Folyik most egy vita Magyarországon a tényellenőrzésről, mint szükséges, avagy kártékony valamiről, és én csak azon csodálkozom, hogy ilyen vita egyáltalán létezik. Akad, akire megharagudtam ez ügyben, akad, akire nem, ez a mi dolgunk, és nem fogom részletezni: azt viszont mérhetetlenül csodálom, hogy az elmúlt évek után erről még egyáltalán van vita.

Így, Oroszország Ukrajna elleni inváziójának kilencvenötödik napján, amikor mindkét fél úgy látja, hogy a háború Szeverodonyecknél az egyik fordulópontjához közeledik (és nem biztos, hogy igazuk van, valamint azt sem tudjuk, hány fordulópontja lesz ennek a háborúnak) érdemes eltöprengeni a csodafegyver-problémán.

Mérges egy írás lesz ez a mai, és aki ma trollkodni akart putyinista alapon, hoppon marad: ugyan bőven lenne mit írni a most zajló háború eseményeiről is, a folyamatokról is, amik zajlanak a kapcsán, de most mással fogok foglalkozni, egészen konkrétan azzal, hogy utálom, amikor hülyének néznek.

Nem lesz kellemes olvasmány ez a mai elemzés, ráadásul nincs is benne happy end: a most zajló háború lehetséges kimeneteleit elemezte Pavel Luzin, a politológia egyetemi tanára, Oroszország politikájának, védelmi ügyeinek és globális biztonságának szakértője, a Foreign Policy Research Institute munkatársa az orosz The Insider híroldalnak – az ő következtetéseit próbálom majd bemutatni.

Nagyvadat sikerült lőnöm, mármint az álhírek közül: igazi kapitális trófea, díszpéldány a maga nemében, ugyanis olyan alaposan van összerakva, hogy az már tanítani kéne az olginói főiskolán. De hát ilyen az, amikor profik dolgoznak és nem a konyhaasztal sarkán rakják össze a hazugságot a félamatőr trollok: ez, kérem, valódi manipuláció, óvakodjék az utánzatoktól!

Akkor most itt van nekünk ez a háborús veszélyhelyzet és meg kell magyarázni, mert tegnap már a kisboltban és a kínainál is megkérdezték tőlem, hogy mivel jár ez. Hát, ha én erre válaszolni tudnék, nagyon okos volnék, de azt legalább meg tudom mondani, mivel nem. Első sorban nyugodjon meg mindenki: ez nem hadiállapot. Csak fosztogatás.

Utóbbi időben – mióta Oroszország megtámadta Ukrajnát – még a magyar sajtóban sincs nap, hogy valamelyik vérmes putyinbarát (szándékosan nem oroszbarátot írok, az orosz egy nép, és nem a néppel van baj, hanem a vezetőjükkel) ne álmodozna írásban a kommentek között arról, hogy „írogatunk, írogatunk, de egy szép napon majd úgyis eljönnek a firkászokért és elviszik őket”.

Hogy ki mit gondol Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinról, az egyelőre és Magyarországon mindenkinek a magánügye. Én speciel elég rosszul vélekedek róla, és ő sem kedvelne szerintem, ha ismerne. Ez akkor okozhatna problémákat, ha Magyarország netán csatlakozna egy gyenge pillanatában az Oroszországi Föderációhoz, de akkor komolyan kéne vennem, hogy korábban hangoztattam ellenszenveimet.

(Fotó: New York Times)

Kérem, ritka madarat fogtam, fehér hollót. Sok mindent láttam már életemben, de olyan szélhámost, aki mérhetetlen ostobaságában még dicsekszik is a bűnével, ritkán. Márpedig Jacob Creech ilyen figura, és nem kis befolyást gyakorolt a világra: ő terjesztette el az ukrajnai biolaborok konteóját, melyet aztán a Kreml járatott csúcsra március és április hónapban. Időnként még most is előveszik.

Tegnapi írásom Putyin elnök féltve őrzött információs buborékjáról aratott némi felemás sikert, úgymint olvasta eddig vagy tizenötezer ember és nekem esett miatta körülbelül tizenöt, ami egy nap alatt közepes eredmény, volt már mindkettőből a harmincszorosa is: de van annak némi bája, mikor már tényleg csak a legostobább sértéseket bírják az ember fejéhez vágni.