Újfent mondom, mindig mondom: nem a koronavírus fog minket sírba tenni, hanem az a rengeteg eszünk meg az a nagyon jó szívünk, e kettő, semmi más. Ahogy az ember reggel körbenéz a hírek között, felméri a szaporulatot, mint a számadó juhász, el sem bírja dönteni, okosabbak vagyunk-e vagy jó lelkűbbek, de hogy párunk nincs a világon, az biztos.

A hír rövid és látszólag érdektelen: főként mert nem a koronavírusról szól (fél napokat keresgél az ember, míg ilyenre bukkan mostanság), hanem a rendszerváltásról. A kormány múzeumot akar létrehozni az emlékére, vagy ha rosszmájú akarok lenni, múzeumba küldené a rendszerváltást. Hát, körülbelül ez is az utolsó stáció ahhoz, hogy úgy járjon, mint 1848 forradalma és szabadságharca.

Ilyen bizony, kérem, showbusiness az élet, és a közönség azt hiszi, hogy nincs fontosabb a shownál. Ugyanis ha nem ezt hinné, nem közönség volna. Akkor lássuk, mi minden kerül elénk a mai reggelen így vírus idején, pletykák, álhírek és hülyeségek viharzó tengerén, politikától keletre, pániktól nyugatra, a Korona felségvizein?

Azért így, álmos szombat reggeleken jobb lenne felhasználónak lenni, mint újságcsinálónak. Én például nem mindig vagyok biztos abban, mit is kéne írnom, a Felhasználó még abban is biztos, mit kéne gondolnom, sőt, mi a véleményem. Abban pláne, mennyiért az, ami, és miért volna ennek a pénznek nála a helye – különben azért, mert minden pénznek nála a helye és kész.

Most egy gondolatkísérlet következik. Előre hangsúlyozom, hogy spekulációról van szó, információtöredékek összerakosgatásáról és néminemű kiegészítéséről a széphangzás mián, ugyanis személyesen nem vettem részt az operatív törzs tegnapi sajtótájékoztatóján, de a közvetítést figyelemmel kísértem.

Annyit jó előre megjegyeznék, hogy most kell észnél lenni. Ugyanis most valóban van súlya a szónak, van következménye is annak, ha marhaságokat írunk, szóval okosabb mindent háromszor meggondolni, főleg, ha vírusos megbetegedésekkel kapcsolatos. Szándékosan nem írok koronavírust, majd meg tetszik látni, miért: egyelőre maradjunk annyiban, hogy fő az óvatosság.

Ez a világ, kérem, tele van látszattal és káprázattal. Nem, nem világosodtam meg és ez alkalommal nem is a buddhizmus tanításait kívánom népszerűsíteni Májá fátyláról, mely mindannyiunk szemét takarja – egyszerűen csak híreket olvastam és be kell látnom, itt vagy mindenki hülye, vagy mindenkit hülyének néz opcionálisan bárki, ha módja van rá.

(Fotó: Index)

Kérem, én tegnap óta fokozott részvéttel tekintem a közmédiát, mint olyant. Nincsenek azok a szerencsétlen tintakulik megfizetve, akkor sem lennének, ha kétmilliót kapnának havonta. Mint a Politicóhoz kikerült információk bizonyítják: olyan mértékű a cenzúra náluk, hogy ahhoz hasonlót még a valamikori Pravdánál sem nagyon ismertek.

Ha most azt kérdezném bárkitől, hogy gyakori-e az olyan szélsőjobboldali menet Magyarországon, mint a tegnapi, melyet elviekben a Mi Hazánk szervezett Horthy kormányzóvá választásának századik évfordulója alkalmából, a legtöbben azt mondanák: á, dehogy, századik évforduló csak egyszer van, és utóbbi időben kifejezetten ritkák a neonáci demonstrációk. Bezzeg régebben volt belőlük több is a soknál.

Tartozom egy vallomással: vonzanak a megoldhatatlan feladatok. Munkanélküli periódusaimban régebben a Rohonci-kódexet fejtegettem, mint egy Baross téri Champollion, csak nem sokra jutottam vele – pontosabban annyira, amennyire mindenki más, aki nekilátott, miszerint az eleje evangélium, a vége egy leltár lehet, a kettő között meg csak a jó Isten tudja, mi van.