Kérem, utóbbi időben gyakran illetnek az elfogultság vádjával, miszerint az lenne a véleményem, hogy kizárólag Magyarország működik elmegyógyintézeti rendszer szerint, a világ többi országában a szellem napvilága kormányoz. Hát kérem, erről szó sincs, az egész bolygó egy nagy bolondokháza, Magyarország csak a dühöngő osztály benne.

Lássunk pár példát.

Most kizárólag Trump elnöktől vagy vele kapcsolatban.

Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, úgy is, mint POTUS, hetek óta harcol a mexikói határfal miatt a költségvetéssel, közben ez okból leállt a közigazgatás egy része, már felajánlotta azt is, hogy felfüggeszti a menekült gyermekek deportálását, ha sikerül megkapnia azt a potom kis 5,7 milliárd dollárt, amibe a falacskája kerül, de a demokraták hallani sem akarnak a falról így sem – álljunk meg egy pillanatra, gondolkodjunk csak el. Tehát deportálják a menekültek gyermekeit, minden nemzetközi egyezménnyel, szokással és kultúrával szemben, elszakítják őket a családjuktól, és volt gyárépületekben kialakított táborokban őrzik őket olyan egészséges klímájú helyeken, mint például Új-Mexikó. Vagy Nevada. Logikus különben: ahol körös-körül kizárólag sivatag van száz mérföldeken keresztül, onnan épp úgy nem lehet megszökni, mint Szibériából.

Tehát deportálják a gyermekeket (is). Ez embertelenség, és egy csomó amerikai törvényt is sért.

Azonban Trump szerint ezért a demokratákat terheli a felelősség, mert ha nem ragaszkodnának mereven ahhoz, hogy ne építsen falat, ő elengedné őket. Tehát rájuk hárítja a felelősséget.

És mielőtt manapság divatos módon gondolkodás nélkül elkezdenénk szidni a demokraták makacsságát, tegyük már fel a kérdést: ki követi el esetünkben a bűncselekményt? Mert ez bűncselekmény, emberiesség elleni.

Hát bizony Trump. Az fikarcnyit sem változtat a helyzeten, hogy most ő van hatalmi és zsarolási helyzetben: akkor is vétkes, gyermekrablásban. Túszként használja a kiskorúakat, mint egy Al-Kaida vagy Daesh-sejt, kicsivel sem különb a terroristáknál. Ha valaki elrabolna egy srácot a gazdag szüleitől és azzal fenyegetőzne, hogy amennyiben nem fizetnek elég sokat és gyorsan, akkor testrészenként küldi haza, lehet, hogy fizetnének a szülők, méghozzá hamar (főleg, miután megérkezett az első kisujj), de ez nem mentené fel a gyermekrablót a bűnei alól, a bíróságtól a végén mindenképpen megkapná a maga százezer év plusz jégkorszak büntetését.

Reméljük, sokan értik, hogy ki a valódi bűnös.

Trump mesternek különben sok érdeme van, és ha Németországba látogat majd egyszer, feltétlenül el kell őt vinni ősei földjére, mert az kétségtelennek tűnik, hogy valamiképpen Münchhausen am Christenberg városából kell származzon a családja. Közeli rokonságot mutat a közkedvelt báróval, szavahihetőségük főleg megegyezik. Erről komoly statisztikák is készültek: ezek szerint hivatalba lépése óta 8158 hamis vagy félrevezető állítást tett az Egyesült Államok jelenlegi elnöke. A mondatai valóságtartalmát több szervezet és mozgalom is vizsgálja, a mostani számmal a Washington Post Fact Checker rovata jött ki. A brit Guardian azt írja, csak októberben 1200 hamis vagy pontatlan állítása volt, de akadt olyan nap is elnöksége alatt, amikor több mint százat lódított.

Ez, kérem, még gombócból is sok, a mi Háry Jánosunk sehol sincs, ebben a teljesítményben rengeteg edzésmunka és önfeláldozás lehet, hogy a sportsajtó nyelvén fogalmazzunk, erre nem képes akárki.

Na jó, a belpolitikához nem ért, ami öreg hiba, de a külpolitikai éleslátását csak nem lehet kétségbe vonni?

Dehogynem lehet, meg is teszem, itt és most.

Már a szingapúri találkozó is a diplomáciai kudarc iskolapéldája volt. Megjelent Kim Dzsogun és Donald Trump, egymásba szerettek, elvonultak kettecskén, szobára, megegyezni, aztán aláírtak egy olyan semmitmondó nyilatkozatot, amiben nem volt egy rohadt konkrétum sem. Az volt benne, nagyjából, hogy jók lesznek és szobatiszták, ha lehet, de csak, ha lehet.

És elkezdték várni mindketten a béke-Nobelt.

Észak-Korea azóta is látványosan tojik mindenféle fegyverzetcsökkentésre, leromobltak egy olyan kísérleti telepet, amit már korábban tönkretettek egy elcseszett robbantással, elkezdték fejleszteni viszont a vegyi és főleg a biológiai fegyvereiket, a delegációk ugyan állandóan járnak Phenjan és Washington között, csak épp felesleegsen, Trump viszont minden lehetséges és lehetetlen alkalommal közli, hogy “megoldotta a koreai válságot”.

Nem oldotta ő meg még a gatyamadzagját sem.

Ezt azért valahol mélyen, legbelül ő is tudhatja, ugyanis új tárgyalásokat javasol (vagy csak találkozni szeretne megint az ő kedves Kimjével?).

Hol fognak randizni?

Sosem találják ki: Vietnamban.

Lyndon B. Johnson és Westmoreland tábornok csikorogva forognak bronz koporsójukban, Henry Kissinger szelleme csak azért nem kísért huhogva éjféltájt az Ovális Irodában, mert a legendás diplomata még él... Amerika az egyik legnagyobb veresége helyszínén szeretne tárgyalni!

És ha nem járnak sikerrel a megegyezési kísérletek, hol lesz a következő találkozó?

Pearl Harborban?

Mert azon kívül legendás amerikai vereség nem sok akad, esetleg még el tudok képzelni egy csúcstalálkozót az Alamónál...

Ennek az embernek fogalma sincs a diplomácia finom nüanszairól. Mohácson sem tartjuk meg a török-magyar barátság napját (illetve most már elképzelhető az is).

No, de mit szól mindehhez a sajtó?

A sajtó nem sok jót, de rövidesen még annyit sem szólhat, ugyanis Trump mester leállította a Fehér Ház összes sajtótjékoztatóját. Mint a Twitteren – hol máshol – megjegyezte:

Sarah Sanders azért nem lép többé az emelvényre, mert a sajtó durván bánik vele és pontatlanul tudósít, különösen a sajtó egyes képviselői. Mondtam is neki, hogy ne izgassa magát, a mondanivalónk enélkül is nyilvánosságra kerül.

Ugyanis Sarah Huckabee Sanders az egyik sajtószóvivője, bár roppant kérdéses, hogy ezek után mi szükség lesz a munkájára: hiszen hát nem lesz hol vigye a szót, nem lesz miért. Valószínű, hogy Trump kedvessége azt fogja majd jelenteni számára, hogy elveszíti a munkáját. Ezentúl a sajtó is a Twitterről lesz kedves tájékozódni, és nem sokat kérdezősködni, mert letiltják, oszt jónapot.

Hát kérem, máshol is lehet sajtó nélkül sajtót csinálni ezek szerint, ahogy ellenzék nélkül is lehet kormányozni, csak egyik sem olyan érdekes. Nagyon érdekelne Trump, Putyin, Erdogan és Orbán Viktor viszonylatában, melyikük tanult melyiktől és mit?

Bár valószínűleg egyik sem tanult soha, senkitől, semmit, nem természetük az nekik.

Szóval, nem csak Magyarországon van a hatalom őrültek kezében.

De azért itt sem a Ráció vezeti az országot.

Főorvos úr, jöjjön már, a világban beállt a dühöngés!

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, kedves kötelességemnek érzem, hogy tudósítsam önöket a mai nap eseményeiről: elvégre ünnepet ül ma ez a kis nemzet, örömünnepet, ma tartjuk a Magyar Kultúra Napját! Mit adtunk mi a világnak? - kérdezzük ma és elmondhatjuk, kulturális téren sokat, nagyon sokat, melynek alkalmából állami ünnepélyeken emlékezünk meg alkotóinkról.

Rögtön a legfontosabb rendezvénnyel kezdeném: a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a tudós testület vezetésének jelenlétében ma délben Szakács Árpád átveszi a Bayer Zsolt-díjat a névadótól, majd Bayer Zsolt is átveszi a Szakács Árpád-díjat az előzőleg kitüntetett pályatársától. Ezek után mindketten veretes szavakkal méltatják egymás munkásságát, beavatják a közönséget anyanyelvünk szépségeibe és mélységeibe, majd bayerzsoca székfoglalót tart: „A „bazdmeg” szó helyes használata kötőszavak, névelők és írásjelek helyettesítésére a publicisztikában” címmel, majd szólásra emelkedik a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és remegő hangon irgalomért könyörög az ünnepeltekhez. Bayer kisüstivel teli poharát nézi merengve, míg Szakács a ménkűhöz kapkod, az irgalom kérdése ma nem dől el, de talán nem is kéne jóindulattal megszentségteleníteni ezt a jeles napot.

Raffay Ernő párja kíséretében a Parlament Vadásztermében veszi át az Ady Endre-díjat, valamint a vele járó jelképes malomalját és fokost Orbán Viktortól, majd rövid, ám szívhez szóló szónoklatban emlékezik meg Ady Endre katonaéveiről, hősiességéről Przemysl ostrománál, végül haláláról a krasznojarszki hadifogságban, szerető orosz testvéreink gondoskodásától övezve. Valaki megkérdi: „Az nem a Gyóni Géza volt?” Félhangon válaszol: „Mától ő az Ady Endre!”

Pozsonyi Ádámnak sűrű napja lesz, egész nap rohangálnia kell majd a különböző díjak átvételére – nem is csoda, a Magyar Írószövetség egyszerre részesítette Konrád György-, Spiró György- és Nádas Péter-díjakban életművéért, de különösen hajdani egysoros remeke miatt: „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok.” Mindhárom díjat külön adják át.

Orbán János Dénesnek jutalomutazást szavazott meg a Szépírók Társasága, Igoriba, az Előretolt Helyőrség legénységi állományának többi tagjával együtt, nyaralási segély formájában, így remélik, hogy a díszes társaság végre kinyaralja a segélyüket. Délben indulnak a Keletiből, aki el akarja búcsúztatni őket, még odaér.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban Bencsik András elnökletével sajtóetikai konferencia kezdődik, stilisztikai témák boncolgatásával, „Trópusok és figurák Kádár János és Orbán Viktor beszédeiben” címmel, mely konferencia szintén nem múlhat el a levezető elnök érdemeinek elismerése nélkül: ő a Munkásőrség Érdemérmét kapja.

De nem csak irodalom és sajtó van a világon, a magyar kultúra szerves része az összes művészet, így például Apáti Bence a Balettintézet helyett az Operettszínházban veheti át a Löwy Árpád Emlékérmet, mint a balett táncosok közül legkiválóbb publicista és a publicisták között legkiválóbb balett-táncos.

Megemlékezések zajlanak majd Csurka István sírjánál is, a Mi Hazánk rendezésében, Toroczkai László és Dúró Dóra duettben adják elő a valamikori szerző „Új magyar önépítés” című művét, betonkeverő és falazás útján. Végül elhelyezik a megemlékezés köszörűit.

Este a fertődi Esterházy-kastélyban Nagy Árpád, a Magyar Idők publicistája veheti át az őt megillető díjat és az azzal járó pénzjutalmat, „Ki olvassa Esterházy Pétert” című, finom tollal megalkotott, érzékeny nüanszokat felvonultató esszéje jutalmaként, utána díszvacsora. A műkritikusok szerény szavazást rendeznek arról, mibe fektesse a kitüntetett a pénzjutalmat: egyhangúan úgy döntenek, költse gyógyszerre.

A színházak világára zúduló elismerések özönéről már sajnos nincs időnk beszámolni, ugyanis az Országos Szeizmológiai Intézet a Richter-skála szerint legalább ötös erősségű földmozgásokat jelzett az egész Kárpát-medencéből, melyeknek epicentruma a budapesti Kerepesi temetőben van. Állítólag meghasadt a föld, megnyílt egy csomó sír és az elhunyt magyar írók, művészek feltámadának. Ady Endre vezetésével a Múzeumkertbe vonultak, ahol élükre állt Arany János, egyelőre letáboroztak, ugyanis a Szatmárcsekéről érkező Kölcsey Ferencre várnak, majd, ha megérkezett, a Parlamenthez mennek, mert meg kívánják ostromolni az Ország Házát. Tudósítónk kérdésére, melyben indokaik felől érdeklődött, annyit válaszoltak: „Adunk mi ezeknek Magyar Kultúra Napját!”

Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő és egy „Nyugat” nevű radikális brüsszelita csoport megszállta a New York-kávéházat, azonnal árcsökkentést követelve az italok terén és agresszív viselkedésükkel megbotránkoztatták az arra sétáló Bruneczky Aranka nyugdíjas adminisztrátort, aki értesítette a Békemenetet, valamint a rendőrséget az afférról. A kiérkező alakulatoknak semmi esélye nincs a huligánokkal szemben, azok ugyanis rögtön szerkesztésbe kezdtek, és bárki próbál fellépni ellenük, az illető azonnal röhögőgörcsöt kap. Az áldozatok száma egyelőre mintegy harmincra rúg, a most is zajló ütközetről az Origo számol be percről percre „Soros-bérencek romkocsmát foglaltak a Belvárosban” címmel.

Rejtő és Faludy meg nem erősített hírek szerint elindult a Japánba. A Körúton áll a forgalom.

Orbán Viktor a váratlan és természetfölötti események miatt sürgősen Törökországba kívánt utazni, de egyes, meghasadt sírokról szóló rodostói jelentések hatására úgy döntött, inkább Moszkvában lép fel a bevándorláspárti politika ellen.

A Parlament körül sosem látott erőkkel sorakozott fel a Készenléti Rendőrség, páncélozott csapatszállítóikon készenlétbe helyezték a könnygázvetőket, sőt, egyes értesülések szerint Kásler Miklós bevetésétől sem riadnak vissza, ha úgy hozza a szükség.

Sajnos a zűrzavarban nem térhettünk minden részletre gyorsjelentésünkben, elnézést kérünk, ha véletlenül kifelejtettük valamelyik brigantit.

Lapunk a kialakult helyzetet folyamatosan figyelemmel kíséri és minden fejleményről beszámolunk: ki gondolta volna, hogy a hazánkban zajló kulturális forradalomtól fellázad a magyar kultúra?

Ráadásul pont a saját napján.

Önvédelemből.

Szele Tamás

Orbán Viktor harcol – nagy ügy, kérem, amióta ismerem, vagyis lassan olyan harminc éve, folyamatosan harcban áll. Ebből vagy tizenkét évig a kormány helyén volt és van ő, mit csináljunk, ez egy ilyen harci marci. De kivel harcol? Mindenkivel és bárkivel, a legrégibb – általa kijelölt – ellenfele azonban a szabad és független sajtó.

A függővel bezzeg nincs baja.

Főleg, ha tőle függ.

Az Index mostanság érdekes sorozatot közöl a húsz évvel ezelőtti Fideszről, a mai rész kapcsán (https://index.hu/belfold/2019/01/21/orban99_sajto_kozteve_fidesz_media/) jutott eszembe, hogy elgondolkodjak azon: mikor is üzent hadat nekünk ez az ember? Mert, hogy nem mi üzentük, az bizonyos...

Mert hát nem tegnap kezdődött az ő harca a médiával. Így, általában a médiával: bár a karrierje elején, úgy 1989 táján ugyan még nem volt orgánum, legyen az írott vagy elektronikus, amelyik ne támogatta volna (talán csak a Munkásőr című lapot kivéve, pedig onnét jött az egyik legnagyobb híve), a legvonalasabb pártlapok is jobban szerették békén hagyni, mint megtámadni, a sajtókapcsolatait többnek mondhatnánk, mint jónak: népszerű politikusnak számított, főleg korából fakadó feddhetetlensége miatt.

Aztán ennek egy nap alatt lett vége, a székház-üggyel.

Akkor és ott dióhéjban annyi történt, hogy a Fidesz – amely korábban használatra kapta meg a Lendvay utcai székházát - kapott egy szép, nagy ingatlant az államtól, pártszékház kialakítása céljából, a Váci utca 38. alatt, mégpediglen az épp kormányzó MDF-fel közösen. Melyet azonban eladtak az MKB banknak. Előttem vannak az adatok, kitérhetnék az alapterületre, értékre, maradjunk annyiban, hogy igen szép pénzt kaptak érte, amely aztán megteremtette a párt gazdasági hátterét és valamiképpen a gánti kőbánya is gazdát cserélt.

Szép volt az összeg, és ha akkor nem verik dobra az államtól kapott ajándékot, korántsem biztos, hogy most kormányozhatnának, ugyanis az a gazdasági birodalom, ami a párt és vezetése mögött áll, ebből a pénzből indult. De akkor nagyon nagy tévedésnek tűnt ez a lépés, mert egy nap alatt vesztette el a párt a teljes magyar sajtó támogatását.

Vagy nem vesztette el, de úgy érezte.

Miről volt szó? Orbán Viktor és a párt vezetése kicsit sem örült annak, hogy 1993. május 25-én a Népszabadság és a Magyar Hírlap egyszerre adott hírt az addig titokban zajló ügyletről (az előszerződést 1992 szeptemberében kötötték, ekkor a két párt meg is kapta az 1,53 milliárd akkori forintos vételár 90 százalékát. A pénz körülbelül a tízszeresét érte a mostaninak, úgy tessék számolni). Mármost mai szemmel nézve ez nem címlapsztori, egyfelől szigorúan vett törvénysértés nem történt, másfelől meg ezer ilyen mutyit láttunk már azóta.

No, de ez volt az első!

Addig a Fidesz a tiszta, ártatlan, életerős, fiatalos újrakezdés jelképe volt, azon a napon kiderült, hogy a liliomos szűz erényei sem makulátlanok, sőt, árulja őket, jó pénzért. Nyilvánvaló, hogy ennek viszont már volt hírértéke. Nem is kicsi. Kiderült azonban, hogy párt vezetésének fogalma sincs a sajtó feladatáról, mely ugyebár a hírek közzététele – ők azt várták volna el, hogy a két első lapot kivéve az összes többi hallgasson a nehezen letagadható ügyletről. Így mutassa ki szimpátiáját. Aki nem hallgatott, azt ellenségnek tekintették.

Csak hát ilyen nincs, ha egy hír nyilvános, azt már elhallgatni nem lehet, a citromot sem lehet visszalapátolni a lóba, ha már egyszer kint van, az akkori orgánumok vérmérséklet és pártállás szerint különbözően, de beszámoltak a történetről, és így aztán rá is kerültek a Fidesz feketelistájára. Melyről akkoriban csak sejtettük paranoiás pillanatainkban, hogy létezik, tudni már csak akkor tudtunk biztosat felőle, mikor késő volt.

Tehát ez a média elleni harc oka és eredete, ekkor határozhatta el Orbán Viktor, hogy a spontán kialakuló, piaci alapon működő, független magyar sajtót pártsajtóvá alakítja, amint teheti – és a korábbi orgánumokon bosszút áll, mint a rómaiak Karthágón.

Meg is tette, amint tehette.

A bosszúra 1998-ban nyílt lehetősége, mikor először alakított kormányt, és már a kisgazdákkal kötött koalíciójáról szóló beszámolók alapján is meggyőződhetett róla: itt senki sem fogja őt önként és alázatosan szolgálni (kivéve a Magyar Nemzetet, no, nekik is szépen meghálálta a sok évi lakájmunkát).

Az első áldozat a Kurír volt, amelyet úgy sikerült megszüntetniük, hogy az állam megszerezte a megroppant és csődbe jutott Postabank sajtóportfólióját, melyen belül aztán az évi 500 millió (még mindig akkori) forint veszteséget termelő Magyar Nemzetet meghagyták, a Kurírt, ami nyereséges volt, felszámolták, szóval már akkor sem volt tőlük idegen az unortodox gazdasági logika. Én magam a Kurírnál voltam rovatvezető, belülről láttam a történteket, de mivel ez a folyamat nem rólam szól, most inkább lássuk, hogyan folytatódott a hadjárat?

„Abban az évben a Simicska-féle Mahir megvette a Magyar Nemzet kiadási és névhasználati jogát a Postabanktól, majd nem sokkal később összevonta a választások előtt beindított, szintén Simicska- (azaz Fidesz-)érdekeltségű, de harcosabb, modernebb Napi Magyarországgal. Ezzel a korábbinál jóval kormányközelibb pályára, konkrétan Simicska és Liszkay Gábor pályájára állította a lapot, amely egészen a G-napig szolgálta a pártot. Liszkay amúgy azóta is sajtóbirodalmat igazgat, nem is akármilyet.” (Index)

Tehát már az akkori Magyar Nemzetet is úgy mentették meg, hogy a hűségesebb szolgának látszó konkurencia kezére adták!

Ide tartozik még Juszt László esete is:

„Juszt Lászlót előállították, rabosították, a tévéből pedig kirúgták, amikor a Kriminális című hetilapjában nyilvánosságra hozott olyan dokumentumokat, amelyek cáfolják Orbán Viktor állítását, miszerint a Horn-kormány idejében titkosszolgálati eszközökkel figyeltek meg fideszes politikusokat. A gyanú államtitoksértés. Orbánt végül a bíróság bocsánatkérésre kötelezte. Ehhez képest bizarr viccnek tűnik, hogy a Szép Házak nevű építészeti-belsőépítészeti szaklapban házkutatást tartottak a hatóságok, miután egy névtelen telefonáló szerint a lapnál összeesküvést szerveztek Orbán ellen.” (Index)

Hát, kérem... ha azt vesszük, a Kurír megszüntetése is azért sikerült egyik napról a másikra, mert az 1998. szeptember 24-i számunk címlapjára a következő szöveget, beharangozót tettük (mi, naiv marhák), utalva a másnapi számra:

„Felröppent hírek szerint a német származású Dietmar E. Clodo, a pilisszentlászlói bombagyár főnökének élettársa, a Kriminális kamerája előtt tett nyilatkozatában arról beszélt, hogy egy egykori magas rangú rendőr, aki jelenleg is jelentős pozíciót tölt be, korábban többször találkozott Clodóval. Mi persze nem gondoljuk, hogy a vallomásnak bármi köze lenne a belügyminiszterhez, uram bocsá!, azt is el tudjuk képzelni, hogy a hölgy – párja védelmében – egy kis füllentéstől sem riadt vissza, mégis könnyen lehet, hogy a nyilatkozat hatására megszületik az Orbán-kormány első tisztáldozata, azaz a közeljövőben menesztik Pintér Sándor belügyért. Ezt látszik alátámasztani az az értesülés, hogy a Miniszterelnöki Hivatal főnöke, Stumpf István úr szóbeli felkérést kapott: készítse elő a belügyér távozásának válságtervezetét…”

Lássunk csodát: nem menesztették. Minket menesztettek, pedig még a megfogalmazásban is kínosan ügyeltünk arra, hogy ne állítsunk semmit.

Meg hittünk abban, hogy a sajtót nem fogja bántani senki, ha teszi a dolgát.

Megszűntünk mi, megszűnt a Kriminális, voltak házkutatások, egyszóval érdekes időket éltünk mi akkor, de a tévénél, rádiónál sem volt jobb a helyzet: már 1999-ben megszületett az igény a mai MTVA létrehozására, az intézmények egybeolvasztására, létrehozták az őket igazgató úgynevezett „csonka kuratóriumot”, ami azért volt csonka, mert az MSZP és az SZDSZ kimaradt belőle, az összes hírműsor vezetését lecserélték, a köztévé hírigazgatója a jelenleg a Mediaworksnél dolgozó ex-Demokratás Csermely Péter lett, de nem is lehetne minden változást felsorolni: végül 1999 szeptemberében 530 fős leépítés volt az intézményben.

A Rádióban a Condor Legio vette át a hatalmat, Kondor Katalin vezetésével, onnan sem jöttek jó hírek... csak az ottani viszonyokról nincsenek jelenleg hiteles forrásaim.

Kérem, lépjünk hátra egyet.

Mint a valódi műértők a múzeumban, nézzük a képet a maga teljességében, ne vesszünk el a részletekben!

Mit látunk?

A Fidesz és ezen belül Orbán Viktor 1993 óta tartó, makacs küzdelmét minden orgánum ellen, ami nem tartozik a saját pártsajtójukhoz.

Sokkal hosszabb ideje zajlik ez a hadjárat, mint a két világháború együttvéve.

Miért zajlik tulajdonképpen?

Mert a kilencvenes évek első felében egy pártelnök rosszul tanulta meg, mi a sajtó dolga, és máig ragaszkodik ehhez a tévedéséhez.

Amit minden más tévedéséhez is makacsul ragaszkodik.

Soha egyet be nem ismert, márpedig ki van zárva, hogy több, mint ötven év alatt soha ne tévedett volna semmiben.

A sajtóval, médiával más majdnem teljesen sikerült végeznie, még pár orgánum tartja magát, míg bírja – de mindenkit figyelmeztetnék, minden egyébre is ez a sors vár, ha hagyjuk, legfeljebb gyorsabban, mert most már a látszatra sem kell ügyelniük.

És, hogy a sajtóval mi lesz? Isten tudja.

Én csak azt tudom, hogy volt idő, Nagy Alfréd korában, mikor az egész akkori Anglia (inkább Mercia) egy roskadozó cölöperőd volt Athelney mocsarában. Az összes többi részében a dán vikingek uralkodtak, fosztogattak. Aztán Nagy Alfréd sok munkával, és némi csoda segítségével mégiscsak megverte a dánokat Edingtonnál, de annyira, hogy Guthrum király ijedtében még meg is keresztelkedett, a rablósereg meg véres fejjel menekült a szigetről.

De mikor még Athelneyben várta a csodát meg a pillanatot, senki sem adott volna érte egy vörös pennyt sem.

Hát, meglátjuk.

De ne feledjük: a mostani kegyetlen leszámolás a sajtóval nem mostanában kezdődött.

Voltak előzményei.

Ne csodálkozzunk rajta.

Szele Tamás

Hát kérem, ideje rendet csinálni. Éspedig a Facebookon, mert elég nagy a felfordulás, még a valódi híreket sem méltóztatnak megérteni, ellenben pánik pánikot követ. Nem, nem „lopta” el a közösségi oldal a csoportok tagjait, és nem, a magyar kormánynak épp úgy nincs köze az eseményekhez, mint a magyar ellenzéknek. Sőt, a politikának sincs.

Tegnap óta kísértet járja be a Facebookot, vagy inkább esti szél Milford öböl felé, szüzek siralma, özvegyek panasza nyög belé, csoportadminisztrátorok kiáltják bele a Nagy Magyar Digitális Űrbe, hogy ennyi meg annyi ezer tagját ellopták a csoportjuknak, persze, másodpercek alatt lesz az általánosan paranoid légkörben ebből politika, mert miért ne lenne. Azonnal gyanúba kerül a pártállás szerinti ellentétes oldal: még ugyan örüljünk, hogy az álhír-oldalak nem fedezték fel, bár lehet, hogy de, csak én nem láttam még, és most tízezrek hiszik, részint azt, hogy a csoporttagságukat megették a kannibál migránsok, részint azt, hogy a titokzatos szolgák vágták ki őket a „Konyhai trükkök és ínyenc receptek Náncsi nénitől” csoportból, világnézetük alapján, és most megfigyelik őket, mikor leviszik a macskaalmot.

Ami tény, az tény: valóban sok csoportnak csökkent igen alaposan a létszáma a jelek szerint. Ez első pillanatban joggal ijesztheti meg az adminisztrátorokat, a másodikban azonban megnyugodhatnak: nem a markoláb vitte el az embereket, nem jött meg az Apokalipszis négy lovasa, sőt, az ellenség keze sem tette be a lábát. Egyszerűen annyi történt, hogy megoldottak egy régi problémát a Facebook központjában.

Konkrétan a nem kívánt csoporttagságról van szó. Eleinte az embert bárki betehette bármilyen csoportba, és ha nem tiltakozott ellene egy napon belül, akkor ott is maradt. Ezt már régen megváltoztatták, de nem teljesen: mostanáig úgy volt, hogy ha valaki tagja volt egy csoportnak és a csoport beállítása nyílt volt, minden ismerősét belerakhatta. Ennek lett most vége.

Most az olyan embereket, akiket így hívtak be valahová, vagy maguktól léptek be, de soha semmit nem csináltak, a Facebook különválasztja, nem számolja őket a csoport taglétszámához, viszont ad az adminoknak egy lehetőséget, hogy üzenjenek nekik. Sőt, még így sem szűnik meg a csoporttagság, de az illető a csoport „meghívottai” közé kerül. Így nem számít bele a létszámba.

De lássuk a hivatalos magyarázatot!

„Néhány változtatást végzünk a csoporttagok meghívása kapcsán, és szerettünk volna tájékoztatni téged ezekről. A következő változások történnek majd annak érdekében, hogy az emberek valóban az érdeklődésüknek megfelelő és tartalmas Facebook-csoportokhoz csatlakozhassanak:

Megújult meghívások a csoportokba – Most már amikor valakit meghívnak egy csoportba, elfogadhatja vagy elutasíthatja a meghívást. Azelőtt az embereket az ismerőseik felvehették azokba a csoportokba, amelyekről úgy gondolták, hogy érdekelhetné őket, és azonnal taggá váltak. Előfordulhatott, hogy felvettek valakit a csoportodba, de az illető soha nem látogatta meg azt.
„Meghívva” terület – A következő pár hétben azok az emberek, akiket felvettek a csoportodba, de egyszer sem keresték fel azt, a taglista Meghívva területén fognak megjelenni, amely csak az adminisztrátorok és a moderátorok számára lesz látható. Ők csak akkor fognak tagnak számítani, ha elfogadják a meghívást. Ennek megfelelően a csoport tagjainak teljes létszámába se fognak beleszámítani, ezért elképzelhető, hogy a csoport teljes létszáma csökkenni fog.
Emlékeztető értesítés – Adminisztrátorként a következő pár hétben egy-egy értesítést küldhetsz a meghívottaknak, amelyben emlékeztetheted őket, hogy fogadják el vagy utasítsák el a meghívást a csoportodba.
Köszönjük, hogy vezető szerepet vállalsz a közösségedben.

Köszönettel:
a Facebook Csoportok szolgáltatásának csapata”

Kérem, ez a tiszta beszéd. Miért volt erre szükség?

Nagy a sora annak.

Először is: az ember tényleg vad helyekre képes bekerülni a drága jó ismerősei révén. A magam példáját veszem, mert az a legolcsóbb és arról is tudok a legtöbbet: én 207 csoport tagja vagyok, ebből napi rendszerességgel tízet, ha használok. Hétben megosztom az írásaimat, nyolcadik a saját témacsoportom, ami titkos, és csak műszaki okokból van rá szükség, a kilencedik álhír-vadászattal foglalkozik, oda érdemes benézni, a tizedik meg számítástechnikai szaktanácsokat ad. A többibe vagy régen léptem be, mikor még úgy nézett ki, van értelme, vagy csendesen elhalálozott, de még fent van az oldalon, vagy beletettek. Mondjuk azt értem, mit keresek (vagy mit kerestem) az „Elektronika (barkácsklub)” csoportban, esetleg a „MiG-29 (NATO-kódja: Fulcrum)” vagy a „Magyar Tolkien Társaság” sem jelent megfejthetetlen rejtélyt, de hogyan kerültem én a „Füstmentes Augusztus, 2013”-ba, mikor nagyon erős dohányos vagyok kamaszkorom óta, vagy a „Vadhúsok a legolcsóbban” csoportba, mikor életemben sem főztem, sütöttem vadat?

Hát csak úgy, hogy belétettek. És sok – ahogy így most elnézem – a már lejárt aktualitású, politikai eseményekhez kötődő csoporttagságom is, például annak idején, főleg az informálódás miatt volt értelme belépni a „Nem akarunk nemzeti konzultációt az internetadóról!”-ba, de így, öt év elteltével már nem sok újat tudnánk egymásnak mondani, pláne, hogy a netadót bizonytalan időre elhalasztották még akkor.

De, kedves mindenki, ne feledjük: eddig nem volt hét, hogy valamelyik ismerős ne fedezze fel döbbenten (és véletlenül), hogy vagy olyan csoporthoz adták hozzá, ami a politikai nézeteivel tökéletesen ellentétes, vagy valami üzleti átverés csoportjához. Ennek lesz most vége. Ezentúl tiszta a helyzet: a régi ügyek külön kerültek, az új csoportokba meg már csak tudatosan lehet belépni.

Akkor tehát eljutott a panaszunk a Facebook Menlo Park-i központjába?

Ördögöt jutott, senkit nem is érdekelt volna, akkor sem, ha eljut.

Hát akkor miért történt ez a változtatás?

Tudni nem tudhatom bizonyosan, de sejtem. Az a helyzet, hogy – bár sokan ezzel nincsenek tisztában – a csoportoknak ára is van, piaca is. Adják-veszik őket, mint a krumplit a piacon, választási kampány előtt felmennek az árak, utána lemennek, alapvetően hirdetési felületként használják őket. Mondjuk aljas átverése ez azoknak a naiv lelkeknek, akik azt hiszik, hogy beléptek egy baráti körbe, vagy egy hobbi gyakorlói közé, esetleg társat keresnek, és egyszer csak azt veszik észre, hogy el vannak adva – abból, hogy a csoportban már nem az eredeti tevékenység zajlik, hanem vagy álhírek jönnek minden csapból, vagy reklámok. De ez a piac létezik, nagyobb csoportokat akár több százezer forintokért is vesztegetnek rajta.

Ennek a kufárkodásnak vetett véget most a Facebook, ugyanis így nagyon könnyű pénzt csinálni a semmiből: vegyük azt, hogy valaki létrehozza a „Micike csipkés hálóinge” nevű csoportot. Mondjuk a valakinek én véletlenül ismerőse vagyok, és beletesz. Én nem veszem észre, és tulajdonképpen nem is tudok a tagságomról: azonban van nekem pontosan 1 184 ismerősöm, akik az én tagságom révén szintén potenciális taggá válnak, nekik is vannak ismerőseik: napok alatt lehet elérni a több százezres létszámot. Aztán eladják Micike csipkés hálóingét, mondjuk félmillióért, és a tagok elkezdenek körömgomba-hirdetéseket látni az oldalon, extrém esetben kapni is.

Így kell félmilliót keresni munka és ötlet nélkül.

Vagyis így ment ez: mert most már nem lehet.

Szóval, mindenki nyugodjon meg, ez nem veszélyes változtatás.

Az már inkább, hogy több online sajtóorgánum is megfigyelte, miszerint az elmúlt két hónapban az olvasottsága az ötödére csökkent, magam is tanúsíthatom: ahol csak rálátásom van a szerkesztői felületre, mindenhol ez a helyzet, és a kollégák is ugyanezt panaszolják. Nem lehetetlen, hogy a közösségi oldal titokban bevezette – vagy még csak teszteli – azt a „sajtóellenes” algoritmust, ami az online lapok írásait kiszűri a hírfolyamból (eddig ahol csak kipróbálták, összerogyott a sajtópiac). Mert azt egyébként nehezen hinném, hogy egymástól független, sőt, ellentétes de legalábbis eltérő pártállású lapok egyszerre váltak érdektelenné az olvasók számára.

Ez a baj, nem az, hogy a „Micike csipkés hálóingének” négyezer tagja „eltűnt”.

Ja, de ez a mi bajunk, a sajtóé, tehát csak minket érdekel.

No, erről ennyit.

Nyugalom: sem a kormány, sem az ellenzék, sem a Háttérhatalom nem babrálja a Facebookot, egyszerűen csak egy kicsit javítottak rajta.

Fognak még rontani is.

Sokat.

Szele Tamás

Nem kéne foglalkozni ezzel az üggyel, hiszen végül is – a dolgot magát tekintve – nem történt semmi különös, semmi olyan, ami ne történne minden nap tízezer magyar kocsmában, többször is: egy szabadszájú emberke szólt pár keresetlen szót a kormányról. De már nem lehet nem foglalkozni a dologgal: most már olyan szintre jutottak a dolgok, hogy figyelmen kívül hagyni sem szabad.

Ugye, mindenki rájött, hogy Nagy Blanka esetéről van szó? Ő beszédet mondott volt (politikai újszülöttek kedvéért mondok pár szót a háttérről), éspedig Kecskeméten, egy tüntetésen, melynek azonban csak utolsó szavaira emlékszünk, mert kissé szabadszájúan fejezte ki magát. Régi dolog a sajtószakmában, hogy a káromkodás, az erős indulat vonzza az olvasót – vannak lapok, amelyek szó szerint ebből is élnek a mi kis magyar sajtóarénánkban. A káromkodással, átokkal, ilyesmivel az a baj épp, hogy megragadja az olvasót, hallgatót: megragadja és aztán már csak arra emlékszik, hogy megaszonták az Ádernek. Pedig hát pont nem arról, vagy főképp nem arról szólt a beszéd.

No, mindegy is, a káromkodás mostanság amúgy is kezd a fókuszba kerülni, például közleményt adott ki a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az MTI Országos Sajtószolgálata útján, miszerint:

„A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált nemcsak az utcai beszédben, hanem az interneten és a médiában is. Különös aggodalomra ad okot az, hogy már a nyilvánosan megszólalók körében is elterjedt mások vulgáris és obszcén kifejezésekkel történő gyalázása. Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Hát, ezen mikor kiadták, kicsit mosolyogtam, kicsit nem, ugyanis éreztem benne a burkolt, finom fenyegetést is. „Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.” Ez magyarra fordítva annyit tesz: „ha sokat szidod a mi szeretett vezérünket, azt a nagyon szépet és okosat meg becsületeset, kijövünk a sodrunkból és takarékra állítjuk a füledet!”

De hát ne várjon az ember logikát olyan emberektől, akik elítélik a káromkodást, azonban világnézetük alapjait bayerzsoca fogalmazza meg.

Blankának is nekimentek, először a Magyar Idők, azon a homályos alapon, hogy a Móra Ferenc gimnáziumba jár, és Móra bizonnyal nem szeretné hallani, ahogyan ebszél (Móra igazgató úr jókat vigyorogna, ugyanis megveszekedett liberális volt, ítélték még halálra is egy időben, csak megúszta), a mindenszo.hu követelte a kirúgatását is az iskolából, a Figyelő, a Ripost, az Origo hazugságokat terjesztett a jegyeiről és a tanulmányi előmeneteléről. Bayerzsoca sem maradhatott ki a sorból, ő prolinak nevezte Blankát, tegnap pedig a morális tartásáról közismert, mértékadó Bencsik András nevezte a Facebookon útszéli ribancnak.

Ja, hogy Bencsik nem épp megvesztegethetetlen jelleméről, tartásáról vagy mérsékelt, higgadt gondolkodásáról ismert? Kérem, az őt dicsérő jelzők pontosan annyira igazak, mint azok a jelzők, amiket ő használ Blankára. Mellesleg a bejegyzését is levette, mikor rájött, hogy kissé ellene fordult a népharag.

Közben a másik oldalon lépések történtek Blanka szentté avatására, több párt és a Magyar Helsinki Bizottság is nyilatkozott az ügyben, nyüzsögnek körülötte a népszerűség koldusai, sőt, tegnap az ellenzéki parlamenti képviselőnők (a kormányt egyébként a legtöbb dologban támogató Mi Hazánk Mozgalom tagját, Dúró Dórát kivéve) nyílt levelet írtak, amiben kiálltak Nagy Blanka mellett:

„Kedves Blanka!

Szeretnénk néhány támogató, bátorító szót mondani neked. Nem ismerünk, nem tudjuk valójában ki vagy, egy dolgot tudunk: iszonyatosan bántanak mostanában, mert volt bátorságod gimnazistaként pár mondatot mondani szívedből, lelkedből saját országod kormányáról. Voltak benne erős szavak, mondatok. Mi is szoktunk ilyeneket használni időnként. Nincs ezzel baj. A baj azokkal van, akik most bántanak, gyaláznak téged.

Tudod szerintünk mindegy, hogy igazad van-e vagy sem. Nekünk sincs mindig igazunk. De jogod és jogunk van ahhoz, hogy nyilvánosan beszéljünk hazánkról. Úgy, ahogy gondolkodunk róla.

A magyar Országgyűlés képviselőnőiként azt mondjuk neked, hogy nagyszerű ember vagy. Nem a valamelyik tantárgyból elért jegyed, hanem tisztességed, emberi becsületed, helytállásod, bátorságod minősít. És ezekből nálunk most ötöst kaptál. Ismeretlenül is becsülve fejezzük ki tiszteletünket és kívánunk neked erőt megküzdeni a saját ügyedet, ami a mi ügyünk is.”

Különben ez a levél hozhatta ki a kültelki biciklitolvaj modorát Bencsikből, hiszen ennek a nyilvánosságra kerülése után bődült bele a Nagy Magyar Digitális Űrbe.

Egyszóval, Blanka tényező lett. De azzal senki sem foglalkozik, hogy azon a két káromkodáson kívül (aminél még én is cifrábbakat mondok, ha úgy hozza a sors), igazából mit mondott? Senkit sem az érdekel, minek a végén káromkodott, miért tette, mindenki azzal foglalkozik – ami különben kétségbevonhatatlan tény – hogy egy csinos, fiatal és ártatlan lányt gyaláz olyan mértékben a kormány és sajtója, mintha minimum templomot rabolt volna.

Ártatlan, hiszen a káromkodás nem bűn, gyakran megesik, főleg mifelénk. Ezért sápítozni, álszent módon megbotránkozni igen nevetséges és most már aljas dolog is, főként, ha a kormánynak olyan oszlopa teszi, mint Bencsik András, aki a maga idejében írt rajongó jegyzetet a Magyar-Szovjet Baráti Társaságról is, mielőtt még felfedezte volna magában a konzervatív értékeket. Vagy a bayerzsoca, akinek modora joggal keltene némi visszatetszést a Buckingham palotában egy ötórai teán, és munkásságának legnagyobb részében több az öncélú trágárság, mint a kötőszó. Már várom azt az állapotát, mikor majd a pont helyett is bazdmeget ír. Vagy... nem folytatom, végtelenre nyúlna a sor.

Most minden közéleti janicsár Blankán gyakorolja a célba lövést, nem is csoda hát, hogy a józanabb ítéletű közönség számára rokonszenvessé teszik.

Ugyanis akinek ilyen ellenségei vannak, az csak derék ember lehet.

Ugyanakkor ez az egész békaegérharc már nem Blankáról szól, és nem is a beszédéről, amiben pedig voltak kiváló mondatok:

„Ha nem vagyunk hülyék, akkor muszáj fellépnünk valahogy, ügyesen, de nem erőszakosan”

„Nem a túlóra, a különbíróságok vagy a propaganda a baj, hanem az elmúlt kilenc évvel van a probléma, azzal, hogy az embereket hülyének nézik.”

Ezeket a gondolatokat ritkán idézik a mindkét oldalon nevével ajakukon csatába induló harcosok, ugyanis ahhoz ismerniük is kéne a beszédet, de azt meg minek: nekik bálvány kell vagy Utálatos Kép, és alapvetően nem érdekli őket, aranyból van-é vagy agyagból, esetleg emberből.

Az egész csata jelképessé torzult, és ennek a víg kis összecsapásnak ez a különben teljesen épeszű, normális lány az áldozatául eshet. Azt nem hinném, hogy a fejébe száll a „dicsőség”, nem úgy beszél, sőt – de az Égre, ez a bélyeg el fogja kísérni egész életében! Akadályozhatja a tanulmányait, befolyásolhatja a karrierjét, ezer dolog történhet. És azért gondoljuk már meg: két mondatért támadják, két mondatért védik. Mond az ember sokfélét, hosszú az élet.

De nem is őt támadják, illetve védik, hanem a saját politikai pecsenyéjüket sütögetik: Blankának lassan kezd annyi köze lenni az egészhez, mint a bibliai Zsuzsannának a vének gerjedelméhez, akik meglesték. Ez nem politikai pedofilia, de politikai voyerizmus: Zsuzsanna esetében még időben előkerült Dániel próféta és rendet rakott, de ne feledjük: a politikai hatalmat éppenséggel a vének képviselték... próféta kellett, hogy megigazítsa a dolgokat, az meg manapság kevés akad.

De egyáltalán: miért ez a harc, mi végre?

A kormányoldaliak kiváló alkalomnak, lehetőségnek találják az affért, hogy újabb hűségnyilatkozatot tehessenek, nincs is hasznosabb, mint egy kis önkéntes seggnyalás. Az ügy ellenzéki szereplői pedig egyszerűen csak reagálnak a sosem látott, értelmetlen rágalomhadjáratra.

A két hadrakelt sereg majd összecsap, egyikük a homousiont hiszi, másikuk a homoiusiont, hatalmas lármával roppannak egymásnak, megy a dicsőséges csihipuhi, és a csata után bárki is győz – bár inkább hinném, hogy döntetlenül végződik, mint már annyiszor – senki sem fog emlékezni arra, hogy egy Blanka nevű lány két mondata miatt estek egymásnak.

Ez már harc a harc kedvéért. Ehhez Blanka csak zászlónak kell.

Annak is csak ideig-óráig.

Találnak majd más zászlót, ő meg ott marad, a történtek bélyegével, terhével a vállán.

De le sem szökhet a piedesztálról, amire állították, a célkeresztet sem törölheti le magáról.

Blanka nem tehet róla, de nagyon megjárta ezekkel a brigantikkal, akik rá uszultak...

Rá és mellé, pontosabban.

No, meglátjuk, mi lesz a dologból – én a legjobbakat kívánom az ifjú hölgynek mindenesetre.

A hírnévkufároknak, politikai kukkolóknak meg szokásom szerint a legrosszabbakat.

Szele Tamás

Vágjuk le a hízott tulkot, ünnepeljünk, illetve végünk van, elvesztünk, mint már annyiszor a magyar történelem folyamán. Oldaltól, világnézettől függ, hogyan látjuk az Európai Parlament tegnapi döntéseit, szóval én, kedves olvasó, nem is próbálom meggyőzni önt és becses társait a saját meglátásaimról – ellenben óvnék mindenkit attól, hogy gyors változásokra számítson.

Szóval, hogy ne beszéljünk rébuszokban, két olyan döntést is hozott tegnap az EP, ami magyar szempontból alapvető fontosságúnak tűnik. Az első az uniós támogatások jogállamisághoz kötése. Arról van szó, hogy egy új rendszer keretében felfüggeszthetnék, csökkenthetnék a jogállamisági elveket súlyosan megsértő, vagy például az uniós pénzeket érintő csalások és korrupció, illetve az adócsalások ellen nem elég hatékonyan fellépő országoknak szánt EU-s forrásokat, a hiányosságok jellegével és súlyosságával arányos módon.

„Ilyen határozatra a tervek szerint az Európai Bizottság tehetne javaslatot, egy független szakértői testülettel való egyeztetést követően. Elfogadásáról pedig a két társjogalkotó szerv, az Európai Parlament és a tagállamok kormányait tömörítő tanács döntene.

Az aggályosnak tartott kérdések orvoslását követően a két intézmény feloldhatná a zárolt uniós pénzeket.

A végső kedvezményezettek védelme érdekében az érintett országoknak a döntés ellenére is folytatniuk kell az adott programok végrehajtását, és ki kell fizetniük a tervezett pénzeket, például a kutatóknak vagy civil szervezeteknek.

Eider Gardiazabal Rubial szociáldemokrata jelentéstevő leszögezte: „egyetlen tagállam sem sértheti meg az uniós értékeket következmények nélkül”.

Éves jelentésben értékelné az EU-tagok helyzetét az említett szakértői testület, amelybe minden tagország parlamentje egy szakembert delegálna, az EP pedig ötöt.

A kérdésben még a tagállami kormányok tanácsának is ki kell alakítania az álláspontját, utána kezdődhetnek majd meg az intézményközi tárgyalások.” (MTI)

Tegnap sokan felkiáltottak a hír hallatán, ki örömmel, ki megrettenve: „Vége a magyar korrupciónak, vége a bíróságok elfoglalásának!” Dehogy van vége, csak kicsit bonyolultabb lesz. Egyfelől, ez az intézkedés még nem lépett hatályba. Másfelől meg, mint minden uniós intézkedés, olyan, mint a csatahajó: lassú, nehezen fordul, lomha, viszont ha valahova eljutott, akkor nagyon ott van. Akkor ott nem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanis másodpercek alatt cafatokra lő bármit, ami nem tetszik neki.

Csak az telik időbe, míg odaér.

Különben az eredeti tervezetben volt még egy csavar, ez, amint látom kimaradt a végleges verzióból: a kivetett szankciók megakadályozását minősített többséghez kötötték volna. Ez azt jelentené, hogy a tagállamok legalább 55 százalékának kellene a büntetés ellen szavaznia, de úgy, hogy a vétózok területén éljen az EU lakosságának legalább 65 százaléka. Másként szólva: azt jelentené, hogy Lengyelország és Magyarország nem tudná tovább megvédeni egymást, amikor a többiek a jogállamiság leépítése miatt fellépnének ellenük.

Azonban még ebben az enyhített formában is csodálatos, messze eltúlzott reakciókat váltott ki a döntés.

„A Fidesz-KDNP európai képviselőcsoportjának csütörtöki közleménye szerint elfogadhatatlan, hogy az EP bevándorláspárti többsége újabb durva politikai nyomásgyakorlási eszközt vezetne be a Soros-tervet elutasító, bevándorlásellenes tagállamok polgáraival szemben. A bevándorláspárti magyar ellenzék EP-képviselői politikai céljaik elérése érdekében támogatták a javaslatot, amivel szándékosan ártanak a hazájuknak, a magyar embereknek - írták, hozzátéve, hogy a kormány minden körülmények között meg fogja akadályozni az uniós fejlesztési források jogszerűtlen elvonását.” (MTI)

És ezt sikerült egy olyan szövegre rámondaniuk, amiben elő sem fordul a „bevándorlás” szó! Fokozott óvatossággal kell őket kiengedni az utcára, mert felfedeznék a bevándorlást még a közlekedési táblákon is, ha nem vigyázunk rájuk. De lássuk a másik intézkedést.

Kérem, arról is szavaztak csütörtökön, hogy a tervezettnek mintegy háromszorosára emelnék a demokratikus értékeket védő civil szervezetek támogatását a 2021-2027-es uniós költségvetési keretben.

Hurrá és végre, mondaná az ember, csakhogy... nálunk bizony csakhogy van.

Ugyanis az egy dolog, miszerint az EU következő hétéves költségvetésében 1,8 milliárd eurót különítenének el az Európai Jogok és Értékek nevű új program számára az Európai Bizottság által eredetileg tervezett 642 millió euró helyett. A javaslat értelmében kivételes esetekben, amikor egy tagországban hirtelen súlyos veszélybe kerülnek az alapértékek, akkor az Európai Bizottság sürgős pályázati felhívást írhatna ki az ott működő civil szervezetek támogatására a demokratikus párbeszéd előmozdítása céljából. Mint írták, bővíteni kellene a demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok megerősítésére szolgáló forrásokat, egyebek között az ezen a területen tevékenykedő helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi NGO-k határozottabb támogatásával.

Azonban vegyük azt, hogy nálunk érvényben van a civiltörvény (másik nevén „Stop Soros”), és előttem érthetetlen okból nem, hogy a hivatalos ellenzék, de még a Parlamenten kívüli erők és a tüntetések sem tiltakoznak ellene, kimaradt az Öt Pontból, ahogy kimaradt a hajléktalan-törvény is. Jó ideig azt hittem, véletlenül, elfelejtették, de mivel utólag sem említette senki, már magam sem tudom mire vélni ezt a mulasztást, bár nincs ember, aki igazságosnak tartaná ezt a két jogi abszurdot. De ettől még hatályosak.

Mármost tegyük fel – és erre semmi garancia! - hogy az EU úgy látja: Magyarországon veszélyben forognak az alapértékek. Különben: az EU úgy látja, igen, csak nem sokat törődik vele a választások előtt, utána meg ki tudja, mi lesz. No, üstöllést kiírják a pályázatot, a kisbíró kidobolja, jöjjenek, jelentkezzenek az NGO-ok, civil szervezetek, ha derék legények s nem szélhámosok, támogatást kapnak!

Ki fog jelentkezni?

Akinek elment az esze. Egészen pontosan az.

Meg aki „külföldről támogatott civil szervezet” akar lenni.

Aki hajlandó ezt minden megjelenésekor, minden formában feltüntetni, plakáttól bélyegzőig, nemkülönben a számára érkező támogatás jelentős hányadát átadni a kormánynak és utána elviselni az őt érő üldözést kormányoldalról és az őt érő kritikákat ellenzéki és független oldalról.

Lehet, hogy volna az a pénz, ami megérné, hogy egyik-másik civil szervezet vállalja a vegzatúrát is a szent cél érdekében, nagyobb baj, hogy ez a vegzatúra megakadályoz minden érdemi munkát is. Ezt a lehetőséget nem most kellett volna bedobni, hanem 2012-ben, akkor hatásos lett volna – mármint Magyarországon, máshol ugyanis, ahol nincs civiltörvény, még lehet hasznos. De nekünk sok örömünk nem lesz benne, azt már jó előre megakadályozták.

Az Origo már tegnap olyan szalagcímmel jelent meg, miszerint: „Még több pénzből hozhatják be a migránsokat a Soros-szervezetek”.

És az Origót kicsit sem zavarja, hogy ebben a határozatban sincs egyetlen vak hang sem migrációról, bevándorlásról, hanem csakis és kizárólag az uniós alapértékek védelméről. Van egy olyan gyanúm, hogy ha valaki belép az Origóhoz munkatársnak, beültetnek az agyába egy chipet, ami egy csomó szó észlelésekor automatikus reflexeket, átkötéseket aktivál, tehát ha az origós meglátja valahol, hogy „civil” vagy „NGO”, azonnal rávágja, hogy „Soros” vagy hogy „migráns”. Persze vannak más átkötések is, a végső állapot majd az lesz, mikor a propagandacikkeket már nem is kell emberek írják, voltaképpen nagyon könnyen lehetne automatizálni a dolgot és senki sem venné észre.

Bár egyelőre ezek a cyborgok is megfelelnek.

Szóval tehát: mit látunk?

Látunk két uniós határozatot, mindkettő az Európai Unió és a demokratikus alapértékek védelmére született. Ez roppantul helyeselhető, azonban – fájdalom – a magyar viszonyok között nem alkalmazhatóak. Eredeti céljukra semmiképpen sem: a támogatás-megvonás nagyon lassú, nehézkes folyamat a pezsgő magyar korrupció egyszerűen állva hagyná, a civilek támogatása meg a fentiekben vázolt okok miatt nem lehetséges. Sajnos, Brüsszel ezek után mondhatja majd azt, hogy „a magyarok a hibásak, senki sem jelentkezett támogatásért, úgy látszik, szeretik a rendszerüket” - holott az a helyzet, hogy nincs alkalma, lehetősége a jóakaratú embereknek jelentkezni a pénzért, aztán azt tisztességesen felhasználni még annyira sem tudnák.

Mindkét intézkedés jó és tökéletesen megfelel normális államokban, ezért szükség is van rájuk, de főleg azért, hogy a többi tagállam ne jusson el oda, ahol mi tartunk.

Abnormális államban viszont alkalmazhatatlan.

Mire lesz jó ez a két határozat Magyarországon?

Valamire mégis: kiváló propagandaeszközt ad a kormány kezébe a közelgő EP-választásokra. Lesz itt olyan kormánypárti visongás, sivalkodás (már van is), mint egy égő kuplerájban.

Kár, hogy a törvény, a szabály alapértelmezés szerint általános kell legyen, és nem lehet országra, személyre szabni – illetve, ha szabják, arra csak olyan brigantik képesek, mint amilyenek a magyar törvényeket is hozzák. Mert biza nálunk ilyen is lehetséges, csak sehol máshol nem.

Szóval, kedves Brüsszel, köszönjük a nincs mit...

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, itt és most önkritika következik. Utóbbi időben ugyanis megszaporodtak a kifogások a kommentek népének ajakán az írásaimmal kapcsolatban. Kérem, senki sem tökéletes, én például elég ügyetlen nehézatléta vagyok és a tigrisvadászatot is úgyszólván teljesen elhanyagolom, meg is látszik rajtam - gyűjtsük össze, mi a baj.

Túl hosszú az írás. (Na, ez rövid lesz).

Túl rövid az írás.

Az írás létezik. (Mármint: nem csak a címből, a felvezető három sorból, szaknyelven leadből és a fotóból áll).

Az írást el kell olvasni. (Ezen nem tudok segíteni).

Az írás nem említi X. Y. politikus múlhatatlan érdemeit és angyali személyiségét.

Az írás nem említi ugyanazon politikus borzalmas vétkeit és sátáni személyiségét.

Az írásban idegen szavak vannak.

Az írásban nincsenek idegen szavak.

Az írás szól valamiről.

Az írás nem szól semmiről.

Az írás olyasmiről szól, ami az olvasót nem érdekli.

Az írás olyasmiről szól, ami az olvasót érdekli ugyan, de nem ő írta, tehát nem jó.

Az írásért biztos fizetett valaki.

Az írásért biztos nem fizetett senki, olyan is, ingyenmunka, össze van csapva.

Az írás hazudik.

Az írás igazat mond.

Az írás nem elég ellenzéki.

Az írás nem elég kormánypárti.

Az írás nem elég.

Az írás több is a soknál.

Az írás foglalkozik X. Y. viselt dolgaival, ahelyett hogy hagyná elmerülni a feledés homályában ezt a gazembert.

Az írás nem foglalkozik X. Y. viselt dolgaival, így könnyen feledésbe merülhet ez a gazember.

Az írásban van macska.

Az írásban nincs macska.

Az írásban kevés a macska.

Az írás trágár.

Az írás nem elég trágár.

Az írás (és a lap, de főleg a szerző) nem foglalkozik Zuzmó Aladár sporthorgász és bélyeggyűjtő grandiózus perével Schwaturek Aranka és társai ellen, mely az alsó-köpedelmi aknázómuflonok életterének védelméért zajlik, habár Alsó-Köpedelmen nem élnek és soha nem is éltek aknázómuflonok. De tárgya még egy, 1958-ban a kukoricamorzsolóban felejtett felhúzható önborotva elvesztése is.

Az írás elhanyagolja a kisemberek problémáit.

Az írás(ok) kizárólag pitiáner problémákkal foglalkoznak.

Az írás elvész a lila, intellektuális ködben.

Az írás bunkó és fogalma sincs a Szépség és Igazság örök ideáiról valamint Szabolcska Mihály költői életművéről.

Az írás komcsi.

Az írás náci.

Az írás szociáldemokrata.

Az írás anarchista.

Az írásból bűzlik a rothadó kapitalizmus.

A szerző bizonyára idegen hatalom magas rangú ügynöke.

A szerző bizonyára Magyarország valamelyik szolgálatának ügynöke.

A szerző magyar.

A szerző nem magyar.

A szerző kínai.

A szerző nem kínai. Vagy nem eléggé.

A szerző nem rajong a szükséges mértékben Putyinért, Trumpért, Hszi Csinpingért, Amálka néniért.

A szerző a jelek szerint rajong Putyinért, Trumpért, Hszi Csinpingért, Amálka néniért.

Az írás távoli, külföldi témával foglalkozik.

Az írás belföldi, kicsinyes témával foglalkozik.

Az írás témával foglalkozik.

Az írásban nem szerepel a közismert álhír, miszerint Orbán Viktor (vagy Hadházy Ákos) minden második nap orgiákra jár a szváziföldi királyhoz egy lopott, pepita kerékpáron és különben is, egy malomtulajdonos kulák szeretője.

Az írás nem tartalmazza a MÁV teljes idei menetrendjét.

Az írás mindenféle terjedelmes menetrendeket és egyéb trendeket elemez.

Hát, kérem. Tekintve a felmerülő sokféle igényt, úgy gondolom, sikerült megalkotni azt a nagyon rövid, tömör, egy mondatos cikket, ami minden kényes kívánalomnak meg fog felelni. Kicsit általános, de mindenki tetszése szerint használhatja.

Íme:

Remélem, ez meg fog felelni.

Valóságos fregoli, mindenre jó.

Minden helyzetben.

Maradtam tisztelettel:

Szele Tamás

Kérem, egymást kergetik a váratlan és várható események, a Brexit tegnap esti fejleményei tulajdonképpen nem hatottak a meglepetés erejével, de aki azt hiszi, hogy most eldőlt, mi lesz az Egyesült Királyság sorsa, az nagyon nagyot téved: semmi sem dőlt el, még minden lehetséges, és sajnos egyáltalán nem bizonyos, hogy hamar elfeledhetjük a Brexit nevű rémálmot.

A 2016-os népszavazás ugyanis egyértelmű eredményt hozott, még ha szorosat is. Nagy-Britannia és Észak-Írország lakóinak mintegy 52%-a az Európai Unió elhagyása mellett döntött, habár, mint a Google keresőadatai másnap kimutatták, csak a referendum után nézték meg, milyen következményekkel is fog járni döntésük. Az a döntés, ami – épp úgy, mint Donald Trump megválasztása – hatalmas tévedés volt, amiért nagyon nagy árat kell majd fizetniük, és amelyet a legkorszerűbb propagandaeszközök bevetésével csalogatott ki a választókból a UKIP. Aztán annak vezetői leléptek a politika színpadáról, utolsónak Boris Johnson külügyminiszter mondott le, és a May-kormányra hagyták a lehetetlen feladat megoldását.

Ráadásul Theresa May a 2016-os népszavazás előtt maradáspárti volt: így aztán még elveivel sem egyezik, amit cselekedni kénytelen, de meg kell oldja a helyzetet, ugyanis kötelezik rá a brit törvények. Illetve, nem biztos, hogy ő kell megoldja: az ellenzéki Munkáspárt bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormányfő ellen a parlamentben, ma este lesz a szavazás, ha megvonják a bizalmat, két hete van a tory pártnak egy új kormány felállítására, ha az sem kap bizalmat, akkor feloszlik az Alsóház és előrehozott választásokat kell kiírni. Ez látszólag a munkáspárti Jeremy Corbin malmára hatja a vizet, aki olyanokat is mondott már, miszerint ő Brüsszelben kedvezőbb feltételeket lenne képes kialkudni egy Brexithez – nem tudom, ezt honnan veszi, Jean-Claude Juncker sem tudja, csak ő cáfolta is: nem a kormányfő személyétől függenek az Unió feltételei.

De tekintsük át a helyzetet, hogy a maga teljes abszurditásában tárulhasson elénk.

Ugyebár, a 2016-os népszavazásnak köszönhetően az Egyesült Királyságban törvény írja elő, miszerint az ország március 29-én kilép az Európai Unióból. A kérdés csak az: milyen feltételek mellett? Egészen pontosan két fő elv miatt dúl a legnagyobb vita, az Unió két alapelve okozza a kölcsönös makacskodást: a vámunió és a munkaerő szabad vándorlása. Nagy-Britannia bent szeretne maradni a vámunióban (naná!) viszont nem kívánja a külföldi munkavállalókat alkalmazni (bár ez esetben összeomlik a gazdasága, de ők tudják). Az Unió viszont nem alkuszik: ha vámunió, akkor szabad munkavállalás is, csak akkor minek a Brexit, ha nincs szabad munkavállalás, nincs vámunió sem. Természetesen van még körülbelül százmillió vitatott kérdés, de ez a konfliktus és a mostani válság fő oka.

Illetve...

Illetve, nagy nehézségek és rengeteg kompromisszum árán az Egyesült Királyság megegyezett egy alku-tervben az EU-val. Csakhogy ez nagyon előnytelen a számukra: lényegében véve azt jelenti, hogy 2020-ig a britek úgy lépnének ki az EU-s intézményrendszerből, hogy annak döntései a végleges megállapodásig még vonatkoznának rájuk. Tehát előállna az a fonák helyzet, miszerint fizetnek minden tagdíjat és hozzájárulást, be kell tartsanak minden szabályt és vonatkozik rájuk minden utasítás, csak éppen semmibe sem szólhatnak bele, de még a rájuk vonatkozó döntésekbe sem.

Ezt a változatot szavazta le tegnap este sosem látott többséggel az Alsóház.

Mindenki leszavazta volna, ez méltatlan is lenne.

Akkor hát marad az alku és feltétel nélküli kilépés, a hard Brexit és az azt követő káosz?

Nem. Ugyanis azt meg már január 8-án lehetetlenné tették.

Akkor ugyanis egy váratlan összefogással kormánypárti és ellenzéki képviselők kiegészítették a költségvetési törvényt egy olyan szabállyal, aminek értelmében egy alku nélküli kilépés esetén a kormány nem költheti el a beszedett adók egy részét.

Akkor most mi lesz?

Na, ez a húszmillió forintos kérdés. Ugyanis ha a soft Brexitet leszavazták, a hard Brexit lehetetlen, új alkuba Brüsszel nem megy bele, akkor csak egy megoldás lenne: hogy ne legyen Brexit egyáltalán. Erre utalt különben Donald Tusk is, aki azt mondta:

„Ha az alku lehetetlen, de senki sem akar alku nélküli kilépést, akkor kinek lesz bátorsága végül kimondani, hogy mi az egyetlen jó megoldás?”

Senkinek, ugyanis az politikai öngyilkosság volna. A May-kormánynak is csak azért vannak esélyei a hivatalban maradásra a tegnapi vereség után, mert nincs ember, aki vállalná, hogy ebben a helyzetben átveszi a kormányrudat. Ugyanis az Egyesült Királyság a mostani helyzetből – bármiképp is alakulnak a dolgok – csak jelentős veszteségekkel, meggyengülve és elszegényedve kerülhet ki.

Ennek a felelősségét senki sem vállalja.

Ha papírforma szerint történnek a dolgok, vagyis ma megvonják a bizalmat May kabinetjétől, a Konzervatív Párt új kormányt alakít, melyet 31-én nem szavaznak meg, az előrehozott választásokat a törvény szerint legkorábban március 25-ére lehet kiírni, és ha azonnali, egyértelmű eredmény is születne, akkor is maximum három-négy napja lenne az új kormánynak arra, hogy megoldja a megoldhatatlant. (Ha bizalmat kap az új tory kormány, vagy megmarad a mostani, kicsit más a helyzet, és Theresa Maynek vagy utódjának be kell nyújtania hétfőn, illetve két héttel később egy új Brexit-tervet, amit majd megint leszavaznak).

A megoldás abban a mozgalomban lenne, amely új népszavazást követel, és amelynek egyaránt vannak támogatói konzervatív és munkáspárti részről. Csakhogy ez meg a népszavazás intézményét kérdőjelezné meg, ami viszont a rendszer egyik alappillére: hogyne, először elfogad valamit a nép, aztán utána meggondolja magát? Mi ez, közvetlen demokrácia?

Tehát annyit mondhatunk biztosan, hogy bármi is történik, a március 29-i kilépést előíró törvényt meg kell változtatni. A kilépést el kell halasztani. Ha tetszik, ha nem, egyszerűen nincs idő, elment az eddigi meddő kísérletezésekkel.

A halasztásos megoldásra utal az is, hogy Philip Hammond brit pénzügyminiszter egy kedd éjszakai konferenciahíváson igyekezett meggyőzni a brit üzleti élet vezetőit, hogy a no-deal Brexit forgatókönyv elkerülhető, és most először felvetette annak a lehetőségét, hogy kinyújtják a 2 éves kilépési intervallumot, vagyis elhalasztják az 50. cikk alapján esedékes kilépési időpontot.

Viszont halasztás esetén könnyen előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesz Brexit.

A válságot tulajdonképpen a demokrácia alapproblémája okozza.

A népfelség demagógokra hallgatott – mint már annyiszor, Athén óta – és rossz döntést hozott.

Azonban pont a demokrácia alapelveit szem előtt tartva, a népfelségnek nincs sem joga, sem lehetősége beismerni tévedését.

Végül, ha kell, új népszavazással, beismerheti és így megoldódhat a helyzet: de a brit demokrácia rendszerszintű sérülést szenved.

És mellesleg: nincs nép a világon, mely boldogan ismerné be: „hülyék voltunk”.

Egyszóval a nép lehet fenséges, lehet a hatalom forrása, lehet mindenféle: de az nem alaptétel, hogy bölcs is.

Lehet buta.

Csak erre a lehetőségre a demokratikus rendszerek nincsenek felkészülve, ugyanis mindezidáig ritkán fordult elő. Illetve gyakran előfordult, de nem sorskérdésekben.

A mostani helyzet annak köszönhető, hogy a népbutítás, a demagóg propaganda és a populizmus a korszerű információtechnológiát kihasználva sosem látott hatékonyságot ért el.

A Brexitet most már el kell halasztani, valószínű, hogy el is marad – de mi lesz a demokráciával?

Vigyázó szemetek Londonra vessétek!

Szele Tamás

De miért pont Vietnam? Nagy a sora annak... de kezdjük az elején. A magyar sajtót tegnap érte el az a túlzás nélkül is szenzációsnak mondható interjú, amit a svájci Magazin című lapnak adott George E. Birnbaum, az elhunyt Arthur J. Finkelstein legközelebbi munka- és üzlettársa. Megrázó példája ez az ember a makacs ostobaságnak, de nem pusztán erről van szó.

Szó arról van, hogy Birnbaum nem érti, mi a rossz abban, amit tettek – hiszen ők semmi rosszat nem akartak, csak sok pénzt keresni és ez sikerült. Persze, vannak bizonyos mellékhatások, de úgyis lennének, mondja a tanácsadó, az emberek mindig is rosszak voltak, azok is lesznek. Igen, Birnbaum úr, csak nem kéne őket még tovább rontani... de térjünk a lényegre.

Magyar szempontból – és ebben az ügyben a magyar szempont valójában harmadlagos – az az érdekes, hogyan tette Finkelstein és Birnbaum a világ egyes számú közellenségévé Soros Györgyöt. Hát csak úgy, hogy sokat szidták, minden felületen és egyszerű kifejezéseket használtak. Aztán ez egy idő után nemzetközivé vált, mint egy teljesen őrült Internacionálé, és a világ összes politikusa elkezdte Soros nevét ismételgetni, ha bármiféle problémába ütközött. Márpedig a politikusoknak pont az a foglalkozásuk, hogy problémákat oldjanak meg, extrém esetben, ha épp nincs baj, csináljanak. Ehhez adott univerzális megoldókulcsot a sorosozás, Budapesttől és Bukaresttől Caracasig és Zambiáig. Nem egyéb az, mint a mai politika Nagy Arkánuma, elixír, amit mindenre alkalmaznak. Semmit sem gyógyít, de mindenre adják, mint Paracelsus a laudanumot.

Hogyan kezdődött? Idézzünk az interjúból (https://24.hu/belfold/2019/01/14/soros-gyorgy-fidesz-kampany-arthur-finkelstein-george-birnbaum/?fbclid=IwAR3lM5FjYtn-Qlj2JvRhVaxxYIKBvZh_grHJ8z6eyPkn50HHYt7tljjDuws):

„Birnbaum a svájci lapnak úgy nyilatkozott: hivatalosan a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány kötött velük egyéves szerződést.

„Még azelőtt lesöpörtük a szocialistákat az asztalról, hogy elkezdődött volna a választás” – mondta és még tíz év után is nehezen hiszi el, hogy mennyire könnyű dolguk volt. A következő kampányhoz viszont kellett egy újabb célpont. Kapóra jött, hogy a pénzügyi válságot követően külföldi hitelekre volt szüksége az országnak, amelyekhez a feltételeket a Világbank, az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap diktálta. Az új ellenség a „finánctőke” lett, meg „a külföldi bürokraták” és a terv tökéletesen bevált.” (24.hu)

Valóban: magam is tanúsíthatom, hogy 2010-ben az MSZP semmiféle választási kampánynak nevezhető tevékenységet nem folytatott, állt bénán, és várta a kugligolyót, ami letarolja. Ennek azért kulcsszerepe volt abban a történelmi hibában, melyet első Fidesz-kétharmadnak nevezünk és amelynek köszönhetjük mostani gondjaink legnagyobb részét. Igen: a kedves választók voksoltak erre a Fideszre, nem, nem mások, nem, akkor még nem beszélhetünk semmiféle választási csalásról, inkább úgy fogalmaznánk: kicsiny hazánk beugrott pucér fenékkel a kaktuszligetbe ott, ahol a legsűrűbb, mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Addig sem volt ideális a kormányzás, de valódi kalandparkká akkor vált az ország. Thank You, mr. Finkelstein!

De miért került elő Soros? Ő sosem volt egyértelműen népszerű figura. Sok pénzt keresett, sokat is költött, néha értelmetlen dolgokra is – sajnos a terjedelem nem engedi, hogy pár ezer oldalban vázoljam, mi mindent támogatott már, de alig akad karitatív törekvés a világon, amibe ne feccölt volna valamennyit. Néha olyan társaságok is kaptak tőle a nagy pénzosztásban, akiknek én személy szerint nem adtam volna, mert minimum gyanúsnak találom őket, ne feledjük, a Fidesz jelenlegi vezérkara is sokat köszönhet neki, de hát ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Az ő elővételére 2013-ban került sor, a 2014-es kampányhoz kellett a magyar kormánynak.

Az első fecske a kormánypárti Heti Válaszban az év augusztus 14-én megjelent cikk volt, amely az állítólag Soros György által irányított civil szervezetek ellen irányult. Ekkor született meg az a kormány és a kormánypárti sajtó által terjesztett összeesküvés-elmélet is, amely szerint Soros Magyarországot támadja.

„Arthur mindig azt mondta, hogy a szövetségesek annak idején nem a nácik ellen harcoltak, hanem Hitler ellen, az amerikaiak pedig nem az Al-Kaida, hanem Osama bin Laden ellen.”

Igen, arcot kellett adni a kampánycélpontnak, és erre Soros György arca volt a legalkalmasabb.

„Kellett egy személy, aki nem csak irányítja a veszélyes külföldi nagytőkét, de meg is testesíti azt – ő lett Soros György, a Magyarországot támadó, és közben a háttérhatalmat irányító tökéletes ellenség.”

Tulajdonképpen Sorosnak már korábban is voltak politikainak nevezhető problémái, például Oroszországban, mely állammal nem nehéz konfliktusba keveredni, de aktívan sosem politizált, bár mindig volt véleménye, amit el is mondott.

„Soros valóban tökéletes ellenségnek bizonyult. Egyrészt rá lehet aggatni a liberális címkét, másrészt megtestesíti azt, amit a konzervatívok annyira utálnak sikeres baloldaliakban: egy pénzügyi spekuláns, aki közben gyengébb kapitalizmust szeretne. Harmadrészt nem politizál, így nincsenek politikai eszközei a visszavágásra és még csak nem is él az országban.”

Ahogy Birnbaum fogalmazott: „Annyira nyilvánvaló volt. Ez volt az összes termékünk közül a legegyszerűbb. Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.”

Igen, a nagy disznóságok mindig egyszerűek, mint a faék. Csak éppen a 2013-as ötlet – mely 2017-ben kulminált, mikor az egész országot teleragasztották Soros-plakátokkal – univerzálissá nőtt.

Mit adott Magyarország a világnak? Sok mindent, de kétségtelen, hogy a bűvöskockán kívül a Soros-hibáztatás is tőlünk indult túlzás nélkül világhódító útjára.

Adtunk egy ötletet.

Moszkva elégedetten mosolygott a kampány láttán, Bukarest egyes nacionalista körei azonnal átvették – Romániában Sorost az általunk megszokottal ellentétben a szélsőjobb körök magyar nacionalistának nevezik, de az érvrendszerük különben szóról szóra megegyezik a budapestivel - , Gruevszki Macedóniában szintén neki tulajdonítja a vereségét, sőt, Ukrajnától és Zambiától Venezueláig mindenért őt hibáztatják: hiszen nem üt vissza. Én sem tudnék kapásból mit válaszolni, ha azzal vádolnának, hogy – teszem azt – biciklit loptam Kuala Lumpurban, ahol életemben nem jártam.

Soros ideális célpontja a konzervatív, megszokott viszonyait őrizni kívánó, minden újtól tartó rétegeknek, megfelel az ellenségképp 1972-es finkelsteini meghatározásának:

„Olyan témákat kell felhozni, amelyektől félnek az emberek, és ezt úgy tálalni, hogy úgy tűnjön, hogy a veszély a baloldalról jön”

- írta Finkelstein annak idején nem kisebb személynek, mint Nixon elnöknek.

És itt érkeztünk el a probléma kulcsához. Nixon! Arthur J. Finkelstein első sikereit az ő 1972-es kampányában érte el, korábban, 1968-ban még csak az NBC News stábjánál elemezte az exit-pollok eredményeit. Bár már akkor is támogatta Nixon elnököt. 1972-ben viszont már Nixon stábjában dolgozott pollsterként, azaz a célzott közvélemény-kutatások elemzésében vett részt. Igen, Nixont 1972-ben megválasztották, jóllehet roppant népszerűtlen volt és ha nincs Henry Kissinger, döntései az egész világra veszélyesek lehettek volna. De az 1972-es, nagyon alaposan megszervezett, nagyon tudományos, statisztikailag kidolgozott választási kampány sikeres volt, és Finkelstein megtanulta: ez a győztes módszer.

Ráadásul – elnézést kérek, magánvélemény következik – Soros Nyílt Társadalom Alapítványa csupa olyasmit támogat, amiben felfedezhető 1968 szellemisége, liberalizmusa, később elfajuló újbaloldalisága. Azért lett pont Soros az Utálatos Kép, a céltábla, mert Finkelstein – tudatosan vagy tudat alatt – ifjúkora demokrata, liberális ellenfeleivel és a hippikkel harcolt, halálig is.

Soros és Finkelstein, Behemót és Leviatán harca tehát még Vietnamban kezdődött.

És most már tartani fog akár mindkettőjük halála után is – bár Soros György elhunyta nagyon komoly gondokat fog majd okozni a magyar kormányzati kommunikációban, de nem féltem őket, meg fogják oldani, ha másként nem, misztikus úton.

Birnbaum hangosan tiltakozik az ellen, hogy a Soros elleni kampányban lenne bármiféle antiszemitizmus, és lehet, hogy az ő számára, aki kitalálta, nincs is. Ő magát egyszerű de nagyon tehetséges zsoldosvezérnek, condottierinek gondolhatja, neki ez csak egy munka volt, pénzért csinálta és kész. Csak hát a kampány nem neki szól: ő felháborodva tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen, de a felhergelt tömegek már nem érdeklik.

Hát igen, a fegyvergyárosok is azt szokták mondani, hogy ők csak leszállítják az árut, a kedves vevők döntik el, mire használják fel – és szállítják a lőszert minden félnek. Ha feltámadna Jacob Sprenger és Heinrich Kramer, ők sem vállalnák az Inkvizíció bűneit, ők is tiltakoznának a tömeggyilkosság vádja ellen – azt mondanák, csak az Egyház megbízásából írták a Boszorkányok Pörölyét, minden aljas szándék nélkül és legjobb tudomásuk szerint. A végtelenségig folytathatnánk a sort: ezen a világon mindenki jót akar, a rosszra kevesen törekszenek tudatosan. Csak ebből a sok jóakaratból rendszerint pokolian rossz dolgok sülnek ki.

Mint most, ebben az esetben is. Finkelstein és Birnbaum csak elvállalt – és elvégzett - egy munkát, ám ezzel csodafegyvert adott, valóságos új Malleus Maleficarumot a világszerte újjáéledő szélsőjobboldal kezébe. Alt-right, neokonzervatvizmus? Tessék megkaparni kicsit, ott a máz alatt a régi horogkereszt. Ez a baj: lehetett volna kicsit rosszabbul is végezni ezt a megbízást.

Ma reggel beírtam az Origo és a Magyar Idők keresőjébe azt a szót, hogy „Soros”. Az Origón 3 284 találat, a Magyar Időknél 5 667. Ez már nem múlik el nyomtalanul.

És ha majd meghal a célpont – hiszen ő sem örök életű – a legvalószínűbb, hogy kineveznek valakit Sorosnak.

Engem, téged, őt, bárkit.

Ez a harc Vietnamban kezdődött és nagyon, nagyon hosszú ideig fog tartani.

Semmi köze nincs már most sem Soroshoz vagy Finkelsteinhez.

A hajóágyú elszabadult.

Szele Tamás

Hát eljött ez a nap is, mármint a tegnapi, mikor megtudhattuk Simicska Lajosról – mit is tudtunk meg? Nagyjából ugyanazt, amit mindig is tudtunk. Mégis, ahogy az olvasó egy helyen látja a Simicska-sagát, összefüggően ábrázolva, mintegy folyamatában, lehetőséget kap arra, hogy megértse mi történt a szeme láttára az elmúlt évek folyamán.

Lehetőséget kap a megértésre, de a nagy többség nem él vele: az írás tegnap jelent meg a Direkt36-on, tőlük vette át a 444 (https://444.hu/2019/01/13/feltarul-simicska-bukasanak-titkos-tortenete?fbclid=IwAR1G-pM6AJI9q5B0AmLd7iXExSAAwV-z_Th5RLELWz08kXmHMjxb-feCIGU), én is ott olvastam, és mindenki onnan vette át – az olvasói reakciók, magyarul kommentek többsége siralmas szellemi állapotról árulkodik. Gyanús, hogy nem a mezei poloskák árasztották el tavaly a Kárpát-medencét, hanem az agyrágó bogarak, ám azóta már táplálék híján éhen is haltak, ugyanis amire csak ráakadtak, felfalták. A különös sáskajárás következménye lehet az, hogy a kommentelők többsége vagy leragad annál, hogy „egy brancs ezek mind”, amit már harminc éve tudunk, vagy forradalmár hevülettel jelenti ki, komoly újdonságként, miszerint Simicska 1 G, amit szintén harminc éve tudunk. Én legalábbis: a nagyközönség meg huszonegy éve, a Hosszú Bájtok éjszakája óta.

Hát, ha itt tartunk, és ennél több nem jut eszünkbe, tényleg jobban tesszük, ha visszaülünk a sárba és folytatjuk lábujjaink számolgatását...

Magát az írást valószínűleg kevesen olvasták, ugyanis dicséretesen hosszú és részletes. Lehetne részletesebb is, csak akkor még ennyien sem olvasnák el. Nekem magamnak nagy bánatom volt a minap, mikor egy köztiszteletben álló művész, közéletünk kiemelkedő szereplője azzal osztotta meg egy írásomat, hogy „túl sok benne a betű a mai olvasónak”. Nem válaszoltam neki Mozarttal, hogy „csak annyi, amennyi okvetlenül szükséges”, nyeltem egy keserűt, és elképzeltem, ő hogy oldotta volna meg a feladatot: valószínűleg vagy rosszul vagy sehogy. De hát nem ezért szeretjük (mert szeretjük).

Szóval, az anyag hosszú, én is inkább a lényegre térnék. Nagyon kevés exkluzív információ van benne, azok sem a legfontosabbak. Akkor lássuk.

1. Kezdjük azon, hogy a Fidesz már 1993 óta „okosban” oldotta meg a pártfinanszírozást. Már a Fico Kft. ügyei sem voltak tiszták, a székház-üggyel lett véglegesen cemende a korábban mindenki által körülrajongott szűzből, akkor fordultak szembe a sajtóval is – és akkor döntött úgy Orbán Viktor, hogy jobbfelé fordítja a szekerük rúdját. De ne feledkezzünk meg Josip Tothról, Kaya Ibrahimról, Varga Tamás autókereskedelmi ügyeiről... szóval, már az 1990-es évek első felében elég sok mocskos ügyük volt. Ez azonban pénzről szól, ez nem vicc, mint a politika: okos ember kellett a gazdasági mocsár koordinálásához. Ez volt Simicska, aki munkásságának első szakaszát a Hosszú Bájtok Éjszakájával koronázta meg, midőn huszárosan kikapta az akkor még APEH nevű adóhivatal számítógépes rendszeréből az összes, pártjára nézve kompromittáló adatot. Könnyen tehette, lévén épp ő volt akkor az APEH elnöke. A 2002-es bukás után még sokkal fontosabb lett minden fillér – hiszen Orbán nagy visszatérést tervezett, ami sajnos sikerült is neki. Ehhez kellett a polgári körök hálózata, kellettek a vastagon megfinanszírozott 2006-os zavargások és – kellett az a médiabirodalom, amit Simicskáról neveztek el később. Ha akkor nincs pénzük, ma nincs NER.

2. De volt, bőséggel: így aztán olyan hatalmas apparátus harcolt nyolc évig a hatalomért, amilyenre ritkán volt példa a magyar történelemben. Harcoltak, méghozzá elvtelenül, minden eszközt bevetve: szokás manapság minden egyébbel együtt a Hír TV akkori dolgait is elfelejteni, de az azért mégis felejthetetlen pillanat volt, mikor Császár Attila bejelentette a tévéostrom helyszínéről, hogy „forradalom van”. Nem az volt, de így sikerült megalapozni a legendát. Igaz, akkor még élt Finkelstein mester, aki felhívhatta a figyelmet a média fontosságára – a Fidesz politikai ellenfelei, de főként az MSZP még 2010-ben is ott tartottak, hogy felesleges egy fityinget is kidobni a sajtóra, felesleges választási kampánnyal foglalkozni, őket tessék ingyen szeretni. Ami romantikus ötlet volt, csak abszurd, ugyanis az akkori kormányzatot még pénzért is nehéz lett volna – ahogy a mostanit meg elképzelhetetlen. Ingyen is, pénzért is. Azért pénzért még akad, akiknek megy. Egy darabig.

3. A 2010-es győzelem után megkezdődött az ország teljes átalakítása vagyis tönkretétele. Jóllehet Simicska volt a motorja a győzelemnek, és ennek megfelelő részt is kapott az osztozkodáskor, hamar megmutatkozott a tény: a Fidesz apparátusát nem békére tervezték. Ez a szervezet csatázni, győzni tud, de békésen gazdálkodni nem. Mellesleg, ennek is köszönhetjük a mostani, agyonhiszterizált, túlpolitizált állapotokat. Állandóan harc folyik, állandóan győzünk, állandóan megállítjuk vagy Brüsszelt, vagy Sorost, vagy a migrációt, vagy a bécsi gyorsot fél kézzel, ugyanis ez egy harci alakulat, ez nem tud szántani, vetni, kereskedni – és a párton belül is katonai demokrácia van. Miért nem volt ez jó Simicskának?

4. Azért, mert nem számolt sem ő, sem más azzal, hogy a politikai hatalom és a gazdasági hatalom szoros kölcsönhatásban van egymással. Simicska, mint az az ember, akinek szó szerint minden a nevén volt, médiabirodalomtól Sajó kutya óljáig, hirtelen olyan helyzetbe került, hogy beleavatkozhatott – és önérdekét szem előtt tartva bele is avatkozott! - a kormányzati munkába. Tehette, de kellett is tegye, hiszen egyes logikátlan lépések a saját anyagi érdekeit épp úgy fenyegették, mint az egész ország gazdaságát. Tulajdonképpen az volt számára ésszerű, ha inkább az ő emberei ülnek a megfelelő székekben, mint a Párt emberei, akik olyan hülyék voltak a gazdasághoz, mint száz pár rendőrcsizma. A régi, hadakozós időkből megmaradt a hatalma ahhoz, hogy cselekedhessen – de ez nagyon kezdett nem tetszeni Orbán Viktornak. A miniszterelnök már 2011-ben elhatározta a szakítást leghűségesebb brigantijával, csak akkor ez nem lett volna még okos dolog. De Simicska is látta, hogy nem lesz hosszú ideig főkegyenc, és ezért szívesen átadta volna a vállalkozásait – csak épp nem ingyen.

   Végül is pont ez történt, csak teljesen másként, mint a felek tervezték.

   Ugyanis a nevezetes, 2014. áprilisi Orbán-Simicska találkozón a minielnök feltételeket (is) szabott a művelethez, mint például az Index leállítását, az RTL Klub felvásárlását. No ja, ő sohasem hallgattatná el azt, akinek más a véleménye... Simicska még üzleti szempontból is ráfizetésesnek találta a javaslatokat, mire fel Orbán nyíltan közölte: akkor megoldja a Roszatom segítségével.

5. Kalasnyikov ellen márpedig nincs orvosság, de az oroszokkal társulni sem lehet, ha hosszú életűek akarunk lenni: Simicska hazament, és némi vívódás után meghirdette a G-napot. Amit nem is akart így, ilyen formában meghirdetni, de egy, a száján kicsúszott káromkodás miatt mégis ezen a néven vonult be a történelembe a dátum, amikor a magyar ellenzék hosszú, tömött sorokban elindult Simicska Lajos hátsó fele irányába, lingváris tisztogatás céljából.

   Ugyanis mindenki azt hitte: az üzletember megbolondult, és elöl akart állni a sorban, mikor majd osztják a dotációt. A Megváltó Simicska legendája még tavaly is ereje teljében tombolt az ellenzéki oldalon, mindenki várta az „atombombát”, ami végképp diszkreditálja Orbánt, Dárius kincsét, ami majd megmenti „az ellenzéket” a vereségtől és utáni mindenki hepi lesz, majd belelovagolunk a lenyugvó napba, vonósok kíséretével. Soha nem létezett az az atombomba.

   És Simicska tanújelét adta annak, hogy üzletember, nem politikus.

   A castingen tolongó politikai szervezetek közül pont olyan szempontok szerint választott, mintha üzleti versenytárgyaláson lenne. A Jobbik volt a jelentkezők közül a legnagyobb létszámú, bennük látszott a legkomolyabb potenciál, tehát – ezt a céget vette meg. És neki is látott az átprofilírozásához, csak most nem annyiról volt szó, hogy óvszer helyett ezentúl labdát gyárt a gumigyár: a politika nem üzlet, még ha sok köze is van hozzá, a Jobbik politikai múltja olyan mértékben volt mocskos és vállalhatatlan, hogy azt ember nem tudta cukivá tenni. És maga a párt se nagyon igyekezett hozzászokni a késhez-villához-meisseni porcelánhoz. A bukás garantált volt.

6. A többit tudjuk: Simicska nem buta ember, látta, hogy nem fog győzni, a puszta anyagi befektetés itt már nem elég, először visszavonult, magányát csak néhány, talán kissé ittas közterületi festegetéssel törve meg, majd fel- és eladott mindent, hátha a győztes falka megkíméli létét és jólétét. Ennek két következménye volt: egyrészt a magyar belpolitika elveszítette egy legendáját (melyben én magam sosem hittem), másrészt mérhetetlenül megkönnyítette a magyar sajtó általános beszántását. Hiszen az általa eldobott, magukra hagyott orgánumok automatikusan szűntek meg vagy kerültek kormánykézbe, a sajtópiac tökéletesen felborult és így jöhetett létre komolyabb akadályok nélkül (meg Puch László vendégszereplésének köszönhetően) a mindenek fölött elterpeszkedő Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány.

Eddig tart a cikk, bár a saját szempontjaim alapján mutattam be az eseményeket.

Itt tartunk most.

Ne feledjük: mindez a szemünk láttára játszódott le, alig van olyan eleme az eseménysorozatnak, amiről na tudott vagy tudhatott volna a közvélemény. Csak a legenda, a kétségbeesett bizakodás és egy csodaszerű győzelem reménye sokak szemét elhomályosította: könnyebb volt azt hinni, hogy eljön majd a Messiás vagy Csaba királyfi a Hadak Útjáról, és megoldja minden bajunkat.

Mi várható a történtek következményeképpen?

Tessenek megkapaszkodni: semmi különös. Minden ugyanúgy fog szétrohadni, tönkremenni, mintha Simicska még most is gazdasági-politikai tényező volna. Ne feledjük: ő nem Orbán Trockij Leója volt, neki nem elvi kifogásai voltak (és Trockijt sem nevezném gáncs nélküli lovagnak, mellesleg), neki gazdasági és ésszerűségi gondjai voltak a politikai harcra kifejlesztett, békeidőben gazdálkodni és termelni képtelen Fidesz-apparátussal. Ha győzött volna így vagy úgy, hasonlóan igazságtalan társadalmat hoz, mint a mostani, legfeljebb sokkal jobban működne a gazdaság.

Sajnáljuk hát Simicskát?

Nincs kit.

Nincs miért.

Átkozzuk Simicskát?

Azt sincs miért.

A jövő politológia-könyveibe érdekes bekezdésként fog bevonulni az eset, mikor egy önkényuralom szembekerült a tulajdon gazdasági érdekeivel politikai okok miatt, és a politika győzte le a gazdasági erőt, amire a világ fejlettebb részén ritkán akad példa. Ennyi történt.

A többi néma csönd.

Szele Tamás