Lenin helyére bőven befér, mert Stefka is élt, él, élni fog. Mindezzel nem azt kívánom sugalmazni, hogy Stefka kommunista lenne, vagy az lett volna, bár mivel mellesleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem címzetes docense, diplomásnak diplomás kell legyen, azt remélhetőleg nem tagadja le, és nem is fog perelni, ha oklevelesnek nevezem.

(Fotó:444)

Megint év volt, ez monoton rendszerességgel ismétlődik a naptárnak köszönhetően és Orbán Viktor megint értékelte, mint egy ügyfél a zaciban: az embernek van egy olyan érzése, mikor ezeket az évértékelőket hallgatja, hogy a szónok épp alkudozik, és azt magyarázza, hogy ugyan, dehogy gyűrött, kopott, pecsétes, ez remekül nézett ki, megér legalább egy ezrest.

(Fotó: Index)

Nem láttak még pülümfát? Én sem, ez talán azért lehet, mert ilyen fa nem létezik. Soha nem is létezett. Ezt a fát egyedül Egres Béla ismeri, én is tegnap hallottam róla először – de azt tudom, hogy a közismert szélhámos sokáig fogja emlegetni a mostani húzását, ugyanis most speciel az én nevemben szélhámoskodott, és ezt már nagyon bünteti a törvény.

Nem először írom, de érdemes megismételni: az újságírásban nem csak az a fontos, amit megírunk, az, amit nem írunk meg, legalább annyira lényeges. Csak mintegy negatívban: az benne a fontos, hogy miért nem foglalkozunk vele, miért nem megyünk utána, részletezzük, derítjük fel a hátterét. Sok oka szokott lenni az ilyesminek, lássuk, ma miről nem írok?

Napok, hetek óta gyűlik a feszültség, érlelődik a keserűség ennek a NAT-vitának a kapcsán: és nem, nem csak annyiról van szó, hogy deklaráltan nyilas és vállaltan fasiszta szerzők művei lettek kötelező olvasmányok. Mindenki érzi, de senki sem mondja, hogy alapvetően arról szól a dal: mit nevezünk valójában hazafiságnak? Mi az, amire a tanterv nevelni akar?

Elsőre az jut az ember eszébe, akárhány éves is legyen, hogy most sem lenne fiatal. Pedig nem túl kellemes felnőttnek lenni, így ötven fölött főleg nem, de ahogy elnézem, mostanság 16-18 évesnek lenni sem lesz az a kifejezett, felhőtlen boldogság, szóval akit megszólít a kormány, az minálunk alaposan meg vagyon szólítva, a rosseb egye meg a szólongatást.

Sokszor mondtam: az interjú nem az én műfajom, még akkor sem, ha időnként készítek egyet-egyet. Nem az enyém, mert őszinte alany kell hozzá, csak akkor látok neki egyáltalán, ha tudom, hogy nem hazudnak nekem: szerencsére akad pár évente egy-egy ilyen ember is. De azért sem, mert műfajként minimum válságban van, mint a mellékelt ábrák mutatják majd.

Kezdem érteni, miért is küldték Szakács Árpádot érdemei elismerése mellett alkotói szabadságra február elején. Valósággal forr körülötte a levegő, vele aztán mindig történik valami, a minap például sikeresen felfedezte, hogy a szabadkőművesek már a spájzban vannak. Miközben ő meg a Hír TV stúdiójában volt, szóval az itt a kérdés, van-e spájz a Hír TV-ben?

Most, amikor látszólag düledeznek a kamuhírlapok hazugságokból rakott falai, és a valódi sajtó, de a valódi olvasók is némi halvány reményt látnak arra, hogy ha másként nem, rendőri úton, de megszabadulunk ezektől a gyalázatos médiumimitációktól, ne feledkezzünk meg arról: már régóta folyt ellenük a harc. Csak nem úgy mint most, nem hatósági szinten.

Nos, tegnap arról beszéltünk, hogy megindult az álhírek elleni harc a hatóságok részéről, és azt elemeztem, hogy ez miért történt. Ma, kedves gyerekek, arról lesz szó, hogy miért nem lesz ebből rendszer, és beavatom a közönséget néhány üzleti titokba, például abba, hogy körülbelül hány forinttal tetszettek kitömni ezeknek a gátlástalan kóklereknek a zsebét.