése?

Donald, veled nagy baj van.

Ha már te sem tudod, mi a célod...

Szele Tamás

 - No, Igor, mi van mára?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, itt vár valami Viktor Győzövics, azt mondja, iderendelted messzi földről, ezer versztáról, elvásott a vasbocskora, megevett három pud érett túrót, míg ideért. Mokány, belevaló muzsiknak nézem.

- Viktor Győzövics? Az meg ki a Kazányi Szent Vízkő? Mikor hívtam?

- Azt mondja, Vengrijából jött.

- Ja, az a Viktor Győzövics! Engedd be, galambocskám, csak szóljál rá, hogy törölje meg azt az elvásott bocskorát.

- Áldás járjon veled, cár atyuska, Éhező Szent Nyikifor vezesse lépteid, üzentél értem, itt vagyok, szolgálatodra! Ha te hívsz, örömest igyekszünk.

- Hát, itt vagy megint, te híres. Állj fel a padlóról, ne térdelj, legfeljebb majd később, ne koszold be azt a szép márványt!

- Tiszta vagyok én, atyuska, most jöttem a fürdőből, nyírfavesszővel végigverettem magam hetvenhétszer.

- Akkor se görnyyedj, nem térdelni jársz te ide. Vagyis néha igen, de most nem. Beszédem vagyon veled. Ott az asztal, rajta vodkácska, uborkácska, füstölt halacska, igyál egy kortyot, aztán hadd beszélek a fejeddel.

- Finom ez a cári vodka, atyuska.

- Legyen is, ha az én belemnek szánják, Viktor Győzövics. Hanem miket hallok én felőled, galambocskám? Te félsz tőlem?

- Dehogy félek, cár atyuska, hatalmas goszudar. Mit is félnék, adsz te nekem vodkácskát is, uborkácskát is, cservonyeceket gurítasz úri kedvedben szegény fejemnek.

- Micsoda? Tán nem is félsz?

- Dehogynem, rettegjük haragodat mindahányan!

- Akkor most félsz vagy nem félsz?

- Cár atyuska, ha parancsolod, félek, ha úgy parancsolod, nem félek: már magam sem tudom, mit érzek, mondd meg te.

- Azt mondom én, hogy összevissza beszélsz, mint félszemű sztárec a mensevinszki vásárban, édes fiam. Hát mit mondtál te a harsonásodnak, Kamuduma Emtéinek?

- Mondok én mindent, atyuska, beszélek én összevissza néha, belé a vakvilágba, mit mondtam?

- Megállj, te pártütő kutya, mert feljegyezték az ohranások. Olyanok ők, mint a kétfejű sasmadár, nincs, ami elkerülje a figyelmüket, egyik fejük ügyel Napnyugatra, másik ügyel Napkeletre, fenekük meg a Kreml szent tornyain kotlik! Onnét tojnak az egész világra. Jártál te a napnyugati népeknél mostanság?

- Jártam bizony, cár atyuska, magad küldtél, én is írtam neked jelentést, három példányban, iktatva, pecsételve, még a pópa is megfüstölte, ördög belé ne bújjon, hiszen a te szent kezedhez veszed.

- No, galambocskám, legalább nem tagadod. Hanem miket beszéltél te a Szent Oroszhonról? „A keleti és a déli veszély természetrajza jelentősen különbözik, a keletit azt úgy hívjuk, hogy Oroszország, a délit pedig úgy, hogy terrorizmus.” Ne is tagadd, írva vagyon, árkus papíron, monitoron!

- Kijev-barlangi remete szent Prokhorosz, irgalmazz árva fejemnek, te mondtad, hogy beszéljek a szájuk íze szerint, bízzanak meg bennem...

- Mondtam én, mondtam, de azt már nem mondtam, hogy fegyverkezz, acsarogj ellenem! Mi vagy te, Viktor Győzövics, tán Pugacsovnak képzeled magad? Aztán miből fogod kifizetni az ármádiádat?

- Gondoltam, megfizeted te, végtelen bőkezűségedben.

- Bolondnak nézed tán a cárt, hogy maga ellen fegyverkezne?

- Atyuska, te elküldtél engem Brüsszelbe, hogy legyek a füled, szemed, egyek-igyak azokkal a hamis nyugati bojárokkal. Kössek velük szövetséget, ha kell.

- Küldtelek, az már igaz.

- Lépjek velük egyezségre, húsos pirog lesz a vége, felkötöttem bocskoromat, minden gondom otthon maradt, ettem, ittam bojárokkal, mulatoztam pogányokkal, összes tervük mind kitudtam, a fejem is majd eldurran, pergamenen néked küldtem, még amikor velük ültem, kezeidbe adtam őket, jutalomra vártam tőled, fényes színed elé hívtál, ha már ezzel is megbíztál, számon kérsz most fegyverekért, könyörgök szegény fejemért!

- Ejha, Viktor Győzövics, igencsak a nadrágodban lehet a kurázsid, ha már versben válaszolsz, ha majd kimész, keress magadnak egy lírai bilinát, kucorodj rá bátran. Hát küldtelek én, küldtelek, eb, ki szavát megmásítja, hanem honnét tudjam, mikor hamis a szavad – itt-é, avagy Brüsszelországban?

- Atyuska, hát hazudtam én neked valaha is? Tiszta az én szívem teelőtted, igaz az én szavam.

- Ej, nem vagy te zürjén véletlenül, Viktor Győzövics?

- Nem biza, venger volt nekem minden atyafiságom.

- Pedig mintha vagy zürjén lennél, vagy zavarján, ahogy a szavakat forgatod. No, mindegy. Ha már mégsem ütöttél pártot ellenem, igyál még szto gram vodkácskát. Ne abból! Az a cián, azt a kollégáknak készítettem oda!

- Hálám határtalan, atyuska.

- Leszel még te hálásabb is, mert ajándékot kapsz. Mi most üzletet kötünk.

- Üzletet? Abban mi az ajándék?

- Az, hogy velem kötheted, te nyomorult muzsik! Na, szóval van most nálunk ez a cirkusz. Ez a futball-világbajnokság. Már én is csak a legfinomabb cári vodkácskával bírom, szerencsére mindjárt vége. Építettünk mi ehhez mindenféle stadionokat, Kazánytól Kalinyingrádig, de utána nem kellenek már nekünk semmire. Megveheted tőlem, olcsón adom őket. Te úgyis szereted az ilyesmit.

- De Atyuska, Szent Felsőbbség, mit csináljak én Budapesten egy kazányi arénával, pláne egy kalinyingrádival?

- Hát tudom én azt? Amit a többivel. Egymás tetejébe rakod őket, lesz belőlük bábeltorony. Építhetsz belőlük atomerőművet is. Vagy felőlem itt is hagyhatod az egészet, csak kifizesd.

- Köszönöm, atyuska, bőkezű ajándékodat, mennyiért számítod meg nekem? Gyenge évem volt, nem terem a tarhonya, a szotyolát hiába vetettük, ki sem kelt. Rosszul kolhoznak a narodnyikok is, ördög bújt beléjük.

- Próbált hívem vagy te nékem, Viktor Győzövics. Nagy a te hűséged. Épp ezért csak alig kétszer annyit kérek a stadionokért, mint amennyibe kerültek. Kifelé megkapod a számlákat, aztán ülj le otthon, számolgass, míg belé nem feketedsz.

- Nagy a te kegyelmed, atyuska, megszolgálom!

- Na, mars haza, otthon meg készítsd össze a vékákat.

- A vékákat? Minek?

- Az aranynak, Viktor Győzövics, az aranynak, Hát miben küldenéd majd el nekem, ha nem sok-sok vékában?

- Örömest igyekszem!

- Na, akkor menj is, kifelé még igyál egyet. Mondtam, hogy ne abból! A vodkából!

Szele Tamás

Mint ismeretes, lapunkat tegnap hatalmas veszteség érte. Ennek tényétől függetlenül: ez egy napilap, egy hírlap, így munkánkat tovább folytatjuk, ha roskadozva is a csapástól. Ugyanis ha nem jelenünk meg, akkor nem vagyunk mi semmi sem, nem, hogy sajtótermék. És ilyen időkben, mint a mostaniak, meg kell jelennünk – különben ki adná hírül, hogy Trump elnök teljesen megbolondult?

Persze az amerikai elnököt eddig sem mély, letisztult bölcsességéért szerette, aki szerette: de a tegnapi napon csúcsot futott ámokban, ezer méteren. Kezdjük a brüsszeli versenyszámmal.

Ugyebár, a NATO-csúcstalálkozó egyik központi kérdése – voltaképpen a központi kérdése – az volt, hogy a tagállamok emeljék-e meg katonai költségvetésüket GDP-jük bizonyos százalékáig. A vita azon folyt, hogy mennyi is legyen ez az arány: Trump elnök négy százalékot követelt, Jens Stoltenberg és Emmanuel Macron két százalékot véltek elérhetőnek, azt is 2024-ig. Hogy kicsit tisztábban lássunk az ügyben, nézzük meg a jelenlegi helyzetet. A két százalékot jelenleg az Egyesült Államok teljesíti (3,6 százalék), Görögország (2,4 százalék, bár ebben benne van a görög gazdaság bezuhanása is), Nagy-Britannia (2,2 százalék) és Észtország (2,1 százalék) haladja meg – Lettország, Litvánia és Románia és Lengyelország pedig már jövőre teljesítheti a 2 százalékot. Németország 1,2 százalékon áll, Magyarország 1,1 százalékon.

Mielőtt elkezdünk hápogni, hogy Magyarországnak négyszeresére kell emelnie katonai kiadásait, jusson eszünkbe: a költségvetésből. Tehát az a pénz amúgy sem maradna a polgároknál, legfeljebb másra költenék el, és célszerű pénzköltésben nálunk nincs hiány, sőt, olyant is láttunk már, hogy egy összeg elvesztette közpénz jellegét – tehát ez direkt módon nem növeli terheinket, legfeljebb okosabban is be lehetne fektetni, kórházba, iskolába, no, de arra most sem költünk, egyszóval anyagilag mindegy az adófizetőnek, legfeljebb erkölcsi kifogásokat emelhet, aki úgy gondolja.

De mondjuk mi annyira vagyunk fontosak a NATO számára, mint az 1939-es naptáron a légyszar. Németország fontosabb, Trump követelése leginkább nekik is szólt. No, de elfogadták ezt az ultimátumot az amerikai elnöktől, aki visszautasítás esetén sok csúnya dologra képes?

El is, nem is.

Tudjuk és nem tudjuk.

Minden forrás mást mond. Egyes információk szerint Donald Trump amerikai elnök az Egyesült Államoknak a szövetségből való kiléptetésével fenyegetett volna, amennyiben a tagországok záros határidőn belül nem emelik meg védelmi költségvetésüket a kívánt mértékben. Az AP úgy tudja, hogy a NATO válságtanácskozást hívott össze a kijelentésre. A Reuters szerint azonban a kemény szavak ellenére Trump nem fenyegetőzött kilépéssel a katonai szövetségből, amelynek fő ereje az Egyesült Államok védelmi erején alapszik. Ezek után tartotta meg Donald Trump rendkívüli sajtótájékoztatóját, melyen a korábbi állításaival szemben kijelentette, miszerint a NATO-tagok elismerik a védelmi kiadások emelésének fontosságát, sőt, készek két százalék fölé menni, így a katonai ráfordítások 33 milliárd dollárnyi növelését érte el a szervezet többi tagjánál. Szerinte ezt a NATO főtitkára is támogatta. (Jens Stoltenberg szerdán nem ezt mondta, hanem hogy a két százalék elérése a célkitűzés továbbra is, mert valóban indokolt a nagyobb katonai költségvetés.) Elkerülte a választ arról, valóban felvetette-e a kilépést: szerinte az Egyesült Államok nagyon nem örülne, ha a tagok nem tartanák be ígéreteiket. Végül hozzátette: a kilépést elrendelhetné akár a Kongresszus hozzájárulása nélkül is, de nem hiszi, hogy ez felvetődne. Külön kérdésre elmondta: nem ismeri közelről Putyint. A Helsinkiben hétfőn tartandó közös találkozójuk szerinte vagy vezet valahová, vagy nem.

Ezt speciel talán nélküle is megállapíthattuk volna.

És a rendkívüli sajtótájékoztató után Emmanuel Macron francia elnök azonnal megcáfolta Trump kijelentéseit: szerinte ugyanis csak annyiban egyeztek meg a tagállamok képviselői, hogy 2024-re a GDP-jük két százalékát érik majd el katonai kiadásaik.

Hogy mekkora a zűrzavar Trump elnök kijelentései körül, azt illusztrálja az Index egy rövid félmondata, mely az egész csúcs mottója lehetne:

„...az erről szóló névtelen forrásokat később névtelen források visszautasították.”

Jó ennyire bizonyosat tudni a saját sorsunkról és jövőnkről. De aki azt hiszi, hogy Trump beérte tegnap ennyi zűrzavarral, nem ismeri a POTUS-t.

Ugyanis Brüsszelből Londonba utazott, a „hard Brexit-soft Brexit” vita kellős közepébe. Az Egyesült Királyságban – mely nem is biztos, hogy sokáig lesz egyesült, ha így mennek tovább a dolgok – állandó a kormányválság, már három miniszter mondott le, a tory párt kilépő vezetőségi tagjait nem is számolom, mert nincs értelme, mire kész a névsor, már bővül, Theresa May széke inog – ami persze nem zavarta a brit miniszterelnököt abban, hogy felálljon a billegő sámliról, és vendégül lássa az amerikai elnököt, ráadásul sajnos az oxfordshirei Blenheim kastélyban, ami eredetileg Sir Winston Churchill szülőhelye és rezidenciája volt. Ez magyarázhatja a környéket megrázó négyes erősségű földlökéseket, melyeket az oxfordi szeizmológiai intézet mért: a halott államférfi forogni kezdhetett a sírjában, mivel a kastély kertjében van eltemetve.

Tudnunk kell, hogy a két ország kölcsönösen egymás legnagyobb külföldi befektetője, a kétoldalú befektetői tőkeállomány értéke meghaladja az ezermilliárd dollárt. A brit üzleti szektor hússzor annyi befektetést eszközölt az amerikai gazdaságban, mint Kína, többet, mint Németország és Franciaország együtt, és jelenleg egymillió amerikai dolgozik az Egyesült Államokban megtelepedett brit érdekeltségű vállalatoknál – mint azt Theresa May felszólalásában ki is emelte. Ez azért fontos, mert May miniszterelnök szerint:

„Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból példátlan lehetőséget teremt a még szélesebb gazdasági együttműködésre; e lehetőségek között van a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodás is.” (444)

És ez a szabadkereskedelmi megállapodás nagyon kéne az Egyesült Királyságnak, hogy valamiféle módon talpra állítsa a gazdaságát, mely meg fogja sínyleni a kilépést az európai vámunióból – már, persze, ha kilépnek belőle egyáltalán. Elvileg ez a „hard Brexit” változat lenne, amivel szemben May miniszterelnök a „soft Brexitet” támogatja, mely szerint benne maradnának az európai piacban és a vámunióban egyaránt. Ennek a lágyabb Brexitnek a támogatása miatt mondott le Boris Johnson külügyminiszter is a minap. Ezek szerint hiába tette?

Bizony, lehet, hogy hiába. Ugyanis a fékezhetetlen agyvelejű Trump mester interjút adott a Sunnak, melyben leszögezte (https://444.hu/2018/07/13/theresa-may-szabadkereskedelmi-megallapodast-szeretne-az-usa-val-de-trump-erre-csak-akkor-hajlando-ha-london-nem-allapodik-meg-az-eu-val):

„Ha Nagy-Britannia olyan jellegű megállapodásra jut az EU-val, amilyen a brit kormány legújabb javaslatcsomagjában szerepel, akkor az Egyesült Államok inkább az Európai Unióval tárgyal, és ebben az esetben valószínűleg nem lesz brit-amerikai kereskedelmi egyezmény.

Az Európai Bizottság számára kidolgozott brit kormányzati indítvány egyik legsarkalatosabb eleme az, hogy London közös szabadkereskedelmi térség létrehozását javasolja az EU-nak a fizikai áruk forgalmának szabályozására, biztosítva a súrlódásmentes kereskedelmet Nagy-Britannia és az EU között a Brexit után is.

A brit kormány indítványa szerint London és az EU fokozatosan kialakítana egy olyan vámszabályozási rendszert is, amelyben szükségtelen lenne a vámellenőrzés a kétoldalú kereskedelemben, olyan módon, mintha Nagy-Britannia és az Európai Unió „kombinált vámtérséget” alkotna.

Trump a The Sunnak adott interjúban kijelentette: ez a javaslatcsomag bizonyosan hatással lenne az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelemre, „sajnos negatív értelemben”. Az amerikai elnök hozzátette: megmondta Theresa Maynek, hogy „hogyan kellene ezt csinálni”, de a brit kormányfő nem értett vele egyet, nem hallgatott rá, más utat választott.” (444)

Akkor fordítsuk le magyarra: Nagy-Britannia vagy az Unióval alakít szabadkereskedelmi térséget, vagy az Egyesült Államokkal köt szabadkereskedelmi egyezményt. Tessék választani, vagy-vagy, harmadik megoldást nem enged Trump elnök – és amennyiben Európát választják, ugyanúgy lecsap a büntetővámokkal a szigetországra, mint az Unióra.

Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk, hogy Trump elnök ajánlatot tett May miniszterelnöknek Britannia gyarmatosítására. Remélhetőleg a teakereskedelmet nem kívánják magas vámokkal sújtani, mert az esetben könnyen sor kerülhetne a glasgowi teadélutánra, melynek során a Szabadság Fiai majd a tengerbe hajigálják a teabálákat az amerikai hajók fedélzetéről.

Trump elnök megoldhatatlan dilemma elé állította tehát az Egyesült Királyságot, valódi illiberális módon: esélyt sem adva a kompromisszumra, arra kényszeríti Britanniát, hogy két rossz közül válasszon.

Jó választása pedig nincs.

Épelméjű államférfi, de egyáltalán politikus nem szorítaná ennyire a sarokba még az ellenfelét sem, nem, hogy a barátját, szövetségesét – de Trump megtette. Ez volt a POTUS ámokfutásának a második állomása a brüsszeli halandzsázás után.

Kíváncsian várjuk, Helsinkiben mire lesz képes Putyin elnökkel tartott tárgyalásain.

Vagy talán nem is kíváncsian.

Inkább aggodalommal.

„Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában.” (Hamlet)

Szele Tamás