Mereng az ember így, ünnepi reggelen, hírek nincsenek, illetve, amik vannak, azok bár ne volnának, fontos semmiségek, lényegtelen húsbavágások, csupa olyasmi, ami holnap nagyon fog számítani, ma senkit sem érdekel... ma egyelőre át kell menni a kínaihoz vásárolni, csak előtte írni valamit, ami túlmutat egy háromkarakteres jelszón.

Mert azt más is le tudja írni.

Sőt: mástól is származik, nem is a legjobb helyről.

Mindegy, lássuk, a kollégák hogyan birkóznak meg a feladattal? Nagyjából sehogy, minden lapon látszik az ünnepi hírrekedés, nagy nyögések, erőlködések, az már komoly hírnek számít, hogy a kormány visszavonja a törvényjavaslatot, amely számos helyszínen megtiltotta volna a tüntetést a nemzeti és egyéb ünnepek alkalmával. Illetve nem vonja vissza. Illetve de, csak azonnal be is nyújt egy másikat, aminek a tartalmát még nem ismerjük, aztán majd azt is megszavazzák.

Ők sem ismerik a tartalmát, de megszavazzák. Ez egy ilyen hely, ilyen ország, állítólag 2010-ben a nagy törvényhozási lázban megszavaztak egy olyan törvényjavaslatot is – már nem tudom, miről – aminek se címe nem volt, se szerzője, valószínűleg organikus úton jött létre a többiből, spontán, a kozmikus sugárzás segítségével, hónapokkal a hatályba lépése után fedezték fel. És úgy is hagyták (valami belvízi védekezésről szólhatott, úgy rémlik, bár a tévedés jogát fenntartom).

Akkor a mostani törvényjavaslat se lesz kardinális fontosságú: annyiban igen, hogy vagy tilos lesz tüntetni mindenféle kiemelt fontosságú helyeken, vagy ezzel szemben tilos lesz. Majd kiemelik egyes helyek fontosságát. Bocsánat, de a reális demonstrációk szempontjából ennek csak olyan fontossága van, mint a közlekedési tábláknak. Majd lesz sok szép per, amiben szabálysértési eljárás alá lehet vonni mindenkit, aki tüntetési céllal tartózkodott mondjuk a Bem téren. Már most is van olyan, amiben valakit azért vontak eljárás alá, mert egy demonstráción „támogató módon tapsolt”. A védőügyvédjétől tudom, hogy van. Az meg nem talál ki pereket, van neki elég baja így is.

Aztán akár tilos lesz tüntetni, akár nem, vagy lesz tüntetés, vagy nem. Jók nekünk a törvényeink, kellenek is nagyon. Hogyan is írja Shakespeare a „Szeget szeggel”-ben?

„...láttam itt
Erkölcstelen világot főni, forrni,
A míg kifut: van minden bűnre törvény,
De védve úgy a bűn, hogy a kemény szabályt
(Mint a „tilalmat” borbély műhelyében)
Azért veszik csak észre, hogy csúfolják.”

Mert hát van minden bűnre törvény, lopni sem szabad. Aztán mégis lopnak, ki érti ezt? Nahát.

Még, ha csak lopnának.

No, ha rossz a törvény, vissza kell vonatni, erre való az Öt Pont, csak azt nem értem, miért nem Hét? Vagy Nyolc? Én ugyanis hozzácsapnám még a civiltörvényt, a gyülekezési törvényt meg a hajléktalantörvényt is. Csak akkor és ott, amikor a pontokat fogalmazták, ez senkinek nem jutott eszébe. Mindegy, hátha utólag...

Azért ne ragadjon el minket a forradalmi hév, annyi forradalmárt amúgy sem láttam az elmúlt vagy harminc évben, mint mostanság. Kérem, itt mindenki egy-egy Kossuth, egy-egy Garibaldi, de még idősebb Bem apók és kamaszodó Gavroche-ok is akadnak. Ember nincs, aki ne tudná jobban, mit kéne tenni, márpedig jobban tudni mindig könnyebb, mint tudni. Ha most megjelenne egy gonosz dzsinn az Ezeregyéjszakából, és az összes felvetett követelést teljesítené, Magyarország millió darabban repülne a levegőbe, egyszerre lenne itt ilyen és amolyan pártállam, demokrácia, királyság, köztársaság, hercegség, kenézség, nehézség.

(Fotó: Geekblog)

Esetleg független anarcho-szindikalista közösség, melyben hetenként felváltva mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat. De csak azok a döntései jogerősek amelyeket a kéthetenként összeülő különbizottság ratifikál. Pusztán belügyekben elég az egyszerű szótöbbség, de legalább kétharmad kell a jelentősebb ügyekben.

Hoppá, ez kezd túlzottan hasonlítani a mostani rendszerre a kétharmaddal, ez is meghackelhető, pedig esküszöm, a Gyalog-galoppból vettem.

Nem is olyan könnyű alkotmányozni, kérem tisztelettel.

Mégis mindenki akar.

Egyelőre még ott tartunk, hogy a kormánnyal szemben állók konszenzusának alapja szintén egy klasszikus idézet az említett helyről:

„- Mit képzelsz, ki vagy?

- A királyod vagyok!

- Én ugyan nem szavaztam rád!”

De hát hogyan lehet, miszerint 1989-ben flottul ment a rendszerváltás, hősi népünk egy pofon nélkül kivívta, most meg kátyúról kátyúra vánszorgunk?

Hát csak úgy, hogy abban a rendszerváltásban hősi népünkön kívül nagyon komoly szerepe volt a globális politikai helyzetnek. Akkor ugyanis a Szovjetunió éppen azon iparkodott, hogy összeesés közben inkább hasra essék, mint hanyatt, nehogy beverje a koponyáját, lévén, hogy a gazdasága teljesen csődbe ment, és így még a szatellit-államok rendszerét sem bírta fenntartani. Egy hidegháború végén voltunk, amit az Egyesült Államok nyert meg, a szovjet kivonulás és ezáltal a mi rendszerváltásunk is ennek a mellékterméke volt. Ezt minden szomszédos állammal kapcsolatban elhisszük, egyedül nálunk kellett másként legyen, ugyebár, nálunk vagy Orbán, vagy a demokratikus ellenzék, de valaki mindenképpen kikergette a szovjet csapatokat, pusztán a szájával, védőháló nélkül, egyedül a kupolában.

Világszám.

Arról van inkább szó, hogy az akkori ellenzék – és, izé, az akkori kormánypárt is! - alapvetően roppant nagy figyelmet fordított a világpolitikára, és néhány tagjuktól eltekintve inkább nézték az ország érdekét, a békés átmenetet, mintsem törtek hatalomra. Ebben a nagyon alkalmazkodó és kifelé nagyon nyitott helyzetben persze, hogy sikerült kihasználni a világpolitika minden rezdülését, sőt, máig pozitív megítélésű szerepet vállalni benne.

Aztán azé lett a hatalom, akié lett, az eleje nem is sikerült olyan rosszul.

De a fene végül csak megette.

Ellenben most akár a kormánypártot nézem, akár az ellenzéket, beszűkült a látóhatár, a horizont a tavaszi EP-választásokig terjed időben, térben pedig Dover fehér sziklái is alig látszanak már. Így nehéz lesz bármilyen világpolitikai trendet kihasználni, főleg, ha jószerivel nem is tudunk róluk.

Meg aztán ne feledjük: a hidegháború végén az Egyesült Államok támogatását élvezte a rendszerváltás, és ez a világhatalom igen barátságosan viselkedett velünk.

Sajnos azt kell mondanom, pillanatnyilag nem egy hidegháború végén vagyunk, hanem egy másiknak az elején. Trump elnök szó szerint kezdi megtagadni a támogatást még szövetségeseitől is, hogy ellenségei ezt kihasználhassák, Oroszország és Törökország kéz a kézben készül végigmasírozni a Közel-Keleten, már csak az a kérdés, Irán ellen vagy Irán is beszáll harmadiknak. Észak-Korea vígan beintett a nukleáris leszerelésnek, karja behajlítva, középső ujja felmered. Kína nem agresszív, és Európa különösebben nem érdekli, ők otthon építik a high-tech diktatúrát, esetleg Afrikában hajlandóak beleszólni pár ország történelmébe, de az sem biztos.

Az Európai Unió a létéért küzd, ugyanis a „Nemzetek Európája” koncepció győzelme valamiféle Német-Római Birodalommá változtatná, az uniós alapelvek teljes mellőzésével, nagyfokú nemzetállami autonómiával, nulla kohézióval egymás felé, természetesen vámunióval (naná!) de a munkaerő szabad mozgása nélkül. Ez a tavaszi EP-szavazáson dől el, épp ezért ha létezik reális erő, amely hajlandó lenne segíteni egy magyarországi kormány- vagy inkább rendszerváltásnak, az Brüsszel, az az Unió, de ők is csak akkor, ha megmaradnak.

Egyelőre azonban minden cent megy a választási kampányra.

Szóval ott tartunk így, ünnepek hetében, mint Andersen gyufaárus kislánya: mindenki szereti a magyar tiltakozókat (szándékosan nem írok egyszerűen „ellenzéket”, itt másról, többről van szó vagy kéne szó legyen), mindenki egyetért a változás szükségességével, csak mi attól még csodásan megfagyhatunk reggelre: igaz, a fagyhalál előtt gyönyörű látomásaink lehetnek.

Vagy ha nincs szerencsénk: rondák.

Emberek, valahogy lesz, mert kell legyen, de értsük meg és használjuk ki: Extra Hungariam est vita.

Magyarországon kívül is van élet.

Ha csak magunkat látjuk, nézzük, nem érdekel a szűkebb és tágabb geopolitikai környezetünk, aprópénzt sem fogunk mi váltani, nem, hogy kormányt vagy rendszert.

És még így is nehéz lesz, évek munkája legjobb esetben is: most egyelőre az elviselhetetlen törvények visszavonatására kéne koncentrálni. Meg arra, hogy az Öt Pont legyen legalább Nyolc.

Elvi vitákat majd később, a független anarcho-szindikalista közösség szabályai szerint, a várban.

Szele Tamás

Kérem, ez most nem egy fohász a jeles vallási ünnep alkalmából, hanem a megdöbbenéstől szakadt ki belőlem. Fohászkodni ritkán szoktam, megdöbbenni annál gyakrabban, főleg, ha azt látom, hogy a művelt és úri közönség a karácsonyi ünnepek alkalmából megint sokat veszített emlékezőtehetségéből és már magától is elhisz mindent, nem csak azt, amit el akarnak vele hitetni.

Több ismerősöm osztotta különböző fintorgások és megütközések kíséretében az ütött-kopott plakátot, mely szerint „Mária & József házhoz jön!” A falragasz ígér még szépeket, családi hangulat megteremtését, meghitt, őszinte beszélgetést, halk, karácsonyi zenét (1000 darab mp3-ból választható, én Motörheadet kérnék, tekintettel az azóta elhunyt Lemmy Kilmister születésnapjára, mely szintén december 24-ére esik), valamint „A vacsora elfogyasztása után Mária lefekszik a karácsonyfa alá, és megszüli a kis Jézust. József sír.”

És én is majdnem sírok, csak én a dühtől. Nem a feltételezett blaszfémia háborít fel, hanem polgártársaink emlékezetének teljes hiánya. És a mostani felháborodás. Lehet kérdezni, hogy miképpen oldják meg a szülést, csak erre az a válasz, hogy semmiképpen, ebben bizonyosak lehetünk, ugyanis ez a hoax már tizennégy éve kering és ha ennyire kiállta az idők próbáját, akkor még évszázadokig keringeni is fog. Illenék emlékezni, mielőtt fel tetszünk háborodni, hogy ezen már évek óta felháborodunk vagy csóváljuk a fejünket.

Akkor álljon itt a Nagy Magyar Karácsonyi Hoax hiteles története.

És most kíméletlenül be fogom mutatni a forrásaimat is, hátha segíti a memóriacellák újjáéledését.

Szóval, az úgy volt, hogy 2004 (!) karácsonya előtt Blaha Tamás, a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakának hallgatója (azóta elismert képzőművész) kitalált egy művészi provokációt. Mint saját blogján (https://blahatamas.blogspot.com/2009/02/akkor-es-most.html?fbclid=IwAR3Ril9DwrrOyOUBa7xyO3YC8Iji0rF4hy3xBkjrklFZ4I7xkn-vIZZOmGQ), saját kezével írja, ez egy:

„A/4-es plakát, melyből 30-40 darabot kiragasztottam a lakásom (7. ker. Wesselényi út)és az Intermedia Tanszék (6. ker. Kmetty. 27) közötti útvonalon, 2004 December 5.-én. A plakáton a saját telefonszámom szerepel. A projekt kivitelezése 600 forintba került. A plakáton ígért szolgáltatás országos visszhangot váltott ki. Megjelent offline és online médiumokban, és az első hivatalos nyilatkozatom az RTL Klub Híradójának vezető híre volt december 16-án. A Google internetes kereső 442 találatot jelzett a plakáttal kapcsolatban.”

Szó nem volt valódi szolgáltatásról, ez egy művészi provokáció volt, ami a fogyasztói társadalom elvadultságára akart rávilágítani. Erős eszközökkel, de azt akarta bemutatni: még ezt is el tudjuk képzelni, mi több, lesz, aki meg is rendeli. Lett bizony: több száz érdeklődő telefonhívást kapott.

És elindult a karácsonyi álhírvonat, most már sosem áll meg.

Még akkor észrevette ugyanis a falragaszt az Objektív Hírügynökség. Fel is hívták a művészt, aki – híven a performance szabályaihoz – halandzsázott nekik egyet a telefonba:

„A plakáton megadott telefonszámon egy férfi a részletekről annyit közölt: megoldható, hogy szereznek egy terhes asszonyt, aki a megrendelő család karácsonyfája alatt szüli majd meg a valóságban is a csecsemőjét, de ha csak a gyerekek kedvéért megy a műsor, majd elterelik a figyelmüket és hipp-hopp már ott is lesz a kis Jézus. Közben József garantáltan sír.”

Tőlük vette át a Magyar Rádió, majd ennek nyomán írt Váncsa István vitriolos jegyzetet az Élet és Irodalomba az ügy kapcsán. A Blikk is címlapon hozta a „botrányt”. Csak már kezdett túl sok lenni a jóból, így Blaha mester bevallotta az egész ügyet szépen, részletesen a Népszabadságnak.

„A 24 éves fiatalember úgy érzi, sikere művészi értelemben minden várakozást felülmúl, igaz, nem biztos, hogy ötöst kap érte - tárta fel a tényeket a Népszabadságban Marnitz István 2004. december 15-én.”

Tehát alig tíz napig élt a hoax, először mindenki beszámolt róla, aztán mindenki, ideértve az ország akkor legnagyobb példányszámú napilapját is, beszámolt arról, hogy ne tessék komolyan venni.

Két év múlva megtalálta a plakátot – tehát nem az egész ügyet, csak a plakátot! - az MTI, ők is felhívták a telefonszámot, még élt, Blaha mester szabadkozott, de a kérdező hölgyet nem érdekelte, hogy performance vagy szolgáltatás, valószínűleg az első fogalommal nem is lehetett tisztában, csak annyi volt fontos a számára, hogy ingyenes-e a dolog. Blaha úr mondta volna, hogy nincs semmi ilyesmi, de a végén kínjában rájuk hagyta: ingyenes.

Persze, hogy ingyenes, ami nincs, azért nem lehet pénzt kérni.

Ezek után – 2006-ban! - röpítette világgá az MTI a két éve már megnyugtatóan rendeződni látszó ügyet, mint friss szenzációt. Megint bejárta a magyar sajtót, én az akkori Hócipőből emlékszem rá. De az állami tévéhíradó is ismertette, persze, magyarázat nélkül. Az Indexnek kellett megcáfolnia. (https://index.hu/kultur/media/jozsef9535/?fbclid=IwAR1rx7vtp-TRGgVRCBYm7zDyWxB5RWzU4F-rIV9c9tkyAZNes3nRhHef-1E)

Azóta is minden évben feltámad a történet, végigszáguld a magyar médián és közvéleményen a felháborodás, annyira, hogy 2013-ban az Urban Legends is megcáfolta. (http://www.urbanlegends.hu/2013/12/maria-jozsef-ujra-es-ujra-hazhoz-jon/?fbclid=IwAR2b0UeqR_Bb2iqyZZ8xY8aD-u3DVet6FKZAjvVNXAHTM5uP4YENuMVT6Lc)

Cáfolhatta, ha ugyanabban az évben a Ripost hiteles – és friss - hírként tálalta. (https://ripost.hu/cikk-dobbenetes-karacsonyi-vallalkozas-mara-megszuli-jezust-jozsef-sir)

De szárnyalt a kacsamadár minden esztendőben, már tizennégy éve nincs köze megalkotójához, elszabadult, cáfolják is néha, mégis kényelmesebb felháborodni rajta.

Évente.

Mármost csak jelezném, hogy 2006-ban esetleg még találhatott az MTI falragaszt (bár azon a belvárosi területen rendesen pucolják a hirdetőoszlopokat, de legyünk jóhiszeműek, engedjük meg), azonban az elmúlt tizenkét évben számos évszak váltotta egymást, szokásuk az már nekik, igen sok eső is esett, napsütés is volt, szóval, ha úgy veszem, hogy legjobb esetben is maximum 2007-ig bírhatták volna az eredeti, fénymásolt A4-esek, legkésőbb akkor ki kellett fakulniuk, ha a víz el nem mosta, szél le nem tépte őket. Tehát már legalább tíz éve a semmin háborodik fel a tisztelt közönség, illetve valaminek a digitális, neten fennmaradt nyomain.

Senkit sem zavar, hogy ezerszer megcáfolták már, itt és most én is, senkit sem zavar, hogy évente tér vissza a hír, az sem, hogy ilyen szolgáltatás nincs, sosem volt, nem is lesz.

Képtelenek vagyunk leszállni erről a vonatról.

Esküszöm, népszokás lesz belőle.

Minden év decemberében a magyar Facebook-felhasználó legalább egyszer megosztja a régi plakátot, ismerősei vele együtt felháborodnak, majd pártállás és világnézet szerint kórusban szidnak valakiket, akiknek semmi közük az egészhez.

Ismétlem: ilyen nincs.

József & Mária nem megy házhoz.

Többször cáfolt városi legendával állunk szemben.

De úgy látszik, mindegy: emlékezni nem akarunk, csak megütközni.

Kellemes karácsonyi felháborodást!

Szele Tamás

A „karácsonyi cikk” külön műfaj, kérem, évente egyszer van rá szükség, olyankor másképp kéne újságot csinálni, elemelkedni a mindennapoktól, kell bele egy kis pátosz, csillagszóró, lelkünkbe lopózó megnyugvás és békesség, kellenek a szeretet hullámai, lángos csillag száll felettünk, három királyok kellenek és jászol, szóval ilyenek. Na jó, de honnan?

Mert közben az év összes többi napján az ember nem elemelkedik, hanem elmélkedik a mindennapok kapcsán. És hát legyünk őszinték: a híranyag sem ideális ehhez. Soha, sehol, semmilyen híranyag nem volt ideális az elmúlt százötven évben: az ógörögök meg tudták csinálni, hogy az olimpiák alatt fegyverszünet legyen, de könnyű volt nekik azzal a viszonylag kicsi Hellásszal, nehéz nekünk az egész bolygóval. Akár karácsony van, akár nincs, mindig fog akadni pár fegyveres hülye, akinek fontosabb a lövöldözés minden csendes éjnél.

És még ha csak az lenne a baj, hogy a hírek globálisak, és sokan nincsenek tekintettel a nagyvilágban arra, hogy ma sok helyen ünnep van. Hát mi magunk sem vagyunk rá tekintettel. Az előbb leírtam kisbetűvel, hogy „karácsony” és utána megálltam: az olvasóknak legalább a fele reklamálni fogja, miért nem nagybetű, a másik felük vitára kel az első féllel, röpködnek majd a jelzők, lesz itt olyan béke, hogy az lesz a csoda, ha el nem verik egymást a karácsonyfával.

Igen, mert az egy dolog, hogy a helyesírás szerint kisbetűvel írjuk, az már másik, hogy az érzelmi töltet (és időnként a tömegpszichózis) miatt előkerül a nagybetűs forma is. Én magam is mikor így írom, mikor amúgy, az is tény, hogy úgy érzem: a betlehemi első Karácsony mégis nagybetű, mert egy volt belőle, egyedi esemény, a többi kicsi, mert abból sok. De messze nem érzelmekről van szó: ma már a kisbetű-nagybetű használata politikai kérdés, vannak magyarok és vannak Magyarok példának okáért, a kettő kicsit sem szinonima, mármost minél több Nagybetűt használ Valaki, annál Nagyobb Magyar, bár ebből is jó lett volna a karácsonyi ünnepeket kihagyni – de nem hagyják.

Mondjuk a fentebbi gondolathoz csak annyit hozzáfűzve, hogy ezek szerint Fülig Jimmy volt a Legkisebb Magyar, ő ugyanis nem minden nagybetűt ismert, mivel egy szállásmestertől tanult írni, de hát szállásmesterben ritka az okos, már a szán vagy a száncsengő sem biztos pont, most már az is kétfélét jelent a tüntetések óta. És nem is fogom taglalni, miért, boldog ember, aki nem tudja. Annak én meg nem zavarom az ünnepi békéjét magyarázattal, örüljön, míg nyugalma van.

De azt ne tessék hinni, hogy csak mi vagyunk ilyen békétlen, marakodó népség, hogy még most is a kákán keressük a csomót, ahelyett hogy törekednénk a bejglimérgezés elérésére.

James Mattis amerikai védelmi miniszter lemondása kioldotta a világ majdnem minden biztosító karját minden parittyán, és hát próbált volna ő nem lemondani, ha egyszer muszáj volt neki – Trump elnök a megkérdezése nélkül döntött az amerikai csapatok teljes kivonásáról Szíriából és részleges kivonásáról Afganisztánból. Ez gyönyörű karácsonyi ajándék volt azoknak az erőknek, akiket kicsit sem foglalkoztat ez az ünnep, az Iszlám Állam már ellentámadásba is lendült, holott Trump világosan megmondta róluk, hogy le vannak győzve. Csak nekik felejtett el szólni erről, azok meg most támadnak. Erdogan sem az a karácsonyozó típus, ő meg a páncélosait fényesíti, hogy eltiporhassa a független Kurdisztánnak még a gondolatát is. De az iráni Forradalmi Gárda hajói is víg rakétatámadásokat indítottak a Hormuzi-szorosban járőröző amerikai USS John C. Stennis repülőgép-hordozó ellen.

Lehetne kérdezni, mit keres ott egy amerikai flottaegység, de erre az a válasz, miszerint azért van ott, hogy ne tessenek megfagyni és éhezni ilyenkor, télvíz idején: a világ tengeren szállított kőolajmennyiségének az egyharmada ott halad át. Irán nem örül annak, hogy míg velük nem kereskedik az Egyesült Államok, addig a Perzsa-öböl túloldalán fekvő Szaúd-Arábiával, Emirátusokkal, Ománnal Kuvaittal annál inkább, tehát le akarják zárni a szorost, csak ez meg Amerikának nem tetszik, így aztán kitört a karácsonyi tűzijáték. Pillanatnyilag az amerikaiak állnak nyerésre. Persze, sok függ attól, ki lesz Mattis utódja (azzal együtt, hogy épp Mattis volt az, aki nem találta elsőrendű csapásmérő erőnek a hordozókötelékeket).

Ez fontos is, érdekes is, csak épp nem karácsonyi cikkbe való. Nézzünk valamit itthonról.

A miniszterelnök adott egy interjút, de olyant, hogy a fal adja a másikat, mármint nem interjút, hanem pofont. Természetesen a Magyar Időknek adta, úgy látszik, a karácsonyi interjú olyan a politikusnak, mint a karácsonyi cikk a sajtómunkásnak: kötelező, de nem mindig sikerül megfelelőre. (https://magyaridok.hu/belfold/magyarorszag-megindult-felfele-3795236/) Hát ezt se angyalszárnyak suhogása hatja át a zimankós éj szentséges csendjében, csillagszórók sziporkázása mellett, ennek sem fahéj- és bejgli-illata van.

Inkább puskapor-szaga.

Megtudhatjuk belőle, meddig szándékoznak hatalmon maradni. Tessék megkapaszkodni: 2030 utánig. Azokat a választásokat még meg kívánja nyerni, aztán meglátjuk.

Ha még lesz, ki meglássa. Egyébként magának nyertes uniós választásokat kíván, nekünk meg új korszakot, melyben „a magyarok száz év magánya a Kárpát-medencében most véget ér.” Nem tudom, mikor olvasta Gabriel García Márquez regényét utoljára, de nekem gyanús, hogy vagy soha, vagy már teljesen elfelejtette, ugyanis a Száz év magány nagyon nem ilyesmikről szól. Az egy dolog, hogy ő nem olvasta, de az már sértő, hogy azt hiszi: senki más sem.

Megjegyezném, az új korszak valamivel olcsóbb lesz, mint egy EP-választási kampány. Esetleg elnevezheti Aranykornak is, az még tetszetősebb. Meg emlékeztet valamire. Egyáltalán, nem is érti a tiltakozásokat, mint mondja, „Lassan ott tartunk, hogy többen dolgoznak, mint valaha.” Ez lehet, csak még nem mindenki ingyen és még nem mindenki neki dolgozik, teszem hozzá én. De ez múló állapot, ahogy nézem. Az ő horizontja 2030-34, ami nekem kicsit hosszú idő.

Azt mondtam, vegyünk valamit itthonról, az karácsonyibb?

Kár volt, ilyen ajándékra még én sem számítottam.

Nyugodjunk bele: idén sem sikerül rendesen a karácsonyi cikk.

Se nekem, se másnak.

Egyébként, ebben a műfajban utoljára Móra Ferenc volt képes jót írni, pedig ő is nehéz időkben élt, de valahogy neki mégis ment.

Nekünk nem is mehet.

Ezekből a hírekből?

Ezekkel a szereplőkkel?

Mindazonáltal mégis békés, boldog ünnepeket kívánok.

Aki azt akarja, hogy ilyenek is legyenek – most magam ellen beszélek – ne olvasson híreket pár napig...

Szele Tamás

Kövér László hosszú, őszinte, feltáró jellegű vallomást tett a Pesti Srácoknak, bár ez enyhítő körülménynek nem igazán tekinthető, tekintve a benne foglaltakat. A sokat látott, hallott, tapasztalt kihallgatótisztek, úgymint Huth Gergely és Sefka István csak kivételes önfegyelmüknek köszönhetik, hogy sikerült felvenni a teljes nyilatkozatot.

Na jó, nem kihallgatótisztek, hanem munkatársak, de hogy múltja mindkettőnek van, az biztos. Meg nem is vallomás hangzott el, hanem interjú: de az elején tényleg meglepő és mulatságos is, hogy töredelmesen elhangzik Kövér László szájából:

„Egy neobolsevista társaság randalírozott itt a téren, akik éppen olyanok, mint történelmi elődjeik.”

Hát, nem mondom, a Fidesz tényleg sok mindenben hasonlít a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjához, kezdve azzal, hogy valódi többsége nincs, sőt, olyan mértékű főleg nem, amilyent állít magáról, egészen addig, hogy uralomra kerülése tökéletesen felborította az országban a tulajdonviszonyokat, a gazdaságot de még a mindennapi életet is. Mi több, folytatja Kövér:

„Egyrészt kizárólagosságra törnek, másrészt erőszakosak, ráadásul amorálisak (…). Ez a fajta embertípus, ha a történelem fordulatai hatalomhoz juttatták, mindig káoszt és hullahegyeket hagyott maga után.”

Káoszt mindenképpen, hullahegyeket még nem, de ez nem Kövér elvtárson múlik. Jaj, elnézést... az alany nem a Fideszről beszél! Az ellenzékről.

„a teljes ellenzéket ebbe a kategóriába kell sorolnom, teljesen mindegy, hogy melyik milyen színekkel operál.”

Kár pedig, olyan izgalmas lett volna, ahogy Kövér a bajuszpedrőjébe csempészett igazságszérumtól megzavarodva kitálal: de mondjuk az is igaz, miért pont Stefkának tenné? Vagy Huthnak? Tudják azok mindketten maguktól is, mi a helyzet. De folytassuk, nem tanulság nélkül való ez az olvasmány.

„Nem azonosítom ezt a csőcseléket azokkal a békés tüntetőkkel, akik talán őszintén elhitték az ellenzéknek azt a hazugságát, hogy itt most majd halálra lehet dolgoztatni az embereket, azt viszont állítom, hogy ez a csőcselék pontosan ugyanazt a magatartást tanúsítja az utcán, amit a Parlamentben az ellenzék.”

Szép tőle, hogy nem azonosít, milyen lenne, ha még azonosítana is? Bele sem merek gondolni. Az viszont beismeri, hogy a törvényeket személyre szabva hozzák.

„Manapság a kocsmákban sem kell kiírni, hogy a „padlóra köpni tilos”, hiszen a legutolsó kocsmatöltelék is tudja ezt, ugyanígy a házszabályban is benne van, hogy meg kell őrizni az Országgyűlés méltóságát, akkor most valóban minden héten hozzunk egy lex Tordait, vagy lex Vadait, lex Bangónét, meg lex Kunhalmit, hogy tilos úgy viselkedni, mint egy futballhuligánnak?”

Házelnök uram, maga sem sok fociultrát ismerhet, és meccsen is rég járhatott már: vegyen példát miniszterelnökéről, az akkor is a stadionban van, mikor ezrek tüntetnek ellene.

„2022-ben az országgyűlési választásokon majd arról fogunk dönteni, hogy rábízzuk-e a hazánkat és a személyes sorsunkat arra az ellenzékre, amely szabad szemmel nem különböztethető meg a Kossuth teret meggyalázó csőcseléktől.”

Itt megint fogalmi zavarok vannak, Kövér mester (sőt: házmester). Melyik csőcselékre gondol? Arra, amelyik 2006-ban de facto teleszarta és -húgyozta a teret? Az, viselkedése alapján tényleg mondható csőcseléknek, és 2010-ben mégis rábíztuk hazánkat és személyes sorsunkat is egy olyan ellenzékre, amely szabad szemmel már csak azért sem volt megkülönböztethető tőlük, mert állandóan közöttük járt, kordont bontott, szónokolt nekik, tán még maga is ott végzete dolgát. Bánjuk is, nagyon. Azóta sem lehet őket kiszorítani a hatalomból.

Kövér ezek után hosszan szidalmazza Nagy Imrét és dicsőíti némiképp Tisza Istvánt – ebben nem vagyok hajlandó neki asszisztálni. De aztán újból a tárgyra tér.

„– Ön szerint l’art pour l’art tüntetésekről van szó, vagy valaki szervezi is ezeket a háttérből, azaz a Nyílt Társadalom hálózata vagy más, a káoszban érdekelt szereplő mozgatja a tüntetők hangadóit?

- Természetesen mozgatja! Miért másért is láthattuk a tüntetések leghangosabb résztvevői között a CEU-s és más sorosista aktivistákat, mi másért hazudják azt a világsajtóban, hogy a rendőrök, nem pedig a demonstrálók voltak erőszakosak, s vajon a hálózatba szerveződött balos világsajtó miért kürtöli ezeket a hazugságokat, Sargentini vajon miért aktivizálja ismét magát?”

Hiába, a paranoia azért csak paranoia. És nem is ma hatalmasodott el az interjúalanyon, képtelen feladni. Habár, végső soron... annak idején, 2006-ban a Fidesz – azóta bebizonyosodott - alaposan, vastagon és néha ügyetlenül, de bizony részt vett a zavargások megszervezésében, ezek után mire gondoljon a tapasztalt Kövér? Ha azokat szervezték, biztos ezek mögött is áll valaki. Kövér nem képes spontán tüntetést elképzelni. De hogyan is volt ez?

Mit is mondott annak idején Kósa Lajos?

Kósa Lajos egy magánbeszélgetésen azt mondta April H. Foley – 2006-2009 közötti – amerikai nagykövetnek:

„Most egy gazdasági probléma van, amiből mi egy politikai krízist csinálunk”.

Orbán Viktor is mondta a külföldi nagyköveteknek a 06BUDAPEST211 számú jelentés szerint, melyet a Wikileaks publikált, hogy az instabilitás kockázatát személyesen vállalja.

Mondjuk a Wikileaks nem feltétlenül a leghitelesebb forrás, de ez egy követségi távirat volt, ez lehet hiteles, ráadásul a történtekkel nagyon is egybevág. Nos, tehát: Kövérék, Orbánék ezek szerint csak puccsokban hisznek. Hiszen ők is kísérleteztek ilyesmivel.

Azért szépen nézne ki teszem azt, a sport, ha azért, mert néhány versenyző doppingol, minden versenyzőről állítanánk, hogy tiltott eszközöket használnak. Azért igazából a sport is a játékosok és nem a vegyi gyárak vetélkedéséről szól. Szóval: Kövér itt magukból indult ki.

De még csak most jön a feketeleves.

„Engem nem érdekel, kinek van róla papírja, hogy ügynök. Éppen elég, hogy úgy viselkedik, mintha az lenne. Morális értelemben ebből fakadóan az egész ellenzéket, azaz a hasznos idiótákat és a rosszul felfogott bajtársiasságból, pártfegyelemből, szégyenkezve, de a többiek mellett kiálló, dezertálni nem merő gyávákat egy kalap alá vehetjük az ügynökökkel.”

Tessék???

Mától az ügynök, akit Kövér annak tekint?

Kövér, aki eredetileg a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársa volt?

És hogy állapítja majd meg, ki ügynök, ki nem? Ránézésre vagy kisorsolja a neki nem tetszők között a külföldi ügynökségeket, esetleg elosztja? „Ez randa, ez legyen német ügynök, ez csinoska, ez legyen amerikai, amaz pipázik, angol ügynök lesz”?

Sok, nagyon sok ügynök születik ennek az interjúnak a következtében majd, attól tartok.

Nevezték már Magyarországot házmester-országnak, a névtelen feljelentések gyakorisága miatt, de ilyen még Rákosi idejében se sokszor volt.

Ez már nem is házmester-ország, hanem házelnök-ország lesz, ha Kövér sokáig ül a székében, bűntársaival együtt. Tényleg, hogyan is látja a saját jövőjüket?

„Nem győztünk egyszer és mindenkorra. Egy újabb választást nyertünk meg, szerencsére a harmadikat sorban, aminek a jelentősége éppen a következő választásig terjed. Márpedig addig kell kormányon maradnunk, amíg visszafordíthatatlan változásokat nem tudunk elérni a magyar társadalomban...”

Én is ez ezektől a visszafordíthatatlan változásoktól tartok, meg kell mondanom.

Még az a jó, hogy saját állítása szerint sem győztek egyszer s mindenkorra.

Ez az egyetlen reményünk.

Szele Tamás

Rég, volt, rég volt, de igaz volt... 1989 decembere nagyon hideg, nagyon sötét, nagyon véres volt Romániában. És most kell megtudnunk, hogy nem is kellett volna annyira véres legyen. Csak hát valahogy igazolni kellett a katonai beavatkozást és gyorsan el kellett tüntetni sok embert, köztük a Ceausescu-házaspárt: most viszont Ion Iliescu fog bíróság elé állni. Megérdemelten.

Akkor nem igazán lehetett tudni, hogy mi történik. Azt persze tudta mindenki, hogy Temesváron bevetették a hadsereget a civil tüntetők ellen, azt is, hogy gyakorlatilag csatérré vált a város, a kórház harctéri sérülések százait kellett ellássa. Aztán egy délben épp zuhanyoztam, közben szólt a rádió, mikor bejátszottak egy érthetetlennek tűnő hangfelvételt:

„Armata în Bucureşti e cu noi! Dictatorul a fugit! Eroicul popor român, victorios! Am învins! Am învins!”

Ami magyarul annyit tesz:

„Bukarestben a hadsereg velünk van! A diktátor elmenekült! A hős román nép győzött! Győztünk! Győztünk!”

Kimásztam a zuhany alól és nem értettem. Még előző nap is beszédet mondott Ceausescu, az igaz, nem aratott osztatlan elismerést, sőt, bizony már a jó bukarestiek is szépeket kiabáltak neki, de hát mit tehetett az a sok civil ember? Főleg páncélosok ellen... és hát tüzet nyitottak rájuk Bukarestben is, amint Temesváron is. A legsötétebb végkifejlettől kellett tartani, mészárlástól, borzalmaktól.

És akkor „átállt” a hadsereg.

Akkor én Szekszárdon laktam, talán egész Tolna megyében nem beszéltünk öten sem elfogadhatóan románul, hirtelen nagy szükség lett rám egyszerre mindenhol. Egyrészt nem lehetett mire vélni a hadsereg átállását, de ezzel akkor nem is törődhettünk, másrészt szinte nem voltak hírek – hol volt akkor még internet? Amerikában is alig. Rádióamatőrök segítségével próbáltuk megszervezni a segélyszállítmányokat és a temesvári, bukaresti rádiót hallgattuk. A magyar televízió is megszakította az adását, Aczél Endre próbálta értelmezni, mi történik. Rémhírek érkeztek, megmérgezett ivóvízről Temesváron, több réteg ruhába öltözött terroristákról, akik a tömeget lövik, különös helikopterekről... nem lehetett átlátni a helyzetet, de az volt a legfontosabb, hogy eljusson a gyógyszer és a fájdalomcsillapító oda, ahol szükség van rá.

Eljutott, hála az Égnek. Aztán kivégezték a scornicesti-i Tölgyet és feleségét, meglátásom szerint nem is kissé elsietve, mert egy valódi vizsgálat során rengeteg érdekeset mesélhettek volna, például a különböző pénzügyeikről és külföldi kapcsolataikról.

Hát, különös dolgok derültek ki. Tegnap, 2018. december 21-én bizony vád alá helyezték Ion Iliescut és bűntársait emberiesség elleni bűncselekmények miatt: legalább ezer ember haláláért felelnek. Mint kiderült, az ügyészek szerint (https://www.maszol.ro/index.php/belfold/106089-megvadoltak-ion-iliescu-volt-allamf-t-az-1989-es-forradalom-ugyeben):

„Szándékos katonai diverzió, tudatos rémhírkeltés miatt vesztette életét sok ember Romániában Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor 1989. december 22-i menekülési kísérlete után. Megállapították, hogy a kommunista diktátor elűzése után az állam politikai és katonai vezetését a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) ragadta magához, amely hatalmának megőrzése és legitimálása érdekében 862 ember halálával, illetve 2150 ember sérülésével járó fegyveres diverziót szervezett, amely elévülhetetlen.

A vádhatóság szerint 1989. december 22-e és 30-a között mintegy 12 millió 600 ezer töltényt lőttek ki Romániában. Iliescut és Gelu Voican Voiculescut, a CFSN kormányfőhelyettesét - a televízió adásában és közleményeiken keresztül terjesztett - szándékos félretájékoztatással és rémhírkeltéssel, a Ceaușescu házaspár kivégzéséhez vezető diverzió megszervezésével gyanúsítja az ügyészség. Bűnvádi eljárás indult Iosif Rus, a légierő volt parancsnoka és Emil (Cico) Dumirescu, a CFSN tagja ellen is. Előbbit az otopeni-i repülőtéren egymás ellen vezényelt katonák által rendezett, 48 ember halálát okozó vérfürdő kiprovokálásával, utóbbit a televízió székházánál végrehajtott katonai diverzió megszervezésével gyanúsítják.” (Maszol)

Hogy van ez?

Hát csak úgy, hogy nem voltak semmiféle terroristák. Diverzió, dezinformáció útján a hadsereg különböző alakulatait vezényelték egymás ellen, a titokzatos helikopterek egyszerűen a román légierő 61-es ezredének gépei voltak, amiken Iosif Rus utasítására lemázolták a felségjelet és bukaresti helyszínek fölé küldték őket, hogy fokozzák a zűrzavart. A hadsereg természetesen gondolkodás nélkül lőtt az ismeretlen deszantegységekre... Az otopeni-i repülőtérre kivezényeltek egy nemzetbiztonsági egységet, amely sikeresen tűzharcba keveredett a repteret védő katonákkal, mindkét oldalon súlyos veszteségek estek. Negyvennyolcan vesztették életüket csak ebben az egy ütközetben és nyolcan civilek voltak.

Mire volt ez jó?

Első sorban is arra, hogy a hadsereg vegye át a hatalmat. Be kell látni: ahol ilyen gondok vannak, ott kell a fegyveres erő. Aztán érdekes módon fénysebességgel sikerült Ceausescut kivégezni, Elenával együtt, jogszerű vizsgálat és kihallgatások nélkül, eltűnt rengeteg irat, ahol nem akartak eltűnni azok az iratok, ott leégtek az irattárak, biztos, ami biztos. Persze az első eufória után kilógott a lóláb, a nép is kezdte érezni, hogy tőle épp, csak a forradalmát lopták el, amiért sokan meg is haltak: ez vezetett a „golaniada” néven ismert mozgalomhoz.

A „golan” szó románul „huligánt” jelent. Hát, a golanok mindenek voltak, csak huligánok nem: többnyire művelt, városi egyetemisták, értelmiségiek, akik elsőként vették észre, hogy itt nem forradalom zajlott le, hanem katonai puccs. Békés tüntetésbe kezdtek a bukaresti Egyetem téren emiatt, amit 1990. júniusában vérbe fojtottak a Zsil-völgy fanatikus bányászai, Miron Cozma vezetésével. Vertek azok mindenkit, aki akár csak szemüveges is volt, értelmiséginek nézett ki.

És utána sokáig megint nagyon hideg és sötét volt. Az álhírek és a pánikkeltés vezettek közvetve Marosvásárhely fekete márciusához is: nem kellett, nagyon nem kellett volna.

És most a dicsőséges nagyurak bíróság elé állnak. Sokáig úgy tűnt, erre nem kerül sor, de minden véget ér egyszer.

Azt nem állítanám, hogy meg fogjuk tudni valaha is a teljes igazságot, de már ez is eredmény. Ha minden kiderülne, tán még a végén nem acsarognának egymásra mindenféle ideológia vagy nacionalizmus miatt az emberek, hanem megférnének egymással békességben.

De ne legyünk idealisták, ilyen úgysem lesz.

Még a végén jó lenne az élet.

A tanulság annyi, hogy lám: nevezzük álhírnek vagy diverziónak, Iliescu és bűntársai hamis információk televíziós és rádiós terjesztése útján ragadták magukhoz a hatalmat és ölettek meg sok embert.

Feleim, itt és most is hideg van és sötét.

Vigyázzatok az álhírekkel.

Szele Tamás

„Forr a világ bús tengere, ó, magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, s a föld lakóit vérbe mártott tőre dühös viadalra készti” - mondaná Berzsenyi Dániel, és amilyen igaza lenne. Nem, nem a törvényekről beszélek, nem a tiltakozásokról, én tudom, hogy Magyarország körül forog a világ, de a nagypolitikában akkor is roppant fontos események zajlottak le.

(Kép: Handelsblatt)

Akkor vegyük csak sorjában, úgy sokkolóbb.

Tehát: 2018. december 16-án Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter bejelentette: Washington azon dolgozik, hogy kiadja a 2016-os törökországi puccskísérletért Ankara által felelőssé tett, jelenleg az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen muszlim hitszónokot – ezt állítólag Donald Trump amerikai elnök mondta volna Recep Tayyip Erdogan török államfőnek, a külügyminiszter szavai idézve: „Argentínában Trump azt mondta Erdogannak, hogy dolgoznak Gülen és mások kiadatásán”.

Ha ez igaz, nagyon nagy baj: mindenki tudja, hogy Gülen a törökországi puccsban kizárólag bűnbak volt, a gülenizmus ürügy, aminek alapján bárkit, bármikor, bármennyi időre le lehet tartóztatni, „szigorított életfogytiglanra” ítélni. Már novemberben szóba került ugyan a kiadatása, de akkor Trump még úgy nyilatkozott: szívesen javítana az Egyesült Államok és Törökország viszonyán, de nem ezen az áron.

Közben viszont volt egy Hasogdzsi-gyilkosság, Erdogan lassan csöpögteti a részleteket, ám úgy beszél, hogy kétségtelennek tűnik: perdöntő bizonyítékai vannak Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös bűnösségéről. Az ügyben indirekt módon Trump családja is érintett, ugyanis veje, Jared Kushner válságkezelési tanácsokat adott Mohamed bin Szalmánnak, megkerülve a diplomáciai protokollt, ráadásul ebben az ügyben.

Ez már sokat árt Amerikának, de mégis bolhacsípés ahhoz képest, hogy három nappal ezelőtt Trump elnök bejelentette, miszerint az Egyesült Államok kivonja Szíriában állomásozó csapatait. A Reuters szerint a csapatok kivonása 60-100 nap alatt végbe fog menni. Az indoklás:

„Szíriában legyőztük az Iszlám Államot.”

Másnapra ez változott, ugyanis miután Trump egyébként elkötelezett hívei, Lindsey Graham és Marco Rubio szenátorok „Obama-szintű hibának” nevezték a kivonulást, az elnök közölte: Irán, Oroszország, Szíria és még sokan mások nem örülnek az amerikaiak távozásának, „mert így egyedül kell harcolniuk az Iszlám Állam ellen”.

Akiket már egyszer az Egyesül Államok legyőzött.

Vagy nem győzött le.

Vagy december 18-án még le voltak győzve, de 19-ére úgy összeszedték magukat, hogy világpolitikai tényezőt jelentenek. Erős dzsinnek szolgálhatják őket, annyit mondok.

Ez a térségben a legérzékenyebben természetesen a kurdokat érinti. Az amerikai csapatok által támogatott-védett Szíriai Demokratikus Erők (SDF) vezetése „hátba szúrásnak” minősítette a kivonásról szóló döntést, és csütörtökön kurdok százai özönlöttek az amerikai bázisokhoz, hogy a katonák maradásáért tüntessenek. A kivonulást csak egy ember üdvözölte, ki tetszett találni, kicsoda: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. De ő nagyon örült.

Apropó kurdok, tartsunk belőlük itt egy kis gyorstalpalót, mert sokaknak fogalmuk sincs, kik ők és miért vannak bajban. Nem azért, mert keresték maguknak.

Kurdisztán régi állam, a mi ezeréves történelmünkhöz képest szinte felfoghatatlanul régi. Csak az neki a baja, hogy nincs, sem közjogilag, sem politikailag nem létezik. Vagyis létezik, attól függ, hogy vesszük. Fizikailag pedig mindenképpen ott van, ahol mindig is volt. Hogy is van ez?

A kurdok Mezopotámia egyik legkorábbi népcsoportja. Több, mint 4000 éve élnek ezen a területen. Ugyanis akkortájt egy ősi nép, a gutik érkeztek a régióba. A kurdok a gutikból származtatják magukat. Valószínűleg a ,,guti” kifejezésből ered a ,,kurd” szó is. A gutik az indoeurópai nyelvcsaládhoz és a kurdokhoz hasonló nyelvet beszéltek. I. e 2160-ban törtek be Mezopotámia területére és tartották megszállva azt. Nevüket az Akkád Birodalom leigázásával vésték be a történelembe i.e. 2160-ban. Magukat „Kurdunak” is vallották, amely valószínűleg a kurd nép eredetére utal. Mezopotámia peremvidékén élő harcias népcsoport volt (a mai Irán területén). Országukat Kurduinnak vagy Guti Birodalomnak nevezték. Mellesleg, a történelemben először, meghonosították a katonai demokráciát országukban, melyet aztán Mitanninak neveztek.

Sem hely, sem idő nem jut négyezer év összes cselvetéseinek és politikai manővereinek ismertetésére, de a független Kurdisztán mai helyzetét – mely szerint hivatalosan nincs, csak mégis létezik – voltaképpen a sévresi békeszerződésnek köszönheti, melynek értelmében az első világháború végén a kurdoknak független államot kellett volna kapniuk. Törökország azonban kirobbantotta a török függetlenségi háborút. A békediktátumot a szultáni kormánytól függetlenül (még 1920. április 23-án) megalakult török nemzetgyűlés Musztafa Kemál (Atatürk) vezetésével elutasította. Törökország 1920–1923 között vívott háborúval vívta ki annak felülvizsgálatát, amit az 1923. augusztus 24-én kötött béke, a lausanne-i békeszerződés érvényesített. Így Kurdisztánt egyszerűen négy részre osztották, Törökország, Irak, Irán és Szíria között.

Már itt láthatjuk az abszurd kurd történelmi sorsot: ezek után nem kevesebb, mint öt önálló kurd államot kiáltottak ki, de ezeket mind elfoglalták az említett államok, pedig lett volna még szovjet Kurdisztán is. Csak hát az sem maradt fenn. A második világháború után annyiban változott a helyzet, hogy sokat romlott: Törökországban megjelent a merényleteiről híres PKK, Öcalan vezetésével, Irakban a kurd falvak és a városok 70 százalékát rombolták szét és pusztították el. Lakóikat a nagyvárosokba kényszerítették, hogy jobban tudják ellenőrizni őket. A kurd partizánok kezén lévő falvakat teljesen elpusztították, a lakosságot a dél-iraki sivatagba hurcolták, és több mint 180 000 embert lőttek le, majd tömegsírokba rejtették. A kurd népirtás napját minden év március 16-án tartják, amikor Halabdzsa városát 1988. március 16-án elgázosították a Baasz Párt emberei.

Érthető, ha az egymással is rivalizáló kurd erők komoly lehetőséget láttak abban, hogy amerikai támogatással részt vegyenek az Iszlám Állam elleni harcban, és a bevetések során legendás hősiességgel küzdöttek – nem utolsó sorban azért is, mert az Iszlám Állam őket különös előszeretettel gyilkolta. (Meg a jazidieket is). Látszott is egy politikai lehetőség a független kurd állam megalapítására.

Ez a lehetőség most veszett el végleg: Trump elnök elárulta leghívebb szövetségeseit.

Lehet fokozni?

Lehet.

Tegnap ugyanis szintén ő bejelentette: döntött hétezer amerikai katona kivonásáról Afganisztánból is. Ez nagyjából az országban szolgáló amerikai alakulatok fele. Nem csoda, hogy védelmi minisztere, Jim Mattis, akinek a határozatról tudomása kellett legyen, pár órával a bejelentés előtt lemondott. Kár érte, nem csak a republikánus, de a demokrata körökben is népszerű volt, azt szokták mondogatni róla, hogy „ő Trump vészféke”, ő akadályozza meg a teljesen őrült döntéseket.

Hát mostantól majd nem akadályozza.

Lemondólevelében van egy érdekes bekezdés:

„Tartom magam meggyőződésemhez, hogy a szövetségeseinknek meg kell adnunk a tiszteletet, a rossz szándékú szereplőkkel és stratégiai versenytársainkkal szemben pedig indokolt a tisztánlátás.”

Mire gondolt a költő?

Azt én nem tudhatom, de az én olvasatomban arra, hogy Trump elnök nem tiszteli szövetségeseit, mint utoljára a kurdok esetében láthattuk is (de korábban is volt erre alkalmunk), ellenben ellenfelei szándékairól vagy akár csak helyzetéről viszont segédfogalma sincs.

Mindeközben Putyin elnök rendes, év végi, Moszkvában tartott sajtótájékoztatóján csendesen megjegyezte:

„Nem szabad alábecsülni a nukleáris háború veszélyét.”

Azért részletezte is, mire gondol: arra, hogy a fegyverzet-ellenőrzés szerződési rendszerének széthullása fegyverkezési versenyhez vezet. Oroszország a szárazföldi állomásoztatású közepes és rövid hatótávolságú rakéták (INF) felszámolásáról és a hadászati nukleáris eszközök csökkentéséről szóló Start-3 szerződés amerikai felmondása esetén ugyanúgy a paritás fenntartására fog törekedni, ahogy azt tette azt követően is, hogy az Egyesült Államok kivonult a hadászati rakétavédelmi rendszerek kiépítését korlátozó (ABM) szerződésből. És óvott attól, hogy az Egyesült Államok kis kapacitású nukleáris eszközök rendszerbe állításával leszállítsa a nukleáris küszöböt, vagy hagyományos robbanótöltettel felszerelt ballisztikus rakétát bocsásson fel, mert az összetéveszthető egy nukleáris eszköz indításával, ami globális katasztrófához vezet.

Jó, lefordítom ezt is magyarra, diplomáciai magyarból.

Putyin kiállt a világ elé, és AK-47-esét tisztogatva megjegyezte:

„Milyen szép kis világbékéjük van maguknak, még ha gyengélkedik is. Nagy kár lenne, ha történne vele valami...”

Egyszóval, így állunk.

Trump döntéseket hoz, Erdogan örül, Putyin jelezgeti, hogy kezében a világbéke, tőle függ.

Egyszóval, nagyon fontosak a mi belföldi mozgalmaink is, de nem árt, ha néha kinézünk az ablakon, mert míg nálunk a szánkók csonkig égnek, ezek miatt az apróságok miatt a fejünkre robbanhat az Ég.

Különben boldog ünnepeket, kérem.

Ha lehet, békéseket is.

Világbékéseket.

Az alaphang már megvan hozzá.

Szele Tamás

Kérem, hol vágtatnak az események, zúgva, bőgve törik át a gátat, el akarják nyelni az egész világot, hol meg csak úgy csordogálnak csendesen, a maguk medrében. A pár nappal ezelőtti vihar csitulni látszik, tiltakozások még bőven vannak, demonstrációk már kevésbé: aztán ennek akad, aki örül, akad, aki nem. Sőt, továbbmegyek: olyan is akad, aki nem tudja, minek örüljön.

A tüntetéseket és az öt pontot különösen fogadta a kormánymédia: általában megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, akkor is, ha az ablakuk alatt hömpölygött (vagy csak sétált) a tömeg, habár nem történt volna semmi, ha az MTVA átveszi azokat a pontokat és nem játssza el, hogy az ő székházuk az Elvarázsolt Kastély. Beolvashatták volna éjjel háromkor is, bajuk sem eshetett volna, ha logikusan nézzük a dolgot, ugyanis a tiltakozók csak azt követelték, hogy olvassák be, azt nem említették, hogy milyen kommentárral vagy milyen szövegkörnyezetben tegyék. Nyugodtan mondhattak volna olyanokat, még ha nem is lett volna igaz, hogy „mi csak az erőszaknak engedtünk” vagy „nem értünk egyet ezekkel a követelésekkel, de kötelességünkhöz híven mégis tájékoztatjuk nézőinket” - igen ám, csak épp ehhez sajtómunkás kellett volna, és nem biztonsági őr. Emlékszünk jól, a szerkesztőt napokig keresték, hogy még most se legyen meg (igencsak világgá szaladhatott), én ebből arra következtettem, hogy az MTVA műsorait igazából a biztonsági őrök szerkesztik, és ez így derült ki, de a legutóbbi húzásuk sem volt kevésbé csodálatos: átvettek Tordai Bencétől és a Párbeszédtől egy pen-drive-ot, rajta az öt ponttal, illetve az annak felolvasását tartalmazó felvétellel, homályosan utalgattak rá, miszerint vagy adásba kerül, vagy sem, mert náluk szerkesztői szabadság van (ezért vannak a szerkesztők szabadságon, ezért nem találják őket!), és aztán – nem került adásba. Helyette összeesküvés-elméletet hallhattunk Tóth Eriktől, aki a Nézőpont Intézet képviseletében elmagyarázta a nagyérdeműnek, miszerint több napos spontán tiltakozás nincs, ami több napos, azt már szerveznie kell valakiknek.

Ejnye már.

Sőt, bejnye is.

Hát a 2006-os táborozás a Kossuth téren és a Parlament körberondítása sem volt spontán ezek szerint? Pedig nekünk azt mondták akkor, hogy a magyar nép szabadságszeretetében költözött oda és azok ott nem bérencek, zsoldosok vagy pártkatonák, hanem a nép egyszerű fiai, mi több hősök.

Azokat is szervezték?

És tessék mondani, kicsoda?

No, de ezek után még meg is indokolták, miért nem volt szó a hírműsorban arról a dologról, amiről végig beszéltek. Azért, mert a felvétel

„semmi olyat nem tartalmazott, amit ne mutattak volna már be több helyen, vagy ne hangzott volna el a tüntetéseken”.

Hát, kedves elvtársak, ez olyan, mint az Anti-Dühring esete: azt is majd' mindenki olvasta egy időben, de ki olvasta a Dühringet? Senki (mondjuk, megsúgom, nem is lett volna érdemes, Karl Eugen Dühring többek között a politikai antiszemitizmus megalapítójának is vallotta magát), de ha egy egész kötet valaminek a cáfolatáról szól, akkor Engels elvtárs igazán megmutathatta volna azt a valamit. Ahogy az MTVA is, ha már műsorblokkjában beismerte a tüntetések tényét.

Vidéken még zűrösebb a helyzet: míg a Tolnai Népújság és online verziója, a TEOL pontos, szikár, tárgyszerű tudósítást közölt a Szekszárdon lezajlott tüntetésről, mi több, az öt pontot is változtatás nélkül közölték, és nem lett semmi baja sem a szerkesztőnek, sem a szerzőnek, addig a Szekszárdtól nem is olyan távoli Kaposváron meg felmondott Bogdán Erik, a Kaposvarmost.hu munkatársa, aki ugyan nem tudósított az ottani demonstrációról, de – akart volna. És emiatt üvöltöző veszekedésbe keveredett főszerkesztőjével, aki úgy gondolta, Bogdán szerint, hogy „nem készül beszámoló a demonstrációról, ha készül, akkor csakis azután, miután azt megbeszélték a városvezetéssel”.

Ez már a sajtó súlyos kézi vezérlését jelenti, de mi történt? Bogdán kolléga kiment az eseményre, átadta „Facebook-ügyeletét” (először hallom ezt a kifejezést magyar sajtóban, de ha náluk van ilyen, akkor van), megtekintette a történteket, feltételezem, fotózott is, hangfelvételt is készített, visszament – és már nem volt hozzáférése a szerkesztőségi rendszerhez. Mint mondta: „a városvezetés - mint később kiderült, a főszerkesztő beleegyezése nélkül - megvonta tőlem a hozzáférést az oldal felületeihez”. Szerda reggel felmondott, mert így nem lehet újságot írni.

Hát nem is. De mit látunk?

Azt, hogy a hírszerkesztés a kormánysajtóban mintha a szerkesztők kezéből átcsúszna alkalmatlan, avatatlan kezekbe, városi vezetők, biztonsági főnökök mondják meg, mi kerülhet a lapba vagy adásba, olyanok, akik kicsit sem értenek a szakmához, nincsenek tisztában még a saját lehetőségeikkel sem, fogalmuk nincs nem, hogy a szerkesztésről, de a harangöntésről sem, és a Hajdúságról is csak akkor, ha ott élnek.

Ezek az emberek merev, hierarchikus struktúrában gondolkodnak, egysíkúan, körömszakadtáig ragaszkodnak a rossz döntéseikhez, és hát nem az ő körmök szakad belé, sajnos, hanem a nekik kiszolgáltatott sajtómunkásoké. Ahol újságírók kezébe került az ügy, és nem nacsalnyikokéba, ott profi módon kezelték a helyzetet és nem is lett semmi baj, mint a szekszárdi példa mutatja.

Nacsalnyikok is vannak, ezek szerint baginnyikok is – kiváló alkalmat nyújtott a tüntetés-sorozat arra, hogy letegye a hűségesküjét a kormány előtt az is, aki még eddig nem tette meg, sőt, talán nem is várták tőle, de fontosnak érzett egy kis helyezkedést. Így tett a Bagi-Nacsa páros is, Bagi Iván a Ripostnak nyilatkozva azt mondta:

„Ami itt történt, az olyan, mintha betörnének az ember otthonába (...) Sajnos azt kell mondanom az ilyen politikusokra, hogy nem jobbak, mint egy lázadó suhanc az iskolában kicsengetés után. (...) Szörnyű, hogy az ellenzék az emberek legalantasabb ösztöneire utazik (...) Most mit mondjak, féltem kimenni, és inkább behúzódtam az épületbe. Hétfő délelőtt itt politikusok futkároztak..., este meg arra vártam, hogy a fiatalokból álló társaság odébbálljon.”

Nacsa Olivér pedig a Facebookon nyilatkozott meg a Ripost szerint (https://ripost.hu/cikk-tuntetes-mtva-nacsa-oliver-bagi-ivan-rendorseg-felelem-terror):

„Mi most akkor megpróbálunk Kult30 adást csinálni az M5 csatornán, mert félreértés ne essék, ez egy munkahely, ahol emberek próbálnak dolgozni és tenni azért, hogy esetleg a kereskedelmi televíziókkal szemben egy kis kultúrát csepegtessenek polgártársaink életébe, hogy ne a való világ és az éjjel-nappal Budapest jelentse a „magaskultúrát” a jövő nemzedéke számára...”

Hát, azért érzek némi szakadékot, sőt, mondhatatlan űrt is az Éjjel-nappal Budapest, a Való Világ, a Kult30 és teszem azt Kant Immánuel vagy T. S. Eliot költészete között, a Kult30 talán mégis közelebb esik az előbbiekhez, mint az utóbbiakhoz, kevés benne a kategorikus imperatívusz, mint mákos tekercsben az önindukció. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem ez a műsor fogja átvinni a magyar kultúrát fogában tartva a túlsó partra, ahogy azt Nagy László írná.

Viszont, hogy az idézett versnél maradjunk, a két humorista most dúlt hitének tényleg káromkodásból állított katedrálist. Kissé egyszerűbb, de találó gondolattal: ezek addig utánozták Orbánt, míg Orbánná változtak.

Közben mindannyiunk közismert bayerzsocája, aki a „káromkodásból katedrális” műfaj egyik legavatottabb magyar építőmestere, épp Békemenetet szervez, illetve nem biztos, hogy szervez, ugyanis saját blogján ezt bejelentette, és át is vette tőle a Tolna megyei Fidesz-csoport a felszólítást, csak aztán le is vette hamar – leszólhattak nekik a központból, hogy Zsoca mester indulatból írt, nem ésszel, és nem lesz semmiféle menet, érdeklődés hiányában elmarad.

Pilhál György a Magyar Időkben ünnepli, miszerint „hazamentek a legények”, ő úgy látja, vége is a tiltakozásoknak, a sértegetéseknek viszont nem: Hadházyt lódoktornak nevezi, Szél Bernadettet segédszínésznőnek, amivel valószínűleg nagyon nagy sikert aratna egynémely sarki kocsmákban, bár távolról sem mindegyikben.

Aranyat érhet a hír a kormánymédiának, hogy a Parlament előtt valami elmeháborodott festékkel öntötte le Kossuth Lajos szobrát – valószínűleg abban is fizették a provokátort, akinek a Tizenkét Pontról épp úgy nem lehet fogalma, mint az Ötről.

A realitás azonban az, hogy nincs még vége semminek, holnap megtartják a Békemenetet is, csak épp a Kétfarkúak tartják, és előre készülök az épületes eseményre – közben pedig érik az általános sztrájk. Sztrájkelőkészítő bizottságot hoz létre a szakszervezetek egy része – tudta meg az Index. (https://index.hu/gazdasag/2018/12/19/sztrajkelokeszito_bizottsagot_hoztak_letre_a_szakszervezetek/)

„A szakszervezetek szerdán egyeztettek, ez alapján született az a döntés, hogy sztrájkelőkészítő bizottságot hoz létre a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ), az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) egyes tagszervezetei. A szakszervezeti szövetségek és a szakszervezetek arra is felszólítják a tagjaikat, hogy vegyenek részt a pénteki, Kossuth térre tervezett tüntetésen, amelynek célja, hogy Áder János ne írja alá a munka törvénykönyvének parlament által elfogadott módosítását, azaz az úgynevezett túlóratörvényt.”

Január második felében – hiszen a szervezés is időbe telik – leállhat az ország.

Ez jobban fog fájni a kormánynak, mint minden tüntetés.

Hát, itt tartunk most. Biztonsági őrök szerkesztenek, bayerzsocák menetelnek, Kossuthokat lefestenek, minden kiskakas a szemétdombja tetején kukorékol – de „földünkön az idő érik, zajtalanul és félelmesen.”

Ha meg majd beérik, meglátjuk, mit terem.

Szele Tamás

Kérem, idők jeleit látjuk, az előbb húzott át a Baross téren négy lovas, a macskák nem eszik meg a lazacos tápot, a Micike néni nem adja vissza a mákdarálót, összekenték a KDNP irodáját és lebukott a Kölcsey. Minek következtében vissza a Felvilágosodás, vissza a reformkor, és mindenki el kell citerázza az osztrák császári himnuszt a búcsúban, ha igaz magyar ember.

Na, szóval idők jöttek el reánk, nehéz és hülye idők, és mindenkiből kihozzák a legjobbat, illetve a legrosszabbat. Vagyon példa bőven mindkettőre, de, hogy kezdjük az elején, Kölcseynek sem jó lenni manapság. Amilyen világot élünk, sok minden kiderülhet az emberről. Még azt sem zárnám ki, hogy ez a Kölcsey szabadkőműves volt, a történtek után.

De hogy sorosbérenc, az már kiderült.

Az ugyanis a helyzet, hogy a Ripost szemfüles és névtelen munkatársa kiderítette (https://ripost.hu/cikk-sorosek-meg-akarjak-benitani-budapestet?fbclid=IwAR3b6zQ-zyaDsPKjXcyMxjGPheYoIEUKNdMSDIHqKrxFT45AZoRQqyqNvZY) , miszerint

„Sorosék meg akarják bénítani Budapestet, árulkodik a röpcédula”.

Hát, Istenem, ilyenek ezek a Sorosék. Mondta is nekem a múltkor, vasárnap, ebéd után, a feketénél, a chemtrail előtt, mikor a Bilderbergéknél voltunk, hogy „Tamás, én úgy megbénítanám ezt a Budapestet, szerinted hogy fogjak hozzá?” „Gyuri bácsi, először is be kell kenni szalonnával a négy sarkát, aztán elviszik a kutyák.” - válaszoltam, és rágyújtottam egy nemzeti nagyvállalatra egy Rank Xerox-részvénnyel, mert mi már csak így vagyunk feketézés közben.

Azt én értem, hogy a Ripostnál címeres ökrök dolgoznak, és szarvasmarha-tenyésztésünk ez oknál fogva összeomlana, ha pártunk és kormányunk nem hizlalná őket. Vannak nemzeti érdekek, ez is ilyen dolog. De az azért már mégiscsak sok, hogy tegnap rájöttek: Kölcsey Ferenc is hazaáruló. Ugyanisnak okából a Haza és Haladás Front nevében kibocsátott röpcédulát leltek, mely szerint „A kormány ellen semmi sem szent! Bénítsd meg a várost!”

Hát, akárhogy nézem így az ablakon keresztül, se nem bénul, se nem ég, elvagyon magának. Röpcédulát meg mindenki olyant nyomtat magának, amilyent épp akar, én például fájóan hiányolom erről a tulipántos paszományt és a cirkalmas rézangyalt, cifraszűrben, mert lássuk be, ezek nélkül semmit sem ér, esetleg még kérnék rá pár pecsovicsot muszkavezetővel, fekete-sárgában.

Azt én nem tudom, miféle forrásból nyomtatták ezt az állítólagos röpiratot, azt igen, hogy az is bolond volna, aki manapság papíralapú cetlikre költené a pénzét, mikor mindenkinek ott a zsebében a telefon, de hát azt meg még kevésbé tudom, mi a jó csodának kéne megbénítani a várost. Erős szer lehet, amit a Ripostnál szednek, úgy meszkalintól felfelé, és hát vannak hátrányai a hallucinogének mértéktelen fogyasztásának. Csak avval tessék vigyázni, szokássá ne váljék.

De azt elképzelni sem tudom, miféle magyar tintakuli lehet az, akinek arról, hogy „Haza és Haladás” pont Bajnai Gordon, Soros és Hillary Clinton jut eszébe. Aszongya a sillabusz:

„Amúgy a Haza és Haladás köztudomásúlag Bajnai Gordon alapítványa. És ezt az alapítványt a Hillary Clintonhoz közeli Center for American Progress pénzeli, amelynek létrehozásában alapvető szerepet játszott Soros György.”

Eszed vitézkötéses tokja a feketetói búcsúban, az. Tényleg volt Bajnainak valamikor egy ilyen alapítványa, de azért arról, hogy Haza és Haladás a magyar embernek – már, ha túljutott az Ablak-Zsiráf és a Zengő Ábécé Szkülláin és Kharübdiszein – mégiscsak Kölcsey Ferenc jut eszébe.

Merthogy jelszavaink valának: Haza és Haladás.

Ja, lehet, hogy valának, de most már nem lesznek, coki Felvilágosodás, ácsi reformkor, felajánljuk az Akadémia összes jövedelmét birtokainknak, agyonütjük a Petőfit, a Széchenyi meg ne építgessen itt nekünk mindenféle hidakat, irány Döbling! Éljen Haynau! Akinek nem tetszik, elszállítjuk az Al-Dunához, szabályozás céljából.

Azért arra mégis szeretném felhívni a Ripost szorgos kis munkatársát, hogy történetesen ez a bitang Kölcsey írta a Hymnust a magyar nép zivataros századaiból. Tudod, öcsike, az az izé, amit te a focimeccsről ismersz, hogy is van?

„Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!”

Ja, öcsike, ez nem az első szakasz, te amúgy is csak a balsorsig ismered. Viszont azt személyesen is képviseled. Hát, azt elhiszem, bárki is írta ezt a förmedvényt a Ripostba, hogy lovagkeresztet fog kapni érte, jár is, de könnyekkel szememben kérem, átadáskor ne a magyar himnuszt játsszák el neki, mert még zavarba jönne az ismeretlen zöngeménytől, javasolnám helyette a némiképp egyszerűbb „Boci, Boci, tarka” kezdetű éneket. Az talán meg fog felelni ennek a slapajnak, mert még a Gotterhaltét sem hinném, hogy képes volna felismerni.

Vagyunk így írástudókkal, kérem, még jó, hogy ez a sallangos hülyeség egy mértékadó lapban jelent meg.

Aztán, mivel nagy időket élünk – mit csináljak ezzel a négy lovassal? Honnét vegyek nekik zabot a nyóckerben, az Ügető helyén is pláza van, abrakoljatok, ahol tudtok! - megszólalt a Nagy Idők Leghivatásosabb Tanúja is, Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő.

Hülye egy neve van, de így hívják.

Én egyszer ismertem egy Euláliát is.

Annak is hülye neve volt.

De azért Ezerkilencszáznegyvenkettőnek mégsem hívták.

Na, szóval ez a szépnevű ember, aki egy személyben a teljes magyar balladai népköltészet, és szerintem csak azért nem volt még Kőmíves Kelemen is, mert nem jutott eszébe, minden egyéb már volt, ideértve Negyedik Bélát Muhipusztánál és Háry Jánost Szekszárdon, azt mondja, lerugdalná a bántalmazott képviselőket a színpadról, mint rendező.

Hát, első sorban nem rendező. Hanem színész, annak is ripacs.

Másodsorban megfeledkezik arról a kevéssé elhanyagolható tényről, miszerint a színdarab végét ismerjük az életét nem, rendezési szempontból tehát ez speciel nagyon nem színdarab. Na jó, de ő már minden volt, háromszor meghalt, ebből kétszer főbe lőtték légvédelmi ágyúval, egyszer meg gulyásba főzte őt maga Malinovszkij marsall személyesen, ő csak tudja.

Ellenben vannak túlkapások, kérem. Mint a hírek mondják, hogy úgy fogalmazzunk, valaki bélsárral ékesítette fel a Kékgolyó utcai KDNP-iroda ablakait. Nem ismerjük a népművészet mesterének nevét, de azt majdnem biztosan állíthatjuk, hogy emberéletben nem esett kár.

Csak hülyeség volt.

Ja, és borzalmas dolog történt.

A Kehelyben Ferenc Jóska képét is leszarták a legyek. Svejket és Paliveczet már be is vitte a Brettschneider detektív a Pankrácba.

Oppardon, az két fővárossal odébb van.

Kérem, azt én értem, hogy mindenki hülye, kóvályognak a fejek, de idáig mégsem kéne eljutni.

Azt is értem, hogy a nagyméltóságú helytartótanács sápadt és reszketni méltóztatik, de a Himnuszt mégsem kéne betiltani abból az alkalomból, hogy Dózsa László felavatja Haynau szobrát a Kékgolyó utcában.

Itt egyelőre mindenki hülye, kérem.

Remélem, a Kehely azért még kinyit.

És a legyeket sem vitték be a Pankrácba.

Szele Tamás

Azért, ha elgondolkodik egy kicsit az ember, ezt a mostani tüntetéshullámot mégiscsak a sajtó idézte elő. Kollégák, rakjátok el azokat a bicskákat, nem a független sajtó! A kormánysajtó, az, nem más – akárhogyan is vádaskodik most és emlegeti a szokott hazugságait. Illetve hát, pont a hazugságaik és az azok melletti eltökélt kitartásuk a baj.

Mármint a tüntetők baja. Tegnap magam is kinéztem a Kunigunda utcába, nem tüntetni, tudósítani, vagy hatezer ember állhatott a tévészékház előtt, velük szemben két sor készenléti rendőr, közöttük viszont semmi feszültség. Volt egy kis zsúfoltság, nem mondom, de a legnagyobb sűrűség közepén is utat engedtek az embernek, ha azt mondta nyomakodás közben: „elnézést, sajtó!”.

Nem, hogy engedtek fotózni, de még segítettek is, ha kértem – és, ami a legszebb, senki sem kérdezte, melyik lapnak, sajtóterméknek dolgozom.

Jöhettem volna akár a 888-tól vagy az Origótól is.

Na jó, onnan nem, illetve megismertek volna a nehézbúvár-ruhámról, ha onnan jövök, mert nekem sajnos szkafander kéne ahhoz, hogy az ő mélységeikben uralkodó nyomást elviseljem, az ottani, bennszülött munkatársak viszont már annyira alkalmazkodtak hozzá, hogy ők meg a felszínen, a levegőn pukkadnának szét. Bár az a veszély nem fenyeget, hogy ők kimerészkedjenek a fényre.

Mint a tudósításokban olvasom, másfél óra jó hangulatú terepmunka és didergés után pont a legrosszabb pillanatban döntöttünk úgy barátaimmal, hogy eljövünk (fogyóban volt a folyékony kabát is, amit bölcs, idős kollégám a zsebembe dugott), ugyanis pár perccel azután, hogy odahagytuk a csillagszóróval és vetítésekkel tarkított rendezvényt, elindult a tüntetők egy része végiglátogatni a kormánymédia közeli szerkesztőségeit.

Mármost, ha nem este tízkor történik mindez, minden tudományosan ismert lapzárta után, vagy be akartak volna menni valamelyikbe, ne adja az Isten, valakinek meggörbül egy haja szála is, én lennék az első, aki lángpallost rántok és a sajtómunkások védelmére kelek.

Még ha sajtólakájok is.

Még ha nincs is semmi közük a szakmához és még ha sír is a monitor meg a papír a mondataik alatt, mert estin tanultak fogalmazni, közben éjszaka fontak, nappal mostak, tehát fáradtak voltak a tanfolyamhoz, ami meg is látszik a végtermékeiken.

Még akkor is védeném őket, mert a szakmát, védeném, illetve azt, ami egyszer megint lehet ez a szakma, mostani, siralmas állapota dacára.

És akkor annak dacára is védeném őket, hogy tudom: közülük sokan habozás nélkül fojtanának meg vagy juttatnának börtönbe, ha tehetnék. Én sem táplálok irántuk egyértelműen pozitív, netán romantikus érzelmeket, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, miszerint néhányuk alfeléből fájóan hiányzik egy pár jól célzott rúgás, tehéntrágyás gumicsizmával, bár azt sem állítanám, hogy mindegyikük reménytelen vagy dilettáns: a leginkább azoknak a tapasztalt, jobb sorsra érdemes kollégáknak a sorsa szomorít el, akik valóban a megélhetés, a családjuk miatt kénytelenek a kormánysajtóban dolgozni, holott többre hivatottak. No, de nem is ők követik el a vérlázító etikai vétségeket és aljasságokat, hanem a lelkes ifjútörökök. Az odakényszerült öreg profikra kényes munkát nem bíznak ám, maximum az időjárásjelentést.

Az megint más kérdés, hogy a vezéralakok és -ürük micsoda példái az emberi lealjasodásnak: de őket, a bayerzsocákat, megadjákat, oláhgellérteket, apátikat és társaikat nem is nevezhetem kollégának, „nem vagyok én kéjnő”, ahogy filmszínészetünk egyik csillaga mondta hajdanán filmszínészetünk másik, hölgynemű csillagának, mikor az „kolléga úrnak” szólította.

No, de – nem görbült meg egy hajszál sem a Hír TV-nél (bár náluk folyt munka az esti óra ellenére is, természetesen), sem a Ripost, sem a Figyelő szerkesztőségében, de még a Mediaworksnél sem. Felolvasták az öt pontot, és mentek tovább a tüntetők, volt némi anyázás, de ez azért inkább tekinthető honoráriumnak, melyért az illető sajtótermékek keményen megdolgoztak, mint bármi másnak. Aztán mindenki visszatért a tévészékházhoz.

Hajszál nem görbült, ablak nem tört, csak pár megalapozott vélemény röppent el a szélben.

És nem tudom sajnálni azokat, akiket illettek a jelzőkkel, már bocsánat, bajuk nem esett, ők is tudják, hogy a szó direktben nem öl, bár mindennap próbálnak vele gyilkolni: most kiderült, milyen sikerrel.

Semmilyennel.

A lőtéri kutya nem hiszi el a hazugságaikat, aljas vádaskodásaikat, rágalmaikat.

Ezek az emberek nem azért tüntettek, mert utálnák a sajtót, és meg akarnának szabadulni tőle.

Ezek az emberek azért tüntettek, mert szeretik a sajtót, viszont a valódi, független sajtót szeretik, nem azt a ciánnal kevert salétromsavas műtrágya-vegyüléket, amit a kormánymédia nap, mint nap a közönség nyakába zúdít.

Épp ezért felesleges minden hőbörgés, minden hazugság vagy összeesküvés-elmélet, amit, tudom jól, a nyaloncok ma is rájuk fognak kiáltani (főleg azért, hogy kormányhűségüket bizonyítsák).

Illetve: dehogy felesleges.

Muníció az a tüntetőknek.

Olaj a tűzre, úgyhogy zsebrákok, slapajok, rágalomra fel, ha azt akarjátok, hogy minél többen tiltakozzanak ellenetek és minél hosszabb ideig.

Ugyanis a demonstrációk, bármennyire is azt hazudjátok, nem a sajtó ellen zajlanak.

Ellenkezőleg.

A sajtóért.

A jó, olvasható, igaz és hiteles sajtóért.

Csak olyant ti még nem csináltatok soha.

Nem is lennétek rá képesek.

Nem az elveitek miatt vagytok ti idegesek, nincs tinéktek olyan.

Hanem a pénzetek miatt.

Mert becsületes, valódi sajtóban, piaci körülmények között éhen vesznétek, ti kis propagandisták.

Ez ugyanis egy szakma, még ha most nem is annak néz ki miattatok.

És szakma is lesz.

Értünk haragszanak tehát, nem ellenünk.

Szele Tamás

Hölgyeim, uraim: a kormány megbukott. Ez nem jelenti azt, hogy ne zsarnokoskodhatna akár évekig is még, egyre nagyobb ellenszenv közepette: de a legutóbbi események alapján, melyek az MTVA székházában játszódtak le, tiszta lelkiismerettel elmondhatjuk: minden vitát, érvelést elvesztettek, feladtak, nem maradt nekik más, csak a nyers erőszak.

Megbuktak.

Nem, nem erkölcsi szempontból értem, az esetünkben vajmi keveset számítana, nagyon is politikai szempontból buktak ők meg. Ezekre már – ígérjenek vagy akár osztogassanak bármit is, ideértve Golkonda gyémántjait – ember nem szavaz, de még fideszes is kevés fog. A ma reggeli események megmutatták, milyen mértékben tojnak le minden véleményt, ami nem a sajátjuk. Ideértve a választókét is, sőt, főleg azt.

Megpróbálom röviden, sommásan összefoglalni, mi történt, hátha minden érdekelt fél megsértődik. Meg fognak, mert nem térek ki részletekre, hanem csak a lényegről próbálok képet alkotni: így aztán nem foglalkozom számadatokkal és Málcsi néni hősiességét sem fogom külön kiemelni, aki megosztotta a Facebookon, hogy „valaki főzzön teát a tüntetőknek”. Lássuk az eseményeket.

Tegnap délután nagy létszámú tüntetés zajlott Budapesten. A Hősök terétől indult és az Alkotmány utcában ért véget. Össz-ellenzékinek mondták, a felszólalók igen szép és tartalmas beszédekben fejtették ki ellenvéleményüket a kormány által hozott két új, vérlázító törvény kapcsán, sürgették a közös fellépést ellenük, elmondták: mindenkinek elege van. Aztán véget ért a rendezvény hivatalos része, és a több ezres – itt jön a csapda, mindenki más számot mond, és ha egy forrást elfogadok, a többi máglyán fog megégetni, eretnekségért - tehát a sok ezres tömeg elindult.

A rendezők azt kérték, hogy menjenek haza békében.

Mentek.

De nem haza és nem békében.

Hanem a jó messzire, Óbudára, a köztelevízió székházához.

Tény, ami tény, a közmédia olyan szinten vált elviselhetetlenné, hogy nem lett volna csoda, amennyiben több ezer spontán kritikus és esztéta akarta volna porig rombolni, de nem pusztán erről volt szó, illetve csak részben mentek azért, hogy tiltakozzanak a folyamatos, agymosó propaganda ellen. (Amit ráadásul még rosszul is művelnek – ha jól művelnék, nem lett volna tüntetés sem ellenük). A fő cél az volt, hogy a köztévében felolvassa valaki a tiltakozók öt pontos petícióját, mely főbb követeléseiket tartalmazza.

Mi ez az öt pont?

Követelik:

Azt hiszem, ezzel a kormány elfogult hívein kívül mindenki csak egyetérthet. És titokban talán még ők is.

Aha, mondja a jó politikai memóriával bíró olvasó, petíció, tévészékház, 2006-ban is így kezdődött!

Azonban most nem úgy folytatódott, mint akkor. Példának okáért nem volt tévéostrom. Könnygáz is kevés, egyáltalán, a tömeg létszámához és a rendőri készültség mértékéhez képest (most sem számháborúzunk!) aránytalanul kevés atrocitás esett.

Az nyilvánvaló volt, hogy ez a köztévé a büdös életben nem fogja első szóra ismertetni a petíciót, azonban az elképzelhető lett volna, hogy kinéznek az ablakon, meglátják, hányan állnak az épület előtt, kissé felzaklatott idegállapotban, átgondolják a közmédia kötelességeit és saját közelebbi, valamint távolabbi jövőjüket, és ezek után bölcs belátással élvén második szóra adnak egy perc adásidőt. Legfeljebb, ha nagyon nagy botrány lesz belőle, később arra hivatkoznak, hogy engedtek az erőszaknak.

Nem adtak adásidőt.

Nem is olvasta fel adásban senki a petíciót.

Mostanáig sem.

Eddig ez a 2006-os forgatókönyv szerint ment, de csak eddig. Nem indult meg a támadás, mikor a biztonságiak nemet mondtak, ehelyett a tömeggel tartó országgyűlési képviselők vállalták, hogy beviszik az öt pontot és beolvastatják. Őket ugyanis be kell engedni a magyar törvények szerint: az MTVA közintézmény.

Itt kezdődött az a nyomorult kutyakomédia, ami megmutatta, voltaképpen milyen szánalmasak a kormány zsoldosai. A képviselőket – közülük csak Szél Bernadettet és Hadházy Ákost emelném ki, ugyanis senki javára nem akarnék kampánytevékenységet végezni, ők viszont kihagyhatatlanok, Szél Bernadett azért, mert élő adásban közvetítette a történteket a Facebookon, Hadházy pedig kulcsszerepet játszott az eseményekben – beengedték és elkezdtek nekik halandzsázni.

Ugyebár a petíció műfajilag a hírrovathoz tartozna, tehát az épületbe bejutott képviselőcsoport érthető módon egy hírszerkesztővel szeretett volna beszélni. Természetes kérés, mondhatni, elvégre mégsem kívánhattak ez ügyben a váci püspökkel találkozni.

Nem volt az az Isten, hogy hírszerkesztő közelébe kerüljenek. A kapcsolattartást, már amennyiben ez egyáltalán annak volt nevezhető, az MTVA biztonsági főnöke végezte egész idő alatt. Ő először leültette a képviselőket az ebédlőben, aztán azt mondta, „keresik az ügyeletes szerkesztőt”.

Nagyon kimehetett a kocsmába, és elég messze fekhet az a kocsma, mert mostanáig sem került meg.

Aztán a biztonsági főnök azzal érvelt, hogy „ez a rendeltetésszerű működés megzavarása”. A politikusok ugyanis elindulnak az épületben, keresni egy illetékest, a biztonsági vezető szerint ez közérdekű üzem megzavarásának minősült, de „ez nem fenyegetés”, mondta, hanem „egy tényre való figyelemfelhívás”.

És itt kezdődött a képviselők hosszú bolyongása az MTVA minószi labirintusában, nyomukban a Minotauroszként lihegő biztonsági főnökkel. Nem térhetek ki a szürreális éjszaka részleteire, tény, hogy a képviselők bent járták az óriási épület üres folyosóit, a tüntetők kint várakoztak a sikerre vagy kudarcra, annyit sikerült elérni, hogy egy kamerába beolvashatták a petíviót, de az adásba nem került – és hírszerkesztő sehol!

Mekkora szép nagy közmédia, és nincs benne egy árva hírszerkesztő.

Illetve, azt még elképzelhetőnek tartom, hogy a biztonsági főnök a valódi hírszerkesztő, legalábbis most, ugyanis végső soron ő mondta meg, mi kerülhet adásba és mi nem. Adás különben végig volt, zavartalanul (ebben is különbözik az eset a 2006-ostól), roppant érdekes beszélgetéseket hallhattunk például a keresztényüldözésről, és az időjárásról, mely számottevő és érzékelhetően fokozódik. Egy ember emlékezett meg arról, hogy itt történik valami: Mráz Ágoston Sámuel, aki reggel azt mondta: a migrációpárti erők randalíroznak. Érdekes szempontjai vannak ennek a Mráznak.

A hosszú út az éjszakában azzal ért véget, hogy a már Pap Dániel vezérigazgatót kereső képviselőket minden magyar jog sárba tiprásával kidobták az épületből. Hadházy Ákost meg is verték, de nem kicsit.

Ezek után – most jönnek csak az érdekes dolgok! - a biztonsági szolgálat lezárta a főbejárat kivételével az épület összes kapuját. Annyira lezárta, hogy amikor Hadházy megverése miatt rendőrt hívtak, a kiérkező járőr erősítést hívott, mert őket sem engedték be! Az erősítés úton van, de nem lenne csúnya, ha a biztonságiak megütköznének a Készenléti Rendőrséggel, mely jogosan lépne fel, hiszen a biztonságiak most törvénysértések sorozatát követték el.

Mellesleg a dulakodás során eltűnt Hadházy Ákos telefonja, melynek tartalmát nézetem szerint illetékes helyen már elemzik.

Eközben érkeznének dolgozni az MTVA alkalmazottai, de őket sem engedik be a biztonságiak, aminek következtében beállhat bizonyos zavar a műsorszolgáltatásban, kérdés persze, hogy ezt bárki észreveszi-e – máskor fel sem tűnne, ha akár egy hétre is lekapcsolnák a boltot, most azonban egy ország lesi a képernyőt, a petíció miatt, így a még bent tartózkodó műszak ízelítőt fog kapni abból, milyen is az, ha valakit túlórára köteleznek.

Az épület forgalmasabb lépcsőfordulóiban fegyveres őrök állnak, a képviselők egy része még bent van, az MTVA feljelentést nyújtott be ellenük – és lélek az ajtón se be, se ki. Körülbelül itt tartunk most.

Mi történt?

Az, hogy a kormány lábbal tiporta egyrészt még a magyar törvényeket is, másrészt a demokrácia alapszabályait, meg sem hajlandó hallgatni az ellenérveket, és képtelenség vitatkozni velük – ahhoz az kéne, hogy legalább szóba álljon az őt bírálókkal. De nem áll szóba, hanem csörgeti a rezes fringiáját.

Márpedig, ha valakivel nem lehet szóba állni, azzal nem is fognak. Ez a kormány elbukott, megengedem, még uralmon van, ott is marad, de az első adandó alkalommal elveszti hatalmát.

Ugyanis ezen az éjszakán elvesztette a belé vetett bizalmat.

Hogy mi lesz, nem vagyok megmondhatója.

De mocskosul érdekes idők jönnek.

Csak remélhetjük, hogy pusztán érdekesek lesznek, mocskosak nem.

Szele Tamás