- Mondjuk ezt tudhattam volna, kivéve a színeket. Most megint mit sikerült eltolnia?
- Nem vettek fel.
- Hova jelentkezett? Ahogy magát ismerem, Hollywoodba.
- Á, dehogy. A tanúvédelmi programba.
- Hát mire lenne maga tanú? Mit tud maga?
- Én, kérem, végzett, nagy gyakorlattal rendelkező hamis tanú vagyok, legalább nyolc pert döntöttem már el, sikkasztások és adócsalások a specialitásom!
- Az igaz, elismerem, hogy szakember, a Simeknek sem kellett ülnie... és hol végzett?
- Sopronkőhidán. Harmaddal!
- De felvág arra a harmadra...
- Van olyan az a szakmában, mint a vörös diploma, Sajókám.
- És mi volt a diplomamunkája?
- Egy kedves, régimódi olajbarnítási ügy.
- Talán olajszőkítési, nem?
- Nem, kérem, pont azt tanúsítottam, hogy a Tiszamenti Olajkombinátban a Tisza a szőke, nem az olaj! Még most is elfutja a könny a szememet, azok a boldog, szép napok... egy reményteljes pálya kezdete...
- Na, csak azt ne mondja, hogy maga volt szépreményű ifjú is. Maga negyvenöt évesen született, itt, az asztal mellett. Szemüvegben. Isiásszal.
- Pedig voltam, és kiváló szakmai referenciáim vannak.
- Nem kellett maga a jenkiknek sem.
- Nem, ugyanis nekik tanú kellett, nem hamis tanú. Azt mondták, ha tudok valamit, szívesen megvédenek, de ha nem, védjen meg a Budapesti Ügyvédi Kamara.
- Még átkozódnak is... de hát hogy jutott eszébe ez a marhaság?
- Gondoltam, hátha leesik egy kis gyémánt nekem is.
- De hát a tanúvédelemben maga nem gyémántot kap, hanem teljes ellátást és új személyazonosságot!
- Ahogy most állok, ezekkel is tudnék kezdeni valamit.
- Mondjuk kap egy új személyit, más névre – mire jó az magának?
- Pártot alapítok. Maga meg aláír nekem.
- Azt már lekéste, mármint az alapítást, és én magának még egy születésnapi anzixot sem írok alá, mert abból is váltó lesz.
- Hát látja, ilyen az én formám. Pedig úgy szerettem volna olajsejkekkel üzletelni.
- Meg van maga akadva ezzel az olajjal, nem volt elég a szőkítés?
- Barnítás. Nem, szeretnék egyszer valódi olajat is látni. Állítólag a földből bányásszák.
- Na, azért tényleg jobban teszi, ha Amerikába megy, nálunk erre esélye sincs.
- Meg arra gondoltam, ha ügyesen forgolódok, rossz híremet költöm, hátha felvesznek a Soros-hálózatba.
- De hát az nem létezik!
- Attól még bekerülhetek.
- Hogy?
- Beleír a Bayer. Azt mondja majd, Bécsben látott. Aztán, ha mindenki tudja rólam, hogy hálózati személy vagyok, az olajsejkek is szóba állnak velem, és én leszek a gyémántfutárjuk.
- Gyémántfutár?
- Az bizony, ideadják a gyémántot, amit el kéne vinni egyiktől a másikhoz, én meg elfutok vele úgy, hogy bottal üthetik a nyomomat.
- Maga őrült, magának akkor elvágják a torkát fültől fülig.
- Ha megtalálnak. De ki keresne engem pont itt, a Külső-Lótüdő utcában?
- Magával szóbaállni is kész életveszély, még jó, hogy nem sikerült a terve.
- És maga ennek örül... Hát mondja, milyen ember maga, sajnálja tőlem a gyémántot is?
- Sajnálom bizony, de magát féltem, nem élte volna túl, ha bekerül a bandába. Hát nem jobb a békesség itt, Pesten?
- De nagyra van ezzel a Pesttel... miért, ezt túl fogom élni?
- Hát, mond valamit.
- Inkább gondolkodjunk, milyen üzletbe fogjunk, ha már ez nem jött be.
- Na, tudja mit? Aláírni tud?
- Azt tudok a legjobban. Kinek a nevét?
- Akárkinek.
- Az a specialitásom, kérem. Miért?
- Maga aláírja ezt az ajánlóívet nekem.
- És?
- Én meg eladom az ajánlását az összes pártnak, darabja ezer forint, aztán felezünk.
- Az mennyi lesz?
- Jó esetben két és fél év felfüggesztve, közokirat hamisításáért, ha nincs rossz napja a bírónak.
- Pénzben mennyi?
- Magának olyan tízezer, nekem negyven.
- Az nagyon kevés.
- Ajánlásonként, Hacsek, ajánlásonként!
- Az már mindjárt más. És miért kap maga négyszer annyit, mint én?
- Mert ez egy kockázati befektetés.
- Hogyhogy?
- Maga kockáztat, aláírja az íveket, ahány nevet ki tud találni, annyival, én addig befekszem ide a fotelbe és alszom egyet.
Kukurikú, török császár, azért ezt még én sem gondoltam volna. Pedig épp elég színes, sőt túlburjánzó a fantáziám. A Magyar Nemzet tegnapi számában megjelent írás lehetne politikai atombomba, ha elfogadjuk minden szavát, de azért a valóság ismeretében engedtessék meg az embernek némi – jóhiszemű – kételkedés.
Egy pillanatig sem állítanám, hogy a Magyar Nemzet hazudna vagy tévedne, inkább arra gondolok, hogy részinformációkat ismernek, melyeket egésznek vélnek, Ilyenformán a magam részéről valószínűbbnek találnám, hogy jóval nagyobb és jelentősebb történésekkel van dolgunk – azonban lehet, ezek valódi természetét sosem fogjuk megismerni. De hát lássuk, mit is írt a polgári napilap. (https://mno.hu/belfold/gyemantta-valt-alkotmanyos-koltseg-magyar-vedett-tanu-amerikaban-2455928)
„Furcsa, szövevényes történet jutott lapunk tudomására amerikai forrásokból. Egy magyar férfi az FBI tanúvédelmi programjában kapott papírokkal él az Egyesült Államokban, és azért kíváncsiak rá az amerikai hatóságok, mert úgy vélik, ő is egy szem volt abban a láncban, amelynek a segítségével az elmúlt években 3-4 milliárd euró, vagyis ezerháromszázmilliárd forintnak megfelelő összeg szivároghatott ki Magyarországról arab és ázsiai számlákra. A pénz – az amerikaiak gyanúja szerint – a nyertes uniós pályázatok „alkotmányos költsége”, a kormánypárti politikusok részére visszaosztott jutalék.
Az FBI-nak az a gyanúja, hogy az összeget jellemzően az MKB-ból, esetenként pedig más, a kormány által ellenőrzött magyar bankokból vették fel.
A tranzakció készpénzben történt, alkalmanként néhány millió eurós összegben, hogy aztán a futárok (ilyen volt az Amerikában védett férfi is) gyémántban vagy az arab világ párhuzamos bankrendszerén, az úgynevezett havalán keresztül vigyék külföldre, jellemzően közel-keleti vagy szingapúri számlákra. (A gyémántvilágban – információink alapján – egyes drágakövek nem ékszerként, hanem készpénz-helyettesítő eszközként működnek: a vásárlás helyétől távol is garantált áron veszik vissza bizonyos tranzakciós díj megfizetése mellett, így kis helyen nagy mennyiségű pénzt lehet országhatárokon átívelve észrevétlenül, elektronikus nyom nélkül szállítani.)
Négy napja a Magyar Nemzet megkérdezte az MKB-t, hogy az utóbbi három évben hány alkalommal vettek fel a bankból egy összegben 250 ezer eurót, vagyis csaknem nyolcvanmillió forintot meghaladó összeget, de lapzártáig nem kaptunk választ.
Az amerikaiak gyanúja szerint a pénz egy része strómanokon keresztül, arab befektetésnek álcázva jött vissza Magyarországra, hogy luxusszállodákat, kastélyokat és egyéb ingatlanokat vásároljanak belőle. Az amerikai hatóságokat azért is zavarja az illegális pénzügyi megoldás, mert a nemzetközi terrorizmust is e csatornákon (különösen a havalán) keresztül finanszírozzák, így megpróbálják a módszert tűzzel-vassal irtani.
Úgy tudjuk, az amerikai hatóságok a magyar férfi vallomása alapján konkrét nyomozati cselekményeket is kértek a magyar hatóságoktól, de harminc nap után azt a választ kapták Budapestről, hogy itteni kollégáik nem találtak semmilyen, bűncselekményre utaló nyomot. Az FBI által vizsgált pénzmosási módszer lényege az, hogy a pénz mozgása során megszakad a banki vonal, így tovább már nem köthető személyhez. A készpénz később újra visszakerül a rendszerbe, de immár legálisnak látszó, jellemzően külföldi forrásból.”
Hát, ez így, ilyen formában egy kémfilm vagy inkább krimi, ha átgondoljuk. Az közismert tény, hogy az uniós pályázatok kezelése igen jövedelmező dolog, és mifelénk nem is a legtörvényesebben űzik, ez evidencia, mely nem szorul bizonyításra. Az is világos, hogy az ilyen pénzeket mosni kell, bár a fentebb említett eljárás nem a legtökéletesebb erre a célra, csakhogy... csakhogy vannak a történetnek Achilles-sarkai.
„A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda (KR NNI) folytatott nyomozást különösen nagy értékre elkövetett pénzmosás bűntette miatt a jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó, nemzetközi elfogatóparancs hatálya alatt álló 37 éves Faidt Péter András ellen. A magyar állampolgárságú férfi 2014. június 18. és 2014. november 10. között társaival bűnszervezetben követte el a bűncselekményt. A gyanúsítottak módszere az volt, hogy több magyarországi bejegyzésű, tényleges gazdasági tevékenységet nem folytató gazdasági társaság nevében bankszámlát nyitottak különböző pénzintézeteknél, majd ezeket további bűntársaik rendelkezésére bocsátották annak érdekében, hogy azokra különböző, nem magyarországi bejegyzésű gazdasági társaságok sérelmére elkövetett csalásokból származó átutalásokat végezzenek, melyeket további bankszámlákra utaltak vagy megkíséreltek utalni.
A bűncselekmény európai uniós és magyar költségvetési forrásokat nem érintett.
Faidt Péter András társaival szemben az eljárást a KR NNI 2017. július 7-én befejezte, a Fővárosi Főügyészség 2017. november 8-án vádiratot nyújtott be. A vádlottak közül egy fő házi őrizetben van, két fő lakhelyelhagyási tilalom alatt áll.”
Tehát a rendőrség nem tagadja a pénzmosás tényét, csupán a kalandos, gyémántokkal és arab kalmárokkal teli módszer helyett nevez meg egy másik, sokkal prózaibb és gyakoribb utat. Az sokat nem jelent, hogy uniós és magyar költségvetési források szerintük nem érintettek, hiszen ha már egyszer elsikkasztottam egy összeget, nincs ráírva, honnét származik, annak az összegnek a forrása már én vagyok – és épp azért mosom, mert szeretném, hogy törvényesen lehessek is.
Cáfolt az MKB is (https://index.hu/gazdasag/2018/03/26/mnb_fbi_penzmosas/), ők sajátosan érvelnek, azt mondják: „a cikkben szereplő 1300 milliárd forintnyi tranzakciós összeg például lényegesen meghaladja az újságban említett hazai nagybank (MKB) háztartási és vállalati betétállományának teljes összegét.”
Vagyis csak azért nem érintettek, mert nincs ennyi pénzük.
Hát, akinek az a dolga, hogy cáfoljon, az cáfolni is fog. Mindazonáltal ezzel a történettel tényleg nem stimmel valami. Például nem stimmel a gyémántkereskedelmi szál. Nem kétséges, hogy alkalomadtán gyémántot is használhatnak értékhordozóként ezekben az ügyletekben, de nem bölcs dolog, ugyanis a nemzetközi gyémántpiacot nagyon alaposan ellenőrzik, éspedig 2003 óta, amikor is bevezették a Kimberley-folyamat nevű eljárást. Ennek a célja az volt, hogy ne engedje a piacra a politikai konfliktuszónákból származó köveket. Erre azért van szükség, mert ezeken a területeken jellemzően fegyveres csoportok és egyéb erőszakszervezetek kezében van a kövek kitermelése, amelyek az eladásból finanszírozzák magukat. Tessék a filmekből ismert „véres gyémánt” kifejezésre gondolni, elég csak Libériát vagy Sierra Leonét említenünk. A Kimberley-folyamat lényegében egy felügyeleti láncolat, amely nyomon követi a gyémánt úját a kitermeléstől a kiskereskedelemig. 54 tagja van, de ez igazából 81 országot jelent, mert az Európai Unió egy tagnak számít. Ezek az államok azt vállalták, hogy csak olyan tagokkal kereskednek, amelyek tartják magukat az elfogadott feltételekhez. Tehát az elképzelhető, hogy időnként becsúszik a pénzmosási folyamat rendszerébe egy-két közepesen értékes kő vagy ékszer, de egy komolyabb tételt már mindenképpen észrevennének.
A hawala már reálisabb útja lehet a tranzakcióknak. Az iszlám bankrendszer – vallási és történelmi okok miatt – nagyon nagy mértékben eltér a nyugatitól, például tilos a kamatfizetés, a kezelési költség fogalmát is másképp értelmezik és kerülniük kell a spekulatív ügyleteket (mikor „pénzből lesz pénz”). Viszont az ügylet résztvevőinek kölcsönösen vállalniuk kell, hogy biztosítják egymást a veszteségek ellen. De hát hogyan lehet akkor jövedelmező egy iszlám pénzintézet? Úgy, hogy a hozamot közös vállalkozás jövedelmének vagy ajándéknak tüntetik fel, és az adható hitel mértéke is szinte korlátlan lehet a szabályozó jog szerint. „A kölcsönösen vállalt eredménymegosztás szintén fontos az iszlám bankrendszerben. Az iszlám elveinek csak az az eredménymegosztás felel meg, mely szerint a bank nyereséget csak a hitelfelvevő vállalkozás által megtermelt nyereségből realizálhat. Az iszlám bankrendszerben a bank és a vállalkozók – a különböző ügyletek során eltérő mértékben – közösen vállalnak kockázatot. Mivel a sariaalapú bankműködés nem teszi lehetővé a kamat szedését, az iszlám bankok működése a befektetési alapok tevékenységéhez hasonlítható.” (Varga József: Az iszlám bankrendszer működése) (https://polgariszemle.hu/aktualis-szam/142-nemzetkozi-gazdasag-es-tarsadalom/902-az-iszlam-bankrendszer-mukodese)
Hát ilyen módon – hiszen ez a rendszer hatalmas mértékben alapul a kölcsönös bizalomra és felelősségmegosztásra – tökéletesen lehetséges a harmadik felek kizárása az ügyletekből és azok teljes kivonása az ellenőrzés alól. Így bizony bármilyen összeget tisztára lehet mosni vagy akár terroristákat is lehet támogatni, hiszen a pénzmozgásokba senki sem lát bele az érdekelt feleken kívül. Nem is lenne csoda, ha a gyakorlatlan magyar pénzmosók ehhez az eszközhöz folyamodtak volna, mossák bár akárkinek a pénzét is.
Csakhogy ennek ára van ám. Nem is kicsi. Egyrészt felfigyel a mosogatóra az összes kémelhárító és terrorelhárító, ha nem vigyáz – és örökké senki sem tud vigyázni. Másrészt, honnét tudjuk, hogy az a kedves sejk, üzletember vagy koronaherceg, aki merő szívességből és kedvességből segített a tranzakcióban (na, azért ajándékot elfogad ám!), nem fog kicsit később a pénzmosótól kérni egy hasonló szívességet? Hiszen az ügyeink már összefonódtak, ha ő bukik, mi is bukunk. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát a szegény nyugati sikkasztó, hogy fülig benne van a terrorszervezetek támogatásában. Pedig ő csak sikkasztani akart.
Nem egyszerű dolgok ezek, nem is köznapi embernek valók. Szubjektív érzésem az – a fentebbiek ismeretében – miszerint pénzmosás történhetett ugyan, hiszen ezt a magyar rendőrség és az FBI egyaránt elismeri. A pénz eredeti forrásairól bizonyos tudomásunk nincs, nem kizárt, hogy valóban uniós források szétosztása után kapott jutalékokból ered, de erre bizonyítékunk nincs. Az is valószínű, hogy nem egy ügyről van szó, hanem többről, melyeknek egyikében talán szerepelhetett gyémántkereskedelem is, de nem csak ennyiről lehet szó.
Az alapkérdés a megbízók személye – ugyanis bárkik is legyenek, ők kerülhettek voltaképpen kapcsolatba a hawalán keresztül a világpolitika legsötétebb (és talán leggazdagabb) köreivel.
Lényegében véve ez már nem is „magyar ügy”, hanem vélhetően része egy nemzetközi pénzmosási-finanszírozási rendszernek, amire nem is csoda, hogy felfigyelt az FBI.
Egyet biztosan állíthatunk: a megbízók számára ez nem a hosszú és békés élet titka.
Ha az ügy valóban nemzetközi jelentőségű, sok részletet nem fogunk belőle megtudni, az bizonyos. Ilyen súlyú történetekben már nem lehet elvitetni a balhét a gyakornokkal vagy a takarítónővel, esetleg Kaya Ibrahimmal.
Tudni tehát sok bizonyosat nem tudunk, csak annyit, hogy meglehet: nagy a baj. És ezt már sehogy sem úszhatja meg, aki sáros benne.
Kukurikú, török császár, ez van hát a gyémánt félkrajcárral.
Elesett, kérem, elesett Érpatak, ahogy Orosz Mihály Zoltán mondta volt „ledöntötték a világítótornyot”, ami magyarul annyit tesz, hogy ő már nem polgármester, helyette a falu népe Nagy Imre Attilánét választotta, mégpedig 72-28 százalékos arányban. De persze, nem csak ennyi történt, egy korszak ért véget, egy jelenség alól rántotta ki a szőnyeget a szavazás.
Hát, most már nem tényező a Sajtóperek Királya, Érpatak Döbrögije, a Pride Karneválhercege, az Ezerarcú Lovag, a Maskarafejedelem – és kérdéses, mi lesz belőle, ugyanis míg más gazemberek gondoskodtak az anyagi biztonságukról, míg jól futott a szekér, ő egész egzisztenciáját arra alapozta, hogy élete végéig fogja vezetni ezt a jobb sorsra érdemes falut. Ámde sic transit gloria mundi, fordult a kocka, most megélhetés után kell néznie – ha más nem akad, reméljük, jut neki közmunka az utódjától, csak annyit kérnék, hogy az érpataki modell szerint kelljen végeznie, puszta kézzel töri majd a követ, ahogy azok, akiket korábban ő kényszerített erre.
És ha vét valamit a szigorú szabályok ellen, neki is elzárás jár majd a legkisebb kihágásért is. Mert, kérem, az érpataki modell mindenkire érvényes kell legyen, arra leginkább, aki kitalálta. (http://huppa.hu/az-erpataki-luddita/)
Most, mikor megpróbálja az ember összerakni a volt polgármester pályafutását, most jön rá, milyen nagy fába vágta a fejszéjét: ez az ember az elmúlt hat-nyolc évben szinte minden kilométerkőnél ott volt.
És őrjöngött. Mert bizony, a hidegvér, a higgadt, nyugodt érvelés sosem volt sajátja. Mondjuk a gondolkodás művészetét sem vitte túlzásba, akármennyire is kinevezte magát doktornak sőt, alapított lovagrendet is, csiszolt elmének a legjobb indulattal sem hívhatnánk. Én magam talán hat évvel ezelőtt írtam róla először, és azóta nem lehetett szabadulni tőle, mint témától: hiperaktív volt, mindenhol exponálta magát, minden héten gondoskodott arról, hogy foglalkozzon vele a sajtó. Bár utóbbi időben megcsendesedett, majd kitérünk arra is, miért.
Sőt, ha nem a sajtó foglalkozott ővele, ő foglalkozott mivelünk, éspediglen olyan formában, hogy mindenkit beperelt. De szó szerint mindenkit: természetesen engem is, azonban mikor a tárgyalásomra vártam, megnéztem a teremben aznapra kiírt eljárásokat. Egész nap csak az ő ügyeit tárgyalták ott és akkor, előttem a Válasz volt soron, utánam a HVG. Hej, híres per volt az, nagy per: ugyanis azzal vádolt, hogy antiszemitának neveztem, pedig hát ő csak izraeli zászlónak tűnő tárgyat égetett, meg felakasztott két szalmabábot, rajtuk Benjamin Netanjahu és Simon Peresz fényképével.
Ez tán csak nem antiszemitizmus?
Hát, a bíróság másképp látta volt, engem a második tárgyaláson felmentettek, sajnos ellenkeresetre nem volt lehetőség, pedig szívesen kipereltem volna belőle legalább egy jó ebédre valót a Rosensteinnél, de már az is eredmény volt, hogy kiderült: Döbrögi uram nem legyőzhetetlen. A perköltséget mindenképp bukta, kis lépés volt nekem, de hatalmas ugrás a magyar sajtónak.Igazság szerint, ha nagyon akarnám perelni, bármelyik pillanatban megtehetném, ugyanis egy részben általa finanszírozott kis blogocskán olyan becsületsértéseket írtak rólam, amik már vastagon büntetendőek, de a sas nem kapkod legyek után, mindig utáltam a pereskedést amúgy is, és hát – most neki egyébként is sok dolga lesz a bíróságon.
Hej, milyen büszkén lengett a darutoll még a 2014-es Pride-on, mikor mindenáron fel akartál jutni a kamionra! Bár ugyan én amondó lennék, hagyni kellett volna, hogy feljuss, hadd lássuk, akkor mit csinálsz. Nem láttuk meg, de kókadt is az a toll később, viharfelhők kezdtek tornyosulni Érpatak egén, inkasszó került a község számlájára, kiürült, elvitte a pénzt a sok per, kosztüm, cicoma, még a közmunkások bére is kámforrá változott – ettől csendesült el valamennyire a mi kis érpataki pojácánk.
De nem volt ez valódi csendesség, csak a közéleti szerepléseit mérsékelte valamennyire. Az Érpataki Modellt – főművét, ami valóságos iskolapéldája a kirekesztő, nyegle, uraskodó gőgnek és mondjuk ki nyíltan, a fasisztoid elveknek – nem szűnt meg terjeszteni. Volt is falu, ahol átvették, ugyanolyan pokol lett belőle, mint Érpatakon. Ahol példának okáért a tűzesetek száma négyszeresére nőtt, dacára az állítólag javuló közbiztonságnak. Hát igen, a gyújtogatás elég hathatós fegyelmezési eszköz.
És mit szólt ehhez a magyar állam? Mit szólt ahhoz, hogy a polgárait kényszermunkán dolgoztatják, indokolatlanul bezárják, a költségvetés pénzét sikkasztják?
Mit szólt volna?
Hagyta.
Azzal együtt, hogy Orosz Mihály Zoltán a centrifugális erő hatására egyre távolabb került először a Fidesz-KDNP-től, aztán a Jobbiktól is, a vége felé már csak a Betyársereg volt neki a barátja, igaz, az Új Erő nevű szésőjobboldali gittegylet alapításából azért már ők is kihagyták, de sebaj, emberünk megalapította a Rend és Igazságosság Pártját, „Rendet kell tenni, mert rendnek kell lenni!” jelszóval. Tagságról nem nagyon van szó, de az minek is?
És hát látszott a mi Döbröginken a kifulladás. A mostani választási kampányra már csak egy vérlázító videóra telt tőle, amin kiskutyákat kínoz, fel is jelentették miatta az állatvédők minden lehetséges fórumon, érdemei szerint – aztán jött a bukás, a vég.
Érdekes módon Orosz Mihály Zoltán legnagyobb bűne valószínűleg büntetlen marad – ez az Érpataki Modell kidolgozása és bevezetése. Ez a program ugyanis nyíltan fasisztoid, embertelen és aljas. Mindezeken túl gyakorlatilag emberkísérlet volt, amit elég sokféle törvény tilt. Ez ügyben kéne valahogyan feljelentést tenni, talán emberiesség elleni vétek miatt.
Ellenben a sikkasztásokat, az állatkínzásokat, a doktori cím jogosulatlan használatát, a sajtópereket fogja tárgyalni a független magyar bíróság vagy inkább bíróságok, szóval emberünknek mozgalmas egy-két éve lesz, és még örülhet, hogy ha a végén nem halmazatit kap. Egyáltalában véve, annyi eljárás folyik ellene és olyan súlyúak, hogy ebből hosszú üdülés néz ki, államköltségen. Nem fog sokáig tartani, csak míg rá nem rozsdásodik a fa lakat.
De a hatalmát elvesztette. Többé nem polgármester. A teljes eltűnésétől nem tartok, fog ő még szerepelni a közéletben, ha nem is mint Érpatak első embere, Karnevál Hercege, de mint pártelnök.
Vagy, mint vádlott.
Álljon itt búcsúzóul egy érdekes felvétel, melyet Móricz Csaba kolléga úr készített még 2014-ben, méghozzá – akaratán kívül.
A dolog úgy esett, hogy akkori munkatársam (akit később autóval is üldözött Orosz Mihály Zoltán és a Betyársereg) elment Érpatakra lefotózni egy nyilvános rendezvényt. Ez, a dolgok természetéből fakadóan nem tilos, ámde a polgárok mestere megakadályozta – hanem a kamera bekapcsolva maradt, a hangot vette, csak a képet nem.
Orosz Mihály Zoltán 28 percet és 46 másodpercet ordított végig levegővétel nélkül.
Tessék végighallgatni, érdemes: erről az emberről beszéltünk. Ezt hívta a magyar jobboldal és szélsőjobboldal felelős politikusnak.
Én nem írom le, minek találom őt, mert azért még perelhetne, de tessék eldönteni a felvétel alapján: igen annak.
Eltalálták.
Hát: mondhatnánk, hogy egy közbohóccal kevesebb, de van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még a nevével.
Jelenség volt ő, kortünet, szindróma, egy beteg és gonosz kor terméke.
És ez a korszak még nem ér véget.
Aki a szélsőjobbra szavaz, az ő tanítványait szabadítja az országra.
Nem tudok szabadulni a látványtól. Illetve az emlékétől. Láttam tegnap a kerítést, de legalábbis az őrtornyot, ami meg fogja védeni Európát. Hát, mit ne mondjak, sokat láttam már életemben, de ilyen randát keveset. Ennél komolyabb védelmet adna egész Európának a Budapesti Ügyvédi Kamara, mert azok legalább időnként kinéznek valahogy.
Na jó, időnként.
És talárban.
Az úgy volt, hogy Nagyváradról jöttem Budapestre vonattal, melynek számtalan előnye van, például a lehetőségek szinte végtelen tárházával találkozhatunk: vagy van fűtés vagy nincs. Esetünkben hűtés volt, ugyanis ment a légkondicionálás, csak nem meleg, hanem hideg levegő jött be, ami mínuszokban kissé hajlamosítja az embert anyanyelvi szépségek elkövetésére. No, nem gond, van laptopunk, olvasunk Jack Londont, a hobók rosszabb vonatokon is utaztak. Meg Alaszkában hidegebb is volt.
Ja, csak nem egyszerre.
Alaszkában nem volt vonat.
Mindegy, Biharpüspökinél az áramot is lekapcsolják a szerelvényen, minek azt. Viszont most már egyre hidegebb van. Van kabát. Van kis pálinka is az útravalóban. A román határőr udvariasan magyarul kéri az irataimat, románul válaszolok, mosoly mindkét fél részéről, aztán jön a senki földje.
A Senki Földje korábban egészen megműveltnek tűnt, konkrétan, kukoricaföldnek, már az elmúlt három év folyamán, de most megint fel van hagyva. Már magyar oldalon járhatunk, mikor furcsa tekercseket látok, igen, ez NATO-pengés drót... és egy építményt.
Nem tudom másnak nevezni, szerintem a Skara Brae-i neolit kultúra épp úgy borzadva utasítaná el, mint Stonehenge erős, bár nem túl minuciózus mesterei. A vonat megy, tehát nem tudok róla értékelhető fotót készíteni: megpróbálom leírni.
A provizórium mintegy négy-öt méter magas lehet, és nem gerendákból, hanem jól láthatóan deszkákból rótták össze. Ingatagnak tűnik, maga a létra is rissz-rossz lécekből áll, pedig hát azon kéne felmásszon beléje a Dugovics Titusz, aki azonban, ha leveti magát erről, maximum megrántja a bokáját. Építészeti szempontból átmenetet képez a híd között, mely a Kwai folyón nincs (a másik van de a japán hídra gondolok) és a felső-neolit andronovói kultúra harangtornya között, bár ehhez kellett volna harang is a csiszolt kőkorszakban.
Ilyen statikájú építményben pezsgőt sem szabad bontani, nehogy leomoljon, nem, hogy fegyvert elsütni.
Ugyanezen a helyen álltak – kicsit odébb – a régi román őrtornyok, Ceausescu idejében. Olyan 15-20 méter magasak voltak, vasbeton- és fémszerkezettel, két géppuskaállással, jelzőrendszerrel. Nem egy barátom halt meg a sorozataiktól. Igaz, akkoriban a határ teljes kilométerei voltak alákanázva is.
Rendben van, hogy azt játsszuk, miszerint ez őrtorony. Holott emeletes disznóól, nem egyéb. Illetve disznóól az emeleten. Vagy mi.
De sírva kérek mindenkit, részegen vagy fegyverrel ne tessék felmászni bele, mert össze fog dőlni a keresztény Európa utolsó védőbástyája...
Na, mindegy, jön a magyar határőr. Olyan huszonéves lehet. Nézi a személyimet:
- Menjen, fiam! Aztán nem fényképezgetünk – mutat a telefonra a kezemben.
Kérem, egy hétig szabadságon voltam, és lehetőleg csakis magánélettel foglalkoztam, ráadásul nem is Magyarországon, ami meglepően jót tett az idegrendszeremnek, most megpróbálom értékelni ezt a kiesett hetet. Láttam én a híreket amúgy, csak nem foglalkoztam velük. Most meg nyakamon az egész rahedli, daráljuk le, mint tölteléket a hurkába. Érdekes lesz így, együtt...
Ugye, Kósát nem említem, Kósáról már egy hete is tudni lehetett, hogy nem lehet tudni semmit, pénz volt, pénz nem volt, most dolgozik az Akadémia egy kutatócsoportja azon, hogy bebizonyítsa: maga Kósa sem létezik, ő egy népmesei alak. Olvastam én már ezer variánst az ügyéről, hadd álljak elő a legriasztóbbal: sokkal nagyobb a baj, mint hittük. Ugyan valós pénzmozgás tényleg nem történt – ekkora tételnél nehéz is lett volna – azonban az üzlet mégis érvényes lehet. Az ugyanis a helyzet, hogy ha valaki – és itt sokak szóba jöhetnek – a rejtelmes Szabó Gábornén keresztül lekötött néminemű államkötvényeket, az üzlet akkor is érvényes, ha egyelőre csak kötelezvény van róla. Kósa bűne az, hogy több államkötvényt adott el, mint amennyi akkoriban egyáltalán a piacon volt. Mármost tetszik tudni, mi az államkötvény? Tulajdonképpen kölcsön. Papír arról, hogy az állam a vásárlótól pénzt kapott, amit ekkor és ekkor, a kötvény lejárta alkalmából köteles visszafizetni, kamatostól, illetve esetünkben a kamatot hozamnak hívják. Ha pedig akár csak virtuálisan is, de 1300 milliárd forintnyi államkötvény valakihez, akárkihez, bárkihez került, az illető a lejárat után bármikor előállhat a kezében a szerződésével, és közölheti: adós, fizess! Akár kaptunk pénzt, akár nem. Legfeljebb, ha még csak nem is kaptunk, még nagyobb balekok leszünk, mert papír viszont lesz róla.
Ez, kérem tisztelettel, egy tetszés szerinti időpontra beállítható kis patent államcsőd, vízálló és automata, sőt, összecsukható is aktiválásig. Illetve, a kötvények lejáratáig még nem élesíthető, de utána bármikor. Kósa maximum a közvetítési díjat vághatta zsebre, azt is az államkincstárból, és azért az sem kevés. Szabóné? Szabóné a másik balek az ügyben. A főbalek ugyanis a magyar állam.
Akkor lássuk a többi agymenést a hétről. Ja, Bayer megpróbálta Bécsben megszervezni a Soros-hálózatot, mert a Migration Aid felírta a menekülők pólóméretét és neki kellett a lista. Vagy akármilyen lista. Csak nevek legyenek rajta, aztán amiatt lehessen másik listát írni. Feketét. Ami a bécsi akciót illeti, az az amatörizmus minden jelét magán viseli. Én értem, hogy a titkosügynöki munka színvonala manapság rohamosan csökken, de ez azért mégis egy szakma volt... azt mondják tehát, hogy A. frissen alapított fedőcég forgalom és referenciák nélkül próbál információt szerezni egy szervezetről, B. Bécsbe hívják őket tárgyalni, mert Pest nem is felel meg, C. olyan listát kérnek tőlük, amiről nem is tudják, létezik-e, sőt, olyan szervezetbe akarnak beépülni (Soros-hálózat), amiről viszont bizonyos, hogy nem létezik.
Ez kérem, nem az élet, ez a Stirlitz tizennyolcadik része, fejjel lefelé nézve, egy zuhanó repülőgépen, másnapos, novemberi hajnalon. Nem kétlem, hogy Siewert András igazat mond, de egy valódi akció nem így nézett volna ki. Arról nem is tudna senki. Ugyanis a valódi akció az lett volna, ha a Migration Aidbe magába épülnek be (nem kétlem, hogy ahány szolgálat dolgozik Magyarországon, mind meg is tette), így aztán a bécsi kiruccanásra szükség sem lett volna. Ez most vagy egy „agresszív akció”, egy ráijesztési kísérlet lehetett, bár azt meg másképp csinálják, vagy valaki így képzelte az operatív munkát. Rosszul képzelte. Kim Philby ezeket a műkedvelőket megvetően végigmérné és faképnél hagyná, ugyanis annyit sem érnek, hogy leköpje őket. Az akció eredménye semmi, zérus, nulla, ellenben dekonspirálódás nélkül eldobtak egy használható fedőcéget és kihajítottak egy kalap pénzt (kérdéses, mennyit) az ablakon. Konklúzió csak annyi, hogy most már biztosan tudhatjuk: a honi titkosszolgák hülyék, ellenben a Magyar Időknek és különösen Bayernek élő és közeli kapcsolata van velük. Egyebet nem sikerült elérni.
Na, lapozzunk.
Az megvan, hogy a magyar miniszterelnök-helyettest lopásért keresi a svéd rendőrség? Persze, hogy megvan, tetszenek újságot olvasni. Nem is részletezném, elég az hozzá, hogy az elejtett rénszarvas fülében billog volt, amiről a gazdája felismerte, és feljelentést tett a helyi yardon, mert ő ugyan nem adott kilövési engedélyt semmiféle állatára. A svéd hatóságok pedig nyomoznak. Még jó, hogy ez a Semjén nem vadlúdra ment, mert képes lenne azzal dicsekedni, mekkora Nils Holgerssont lőtt. Azért azon elmélázik az ember a reggeli kávé felett, hogy miféle fővadász az, aki nem tudja, mire lő, és fogalma sincs arról, hogy Svédországban nem él vadon rénszarvas. Hogyhogy miféle – ilyen, ez jutott nekünk, kicsit sárga, kicsit savanyú, de fővadász. Ha a Piroskával lenne dolga, tuti, hogy a nagymamát lövi le és meg is süti a farkasnak, még szerencse, hogy ebből az egy meséből kimaradt. Az külön szép, hogy fókára és jegesmedvére is akart menni, erről a szovjet MiG 29-pilótáknak rendszeresített túlélési tankönyv jut eszembe, amiben vastag betűkkel ki van emelve: a jegesmedve mája mérgező! Abból indultak ki ugyanis, hogy ha egy szovjet vadászgép kényszerleszállást hajt végre az Északi-sarkon, és a pilóta éhségében elejt egy jegesmedvét oldalfegyverével, ezt illik tudnia. Érdekelne a jegesmedvék számára kiadott tankönyv. Abban mit írnak a Semjén májáról?
Na jó, ezek a „nagy” ügyek, amelyeknek közös vonása, hogy nem sokat kellett értük dolgozni azoknak a kollégáknak, akik rájuk találtak: szinte tálcán tolták a sajtó elé őket, elvégre kampány van, vagy mifene, bár inkább mifene. Lássunk pár apróbb szépséget, csupán a széphangzás mián.
Tállai András tegnap átadott egy ravatalozót. Ez egy nagyon különleges ravatalozó, mert már ősz óta működik, csak most adták át. Kampány idején kincset ér a ravatalozó, amit át lehet adni, bár tudnám, ki gyártja a nemzetiszínű szalagot, amit ilyenkor átvágnak, mert ő lehet az ország leggazdagabb embere. Azért ízlelgessük a gondolatot: kicsiny hazánk áll a vérzivatarban és sorsfordító pillanatoknak néz elébe, ezért aztán Tállai sürgősen átadja a „Szebb jövőt!” ravatalozó üzemegységet. Igazán kaphatna oda egy ingyenbérletet, ha már képes volt átadni. Ennyit megérdemel.
Orosz Mihály Zoltán pedig lehet, hogy már csak holnapig Érpatak polgármestere, mert választások lesznek a faluban: nem tudok neki drukkolni, pedig annyi feledhetetlen, mókás pillanatot szerzett nekünk ez a jelmezkirály, Karnevál Hercege, hogy az ember hajlandó lenne elfelejteni az általa indított sajtópereket is (főleg, hogy az én esetemben elveszítette a pert). Hát, holnap megmérettetik és meglátjuk, minek találtatik: már nincs mögötte kormányhátszél, akkora bukást jósolok, hogy az azt követő földrengést ki fogják mutatni a japán szeizmográfok is.
Wittner Mária ellenben megszólította a nemzetet. Nagy gyakorlata lehet az ilyen sarki leszólításokban, egy kemény munkával eltöltött élet rutinját érzem a frázisokban pufogni.
„Emeld fel a fejed, büszke nép! Bár országunkat már zsugorították, ne hagyd, hogy lelkeddel is ezt tegyék, mert gyermekeid és unokáid ellen vétkezel! Nem hajthatjuk fejünket a Nyugat bárdja alá, mert ez a végső megsemmisítésünket eredményezné! Emeld fel lelkedet, találd meg magadban a magyarok Öregistenének hitét, a szeretet hitét, mert csak így találhatunk egymásra és így maradhatunk és erősödhetünk ebben a kicsiny, meggyötört Hazában!”
Tovább is van, akad benne Nagyboldogasszony és Csaba királyfi, éji homály, melyben késel régi dicsőségünk és abortusztilalom, de mondani nem mond semmit.
Mondjuk nem is az a dolga.
Valami ilyesmi volt az elmúlt hét, valami efféle katyvasz, a legjobban a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviselőjelöltje foglalta össze, ehhez én nem is tudnék semmit hozzátenni.
Kérem, a tegnapi március tizenötödikét ezzel a pár szóval le is lehet írni. Az egy dolog, hogy választási év van, és ilyenkor ez az ünnep mindig beleesik a kampányidőszakba, de azért legalább valaki megemlíthette volna, mit is ünneplünk. Nem említette: bár tán jobb is, mert az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen a híradások láttán. Az elején azért jobb volt a hangulat.
Jobb bizony, mert a Magyar Kétfarkú Kutya Párt békemenetét nem lehetett megállni röhögés nélkül. A paródia tökéletesen sikerült, a transzparensekről megtudhattuk, hogy „A molinó minden előtt!”, „Putyin az atya, Orbán a fiú, Semjén a szentlélek”, követelték a tizenharmadik havi vérzést, a rénszarvast a Hortobágyra és a kijárási tilalmat, mindenki szétröhögte magát – a pesti és általában magyar humor utolsó bástyája még tartja magát, sőt.
Sőt, erősödni látszik: a tegnapi demonstráció résztvevői messze többen lehettek minden megjelent becslésnél, nem megyek bele a számháborúba, mely a magyar politikai újságírás egyik legrandább csapdája és rákfenéje (jártam már harmincfős tüntetésen, ami után a szervezők megkértek: írjak legalább száz résztvevőt, mert mégis másképp hangzik), de kérem, a tömeg betöltötte a Rákóczi utat a Blaha Lujza tértől az Astoriáig, méghozzá sűrűn. Minimum tízezrek mentek el röhögni, parodizálni a görcsösen kapkodó hatalmat.
Jól tették.
A másik Békemenet, a hivatalos már nem sikerült ilyen jó hangulatúra: viszont, ami az övék, az az övék, rögtön indulás után megemlékeztek a Magyar Sajtó Napjáról, oly módon, hogy a Széles Gábort a Kósa-ügyben kérdező Unyatyinszki Györgyöt, a Magyar Nemzet tudósítóját megverték, de még testének legérzékenyebb pontjára is alaposan rámarkoltak. Ezzel körülbelül ki is merült a magyar politika sajtónapi megemlékezése, köszönjük a szakma nevében, igyekszünk majd viszonozni.
Kamatostól, ha lehet.
A kormány békemenete kissé ideges lett, mikor útközben mozgalmi, rákosista indulókkal próbálták emelni a hangulatukat egy magánlakásból, de jelezném, hogy sokat nem lehet tenni az ügyben, ugyanis a hanghullámot sehogy sem lehet letartóztatni, maximum a kibocsátója kaphat egy szabálysértési bírságot csendháborításért – de akkor meg kell bírságolni az utcán vonuló, megafont használó Békemenet-szervezőket is. Nem lennék bíró ebben az ügyben, annyi szent.
Mentek, sokan, vagy kevesen, meg nem számolom, itt sem kezdenék bele a számháborúba, de addig mentek, míg a Kossuth térre nem értek, ott egy kis dombra lecsücsültek, csüccs! Illetve dehogy csücsültek, köszönhetően a pocsék időjárásnak. A szónok helyében én azzal vigasztaltam volna őket, hogy 1848-ban is esett az eső ezen a napon, de nem én voltam a szónok, hanem a miniszterelnök, aki most is méltó maradt magához és hagyományaihoz.
Természetesen 1848-ról ő sem szólt egy vak hangot sem. Minek? Tán március 15. volt? Ja, igen, az volt, de nem térhetett el fő témájától, miszerint migránsok, Soros és élethalálharc. Viszont megígérte ennek a drótoktól öleltnek – a Bach-korszakot. Mely igen kecsegtető kilátás, mit ne mondjunk. Alig várjuk már. No, lássuk, miket mondott!
„Ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk föl soha.”
Senki nem is kérte, jó uram.
„Ismét eljött a nap, amely minden magyar ember szívét fölemeli, az a nap, amikor magyar nyelven írták be a világtörténelem nagykönyvébe a szót: szabadság. Alig több mint három hét múlva ismét Magyarország sorsáról döntünk, és ezen a választáson nem négy év lesz a tét. Sok mindent vittünk végbe, sok nagy harcot és emlékezetes csatát vívtunk meg, de a legnagyobb csata még előttünk van.”
Ilyen kacifántosan még nem hallottam megfogalmazni azt, hogy „választási csalásra készülünk”. De miért lesz ez az adminisztrációs-közjogi stikli ekkora Armageddón?
„El akarják venni az országunkat, nem egy tollvonással, mint száz éve Trianonban, most azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk át másoknak, más földrészről érkező idegeneknek, akik nem beszélik a nyelvünket, nem tisztelik a kultúránkat, törvényeinket és életformánkat.”
Ja, és jönnek a kutyafejű tatárok is. Miniszterelnök úr, a paranoiát ma már egészen sikeresen lehet gyógyítani.
„Magyarország legyen szabad, független és magyar ország. Benne van minden, amire szükségünk lehet! Magyarország volt is, van is, a kérdés most az, hogy lesz-e. Nem csupán egy választást akarunk megnyerni, hanem a jövőnket!”
Hát az már szentigaz, hogy megterem itt minden, ami csak nekünk kellhet, éljen az autarkia, az önellátás! Repülőgépiparunknál csak mikrochip-fejlesztéseink sikeresebbek. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Mátyás király középkori – és jóval kevésbé lakott – országa képes volt eltartani, ha nem is remekül, az akkori országot, akkori állapotok szerint. Azóta nem sok új forrást fedeztünk fel, szóval maga nem a jövőnkért harcol, hanem a múltunkat akarja megnyerni. Előre a múltba, magyarok, izzítsuk be a fluxuskondenzátort!
„Európa és Magyarország egy civilizációs küzdelem közepén áll, egy népvándorlással néz szembe, amely az élet eddigi rendjét, az emberek életmódját sodorja veszélybe. Nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy birodalommá szervezett nemzetközi hálózattal: külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, a nemzetközi spekulánsok által fizetett NGO-k láncolata, amit Soros György neve foglal össze és ő testesít meg.”
Ja, helyben vagyunk. Soros.
„Végül minden választókerületben ők állnak majd szemben a mi jelöltjeinkkel. Arra kell készülnünk, hogy a mi jelöltünkkel egy Soros-jelölt áll majd szemben.”
Eddig ismerjük a dumát (úribb körökben: narratívát), most jön az újdonság. A meglepetés. 15:18-tól kezdődik, érdemes meghallgatni.
„Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre sem az erőnket, sem az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet (...), csak Magyarország megvédésére fordítsuk az erőnket.”
Tessék? Szóval, ha jól értem, megtorlást és elnyomást tetszik ígérni minden fronton, erkölcsi, politikai és jogi értelemben is? Esetleg nem ígérné meg, hogy felakasztat tizenhárom lázadó politikust is? Mert tábornokokkal nem szolgálhatunk.
Azért egy kis történelem belefért még, kicsit sajátos felfogásban, persze:
„Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt lelőtték a kommunisták.
Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben. Arra kérünk, menj vissza Amerikába, és boldogítsd inkább az amerikaiakat!”
Hol tanult a mi miniszterelnökünk történelmet? Kossuth és a labancok? Andrássyt tényleg halálra ítélték távollétében, fel is kötöttek helyette jobb híján egy szalmabábot, de ő később lett miniszterelnök! Tisza meg végképp érthetetlen, hogy kerül 1848-ba. Ész omla össze itten, mondaná Shakespeare, csak nem épp dicső.
„Mindent megbeszéltünk. Felszerszámoztunk, felnyergeltünk és felkészültünk az előttünk álló háromhetes választási hadjáratra. Magyarok, magasba a zászlókat, menjetek és harcoljatok, éljen a magyar szabadság, éljen a haza, fel, győzelemre, hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”
Hát, ezek szerint a magyar kormányfőnek az egész szabadságharcból egyedül a pákozdi csata maradt meg az emlékezetében, és azt is keveri a választási kampánnyal. Mely nem három hetes, és nem is pár hónapja zajlik: nyögjük mi azt már évek óta, igazság szerint 2006 kormos, véres, zűrzavaros szeptembere óta abba sem maradt, tart folyamatosan.
Történtek tegnap más dolgok is, számosan, és most nagyon sok párt valamint gittegylet fog megsértődni, mert róluk nem, hogy szót, még könnyet sem ejtek – de ők se újat, se mást nem mondtak, mint eddig. Illetve, aki igen, az is mégsem.
Mi a tanulság ebből a 2018-as nemzeti ünnepből?
Az, hogy Magyarországon nem egyszerűen politikai erők kerültek szembe egymással, hanem habitusok is.
A jó humorú, toleráns, humanista emberség áll szemben a paranoiás, görcsösen kapkodó, erőszakos és elzárkózó hatalommal.
Hívjuk a feleket akárhogy, ez a helyzet. A tegnapi nap nyertese mindenképpen az MKKP (korábbi helyzetükhöz képest sokat léptek előre), vesztese pedig a kormány.
Úgy, kérem, nem nyertek még soha választást, hogy előre beígérték: utána leszámolás következik.
Vagyis nyertek: 1947-ben.
És csalással.
Kékcédulákkal.
Most is az készül, ne legyenek illúzióink. Sőt: április kilencedikén sok szélkakas fog majd csikorogva megfordulni ósdi, rozsdás tengelyén.
Kérem, március tizenötödiki cikket írni a világ legszimplább feladata volna. Kell bele Petőfi, Jókai, Vasvári, Pilvax, Landerer és Heckenast, felvilágosodás, polgári eszmék, éljen a magyar szabadság, éljen a haza. Természetesen Kossuth, Széchenyi és Görgey is, komor főhajtás az aradi tizenhárom előtt, és merengő mélabú, hogy hová lettek ezek az óriások, akiknek a vállán állunk.
Ebben a maiban nem lesz semmi ilyen szépség: ugyanis, ne értsük félre a dolgokat, én 1848-at továbbra is a magyar történelem legtisztábban ragyogó csillagának gondolom, március 15-ét pedig annak a napnak, mikor létrejött az európai Magyarország. Mikor először tettek is a szabadságért, a szabadsághoz való jogért a magyarok. Mikor már nem elvont fogalom volt a sajtó szabadsága, censura eltörlése. Mert a márciusi ifjak nem egyszerűen kenyeret vagy pénzt követeltek: nekik elvi, közpolitikai, alapvető követeléseik voltak.
Na mármost, erről a gyönyörű és tiszta napról nem lehet most anélkül írni, hogy be ne mocskoljuk a mai kor sarával az akkori eseményeket.
A mai nap tervezett programjainak mindegyike politikai, ami idáig rendben is van, ez egy politikai évforduló (is), csakhogy – pártpolitikaiak a programok.
És közvetlenül szolgálják a választási kampány érdekeit.
Hát hiszen volt 1848-49-ben is pártoskodás, hogyne lett volna, csak akkor azért mégsem az volt a fontos, kié lesz a hatalom, az volt a lényeg, hogy a Habsburgoké ne legyen. (Persze, ha netán sikerül megnyernünk a szabadságharcot, nem kétlem, hogy pár év alatt úgy szétparlamentezték volna derék ősapáink a forradalmat, mint mi a rendszerváltást). Az akkori magyar belpolitika kicsit sem különbözött volna a maitól.
Már dehogynem, tetszene mondani, óriások és géniuszok politizáltak akkor. Hát, egy részük mindenképpen az volt: a választási kampányok azonban kicsit sem zajlottak nemesebb eszközökkel, mint ma. Lássuk csak, hogy sikerült megbuknia Petőfi Sándornak a jászkun kerület szabadszállási választókörzetében?
Hát elsősorban is: független jelöltként indult, ami akkoriban azért gyakoribb volt, mint most. Sőt, habár a szülőföldjén nem kellett volna neki bemutatkoznia, mégis írt egy kiáltványt arról, mit akarna.
„Igazság szerint nem is magamért, hanem itt értetek szólok, legalább azon jó szándékból, hogy előmozditsam a javatokat. Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe, semmi másnak. Magyarország az utóbbi időkben sokat tett, de még korántsem tett eleget arra, hogy boldog és szabad legyen... mert minden nemzetnek ez a két főcélja: boldogság és szabadság. Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt, – most már le van vágva és föl van deszkákra fürészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kell gyalulni, hogy asztal készüljön belőle, – az a dicső asztal, melyhez majd odaül vendégeskedni a két földi istenség: a boldogság és szabadság.
Amint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti most meg akarjátok gyalulni; jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót és nem esett rajtam csorba. Ennek a cifra beszédnek egyszerü értelme az, hogy közeledik az országgyülés, az országgyülésre követeket kell választani... Ha engem megválasztotok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani, – ti pedig, ugy hiszem, nem vallotok velem sem kárt, sem szégyent.”
Tiszta beszéd, derék szándék. Hanem a kampány alatt a szerelmes költő elkövette azt a hibát, hogy egy hétre hazaszaladt a feleségéhez Pestre. Mire visszaért, erősen megváltozott a helyzet – ellene fordultak a „kaputosok”, vagyis a módosabb gazdák, a „kabátos emberek”. A szegényebbnek akkor kabátra sem futotta. Erről a Marczius Tizenötödike című korabeli lap azt írja: „a kiskunsági kaputosok azzal agitáltak Petőfi ellen, hogy ő republicanus és – tót királyt akar.” De mit ír maga Petőfi?
„Tegnap estefelé átmentem Szabadszállásra. Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyu rémületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani:
– Az istenért, távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyon verik. Tegnapelőtt majd éjfélig tartottak népgyülést ön ellen a kaputosok, s a népet felbőszitették. A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félre vereti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves!
(...) Éjjel ugy tiz óra felé muzsikaszó és kurjongatás keltett föl álmomból. A pap fiát éltették, mint követet. Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon! Az ivás és orditozás egész éjjel tartott. (...) Ekkép ment végbe a követválasztás. Nem hamisitottam egy tényt sem, de csak egy szót sem, isten engem ugy segéljen ezen és a más világon!”
Maga a választás érdekes módon dőlt el, ugyanis nyolc jelölt indult a körzetben, Petőfit lehetetlenné tették, másik hat jelölt visszalépett az ominózus „papfi”, mint legesélyesebb javára, így lett aztán megválasztott képviselő Nagy Károly kiskunlacházi főjegyző. Aki tényleg a szabadszállási lelkész fia volt, mellesleg.
Elmondhatjuk tehát, hogy Petőfi technikai vereséget szenvedett.
Mert a kedves választók elhitték, hogy a republikánusok „tót királyt” akarnak. Hogy ez sült marhaság, mert nem akartak semmiféle királyt, se tótot, se mást? És ezt minden épeszű ember tudja? Kérem szépen, ennél manapság kicsit sem különb őrültségeket tetszenek elhinni, ki-ki pártállása vagy szimpátiája szerint mást, de a mai választási hazugságok semmivel sem kisebbek. És hát hogyne hitték volna el a választók, ha egyszer a főjegyző mondta, aki okos ember, ráadásul a pap is mondta, az még okosabb, és leginkább – annyi italt, sőt, pénzt kínáltak az okosságuk mellé?
Hát így nem lett képviselő Petőfi Sándor, és a mai pártrendezvényeken ezért ízléstelen kampányfogásként rá hivatkozni. Még addig tetszenek idézgetni, hogy feltámad, megjelenik és megkérdezi:
- Mi folyik itt, atyámfiai?
- Megemlékezés 1848 hőseire.
- Az derék. De miről beszél ott az a szónok?
- A pártja politikájáról. Választás lesz, uram, heteken belül!
- Kampány van?
- Az hát.
- No, akkor én fekszem is vissza. Idézzenek jövőre!
Hát ezért nem érdemes választási kampány idején tisztességes jegyzetet írni március tizenötödikéről.
Nem is olyan egyszerű feladat. Mert vagy kampány, vagy március 15. Ha kampány: sérti Petőfi emlékét, ha március 15., sérti a kampányt.
Javasolnám, hogy választási években tegyük át ezt a mi legszebb nemzeti ünnepünket minimum június idusára.
Nincs mit cifrázni a dolgon, az ember időnként elmegy a mosodába, abból a különös célból, hogy ruhákat mosson ki. A Garay téri egy különösen kellemes kis mosoda, az árak elérhetőek, a környezet most már, hogy van biztonsági őr is, kellemesnek mondható: tehát helyezzük a szennyest a gépbe, fizessünk és várjuk ki a végét, ahogy mindenki más.
Valamint, mivel ez olyan negyven percig tart, nézzünk bele a telefonunkon a hírekbe.
Hm, ez kicsit sem kellemes... Trump elnök leváltotta Rex Tillerson külügyminisztert, méghozzá a Twitteren, és Mike Pompeot nevezte ki a helyére, aki eddig a CIA elnöke volt. Akkor most mindenki helyet cserél, Langleyben új főnök lesz és kicsit érdekesen fognak alakulni a dolgok... na, de hát írok én külpolitikát egy hetilapba, épp még két napom van a lapzártáig, és a három anyagomból csak egyet küldtem még el, a többi terv szintjén létezik csak. Na, csörögjünk oda.
- Helló, kolléga úr, változott a terv.
- Helló, közben kösz, megkaptam a rézkori anyagot! Mi változott?
- A Trump kibaszta Tillersont és most a CIA a külügy!
Ekkor elkezdtek kicsit furcsán nézni körülöttem a többiek, akik szintén kulturáltan nyomkodták a telefonjukat.
- Ez valóban fontos hír, mit javasolsz?
- Basszuk ki a Kofi Annant, kit érdekel, ugyanis ha kihajózik a Liaoning, és a jenkik tovább keménykednek, tánc lesz a dél-kínai tengereken. Ez akkor lesz izgalmas, ha a japánok és a koreaiak is beszállnak. De mindenképpen: a Liaoninget figyeljük, az Kína egyetlen repülőgép-hordozója!
A körben ülők kezdenek kicsit elhúzódni.
- Egyetértek, azért figyeljük a hírt. Putyinnal mi lesz?
Ja igen, hiszen kell írnom egy anyagot az orosz választásokról is, tövig rágom a körmömet, mert mi van, ha véletlenül nem Putyin nyer?
- Putyin elvtárs egyelőre marad, majd holnap intézkedek az ügyben! De érdekelne, hány vonat indul utána Magadanba... (ugye, az az egyik legfontosabb munkatábor-központ).
Döbbent tekintetek...
- Akkor maradjunk kapcsolatban, egyelőre csak legyünk operatívak!
A biztonsági őr kinyitotta az ajtót előttem, mikor kimentem pipázni...
Mire visszaértem, kiürült a helyiség.
Így utólag sajnálom, hogy nem tettem hozzá: csókoltatom miss Moneypennyt, maradtam tisztelettel Garay téri emberünk: Tamás.
Ülj le, jó bayerlovag, beszédem vagyon veled. Úgy is, mint másik lovagnak. Beszédem erőről, bátorságról és erőszakról. Azt hallom, valami asszaszin fenyeget téged, hogy beléd lő. Hát nem mondom: nem szép kilátás. Na, de láttál te már eleven asszaszint, bayerlovag? Én sem. Én ugyan még azt sem, ahol és ahogy téged fenyeget.
Hát jobb is, hogy feljelentést tettél.
Azt hiszem, meg kell neked magyaráznom pár dolgot. Hogy én ki vagyok, rangom és méltóságom szerint, nem sokat számít, de tudod is. Ha te johannita vagy, én templomos: de én egy nagyon-nagyon békés templárius volnék. Mert látod, írunk mi mindketten, nekem már hetedik éve monoton rendszerességgel jön be a heti három-négy életveszélyes fenyegetés: nem mondom, régebben csak a mocskos zsidó seggemet akarták szétrúgni és letépni azt a büdös, körülmetélt farkamat, mostanság ez színesebb, mert belejött a bocskoros oláh fajtám is, tudod, innét érzem, hogy valamit jól csinálhatok. Ezt képzeld el úgy kétnaponta. Érezzem a törődést.
Hogy úgy mondjam, nem vagyok egy gyáva alkat, az első pár ilyen kedves kihívásra lovagi módon reagáltam: találkozzunk délután négykor a Keleti előtt, a nagyobb biztonság kedvéért leballagunk két sarkot a Bethlen Gábor utcán, ott már eleven járőr nem áll közénk: és verjük le, ha ennyire gond van.
Tízszer mentem ki a Keleti elé. Tízszer nem jött el a kihívó.
Hát, római hősök ezek és lovagok, ahogy te is.
Amúgy sem erősebb, sem sokkal gyengébb nem vagyok, mint akármelyik ötvenéves magyar férfi – talán csak nem vagyok gyávább. De tapasztalatom alapján mondhatom: nem fog téged senki sem lelőni, engem sem lőttek le, pedig a vizes VB után ígérték azt is.
Márpedig abban igazad is vagyon, hogy a gyáva fenyegetőzőnek a zsandárok kezén a helye. Hanem mondtál te mást is.
Azt szeretnéd, ha az interneten sem lehetne büntetlenül fenyegetőzni.
Ezt már ketten szeretnénk. Mert nem mindenki járt már csatában, harcban, én igen, mint tudósító, elegem is lett belőle egy életre: de bizony, aki nem látott még háborút, nem kellett már átlépjen halott ember testén, jogosan ijed meg a fenyegetéstől.
Csúnya dolog az, maradjunk mi annyiban.
De állj meg, jó lovag, Sir Bruce de Saunce Pitié, miket is írtál te régebben?
„Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön.”
„Majd megtapasztaljátok, milyen érzés üldözöttnek és fenyegetettnek lenni. Mondom: már mi is nagyon dühösek vagyunk.”
„Ti meg, ott a HVG-nél meg a Magyar Narancsnál, álljatok valahogy össze, valamiféle ökörhugyozás-szerű libasorba, aztán takarodjatok el végre a hazudozó kurva anyátokba!”
Folytathatnám a sort, véghetetlenül, de nincs értelme.
Azt hiszem, jó lovag, neked fogalmad sincs pár dologról. Például arról, hogy te magad fenyegettél halállal teljes emberi csoportokat, te javasoltál kínhalált, nyakig beásva az orgoványi erdőben egyeseknek, te mondtad, hogy... hagyjuk is. Ha a Templom Rendje ítélhetne egy ilyen csiszlik briganti felett, egy kupa borra lenne időd.
És csodálkozol, hogy megfenyeget egy bolond.
Hát hiszen bolond az, ha ugyan nem te fenyegetted meg saját magadat: a drónok világában el tudod te azt képzelni, hogy valaki képes elbújni egy háztetőn, és meg nem találják? Na, ne fantáziálj.
Az lehet veled a baj, hogy soha nem láttál sem háborút, sem harcot. Azért vágysz ilyen csillapíthatatlanul rá. Egyszer meglátnád, tudom, Istenem, undorodnál tőle.
És félnél, nagyon, de nagyon félnél.
Épeszű ember ugyanis összeszarja magát elsőre az aknatűzben. Tanúsíthatom.
Tényleg annyira szereted az erőszakot?
Tényleg annyira betojtál egy üres dumától?
Nálad otthon tényleg nincs tükör?
Az erő nem azonos az erőszakkal. Az Erő: eszköz, hogy megvédjük és egyben munkával alátámasszuk azt, amit és akiket szeretünk. A Bölcsesség és Szépség ajándékait.
Ha ez megvan, a Szeretet magától megjön.
A férfi nem erőszakos.
A férfiasság sem az.
A valódi férfi erős. Bátor és mindig kész a segítségre.
És békeszerető, munkás, tanulékony ember.
A végén bölcs is lesz.
Nem az a férfi, aki felégeti a vízimalmot, te barom, hanem az, aki felépíti!
Te eltévedtél. Erőszakkal fenyegettél évtizedeken keresztül sok embert, és most – ha egyáltalán igaz, hogy kicsit befenyegettek – nyávogva szaladsz a papához.
Milyen érzés gyáva kis senkinek lenni?
Na, elég volt.
Apródok, vigyétek ki, vegyétek el a ruháit, adjatok rá szőrcsuhát és a kezébe koldulócsészét.
Na jó, latin betűkkel is ideírom, ne tessék azt mondani, hogy rossz vagyok: Hóngjūn Chángzhēng. Még mindig nem ugrott be? A Hosszú Menetelésről van szó, mely nevének ellenére nem egy csavargyár sztahanovi műszakja volt, hanem egy gyalogmenet Csianghszi és Jenan között, nehezített terepen, a sportesemény egyértelmű győztese Mao Ce-tung lett, bár a díjátadó kicsit csúszott.
Ja, tetszene mondani, az a kínai izé, 1934 és 1936 között? Hát ahhoz nekünk mi közünk? Sok nincs, csak annyi, hogy nálunk is meg akarják tartani. Csak nálunk rövidebb, könnyebb távon, rendezik, szó nincs például Jünan hegyein való átkelésről, nehéztüzérséggel a gyalogság vállán, egyszerűen átsétálnak a Bem térről a Kossuth térre. Esetleg a bayerzsoca átússza a Jangce folyót, mint a nagy Mao elvtárs tette, de ha nem sikerül csütörtökre ideterelni a Jangcét, akkor a Dunát nem ússza át. Aztán meghallgatják Orbán Viktor beszédét, ő a másik Mao elvtárs, szétoszlanak és évtizedekig mesélik majd, mekkora hősök voltak.
Eddig világos. De mitől olyan nagy ez a menetelés?
Attól, hogy mindenki a választási kampány kulcseseményének tekinti. Hát, elég nagy hiba.
A kormánypártokat értem. Illetve, őket sem értem, mert merőben logikai szempontból, ha pusztán a tényeket nézem, akárhány embert is sikerül kivinniük erre a nagyon hősinek tekintett sétafikára, erre a kis korzózásra, arra semmi garancia nincs, hogy a résztvevők rájuk fognak szavazni. Erősen valószínű, az igaz, de nem axióma, miszerint aki menetelt, az szavaz is. Pláne, ha megfázik a meneten – és erre van esély – aztán utána az ágyat nyomja, esetleg megtapasztalja kiváló kórházi viszonyainkat is. De mondjuk, hogy minden résztvevő a kormányra szavaz. Fogadjuk el, munkahipotézisként. Akkor mi van?
Akkor sincs semmi. A szervezők gyöngye, bayerzsoca tegnapi nyilatkozatában azt mondta, kétszázezer emberre számítanak. Ez körülbelül az összes szavazó negyvened része, ha nyolcmillió választásra jogosulttal számoltam, bár a tapasztalat azt mutatja, hárommillióan ebből el se szoktak menni voksolni, így mondjuk az említett létszám az összes szavazó egyhuszonötöd része. Négy százaléka. Optimális, mármint szervezői szempontból optimális esetben, ha tényleg lesznek annyian.
Már, ha annyian lesznek. De itt következik majd a számháború, a látomások játéka, melynek során majd ki-ki annyi résztvevőt vizionál oda, amennyi neki tetszik. Kormányoldalról javasolnám újból a Rákay mestert kinevezni számlálóbiztosnak, ő nagyon nagy matematikus, már bizonyította, mikor milliókat számolt össze a Kossuth téren: ott vannak is milliók, csak forintban, nem emberben, bár az illető később forintban is számolgathatta a millióit.
Ellenzéki oldalról pedig két törekvés észlelhető: vagy az, hogy legyenek minél kevesebben a résztvevők, vagy az, hogy legyenek minél többen – és gyűlöljük ezt a minél több embert. Egyik hozzáállásnak sincs semmi értelme, ugyanis ez az esemény nem bír valódi fontossággal. Az ellenzék az indulatok szításával megint belesétál a kormány csapdájába – a kormány ugyanis imádja a szimbolikus politikát, maga a békemenet is egy szimbólum, akkor van jelentősége egyáltalában, ha fontosnak találjuk, elfogadjuk. Mivel erőszakos cselekményekre jelen helyzetben egyáltalán nem számíthatunk, a gyakorlatban teljesen mindegy, hogy húszan lesznek a résztvevők vagy kétszázezren. (Ha esély volna lázongásokra, mint 2006-ban, akkor más lenne a helyzet).
Ez színház, cirkusz, illúzió. Barnum és Bailey a Kossuth téren bemutatja Orbán Viktor attrakcióját, egyedül a kupolában, védőháló nélkül, lovon és trapézon. Mivel beléptidíj nincs, a nézőszám mindegy.
A cirkuszhoz tartozik még az is, hogy bayermester tegnap bejelentette, miszerint Buffalo Bill menet közben őt majd megpróbálja lelőni egy Dragunov mesterlövészpuskával valamelyik háztetőről. Nem kétlem, hogy ez a látványosság sokakat vonzana, de abban sem kételkedem, hogy el fog maradni: a mesterlövészek drágán dolgoznak és szakmájukból fakadóan néha tévedésből találnak is, szóval nagy a rizikó, én az ő helyében ezt azért nem szervezném meg.
Ellenzéki oldalról viszont már terjednek a látomások, már több ember részvételét tételezik fel, mint amennyi a Kossuth téren elfér – sőt, tegnap azt is volt pechem látni, hogy egy noname Facebook-oldal hamis mémje alapján konkrét személynek sikerült nekiesni. Az illetőről ugyanis azt állította a névtelen szerző, miszerint ki fog menni a békemenetre. Dehogy fog, a saját oldalán cáfolta is, esze ágában sincs. Na, ez volt az, ami senkit sem érdekelt, mert tény volt: megindult az átok-mocsok-gyilokáradat a megrágalmazott ellen, aki védelmére kelt, lehurrogták, ha személyesen kezükbe került volna az alany, tán meg is lincselik.
Mindezt egy olyan oldal mémje alapján, melynek nincs nevesített szerkesztője sem. Azt sem lehet tudni, nem a kormány fizeti-e az ügyes kis mémkalózt.
Az indulatok tombolnak, a józan ész sutba vágva porosodik.
Hát így tényleg nagy győzelem lesz a különben teljesen lényegtelen poroszkálás: mármint, ha nem tojjuk le, hanem kulcsfontosságú eseménynek tekintjük. Ezt a legjobban a kormány szeretné, aki őrjöng most, az pont azt teszi, amit ők várnak el tőle.
A békemeneten meg pont annyian fognak részt venni, ahányan ott lesznek, eggyel sem többen, sőt, kevesebben sem. Felesleges számolgatni, jelenléti ívet írni, véleményem szerint mezei hadakkal együtt lesznek majd maximum ötvenezren, amit aztán ki-ki annyinak számol, amennyinek akar.
A választás nem ezen a cirkuszi eseményen dől el.
Hanem a fülkékben.
Különben a szervezők is ügyetlenek. A XVIII. század végén sokkal nagyobb létszámú menetet tudtak szervezni Londonban sokkal olcsóbban.
„1798-ban valamennyi londoni lapban egy hirdetés jelent meg ezzel a tartalommal: „Mához egy hétre pont 12 órakor még soha nem látott menet fog a Westminster-apátság templomába bevonulni. A menetben a következő személyek fognak felsorakozni: Agg férfiak és nők. Mindkét nembeli özvegyek és gyermekek. Nős és nejüktől elválasztott férfiak. Férjes és férjüktől elválasztott nők. Mely ünnepélyes menet megtekintésére minden rang− és rendbeliek ezennel tisztelettel meghívatnak.” A szörnyű bolondságban az volt a legjobb, hogy senki sem vette észre a szövegezés fortélyát, amely szerint tulajdonképpen mindenki a menetbe tartozik, akármiféle korú, nemű vagy állapotú legyen. Mikor a jelzett napon már jókora tömeg hullámzott a Westminster-apátság előtt, egy öblös hang elbömbölte magát: Április elseje!” (Ráth-Végh István: A fáraó átka)
Hát, tetszik látni, itt is olcsóbb lett volna ez a módszer.
Ugyanis a békemenet az az eszköz, ami március tizenötödikéből április elsejét csinál.
