Én komolyan azt hittem, hogy halhatatlan. Igaz, olyan okos volt, annyira művelt és olyan tehetséges, hogy az ember könnyen elhitte: legalább háromszáz éves, készített interjút a Timesnak annak idején Disraelivel és taníthatta Talleyrandot is egy kis külpolitikai gondolkodásra. Napóleont meg tarsolyában hordta, mint marsallbotot.

A Mindenható nyugtassa Aczél Endrét, a mai magyar külpolitikai újságírás utolsó nagy tanárát.

Szerettem? Nem jó a kifejezés. Csodáltam és tiszteltem. Mikor megismertem, a Kurír főszerkesztő-helyettese volt, túl már a tévések végjátékán, túl messze Kínán, Londonon, ahol az MTI tudósítójaként működött – bokájáig fel sem érő kis slapaj voltam én, de nagyon tiszteltem.

Ugyanis mindent tudott.

Mindent, ami a szakmához kell. És azon kívül is. Volt egy olyan érzésem, hogy ismeri a világ minden dolgát, valamint némely egyebeket, mert semmiség volt számára, ha valamit félreértettem, a legmocskosabb amerikai Dél tájszólását kibogoznia, kissé unottan jegyezte meg, hogy azért használhatnám az eszemet is – és nem hagyta az alatt az idő alatt, míg főnököm volt, hogy ne használjam.

Ha kellett, kínaiul káromkodott, de kihozta belőlem a maximumot. És tőle tanultam meg magamból is kihozni azt. De nem volt nyársat nyelt vagy álszent, kicsit sem: egy délelőtt bejött az irodába egy aktatáskával. Abban az irodában hat televízió volt, és a külföldi híreket figyeltük hangszigetelt körülmények között, ugyanis elég volt az, ha én őrülök meg attól, hogy hat nyelven figyelek hatfelé, a kollégák ép eszére vigyázni kellett.

- Van BBC? (1991-ben voltunk)

- Van, főnök úr.

- Oké, akkor ma nincs munka, itt maradsz tanulni.

- Nincs munka? De hiszen alig adtuk le a délutáni számot.

- Nem érdekes. Ma Wimbledon van!

És Wimbledon volt.

Az aktatáskában meg skót whisky.

Aczél Endrét már elég volt figyelni, olvasni is, hogy jobb újságíró legyen az ember: mindent tudott a világon, az első keresztes hadjárat részleteitől Churchill kedvenc káromkodásáig, a kínai klasszikusokat fejből idézte és rám pirított, ha összekevertem Juvenalist Catullussal.

Nem tudom, hány nyelven beszélt, szerintem mindegyiken.

Rosszkor született, nagyon rosszkor, rossz helyen: 1944 szeptember másodikán, zsidó családból. Ez akkoriban mindent jelentett, csak nem túlzott esélyt a hosszú életre. De túlélte.

1963–1968 között tanult az ELTE BTK matematikai nyelvészet-orosz szakán. 1968–1974 között a Magyar Távirati Irodakülpolitikai tudósítója, majd szerkesztője volt. 1974–1977 között az MTI pekingi, 1981–1985 között londoni tudósítója volt. 1985-től öt évig a Magyar Televízió munkatársaként dolgozott. 1986–1990 között az MTV Híradó főszerkesztője, majd 1989-től egy éven át A Hét főszerkesztője is volt. 1990-ben pár hónapon keresztül a Kurír társfőszerkesztőjeként dolgozott. 1991–1994 között a Hungarian Economic Review című gazdasági magazin felelős szerkesztője volt. 1991 és 2016 között a Népszabadság külső munkatársa volt.

Az utolsó évek vitáit most hagyjuk: szörnyű, mikor a légörvénybe hanyatló ellenzéki sajtó sárkányai egymást marcangolják zuhanás közben.

Most jött a híre, hogy elment Aczél úr.

Nehezebb lesz nélküle: elment a mérce, nincs mihez, kihez mérni a vízszintest és a függőlegest.

A mai magyar külpolitikai újságírás atyja volt.

Ha még van ilyen manapság Magyarországon: igyekszünk, hogy legyen.

Kevesen igyekszünk, sajnos, és így vagy úgy, de mindannyian az ő tanítványai voltunk.

Valahol, valamikor, valamelyik szerkesztőségben.

Jó munkát, Aczél úr, a mennyei redakcióban.

Mi még biztos találkozunk.

Szele Tamás

Tetszik ismerni a játékot, ugye? Nem is európai, aki nem ismeri. Áll a fickó a sarkon, három egyforma valamit keverget, kártyát, gyufaskatulyát vagy gumikorongot, be kell dobni egy közepes bankjegyet, és aki eltalálja, melyik van a három közül megjelölve, viszi a bankot. Nem lehet benne nyerni, de szerintem már Mohenjo-Daróban is játszották, mármint, akik hülyék voltak.

És Mohenjo-Daróban is a szervezett csalás egyik ügyes formája volt. Már az ottani zsandárok is kergették a csibészeket, akik így szabadították meg javaiktól a palimadarakat. Nem mennék bele a részletekbe, de az a lényege, hogy mikor rá tetszenek bökni a megjelölt tárgyra, akkor már nulla az esély a győzelemre. És nem egy ember dolgozik ott, aki kavarja a lapokat, gyufaskatulyákat, korongokat, hanem legalább öt: páran figyelik a rendőrök mozgását, van a csapatban zsebes is és legalább két hivatásos nyertes, hogy kedvet csináljanak a palimadárkodáshoz.

Na, most tessék ugyanezt elképzelni sajtóban. Ez az álhírlap. Az olvasó azt hiszi – mármint a betegesen naiv olvasó – hogy hírt talál, annak is néz ki, de nincs abban, amit kap, semmi, illetve ha van, az szemenszedett hazugság. És ahogy a pirosozásnál, az álhírlap esetében is van, aki ezredszer is bedől.

Igen, haragos vagyok, mert most már olyan marhaság terjed futótűzként a közösségi oldalakon, ami hét éve megdől. Hét éve, kérem, ez a kamu életkorát tekintve már elemibe jár! És osztják az amnéziás emberek, ahogy szerintem osztották már évekkel ezelőtt is, megcáfolták ezerszer, de osztják... csodáljuk, hogy a magyar választó politikai emlékezete gyengébb az aranyhalénál, ha azt sem ismerjük fel, amit már évek óta bámulunk? Ja, persze, politikában is így van. Akkor lássuk, miről beszélek.

A www.kaprazatos.club című világlap egyik sikeres vezéranyagáról. A címe – bocsánat, de nem változtatok az ordító megfogalmazáson és a nagybetűs szedésen - „EGY AMERIKAI LAP MEGDÖBBENTŐ VÉLEMÉNYE MAGYARORSZÁGRÓL! OSSZÁTOK,MERT NAGYON IGAZ!”

Mármost „egy amerikai lapnak” ezerféle véleménye lehet. De már a címben megtaláljuk az üzletet: osszátok, terjesszétek, kell a kattintás. Melyik amerikai lap is ez? „A Chicago Times-ban jelent meg MAGYARORSZÁGRÓL!” Megint kiemelt szedés, Magyarország csupa nagybetű, hát hogyne, főleg abból a pici, jelentéktelen Amerikából.

Bocsánat, hol jelent meg? A Chicago Times-ban? Akkor ez nem hét éves, hanem régebbi, ugyanis az említett lap 1854 és 1895 között jelent meg, azóta ilyen című sajtótermék nincs. És az akkori Magyarországról szól, vagy a mostaniról? Ha a mostaniról, ilyen profik voltak a jósok Chicagóban? Na jó, lássuk, mit ír.

„Van egy ország, amely önmagával határos. 
Ahol a legszebb nők élnek, mégis csökken a népesség. 
Ahol a munkanélküliek dolgoznak a legtöbbet. 
Ahol a legtermékenyebb földön éhező emberek élnek. 
Ahol a vonatok menetrend szerint késnek. 
Ahol mindenki focizik, mégis vízilabdában, kosárlabdában, kézilabdában és röplabdában jeleskednek. 
Ahol mindenki siet a munkába, de senki sem érkezik be időre. 
Ahol a nyolcórás munkaidő tizenkét órás. 
Ahol az egészségügyi ellátás ingyenes, de a gyógykezelés drága. 
Ahol az újságírók szabadon írhatnak bármit, amit parancsba kapnak. 
Ahol a világválság állampolgárságot kapott. 
Ahol a közbeszerzések titkosak, az államtitkok nyilvánosak. 
Ahol a háborúk sosem érnek véget. 
Ahol a történelem naponta megismétlődik. 
Ahol a leggazdagabbak azok, akik egy napot sem dolgoztak. 
Ahol a külföldi valuta felváltotta a hazait. 
Ahol az emberek megünneplik a családi védszent napját, de káromolják Istent. 
Ahol az okosakat, értetlenségből, bolondnak nézik, a bolondokat meg tehetségesnek. 
Ahol az írástudatlanok írják a történelmet. 
Ahol a törvények törvénytelenek, az anarchia pedig normális állapot. 
Ahol a hatalom megveti a polgárokat, mint nem kívánatos tanúkat. 
Ahol a jövőből élnek, mert a jelenhez nincs joguk. 
Ahol a bírósági eljárások tovább tartanak, mint egy élet. 
Ahol az árvíz a talajöntözés egyetlen módja. 

Ahol megidézik a diktátort, a demokráciát pedig a hülyék adójának tekintik. 
Ahol úgy gondolják, az ország annál jobban fejlődik, minél jobban visszafejlődik. 
Ahol nem vagy normális, ha nem bolondultál meg. 
Ahol csak azért élsz, hogy meghalj. (lsd. Himnusz) 
Ahol az idő végtelen, és a butaság múlhatatlan.”

Ja, tetszenek mondani, ez régi. Régi bizony, ugyanis a kiváló Urban Legends már 2012-ben (!) megcáfolta, illetve lenyomozta, melyik országról is lehet szó. (http://www.urbanlegends.hu/2012/12/egy-amerikai-ujsagiro-cikke-magyarorszagrol/) Tessenek megkapaszkodni: ez nem csak magyarul terjed, hanem szerbül, horvátul, bosnyákul is, hercegovinül csak azért nem, mert olyan nyelv nincs. A szöveg mostani formája kicsit mutált, eltér pár helyen az eredetitől, nyilván a kedves honi álhírlapíró beletúrt, hogy aktualizálja, adaptálja, lehetett vele vagy öt perc munkája is. És osztják, terjesztik, megy mellé a komment, miszerint „olvasnivaló”, „milyen igaz”, „hírünk a világban”, senkit sem zavar, hogy ez a kamuszöveg gyakorlatilag bármelyik közép-kelet európai vagy balkáni országra érvényes, minimális változtatásokkal.

Az se zavar senkit, hogy már ezerszer látta, elfogadják újdonságnak.

Inkább tetszene osztani a Szondi két apródját, az se friss hír, hogy felhőbe hanyatlott a drégeli rom, de legalább szép.

Lássuk a többi címet az oldalon, hátha még több bujdosó értékre bukkanunk.

„BARÁTNŐMET MINDENKI LEBESZÉLI, HOGY MEGVALÓSÍTSA ÁLMÁT, HISZ MOZGÁSKORLÁTOZOTT! ÉN AZONBAN ARRA KÉRLEK NÉZZÉTEK MEG MEKKORA KINCS Ő!” Arról szól, hogy a hölgy mozgáskorlátozott, ám cukrász akar lenni és az is lesz. Szenzáció.

„11 ÉVES A DRÁGA KISFIÚ, AKI EZÉRT FÉL, HOGY SENKI NEM KÖSZÖNTI FEL A SZÜLETÉSNAPJÁN! MUTASSUK MEG,HOGY MELLETTE VAGYUNK A MAI NAPON IS!” Kisfiú állítólag leforrázta magát, és szerinte csúnya, ezért nem fogják felköszönteni. Személyes tapasztalatom alapján – életem egy szakaszában magam is voltam kisfiú - állíthatom, hogy a kisfiúkat piszokul nem érdekli, hogy néznek ki.

„AMIKOR MÉG 3 FORINTÉRT VETTÜK A FEHÉR KENYERET! NYOMJ EGY LÁJKOT, HA EMLÉKSZEL MÉG EZEKRE A MONDATOKRA!” Micsoda nóvum. Ebből szalagcím lesz a Timesban is. A szöveges tartalomból - írásnak nem nevezném – kiderül, hogy azokban az arany időkben ezer forint volt a fizetés is. Hát, utoljára 1956-ban volt az átlagbér 1235 forint. Az nem tegnap volt. Különben sem hiszem, hogy az az év mindenkinek felhőtlen emlékeket hordoz. Sőt, a korábbiak sem nevezhetőek túl kellemesnek.

Ez az álhírhalom legalább nem politizál, mint a korábban elhíresült anephangja, éspedig valószínűleg azért nem, mert teljesen lecsengtek a választások, most már azzal nem lehet klikket vadászni. Ellenben hátha lehet szívszaggatással, nosztalgiával. Nem számít, milyen mérhetetlenül lebecsüli az olvasóit, mindig akad majd rengeteg fogyasztó, aki ezt észre sem veszi, sőt, boldog, hogy ilyen széplelkű lócitromokat hajigálhat az ismerőseihez. Ez nem sajtó, nem írás, ez népmesének is harmatgyenge.

Hogy hívják a leforrázott kisfiút? Hol él? Hol van a mozgáskorlátozott cukrászlány boltja? Mikor nyitotta? Milyen a forgalom?

Senki sem kérdi, csak osztja a maszlagot, és ezzel komoly pénzeket keres az oldal üzemeltetőjének. Aki meglátásom szerint az anephangjánál megismert Manyika, ugyanis nem csak az oldal szerkesztőprogramja, motorja ugyanaz, de még a helyesírási hibák is egyformák.

Aztán, ha a derék, politikailag elkötelezett olvasónak nem tetszik egy írás a valódi sajtóban, beindul a farkasordítás kórusban: fake news! Mondja ezt utcaseprőtől miniszterelnökig mindenki, akinek nem tetszik valami.

Pedig ez a valódi fake news, csak ma, Magyarországon senkit sem érdekelnek a tények. A világ többi részén se nagyon.

Az idézett panelrengeteget szeretném kiegészíteni egy utolsó sorral, tekintettel a kialakult helyzetre.

Van egy ország, ahol minden baromságot elhisznek, kivéve az igazat.

Szele Tamás

Kérem, hála a Fennvalónak, nincs ma szenzáció, illetve, ami tegnap volt, azzal okosabb várni holnapig, hogy meglássuk, mi lesz belőle, gondolok itt Angela Merkel loopinggal ékes belpolitikai műrepülésére Németországban. Ilyenkor megnézi az ember, van-e hír közelebb is. Van is, nincs is, ez itt a praxis, ezer apró cikk rajzik a honi sajtóban, de egyiktől sem zendül meg az ég.

Na ja, nyár van, „uborkaszezon”, mondja a magát sajtóügyekben jártasnak vélő olvasó, a sajtómunkás foga meg diszkréten megcsikordul, mert tudja, hogy téma mindig van. Olyan nincs, hogy ne legyen. Maximum nem látjuk vagy rosszul látjuk, ami ma kétfejű borjú egy tanyán, az holnap lehet állattenyésztési válság, ami ma mínuszos hír egy kocsmai verekedésről, az lehet holnap belügyi átszervezés.

Minden lehet.

Akkor nézzük, mink van.

Az Adrián cápát láttak, Makón medvét, a Dunában bombát.

Ebből a harmadik igaz, ne is tessék ma a Belváros környékén mászkálni, vagy ha mégis teszik, gyalog érdemes, a géperejű közlekedési eszközök elől le van zárva. Volt itt ugyanis a második világháborúban egy ostrom, és becslésem szerint még legalább ötven évig fognak előkerülni ezek a kis robbanó mazsolák a főváros különböző pontjain: ez egy olyan dolog, amit nem lehet népmozgalommal vagy aláírásgyűjtéssel megoldani, nem politikai kérdés, szerencsére a tűzszerészeink a világ élvonalában vannak – pont azért, mert sok a dolguk. Kéretik őket nem zavarni.

Apropó Adria, 330 fölött áll az euró.

Hogy mitől? Annak pontosan ezer oka van, a mostani világgazdasági helyzeten nem sokat segített Donald Trump értelmetlen kereskedelmi háborúja, ellenben ártott neki, viszont az is igaz, hogy a forint erejének kedvéért se szállt sorompóba senki, hivatalosan ugyanis tojnak rá. Az ATV megkérdezte a Parlamentben az illetékeseket, ki mit gondol, ki mit tud. Érdekesen reagáltak. (http://hvg.hu/gazdasag/20180703_A_kormany_a_330as_eurorol_a_sajto_fujja_fel_a_lakossag_nem_is_erzekeli)

„A csatornának adott válaszokból azt tűnik ki, hogy a kormány egyáltalán nem aggódik. Volt, aki egyszerűen azt felelte, a 330-as euró az „két sör ára a horvát tengerparton nyaralóknak”. Ez utóbbit mondjuk nem teljesen értjük, tekintve, hogy két sör bizonyára többe kerül Horvátországban, mint amennyi most a forint-euró árfolyam.

Másvalaki azt fejtegette, hogy az ügy egy „médiahack”, az egészet a sajtó tupírozza fel, mert amúgy a lakosság nem különösebben éli meg hátrányosan a helyzetet, így pedig a kormánynak sincs miért aggódnia. Ezért sem vetődött fel eddig semmilyen beavatkozás utáni óhaj.” (HVG)

Hát, érdekelne, melyik lakosságról beszélnek, a horvát lakosság például valóban nem sokat foglalkozik a forint árfolyamával, a magyar meg ezek szerint nem számít, mert sem nem utazik külföldre, sem nincs valutaalapú hitele. Gazdasági mutatók, infláció, jegybanki kamatemelés? Ugyan már, kérem, ezek nem létező fogalmak, a magyar ember az Alföldön járja kanásztáncát, mellette barna kislány pattan tűzről és nem mellesleg eszemadta. Pénzt nem használ, nem is lát. Mit érdekelné a pénzromlás, mikor romlatlanul szánt, vet, terelgeti nyáját, fújja furulyáját. A kedves politikusokat ezúton is kérném, hogy ha találkoznak egy ilyen magyar választópolgárral, ne mulasszanak el értesíteni engem is, mert nagyon megnézném magamnak.

No, de lássuk a köztéri ügyeket. Jelentem, közterületben erősek vagyunk, zajlik az élet, a Kétfarkúakat például kiemelten kell említenem, ugyanis valódi urbanisztikai reformot fognak elérni. Ugyan a hét azzal kezdődött, hogy nagyon megbüntették a Magyar Kétfarkú Kutya Párt székesfehérvári aktivistáit, amiért a Budai úton színes festékkel festettek le egy 10 méteres, tönkrement járdaszakaszt április végén, de ez ne szegje kedvünket. A helyzet az, hogy eddig „szándékos rongálással megvalósított tulajdon elleni szabálysértés” helyett már bűncselekménnyel gyanúsítják őket, ugyanis a kárérték a rendőrség szerint meghaladja az 50 ezer forintot, pontosabban 394 ezer forintra rúg, de az ügy még bírósági szakaszban sincs, ebből akármi lehet. Mondjuk érdekes lehet az a töredezett járda, aminek a repedései majd' négyszázezerbe kerülnek, én esküszöm, megpróbálnék a helyszínen aranyat ásni, mert másképp nem jön ki ez az érték, csak úgy, ha gazdag telér rejtezik alatta. Mindjárt be is fogom a kutyákat a szánba és irány Székesfehérvár.

Nagyobb sikert aratott Orbán Viktor, szintén a Kétfarkúak prezentációjában. Hiába, az ő neve, képmása garancia a tapsviharra, főleg, ha éppen Thomason, a kis gőzmozdonyon lovagol. Nem csak a tapsviharra garancia, hanem a meszelésre is. Ugyanis először a Dob és Rumbach Sebestyén utcák sarkára festették fel a most már örökbecsű műalkotást, ahol aztán szorgos kezek rögvest lemeszelték, bár annyira nem rögvest, hogy ne járja be a fotója az internet összes zugát, ahol magyarul beszélnek. Valószínűleg dühös ellenzékiek lehettek, akik nem bírták elnézni a miniszterelnök ártatlan, gyermeki örömét, arra ugyanis gondolni sem merek, hogy az önkormányzat küldött ki erre a célra közmunkásokat. Az felségsértés volna. De lemeszelték, erre fel megsértődött a graffiti, és átpöfögött Budára, a Szent János kórházba, az ápolási igazgatóság és a humánpolitikai osztály közös bejárata mellé.

Ott is rekordsebességgel meszelték le. Szinte meg sem száradhatott.

Mi ebből a tanulság?

Szent Orbán az omladozó falak védőszentje, ha azt akarjuk, hogy valamit vakoljanak, meszeljenek le, csak fessük rá a kisvonatos ikont, és lássunk csodát, rövid időn belül megindul a karbantartás magától. Megbízhatóan, már kétszer megtörtént, ha harmadik példa is lesz, felterjesztjük az ügyet Rómába, szentté avatás végett, mert ami csoda, az csoda.

Különben ki kéne próbálni szoborral is, van a Baross téren egy üres telek, már százhúsz éve beépítetlenül áll, de mindig készülnek odaemelni vagy ásni valamit, most éppen irodaházat vagy szállodát, de mindenképpen mélygarázzsal. A mélygarázs alapja meg is van, csak az építkezés lenne kellemetlen a térség lakosságának – ne feledjük, nem túl régen építették át a teret teljesen, a négyes metró is itt épült, akkoriban évekig Sztálingrád térnek hívtuk a placcot, most inkább Igorinak, mert majdnem minden fa eltűnt és nyáron nagyjából egyezik emiatt a klíma a szaharai helyőrségekével. Ha nem akarunk még pár év koszt, port, vibrációt, repedező falakat és lármát, adjunk össze egy kis pénzt és állítsunk egy Orbán-szobrot a telekre, titokban, orvul, az éji homályban.

Bontsák le, ha merik.

Ha már szobor: a múltkorában azt írtam Mekk Elek Moszkva Kálmán téri szobrocskájáról, hogy a mai magyar géniusz jelképe. „Soha méltóbb szobrot méltóbb méretben méltóbb helyre – ugyanis ez egy igen kis méretű plasztika, Kolodko Mihály alkotása.” (http://huppa.hu/szele-tamas-medvek-kecskek-csatahajok/)

A jelkép kitejesedett, elérte azt a művészi csúcsot, aminél már nincs tovább, valóban a mai magyar géniusz szimbóluma lett.

Ugyanis ellopták.

Ennél már semmi sem lehet magyarabb.

Ez már a magyarság kvintesszenciája.

Nyár van, ugye, sehol szenzáció.

De hír, az van. Bőven.

Csak meg kell látni.

Szele Tamás

Kérem, így pár hét távolságból visszatekintve nézzük csak meg, mit is ért el Szingapúrban és kicsoda? A helyes válasz: nagy gazdasági, valamint politikai sikert, éspedig Észak-Korea, de főként Kína. Más nem: az első, mámoros pillanatokban talán még volt helye a naiv ünneplésnek, de most már biztosak lehetünk abban, hogy a szingapúri egyezmény pont annyit ér, mint a papír, amire írták.

Vagy annyit sem, elvégre azzal a két A4-es papírlappal még lehetne utólag is valami hasznosat kezdeni, teszem azt, belécsomagolni kétszer tíz deka párizsit, vagy nehéz időkben mahorkát sodorni belé. Különben nincs is kizárva, hogy az is lesz a sorsa, másra nem jó. De hát miért vagyok én ilyen borúlátó, mikor előttünk ragyog a fényes jövő?

Azért, mert nem csak ragyog, hanem sugárzik is. Érdekes hír terjedt el a világsajtóban, és mivel a gondosságáról, hiteléről ismert Reuters is átvette (én nem tőlük idézem) nincs okunk kételkedni benne.

„Az értesülések arra utalnak, hogy Kim továbbra is azt a látszatot akarja fenntartani az Egyesült Államok adminisztrációja felé, mint aki elfogadta a leszerelésre vonatkozó feltételeket, hogy újabb kedvezményeket tudjon kialkudni magának. 

Donald Trump amerikai elnöke Kim Dzsongunnal folytatott találkozása után maga biztosította a közvéleményt arról, hogy Észak-Korea immáron nem jelent nukleáris fenyegetést. 

Az NBC szerint öt forrás is megerősítette, hogy Észak-Korea folytatja a nukleáris fegyverekhez szükséges dúsított urán termelését, és volt aki egyértelműen arra utalt, hogy az ázsiai ország szándékosan megvezeti az amerikai vezetőket, és ugyan nukleáris tesztek nem zajlanak, rakétakilövésről sincs hír, nincs bizonyíték arra, hogy csökkentenék a nukleáris készleteket. A Fehér Ház nem reagált az NBC értesüléseire.” (444)

Hát kérem, valami hasonlóra számítani lehetett. Magam is jeleztem már nem egy írásomban, hogy aki tragikus hirtelenséggel támadó, váratlanul bekövetkező általános világbékére számít jelen környülállások közepette, az sürgősen igyekezzen felébredni. Észak-Koreának érdeke ugyan az egyezmény, még inkább érdeke az amerikai és főleg kínai segítséggel induló gazdasági fellendülés, ezért a társadalom némi (akár csekély mértékű) liberalizációja sem túl nagy ár, de többet nem fog adni. Hogy látványosan felrobbantották a korábban egyszer már látványosan felrobbant nukleáris kísérleti telepet Punggje-riben? Egyrészt korábban is tudta mindenki, hogy nem csak az az egy van, másrészt azt még április 26-án bejelentette a Kínai Tudományos Akadémia, miszerint a Mantap-hegy gyomrába vájt alagútrendszer nem biztonságos többé, és nem használható további tesztekhez, mert összeomlott az atomrobbantások következtében a felette húzódó hegy, ami miatt figyelni kell az esetleg kiszivárgó radioaktivitást is. No, ha már nem jó, miért ne robbantsák fel ország-világ szeme láttára? Levegőbe is röpítették május 25-én.

Hogy egy roncstelep volt, és tudomásunk szerint van még négy, csak azok használhatóak? Ez Donald Trumpot kivéve mindenki mást érdekelt volna, de az Egyesült Államok elnöke figyelmen kívül hagyta – ugyanis nem illett a világképébe. A szingapúri egyezményt vagy inkább nyilatkozatot sem lett volna szabad aláírni garanciák nélkül, illetve ezt a négy általános pontot maximum preambulumnak lett volna szabad tekinteni: a reális segítségnyújtást attól kellett volna függővé tenni, hogy Észak-Korea átadja-e a nukleáris fegyvereket. Ahogy átad egyet, indulhat egy adag pénz.

Ilyen elemek bele sem fértek a nevetséges nyilatkozatba, aminek szemmel láthatóan az az egyetlen célja, hogy a két szerződő felet, úgymint Donald J. Trumpot és Kim Dzsongunt idén jelöljék a Nobel-békedíjra. Ennek az az előnye, hogy a díjkiosztó előtt nem lesz fegyveres konfliktus, utána már lehet. Akkor már ki van adva a plecsni is, a pénz is, és elvégre a közel-keleti kérdés sem oldódott meg Arafat Nobelétől, legfeljebb sokan lettek joggal nagyon idegesek, mikor megkapta.

De hát miért nem szereli le mégsem azokat a pattantyúkat Észak? Egyszerű annak az oka. Mint fentebb vázoltam, két megoldása van a helyzetnek: az, hogy Észak-Korea amerikai befolyási övezet lesz, és az, hogy Kína fogja fütyülni a phenjani táncot. Mármost míg az amerikai befolyás növekedésével járna némi, nem túl komoly vagy lényeges társadalmi átalakulás, a kínai verziónak ez nem feltétele. Ha Kína nyeri meg ezt a madzsongpartit, nem kell változzon semmi, sőt, jobb is, ha nem változik – elég, ha, mint eddig is, Észak-Korea ütközőállamként funkcionál, valamint megveszi a kínai iparcikkeket, bár túl nagy piacnak nem mondhatnánk. A dolgok jelen állása szerint ott tartunk, hogy a szingapúri találkozón és az utána tett engedményekkel az Egyesült Államok megkötötte a saját kezét a félsziget ügyeiben, és örülhet, ha a kínai gazdasági-politikai terjeszkedést nem ő kell majd fizesse.

De lehet, hogy azt is bevasalják rajta.

Mit szól mindehhez Trump elnök?

Trump elnök nem szól semmit, ugyanis épp hadat visel, konkrétan ellenünk, vagyis az Európai Unió ellen. Persze, csak kereskedelmi háborúról van szó, melyet a védővám-rendszer kiterjesztése robbantott ki, de az is elég izgalmas, főleg, hogy ennek Unión belül is komoly következményei lehetnek – ha a német és főleg svéd acéláruk iránt csökken a kereslet, akkor nyilvánvalóan csökkenni fog a termelés is, minek következtében munkanélküliség keletkezik. Ebben a helyzetben Németország és Svédország vélhetően védeni fogja saját munkaerő-piacát, és csökkenti vagy leállítja majd a bevándorlók és vendégmunkások alkalmazását. Mármint nem az Unión kívüli bevándorlásra gondolok, illetve nem csak arra: hanem az Unión belüli munkaerő-vándorlásra. Úgyhogy mielőtt elkezd bárki örömködni, hogy „vége a migrációnak” jusson eszébe, hány magyar állampolgár dolgozik, él Németországban. És Svédországban sincsenek kevesen. Tehát indirekt módon, de Trump megalapozatlan döntése az Európai Unión belüli szabad munkaerő-áramlást gátolja majd, márpedig ez az egyik olyan uniós alapelv, ami nélkül az egész rendszert sem érdemes fenntartani.

Persze, Trumpnak amúgy sincs jó véleménye rólunk. Épp tegnap nyilatkozta kedvenc Fox tévéjében, miszerint:

„Az EU valószínűleg ugyanolyan rossz, mint Kína, csak kisebb nála. Szörnyű, hogy mit tesznek velünk.”

Mit is teszünk, tényleg?

Ellenvámokat vezettünk be. A Donald Trump által kirótt védővámokra adott európai válaszként vámkötelessé tett amerikai áruk igen széles kört ölelnek fel. A termékcsoportok között találhatók gabona-, zöldségfélék, gyümölcsök, alkoholos italok, ecet-, dohányáruk, illatszerek, szépség- vagy testápoló készítmények, de kötött ruházati cikkek, használt ruhák, valamit vas-, acél- és alumíniumáruk, hajók, illetve játékok, játékszerek és sporteszközök is.

Ha ő úgy, mi is úgy.

Különben Trump intézkedésének egyik mozgatórugója a német autóipar kiszorítása az Egyesült Államokból, ami azonban érzékenyen érintheti a magyar gazdaságot is – egyébként is kellemetlen kis országunk számára az Egyesült Államokból származó mintegy évi 730 milliárd forint értékű áru hirtelen drágulása, de a német autóipari árak változásával még a termelésünk struktúrája is megváltozhat: ha ugyanis Amerikában drágábbak lesznek a német és általában az európai autók, akkor csökkenni fog az üzleti forgalom, így nem is olyan nagyon biztos, hogy a német gyáraknak érdemes nálunk fenntartani az összeszerelő és alkatrészgyártó üzemeiket. Ami viszont a mi gazdaságunk számára jelentene hatalmas, talán végzetes csapást.

Szóval, az Egyesült Államok által indított gazdasági háború mindenképpen káros, két félre nézvést: az egyik maga az Egyesült Államok, a másik a világ többi része, bár leginkább Európa. De ezzel kell foglalkozni, kérem, ezzel, nem a koreai helyzettel, ugyanis ha a nukleáris fenyegetés kerülne újból az fókuszba, kockára tennék Trump reménybeli Nobel-békedíját. Amire különben már jelölték.

És akkor még nem is említettük a küszöbön álló Trump-Putyin találkozót.

Ha az is olyan sikeres lesz, mint a szingapúri csúcs volt, kössük el az első repülő csészealjat és hagyjuk el a bolygót.

Nem tehetek róla, a világ politikai vezetőinek képességeiről (különös tekintettel Trump elnökre) mindig egy klasszikus vicc jut eszembe:

Kohn a kávéházban ül és sír. Odamegy hozzá Grün.

- Mi a baj, miért sírsz?

- A vejem...

- Mi van vele?

- Nem tud se inni, se kártyázni.

- Hát az jó!

- Dehogy jó! Nem tud inni, de iszik, nem tud kártyázni, de kártyázik...

Szele Tamás

Kérem, itt kultúra lesz. Mondanám, hogy volt is, van is, ez az egy, amiben nem vagyunk különösebben elmaradva közép-európai szinten sem, lehet vitatkozni a magyar gazdaság teljesítőképességéről (vagy nem lehet, elvégre ez egy erősen absztrakt fogalom), de a magyar kultúra színvonalán nem sok szégyellnivaló akadt eddig. No, akad majd most, mert ami eddig volt, érvénytelen.

Nem lehet nem meglátni azt a kulturális forradalmat, amit napi filippikákban, taxatív névsorokat közölve követel a kormánysajtó, és aminek az lesz a lényege, hogy senki se kapjon állami támogatást, aki nem feltétlen híve a kormánynak, ámde aki nem kap, az a pályáról is szoruljon ki – értené az ember ezt a követelést, ha jelentéktelen, apró lapokban hangzana fel, de mert a kormány nemhivatalos szócsövei harsogják, vagy arra kell gondolnunk, hogy a Magyar Idők kultúrrovatát megszállta a Meg Nem Értett Lírikusok Pink Muskátli És Hazafi Veray János Köre, vagy arra, hogy ezt komolyan gondolják és ez a hivatalos koncepció.

Ne tessék morgolódni, hogy ez lila fővárosi beszéd, egyrészt mert nem lila, másrészt, mert nem budapesti. Harmadrészt meg nem arról van szó, hogy a taktahologrami Pista bácsi kötete is jelenhessen meg, mert miért ne jelenhetne, kapjon rá ő is támogatást, hanem ennek az ellenkezőjéről: jelesül arról, hogy Pista bácsi kötetének a feltétele az, hogy másnak, másoknak ne legyen. És ha nem kötet, akkor szobor, kép, előadás. Mindegy az, a dolog logikája szempontjából.

Nem ismerős a helyzet? Megint feltesznek a közönségnek egy rossz kérdést, amire csak rossz válasz lehetséges, és a közönség egymásnak esik, annak függvényében, hogy melyik rossz választ adja a lehetségesek közül. Nem az a kérdés, hogy Pista bácsi vagy más, nem az, hogy Budapest vagy Taktahologram, az a kérdés: miért vagy-vagy, miért nem is-is?

No, de azzal nem vádolhatjuk az EMMI kulturális ügyekkel foglalkozó munkatársait, hogy ne buzogna bennük a tettvágy. Mert lám csak, ezekben a vészterhes időkben mit nyilatkozott a Beol-nak (https://www.beol.hu/kozelet/helyi-kozelet/mindenkihez-eljuttatna-a-kulturat-az-allamtitkar-1370890/) Fekete Péter frissen kinevezett kultúráért felelős államtitkár?

„– Államtitkárként milyen célokat fogalmazott meg?
– Egyrészt a kulturális akadálymentesítést. Elkészíttetem az ország kulturális térképét, hogy kiderítsük, hol vannak azok a fehér vagy szürke foltok, ahova a kultúra nem, vagy csak alig jut el. Meg kell rajzolni a köröket, megnézni, hogy azok metszik-e egymást, mi marad rajtuk kívül. Van-e mondjuk Debrecen és Békéscsaba között olyan terület – valahol Biharugra környékén –, amely mind a két kulturálisan pezsgő várostól messze van, és ahol hátrányban vannak a fiatalok, a családok, az idősek – azok, akik egyáltalán nem, vagy csak nehézségek árán jutnak el a közművelődési intézményekbe. A színház melletti utcából könnyebb átcsábítani az amúgy is kultúrát fogyasztó általános ­iskolásokat, sokkal nehezebb viszont ezekről a földrajzilag távol eső helyekről. Az intézményvezetőknek pedig nemcsak működtetniük kell az ­intézményeket, hanem egyfajta­ missziós feladatot is el kell látniuk.” (Beol)

Értelmes gondolat, még így, kulturális forradalom idején is, derék eszme. Népművelés, kulturális akadálymentesítés valóban nem ártana, hanem hát mi valósul meg pont most, ezekben a napokban a kultúra terjesztéséből a kis falvakban?

Mintha zavart éreznék az Erőben, mert nem ez.

Mit is ír a Magyar Hang? (https://magyarhang.org/belfold/2018/06/29/tobb-ezer-embert-rak-utcara-a-kormany/)

„Közel négyezer kulturális közmunkást tesz utcára a Belügyminisztérium július elsejével – értesült a Magyar Hang. Közülük sokan apró falvakban dolgoznak: könyvtárakban, művelődési házak működtetésében kaptak fontos feladatokat.  Ugyanakkor a kistelepüléseken – a kulturális közfoglalkoztatottak 65 százalékát itt alkalmazzák – minimális az esélye annak, hogy ezek az emberek a munkaerőpiacon állást találjanak. Nemcsak azért, mert a néhány száz fős falvakban nemigen akad hasonló munkakör, hanem mert e helyeken a programban részt vevők többsége 50 év körüli; egy részük pedig szellemi vagy fizikai állapotuk miatt nem képes a versenyszférában helytállni.”

Akkor most miheztartás végett elmagyarázom a reménytelen idealistáknak, mi is az a kulturális közmunkás. Az az ember, aki korábban könyvtáros vagy népművelő volt, csak a település költségvetéséből nem lehetett kigazdálkodni a fizetését, központi támogatás kultúrára csak elvben van, így aztán egy merész kanyarral a mi emberünket kirúgták egyik reggel, ezzel meg is szűnt a bérezése, de visszavették ugyanarra a munkára már másnap reggel, csak épp kulturális közmunkásként, ugyanis azt más alapból fizetik, annak nincs köze a helyi büdzséhez. Más kérdés, hogy aránytalanul kevesebbet kap, mint korábban, de az általános gazdasági helyzet miatt sokan örülnek annak is, hogy egyáltalán valamit kapnak, még ha a jövedelmük felére, vagy inkább harmadára csökkent is. Aljas módszer, de ne kárhoztassuk a helyi polgármestereket, a legtöbbjük belekényszerült a forrásmegvonások miatt.

No, tehát ezeket a már eddig is kizsákmányolt embereket bocsátják el ezrével. Hogy aztán mi lesz a helyi könyvtárral, kultúrházzal? Lesz belőle bálás butik, illetve az sem, mert már arra sincs fizetőképes kereslet. Valahogy majd csak felhasználják az épületeket, Magyarországon ingatlan nem vész el, csak átalakul és elveszíti jellegét, a könyveket például majd ki kell hordani belőlük, de még az a legkisebb baj, elmossa azokat az eső nyom nélkül, csak jó helyre kell őket ömleszteni.

Érdekesen alakul ennek a kulturális akadálymentesítésnek az ügye a kistelepüléseken. Azt már ezzel a módszerrel szinte tökéletesen ki is lehet küszöbölni, hogy a kultúra bárkit is akadályozzon bármiben. Azt már ezzel ki is dobtuk a Jelenkor Gőzhajójából. Tud erről a jó államtitkár? Le merném fogadni, hogy nem, mert a már idézett interjúban nagyon-nagyon veszélyes dolgokat mond.

„A csúcs- vagy más meg­közelítés szerint az elit művészetre is figyelni kell. A magyar­ alkotók, művészek, együttesek és társulatok ­valamennyi művészeti ágban ott vannak a világ élvonalában. Ha nekik nem biztosítunk meg­felelő ­körülményeket, nem adunk kellő támogatást, akkor olyan dolgot veszítünk, ami év­századok óta pozicionál minket a világban. Hogy ­Magyarországról milyen képet alakítanak ki Európában vagy a tengerentúlon, az jelentősen függ attól, milyen képet ­mutatunk magunkról a művészeten, a kultúrán keresztül.”

Derék jó Fekete uram, el vagy maradva egy brosúrával, vagy lehet, még rosszabb a helyzet, és a saját nézeteidet mondod, őszintén – hiszen ez volna a kulturális államtitkár dolga, bizony ám! Csak a mostani doktrína szerint valóban oda kell figyelni az elit művészetre, de nem azért, hogy támogatást kapjanak, hanem ellenkezőleg: azért, hogy még véletlenül se kaphassanak dotációt. Azt követelik a nem hivatalos kormánylapok hivatásos dilettánsai, és ha tehetik, az bizony azt jelenti: magasabbról jön az igény, mint ők.

Egyelőre tehát azt látjuk, hogy ha hivatalosan elhangzik valami, annak az ellenkezője történik, azonban az, ami nem hivatalosan hangzik el, többnyire megvalósul. Legalábbis a kultúrpolitikában.

Már nem is az a baj, ha valaki kap valamit, mert úgysem kap, hanem az, ha valamikor kapott. Ez a honi kollektivista gondolkodásmódra visszavezethető, mely szerint ha valakinek van valamije – bárkinek bármije – azt csakis tőlünk lophatta el, vegyük el tőle gyorsan! Vonatkozik ez pénztől tehénig mindenre.

Nekem most például van egy kis gyomorrontásom, kérem azonnali államosítását, kinek adhatom át?

Mert az mégiscsak tűrhetetlen, hogy engem megillet a diaré, másnak meg nem jut belőle.

Ékesítse hát méltó személyek homlokát!

Ennél kulturáltabban nem tudom mondani.

Szele Tamás

Hát kérem, végre hétvége, ami azért végre, mert nem ülésezik az Országgyűlés, tehát mára nem jut újabb idegborzoló jogi újítás, törvényjavaslat, az ember foglalkozhat a fontos dolgokkal. Egyelőre még nem a gulyáslevessel és csipetkével, bár az később nagyon fontos lesz, hanem azzal, hogy mi is ez az igazság meg ez a sajtó egyáltalán.

És mi a fenéért olyan fontos nekünk.

Lehetne fontosabb a gulyásleves. Csipetkével.

Vannak is sokan, akiknek az a lényegesebb.

No, mármost ezzel az igazság- meg sajtó-dologgal hét közben nem volt idő foglalkozni, ez elvi kérdés, a héten meg gyakorlatilag vetették meg a magyar diktatúra közjogi alapjait, melyek különben már szépen ki voltak ásva, most csak a betont öntötték, de ha ma nem melóznak a vámpírok az Országházban, nézzük meg, mi is történt a hét folyamán az elvi síkokon, különös tekintettel a médiára, kommunikációra, online sajtóra, közösségi oldalakra, trópusokra és figurákra.

Hát legelsőbben is, a Facebook végre megsemmisített egy teljes magyar online álhírlap-hálózatot. Ne kezdjünk örülni, nem egészen fact-check, igazságtartalom-ellenőrzés alapján, hanem egyrészt azért, mert sokan jelentették (ami azonban teljesen reális, igazmondó lapokkal is megesik), másrészt meg mert túl nagyot haraptak, az egyik rémületesen nagy hazugságukat egy neves magyar kutató biológus nevével, képével illusztrálták, sőt, interjúkat és nyilatkozatokat is hamisítottak. A tudós feljelentést tett, ez billenthette el Justitia mérlegének nyelvét, habár a feljelentés – ami ebben az esetben nagyon helyes és szükséges volt! - nem mindig a jófiúk eszköze, engem például jelentett már fel írás miatt Orosz Mihály Zoltán is, csak épp úgy elvesztette a pert, mint a huzat. Különben az inkriminált hamisításokra azért volt szükség, hogy egy ez idő szerint megfelelően nem elemzett gyógymódot és csodaszert reklámozhassanak – a gyógyszeripar még vizsgálja annak a bizonyos olajnak a hatását, de a szélhámosok már árulják, a piaci ár tízszereséért. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők meg – ha nem tudják, hogy kapható ez olcsóbban is – kifizetik a pofátlanul magas árat.

Undorító nyerészkedés a kétségbeesett embereken?

Az.

Amint az is undorító, hogy az álhírlap-hálózatot (Káprázatos Club, NŐK Blogja, Magyarok Blogja, Világpolgár, 40 év felettiek közössége, A Tudás Fája) egy negyvennyolc éves orosházi tanárnő, bizonyos Nagy Erika üzemeltette, olyan helyesírással, ami az általános iskolában komoly okot adna az osztályismétlésre. A Fakepalm oldal – amelyik komoly részt vállalt a csaló elleni nyomozásból – beszélt is a hölggyel, az lebuktatóinak válogatott szidalmazása mellett elismerte, hogy valóban ő futtatta az oldalakat, és még panaszkodott is egy sort, hogy milyen sok munkája ment most kárba a törlésükkel.

Akkor most kinek volt igaza? Objektíve a Facebooknak, hiszen egy aljas csalássorozatnak, halálos betegeken való élősködésnek vetett véget. Szubjektíve? Szubjektíve a tanerő úgy érezheti, hogy elesett a jó kis jövedelmétől, amiért pedig mennyit dolgozott, a betegek úgy érezhetik, hogy elestek a gyógyulás esélyétől, holott ez a fasorban sem volt, ide a rozsdás bökőt, hogy mindkét fél újrakezdi és esetleg még belekeveredik az ügybe a gyógyszerlobbi és mondjuk az illuminátusok összeesküvése is. Különben: újra is kezdte a lady, már építi az újabb hálózatát.

Aki azt akarja, hogy hazudjanak neki, az meg is fogja kapni. Még az élete árán is. Aki egyszer elkötelezte magát a hazugság mellett, és őszintén hisz benne, azt nincs gyógyszer, mi felsegéli, annak nincs orvosság a kertben.

Vegyünk egy másik hazugságot, ha már itt tartunk. Gyönyörű cím a 444-ben:

„Debilitástörténeti mérföldkő: A Pesti Srácok bemószerolta a Heti Válaszost, hogy Soros emberével parolázik, de a rendezvényen ott volt a Magyar Idők munkatársa is”.

Mi történt?

Az, hogy Michael Roth, a német külügyminisztérium európai ügyekért felelős államtitkára tartott egy sajtóbeszélgetést, amin civilszervezetek képviselői mellett újságírók is részt vettek. Ez a szakmában rutinfeladat, mármint az ilyen helyekre eljárni, úribb sajtótájékoztatókon, beszélgetéseken friss a pogácsa, kevésbé úri helyeken pár napos, ha annyi ezresem volna, ahányszor majdnem elaludtam ilyen rendezvényeken, most yachtot vennék Aruba kikötőjében. De lehet, hogy Nassauban, a Bahamákon.

Mármost ezen a sajtótájon részt vett Stumpf András is, mert miért ne vett volna részt, sőt, részt vett Kottász Zoltán, a Magyar Idők és a Karc FM munkatársa is. A Pesti Srácok anonim jegyzetírója Stumpfot ismerhette képről, Kottászt nem, így képes volt leírni, miszerint

„Stumpf András Soros civiljeivel és a fideszgyűlölő német államtitkárral egyeztetett Berlinben”.

Azt nem tették hozzá, hogy az egyeztetésen képviseltette magát a nemhivatalos kormánylap is, mivel észre sem vették. Hát először is, ha az embert minősítené, hogy ki mindenkivel láthatták már együtt, érdekes volna, ugyanis engem például láttak már a dalai lámával épp úgy, mint Richard B. Spencer amerikai alt-right szörnyeteggel, mindkettővel szakmám gyakorlása közben találkoztam. Szóval, túl azon, hogy egy államtitkári sajtótájékoztatóra illik elmenni, ha szépen hívják az embert, az újságírót nem minősíti az alanya. Se Stumpfot, se Kottászt. De még engem sem. A Pest Srácok névtelen munkáslevelezője egyszerűen elnézte a dolgot, látott egy fotót, rajta egy német államtitkárt meg Stumpfot, kit érdekel, kik a többiek, írt egy bődületes marhaságot és elment kávézni. Az olvasói reakciókat végignézve: minden hozzászóló kínosan kerüli a tévedés említését (kivéve azokat, akik kizárólag azt említik), és kórusban gyűlölik Stumpfot. Nem mondom, én sem kedvelem, volt már gondom miatta, de, mint a jereváni rádió válaszában, nem ezért szeretjük. Illetve, esetünkben nem ezért nem szeretjük, ugyanis ez egy hazugság.

Igen, nekünk hazugság a Pesti Srácok bombasztikus, propagandaírása, és objektíve az is – de az elkötelezett olvasó számára szubjektíve színigaz! És az életben nem fogjuk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, a tényeket mellékkörülményeknek tekinti, és nem hagyja magát tőlük zavartatni.

Akkor lássuk a harmadik esetünket, kedves Watsonom. Ez amerikai történet: mészárlás zajlott egy régi, veretes, annapolisi szerkesztőségben, a lap annyira régi, hogy a kiadóvállalata 1727-ben kezdte a szakmát, de a mostani orgánum, a Capital Gazette jogelődjét is 1884-ben alapították. Szóval, volt hagyománya a lapnak.

Most meg öt halottja és rengeteg sebesültje van.

„Az elkövető Jarrod Ramos 2012-ben rágalmazásért beperelte a Capital Gazette-et, miután a lap, bírósági iratok alapján arról írt, hogyan zaklatott a férfi egy nőt. A férfi trágár e-mailekkel zaklatta a nőt, és azt üzente neki: ölje meg magát. Ramost elítélték zaklatás miatt, de amikor a Capital Gazette megírta a történetet, arra panaszkodott, hogy a lap nem korrekten mutatta be a dokumentumokat. Ezért perelni is próbált, de bíróság végül elutasította a keresetét.” (Index)

Ezek után ment be Ramos a szerkesztőségbe egy shotgunnal.

Szakmai szempontból ennél simább ügy nem létezik. A dokumentumok a bíróságról származtak, a bemutatásuk nem véleményt támasztott alá, hanem jogerős ítéletet, világos, hogy Ramos keresetét elutasították, ugyanis kicsit sem volt igaza.

Objektíve.

Szubjektíve, Ramos saját kicsiny, beteg világában ő volt az Üldözött Ártatlanság, aki ellen összeesküdött a gonosz sajtó és az álnok bíróság. Jarrod Ramos végső soron azért mészárolt le öt ártatlan újságírót, mert nem tudott és nem is akart különbséget tenni a szubjektív és az objektív igazság között.

Tetszik már érteni, hol a baj? És nem csak a sajtóban, nem csak a kommunikációban.

Ez nagy, általános betegség.

Szerencsére az esetek nagy részében a véleményünk egybevág a tudatunktól független valósággal, így életben maradunk, mert nem alakul ki az a nézetünk, hogy keresztül tudunk sétálni a közeledő bécsi gyorson, de egyre gyakrabban kerül szembe egymással a szubjektív vélemény és az objektív tény. Egyre kevesebbet mérlegelnek az emberek, egyre többet hisznek.

Márpedig, amíg azt akarjuk, hogy hazudjanak nekünk, addig fognak is.

Ne a sajtóban vagy a kommunikációs eszközökben keressük a hibát, a hiba a fogadó közegben, vagyis bennünk van.

A valósággal szemben hosszú ideig még soha nem sikerült érdeket vagy véleményt érvényesíteni, egy darabig menni szokott, de aztán kiderül, hogy a csodafegyver nem létezik, az örökmozgó sem és a petróleum sem gyógyítja a rákot, minek következtében a dolgoknak csúnya végük lesz.

A valóság azonban mégis folyamatos ostrom alatt áll, mindenki azt hiszi, hogy lényegtelen. Rövid távon el is érnek némi sikereket – hosszú távon mindig a tények győznek.

Kérem, ne tessenek hinni.

Gondolkodni, mérlegelni tessenek.

És nem a sajtó, nem az internet, nem a Facebook a hibás.

Ügyes ember egy karika sajttal is tökön tudja szúrni magát, ha nagyon akarja.

Az eszköz ártatlan. Az elkövető a vétkes, még ha maga ellen vétkezik is.

És mostanság egyre többen próbálkoznak ezzel.

Szele Tamás

Kérem, most sajnos hideg leszek és kimért. Számos kollégám fogja méltatni majd a mai napon tett közjogi gesztusokat különböző sajtótermékekben, forró szavakkal, hálával vagy indulattal, én azonban inkább távolról sem véletlen egybeesést látok Áder János mai tetteiben. Semmi sem véletlen, így az sem, hogy pont ma adott kegyelmet Geréb Ágnesnek.

De lássuk magát a hírt, frissen, ahogy elénk perdül az MTI-ből.

„Jog-államfő 
Kegyelmet kapott Geréb Ágnes

Budapest, 2018. június 28., csütörtök (MTI) - Kegyelmet kapott Geréb Ágnes Áder János államfőtől, így nem kell a szülész-nőgyógyászra kiszabott szabadságvesztés büntetést végrehajtani - derül ki a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) honlapján csütörtökön megjelent közleményből.

A KEH Sajtóigazgatósága kommünikéjében azt írta: a Fővárosi Bíróság 2011. március 24-i és a Fővárosi Ítélőtábla 2012. február 10. napján kelt határozatával jogerőre emelkedett ítéletében Geréb Ágnesre kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását az államfő kegyelemből elengedte. Ugyanakkor a mellékbüntetést, azaz az szülész-nőgyógyász orvosi, valamint a szülésznői foglalkozás gyakorlásától való eltiltást érintetlenül hagyta, és a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés iránt benyújtott kegyelmi kérelmét is elutasította a köztársasági elnök.

A közlemény megjegyzi: Áder János az alaptörvény vonatkozó rendelkezése alapján - figyelemmel az igazságügyi miniszter előterjesztésére - hozta meg döntését a kegyelmi ügyben.

Geréb Ágnes ellen otthonszülési ügyek miatt emeltek vádat. Az egyik esetben ikerszülésben az egyik gyermek holtan jött világra, a másikban pedig a gyermek maradandó egészségkárosodást szenvedett, és fél évvel később meghalt.

Geréb Ágnest jogerősen két év fogházra ítélték, és tíz évre eltiltották a szülész-nőgyógyász orvosi és a szülésznői foglalkozástól.”

A címben említett „jog-államfő” kifejezés valószínűleg véletlenül sikerült ilyen tragikomikusra, elgépelték, összecsúszott, mint amikor valaki sietve akarja dicsérni Orbán Viktort, és „miniszternököt” ír – az is megesett a minap a Facebookon. De térjünk vissza a hírre.

Kegyelmezett Áder?

Kegyelmezett.

Jogában állt?

Jogában állt.

Szép tőle?

Szép tőle.

Geréb Ágnes megérdemelte a kegyelmet?

Meg, ezerszeresen is meg. Ugyan érdemelt volna kicsit többet is belőle, de ennyi jutott, továbbra is eltiltva marad, de legalább börtönbe nem kell mennie.

Akkor, kedves polgártársak, mielőtt elolvadunk a hálától és elkezdjük méltatni Áder érdemeit hidrológiától környezetvédelmen át emberi nagyságáig, nézzük már meg: tett ő ma valami mást is?

Tett bizony.

Aláírta, mégpedig szó nélkül a hetedik alaptörvény-módosítást és a Stop Soros törvényt. Azért mondom, hogy szó nélkül tette, azért fontos ezt hangsúlyozni, mert korábban, az alaptörvény negyedik módosításának elfogadásakor azonban külön közleményben tette egyértelművé: alkotmányos kötelezettsége az alkotmánymódosítás aláírása. Az alaptörvény nem ad lehetőséget az államfőnek arra, hogy a módosítást megfontolásra visszaküldje az Országgyűlésnek vagy az Alkotmánybíróság vizsgálatát kérje. Tehát, a rendszer nem teszi számára lehetővé, hogy az alaptörvény-módosításokat ne írja alá.

Akkor most gondolkozzunk.

Egyrészt kegyelmet adott egy bizonyos, régóta húzódó, igazságtalan, de legalábbis erősen vitatott ügyben, másrészt viszont zokszó nélkül írta alá azokat a törvényeket, módosításokat, amik általában rácsukják a koporsó fedelét a magyar demokráciára.

Aki akarja, veheti úgy, hogy a lelkiismeretét nyugtatta meg a kegyelemmel (melyről különben nem túl nevezetes, ritkán gyakorolja ezt a jogot), a háborgó lelkiismeretét, amely nem hagyja nyugodni a demokrácia sírba tétele miatt.

Aki meg másképp akarja, az úgy veheti, hogy nem véletlen, miszerint ezt a kegyelmet aznap adta, amikor a nagyon káros törvényeket, módosításokat aláírta: így nem lehet egyértelműen ellene fordulni, rá haragudni. Hiszen lám, milyen jó ember ő, kegyelmez is, ha teheti.

Mondjuk a kegyelem megadása a kegyelmi kérvény célba érése után bármikor lehetséges: a másik fajta aláírás viszont tényleg a mai naphoz volt kötve. Azt se előbb, sem később nem tehette.

Egyszóval, döntse el ki-ki magának, Áder János jó ember vagy rossz ember.

Szerintem ravasz ember.

És nem is buta.

Ugyanis ha bárki szóba meri most hozni az alaptörvény-módosítást, a Stop Sorost, azonnal hozzá lehet vágni ellenpontként a kegyelmi gesztust, azonnal lehet hálátlannak nevezni.

Ügyes, ügyes.

Abból is haszna van, ha kegyelmez.

Szele Tamás

Döntő fontosságú volt a tegnapi nap a közeljövőnk szempontjából, három olyan igen érdekes törvényjavaslat is a Parlament elé került, amiknek a hatását szó szerint a bőrünkön fogjuk érezni: nagyobb baj, hogy bele sem gondolunk abba, milyen következményei lesznek az elfogadásuknak, ugyanis ha belegondolnánk, már minimum kétmillió ember ordítana az utcákon.

Mondjuk mindenki érteni véli őket, csak az a szomorú valóság, hogy a javaslatok szövegét alig néhányan olvasták el, pedig tanulságos. És aki elolvasta, az sem mind érti, szóval megpróbálom, ha nem is teljesen, de elmagyarázni, milyen világ jön. Nem teljesen, mert ha minden részletre kitérnék, olyan hosszú lenne, hogy ezt sem olvasná el senki.

Így se lesz rövid.

Tulajdonképpen három törvényjavaslattal van dolgunk, az egyik a gyülekezési jogot szabályozza, a másik a hajléktalanok köztéri tartózkodását tiltja (ezt a szabálysértési törvény módosítási javaslatába csomagolták), a harmadik meg a magánélet védelméről gondoskodik. Egyik szőke, másik barna, harmadik meg csodaszép, ahogy a népmese mondaná. Akkor essünk nekik.

A gyülekezési jog szabályozása a leghosszabb, és ebben is van a legtöbb furcsaság: kezdjük rögtön azon, hogy amit eddig „rendezvénynek” hívtak, annak a neve ezentúl „gyűlés” lesz. Akkor lássuk, a törvényjavaslat szerint mi is az a gyűlés.

„2. § A gyűlés fogalma

E törvény alkalmazása során gyűlés a legalább két személy részvételével közügyben való véleménynyilvánítás céljából tartott nyilvános összejövetel.

A gyűlés nyilvános, ha ahhoz bárki szabadon csatlakozhat.”

Tessék? Igen, jól tetszettek olvasni: már a definíció is gumiból van! Ugyanis abba, hogy legalább két személy nyilvánít véleményt közügyben a világon minden belefér. Az is, ha lemegyek a kocsmába, és megkérdem a Zoli kocsmárost, hogy van – ha elkezd panaszkodni a gazdasági helyzetre, vagy ha én szidom az árakat, az már közügy, akkor mi már politikai gyűlést tartunk. Gyűlés tehát – a kétszemélyes határ miatt – minden beszélgetés, amiben közügyekről esik szó, hangzik el vélemény. Ha nagyot fékez a troli, és orra esek, nem szidhatom hangosan a sofőrt, mert a tömegközlekedés közügy, és nem vagyok egyedül a járaton. Illetve, ha megteszem, az troli azonnal gyűléssé változik jogi szempontból. Tehát jogilag elmondható, hogy ez a meghatározás minden vélemény kinyilvánítását és gyakorlatilag minden beszélgetést politikai gyűléssé tesz.

Persze, azért ennek is van hátulütője. Tegyük fel, én lemegyek a Baross térre és elkezdem szidni a rendszert. Megáll egy utcaseprő és hallgatja – ez esetben megvalósítjuk a be nem jelentett politikai gyűlés cselekményét, szerencsére arrafelé sok a rendőr, feloszlatnak kettőnket, be is vihet akármelyik hamarjában. Az ám, de ha nem fogom be a számat, míg bekísér, mi is ketten vagyunk, mármint a rendőr meg én, tehát mi is gyűlést képezünk, és mivel én tovább szidom a rendszert, közügyekről is lesz szó, tehát nincs más megoldás, újabb rendőrt kell kiküldeni, hogy ezt is oszlassa fel, és ez így megy tovább, az idők végezetéig vagy amíg be nem érünk a kapitányságra. Ott meg engem magánzárkában kell elhelyezni, hogy ne kövessek el folytatólagos jogsértést, mert a közös zárka is gyűléssé változik, ahogy kinyitja az ember a száját.

Érdekes lesz ennek az alkalmazása, nyilván azért van gumiból a meghatározás, hogy tetszés szerint bármire alkalmazni lehessen, mert különben misére járni is politikai tett lesz: ott azért mindig többen vannak kettőnél, hiszen valakinek ministrálni is kell, és tagadhatatlan, hogy közügyekről esik szó. Legfeljebb annyi mondható el, hogy a mise a forgalom rendjét nem zavarja, a körmenet viszont akár zavarhatja is. Iskolába se engedjük el a gyermekeinket, ott is sokan vannak és összevissza beszélnek, mi se járjunk el dolgozni, mert ki tudja, ki mit mond, a kocsmapultnál is hallgassunk nagyokat – tulajdonképpen a Hacsek és Sajó is egy be nem jelentett politikai gyűlés lesz ezentúl.

Egyszóval, Hacsek, ne csoportosuljunk így ketten a kávéházban, mert jön a rendőr.

Summa summarum: minket eltiltottak a közügyektől.

A gyülekezési törvényjavaslatnak még vannak igen szép pontjai, ugyanis ha átgondoljuk a dolgokat, be kell látnunk: nem elég valamit, akármit, bármit politikai gyűlésnek minősíteni, arról is gondoskodni kell, hogy feloszlatható legyen. Mikor feloszlatható, illetve betiltható vagy nem engedélyezhető egy akárhány résztvevővel bíró politikai gyűlés?

„A gyülekezési hatóság a bejelentés beérkezésétől számított 48 órán belül a gyűlésnek a bejelentésben megjelölt helyszínen vagy időpontban való megtartását megtiltja, ha az egyeztetést követően rendelkezésre álló információk alapján megalapozottan feltehető, hogy a gyűlés a közbiztonságot vagy a közrendet közvetlenül, szükségtelen és aránytalan mértékben veszélyezteti, illetőleg mások jogainak és szabadságának szükségtelen mértékű és aránytalan sérelmével jár.”

Ez megint lehet akármi, ha tegyük fel, azért tüntetek, hogy nevezzék Hümérnek az Állatkertben született vízilóbébit, és Mari néni Hugónak akarja neveztetni, elég annyit szólnia a rendőrségen, hogy ez neki sérti a személyes szabadságát, illetve meglátása szerint veszélyezteti a közbiztonságot a mi gyűlésünk. Akkor annak annyi is. Sok lesz a Mari néni, Pista bácsi.

Aztán meg, ezentúl minden gyűlésnek kell legyen vezetője, aki felel érte. Eddig is kellett szervező, csak nem mindig azt tekintették felelősnek. Aztán a gyűlést legfeljebb három hónappal, és a felhívás, meghirdetés előtt legalább 48 órával kell bejelenteni: eddig úgy ment a dolog, hogy az ember meghirdetett egy ilyesmit a Facebookon, meglátta, hányan akarnak eljönni, és ha kevesen, be sem jelentette a rendőrségen, mert egyszerűen nem tartotta meg – a gyakorlat mindig is azt mutatta, hogy a hős FB-os tiltakozóknak, bejelentkezőknek az egytizede jelent meg aztán a helyszínen, tehát ha ezren jelezték a részvételt, abból eljött száz, a többi kilencszáz bejelentkező meg otthonról szidta a megjelenteket, mivel kevesen voltak. Bizonyos határ alatt érdemesebb volt meg sem tartani a „gyűlést”. No, ennek vége: most már csak a bejelentés után lehet egyáltalán meghirdetni az eseményt, minden demonstráció (jaj, bocsánat: gyűlés) lutri lesz.

Viszont lehet spontán gyűlést is tartani. Más néven sürgős gyűlést.

„Nem kell a gyűlést bejelenteni, ha a gyülekezés egy, azt közvetlenül megelőző indokból, tervezés és szervező nélkül alakul ki.”

Itt megint komoly jogi játéktér alakul ki azzal kapcsolatban, hogy az indok mennyire közvetlenül kell megelőzze a gyűlést, ha ugyanis mondjuk én általában akarnék tiltakozni a kormány különböző intézkedései és politikája ellen, az nem sürgős: tegnap is ilyen volt, várhatóan holnapra sem változik meg. Ha azonban egy bizonyos intézkedésük ellen tiltakozom, akkor jó lenne tudni, mennyi az az időintervallum, amibe a sürgősség fogalma még beletartozik? Egy nap, két nap? Öt perc?

Az egyetlen kellemes intézkedés ebben a jogi katyvaszban az, hogy tilos lesz „erőszakot közvetítő vagy megfélemlítő jellegű félkatonai vagy ahhoz hasonló ruházatot” viselni a gyűlések alatt, tehát a Magyar Gárda vagy a Betyársereg majd masírozhat civilben.

És, kérem, még csak az első törvényjavaslatot futottuk át, azt is csak nagyjából!

A másik is nagyon fontos, ez a hajléktalanságot minősíti szabálysértésnek. Az a címe, hogy „Életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése”. Mármost a cím csalóka, ugyanis nem a szabályok megsértéséről szól, hiszen ilyenek itt nincsenek is, hanem arról, hogy maga az életvitelszerű közterületi tartózkodás is szabálysértés.

Az kiderült, mit akarnak kezdeni a szabálysértő hajléktalanokkal: „az e törvényben foglalt feltételek fennállása esetén közérdekű munka szabható ki. Ha az elkövető a közérdekű munka elvégzését nem vállalja, elzárás szabható ki.” Figyelem: nem közmunka! A közérdekű munka a büntetőbíróság által kiszabható büntetés, amelynek értelmében a közérdekű munkára ítélt személy köteles a részére meghatározott munkát hetenként legalább egy napon, a heti pihenőnapon vagy a szabadnapján díjazás nélkül végezni. Régi eleme a magyar büntetőjognak, még az ötvenes években vezették be, igaz, akkor javító-nevelő munkának hívták. Azonban, a mostani javaslat szerint „ha az elkövető a közérdekű munka elvégzését nem vállalja, elzárás szabható ki.”

De mondjuk, vállalja. Addig is hol lakik? Nyilván nem az eddigi közterületen, hiszen az folytatólagos jogsértés lenne, hanem – a javaslat megfogalmazásában - „a jelenlévő hatóság vagy más szerv felajánlott segítségét elfogadva együttműködik a hajléktalan személyek részére fenntartott ellátások igénybevétele érdekében.” Magyarul, bemegy a szállóra.

Csak éppen pontosan harmadannyi férőhely van a szállókon, mint ahány hajléktalan – és ez egy óvatos becslés. De a tömeges bebörtönzésnek is akadályai vannak, a magyar büntetésvégrehajtás annyira túlterhelt, hogy az elítéltek szó szerint sorba állnak a büntetésük letöltéséért.

Ez épp úgy tökéletesen végrehajthatatlan törvény lesz, mint a gyülekezési, viszont biztosítja a lehetőséget arra, hogy bármikor és bárhol alkalmazzák, bárki ellen – ezek tulajdonképpen nem is törvények, hanem Damoklész ügyesen előkészített kardjai.

No, akkor lássuk, mi lesz a magánélet védelmével, mert az szintén nagyon szép.

Eddig is bárki beperelhetett bármilyen sajtóterméket (sőt, akár magánszemélyt is) a személyiségi jogai sérelme miatt, hiszen azok eddig is gumiból voltak, van némi praxisom sajtóperekben – no, ezeket most még sokkal könnyebb lesz indítani. Két paragrafus miatt. Az első általános.

„A magánélet tiszteletben tartásához való jog megsértését jelentheti különösen az egyén által megőrizni kívánt személyes adattal, titokkal, képmással, hangfelvétellel való visszaélés, vagy a becsület és a jó hírnév megsértése.”

Tehát ha azt írom Zuzmó Gézáról, hogy eladta a Rottenbiller utcát és a Nyugati Pályaudvart, akkor ő beperelhet abban az esetben is, ha mindkét állítás igaz: ugyanis függetlenül attól, hogy valós az állítás, ez mégis sérti az ő jó hírnevét. Ez eddig is így volt. A képmással való visszaélés az új(abb) elem itt: ha valaki készít egy mémet a miniszterelnök gatyájáról, már el is követte. A másik paragrafust viszont már kifejezetten a közszereplőkre szabták.

„2:44. §

Közéleti szereplő személyiségi jogának védelme

A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja; azonban az nem járhat a magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével.

A közéleti szereplőt a közügyek szabad vitatásának körén kívül eső közléssel vagy magatartással szemben a nem közéleti szereplővel azonos védelem illeti meg.”

Dióhéjban: ez is bármire vonatkoztatható, mármint ami a közszereplő magánügyeit illeti, így tehát veszélyes lesz az ilyen embereknek akár a családi viszonyait is elemezgetni. Nekik se rokonuk, se ismerősük, se utódjuk, se boldog ősük nem lehet, legalábbis a sajtóban nem, ők ismeretlen helyen laknak és pont annyit tudunk a magánéletükről, amennyit ők elmondanak, de még ezt a keveset sem lesz okos emlegetni.

Szentek lesznek a közszereplők és sérthetetlenek. Bár mondjuk az határeset, ha Pataki Attilát elrabolják az ufók: amennyiben a zenész közszereplőnek minősül, az esetben ha otthonról rabolták el, nem jelenhet meg a sajtóban az eset, ha közterületről, akkor igen.

Gyönyörű világ jön, kérem, amiben el sem kerülheti az ember a törvénysértést. De hiszen ez is a céljuk ezeknek a javaslatoknak.

Nem, nem az, hogy mindenkit becsukjanak.

Az, hogy mindenki tudja: bármikor becsukható, bármikor lehet elég ok előkotorni azt a kartotékot.

Hogy mindenki zsarolható legyen, mindenki féljen.

Az ilyen politikai rendszereket nevezzük diktatúrának.

És nem, nem tiltakozik senki ezek ellen a kis jogi változások ellen.

Mindenki azt hiszi, hogy ezek csak másokra fognak vonatkozni.

Dehogyis, kérem: ezeket rövid úton megszavazzák és utána mindenkinek megváltozik az élete.

Brettschneider detektív már elindult a Kehelybe.

Vagy, ha úgy jobban tetszik: Annuska már kiöntötte az olajat.

Szele Tamás

A történet rövid és szomorú: Kenichiro Okamoto, a Hagex néven ismert japán blogger halott. Mint azt a Guardian írja, épp előadást tartott a közösségi oldalon támadó viták békés kezeléséről, a végén kiment a mosdóba, a hallgatóság egyik tagja követte, és több késszúrással végzett vele, hátulról, különös kegyetlenséggel.

Van, hogy egy előadás ennyire sikeres.

Mármost ez a hír borzalmas, és én is azt szoktam javasolni mindenkinek, hogy inkább éljen vita esetén a letiltás lehetőségével, mielőtt elfajulnak a dolgok – ennek terápiás előnyei is vannak, én nem idegesítem tovább azt, akit letiltottam, ő főleg nem idegesít engem, jobb, mint a nyugtató, tulajdonképpen még pénzt is kérhetne az ember érte, mert hatásosabb, mint akármilyen terapeuta. Aztán meg lehet, hogy nem széplelkű megoldás, de még mindig jobb, mintha ámokot futna az ember, ugyanis egészen egyszerűen annyi idő a világon nincs, hogy mindenkivel minden égetően fontos kérdést alaposan megbeszéljünk, különös tekintettel arra, miért is kívánja az illető, hogy dögöljünk meg.

Vagy nem azt kívánja, hanem azt, hogy küldjünk neki pénzt, sokat, ötpercenként, öljük meg az anyósát, belezzük ki a felső szomszédját, változtassuk meg a kedvéért az államrendet oly módon, hogy belőle a világ istencsászára legyen, és mi maximum a gumicsizmáját pucolhassuk, mindezt ingyen és bérmentve, puszta lelkesedésből, mert ha valaki, ő aztán megérdemli. És ha mindez megvan, javítsuk meg nála a bojlert is. Mi az nekünk, mi úgyis csak a gép előtt bohóckodunk, bezzeg ő kőszenet fejt naphosszat a gangon, sajtárba, és csak ma kétszer leütötte a hajókötél, valamint éjszaka font, nappal mosott.

Nem is nagyon fogadom el mostanság az ismerősnek jelöléseket, ha okom nincs rá, ugyanis még régi beszélgetőpartnerek is képesek megbolondulni a kedves magyar közélet hatására, és egészen egyszerűen tényleg nincs ideje az embernek egy-egy ötórás veszekedésre, melynek végén úgyis letiltás következik, mivel a digitális hiranát még nem találták fel, így aztán csak verbálisan lehet össze-vissza kaszabolni az embert. Az ugyan még jobb, ha egy csoport támad ránk, ugyanis akkor következik a lincselés, mondjuk azért, mert szeretjük a pacalpörköltet vagy száraz tápot adunk a macskának. Mindkettő az eretnekség és a hazaárulás biztos jele, a legjobb, ha beismerjük vétkünket, apart kis máglyát rakunk és megégetjük magunkat, hogy nemes és nagytiszteletű ismerőseink ezzel se fáradjanak.

Ezeknek a kedves ismerősöknek van pár alfaja, mint általában a ragadozóknak szokott lenni, kategorizáljunk!

1. Lejma néni, Lejma bácsi. Lejmáék. A Lejma család valóban rossz anyagi helyzetben van, mondjuk én sem vagyok olajsejk vagy maharadzsa, de az ember segít, ha tud: segít egyszer, kétszer, tizennyolcszor, míg meg nem látja, hogy az ő nevében gyűjtést rendeznek a fürdőszoba kibővítésére jacuzzival. Mert ennyi mégiscsak jár. Lejmáék letiltásra kerülnek, ismerősök beszámolnak arról, hogy utólag azt terjesztik az emberről, miszerint templomrabló és két óránként liliomot tipor.

2. Sapphó, Leszboszról. Kék harisnyában. Alanyi költőnő, különös tekintettel elhagyott verébfiak augusztusi fagyoskodásáról írott poémákra. Kérései: írjunk fülszöveget a soha meg nem jelenő kötetéhez, intézzük el, hogy jelenjen meg az Élet és Irodalomban, intézzük el, hogy senki más ne jelenhessen meg az Élet és Irodalomban (ez utóbbi fontosabb), hozzuk el neki a Hóreb hegyét és szüljünk a macskája helyett. Ő ezt megérdemli, mert szép a lelke, és ha nem kapja meg, sír.

3. Viceházmester és vidéke. Azonnal találkozni akar az emberrel, mérhetetlenül fontos ügyben, ha nem megyünk el, a Hatodik Flottát felrendelik Alaszkába és a velencei Dózse-palotában kitör a Krakatau. A találkozón whiskyt kér, amit mi fizetünk, és elmeséli, hogy a felső szomszédja droglabort működtet kis, szürke földönkívüliek pénzén, mely intézmény húsz centi szélességben beáztatta a fürdőszobája plafonját, és azonnal szálljak ki a helyszínre, valamint végezzem ki a szomszédot, ha lehet, bestiális kegyetlenséggel. Hogyhogy nem vagyok hatóság? Mi az, hogy bizonyíték? Ő már levelezett annak idején a Szabad Néppel is, ott bezzeg nem beszéltek ilyeneket!

4. Salamon király. Salamon király bölcsebb, mint maga a Mindenható, ugyanis Ő mindent tud, Salamon király mindent jobban tud. A T'ang-kori ókínai sertéstenyésztők népies műdalaitól kezdve a torlósugár-hajtóművekig mindenhez jobban ért. Ha lát valamit, nem hiszi el, előbb bebizonyítja, hogy ilyen nincs is, aztán nekitámad annak, aki szerint van. Előszeretettel oktat rabbit Tórára, papot Bibliára, mozdonyvezetőt menetrendre. Jobbára ártalmatlan, ha letiltjuk.

5. A Küldetéses Ember. Mindkét nemben előfordul, szent láng ég kebelében, szólhatna is már valaki a tűzoltóknak emiatt. Mindig épp világmegváltáson dolgozik, ami sikeres lesz, amennyiben mi elmegyünk neki aláírást gyűjteni, tüntetni, rászavazunk a kedvenc politikusára, elmosogatunk helyette és kisebb összegekkel támogatjuk is az ügyét. Bagatell, mondhatnánk. Elvárja, hogy bárkivel összevesszünk a kedvéért, ha felkoncoljuk az illetőt, még jobb. Gyógyíthatatlan.

6. A Régi Haver. Igen, harminc éve megittunk együtt annyi sört, hogy azon nem megfordulna, hanem eltévedne egy tolóhajó, ez igaz, csak azóta eltelt harminc év, melyet ő a Tuamotu-szigetcsoporton vagy Szenegambiában töltött, ahol is most már jól menő gumilyukasztó vállalkozása van, páros hónapokban nem is deficites, szóval ő sokat tapasztalt, világlátott ember, és kötelesek vagyunk hallgatni rá. Első körben hagyjuk abba az írást, mert minek is firkálunk annyit, másodikban lépjünk be egy általa megjelölt szélsőséges politikai pártba, melynek soraiban gyújtsuk fel az országot mind a négy sarkán, de előtte ne feledkezzünk meg földi vagyonunk átutalásáról az ő számlájára. Ez az egyetlen megoldás a világ problémáira, különben jönnek a gyíkemberek. De ha már semmi egyébre nem vagyunk hajlandóak, vegyünk tőle mágnesezett cipőfűzőt.

7. Lenin a Szmolnijból. Régen minden jobb volt, de ezt nem tudhatjuk nála jobban sőt, egyáltalán nem tudhatjuk, mert ő ott volt és akkor. Ja, hogy mi is? Hogy egyidősök vagyunk? Ugye, hogy jobb volt? Mi az, hogy nem? Mi az, hogy csak annyival volt jobb, miszerint fiatalok voltunk? Az isiászt is a kapitalizmustól kapta, indul is bevenni a Téli Palotát, pedig az nem jó fájdalomcsillapító.

8. Göbbels néptárs. Ugyanaz, széljobbról. Képes utólag, pusztán a szájával megnyerni a második világháborút, de főleg a kurszki anyagcsatát. Azt öt perc alatt kétszer, akár a kupolában is, védőháló nélkül. Az isiászt a kommunizmustól kapta.

9. Honmentő Hugó. Tudja, milyen embercsoportnak köszönhető az ország minden baja. Tegyünk vele együtt ezek ellen. Hogy történetesen mi is ebbe a csoportba tartozunk? Na és? Tegyük magunk ellen, minimum dőljünk kardunkba, vagy követeljük igazságos megbüntetésünket. Olyan nincs, hogy ártatlanok vagyunk és ő hülye. Rendszerint gumiszobában vagy igazgatótanácsban végzi, néha parlamenti frakcióban. Napalmmal sem kiirtható.

10. Levendula nénike. Bű és báj, csipkés terítők és kismacskák veszik körül rózsakertjében, hol dudorászva főzi a mérget, ibolyaszín ruhácskájában, két másik vészbanyával. Intrikus, gonosz, szemforgató és bármire képes céljai érdekében. Tulajdonképpen nem akar ő semmi rosszat, csak az ismert világegyetem átalakítását mosókonyhává, azért, mert csak. Darth Vader visítva menekül előle. Ő találta fel a Halálcsillagot.

11. Intim Pista. Minden kilométerkőnél ott van, mindenkit ismer, akivel nem voltak együtt katonák, azzal együtt voltak civilek. Bizalmasan elárulja az embernek azokat a titkokat, amikből egy szó sem igaz. Ha megírjuk, biztos a sajtóper. Tanúnak nem érdemes beidézni, a bíróság előtt megesküszik, hogy nem is ismer.

12. Kávéházi Konrád, ismert kereszteslovag és palotagróf. Tökéletesen tisztában van Barbarossa Frigyes udvarának belső ügyeivel, ezen kívül semmivel, de ezzel annyira, hogy másról nem is tud beszélni. Beszél is. Naponta másfél órát, telefonon. Csak akkor hagyja abba, mikor jelezzük, hogy épp haldoklunk, Hattin Szarvainál a Fekete Halálban, és a temetésünkre se jöjjön el, mert fertőzünk. A gondolatot azért még befejezi. Utána nyugodhatunk békében. Másnapig. Képes megtalálni a túlvilágon is.

13. Pampalini, a hírvadász. Ül hosszú, méla lesben, várja, hogy posztoljunk valamit. Ha megtörténik, már viszi is valamilyen sajtótermékhez. Lukat vág a közepébe, kitűzi a ház elébe, és lehet is lőni ránk. Ha kérdőre vonjuk, megsértődik: hogyhogy nem nyilvános? Hiszen ő is látta. Azonnal le kell tiltani.

14. Szerénke, a diszkrét. Minden családi eseményét és üzleti tevékenységét a mi oldalunkon osztja meg, „mert ott sokan látják”. Különben is, vegyük meg a használt autóját. Ha nem vesszük meg, adjuk el legalább. És nézzük meg, milyen szép virágot szedett a harmadunokahúga. Javasolt az idővonal biztonságossá alakítása.

És ez még csak az eleje. Körülbelül negyvenszer ennyi alfaj ismeretes, ezek inkább a háztáji, szelídebb lények voltak, akikkel gyakrabban találkozhatunk kicsiny gazdaságunk berkeiben és óljaiban.

Kérem, a letiltás nem gyilkosság, éljünk ezzel a lehetőséggel, ha nem akarunk megőrülni. Persze, van más megoldás is: szegény Kenichiro Okamoto is azzal próbálkozott, hogy emberségesen kezelje a kínos helyzeteket.

Hátba is szúrták párszor.

Ne jussunk el idáig.

Tessék nekem elhinni, ezek teljesen épeszű, normális emberek, átlagosak, csak hát ilyenek. Orvos sem tudna náluk defektust kimutatni.

A hülyék mi vagyunk.

Hogy szóba állunk velük.

Szele Tamás

Hogy vérfagyasztóan kezdjem, ez az ötödik emelet nem létezik, csak van, és néha embereket eszik. Ezt Stephen King is írhatta volna – tulajdonképpen javasolnám is a Mesternek ezt a történetet, az ő tollára méltó – de sajnos igaz, nem egy horrornovella. Senki sem tudja, mi rejtőzik a phenjani Yanggakdo hotel ötödik emeletén, de akármi is az, nagyon, nagyon veszélyes.

Mielőtt belevágnánk, szeretném jelezni, hogy a történetre a figyelmemet az Index kiváló írása (https://index.hu/kulfold/2018/06/25/eszak-korea_otodik_emelet_titkos_otto_warmbier/) hívta fel, mely a BBC még kiválóbb cikke (https://www.bbc.com/news/stories-44469005) nyomán született: idézni is fogom őket, természetesen. Azonban sem az Index, sem a BBC nem elemezte a jelenséget: bölcsen beérték a tények ismertetésével. Hát, egy életem, egy halálom, én itt bizony megpróbálom. Amúgy sem készülök mostanság Phenjanba. És ők sem hozzám, legalábbis tudtommal nem.

Tehát, szokásunk szerint ismertessük a tényeket, mielőtt meglátjuk, mihez kezdünk velük. Ismeretes Otto Warmbier szomorú története, maga is írtam róla (https://www.vasarnapihirek.hu/friss/egy_rendszer_vegnapjai): ő amerikai egyetemi hallgató volt, aki – talán kíváncsiságból – Phenjanba látogatott. Ott ugyan nem sok a látnivaló, sőt körülbelül az ismert világegyetem legunalmasabb úti célja, de mindenki tévedhet. A szegény diák akkor pecsételte meg a sorsát, amikor a phenjani szállodájának egyik személyzeti folyosójáról ellopott egy propagandaplakátot. Ha ugyanezt bárhol máshol teszi, a kutya sem ugat utána – csak hát a diktatúrák másképp működnek. A biztonsági kamerák rögzítették a plakátlopást, tavaly január másodikán a repülőtéren letartóztatták, és tizenöt évi kényszermunkára ítélték, mert „megbontotta az észak-koreai társadalom egységét”. A tárgyaláson sírva kért kegyelmet, mindhiába – egy ideig még levelezett a szüleivel, aztán nyoma veszett. A hatóságok szerint botulizmus alakult ki nála, és egy nyugtató bevétele után éber kómába esett. Mire hazaengedték az Egyesült Államokba, már késő volt: az orvosok nem tudták megmenteni. Súlyos agykárosodást állapítottak meg nála a boncolás után, ami azt jelenti, hogy egészen egyszerűen agyonverték.

Ez a történet bejárta a világsajtót, de azért vesszük elő, mert Warmbiert pontosan a Yanggakdo hotel ötödik emeletének látogatása során fogták el.

Akkor lássuk a hotelt. 1986 és 1992 között építette a francia Campenon Bernard cég, 1996-ban adták át a közönségnek, van benne pont ezer szoba, legalább ötven emeletes, találunk ott öt vendéglőt, kaszinót, tekepályát és uszodát, legalábbis a Young Pioneers Tours hirdetése szerint, mely kínai székhelyű társaság máig szervez oda turistautakat csoportok számára. (http://www.youngpioneertours.com/yanggakdo-hotel/). Ami nagyon különös: a kínai utazási iroda külön felhívja a figyelmet hirdetésében az „ötödik emelet rejtélyére”.

Azért ez kicsit gyanús, mint látni tetszenek majd. Ugyanis aki csak élve visszatért erről az ötödik emeletről, az mind egybehangzóan állítja, hogy a szint titkos. Mondjuk, megint nem értem, miért nem lehetett egyszerűen átszámozni a gombokat a felvonóban, a hatodikból lett volna az ötödik és így tovább, ha olyan fenenagy titkokat őrizgetnek egy nemzetközi szálloda egyik szintjén, egyszerűen nem hiszem el, hogy az észak-koreai ipar atomfegyvert képes előállítani, de nyomógombot nem, bár nincs kizárva, hogy eszükbe sem jutott ez a trükk, annyira egyszerű. De tény, ami tény: a nyilvános, vendégek számára használatos liftben nincs ötödik emeletet jelző gomb. A személyzeti liftben van, azon szoktak besurranni a kalandvágyó utazók. Vagy a lépcsőn. De mit látnak? Idézzük az Indexet egy 2011-es látogatásról.

„Találtak egy ajtót, ami nyitva volt. Beléptek. A mennyezet alacsonyan volt, és feleakkora volt a belmagasság, mint más emeleteken.  Szőnyeg helyett betonpadló volt, és jobbra-balra ajtók voltak a folyosón. Az egyik nyitva volt, a  küszöbénél levetett cipő. Benéztek, de senkit nem láttak bent. Láttak viszont biztonsági kamerákat, tévéket, amelyeknek a képernyőjén hálószobák képe ment. Minden bizonnyal itt figyelték meg a vendégeket.

A falak élénk színű, Amerika- és Japán-ellenes propagandafestményekkel és poszterekkel volt tele. Sok kép Kim Dzsongilt éltette. Egy feliraton az állt: „Ez a bomba amerikai gyártmány. Minden amerikai gyártmány az ellenségünk. Álljunk százszoros bosszút az amerikaiakon”. Alighanem azoknak a helyieknek, akik egész nap nyugati turisták életéről hallanak sztorikat, megerősített propaganda kell, hogy ne bizonytalanodjanak el.

Hirtelen egy férfi közeledett. „Eltévedtek?” kérdezte nyugodt hangon, angolul. Az igen válaszra a lift felé igazította útba őket, de nem kísérte ki őket, és mérgesnek sem tűnt, úgyhogy a csapat titokban tovább folytatta a felfedezést. Találtak ajtót, amely mögött téglafal volt. Egy másik egy lépcsőhöz vitt, ami egy újabb szűk szintre vezette őket.

Egy emelet volt az emeleten belül. Zárt ajtók és propagandaposzterek között mentek. Újabb emberrel futottak össze, aki ismét kérte őket, hogy menjenek vissza a szobáikba.”

Eddig a leírás, ami Calvin Sun The Monsoon Diaries című (http://monsoondiaries.com/) nyilvános blogjáról származik – de videóztak is akkor, az is nyilvánosan elérhető, megtekinthető bárki számára.

Hát, ez bizony elég ijesztően néz ki. Említik a források még egy eltévedt skót turista esetét is, aki szintén betévedt erre a szintre, de őt is elengedték, egy ausztrált is említenek – kérem, körülbelül ennyit tudunk, nem sokat de nem is keveset.

Ha racionálisan nézzük a dolgokat, teljesen világos, mi van azon az ötödik szinten. Lehallgatóközpont, megfigyelő bázis. Nyilván, mivel vízszintesen kettéosztották, hogy két szintet kapjanak, alacsony a belmagasság, de az ilyen helyeken a komfort nem szokott a legelső szempont lenni, a hatékonyság annál fontosabb. Azt is tudjuk, hogy totális rendszerek fővárosainak nemzetközi szállodáiban a megfigyelés – minden turista bizonyos fokú megfigyelése – kötelező, mondhatni benne van a szoba árában és a full service-ben. A hatékony lehallgatáshoz pedig kell a komoly elektronika, kell a központ. A tallini Viru hotelben például ez a huszonharmadik emeleten volt, most múzeumként üzemel. De ismeretes az a vándoranekdota is, amiben a magyar látogató (sok ismert emberről mesélik) kissé ittasan beleordít az asztali lámpába a moszkvai hotelben: „Még egy láda sört, két üveg vodkát!” Öt perc múlva jön a szobaszervíz a kért italokkal.

Egyszóval, ha felforgató célokkal utazunk totális államokba, ne a hotelben tárgyaljuk meg világmegváltó terveinket. Csak hát Észak-Koreába felforgató be sem jut, de még olyan ember sem, aki csak lehetne felforgató. Attól még világos, hogy mindenkit lehallgatnak, megfigyelnek, ennek a központja lehet az ötödik szinten.

De miért van az, hogy Otto Warmbiert elítélték, megölték, mert tiltott helyre merészkedett, míg másokat, ha nem is sokakat egyszerűen útbaigazítottak kifelé, elengedték őket? Hiszen ami titkos, az titkos, amiért ölni kell, azért ölni kell.

Talán csak azért, mert nem eszik olyan forrón a kását. Calvin Sun és az ismeretlen skót, valamint a másik, ausztrál tanú útjának idején nem történt a hotelben semmi fontos. Nem zajlottak tárgyalások, nem találkoztak fehér galléros vagy gumitalpú úriemberek, nem érkeztek magas vagy alacsony vendégek Kínából, Moszkvából, Washingtonból, a belopózó turisták maximum pár nemi aktust láthattak a véletlenül eléjük kerülő képernyőkön, az meg nem egy újdonság, még Phenjanban sem. A biztonságiak pedig nem erőszakoskodtak feleslegesen – elzavarták a hívatlan vendégeket, és kész.

Ellenben 2016 január másodikán, Warmbier letartóztatásának napján már igenis folyhattak nemzetközi tárgyalások, lehettek olyan „bizalmas természetű vendégek” a Yanggakdo hotelben, akárhonnét is érkeztek, akiknek a látogatását Phenjan nem akarta nagydobra verni. Ha szegény Warmbier akár csak véletlenül is megláthatott egy ismert (vagy akár ismeretlen) arcot egy képernyőn, egy ajtón keresztül, az már a halálos ítéletét is jelenthette. Nem biztos, hogy látott ő egyáltalán bármit is – de már a lehetőség, hogy láthatott, eldöntötte a sorsát. És ne feledjük: elég gyorsan végeztek vele, fél évbe sem telt, tehát nagyon fontos lehetett, hogy tanú ne maradjon.

Otto Warmbier volt az az ember, aki rosszkor volt, rossz helyen.

Mármost ha orákulum volnék, azt is kiókumlálnám, ki járhatott annak idején Phenjanban, de erre nem vállalkozom, Drábik Jánosnak is élnie kell valamiből, ő szokott biztosat tudni mindent olyasmikről, amikről még bizonytalant is egészségtelen ismerni.

Az megint más kérdés, hogy a hotel valószínűleg kihasználja a terjedő legendát és profitál belőle, nem kizárt, hogy egy esetleges fordulat után ebből a rejtelmes ötödik szintből is múzeum lesz, ne becsüljük le a koreai emberek üzleti érzékét – de egyelőre csak pár praktikus tanácsot adnék.

Ne menjünk Phenjanba vakációzni.

Ha megyünk, ne a Yanggakdoban szálljunk meg, amúgy is drága.

Ha ott szálltunk meg, ne bóklásszunk az ötödiken.

És ha mégis odamegyünk: ne csodálkozzunk.

Szele Tamás