Pedig olyan biztos voltam benne, hogy túlélsz engem.

Te voltál mindig a megfontoltabb, okosabb, tapasztaltabb. Te akartál mindig segíteni, változtatni a dolgokon, te találtad ki a legjobb ötleteket.

És a legvadabbakat is.

Egyszer kiplakátoltuk a teljes ötödik kerületet „Itt rövidesen lófasz sem nyílik” matricákkal. A Nemzeti Dohányboltok nyitása idején.

És még most sem hiszem el.

Egy darabig nem is fogom. Nem bizonyos, mióta ismertük egymást, mindketten másképp emlékeztünk, de hogy a kilencvenes évek eleje óta, az hétszentség. És minimum ezer évre terveztük a lapot, mármint rossz olvasottság esetén.

És akkor meghalsz nekem. A francba, micsoda közhely, a lapból kivágtad volna. Hogy néz ez ki? „Török Monika 1965-2018”? Mintha hallanám is a hangodat: „Szele kolléga, ez lap, nem sírköves!”

És mégis le kell írjam.

Le, ezekkel az átkozott betűkkel, mert igaz.

Lapunk főszerkesztője, Török Monika a mai nap folyamán elhunyt.

Itt süket csend következik, és meredés a semmibe.

Hát, ahogy a saját blogod címe mondta, nem ebben állapodtunk meg.

Nagyon nem.

Te sem, a világgal.

Valahogy így alakult. És most már így marad minden, most már nem lehet javítani az anyagon, ez már kiment és nincs meg a Nagy Admin jelszava, nem tudunk belekorrektúrázni.

Hányszor beszéltünk majdnem reggelig, hányszor terveztünk lehetetlen vállalkozásokat! A lehetetlenek sikerültek is, a lehetségesek néha zátonyra futottak. Amit te nem tudtál a sajtószakmáról, azt nem is érdemes tudni, az lábjegyzet Gutenberg konyhai kiadásainak piszkozatáról, bár szerintem azt is ismerted, csak feleslegesnek tartottad megjegyezni.

Nem lehet összeszámolni sem, hány nyomorgó, gyakran éhező kolléga kapott anyagi segítséget, közlési lehetőséget tőled és a Huppától. Volt, aki megköszönte, volt, aki nem, volt, aki maradt, volt, aki ment. Elküldeni nagyon keveset kellett.

Hogy a munkásságod mennyit jelentett a föld alá, a társadalom réseibe szorult, bujkáló független magyar sajtónak, azt nehéz is volna elmondani, de remélem, az utókor majd megteszi.

Illetve, a fene egye meg, már én is utókor vagyok.

A kisujjadban volt az írás, és négy kisujjad is volt. A semmiből teremtettél olyan lapot, amit valamikor, egyszer, majd tankönyvekben fognak emlegetni, mint a szakma egyik csúcsát, a lehetetlen körülmények dacára.

Szíved, füled, erszényed mindig nyitva volt – és a szád is, amit sosem fogtál be.

A Huppa most gyászol. De gyászolhatna a fél magyar sajtó, annyi lap köszönhetett neked kiváló anyagokat, a Magyar Narancstól a 168 óráig, a Szabad Földtől a Népszabadságig és tovább, messze tovább.

A valódi magyar sajtó egy darabja ment el ma veled véglegesen.

Megtaláltam az egyik utolsó beszélgetésünket. Megdicsérted az Aczél Endre-nekrológomat. Azt írtad: „De tényleg nagyon szépet írtál. Elsírtam magam.”

Hát most én sírok.

Nem gondoltam volna, hogy egy héten belül a tiédet írom.

De szívesen írnék inkább valami mást, akár olyant is, amin összeveszünk és nem mehet ki (csak egyszer volt ilyen...).

De ezt kell írnom. Tegyük kötelességünket.

A lapnak mennie kell.

Tudod... most írom a nekrológodat, nehezen is megy, szinte semmi sem fér bele abból, ami te voltál, és folyamatosan cseng a telefon. Pittyeg a gép. Legalább nyolcvanan írtak már rám, hogy ne hülyéskedjünk. Hogy ez nem igaz.

Nem könnyű úgy temetni valakit, hogy ásás közben tömegek lökdösik az ember könyökét.

Te valamit nagyon jól csináltál, mert nem hiszik el.

Sajnos pedig igaz.

Mondjuk én is szívesebben vágnám le a jobb kezemet, minthogy ezt megírjam, de meg kell tennem.

A francba.

Pedig olyan biztos voltam benne, hogy túlélsz engem.

Szele Tamás

Kérem, minden jel arra mutat, hogy rövidesen megalakul a Megéneklünk Magyarország Mozgalom. Az alkotói kör végre méltóképpen kifejezi majd a mindannyiunkból gejzírként felbuzgó hazafias érzelmek Niagaráját, az most mindegy is, hogy a gejzír felfelé folyik, a Niagara meg lefelé. Ne fanyalogjunk, az a régi kulturális mérce világa, új rablói vannak a Nyárnak.

És speciel tényleg rablók. Az igaz, hogy még nem látom, nem látom az új magyar csodákat, de én amúgy is szemüveges vagyok és destruktív, egy valóságos Trockij Leó, mármint kulturálisan. De tényleg, mi folyik most a magyar kultúra világában? Mármint túl azon, hogy a kormánylírikusok „Fűzfa” brigádja álcázott támadásokat folytat a Rettenetes Ballib Kánon ellen, és tűzzel, valamint vassal harcolnak a démonok hadaival?

Semmi jó. Lám, mit bírt mondani Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója a Klubrádiónak?

„Nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak, a sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell kijelölni, amelyek összhangban vannak a Fidesz-szavazó VIII. kerületiek világával is. A rendszerváltás után a korszakváltást is végre kell hajtani, új konzervatív kulturális korszakot kell teremteni Magyarországon. Efelé az első lépés az hogy a jobboldali, populista, nemzeti konzervatív közegnek dekolonizálnia kell a saját gondolkozását, és attól a sablontól, hogy az Esterházy a jó író, a liberális közegnek kell megfelelnie, az a fontos, amit a Magyar Narancs ír, meg kell szabadulnia”

Vonalas Békés mester, mint az elemista irka, mást nem mondhatunk róla, illetve rögtön az elején tisztáznunk kell egy nagyon lényeges dolgot: a nyolcadik kerület nem szavazott a Fideszre, illetve csak lakosságának mintegy ötöde tette. A minapi önkormányzati választáson annak volt köszönhető a kormánypárti jelölt győzelme, hogy az ellenzékre sem szavazott a kerület, szóval, mint helyi lakos, kikérem magamnak a beskatulyázást jobbról, amint kikérném balról is. De ennyit a fjordokról, térjünk vissza a kultúra virányokkal ékes berkeibe és ligeteibe.

Ezek a ligetek, berkek és pagonyok mostanság kaktuszvirágokkal ékesek és kellőképpen tövisesek is: jövő héten, ha a hírszerzés jelentése nem csal, el is aknásítják őket. Zajlik a kultúrkampf, zajlik az ár 1990 óta, de most a legélesebb. Mit nekünk első, második médiaháború, az piknik volt Árkádiában a mostanihoz képest: bömbölnek a kormány mozsarai, tüzet okádnak a csatakígyók, már az obsitosokat is behívták a kemencesutból, de még a tartalék tartalékja is harcol.

A célpont a sosemvolt balliberális kultúrhegemónia. Sajnos van némi zavar a hadvezetés terén, ugyanis a tüzérség pillanatnyilag a saját hadtesteket lövi, baráti pergőtűz alatt állnak a kormány kultúrintézményei – idézzük a stílus és forma avatott mesterét, Pilhál Tamást a Pesti Srácokból (https://pestisracok.hu/tisztelt-allam-meddig-tomik-meg-milliardokkal-a-diktaturazo-libsiket/):

„Tehát: olyan figurákat töm ki milliárdokkal a kormányzat, akik olykor tevőleges erőszakra, forradalomra buzdítanak ugyanezen kormány ellen. S míg ők szépen híznak-pufisodnak az általuk gyalázott állam emlőin, sok kiváló konzervatív alkotó napi megélhetési gondokkal küzd, nekik ugyanis nem osztanak lapot a balliberálisok kifizetőhelyein, a PIM-ben vagy például a Balassi Intézetben. A konzervatív művészek háttérbe szorításában kulcsszerepe van a kormány által kinevezett, csigagerincű Prőhle-féléknek. A „Nyúl Béláknak”, akik összecsinálják magukat, ha a libsik és médiaterroristáik rosszat mondanak-írnak róluk – ezért inkább hajbókolnak előttük, s ballib kifizetőhellyé alakítják az adóforintokból működő közintézményeket. Hát mi folyik itt? És hogy került szar a palacsintába?”

Külön felhívnám a figyelmet az idézett bekezdés elegáns, kissé franciás nüanszaira, valóságos presziőz finomsággal nyúl a szerző a témához, de ugyanakkor nem kíméli magát, könyékig megmártózik benne. Ugyan hiányolom az életszagú riportokat a napi megélhetési gondokkal küszködő kiváló konzervatív alkotókkal, igazán meg tudnának hatni, akár a könnyekig is, de hát ilyen – még – nem jelent meg, vannak még hibák, elvtársak. Azonban lám csak, kire lő a Nép Hangja (kezdek büszke lenni a képzavaraimra, szándékosak!) rettentő fustélyával? Bizony, a Petőfi Irodalmi Múzeumra és a Balassi Intézetre! Azonnal menjen ki egy lovasfutár és szóljon pihegve Pilhál tábornoknak, hogy szüntessen tüzet, ezek barátok, sőt, közvetlenül a Parancsnokság alá tartoznak.

Ja, hogy a Parancsnokság löveti őket? Akkor viszont érdekes a helyzet.

Miért támadják a kormányerők saját magukat?

Nagy oka van annak, rögtön mondok kettőt is. Az első az, miszerint nincs ellenség. Az a bizonyos „ballib kultúrkánon”, „kultúrhegemónia” ami ellen a hont kivont karddal óvják, sosem létezett. Létezett stílusbéli, mentalitásbéli, képességbéli különbség a két politikai oldal között, az elkötelezett „nemzetiek” ugyanis nagyon ritkán tudtak felmutatni igényesen vagy akár csak teljesen érthetően fogalmazó írót, a szabadelvű oldal pedig ösztönösen borzadt a politikai szélsőségektől mindig is – nos, ezt a borzadást a magát manapság konzervatívnak nevező szélsőjobb szintén szélsőségnek tekinti, ahogy minden mást is, ami nem ő maga. De szerepe van ebben a mostani kultúrkampfban a „mellőzött”, bár tegyük hozzá, többnyire alapos okkal mellőzött Költőcske Mihályok, Hazafi Veray Jánosok irigységének is. Ez az emberfajta hemzseg a másik oldalon is, az elmúlt évekből még olyan példát is mondhatnék, nem egyet, hogy átálltak, akár többször is, de az alapvető motivációjuk a sikertelenség. Nem értik és főleg nem bocsátják meg, hogy más képes megélni abból, amit tőlük még le sem lehet közölni, olyan pocsék. Pár éve egy viharos nyáréjszakán üzenetben megtalált egy ilyenféle, bár nem jobboldali titán. Nem kímélt, nekem szegezte a kérdést:

- Te hogy csinálod, hogy néha kapsz honoráriumot az írásaidért? Kit kell ehhez leszopni?

- Öcsém, én először megtanultam helyesen írni...

Azóta ellenségem, ha baloldali kormányunk lenne, tekintve törekvő természetét, valószínűleg már minimum államtitkár lenne, én meg akkor is itt koptatnám a betűt, csak én nem irigyelném tőle a posztját. A legény egyszerűen nem volt képes felfogni, mi a különbség a jó és a rossz írás között. Ezt hívjuk dilettánsnak. De térjünk vissza a jobboldali dilettánsokhoz.

Ők a mostani politikai pillanatot látják elérkezettnek, hogy „helyzetbe hozzák” magukat, aladárkodjanak, ahogy Márai mondaná, intézmények vezetésébe kerüljenek, most jött el az ideje a versenytársak legyilkolásának, most kerül háttérbe a képzettség, tehetség, hozzáértés. A nagyobb baj az, hogy a kormány partner ebben: ők „olcsóbb”, „népibb”, „érthetőbb” kultúrát szeretnének, olyant, ami talán Rákosi Viktor vagy Tormay Cécile szintjén mozog, kap naponta háromszor párizsit meg zsömlét és be van fogva a pofája, ugyanakkor patrióta remekműveket alkot, amint azt Zsdánov elvtárs jelszóban kiadta.

Az ám, csak ahhoz, hogy ez a paszomántos tulipánt kultúra legyen, az kell, hogy ne legyen semmiféle más kultúra.

Intézményesen nincs is: azért lövik a dilettánsok a kormányintézményeket, mert más kultúrintézmények, intézményes formában nincsenek is.

Ez a második ok.

Azonban a rendszer természetéből fakad a permanens forradalom, lőni kell, lőni jó és hasznos, tehát most a párton belüli tisztogatások zajlanak, mert a forradalom sosem állhat meg. Kivéve majd akkor, hogy Rejtőt kicsit elferdítsem, ha majd egyetlen emberből sem áll, mert mindenkit lelepleztek, mint liberális elhajlót.

És amikor eljön ez a nagy, ünnepélyes pillanat, végre ránk köszönt a Dilettánsok Hajnala. Megalakul a Megéneklünk Magyarország Mozgalom, felvirágzik a konzervatív-patrióta-dilettáns művészet. A mozgalom nevét különben illusztris forrástól kölcsönöztem: Nicolae Ceausescutól, ő a maga idejében végigjátszotta ezt a partit, az ő vezérdilettánsai a Megéneklünk, Románia mozgalomban tömörültek.

Akkor összegezzünk.

A kormány hajdúi lázadoznak, mert nem kapnak kapitányi zsoldot.

Árulással vádolják a kapitányaikat, mert azt hiszik, majd megkapják az ő járandóságukat is.

Mindeközben, míg dúlnak a belharcok, mellékesen lebontják azt a keveset is, ami a magyar kultúra intézményrendszeréből megmaradt.

A végén majd egymást is le fogják gyilkolni, de addig is monopolizálni akarják nem csak egyszerűen a kultúrát, de még a tudományt és a sajtót is.

A végén meg az utolsó eloltja a villanyt.

És lesz sötétség.

Nagy, fekete, magyar sötétség mindenfelé.

Hát erről szól ez a kis kultúrkampf.

Szele Tamás

Hát sikerült a mentés a Tham Luang barlangrendszerből, megmenekült mindenki, happy end van és lehet rizses csirkét enni, csak egyelőre még a kimentett srácok nem kaphatnak, mert nekik még egy darabig ellenőrzik az étrendjüket, orvosi megfigyelés és kezelés alatt állnak. Akkor most levonhatjuk a tanulságokat és elemezhetjük a kísérő jelenségeket: eddig nem lett volna ildomos.

Az első tanulság rögtön az, hogy az emberek általában véve örülnek a mentőakció sikerének (de sok ész kellett ahhoz, hogy ezt meglássam), csak nem örülnek felhőtlenül. Itt és most a magyar közönség reakcióival fogok foglalkozni, hiszen azzal találkozom: más országokban bizonyára tapasztalhatóak eltérések. Nálunk most nagy az öröm, bár néhányan az edző felelősségre vonását követelik – mondjuk még szerencse, hogy a thai hatóságokat nem lehet Budapestről, a Külső-Lótüdő utca negyvenkettő per bé magasföldszintjéről utasítgatni, pedig sokan megtennék, ha módjukban állna. Ezek az emberek többnyire ugyanazok, akik minden másba is beleszólnak, a hírlap tartalmától a köztisztasági hivatal munkaidejéig.

Most az a fő érvük, hogy „minek vitte abba a veszélyes barlangba az edző a csapatot”? Kérem: a barlang önmagában nem egy veszélyes dolog, ha – tudja az ember, mivel kell vigyázni. Edzőnk nem tudta, de azt sem, hogy egyáltalán kéne valamivel vigyázni, neki az csak egy hosszú járat a hegyben, lévén végzettsége szerint buddhista szerzetes, de tegyük szívünkre a kezünket: a felelősségre vonását követelők nagy része sem tudna sokat elmondani a barlangok természetéről. Nekik is csak egy luk az a hegyoldalban, és elvárják, hogy legyen benne villanyvilágítás, lépcső meg járda. Én történetesen olyan vidéken születtem, nőttem fel, ahol közel voltak a hegyek, barlangok, kamaszkoromban jó pár kiépítetlen barlangot bejártam, nem is volt tilos – de az alapvető óvintézkedéseket betartottuk, ha esőre állt, nem mentünk barlangba, mindig maradt egy-két ember a bejáratnál, hogy ha baj van, tudjanak segítséget hozni, tartalék elem, tartalék lámpa, megfelelő ruházat, vagyis gumicsizma, overall, sisak volt velünk. No, persze, mi tudtuk, amit tudnunk kellett. Szegény edző nem tudta, de mikor már megvolt a baj, olyan eréllyel, ésszel, ügyességgel tartotta egyben a csapatot, hogy bízvást mondhatjuk: nagyban neki köszönhetik az életüket a srácok.

A másik megdöbbentő reakció a mentés alatt az volt, hogy „bezzeg a Földközi-tengerbe fulladó gyermekeket nem mentik”.

Nem egy helyen láttam ezt a felvetést, nem is csak a saját ismeretségi körömben fordult elő. Majdnem minden, ezzel foglalkozó írás alatt előkerült.

A menekülő gyermekek halála borzalmas szégyene az emberiségnek, amit évszázadok alatt sem fogunk lemosni. Ez tény. És a legvétkesebbek benne az európai kormányok.

De mi ez a „vagy-vagy” kérdésfeltétel? Azért nem mentik a menekülőket, mert Thaiföldön mentenek másokat? Nyilvánvalóan nem. Világos, hogy az egyik esetből a világot vezető nyomorult hatalomkufárok politikai kérdést csináltak, a másikból meg nem is lehet: az egyszerű, szerencsétlen véletlen. És igenis, mentsenek mindenkit, aki bajba került – nincs „vagy-vagy”. „Is-is” van. De egyik mentés nem áll szemben a másikkal.

Ez a jelenség viszont a jó magyar emberek vagylagos gondolkodására világít rá. Persze, saját környezetünkben ez jobban érvényesül: nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy ha valakinek van valamije, arról mindenki úgy gondolja, hogy azért van neki, mert mástól, érdemesebbtől vette el. Az fel sem merül, hogy esetleg megdolgozott érte. Ha a szomszédnak van lapos tévéje, nekem meg nincs, abból nem az a tanulság, hogy jobban kéne keressek, és vehetnék én is (persze, a jobb kereset már bonyolultabb, társadalmi-politikai kérdés), hanem az, hogy a szomszédtól el kell venni a lapos tévét és nekem adni. Így nekem, aki biztosan megérdemlem, lesz, és a következő fordulatnál majd a szomszéd visszaveheti tőlem, ha fölém kerekedik.

Ha egy színész sikeres, akkor nem attól sikeres, hogy tehetséges és rengeteget dolgozik a szerepein, ha egy írónak fogynak a könyvei, egy újságírót olvasnak, az sem tehetség és munka következménye: azt is biztosan érdemesebbektől vették el, jobbakat intrikáltak ki a helyükről. Legalábbis a magyar közvélemény szerint: így lett például a hatodrangú Wass Albert mintegy „kompenzációképpen” az utóbbi időben legtöbbször kiadott és köztéri szoborként is megjelenített magyar – hm, micsoda is? Mert írónak nem mondanám.

A rendszerváltás tájékán sóvárogva várta a nagyközönség azokat a remekműveket, amelyek a korábbi politikai elnyomás miatt a fiókban hevertek addig – és a remekművek nem kerültek elő. Főként azért, mert nem is voltak. Meg sem írták őket, semmit sem helyettük adtak ki. Nem voltak és kész. Tehát ha valamink nincs – hogy fordítsuk visszájára a zsákutcás magyar okoskodást – nem okvetlenül azért nincs, mert elvették tőlünk. Lehet, hogy azért nincs, mert sosem volt vagy nem is lehet.

De ezt hiába lehet elmagyarázni érthetően, magát az elvet soha nem fogjuk kiverni az emberek fejéből. Körülbelül ezért is tartunk a középkor óta ott, ahol tartunk: a közösség nem tűri a kiugró teljesítményeket, ha azokat nem védik fegyverrel vagy erővel, elnyírja a magasra nőtt facsemetét, ha meg már védik, sosem lesz egészséges.

Elmondom még egyszer, kedves honfitársak: a thai focicsapatot nem mások helyett mentették ki, hanem azért, mert bajban voltak. Örök szégyen, hogy a Földközi-tengeren nem mentenek tisztességesen, sőt, inkább ártanak a menekülők hajóinak. De sem az egyik, sem a másik nem a mi érdemünk vagy szégyenünk: a honi közvélemény egyszerűen csak úgy viselkedett egy ázsiai kérdésben, mintha az Magyarországé volna.

Persze, ha már itt tartunk, vegyük csak elő alig három éves emlékeinket!

Ugyebár, néhány ezer menekülő zátonyra futott - leginkább a hatóságok rosszindulatának következtében - Budapesten, a Baross téren. Én ezen a téren lakom, tehát el sem kerülhettem volna őket: fegyelem vagy tisztaság szempontjából egészen pontosan úgy viselkedtek, mint egy átlagos rockfesztivál átlagos, európai közönsége. Nem szemeteltek többet, hangosabbak sem voltak. De a feszültség nőtt, ugyanis nem volt mit egyenek, igyanak, nem volt hová lehajtsák a fejüket. A kormány terve az is lehetett, hogy robbanjon már ki valami felfordulás, fosztogatás Budapest közepén, lehessen karhatalmat bevetni, rendkívüli állapotot bevezetni. Ez csakis azért nem történt meg, mert megérkezett elég sok civil önkéntes, akik megszervezték az ellátást.

A vagylagos magyarok azonnal nekik estek, lebérencezték őket – ez máig tart – és azzal érveltek, hogy „bezzeg a magyar hajléktalanoknak nem segítenek”. Meg dehogynem: a civilek többsége ugyanis pont azoktól a szervezetektől érkezett, amelyeknek már volt gyakorlata a hajléktalanok támogatásában, étel- és ruhaosztásban. A Baross téren és más pályaudvarokon csak arra kellett ügyelniük, hogy a kiosztott ételben ne legyen disznóhús – és persze, hogy kapott ételt is, ruhát is mindenki, aki kért, nem csak a menekülők.

Ez azonban már valós tény volt, és így nem is érdekelt senkit. Azonban, ha ma osztana valaki ételt, ruhát a kifejezetten honi hajléktalanoknak, a vagylagos hazafiak megint beleszólnának: csak ne etesse őket senki, mert alaptörvényileg tilos. Három évvel ezelőtt még elesett, földönfutó honfitársaknak nevezték őket, akiktől a külföldiek elveszik a segélyt, most ugyanazokat bűnözőknek nevezik.

Ugyanazért a sajnálatra méltó állapotukért, amit három éve még elismertek.

Ilyen szép eredményekre vezet a vagylagos gondolkodás jobbról-balról, ami hol úgy állítja fel a tételt, hogy „vagy hajléktalanok, vagy menekülők”, hol úgy, hogy „vagy barlangi mentés, vagy tengeri mentés”, végső soron pedig mindig hibásan. Hiszen, mint láthattuk, a hajléktalanokat nagyjából azok támogatják, akik a menekülőket is – és ugyanazok drukkoltak a thaiföldi srácoknak is. Ugyanilyen emberek mentek el önkéntesen menteni a barlangba.

A többiek pedig, akik senkit sem támogattak és nem is igazán szurkolnak senkinek, állandóan beüvöltöznek a lelátóról, mindenféle válogatott szamárságokat, és azt várják, hogy a bölcsességük miatt kinevezik őket bírónak.

Magyarország államformája azonban mégsem futballmeccs, ugyanis a meccsen az egyik vagy másik csapat győzelmén kívül elképzelhető a döntetlen is – Magyarországon ez kizárt.

Itt a Csák Máté FC küzd állandóan a Kán László SE-vel, utolsó vérig és revansig. Birtokért, várért, de akár csak virtusért is.

Ez a vagy-vagy országa.

És amíg így marad, nem is változik meg semmi nálunk.

Szele Tamás

Kérem, menekülnek a politikusok a brit kormányból, futnak, mint a nyúl és a felületes szemlélő ebből különös, elhamarkodott következtetéseket von le. Azonban, ha érett megfontolással szemléljük és elemezzük a helyzetet, még sokkal különösebb következtetésekre jutunk az elmúlt nap eseményei, különösen Boris Johnson külügyminiszter lemondása kapcsán.

Szóval, érdemes átgondolni a történteket, mert sokkal izgalmasabb a helyzet annál is, mint amilyennek látszik. Ugye, nemrég ünnepeltük a Brexit-népszavazás második évfordulóját, illetve ünnepelte a fene, csak tényleg két éve volt. Akkor az egész világot megrázta az angol szavazók megalapozatlan döntése, melynek következményeit csak a szavazás másnapján kezdték mérlegelni. (http://huppa.hu/szele-tamas-ostobak-forradalma/) Bizony, ugyanis már akkor kiderült.

„A Google Trends Twitter-oldalán ugyanis egy érdekes információ jelent meg: 250 százalékos növekedést, igazi csúcsot tapasztaltak abban a keresésben, hogy „mi történik, ha elhagyjuk az EU-t?”. A kérdés persze nem meglepő, sőt igencsak jogos, feltéve, hogy időben teszik fel. A keresési csúcsot azonban – és ez az igazán fura – a népszavazás lezárása után tapasztalták. De olyan kérdés is hasított (Birminghamben), hogy mi az EU-népszavazás, és ismét csak a voksolás után.”

Egyszóval, senki sem gondolta át, mit tesz, aki a kilépésre szavazott, de már nem lehetett semmissé tenni a népszavazás eredményét: főként Nigel Farage és Boris Johnson ragaszkodtak minden áron a Brexithez és annak legitimációjához. Papíron és közjogilag törvényes is volt a határozat, hiszen egy demokrácia alapvetően feltételezi polgárairól, hogy nagykorúak és döntőképesek, csak hát a gyakorlat mást mutatott.

Mindegy, ez a tej már kiömlött, kár belesírni, nekiláttak a Brexit megvalósításának. Ami azonban nagyobb feladat, mint Héraklész összes munkája együtt, mivel kismillió egyezményt és szerződést kell felbontani hozzá, helyettük újakat kötni, és míg a régi szerződésrendszer egy koherens vezérelv mentén született – Anglia az Unióval kívánt harmonikusan együttműködni – addig az elszakadás folyamatában kevés koherenciát vagy vezérelvet lehet felfedezni.

A gazdasági következmények már érezhetőek, és csak erősödni fognak, a politikaiak úgyszintén, bár az a tánc még csak most kezdődik igazán. És ebben a helyzetben történik az a különös eseménysorozat, miszerint huszonnégy órán belül az angol kormány három minisztere is lemond. Elsőként David Davis brexitügyi miniszter mondta be az unalmast, aztán helyettese, Steve Baker brexitügyi államtitkár, aki a címet örökölte pár órára, végül pedig Boris Johnson, Őfelsége külügyminisztere is felállt.

Mielőtt azt hinnénk, hogy ezek hárman leültek valahol egy bódhi-fa alá, és megvilágosodtak, rájöttek arra, mekkora marhaság a Brexit és most háborgó lelkiismeretük késztette őket a lemondásra, nyugodjunk meg: szó sincs erről. Amint arról sem, hogy bánnának bármit is, vagy vezeklésképpen hátralévő életüket mezítlábas, kolduló szerzetesként töltenék. Nem az volt a bajuk a Brexittel, hogy rossz lépés volt – hanem az, hogy jelen formájában nem elég rossz!

Így már mindjárt más a leányzó fekvése. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy Theresa May miniszterelnök most kutyaszorítóban van. Az eredetileg szorgalmazott, teljes és radikális „hard Brexit” ugyanis számos olyan eredménnyel járna, ami nem csupán a gazdaságot kényszerítené legalábbis fél térdre (és nem oly módon, hogy lovaggá ütnék közben), de a diplomáciai következményei is nagyon súlyosak volnának. A Konzervatív Párton belüli harcok pedig azzal fenyegetnek, hogy a kormány működésképtelenné válik. Mint az Index írja (https://index.hu/kulfold/2018/07/09/lemondott_boris_johnson_brit_kulugyminiszter/):

„A kemény kilépést támogató toryk a távozó brexitügyi miniszterrel és államtitkárral együtt több véleményvezért maguk mögött tudhatnak a pártban, ezért akár hatalmi harc is megindulhat a Konzervatív Párton belül. 

Az is kérdéses, hogy May brexitstratégiája milyen támogatottságra számíthat a parlamenti szavazáson. Az ellenzéki Munkáspárt máris azzal érvelt, hogy Johnson és a brexitügyi tárgyalók távozása miatt Maynek semmilyen valódi befolyása nem maradt. A Labour teljes káoszról beszélt, szerintük az országot megbénítja egy megosztott kormány.”

Jó, az világos, hogy a Labour nem fogja hájjal kenegetni a torykat, nem természetük az nekik, de mik is ezek a következmények? Arról van szó, hogy az Egyesült Királyságnak 2019. március 29-én el kell hagynia az Európai Uniót, de az egymással szembenálló tory érdekcsoportok között nincs egyetértés számos kérdésben. A hard Brexit hívei azon az állásponton vannak, hogy Nagy-Britannia (hm, vigyáznék ezzel a politikai fogalommal, később majd elmondom, miért) élvezze a legteljesebb gazdasági szabadságot a világpiacon, ne kelljen más szempontokat figyelembe vegyen, csak a sajátjait, ehhez azonban az szükséges, hogy lépjenek ki az európai vámunióból.

Ezt követelték a most kilépett hármak.

Azonban nem ilyen egyszerű a dolog. Írországnak és Skóciának esze ágában sincs kilépni az Unióból, így aztán ír és skót vámhatárt kellene felállítani. Ezt viszont a legszigorúbban tiltják az érvényes szerződések, és ami ennél is többet számít, tiltja a brit politikai hagyomány is. Írország és az Egyesült Királyság között az Ír-szigeten nem lehet semmilyen fizikai határ. Megoldás lehetne, hogy a vámhatárt az Ír-sziget és Nagy-Britannia között húzzák meg, de ez azt jelentené, London sok tekintetben lemond a piaci felügyeletről Észak-Írországban. Ebbe a Konzervatív Párt jó része nem egyezik bele, és különösen az északír brit lojalisták ellenzik. Skócia is az Unió elkötelezett híve és a mostani helyzet különben is illik évszázados függetlenségi törekvéseibe – egy prosperáló Nagy-Britanniának ugyan része kívánt maradni a 2014-es népszavazáson, de egy elszegényedő, válságba süllyedő Anglia mellett őrültség volna kitartania.

Tehát a hard Brexit voltaképpen a brit korona országainak elszakadását válthatná ki.

Ezért támogatja Theresa May a soft Brexitet, a puha kilépést, ez azzal járna, hogy az Egyesült Királyság (már, amíg még egyesült, mint a melléklet ábra mutatta) maradjon bent úgy, ahogy van az európai piacban, de a vámunióban mindenképpen. May miniszterelnök megoldása tehát egy kompromisszum: csak félig nevezhető kilépésnek, a piacot érintetlenül hagyná, és – May szavaival – biztosítaná London és az Unió között a „súrlódásmentes” kereskedelmet. Látjuk tehát: elvek ütköznek a gyakorlattal, politika a realitásokkal. Mint már annyiszor.

Az Európai Unió nem szól semmit az angol kormányválsághoz, mint Margaritisz Szkínász szóvivő közölte, valójában tökéletesen mindegy, kivel tárgyalnak a már meghozott döntésekről: azok meg vannak hozva és kész.

Kicsit a perzsa sah álláspontjára emlékeztet az Unió véleménye. Reza Pahlavi ugyanis uralkodása kezdetén utazgatott egy kicsit Európában, és mikor Britanniában járt, meghívták az epsomi derbyre is. Természetesen a királyi páholyba, ahogy az egy uralkodóhoz illik, főleg, ha az illető perzsa sah és a Pávatrón ura. Ennél a meghívásnál előkelőbb dolog már csak az lehet, ha valaki előkelően visszautasítja. Reza Pahlavi a következőket üzente:

„- Nem megyek. Ugyanis tudom, hogy egyik ló gyorsabban fut, mint a másik, és egy kicsit sem érdekel, melyik az egyik és melyik a másik.”

Hát így vagyunk most mi a britekkel: az Unió tudja, hogy egyik angol politikus másképp tárgyal mint a másik, de nem érdekli, melyik az egyik és melyik a másik.

Az angol kormányválságnak azonban jó vége nem lesz, nem is lehet.

Isten óvja Britanniát!

Szele Tamás

Nem tetszenek még unni? Mármint, hogy magukat állandóan hülyének nézik? Ja, hogy nem, sőt, élvezni tetszenek. Hát, ahogy méltóztatnak gondolni, én azért szólok, hogy az álhírlapok most már átléptek egy határt. Innentől nem mondható, hogy senkit sem zavar, ha Mari néni, Pista bácsi hisz a homoródalmási jetiben vagy a repülő csészealjakban. Innentől vérre megy.

Igaz, eddig is vérre ment, eddig is tele voltak ezek az álhírlapok mindenféle alternatív gyógymóddal, hazugsággal, próbáltak eladni neves kutatóbiológus nevével kannabidiol-olajat, persze tízszeres áron, el is üldözték egy időre a tudóst a Facebookról meg a nyilvánosságból: de Dr. Horváth József esete nem volt elég. Ő feljelentést tett a nevében szélhámoskodók ellen, a nyomozás állásáról nincs tudomásom, azonban talán nem csak a hatékony, informatikában otthonos magyar rendőrségen tette meg, hanem a Facebooknál is, mert a rá – hamisan - hivatkozó álhír-oldalak egy részét két hete leszedték, amint arról be is számoltam volt. (http://huppa.hu/szele-tamas-tobbfele-igazsagokrol/)

Mondjuk elég annyi a szélhámosok szemtelenségéről, hogy amikor az üzemeltető orosházi tanárnőt megtalálta a valódi sajtó és feltettek neki pár kérdést, az „lebuktatóinak válogatott szidalmazása mellett elismerte, hogy valóban ő futtatta az oldalakat, és még panaszkodott is egy sort, hogy milyen sok munkája ment most kárba a törlésükkel.”(Index) Az fel sem merült benne, hogy pár fityingért hatalmas, embertelen aljasságot művelt, a reklámbevétel kedvéért kuruzslók csodaszereit ajánlgatta halálos betegeknek, hamis reményt keltett bennük, sőt: eltanácsolta őket a valódi gyógyulástól.

Az igazságérzetükre bízom, mit érdemelne az ilyen bűnös, ma, Magyarországon egyelőre semmit, ugyanis ismereteim szerint nem folyik ellene jogi vagy rendőri eljárás.

Csak remélni merem, hogy én vagyok rosszul informált.

De ez még kismiska ahhoz képest, ami tegnap került elém, bár már régebben kering – csak hát az én ismerőseim szerencsére nem ülnek fel minden szamárságnak és kevesen terjesztik őket. Ugyanis ha elkezdik terjeszteni, rövid időn belül már nem lesznek ismerőseim – ajánlom a módszert mindenkinek, használ az idegeknek és jókedvet át. Egyéb terápiás előnye nincs, de ez is bőven elég. Tehát: ez a kannabidiol-olaj reklámkampányának a része lehetett, annak a megalapozásához kellhetett ez a förmedvény, de mára elszabadult, mint egy gólem, önálló életre kelt és most pusztít, amerre jár. No, akkor lássuk a medvét. (http://magyar-sajto.blogspot.com/2018/01/borzalom-tobb-orvos-is-szint-vallott.html)

„BORZALOM! TÖBB ORVOS IS SZÍNT VALLOTT - „ ÍGY ÁLLAPÍTOTTUNK MEG SZÁNDÉKOSAN EGÉSZSÉGES EMBEREKNÉL RÁKOT ÉS NÖVELTÜK A RÁKOS SEJTEKET, HOGY PÉNZT KERESSENEK RAJTUK!”

Több orvos is színt vallott, hogy a betegségek kezelése sokkal több pénzt hoz, mint a betegségek megelőzése. Sokkal több pénzt szánnak a világszervezetek a kemoterápiák támogatására, mint a betegségek megelőzésére szolgáló technikák kiépítésére, fejlesztésére, kiterjesztésére.

Dr. Kovács Géza rákkutató orvos a bíróságon elismerte, hogy szándékosan és tévesen állapított meg egészséges embereket rákkal, profitszerzés céljából. Kovács doktor egyértelműen beismerte, hogy a kemoterápiás szereket nyereségszerzés céljából adta pácienseinek. - Ki gondolta volna, hogy egy orvos azért hamisít meg diagnózist, hogy vagyonát gyarapítsa?

Dr. Malatyinszki Antal nyugalmazott orvos őszinte beszámolója szerint nagyon sok gátlástalan kollégája van, aki valójában inkább üzletember, mint sem doktor.

Magyarországon a 25-39 éves nők esetében az előrehaladott mellrák aránya 1976 - 2009 között kétszeresére nőtt , ami túl nagy különbség ahhoz, hogy a véletlen műve, és a több diagnózis eredménye legyen. Egy nyugtalanító beszámoló szerint a mammográfia sokkal több kárt okozott az elmúlt 30 évben, mint hasznot a mellrák elleni küzdelemben.

„A kemoterápia nem meggyógyítja a beteg testet, hanem szépen lassan teljesen elpusztítja, megöli!!”

A kemo növeli a rák növekedésének esélyét és a hosszú távú halálozási arányt. A kemoterápiás beteg nagyobb hányada vagy meghal vagy 10 éven belül a kezelés után még súlyosabb betegség sújtja. 

Hogy miért is történik ez az egész?? Üzlet, pénzhajhászat, kapzsiság és a nyereség működteti az úgynevezett 'rákipart', ennyire egyszerű a történet.. Sajnos nem létezik a világon egy olyan szerv, hatóság, amely megvédene minket fogyasztókat attól, hogy ki legyünk szolgáltatva ezeknek a piócáknak, hazugságoknak, vagy az ételeinkben és környezetünkben ismert rákkeltő anyagoknak, mert az szintén megakadályozná, hogy dőljön a profit.”

Hát, ez már bizony bűncselekmény, és ha volna valami reális hatalma, érdekérvényesítő képessége a Magyar Orvosi Kamarának, most az ország tíz legjobb ügyvédje perelné a közreadó szélhámosokat. Ez ugyanis kimeríti a sajtó útján történő rágalmazás összes kritériumát. És nem, nem vélemény. Ez bizony nyílt, szemenszedett hazugság. De elemezzük kicsinykét.

Azt mondja, dióhéjban, hogy a diagnosztizált rákos betegek többsége nem is beteg, csak azt mondják neki a gonosz, összeesküvő orvosok, hogy aztán a súlyosan toxikus kemoterápiával kirabolhassák őt is, meg az eljárást támogató magyar államot is, aztán haljon bele. Sőt, rák nincs is, illetve van, de csak azért, hogy lehessen eladni a kuruzslók kotyvalékait, amik garantáltan himalájai denevérszőrből és galapagosi gyíkfarokból készülnek. Esetleg csörgőkígyó-olajból. A kedves vevők helyettesítik a valódi gyógyszert a haszontalan nadragulya-főzetekkel, és bele is halnak: no, de haláluk után már nem panaszkodnak, így, mivel nincs panasz, lehet tovább kuruzsolni, vajákolni, csillagászati összegekért.

És lehet, kérem, lehet: az olvasók elhiszik, főleg, hogy ez a förmedvény nem kevesebb, mint nyolc álhír-oldalon fertőzi a köztudatot. Az egyiknek, épp az idézettnek különösen szép a neve: magyar-sajtó.blogspot.com. Épp a magyar sajtóhoz nincs semmi köze, sőt, az ellentéte, végső soron az újságírószövetségek is perelhetnék, szakmai hitelünk rontása miatt, de a mi egyesületeink sem érdekérvényesítő képességükről közismertek.

Akkor lássunk pár részletet.

Azt mondja: „Dr. Kovács Géza rákkutató orvos a bíróságon elismerte...” Melyik bíróságon? Milyen eljárás folyamán? Mikor? Hol? Ja, azt nem mondják, hiszen annak utána lehetne járni. De nyomatékosító eszköznek kiváló ez a félmondat, benne van a bíróság. Így, általában. Azt nem is kell mondanom, hogy Dr. Kovács Géza rákkutató orvos nem létezik: Magyarországon, sőt, a Kárpát-medencében sok dr. Kovács Géza él, de egyik sem rákkutató. Egy ilyen vallomásnak meg akkora digitális lábnyoma lenne, mint egy Tyrannosaurusnak.

De nincs. Ahogy nem létezik a szintén említett dr. Malatyinszki Antal sem. A Magyar Orvosi Kamara nem ismeri.

Akkor most nézzük a helyzetet. Mit látunk? Látunk egy bődületes, vérforraló hazugságot, amit látszólag tényekkel támasztanak alá, van benne bíróság, van benne két orvos nyilatkozata, és az is tagadhatatlan, hogy a magyar egészségügy még sosem állt olyan rosszul, mint most. Ez köztudott, tehát... tehát az írás hatására Átlag Béla, Minimál Rózsika azonnal faképnél hagyja a háziorvosát és rohan a vajákoshoz. Ha azonban megkapargatjuk a szöveges tartalmat – írásnak nem nevezném – akkor kiderül, hogy a „bírósági tanúvallomás” lenyomozhatatlan, a nyilatkozó orvosok nem léteznek és az egész történet csak arra való, hogy aláássa az orvos és beteg közötti bizalmi kapcsolatot. Ami azonban könnyen és gyakran kerülhet a beteg életébe.

Nem mondanám, hogy elégedett vagyok a magyar egészségüggyel, senki sem az, de nem az orvosok, ápolók, mentősök hibája a pénzhiány, ők – többségük legalábbis – erejükön felül próbálnak teljesíteni, gyógyítani. Na ja, az orvosok esküt tettek a nil nocere elvére - „ne árts” -, a kuruzslók tudomásom szerint nem tesznek semmiféle esküt Mammon oltára előtt. Mert ők azt tisztelik, nem Hippokratészt.

Aki elveszi a beteg bizalmát orvosában, elveszi a beteg életét is, ez ennyire egyszerű. A valódi orvos valódi kezelése sajnos nem minden esetben hatásos, ott még nem tart a tudomány, hogy mindent lehessen gyógyítani – de esély mindig van a gyógyulásra. Remény mindig van. A kuruzslók eljárásai viszont mindig, kivétel nélkül mindig hatástalanok, hazudhatnak akárhány csodálatos gyógyulást, a felépült ügyfelek képeiről mindig kiderül, hogy nemzetközi fotógyűjteményekből származnak, a nevükről, hogy ilyen ember ott, ahol állítólag élnek, nem létezik.

Mocskos kufárkodás ez súlyos, halálos beteg emberek utolsó reményeivel.

Ez már nem politika és ez már nem repülő csészealj vagy jeti. Ez a paranoid közhangulat meglovagolása és emberek veszélyeztetése, anyagi haszonszerzés céljából.

Ez már a büntetőjog területére tartozik.

Hát így tessenek terjeszteni.

Így tessenek osztogatni.

Szele Tamás

Ezt az írást kevesen fogják szeretni, ki ezért, ki azért, de meg kell írni. Mielőtt még valamelyik felkent marha elkezdi elemezni, a saját rövidlátó szempontjai szerint, és még a maradék becsületünket is a sárba tiporja, bár nem sok van már abból. Vágjunk a közepébe: pogromok zajlanak tőlünk kőhajításnyira, mi pedig a fülünk botját sem mozdítjuk. Miért?

Mert ezek a pogromok cigányok ellen zajlanak.

Magyar anyanyelvű cigányok ellen, Ukrajnában. Vagyis Kárpátalján, bár az elkövetők nem kényesek az etnikai-nyelvi határokra, sőt, ha lehet hinni az ukrán elhárító szerveknek, egyéb határokat sem tartanak tiszteletben: szerintük az FSZB áll a támadások mögött, ő pénzeli, hergeli a gyűlöletbe belevakult, többségükben tizenéves elkövetőket, akik a Józan és Dühös Ifjúság nevű neonáci szervezet tagjaiként ölnek, pusztítanak. Ez vagy igaz, vagy nem, de tény, hogy Oroszországnak valóban érdeke a nemzetiségi ellentétek szítása Ukrajnában, tehát lehet benne valami.

„Idén szélsőjobboldaliak és nacionalisták már kétszer támadták meg és égették fel romák ideiglenes táborhelyeit Kijevben, és hasonló pogromokat hajtottak végre Ternopilban, valamint korábban Lembergben is kárpátaljai cigányok ellen. Ezeket a támadásokat az állami támogatásban is részesülő C14 neonáci szervezet és az év elején hatósági közreműködéssel alakult Nemzeti Osztagok félkatonai formáció vállalta magára.” (Népszava)

Szóval nem is csak egy szervezet dolgozik: ugyanis a „józan és dühös ifjak” a második, június huszonnegyedikei lembergi támadásért felelősek. Ebben egy 23 éves, Pap Dávid nevű fiatalember meghalt, négyen - köztük egy anya és 10 éves fia - megsérültek. Dávid haláláról Miroszlav Horvat, az ungvári városi tanács képviselője, roma kisebbségi jogvédő elmondta, hogy támadói felvágták Dávid hasát, és kiontották a beleit. A támadásban szintén megsérült a 19 éves szernyei Pap Richárd, őt egy lembergi kórházban szúrt sebekkel ápolják. A fiút a mellkasán, felkarján és a hátán három helyen érték a szúrások.

Igen, pogrom volt, egy átmeneti tábor ellen.

Igen, öltek, pusztítottak válogatás nélkül.

És közben azt ordították: „Menjetek Magyarországra”.

Ugyanis bizony ezeknek a cigányoknak magyar az anyanyelve.

Bestiális, kegytelenség, középkor? És mit szólunk a július elseji, beregszászi gyilkossághoz? (http://uzhgorod.in/en/blogs/blog_viktora_chovki/the_tragedy_of_the_ukrainian_roma)

Elsején egy harminc-harminckét éves fiatal roma nőt gyilkoltak meg, aki kis kocsiját tolva fémhulladékot és papírt gyűjtött az utcán. A támadó hátulról elvágta a torkát, és utána nyomtalanul eltűnt. Gyermeke árván maradt. A gyilkosságot természetesen senki sem látta, senki sem hallotta. Tanúk nincsenek, a rendőrség nyomoz, ameddig nyomoz, aztán majd nem fog nyomozni.

Középkor, tetszik mondani? Csak óvatosan. Ugyanis ez egy nagyon bonyolult kérdés, aminek komoly politikai háttere van. Ne feledjük, hogy egy magyar anyanyelvű kisebbség tagjait gyilkolják, éspedig származásuk miatt. Ha azt mondják, hogy a magyar államnak kutyakötelessége lenne, legalább diplomáciai szinten tiltakozni, akkor önöknek igazuk van, csakhogy ez a magyar állam sosem fogja megtenni ezt a gesztust. Mondjuk sokat nem is érne, hiszen nem akadályozna meg semmit, esetleg a nyomozati munkát vennék tőle komolyabban – de természetesen szóba sem jöhet semmi ilyesmi. Ugyanis jelen magyar állam azt tekinti magyarnak, akit akar, és ezek a szegény, kiszolgáltatott emberek nem adhatnak neki semmit, még szavazatot sem, így nem is fog kiállni mellettük.

Humanitás? Ugyan már, kérem, ez politika.

Amint az is kényes kérdés, nem is okos feszegetni, hogy ha a pogromokat nagy barátunk, Moszkva gerjeszti és finanszírozza, úgy amennyiben tiltakozunk ellenük, a Kreml bajszát cibáljuk, és azt, bátyuska, a magyar diplomácia nem fogja tenni.

Akkor tán az ellenzék? Na, ne tessék bolondnak nézni.

Az az ellenzék tiltakozna romákat ért támadások ellen, amelynek az egyik fő választási érve az volt, hogy a politikai ellenfelei cigány származásúak? Az, amelyiknek most is az volna az első kérdése, hogy kikre szavaztak az áldozatok? És amelyik legszívesebben épp úgy törvénybe iktatná nemzetiségi, származási alapú előítéleteit, mint a mostani kormány tette? Amelyik szintén azt tekinti magyarnak, akit épp pillanatnyilag akar?

Esetleg a Jobbik? Amelyik korábban a magyarországi romák kémiai kasztrálását vetette fel? Amelyik megalapította a Magyar Gárdát? Vagy Toroczkai pártja tiltakozna? Ugye nem tetszik komolyan gondolni?

Civilek? A civilek alig vannak már, és így is erejükön felül próbálnak tenni, csak ha eddig nehezen értek el valamit, ezentúl valószínűleg lehetetlen is lesz számukra sikert elérni bármilyen ügyben.

Hát senki sem fog tiltakozni? Senki sem emeli fel a szavát az embertelen, gyalázatos pogromok ellen?

De. Én, itt. Esetleg (nagyon esetleg) pár komment majd egyetért – és többen nem is nagyon leszünk. Az is igaz viszont, hogy nem ápolok politikusi ambíciókat.

De miért, miért, kérdené a Naiv Olvasó, ártatlan, tágra nyílt Lencsi-baba szemekkel?

Azért, mert a kárpátaljai romaellenes pogromok valós tények, nem politikai tények. A magyar belpolitika semmiféle tőkét nem volna képes kovácsolni belőlük. Márpedig a magyar politikában, légyen az belföldi vagy külföldi, aminek haszna, mégpedig rövid távú haszna nincs – az nincs, nem létezik.

Hogy magyar anyanyelvű, igenis magyar embereket ölnek, legfeléjebb nagyon szegények és kicsit barnább a bőrük? És ehhez mi köze van a nacionalista magyar kormánynak, mi köze az udvari ellenzéknek?

Majd ők megmondják, ki a magyar, ahogy eddig is megmondták.

Rendszerint ketten, kétfélét. Azt is meg szokták mondani, ki az ember.

Egyik kategóriához sincs túl sok közük, mármint nem hinném, hogy jogukban állna meghatározni, ki tartozik beléjük. Ebben az esetben csakis a maximális jóindulat elve érvényesülhetne, mely szerint amennyiben a veszélyben forgók lehetnek magyarok, úgy meg is érdemlik Magyarország védelmét. Ezt viszont senki sem fogja hivatalosan megemlíteni.

Hogyisne. Még a végén keresztbe kéne tenni két szalmaszálat és leírni másfél gépelt oldal szöveget.

Hölgyeim és uraim, nem érdekel senkinek sem a saját, bármily értékes vagy értéktelen tapasztalata a romákkal kapcsolatban, itt embertelenségről van szó, mely ellen állami és politikai szinten fel kéne lépni.

Senki sem fog fellépni Magyarországon. Mert senkinek sem lenne belőle azonnali politikai haszna.

A politikusaink ezzel a közömbösséggel már majdnem méltóak arra, hogy részt vegyenek egy új, eljövendő eviani konferencián. Ott ugyanis a kultúrvilág abban a kérdésben döntött, hogy a hitleri Németországból menekülő zsidókat ki fogadja be. A résztvevő harmincegy ország közül egyedül a Dominikai Köztársaság volt hajlandó megnyitni a határait, és oda is csak nyolcszázan jutottak el.

Mi ennél már fejlettebbek vagyunk, politikai vagy közéleti síkon fel sem merül, hogy valaki legalább a száját kinyithatná.

Hiszen, mondják, ukrán belügy, meg amúgy is „csak” cigányokról van szó.

És ha Budapesten lesznek erőszakos cselekmények, akkor budapesti belügynek számítanak majd, a fővárosi önkormányzat hatáskörében?

Attól tartok, igen.

Ide jutunk, ha a politikusok mondják meg nekünk, ki a magyar, ki az ember.

Ne feledjük, hölgyeim és uraim: rólunk is ők mondják meg.

Ezt sose feledjük.

És eszerint bízzunk, higgyünk bennük.

Szele Tamás

A hír egyszerű, a hír voltaképpen rövid is, de ha továbbgondoljuk, a világ jövője rejlik benne, tehát gondoljuk tovább, míg jól van dolgunk. Arról lenne szó, hogy az Európai Parlament befogadott egy indítványt csütörtökön, amely arra ösztönzi a tagállamokat, hogy azonnali hatállyal fogadjanak be venezuelai menekülteket, többek között humanitárius vízumok és egyedi tartózkodási engedélyek kiadásával.

Mint a 444 írja (a Deutsche Welle nyomán)

„A spanyol EP-képviselő, Beatriz Becerra nemrég a Kolumbia és Venezuela közötti határon járt, hogy a helyszínen tekintse meg a helyzetet. Az EP emberi jogi bizottságának alelnökeként most arról beszélt, hogy azok az emberek, akik hazájukból Kolumbia felé menekülnek, a legalapvetőbb javak birtokában sincsenek. Szerinte az is nyilvánvaló, hogy ez politikai döntés eredménye. A delegációt vezető EP-képviselő, Agustin Diaz de Mera külön dicsérte Kolumbia elképesztő segítségét, amit a szomszédos országból menekülőknek nyújtanak. Az ország segélyt ad, illetve tartózkodási engedélyt azoknak, akik maradnának. De Diaz de Mera szerint Kolumbia egyedül nem lehet képes megküzdeni a humanitárius válsággal.

Nemzetközi szervezetek becslése szerint a külföldre ment venezuelaiak száma a 2005-ös 437 ezerről 2017-re 1,6 millióra nőtt, csak 2015 és 2017 között 945 ezer ember menekült el az országból. A legtöbben Kolumbiába mentek, becslések szerint mintegy 820 ezren. Ezen kívül kisebb mértékben ugyan, de nőtt a Brazíliába és Peruba érkezett venezuelaiak száma is. 

Voltak, akik Európába jöttek tovább: Dél-Amerikából egyedül venezuelaiak adtak be menedékkérelmet az EU-ba 2016 és 2017 között, a leginkább Spanyolországba nőtt meg a számuk. Becslések szerint 200 ezer venezuelai származású ember lehet nyilvántartva Spanyolországban, de 61,3 százalékuknak eleve volt spanyol állampolgársága, mivel spanyol felmenőik költöztek át évtizedekkel ezelőtt Venezuelába, és ők csak visszatértek most. Hasonló okokból voltak olyan venezuelaiak, akik Olaszországba, illetve Portugáliába mentek. Az EP-képviselők indítványukban azt szorgalmazzák, hogy az EU minden létező eszközzel segítse a venezuelai menedékkérők befogadását és elhelyezését.”(444)

Épp a héten foglalkoztam Venezuela tragikus helyzetével, abból az alkalomból, hogy a fékezhetetlen agyvelejű Trump elnökben felmerült annak lehetősége, miszerint az Egyesült Államok lerohanhatná az amúgy is ezer gonddal küszködő és a polgárháború szélén egyensúlyozó, instabil Venezuelai Bolivári Köztársaságot (mit csináljak, tényleg ez a neve). Ebből az őrült tervből szerencsére nem lett semmi, ha engem kérdeznek, elsöpörte a szingapúri csúcs vélt dicsősége, de a helyzet fikarcnyit sem enyhült.

Azt már leírtam, mi a baj Venezuelában (http://huppa.hu/szele-tamas-donald-es-az-olomkatonak/), dióhéjban annyi, hogy Hugo Chávez az 1999-es megválasztása után gyakorlatilag szétszórta az emberek között a könnyen elérhető olajbevételeket, közben viszont a gazdaság többi szektorát teljesen leépítette – így az export 96 százalékát az olaj adta. Viszont államosította is az olajipart, aminek a termelékenysége ezáltal meredeken csökkent, ráadásul 2015-ben hatalmasat zuhant az olajár, így az egy lábon álló venéz gazdaság gyakorlatilag összeomlott. Márpedig Venezuelának a kőolajszármazékok az egyedüli kiviteli cikkei. Az egész ország az olajra épült, ha azzal baj van, mindennel baj van. Időközben Chávez elnök bölcsen elhunyta magát, így maximum a sírját lehet átkozni, utódja, Nicolás Maduro valóságos rémuralmat gyakorol, ha nincs is polgárháború – mert még nincs – de pokol az élet, és a legelemibb áruk is hiánycikknek számítanak. A rendszer olyan mértékben korrupt, hogy azt még Brüsszelben is észrevették, pedig az már valami.

„Tizenegy magas rangú venezuelai vezető ellen rendelt el szankciókat hétfőn az Európai Unió, amiért aláásták a demokráciát és a jogállamiságot a dél-amerikai országban, illetve súlyosan megsértették az emberi jogokat.

A tájékoztatás szerint a lakosságot nem sértő, célzott büntetőintézkedések vagyonbefagyasztást és beutazási korlátozást foglalnak magukban.

Az uniós tagállamok kormányait tömörítő tanács döntésének értelmében az érintettek között van az ország új alelnöke, a hadsereg főparancsnoka, a fegyveres erők főfelügyelője, a katonai kémelhárítási főigazgatóság vezetője, az oktatásügyi miniszter és az országos választási tanács alelnöke is.” (MTI)

És mindez két húsz évvel ezelőtti, nagyon hibás gazdasági döntés következménye: az egyik az volt, hogy az ország gazdaságát monokulturálissá tették, a másik, hogy ezt a monokultúrát (vagyis az olajipart) államosították. Chávez elnök azt hitte, hogy az olaj mindig drága lesz. Hát nem így alakult.

Az érthető és jogos, hogy a venezuelaiak menekülnek a szörnyű helyzetből, ki hogy tud. Nem akarok pesszimista lenni, de lesz ez még rosszabb is, pláne, ha Langley és a Lubjanka tér is elkezdi szövögetni a szokásos hálócskáját, amit zavaros helyzetekben lévő országok esetén majdnem mindig megtesznek. De akár egy spontán népi forradalom is sokat ronthat Venezuela állapotán. No, de mit szólunk mi, európaiak ehhez?

Két első reakció várható: az egyik a humanitárius, a menekültek befogadására ösztönző, amit a kezdő hírben láthatunk is az Európai Parlament részéről. A másik természetesen a zsigeri elutasítás: hogy is ne, még több menekült! Azonban az elutasítók most fogalmi zavarban lesznek, ugyanis nem muzulmánokról van szó, hanem nagy többségben katolikusokról. Az eddig bevált érvek – dzsihád, kultúrák összeütközése, Európa megszállása, kalifátus – hatástalanok. Azt meg mégsem adhatják ki jelszóként, hogy állítsuk meg a keresztes hadjáratot.

Szembe kell nézzünk tehát a ténnyel: a menekülési hullámoknak semmi közük nincsen sem valláshoz, sem ideológiához, sem származáshoz – azokat a válsághelyzetek okozzák. A politikai, gazdasági vagy katonai válsághelyzetek, bár ezt kimondani nem volt túl nagy művészet, ugyanis minden épeszű ember tudta eddig is. A venezuelai menekülőket már nem szegregálhatja senki felekezeti alapon, ellenük valami újat kell majd kitalálniuk az alt-right híveinek, és az elmúlt évek ideológiai dömpingje után nagyon nehéz lesz átállítani a váltót, másik vágányra terelni a népbutítás szerelvényét.

Akkor most nézelődjünk kicsit közelebb. Törökországban szintén minden pillanatban várható a gazdasági összeomlás, egy igen egyszerű képlet miatt: az ország kevesebb árut visz ki, mint amennyit be, és a gazdaságot támogatás formájában dolláralapú kölcsönökből tartják fent, melyeknek kamata állandó növekedésben van. A török líra napról napra gyengül, minden másodpercben várható egy venezuelai mértékű krízis.

Elmondhatjuk tehát, hogy ami a venezuelai államnak az olajár volt, az a török államnak a dolláralapú kölcsön: gazdasági infúzió, lélegeztetőgép, ami azonban bármikor lekapcsolódhat. Ide vezet, ha egy gazdaság egyetlen forrásra alapul, legyen az nafta vagy kölcsönalapú támogatás.

Vagy, kérem, uniós támogatás.

Szóval, talán termelni is kéne valamit, de sokkal inkább valamiket, minél többfélét. Exportra. Olyan minőségben, hogy vegyék is meg. Rendben van, ez a mi saját, külön bejáratú tanulságunk, de Európa mire készüljön?

Amire az egész világ: mentalitás-váltásra.

Ugyanis a XXI. század lokális háborúi és gazdasági válságai a technikai szint és a közlekedési eszközök fejlettsége miatt egytől egyig menekülthullámot fognak kirobbantani. Tehát vagy ne legyenek lokális háborúk, krízisek, vagy fogadjunk be minden menekülőt ilyen esetekben, mert lehet, másnap nekünk kell menekülnünk egy pár évtizeddel ezelőtti balfácánkodás miatt.

Nyilván mindenkinek jobb lenne, ha a kríziseket még időben és a saját helyükön kezelnénk, főként gazdasági és humanitárius eszközökkel, szóval erre kéne törekednünk. De eddig miért nem ezt tettük? Minderről természetesen a nemzetállami gondolkodás tehet, ami azt mondja, hogy ha összeomlik egy államrend valahol Dél-Amerikában vagy Ázsiában, az az ő bajuk, nem a mi nemzetünké.

Meg dehogynem a miénk is. Ne tessék a Bilderberg-csoportra vagy az illuminátus gyíkemberek összeesküvésére fogni, ha elkezd drágulni a kenyér: a kenyér attól drágul, hogy drágul a benzin, amivel szállítják. A kenyeret is, a lisztet is. Drágább a sütés, mert drágább az áram, drágább az áram, mert drágább az energiahordozó. Miért drágább? Mert húsz éve egy utópista politikus elkezdte babrálni egy messzi országban a működő gazdaságot és teljesen elállította. Vagy mert egy mai amerikai elnök gazdasági háborút indított a világ többi része ellen.

Nincs olyan, hogy nekünk itt, a Kárpátok gyűrűjében ehhez semmi közünk. Nem maradhatunk ki a világ dolgaiból nemzeti alapon: ezt ha más nem, a rideg gazdasági tények a fejünkbe fogják verni. Felejtsük el a nemzetállami splendid isolationt. A XXI. században nincs független, önellátó nemzetállam. Hogy mást ne mondjak: az Egyesült Államok sem állna meg szigetként a saját lábán, ugyanis nincs egy milligramm tantálja se, és anélkül nincs mikroelektronikai ipar. Tantál meg csak Kongóban van.

Egy huszadik század eleji szinten vegetáló Egyesült Államok létezhetne autark, önellátó módon – ahogyan egy Mátyás király korabeli Magyarország is. Ennek az lenne az ára, hogy visszasüllyedünk abba a korba és elveszünk mind egy szálig.

Ma már elképzelhetetlen az elszigetelődés.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne)

Bizony, érettünk szól.

Jobb, ha meghalljuk.

Szele Tamás

Kérem, tegnap sok és fontos dolog történt, minek következtében vigyázó szemünket Nyugatra vetettük, mert ott dőlt el a jövőnk. Konkrétan két eseményről kell beszámolnunk, melyek közül a kevésbé fontos ám annál komikusabb Orbán Viktor és Angela Merkel közös sajtótájékoztatója. A szerzői jogi irányelvek szabályozásának brüsszeli leszavazása nagyságrendekkel fontosabb.

De mi ifjak vagyunk és bohók, jöjjön előbb a szórakozás, jöjjenek a felhőtlen, víg pillanatok, hagyjuk a feketelevest későbbre. Egyszóval Orbán és Merkel találkoztak, abból a célból, hogy megegyezzenek. Meg is egyeztek abban, hogy nem egyezik szinte semmiben a véleményük, erről írná a Szabad Nép, hogy „a találkozó meleg, baráti légkörben zajlott”, de maga Orbán is így fogalmazott, minden külső segítség nélkül. Azt mondta ugyanis, miszerint:

„Intenzív megbeszélésen vagyunk túl baráti hangvétellel.”

No, kérem. És mi lett ennek a megbeszélésnek az eredménye?

Ja, semmi.

A jelek szerint az volt maga az eredmény, hogy szóba álltak egymással, illetve, pontosítsunk, Merkel szóba állt Orbánnal. Lehetne részletezi a magyar-német kapcsolatok gazdasági és kulturális vonatkozásait, 1989 jelentőségét, de nem teszem, megtették maguk a fellépő művészek, az a lényeg, hogy szépen elmondták, miben nem egyeztek meg és azt is, hogy azért nem szakít egymással a két ország.

Aminek kifejezetten örülök, ugyanis félteném Németországot a magyarok nyilaitól és a szittya fergetegtől.

Egy apró részletre mégis kitérnék, mert ez az a csepp, amiben láthatjuk a tengert.

A magyar tengert.

Orbán Viktor a következőket mondta, saját szájilag.

„Méltánytalannak érezzük, hogy megvádolnak minket a szolidaritás hiányával, mert 0-24 órában 8000 ember áll fegyverrel a határon, amit ha nem védenének a magyarok, naponta 4-5000 migráns érkezne Németországba.”

Mondjuk a nullákkal vitatkoznék, ismerve a déli határ forgalmát, erős nap, ha négy-öt határsértő kerülközik, de van a sorsnak némi iróniája. Ugyanis Orbán ezt ugyanazon a napon mondta, mikor megjelent a nem hivatalos kormánylapban, a Magyar Időkben a közlemény, miszerint rendőrökkel helyettesítik a déli határon a katonai egységeket, ugyanis alig van határsértő. (https://magyaridok.hu/belfold/rendorok-veszik-at-a-deli-hataron-a-katonak-helyet-3262706/)

Hát, értem, hogy nyolcezer ember oltalmazza Európát a déli határon, de akkor az most már mind rendőr lesz. Esetleg tűzoltó vagy vadakat terelő juhász. Ugyanis a katonákat kivonták. A zsebeseket meg majd nem kergeti senki a nyóckerben, de ez a nyócker baja, az a lényeg, hogy a határon kilegyen a létszám.

Legalább egy nappal korábban vagy később közölték volna Budapesten ezt a hírt, ne pont akkor, mikor Orbán Németországban épp katonai érdemeinkkel dicsekszik.

Melyekkel azt is kiérdemeljük, hogy nálunk legyen a NATO európai hadosztály-parancsnoksága, legalábbis erre tett ajánlatot a magyar miniszternök (nem elütés). A NATO ezen csak elmosolodék, hogy neves végvári katonaköltőnket idézzem.

És ennyi történt. Merkel még figyelmeztette Orbánt a sajtótájékoztató végén, hogy ne hagyják ki a közös fotózást, mert el akarta bliccelni az ebadta, aztán mindenki ment a dolgára.

Sokra nem mentünk a tárgyalásokkal, annyi biztos: tudjuk, amit eddig is tudtunk.

Akkor, ha túl vagyunk az abszurd humoron, nézzük a fontos döntést. A szerzői jogok irányelveinek szabályozásáról.

Ha ezt elfogadták volna Brüsszelben, akaszthatnánk szegre a billentyűzetet, komoly esélye lenne, hogy meghalna az internetes sajtó az egész kontinensen, olyan nehézségeket gördítettek volna elénk az új irányelvek, különösen a 11-es és 13-as cikkely. Foglalkoztam én ezzel részletesen korábban is, mikor még nem lehetett tudni, hogy elbukik a huszárcsel. (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/)

No, de a fontos merény kifordult medribül s elveszté tett nevét. Lássuk, mit mond erről az MTI.

„Szűk többséggel leszavazta a sokak által bírált szerzői jogi szabályozási tervezetet csütörtökön az Európai Parlament (EP) plenáris ülése, az ügy így visszakerül további egyeztetésre a testület illetékes szakbizottságához.

Az EP jogi bizottsága június 20-án fogadta el nagy port kavaró jelentését, amelynek értelmében automatikus szűrésre köteleznék az internetes tartalommegosztókat, és arra, hogy szigorúan minden olyan tartalmat töröljenek, amely valamilyen formában szerzői jogi védelem alá esik.

Amennyiben a plénum jóváhagyta volna a jelentést, akkor ez lett volna az Európai Parlament hivatalos tárgyalási mandátuma az Európai Bizottsággal és a tagállamok kormányait tömörítő tanáccsal folytatott egyeztetéseken, a képviselők azonban végül 318:278 arányban leszavazták az egész dokumentumot Strasbourgban, s visszautalták a kérdést a szakbizottságnak.”

Hát bizony, jól is tették, hogy leszavazták, mert sokaknak ártott volna és keveseknek használ. Ráadásul olyan keveseknek, akik már így is dúskálnak. De lássuk alaposabban, a magyar küldöttek hogyan szavaztak az online sajtó megfojtását (is) célzó tervezetről? (https://www.hwsw.hu/hirek/59058/europai-parlament-szerzoi-jogi-reform.html)

„Megszavazta a tervezetet a teljes fideszes delegáci ó (a két hiányzó kivételével: Deli Andor (Fidesz), Deutsch Tamás (Fidesz), Erdős Norbert (Fidesz), Gál Kinga (Fidesz), Hölvényi György (Fidesz), Járóka Lívia (Fidesz), Kósa Ádám (Fidesz), Schöpflin György (Fidesz), Szájer József (Fidesz), Tőkés László (Fidesz)

Ellene szavazott: Balczó Zoltán (Jobbik), Jávor Benedek (Együtt 2014), Meszerics Tamás (LMP), Kovács Béla (Jobbik), Molnár Csaba (DK), Niedermüller Péter (DK), Szanyi Tibor (MSZP), Ujhelyi István (MSZP) - ezzel a Fideszen kívül mindenki a tervezet ellen voksolt.

Nem vett részt: Bocskor Andrea (Fidesz), Gyürk András (Fidesz), Morvai Krisztina (Jobbik).” (HWSW.hu)

Emelje fel a kezét, aki meglepődött.

Nem a magyar kormánypárton múlott a veszélyes és rosszindulatú kísérlet sikere.

Az kétségtelen, hogy előbb vagy utóbb, de inkább előbb szükség lesz a szerzői jogi irányelvek egységes uniós szabályozására, mert most ezekkel csak helyi törvények foglalkoznak, minden tagállamban másképp, a kérdés napirenden marad, nem is vették le róla, azért utalták vissza a szakbizottságnak – de hatalmas tévedés lett volna a doktriner betűjog útján ellehetetleníteni az európai online – és ezáltal rövid időn belül offline – sajtót. Szerencsére nem szavazták meg.

Az Európai Parlamentben minden igyekezetünk dacára még mindig túl sok értelmes ember ül. No, de jövőre EP-választások lesznek, akkor fordulhat a kocka.

Tehát, összegezve: Orbán és Merkel megegyeztek a nagy semmiben, a déli határokat védelmező hadainkat rendőrökre cserélték a határsértők érdeklődésének hiányában, és megbukott egy nagyon hibás, nagyon veszélyes kísérlet Brüsszelben.

Ennyi történt, semmi több.

Ja, meg lesz új ötszáz forintos bankjegy is.

A világrengetés megint elmaradt, vajúdtak a hegyek és semmit se szültek.

Nem is baj, ránk férne egy nyugalmas hétvége.

Bár: ne legyünk optimisták.

Szele Tamás

Sokat töprenghet az ember azon, hogy mit is akar elérni Donald Trump, mármint azon kívül, hogy „újra naggyá tegye Amerikát”, nem mintha összement volna a mosásban, de nem lehet ezen eleget spekulálni, ugyanis az Egyesült Államok elnöke minden nap képes meglepni az embert. Most például kiderült, hogy játszi kedvében majdnem lerohanta Venezuelát.

Az tény, hogy Venezuelában nagyon nagy a baj, és még csak nem is látszik a megoldás: az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül és éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Már megjelentek olyan híresztelések, hogy az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem lesz képes teljesíteni. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor az olajpiacnak hirtelen komoly deficittel kell szembenéznie.

Chávez elnök még időben elhunyt, utódja, Nicolás Maduro ellen egymást érik a tüntetések, a katonaság már rég nem gumilövedéket használ a tiltakozók ellen, bár – hivatalosan - polgárháború még nincs, csak pokoli helyzet, nem véletlen, hogy még Magyarországra is próbálnak menekülni a békeszerető (és különben magyar származású) venezuelai polgárok.

A kialakult helyzet mellesleg az Egyesült Államoknak kedvez látszólag, ugyanis a kieső venezuelai olajtermelést az USA kútjai pótolják, melyeknek emiatt napi kitermelése vélhetően 1,3 millió hordóval bővül 2018-ban, közel napi 11,3 millió hordóra. Más kérdés, hogy az Egyesült Államokban ugyan növekszik az olajkitermelés, de az elszállításával gondok vannak, az ország belső vezetékrendszere és szállítási infrastruktúrája nem tud lépést tartani a növekvő olajkitermeléssel, vagyis a kitermelt olaj nagy része szó szerint beszorul határokon belülre. Tehát mégis szükség lenne globális szinten a könnyen szállítható venezuelai kőolajra.

Ezeknek a tényeknek ismeretében már egészen érdekesen néz ki az a tegnap nyilvánosságra került hír, miszerint Donald Trump Venezuela lerohanását tervezte. (http://huppa.hu/trump-az-egyszeru-megoldasokat-kedveli-lerohanta-volna-venezuelat/)

Azt mondják a lapok, és nincs okunk ebben kételkedni, miszerint tavaly augusztusban – miközben a Fehér Ház Ovális irodájában a venezuelai kormány ellen hozandó szankciókról egyeztettek – Donald Trump a munkatársai felé fordult és azt kérdezte: vajon nem lenne-e egyszerűbb, ha az Egyesült Államok lerohanná a gyorsan szétesőben lévő Venezuelát, amely zűrzavarával a térség biztonságát is fenyegeti?

A munkatársak egy idő után már kaptak levegőt, és megpróbálták elmagyarázni a POTUS-nak, hogy ez nem így megy. Hogy egy ilyen lépésnek következményei vannak, Venezuela kormányát nagyjából minden szomszédja és az ország teljes népe utálja, de ha hirtelen elfoglalják, és megjelenik a térségben egy nagy, ütőképes hadsereg, mely az Egyesült Államoké, az összes környező állam fellázad a katonai jelenlét ellen, és még jó, ha csak a támogatásukat veszíti el Trump kormányzata, mert rosszabb esetben indíthatnak átfogó támadást is a megszálló erők ellen. Amit ugyan az amerikai erők röhögve visszavernek, sőt, a támadók országait is elfoglalhatják éppen, viszont ez már világméretű konfliktusba torkollhatna.

Donald Trumpot a hírek szerint nem győzte meg Herbert McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó érvelése és – az AP szerint – nem sokkal később felhozta a témát Juan Manuel Santos kolumbiai elnöknek is. Ezt az amerikai hírügynökség állítása szerint két, szintén neve elhallgatását kérő kolumbiai kormányzati tisztségviselő is megerősítette. Tavaly szeptemberben a Politico című lap is tudósított arról, hogy az ENSZ-közgyűlés ülésszakának margóján tartott egyik magánvacsorán – amelyen négy latin-amerikai ország vezetői vettek részt – az amerikai elnök ismét előhozta Venezuela lerohanásának tervét, de hozzátette: „a munkatársaim azt mondták, hogy erről ne beszéljek”. A vacsora után Trump minden egyes latin-amerikai vezetőtől külön megtudakolta, vajon biztosak-e abban, hogy nem akarják a venezuelai helyzet katonai megoldását, mire mindegyiküktől azt a választ kapta, hogy „igen, biztosak vagyunk benne”.

Még jó, hogy nem akarták. De lássuk csak geopolitikai szempontból hogyan is nézne ki a világ?

Kelet-Ázsiában adott a Koreai-félsziget válsággóca, aminek pacifikálásáért papíron mindenki mindent megtesz, a valóságban senki nem tesz semmit, illetve semmi jót. Kínával nagyon rossz az Egyesült Államok viszonya, a Sárga-tenger maga egy hatalmas konfliktusforrás. A Közel-Kelet lángokban áll, és most nem csak a szíriai polgárháborúról van szó, hanem az alakuló iráni atomzsarolásról is, melyben szintén nem kis szerepet játszik az ottani kőolajtermelés. Európában a Baltikum egy emberként tart egy orosz támadástól, Skandinávia fegyverkezik, ugyanezen okból, mindeközben Donald Trump azt fontolgatja a Washington Post szerint, hogy kivonja az amerikai csapatokat első körben Németországból, másodikban egész Európából.

Merthogy America first.

A Pentagon enyhén szólva is nemtetszését fejezte ki, és akkor finoman fogalmaztam azt a helyzetet, mikor vélhetően egyszerre harminc sokcsillagos tábornok ordít kórusban, a nyakán kidagadó erekkel, minden angol szótárt megszégyenítő szókinccsel a káromkodások terén.

Afrikában erősödik a kínai jelenlét, mármint a katonai: egyelőre komoly erők összpontosításáról nincs szó, de ott vannak és ott is maradnak.

Két kontinensen nincs még háborús góc: Dél-Amerikában és Ausztráliában.

De erről nem Trump elnök tehet, ő, mint látjuk, Dél-Amerikával megpróbálkozott.

Kíváncsi vagyok, mi szépet és jót fog kitalálni Ausztráliának, mert hogy fog, az hétszentség.

Mi ebből a tanulság?

A jelek szerint Trump elnök épp most gondoskodik azokról a problémákról, melyeknek megoldását majd az Egyesült Államoktól kéne várja a világ: ám az egyáltalán nem biztos, hogy a nagyhatalom képes is lesz megoldani őket, míg a mostani vezetés irányítja.

Vegye már el valaki tőle a térképet meg az ólomkatonákat!

És a kollégáitól is.

Szele Tamás

Én komolyan azt hittem, hogy halhatatlan. Igaz, olyan okos volt, annyira művelt és olyan tehetséges, hogy az ember könnyen elhitte: legalább háromszáz éves, készített interjút a Timesnak annak idején Disraelivel és taníthatta Talleyrandot is egy kis külpolitikai gondolkodásra. Napóleont meg tarsolyában hordta, mint marsallbotot.

A Mindenható nyugtassa Aczél Endrét, a mai magyar külpolitikai újságírás utolsó nagy tanárát.

Szerettem? Nem jó a kifejezés. Csodáltam és tiszteltem. Mikor megismertem, a Kurír főszerkesztő-helyettese volt, túl már a tévések végjátékán, túl messze Kínán, Londonon, ahol az MTI tudósítójaként működött – bokájáig fel sem érő kis slapaj voltam én, de nagyon tiszteltem.

Ugyanis mindent tudott.

Mindent, ami a szakmához kell. És azon kívül is. Volt egy olyan érzésem, hogy ismeri a világ minden dolgát, valamint némely egyebeket, mert semmiség volt számára, ha valamit félreértettem, a legmocskosabb amerikai Dél tájszólását kibogoznia, kissé unottan jegyezte meg, hogy azért használhatnám az eszemet is – és nem hagyta az alatt az idő alatt, míg főnököm volt, hogy ne használjam.

Ha kellett, kínaiul káromkodott, de kihozta belőlem a maximumot. És tőle tanultam meg magamból is kihozni azt. De nem volt nyársat nyelt vagy álszent, kicsit sem: egy délelőtt bejött az irodába egy aktatáskával. Abban az irodában hat televízió volt, és a külföldi híreket figyeltük hangszigetelt körülmények között, ugyanis elég volt az, ha én őrülök meg attól, hogy hat nyelven figyelek hatfelé, a kollégák ép eszére vigyázni kellett.

- Van BBC? (1991-ben voltunk)

- Van, főnök úr.

- Oké, akkor ma nincs munka, itt maradsz tanulni.

- Nincs munka? De hiszen alig adtuk le a délutáni számot.

- Nem érdekes. Ma Wimbledon van!

És Wimbledon volt.

Az aktatáskában meg skót whisky.

Aczél Endrét már elég volt figyelni, olvasni is, hogy jobb újságíró legyen az ember: mindent tudott a világon, az első keresztes hadjárat részleteitől Churchill kedvenc káromkodásáig, a kínai klasszikusokat fejből idézte és rám pirított, ha összekevertem Juvenalist Catullussal.

Nem tudom, hány nyelven beszélt, szerintem mindegyiken.

Rosszkor született, nagyon rosszkor, rossz helyen: 1944 szeptember másodikán, zsidó családból. Ez akkoriban mindent jelentett, csak nem túlzott esélyt a hosszú életre. De túlélte.

1963–1968 között tanult az ELTE BTK matematikai nyelvészet-orosz szakán. 1968–1974 között a Magyar Távirati Irodakülpolitikai tudósítója, majd szerkesztője volt. 1974–1977 között az MTI pekingi, 1981–1985 között londoni tudósítója volt. 1985-től öt évig a Magyar Televízió munkatársaként dolgozott. 1986–1990 között az MTV Híradó főszerkesztője, majd 1989-től egy éven át A Hét főszerkesztője is volt. 1990-ben pár hónapon keresztül a Kurír társfőszerkesztőjeként dolgozott. 1991–1994 között a Hungarian Economic Review című gazdasági magazin felelős szerkesztője volt. 1991 és 2016 között a Népszabadság külső munkatársa volt.

Az utolsó évek vitáit most hagyjuk: szörnyű, mikor a légörvénybe hanyatló ellenzéki sajtó sárkányai egymást marcangolják zuhanás közben.

Most jött a híre, hogy elment Aczél úr.

Nehezebb lesz nélküle: elment a mérce, nincs mihez, kihez mérni a vízszintest és a függőlegest.

A mai magyar külpolitikai újságírás atyja volt.

Ha még van ilyen manapság Magyarországon: igyekszünk, hogy legyen.

Kevesen igyekszünk, sajnos, és így vagy úgy, de mindannyian az ő tanítványai voltunk.

Valahol, valamikor, valamelyik szerkesztőségben.

Jó munkát, Aczél úr, a mennyei redakcióban.

Mi még biztos találkozunk.

Szele Tamás