Kérem, ha a magabiztos fellépésüket tekintjük, eszünk ágába nem jutna, pedig így van: a kormánymédia utat keres és tévelyeg. Hiába fölényeskedik minden sora, hiába puffognak a frázisok, hiába szabták bele egy monolitikus tömbbe, ami a kormány gránitszilárdságú erődje kéne legyen, nyoma nincs az egységes fellépésnek.

Improvizálnak.

Kapkodnak.

Hát igen, ugyanis egyedi, karrierista seggnyalókból igen nehéz fegyelmezett katonákat képezni, Szun Cének is csak másodjára sikerült ütőképes alakulattá formálnia a császár ágyasait (az első kísérletből csúnya kivégzések lettek). Ezek az ágyasok is fegyelmezetlenek még, hiába, nem szokták a rendet, fegyelmet, csak a kuplerájt. A kiképzéshez már túlkorosak, öreg kutya nem tanul új kunsztokat, marad a régi pitizés. Ráadásul Finkelstein is halott és a helyi pótlékai kicsit sem nevezhetőek profinak. Inkoherens, logikátlan az egész, élcsapatnak és acélpörölynek szánt lakájsajtó.

No, de ne csak beszéljünk a dolgokról, bizonyítsunk is!

Két napja osztatlan felzúdulást váltott ki a Ripost, mikor agresszív külsejű tüntetőkről közölt fényképeket a címlapján, akiknek felismerhető volt az arcuk, azzal a bensőséges ajánlással, hogy aki látja őket, hívja a rendőrséget. Hát, ez bizony több volt, mint bűn: hiba volt.

Miért is?

Mielőtt hisztériás rohamot kapnak az Origónál a tintakulik, jelezném: nem azt vitatom, hogy gyújtogatni randa dolog, bár arról el lehetne töprengeni, hogy 2006-ban személygépkocsik sora égett, nem két pad és pár szánkó. Lehetne elmélkedni az anyagi kár mértékén is, hiszen a biztosítások sok mindenre kiterjednek, de zavargások okozta károkat egyetlen biztosító sem térít meg. Egyáltalán, mélázhatnánk a dolgok mértékén, de van a problémának egy másik oldala is.

Egy jogi oldala.

A magyar törvények szerint senki sem bűnös a bíróság hatályos, jogerős ítéletéig, ezt rendes és tapasztalt újságíró tudja is, és nem nevezi így sem a gyanúsítottat, sem a vádlottat, mert még egy tapasztalatlan ügyvédbojtár is sikeresen kiperel egy ítélet előtti, elcsúszott bűnösözésért egy vastagabb kártérítést a lapból. Lehet haragudni olvasói részről, hogy „minek vannak jogai annak bűnözőnek, miért nem nevezhető meg”, csak sok értelme nincs, ugyanis egyfelől a törvény akkor is így fog szólni és akkor is vonatkozik a sajtóra, ha az megsérti (csak akkor le is sújt rá), másfelől meg nem is olyan nagy bolondság ez. Tessenek csak a móri, mészárlásba torkolló bankrablásra gondolni, ott még az ítélet is lehetővé tette, hogy bűnösnek nevezzék azokat, akikről végül kiderült, hogy ebben az ügyben ártatlanok. Értem én, hogy az aréna közönsége vért szeretne látni, vagy legalábbis halálos ítéleteket, a kivégzendők megnevezésével, csak ez nem gladiátorjáték, hanem igazságszolgáltatás kéne legyen.

A Ripost itt követte el az első jogi hibát: ítélkezett, holott az a bíróság dolga.

A másodikat ott, hogy a fotók kitakarás nélküli közlésével és a felszólítással megsértette az azokon szereplők jó hírhez való és egyéb személyiségi jogait, valamint a fél Polgári Törvénykönyvet, hely hiányában itt nem sorolok fel minden törvénysértést, de ez az eset sok jogász nedves álma lesz még, ha elkezdik majd tárgyalni. Persze, ahhoz az kell, hogy a sértettek adjanak be keresetet a Ripost ellen, ez vagy meglesz, vagy nem, meglátjuk.

Ezek eddig csak a tudatlanság és a szakmai tapasztalatlanság jelei. Most jön a szervezetlen kapkodás.

Ugyanis tegyük fel, valaki ül a kocsmában, olvassa a Ripostot, felnéz és meglátja, hogy az egyik fotó alanya épp előtte issza a sörét. Mint törvénytisztelő állampolgár, azonnal a telefonért nyúl, hívja a rendőrséget, és nagyon, nagyon elcsodálkozik, mikor finoman szólva is takarékra állítják. Magyarul, elküldik a fenébe a többi nyájas, betelefonáló olvasóval együtt. Árulásra gyanakszik a rendőrség berkein belül. Pedig nincs igaza: egyszerűen arról van szó, hogy a fotókon szereplőket nem körözik.

Nem szerepelnek a körözési listán.

Ami nyilvánosan megtekinthető a police.hu-n. 

Innentől kezdve a rendőrség csak abban az esetben intézkedhetne, ha a hívó bejelentést tenne, de nem tehet, mert ő is az újságból tudja, amit abban mondtak neki, ha nincs körözés és nincs épp folyamatban lévő vagy frissen felfedezett bűncselekmény, mihez kezdjenek?

A Ripost egész egyszerűen elfelejtette, hogy ő nem hatóság és nem áll jogában körözést kiadni. A rendőri szervek pedig, amelyek most eléggé elfoglaltak amúgy is, valószínűleg sok szeretettel emlegetik a címlap névtelen szerzőjének és úgy általában a szerkesztőség vezetőinek kedves, nőnemű felmenőit, kik verejtékes munkával keresik kenyerüket úton, illetve útfélen, mármint az emlegetés szerint.

Ezt el tetszettek cseszni.

Ezt hívom szervezetlenségnek, kapkodásnak: elhiszem, hogy az amatőr, akinek az oldalt köszönhetjük, felháborodott a fotókon, elhiszem, hogy rendőrt akart hívni. Elhiszem, hogy vakon hisz abban a propagandában, amit ő maga hazudik: sok ilyen ember van mindkét oldalon, sokan vannak, akiknek nem az a fontos, igaz-e valami, csak a szöveg politikai hatása, eredménye számít nekik. Csak az ilyeneket furkósbottal kell elverni a sajtótól. Szóval, elhiszek én sok mindent, csak azt nem értem, hogy mi a fenéért nem nézték meg a körözési listát? Vagy azért, mert senkit sem érdekelt, vagy azért, mert olyan amatőrök dolgoznak a Ripostnál, olyan szakmai antitalentumok, hogy nem is tudnak ennek a létezéséről.

Micike vagy Pistike gyakornok elképzelte, hogy tömegesen rendőrt hívat és ezt majd honorálják neki. Fogják is: sajtóperrel, valószínűleg nem csak a megjelenített személyek adnak majd munkát a bíróságnak, hanem a rendőrség is jelezni fogja hivatalos úton a rosszallását.

Menjünk tovább.

Most jön a szervezetlenség másik szintje, az önellentmondás. A mai Magyar Idők nagyot, jólesőt sápítozik egy Kossuth téri krétafeliraton (mely szerintem időjárási okokból már nem látható), ami úgy szól vagy szólt volna, miszerint: „Kötelet nekik!”. Én ezt sem pártolom, ne kötelet, hanem nyilvános bírósági tárgyalást, és teljes kivizsgálást kívánok a magyar törvények szerint és azok szellemében, de Csépányi mester, az írás szerzője megborzadt a két szótól.

„Nekik mindent szabad?

Kíváncsiak lennénk mit szól ehhez a felkavaró felirathoz és a rendőrökre támadó, kukákat borogató, gyújtogató és közben a rászoruló gyerekeknek szánt ajándékokat fosztogató vandálokhoz a közösségi oldalán, a budapesti tüntetést éljenző Sargentini asszony?

Élünk a gyanúperrel, hogy semmit, hisz jól tudjuk, hogy kik, illetve ki állhat a tüntetések hátterében.”

Och, sivalkodik az az ő érzékeny lelke. Az a csipkefinomságú. És, tegyük hozzá, amnéziás: ugyanazon a Kossuth téren, ugyanazon a szent vagy szentségtelen helyen, 2006-ban, ahol akkor még fák álltak, listák virítottak a fák törzsén. Nem egy, nem két helyen, listák a lámpaoszlopokon is, rajtuk bírók, jogászok, újságírók nevével, lakcímével, telefonszámával, abból a célból, hogy történjen már velük valami kellemetlen, esetleg végzetes is. Nem általánosságban kívánták azt a kötelet, mint most: hanem nagyon is név szerint, lakcímeket is megadva. Csépányi mester erről vagy megfeledkezik, de amnéziás ember ne menjen újságírónak, vagy esetleg van mentsége, mert erről egyáltalán nem is tud, de ezt csak abban az esetben lehet elfogadni, ha az időtájt vagy nem volt még életben vagy nagyon serdületlen kisgyermek volt. Elmondható tehát: aki nem emlékszik arra, mi történt tizenkét évvel ezelőtt, azt csak az menti, ha ő maga tizenkét év körüli. És akkortájt született. Esetleg fiatalabb.

Erre látok lehetőséget, az írás szintjét és minőségét tekintve.

Azonban van orgánum, amely emlékszik 2006-ra, nagyon is jól, és ez a 888. A faszagyerekek egyik főfaszája, vagy hogy is mondjam ezt magyarosan, azt a veszélyt tartja lehetségesnek, miszerint:

„Levelet küldtek a jobbikosoknak: hozzanak árpádsávos zászlót és ismételjék meg 2006-ot!”

Ki is fejti az állítólagos titkos üzenetet, amihez természetesen ő azért hozzáfért, annyira nem titkos, ugyebár. Nem elemezném, ugyanis olvasat kérdése, mit jelent. Én a Jobbiktól semmi jóra nem számítok, meglátjuk, hova állnak majd (szerintem a végén mégiscsak a kormány mellé), de meglátjuk. Nem erről van szó.

Arról van szó, hogy akkor most mi a helyzet a nagy, „meghatározó”, egységes kormánymédiával: emlékszik 2006-ra vagy nem emlékszik?

Esetleg, mikor kedvük van, igen, mikor nincs kedvük, nem?

A Magyar Idők nem emlékszik, a 888 emlékszik.

Rendben van, ez is lehetséges, csak akkor ne nevezzük őket egységesnek.

Itt se koncepció, se irányítás (a másik oldalon sincs, de ott soha nem is volt és igény sem lenne rá, meg nem is tömörítették egy monolitba, hiszen független), itt szánalmas amatőrök kapkodnak és mondanak egymásnak is ellent.

Hát ilyen ez a kormánypárti sajtóleviatán.

Egységes?

Na, ne tessék röhögtetni.

Maximum kétséges.

Szele Tamás

Kérem szépen, ma ismereteink szerint nem lesz civil tüntetés, ráadásul havazik is, ami súlyosbító körülmény, igazán nem irigylem a kormánysajtó ügyeleteseit is, nehéz lesz ezt a télies időjárást az agresszív, sosorista, genderszakos télre fogni, pláne, hogy Tél tábornok köztudomásúan orosz. De, hogy ne maradjunk ki ma sem a jóból, lenne egy javaslatom.

Ha már a civilek nem tüntetnek ma, szervezzünk egy tüntetést a hivatásosaknak.

Meg az álcivileknek.

Meg a Szolgálatoknak.

Megérdemlik, nem feledkezhetünk meg róluk sem. Hát hová lennénk nélkülük?

Na, hogy is nézzen ki?

Mivel kifejezetten nemcivil tüntetésről van szó, méghozzá menettel, az elején masírozzon a Békemenet, hatalmas molinóval, rajta felirat: „Tojunk mi az euróra, visszajön az Auróra!”

Utánuk a rezesbanda, annak élén bayerzsoca, hatalmas marsallbottal a kezében adja a ritmust a tűzoltózenekarnak, mely úgy fújja a Radetzky-indulót, mint Svejk óta senki.

Az orkeszterben kizárólag főszerkesztők játszanak: a Magyar Idők adja a trombont, a Ripost a szuzafont, géfodor nyakában hatalmas bombardonnal keresi az új magyar jobboldal útját, a Pesti Srácok kisdobosai verik a nagydobot, de még a cintányért is az öreg Stefka veri.

A hatás leírhatatlan.

Attól még leírják.

Sajnos olvashatatlan.

Sebaj.

Felolvassák.

A közönség soraiban néhányan korai, kegyetlen halállal távoznak az élők sorából.

A rezesbanda után negyven gólyalábas origós zsonglőrködik égő szánkókkal. Világszám!

Utánuk jön az Operaház balettkara, akik előadják a Hattyú halálát.

Facebookon.

Munkáslevelezők hosszú, tömött sorokban, a Kövér László Wass- és Acélművekből, transzparenseiken egészen komoly névtelen feljelentésekkel, géppel írva.

Esztergagéppel.

Elvégre gépgyár.

Egy kocsin négy nyugdíjas munkásőr kezet csókol Orbán Viktor színes, kétszeres életnagyságú fotójának.

Kis, zárt alakzatban a Szolgálatok azon munkatársai, akik dekonspirálódtak, mikor Chuck Norris és Orbán társaságában fotózták őket. Idilli csoportkép.

Négyszáz rendőrségi túlóra élén Pintér Sándor.

Követi egy készenléti túlóraezred.

Kásler Miklós élőképben, Csepel teherautó platóján, amint eltiporja egyik lábával a Reneszánszot, másikkal a Felvilágosodást.

Kórházi fertőzések hánynak fittyet a penicilinnek, nemesi baktériumot alkotva. Mentéjükön rókamál.

Közigazgatási bíróságok, mindegyiken sötét talár, ezernyi nagy halálmadár.

Rohamrendőrök, gumibottal kovácsolván az Új Rendet.

KDNP-sek semjéntartóval malasztalják a közönséget, körülöttük serdületlen miniszterek ministrálnak.

Volner János háromszáz betyár élén védi a Szent Koronát, talpuk alatt fütyül a szél.

A Mi Hazánk ásotthalmi kanásztáncot jár, botolóval és svájci frankhitellel.

Mögöttük lóháton, Lehel kürtjével, paszományban, kacagányban és puzdrában, ízléses, slingelt puzdrával személyesen a Magyarok Istene.

Nyomában szózat hallik az égből de legalábbis a Miniszterelnökségről: „Nem tudom, ki vagy, de a helyemen ülsz!”

Aztán áldás, minden mennyiségben.

Pecsovicsok, besúgók, házmesterek rajzanak milliomszám, ünnepi extázisban.

Végül Kormányinfó, fő műsorszámként Gulyás Gergely puszta szájjal letagadja az összes csillagot az égről.

Gyönyörű menet lesz, kérem.

Könyörgöm, szervezzük meg!

Szele Tamás

Hát kérem, a tüntetések zavartalanul folynak, illetve zavarják őket, de folynak. Ki dicsőséges forradalomnak látja lelkesedésében ezt a tiltakozáshullámot, ki kereszténygyűlölő anarchisták randalírozásának, ki sokallja az atrocitásokat, ki kevesli, ki úgy gondolja, legyenek állandóak a demonstrációk, ki azt mondja, azért aludni hadd mehessenek már haza, akik kimentek.

Valóságos Szmolnij, forradalmi főhadiszállás lett a magyar közbeszéd az elmúlt két napban, közlegények sehol, mindenki legalábbis komisszár és mindenki irányítani akarja a forradalmi néptömeg özönét. Irányítani, de nem vezetni – ahhoz hideg van, hogy az élükre is akarjanak állni, bár az eltökéltebbek erre is hajlandóak lennének.

Ugyebár, tegnapelőtt láttuk, milyen egy tüntetés, ha nincs megszervezve.

Tegnap láttuk, milyen, ha meg van szervezve.

Nagy különbség nem volt: ma is lesz tüntetés, őszintén drukkolok, de nem is merném megjósolni, mit látunk meg ma este.

Én a magam részéről legszívesebben azt látnám, hogy a tiltakozások elérik céljukat: no jó, de mi a cél?

Ezen a ponton térnek el a vélemények. Mert ennek a mostani tiltakozásnak nézetem szerint az a célja, hogy a Parlament vonja vissza a minap megszavazott mindkét, ismétlem, mindkét aljas törvényt. Mások azt mondják, ha ez már sikerült, legyen kormányváltás is. Az se lenne nagy baj, szentigaz. De ha lecserélik a kormányt, már mindenki összevész – még az a szerényebb, aki csak a maga kedvencét akarja az ország élén látni, a vérmesebbek egyenesen saját magukat ajánlják.

És ha megváltozik a kormány, jobb lesz?

Lehet jobb, de nem azonnal. Egy új kormány – amit elég érdekesen lehetne megválasztani, beiktatni, és az sem menne gyorsan – először is a jogrendszert kéne rendbe rakja, márpedig az nagyon nem megy egyik pillanatról a másikra.

Hát miért, nem lenne jó egyszerűen visszatérni a 2010-es állapotokhoz?

De nem ám: azóta rengeteget változott a világ, és nem csak a mostani rezsimnek köszönhetően. 2010-ben aránytalanul kisebb szerepe volt a közéletben az internetes információcsatornáknak, teljesen másként működött a gazdaság, igaz, hogy elviselhetően lehetett üzemeltetni az országot az akkori körülmények között, azonban mérleghiányos volt - de nem egy tollvonás kérdése mondjuk visszarakni az eltűnt pénzt a magánnyugdíj-pénztárakba, amiről azt sem tudjuk, hol van (és nem szimplán magánvagyonokban: ha minden magánvagyont államosítanának, akkor sem jönne össze, az az összeg a gazdaság és a társadalom átalakítására ment el).

A mostani, 1842 milliárd forintos államháztartási hiány mellett miből lehetne kifizetni az elmúlt nyolc évben jogtalanul megvont járulékokat, ellátásokat például?

Hogyan mondanánk vissza államközi szerződéseket? 2010-ben Oroszország egyszerűen csak egy szomszédos hatalom volt, akikkel közepes kapcsolatokat ápoltunk, az Egyesült Államok viszont legfőbb stratégiai szövetségesünk, Kína pedig... nos, Kína messze volt és kész. A helyzet mára gyökeresen megváltozott, most az oroszok már nem, hogy a spájzban vannak, de mindjárt megeszik az utolsó befőttet is, Paks 2 mégsem épül, az Egyesült Államok kezd lassan senkinek sem a szövetségese lenni, Kínát pedig távolról imádjuk.

Azt már nem is mondom, hogy a gazdaság átalakulása azzal járt, miszerint uniós támogatások nélkül térdre rogyna. Az azért köztudott.

Így egy szimpla óra-visszaállításnak sok haszna nem volna: most rosszul működik az ország, de a 2010-es szabályzások alapján sehogy sem működne.

Akkor maradjon így?

Dehogy maradjon, ha így marad, végünk!

Csak éppen először a jogrendszert kell majd rendbe rakni, aztán valahogy a gazdaságot ráállítani egy stabilitáshoz és legalább valamilyen mértékű nyereségességhez vezető vágányra, utána helyrehozni a diplomáciai baklövéseinket, segíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, amik az elmúlt nyolc évben kiáltóan megnőttek – rengeteg munkába telik majd csak kidolgozni egy élhetőbb, új rendszert. És munka közben még alkalmazkodni kell a külvilág történéseihez is, mert attól, hogy mi reparáljuk, amit elcsesztünk, a világ nem fog megállni.

Szóval, most még az is siker volna, ha ezt a két törvényt vissza lehetne vonatni, bár a kormány megnyilvánulásaiból nem azt látjuk, hogy egyezkedni akarnának: valószínűleg el akarják húzni a krízist Karácsonyig, aztán akkor az ünnepek miatt úgyis megszakad, megtörik a lendülete. Vagy, lehet az is, hogy addig korbácsolják az indulatokat, míg erdogani módszerrel nem sikerül tényleg puccskísérletté nyilvánítani minden állampolgári engedetlenséget, és akkor már övék is a teljhatalom örökkön-örökké.

De az általános siker – vagyis az, hogy Magyarország élhető, kellemes, demokratikus hely legyen – még a legkedvezőbb fordulatok esetében is évek, ha nem évtizedek munkája. Ne is tessék várni, hogy holnap megjön a legkisebb királyfi, levágja a sárkány összes fejét, minek következtében minden azonnal jó lesz, elterjed a közjólét, akár egy közepes súlyosságú járvány, munkahelyek tömege jelenik meg a semmiből, tőke áramlik be az országba, valamint mindenki szép lesz, gazdag és körülbelül huszonhat éves.

Ezen még sokat kell majd dolgozni, kérem.

Tehát akkor mi a mostani tiltakozás célja?

Mindenekelőtt az, hogy a rabszolgatörvényt és a közigazgatási bíróságokra vonatkozó törvényt vonják vissza, éspedig azért, mert az első nyomorba dönt, a második pedig megfoszt minket minden változás lehetőségétől is.

Egyelőre ez a fontos: még nem a fő cél érdekében kell tiltakozni, egyelőre a reményért és a lehetőségért folyik a küzdelem.

És ha lesz remény és lesz lehetőség folytatni, akkor kell is.

De ha mindkettő elvész, hát Isten veled, Budapest, te édes, Isten veled fényes éjszaka, itt ezentúl minden csak sötét lesz, mit keresek én itt, oh la la?

Szóval: nem tudni, mit látunk meg, milyen sikerrel jár a tiltakozáshullám, amit minden becsületes ember csak helyeselhet – de csodát ne tessenek várni egyelőre.

Hosszú lesz még az út – most koncentráljunk a törvények visszavonatására.

A többi hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk.

De ne feledjük: odaérünk, mert oda kell érjünk.

Csak nem azonnal.

Szele Tamás

Érdekes tanulmány került szerkesztőségünk birtokába, nagyon érdekes – csak sajnálhatjuk, hogy nem tíz évvel ezelőtt született, ugyanis ebben az esetben mind jobb helyzetben volnánk, sőt, egész Magyarország is. Konkrétan az Európai Unió kohéziós támogatásairól és az azokkal kapcsolatos korrupcióellenes intézkedésekről szól – illetve ilyeneket javasol.

Éspedig reméljük, nem hiába javasolja: a szerzői Jávor Benedek, az Európai Parlament képviselője a Zöldek képviselőcsoportjában és Andor László, a FEPS-nél dolgozó ösztöndíjas, korábban a magyarországi foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős uniós biztos, egyébként egyetemi docens a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán (Gazdaságpolitika Tanszék, jelenleg fizetés nélküli szabadságon), valamint a Zsigmond Király Főiskolán. Jávor Benedek tekintélyes ember, Andor László tudós ember, érdemes adni a szavukra: lássuk, mit mondanak?

Azt, hogy az Európai Bizottság által javasolt többéves pénzügyi kerettervezet új eszközöket kell tartalmazzon az uniós pénzeszközökkel való rendszeres visszaélések kezelésére. Ez komoly előrelépés, mivel a Bizottság nem csak azt a problémát ismeri el, hogy az EU pénzeszközei valószínűbben válhatnak a csalás és a korrupció célpontjaivá, mint egyes országokban a nemzeti költségvetések, de azt is, hogy a mai napig rendszeres problémát jelent ez.

Bizony így van, a szerzők is csak annyit fűznek hozzá: a helyzet súlyos. Az állami szintű csalást a politika szereplői szervezik. Nemcsak az uniós források elpazarlását eredményezi a hűtlen kezelés, hanem a demokráciát rontja meg, szembefordul a közérdekkel és a jogállamisággal, valamint a politikai partnerség és minden tervezés alapelveit is aláássa. Látjuk, hogy a kormányzati szereplők európai uniós alapokat használnak fel arra, hogy gazdagítsák politikai vagy üzleti partnereiket saját hatalmuk gyarapítása érdekében, függetlenül a pénzügyi és erkölcsi felelősségtől. Külön „fekete könyvet” lehetne megtölteni a különböző országokat és különböző politikai családokat képviselő esetekkel, bár a legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy a jelenlegi magyar gyakorlat egyéni kategóriát, osztályt képvisel.

A szankciós mechanizmus alkalmazása sok kockázattal jár és maga az eljárás is komoly hiányosságokkal küszködik, igen nehézkes: a mostani esetekben úgy alkalmazható, hogy 1. meg kell állapítani, miszerint az adott ország megsértette a jogállamiság alapelveit, 2. miután ez megállapításra került, az adott ország elvágható az uniós támogatások egy részétől vagy akár egészétől is. Azonban sokat javítana a helyzeten, ha a szankciók feltételei nem általánosak, hanem konkrétak volnának, szilárd mutatószámokhoz és referenciaértékekhez volnának kötve, hogy a bűnöket elkövető politikust sújtsa a büntetés, ne ártatlan túszait és áldozatait, vagyis országának polgárait.

A kifizetések és kötelezettségvállalások felfüggesztésére irányuló bizottsági javaslat jó szándékból ered. Ha ez bekövetkezik, megtiltja az új kötelezettségvállalásokat, amíg a szóban forgó tagállam vissza nem tér az európai értékek elvárható útjára. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a visszaélő kormányok nem reagálnak az ilyen fenyegetésekre. Valójában ezeket többnyire saját előnyükre fordítják, azáltal, hogy olyan elfogult testületként mutatják be az Uniót, amely zsarolja és bünteti az engedetlen, önállóskodó tagállamokat. Ha az EU esetleg visszatartja egy ilyen tagállam összes pénzét, akkor az könnyen értelmezhető zsarolásként, amely nagymértékben veszélyezteti vagy akár ellenkezőjére is fordíthatja a lépés politikai hatását.

Az EU-nak valamiképpen bizonyítania kellene, hogy épp a polgárok érdekeit tartja szem előtt, amikor valamely tagállamot szankcionálja; ennek az lenne a legjobb módja, ha az alapokat saját kezébe venné és az eredeti európai célok szerint osztaná el a tagállamokban. Más szóval, azt javasolják, hogy a Bizottság ilyen esetekben függessze fel a megosztott irányítást. Így az EU fellépése nem tekinthető zsarolásnak, miközben elkerülhetik a kormányközeli oligarchia korrupt elosztási csatornáit és finanszírozását.

Közvetlen menedzsment-típusú megoldások is bevezethetőek volnának fokozatosan és arányosan: először csak a kifizetések kerülnének közvetlenül az Európai Bizottság irányítása alá, olyan államok esetében, ahol már elutasították a kifizetéseket a szabálytalanságok vagy az észlelt csalások miatt. A következő lépésben az operatív programok vagy a teljes irányítási rendszer és a demokratikus ellenőrzési mechanizmusok rendszerszintű problémái esetén a közvetlen vagy közvetett irányítást átfogóbb módon lehetne bevezetni súlyos és rendszeres jogsértések esetén. Továbbmenve volna alkalmazható egy harmadik típusú kezelési módszer, a „támogatott irányítás”, melynek során uniós szakértőket telepítenének a különböző nemzeti fejlesztési ügynökségekbe, azok teljes megbéklyózása nélkül, viszont a szigorú ellenőrzés fenntartásával. Ezt akár a tagállam is kérhetné, akár egy bizonyos küszöb felett (a hibák gyakorisága, a felfüggesztések és az OLAF vizsgálatok eredménye alapján), a Bizottság is kezdeményezhetné.

Ne feledjük: a kohéziós politika és az uniós alapok nem „ajándékok” a tagállamok számára, hanem a kiegyensúlyozott és méltányos működőképes gazdasági kormányzás és az egységes európai piac nélkülözhetetlen részei. Azonban a teljes pénzkivonásnak továbbra is végső lehetőségnek, „gazdasági atombombának” kell maradnia, amit csak a legextrémebb helyzetben vetnek be.

Másrészt azonban ne feledjük, a rendszerszintű korrupció olyan helyzetekhez vezethet, ahol az uniós alapok egyszerűen nem teljesítik eredeti céljaikat a versenyképesség javítása, az infrastruktúra fejlesztése, a humántőke-befektetés vagy a jobb kormányzás területén.

A legjobb út kiválasztása semmi esetre sem könnyű, különösen egy ilyen erősen átpolitizált helyzetben, egy ilyen eszköz esetében. Az Európai Parlamentben és másutt lévő európa-párti erőket kell egységbe kovácsolni, és erőfeszítéseket kell tenniük az uniós értékek és források védelme érdekében. Ennek azonban nemcsak a populizmus ellen kell kiállnia, hanem meg kell védenie a rosszul működő kormányzatok áldozatainak jogait és lehetőségeit – és ők leginkább a szóban forgó tagállamok állampolgárai között találhatók.

Eddig a javaslat.

Okos tanulmány, minden szava aranyat ér.

Csak hát születhetett volna tíz évvel ezelőtt is.

Akkor nem itt tartanánk, hanem esetleg egy virágzó, európai országban élnénk.

Szele Tamás

Nyilvánvaló, hogy ma másról nem lehet írni, mint a tegnap elfogadott két, nyugodtan vérlázítónak nevezhető törvényről, az azok elleni tiltakozásról és annak visszhangjáról. Bár én a visszhangot még korainak találom, ugyanis arra utalnak az események, olyan a közhangulat is, hogy ez a tiltakozás még messze nem ért véget és egyhamar nem is fog. De miről van szó?

(Fotó: Mónus Márton/MTI/MTVA)

Hát kicsit sem arról, amit a kormánypropaganda emleget. Nem anarchista huligánok akadályozzák a szorgos magyar jómunkásembereket abban, hogy pénzt keressenek ki nem fizetett túlórák útján, nem is arról, hogy „genderaktivisták” (Istenem, milyen szép szó, mekkora honoráriumot kaphatott érte az Origo munkatársa, aki kitalálta) akarják nyomorba dönteni a népet oly módon, hogy megdöntik a kormányt, és hogy utána mit művelnek vele, arra jobb nem is gondolni.

Itt két aljas, tűrhetetlen, igazságtalan törvényről van szó. Olyan törvényekről, amik rabszolgasorba taszítják a munkavállalót és mindenkit kiszolgáltatnak a kormánybíróságok kényének-kedvének.

Vegyük az első törvényt. Miről szól a túlóratörvény? Arról, hogy lehetséges legyen az alkalmazottakat évi 400 óra erejéig túlórára kötelezni, és ennek ellentételezése akár készpénzben, akár pedig szabadnapban szenvedhessen akár három év késedelmet is.

Aki egy kicsit is tud számolni, rájön, hogy egy évben ötvenkét hét van, ha ebből leszámítjuk a két hét fizetett szabadságot, akkor pontosan heti egy munkanappal többre kötelezhető a munkavállaló, magyarul oda a szabad szombat, és ez még törvényes is mától. Kifizetni vagy kiadni szabadságban? Kétséges, három év alatt sok minden történhet, még az is, hogy a munkavállaló, akinek túl sokkal tartoznak átszervezés miatt elveszti a munkahelyét.

Már ez is vérlázító. De ne feledkezzünk meg a közigazgatási bírósági rendszer törvénybe iktatásáról sem. Ez annyit jelent, hogy a jövőben a „közigazgatási”, tehát adóügyekkel, építési ügyekkel, tüntetésekkel, sztrájkokkal, választási ügyekkel és közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos kereseteket nem a rendes bíróság tárgyalja, hanem a közigazgatási, melynek esetében az illetékes miniszter dönti el a bírói testület összetételét, ő jelöli ki a személyüket.

Mármost az világos, hogy minden politikai ügy ezeknek a hatáskörébe kerül, de még mindig nem gondoltuk át azt a lehetőséget, hogy nem csak a polgár indíthat pert az állam ellen, hanem az állam is a polgár ellen. Ha mondjuk valaki politikai alapon kellemetlennek minősül, teszem azt tüntet, és felismerik a képen – ügyvédtől tudok olyan, most is folyó eljárásról, melynek az az alapja, hogy valakit felismertek egy videofelvételen, amint egy demonstráción pártoló jelleggel tapsolt – úgy az állam vagy annak valamely intézménye eljárást indít ellene, mely óhatatlanul is a közigazgatási bíróság elé kerül. És ott már nem független, hanem gondosan, politikai szempontok alapján kiválogatott bíró ítél fölötte.

Magyarországon megsemmisült ily módon a bírói függetlenség.

Jogos ez ellen a tiltakozás?

De még mennyire!

Tiltakoznak ellene?

De még mennyire!

Tiltakozik politikus, munkavállaló és diák, tiltakoznak békésen és kevésbé békésen, nappal és éjjel.

Hiba lenne azonban, öreg hiba csak az egyik vagy csak a másik törvény ellen tiltakozni, nem találom elfogadhatónak azt az érvet, ami pedig tegnap elhangzott pár helyen, hogy „a nép a túlórát érti, a bírói függetlenséget nem”. Csak ne becsüljük le a népet (különben: a nép egyszerűen mindenkit jelent, nem is értem az általánosítást) pont ugyanolyan bíróság elé áll, ha beidézik, mint az úr (aki meg nem tudom, mitől inkább úr, mint a munkás vagy a kisvállalkozó). A „nép” nagyon jól érti, mit jelent a közigazgatási bíróság: elfogult, befolyásolt, megvett vagy megzsarolt bírókat a politika zsoldjában. Ha tiltakozunk, tiltakozzunk mindkét aljas törvény ellen.

Az is öreg hiba lenne, ha a tiltakozást kizárólag a politikai pártok hatáskörének tartanánk, pláne hatalmas tévedés lenne egyikre vagy másikra bízni. A válság messze túlmutat a pártpolitika egymással rivalizáló világán, arról nem is szólva, hogy ma Magyarországon nem kevés olyan párt akad, amelyeknek az elvei vállalhatatlanok más pártok szimpatizánsai, sőt, akár még bármely becsületes ember számára is. A pártokra szükség van a tiltakozáshoz, a pártpolitikára kicsit sem. És azért akad párt, amelyiknek több kára van, mint haszna.

Túlmutat a válság a pártpolitikán, de túl a politikán is.

Ez ugyanis alkotmányos válság. Alkotmányos, éspedig azért, mert az elfogadott törvények alkotmányos jogok sérülésére adnak lehetőséget. Most tekintsük munkahipotézisként az alaptörvényt alkotmánynak (bár nem az) – még az is sérül.

Épp ezért ezek a törvények a magyar állam és demokrácia alapjait ássák alá.

Mire számíthatunk?

A kormánynak – és itt fog számítani a tiltakozások mértéke! - két lehetősége van. Illetve három, de a harmadikat, mindkét törvény teljes visszavonását semmiképpen sem fogja magától választani. Vagy tűzzel-vassal, minden áron kitart a döntések mellett, ebből aztán hosszú tiltakozáshullám lesz, ki tudja meddig és ki tudja, hány ember részvételével, de ha a netadós tüntetések példáját tekintjük, volt már olyan, hogy a tekintetes nadrágok remegni méltóztattak és meg is teltek.

Tehát, ha minden áron, akkor jön Gábor Áron.

Azonban választhatják mindkét törvény visszavonása helyett azt is – úgymond a „tiltakozások hatására” – hogy csak az egyiket léptetik életbe.

Ez valószínűleg a közigazgatási bíróságokról szóló lesz, ugyanis a rezsim szempontjából az sokkal fontosabb, mint egy munkaszervezési törvény. A túlóratörvény lehet jövedelmező és járhat a munkavállalók teljes kirablásával, de a politikai hatalmat mégis a közigazgatási garantálja. És egy idő után még mindig elő lehet venni a túlóra-ügyet is, a netadót és a vasárnapi boltzárat sem vették ők le végleg a napirendről, megvannak még azok is a sifonérban.

Épp ezért az egyik vagy másik törvény visszavonatása nem részsikert jelent majd, hanem teljes kudarcot: okos sakkhúzásokkal a kormány egy látszólagos kudarcból is teljes győzelmet kovácsolhat.

A tiltakozások koordinációja problémás lesz, már most is az. Épp azért, mert – hasonlóan a romániai korrupció-törvény ellen kirobbant tüntetés-sorozathoz – itt nem politikai elvek vagy eszmerendszerek mellett zajlik a kiállás, hanem konkrét, adott ügyről van szó, az ellen emelnek szót a résztvevők, nem lenne okos a velejéig rohadt, korrupt, kudarcos magyar pártpolitikai rendszerre bízni a szervezést, azonban a civilek nagy részének viszont kevés a tapasztalata ilyen rendezvények konfliktusmentes lebonyolításában.

Ebben a kérdésben még ötletem sincs, csak annyit tudok mondani: más országokban is sikerült pártpolitika nélkül megoldani, reméljük, nálunk is menni fog.

De feladni, abbahagyni nem kéne semmiképpen sem: itt ugyanis nem a demokráciánkról van szó, az már rég odavan, hanem annak a lehetőségéről, hogy egyszer majd, valamikor itt demokrácia lehessen

A rabszolgatörvény a röghöz kötött szolgaságot és a nyomort jelenti.

A közigazgatási bíróságoké a szabadság esélyének is az elvesztését.

Meglátjuk, mi fontos, mennyire fontos a magyar népnek.

Csak könyörögve kérem: ne legyen az egyik vagy a másik fontosabb.

Menjetek hát békével.

De tiltakozni menjetek.

És kerüljétek a provokátorokat.

Mondtam, hogy békével...

Szele Tamás

Én, kérem, nem tudom, mi van a kormánysajtóval, egy szót sem írnak az Év Embereiről, akárhogy nézem az Origót, a Magyar Időket, a 888-at, ma reggel még nyoma sincs annak, hogy a Time magazin 2018 embereinek az idén meggyilkolt újságírókat választotta. Mínuszos hírben sincs. Hát vagy megírják később, vagy inkább sohanapján. Esetleg gondosan elfelejtik.

Sok közük ehhez a szakmához amúgy sincs, de nem hittem volna, hogy ezt ilyen nyíltan beismerik az elhallgatással – igaz ugyan, hogy a vezér- és vezényszavakon kívül egyebet sem szoktak megírni, nekik elég annyi is. De mi vezette a Time-ot, hogy így döntöttek?

Elég sokféle figura volt már náluk az Év Embere, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a lap nem a kedvenceit „tünteti ki” ezzel a címmel, hanem azokat, akik a szerkesztőség szerint az adott évben a legnagyobb hatással voltak az emberiségre. Az első Charles Lindbergh volt, 1927-ben, utána sokan következtek, Gandhitól Wallis Simpsonig, 1938-tól 1941-ig egymást követte Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt, őket 1956-ban a magyar szabadságharcos, aztán J. F. Kennedy, az Apollo-8 legénysége, Henry Kissinger, Teng Hsziao-ping, Khomeini, Lech Wałęsa , a személyi számítógép úgy általában, Gorbacsov, George H. W. Bush, Ted Turner, az olvasó általában (a címlapra egy tükröződő felületet raktak, hogy mindenki magát lássa), Obama, Zuckerberg, Merkel, Trump, tavaly a #metoo-kampány résztvevői.

Idén meg az áldozattá vált újságírók, pontosabban, az eredetit idézve: „Az Őrzők az Igazság Háborújában”.

Nem véletlenül szedtem össze a hosszú listát, aminek a végén ők szerepelnek. Láthatjuk, nem okvetlenül a legrokonszenvesebb figurák vannak rajta, ahogy nem is a leggonoszabbak – nem az számít, ki mennyire szereti őket. Vagy ha nem, hát miért nem: az számít ezen a listán, más névsoroktól eltérően, gyakoroltak-e hatást a világra, és ez azért mindegyikükről kétségtelenül elmondható.

Kik az Őrzők? Akik komoly kockázatokat vállaltak az igazság kiderítése érdekében, bár néha hibáztak, mégis alapvetően fontos oknyomozó munkát végeztek, szót emeltek és nyíltan kimondták a dolgokat - foglalta össze Ed Felsenthal, a Time főszerkesztője. Négy esetet emeltek ki külön, ezek (https://444.hu/2018/12/11/az-aldozatta-valt-ujsagirok-lettek-az-ev-emberei-a-time-magazinban):

„A halála miatt talán leghíresebb Őrző Dzsamal Hasogdzsi, az Isztambulban megölt és feldarabolt, Amerikában élő szaúdi újságíró-publicista. Ő az első halott, aki elnyerte a címet.A szupercsapat tagjai még a Capital Gazette újságírói. Ennek a Maryland állambeli lapnak a szerkesztőségében lőtt agyon öt ember egy fegyveres cikkalany tavaly júniusban.

Őrző még Wa Lone és Kyaw Soe Oo, a Reuters két újságírója, akiket tavaly tartóztattak le Mianmarban, ahol a rohingya népirtás ügyében próbálták feltárni a tényeket. A két férfi azóta is a junta börtönében ül.

Végül díjazott lett Maria Ressa, a Fülöp-szigeteki Rappler nevű független híroldal vezetője is, aki ellen a múlt hónapban emeltek vádat adócsalásért, amit jogvédők ürügynek tartanak a szabad sajtó ellen ágáló Duterte elnök országában.” (444)

De természetesen nem csak ennyi atrocitás történt: idén 59 kollégát gyilkoltak meg munkavégzés közben vagy miatt a Committee to Protect Journalists adatai szerint. Itt olvasható a névsor is. (https://cpj.org/data/killed/2018/?status=Killed&motiveConfirmed%5B%5D=Confirmed&type%5B%5D=Journalist&type%5B%5D=Media%20Worker&start_year=2018&end_year=2018&group_by=location)

A Time Magyarországról Dezső Andrást szólaltatja meg, aki ellen rendőrségi nyomozás indult, végül bírósági megrovást kapott, mert egy írásában nyilvános svéd adatbázisok alapján leplezte le egy hölgy kissé rovott múltját, aki magát Natalie Contessa af Sandbergnek nevezi, és valótlanságoktól hemzsegő nyilatkozatot adott migrációs ügyben többek között a köztelevíziónak is. Mond ebben Dezső kolléga egy érdekeset. Éspedig azt, hogy

„Az igazságon túllépő időszak Magyarországon Trump előtt két évvel kezdődött. Orbán először a politikai ellenfeleinek állította be az újságírókat. Nem a politikai élet puszta krónikásainak, hanem a szereplőinek. Az emberek emiatt a hatalom oszlopainak néznek minket, márpedig van valami zsigeri élvezet, ha egy ilyen oszlopot ledőlni látunk.”

Hiába nem vagyunk mi semminek az oszlopai, azért csak döntenek minket. Lassan, de majdnem mindenki elhitte a kormány néhány alapvető hazugságát, és nemsokára senki sem hiszi el, hogy egy írás igaz lehet – lássuk a magyar sajtót romba döntő rágalmakat!

- Független újságírás nincs, ha nem a politika, akkor a gazdaság befolyásolja a sajtót a hirdetéseken keresztül.

Dehogy nincs. Más kérdés, hogy elvileg az ember kímélné azokat a cégeket, amelyek a lapjában hirdetnek, hiszen ha csődbe juttatja őket, neki is felkopik az álla – de hát hirdetés sincs! Nem is lesz, a magyar hirdetési piac teljesen a kormány kezébe került, az is náluk hirdet, aki erről nem tud. A sajtót is einstandolta a kormány, amit nem sikerült, most rombolja le épp.

- Csak két politikai oldal van, a kormány és Soros. Minden egyéb Soros, álruhában. 

Szép is lenne, ugye? Egy kétpólusú mesevilág, amiben Fehérlófia küzd Hétszűnyű Kaponyányi Monyókkal. Hát el tetszettek felejteni, hogy a politika nem a véleményünk irányítója, hanem annak kifejezése? Minden kérdésben sok milliárd politikai oldal, világnézet van, pont annyi, ahány ember él a Földön! Persze, akinek a Párt megmondhatja, mire gondoljon, annak minden fekete-fehér lesz, akinek a Párt kalapácsot ad, az mindent szögnek néz.

- Egyetlen hír igazságtartalma sem bizonyos. Ellenségeink folyékonyan hazudnak, mi és barátaink néha tévedünk.

Már hogyne lenne megállapítható bármely hírről, igaz-e vagy sem. Sok módszer létezik rá, a legegyszerűbb: tessék már utánanézni, ha már méltóztatik érdeklődni. Ellenben minden mai hatalom fő célja pont ez: megingatni a közönség bizalmát minden sajtótermékben, hazugságot kiáltani, ahol nincs, álhíreket terjeszteni, ahol lehet, rágalmazni... De mi ebben a jó nekik? Hiszen a saját híreik, sajtótermékeik is hitelüket vesztik!

Az nekik nem baj.

Ugyanis ha a sajtó általános hitelvesztése elér egy kritikus szintet, olvasni akkor is fogják, csak akkor már nem az állítások igazságtartalma számít az olvasónak, hanem az érzelmi töltésük. Ha semmit sem hisznek el, minden hihetetlen, minden hitelét vesztette, az olvasó lemond a racionális döntés jogáról, és érzelmi alapon ítélkezik, aszerint, ki rokonszenvesebb neki.

Vagy kinek kerekebb a segge.

Esetleg ki ijeszt rá inkább.

Ebben a fázisban lesz nagyon fontos az uralom a média egésze felett, ugyanis ha ésszerűség helyett az érzelmek irányítanak, egységesen sulykolt hírekkel bárkit és bármennyire befolyásolni lehet. Csak arra kell vigyázni, valódi, igaz hír ne kerüljön a közelébe, és ha kerül, el ne higgye valahogy.

Pedig hát nem is hinni kell azt, hanem hitelesnek találni.

Hát ezért harcol világszerte minden komolyabb állami (vagy akár nem állami) hatalom a sajtóval, ezért ölnek, börtönöznek be egyre több újságírót, ezért terjednek az álhírek, ezért fröcsög a kormánylap, ezért kiált az egekre a mélységekből a független médium.

A tét voltaképpen az emberiség szabadsága és önálló döntéshez való joga.

Ne tessék azzal jönni, hogy mit pofázok (ajvékolok, sivalkodok, mármint a 888-ban így mondják), engem még egyszer sem öltek meg és szabadlábon is vagyok.

Na ja. Ugyanis ha megöltek vagy becsuktak volna, nem pofáznék, nem azért, mert elégedett lennék, hanem azért, mert nem állna módomban. Kedves, hogy meg kéne köszönnöm, miszerint még élek.

Hát, csak Adyt tudom idézni.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Szele Tamás

Előrebocsátanám, hogy Budapestnek eddig még, fennállása óta kifogástalan főpolgármestere nem nagyon volt, olyan állás az, amihez sokféle kvalitás kell, és Tarlós mester csak abban tűnik ki, hogy ő ezek közül eggyel sem rendelkezik – no, de Puzsér Róbert nézetem szerint nem egyszerűen alkalmatlan, be is van oltva főpolgármesterség ellen.

Most arról jutott eszembe, hogy megszerezte hivatalosan is az LMP támogatását, és Vona Gábor is azt mondta, szívesen szavazna rá. Ezt készséggel elhiszem, elvtársak ők, mármint abból a szempontból, hogy hasonló elveket vallanak: Puzsér a minap elővette a sifonérból a még 2014-ben közzétett videóját, amiben – többek között – kötelező bentlakásos iskolákat javasol a szegény és cigány gyermekek számára.

Nem kétlem, hogy tapsvihart fog aratni, ahogy én meg valószínűleg erős nemtetszést – de ki kell mondanom: ez embertelenség.

Embertelenség, több szempontból is, de leginkább azért, mert gyermekeket szakítana ki családokból, kényszerítene intézetekbe, ráadásul vagyoni és/vagy származási alapon. Mármost egyfelől, ami Magyarországon intézményi hatáskörbe kerül, pláne, ha az az intézmény állami, az Csáky szalmája, azt megeszi a fene, illetve amit meghagy, azt elsikkasztják. Másfelől meg különben sem lenne elég férőhely az abszurd és gonosz tervhez, bár az megint valószínű, hogy ha valamivel szenvedést lehet okozni, arra azért találnának pénzt. A gyerekeknek kín volna, egyedül, a szülői háttér nélkül, ismeretlenek között, mindenféle követelménynek megfelelni már kicsi korban – minden gyermeknek kín volna ez, nem csak a szegény vagy cigány gyermekeknek. De a szülők is szenvednének irtózatosan. Ez a terv egyszerűen nem veszi tekintetbe, hogy emberekről van szó, sőt, már önmagában a gondolat, hogy származási és vagyoni alapon venné el a szülőktől és adná intézetbe a gyermekeket, felveti, hogy aki hirdeti, másik bolygón él.

Éspedig azért, mert ma, Magyarországon olyan pillanatok alatt juthat el bárki a középosztálybeli léttől a mélyszegénységig, sőt, akár a hajléktalanságig, hogy közben háromszor is átlépi a fénysebességet, kétszer oda, egyszer vissza. Elég hozzá egy banki csőd mondjuk, elég egy munkahely megszűnése – nekem az elmúlt napokban két munkahelyem szűnt meg, és csak azért nem őrjöngök idegességemben, mert négy volt eredetileg, tehát lesz annyi jövedelmem, hogy ha nehezen is, de megéljek, viszont voltam én munkanélküli is, és a technikai háttér hiánya miatt (nem volt sem telefonom, sem internetem) nem is kaptam munkát évekig. Dolgoztam, amit tudtam, ismerem a nyomort. Ma is simán elképzelhető, hogy bárki egyik pillanatról a másikra marad megélhetés nélkül. És az ember nem fregoli, nem csereszabatos minden munkakörbe, nem mindenki alkalmas mindenre: a jó vasesztergályosból könnyen lesz rossz gyárigazgató, de az igazgatóból csak rossz esztergályos lehet, hiszen elmélet ide vagy oda, semmi szakmai gyakorlata. Ezért beteg gondolat a közmunkaprogram is, ami nyilvánvalóan arra alapoz, hogy olyan munkát kell adni nagy mennyiségben, amire mindenki alkalmas, csak épp ilyen nem nagyon létezik az utcaseprést kivéve – sőt, mostanra a közmunka-program anyagi alapjai is kezdenek eltünedezni. Egyéni problémákra nincsenek egyszerű, általános válaszok.

A szegénységet pedig nem lehet még büntetni is, a család megcsonkításával.

De ennek már nem csak Puzsér főpolgármesterségéhez van köze, térjünk vissza a tárgyra.

Az már világos tehát, hogy ez a bentlakásos iskola-terv csak kínzásra lenne jó, pénz sem volna rá, kizárólag ronthatna mindenki helyzetén, és szerintem maga Puzsér sem gondolja komolyan. Mondja, mert a kisebbségellenes gondolkodás Magyarországon népszerű és hozhat neki szavazatokat, de az a gond, hogy nem is ő találta ezt ki. A történelmi korokban Mária Terézia kísérletezett a két évesnél idősebb és tizenkettőnél fiatalabb cigány gyermekek szüleiktől való elvételével, és teljes kudarcot vallott – felmerült az ötlet viszont a közelmúltban, már 2014-ben is onnét vehette emberünk, hogy 2005-ben kormányzati szinten is gondolkodtak rajta, igaz, az önkéntes alapú lett volna, aztán 2010-ben viszont kötelező formában jelent meg a Jobbik programjában. És azóta sem tagadták meg, cukisodás ide vagy oda.

Akkor már érteni vélem, miért szavazna szívesen Vona Puzsérra.

Amiért Puzsér is, Vonára.

Ne álljunk közéjük, legyenek boldogok egymással, de azért azt se hagyjuk, hogy ők meg miközénk álljanak ezekkel az őrült ötleteikkel.

Különben pedig az azért érdekelne, hogy a főpolgármester-jelölt azon kívül, miszerint védené a környezetet, mihez kezdene Budapest valódi gondjaival? Mi lesz a közlekedéssel, a lassan összeomló szemétszállítással, a Ligettel, a Várral? Tessenek megkapaszkodni: semmi. Lássuk, mit nyilatkozott a Zoomnak. (https://zoom.hu/hir/2018/10/11/puzser-a-fopolgarmester-jelolt-nem-erdekel-hogy-a-budapestiek-mit-szeretnenek/)

„- Nekem egyetlen pontból álló programom van: a Sétáló Budapest víziója. Az, hogy a Jászai Mari tértől a Fővám térig, a budai Vártól a Lánchídon keresztül az Erzsébet térig a VII. kerületi bulinegyedet is beleértve, egyetlen besétálható zöld övezet legyen Budapesten, a Dunának a várossal való szerves kapcsolata megteremtése mellett. Ezt a víziót indítom el Tarlós Istvánnal szemben, aki csak a vasbetonban, a robbanómotorban és az új Kádárban, Orbán Viktorban hisz.

- Ez elég? A budapestiek prioritás-listáján lehet, hogy a sétálásnál vannak fontosabb dolgok is.

- Lehetséges, de én egyáltalán nem akarom kiszolgálni az emberek prioritás-listáját, az engem nem érdekel. Az embereket az én vízióm támogatására hívom, ha ez nekik nem kell, akkor az azt jelenti, hogy Budapest nem érett meg erre a vízióra, és akkor 2024-ben kell ezt újra megfuttatni.

- Akkor ez egy unortodox főpolgármester-jelölti kampány lesz, ahol nem számít, mit akarnak a választók?

- Engem nem érdekel, hogy a budapestiek mit szeretnének.”

Ja, az más. Ha nem is érdekli, akkor tényleg jó lesz megválasztani. Én meg tongai király akarok lenni, ugyanis engem meg a Tonga Szigetcsoport sorsa hagy meglehetősen hidegen. Bár rossz király lennék, mert egy kicsit azért mégis érdekel.

Ha most valaki azt mondaná: „Jó, akkor szavazz a Tarlósra”, annak nem lenne igaza. Minket most, mint az utóbbi idők minden választásán, cinikus gazemberek zsarolnak, elénk tesznek két alternatívát, az egyik rossz, a másik még rosszabb, és arra kényszerítenek, hogy ezekből válasszunk. Aztán, ha megszületik a döntés és baj lesz belőle, márpedig baj lesz, az hétszentség, azt mondják: „ti választottátok”.

Azért már mégse annyi opciónk legyen, hogy pestis és kolera között választhatunk, ha lehetnénk mondjuk egészségesek is.

Hogy nincs több jelölt?

Legyen! Annyi politikus és párt, mozgalom állítja magáról mostanság, hogy őket kizárólag a haza és polgárai iránt érzett hév szerelem mozgatja, hogy ha ez igaz, állíthatnának pár jelöltet. Bónuszként még az is megeshetne velük, hogy ha valamelyik alkalmas, azt netán megválasztják.

Az persze más kérdés, hogy budapesti főpolgármesternek lenni több munkával járna, mint élvezettel, mármint, ha valaki jól tenné a dolgát, de erre nagyjából Rottenbiller Lipót óta nem volt példa.

Szóval, ha nem lesz alkalmas jelölt – és ez a pártok, mozgalmak vezetőinek felelőssége – akkor választhatunk mostani pocsék állapotok, és egy látomásos, vizionárius, a tények és a lakosság iránt kicsit sem érdeklődő, lájkvadász vezetése között, hogy egyéb erényeit ne is vegyem elő.

Tessék már jelölni valakit, sőt, ha kérhetném: több valakit, míg ilyen a felhozatal, még akár győzhetne is...

Szele Tamás

Ma temetek. Nem embert, lapot temetek. Emberi közösségeket, munkatársakat, olvasókat vesztettünk el, még jó, hogy emberéletben kár nem esett. De fáj. Nagyon fáj, mikor az ember a családját veszíti el. És – hát igen – jó darabot a kenyeréből is. Ne féltsen senki, dolgozom én, éhen nem halok. De hadd ne legyek önző a gyász pillanatában.

Meghalt a Vasárnapi Hírek és lelke a Népszavában él tovább. Mondjuk én többek között láma is vagyok, de nincs akkora prádzsnaparamíta, hogy ezt a marhaságot elhiggyem.

Meghalt a Sport.Mindig, de talán tudjuk folytatni. Vagy nem tudjuk. Vagy a fene tudja. Mindenképpen, ez a fene tudja, ez nekem rokonszenvesebb, mint a másik állítás, miszerint de, lesz holnap, csak szervezési okokból vagy tegnap, vagy holnapután.

Nem az első lapok ezek, amiket temetek.

Az első, a Legnagyobb Fájdalom a Kurír volt. Hittel hittük, hogy Magyarország jogállam, hogy egy kormány nem semmisíthet meg egy politikai napilapot.

Rosszul hittük.

Megtették, és minket kisemmizve, rossz koldusként dobtak az utca kövére. Tíz évig voltam munkanélküli, végeztem olyan munkákat, hogy azokhoz képest a moslék is dobostorta.

Ja, közben más lett a kormány, viszont ugyanúgy szart a fejünkre, mint az, amelyik munkanélkülivé és koldussá tett.

Dolgoztam én mindent, még felvonót is javítottam. De nem erről beszélünk.

Arról beszélünk, hogy két lap most megszűnt.

És ez most nekem fáj, nemsokára mindenkinek fájni fog.

Az egyik lapot mocskos politikai-gazdasági érdek söpörte el, a másikat csak a gazdaság.

Aztán majd megszűnnek más lapok is, melyik politikai, melyik pedig gazdasági ok miatt.

De most ez a kettő szűnt meg.

És nagyon fáj.

Az jut eszembe, hogy minden angolszász seregben szolgáló katonának, ha a holtteste hazai temetőbe jut és minden rendőrnek vagy tűzoltónak is kijár az Amazing Grace és a sortűz.

Vietnamban például sok lőszer és skót duda fogyott.

De mi az az Amazing Grace?

Nem tudjuk pontosan. A történet azt mondja, hogy John Newton (1725–1807) írta, aki egy rabszolga-kereskedő hajó kapitánya volt. 1748. május 10-én, hazatérés közben egy nagy vihar kapcsán „hatalmas szabadulást” élt meg. Naplójában azt írta, hogy hajója az elsüllyedés határán volt, amikor így kiáltott: „Uram, könyörülj rajtunk!” Megtért, ennek ellenére folytatta a rabszolga-kereskedelmet. Ugyanakkor megkövetelte az általa szállított rabszolgákkal szembeni emberséges bánásmódot. Később hátat fordított emeberkereskedői mesterségének, pap lett, és csatlakozott William Wilberforce-hoz a rabszolgaság eltörléséért folytatott harcában.

Kár, hogy az Amazing Grace dallamát már kétszáz évvel korábban játszották skót dudán: ez a skót hagyomány ősi gyászdallama. Nem érdekel, kihez tért meg Newton, de szép szöveget írt arra a dallamra, amivel a régi skótok gyászolták elesett hőseiket és barátaikat.

Mégis, most, ebben az esetben szépen kérném: hagyjuk ki az Urat és szolgáit a játékból.

Most nem viccelünk.

Most halottaink vannak.

Hadd szóljon utoljára a két lapért az, ami minden halott hősnek kijár, hadd szóljanak kedves skót dudáim.

Ez szólt akkor is, mikor a skót szabadság elbukott először, ez, mikor elbukott másodszor, és hát... elbukott még párszor.

De el nem veszett soha.

A többi?

Néma csönd.

Hajtsuk meg fejünket.

Szele Tamás

Előre szólok, aki nem szereti a számokat, olvasson ehelyett az írás helyett inkább Magyar Időket, ők ma reggel egy izgalmas kis kémregénnyel nyitnak, kormányellenes csoportot fedeztek fel a Tudományos Akadémián (ez volt itt a reklám helye), szóval, aki a léha élvezetekre vágyik, forduljon hozzájuk, mi most a költségvetéssel foglalkozunk.

Mármint nem az enyémmel, az reménytelen, hanem a közössel, az államival. Ja, az is reménytelen, csak érdekes. De lássuk az alaphírt! (https://zoom.hu/hir/2018/12/07/1842-milliard-brutalis-hianyt-hozott-ossze-a-kormany/?fbclid=IwAR0FZAw4TWFrxV8ndNRpEHqBh0J4w2fGQg6c6DnH9ZZaGCS5PsPPgY6ZGew)

„A Pénzügyminisztérium előzetes adatai szerint a hónap végén az államháztartás hiánya 1842,4 milliárd forint volt, ami 135 százaléka az egész évre engedélyezett deficitnek. Ezzel megdőlt a novemberi rekord: eddig a 2006-os 1739,8 milliárd forinttal a Gyurcsány-kormány tartotta a kétes rekordot. Novemberben 164 milliárd forinttal emelkedett a deficit.

Ehhez képest a Pénzügyminisztérium sajtóközleménye nem is egy, hanem három győzelmi jelentéssel ér fel: „az adócsökkentésre épülő gazdaságpolitika mellett is hónapról hónapra növekedő adóbevételek a költségvetés stabilitását eredményezik. A különféle gazdaság- és társadalompolitikai célok megvalósítása így továbbra is biztosított. A várhatóan jóval négy százalék felett alakuló növekedés mellett a 2,4%-os uniós módszertan szerinti államháztartási hiánycél tartható.”

2018 novemberéig általános forgalmi adóból 343,6 milliárd, személyi jövedelemadóból 235,4 milliárd, nyugdíj-, egészségbiztosítási és munkaerő-piaci járulékokból 247,3 milliárd, míg jövedéki adóból 81,3 milliárd forinttal több bevétel folyt be, mint a tavalyi év azonos időszakában. Miután novemberben 102,2 milliárd forint uniós bevétel érkezett, már 574,6 milliárd forintra emelkedtek a Brüsszeltől hazánknak megtérített összegek. Ezzel szemben a kormány eddig 1737,4 milliárd forintot fizetett ki a kedvezményezettek részére – vagyis 1162 milliárd forintnyi uniós támogatást a kormány a költségvetésből előlegezett meg – ezért alakult ki a brutális 1842,4 milliárd forintos hiány.

Az uniós kiadások mellett a költségvetés egyéb kiadásai is hizlalták a novemberi hiányt: ezek közül a PM nyugdíjprémium kifizetését említi, több mint 2,5 millió nyugdíjasnak 41,2 milliárd forintos fizettek ki. Ezen túlmenően folytatódott a hazai forrásból megvalósuló fejlesztések (mint például a közúthálózat felújítása, a Modern Városok Program stb.) finanszírozása, amely szintén növelte a kiadásokat – így a hiányt – írta a Pénzügyminisztérium.” (Zoom.hu)

Hát kérem, szép szám ez, és érdekesen jött ki. Ugyanis lesz ez még több is, és nem csak azért, mert jönnek a karácsony, ilyen méretű, nagyságrendű összegeket már valódi művészet szétkönyvelni. De egy csomó tételt egyszerűen nem látok az elszámolásban.

Nem látom például azt, ami pedig kardinális, miszerint idén választási év volt. A korábbi rekordhiányos év, 2006 is ilyen volt, szóval ezt tekintetbe kell venni, kérem. És ne legyünk primitívek, ne gondoljuk, hogy csak a választási költségek nyomták meg a hiányt – attól függ, mit nevezünk választási költségnek, kérem. Az óriásplakát árát mindenképpen. De ha mondjuk valahol egy beruházás történetesen épp választási évben készül el vagy indul meg, az is befolyásolja a voksolás eredményét, akkor is, ha már száz vagy akár ezer éve szükség volna arra nyüves – teszem azt – bekötőútra. Mert nem a Vak Béla vagy a Luxemburgi Zsigmond adja át, teszi le az alapkövet, hanem a Tállai, vagy nála is magasabb rangú muftik. Szóval, ha indirekt módon is, de ez is kortesköltség, tehát ezért volt szükséges az uniós támogatásokat a költségvetésből megelőlegezni. Brüsszel majd kifizeti (tényleg kifizeti – egyelőre, ugyanis 2020-ig tartanak a kohéziós alapú támogatások, amikbe beleférnek az efféle fejlesztések), a kormány pedig megkapja a falu vagy a város szavazatait.

Egyszóval, a választásokat is Brüsszel nyerte meg a Fidesznek. Én nem mondom, hogy állítsuk meg Brüsszelt, de szólni kéne nekik, hátha megállnak maguktól is...

Aztán sehol sem látom a paksi orosz hitel ügyét. Pedig tudja Tapsi Hapsi: legjobb most a paksi aksi. Elég nagy a csend az atomerőmű bővítésére felvett hitel moszkvai hitel körül, amit a múlt héten megtört ugyan Szél Bernadett, de a választól, amit kapott, nem nagyon visszhangzik a sajtó. Lássuk a kérdését és a válaszát kivonatosan – a teljes levelezés megtekinthető itt. (http://www.parlament.hu/irom41/03646/03646-0001.pdf?fbclid=IwAR3hTlKyBh871wcz0xYpnQt6bQJkcl-z3sSg1eFoNbK4Fur2jhxiF8F2bhA)

„Címzett: Dr. Szél Bernadett (független) Benyújtó: Süli János, tárca nélküli miniszter (a Paksi Atomerőmű két új blokkja tervezéséért, megépítéséért és üzembe helyezéséért felelős) Tisztelt Képviselő Asszony! Az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 42. §-ában foglaltak szerint a hozzám intézett „Mennyit hívtunk le a paksi hitelből?” című, K/3646. számú írásbeli kérdésére az alábbi választ adom.

Az Oroszországi Föderáció és Magyarország között megkötött nemzetközi hitel-megállapodás szerint az atomerőmű-építés eddig igazolt, összesen 98 millió eurós költségeinek finanszírozására az összeg 80%-ának megfelelő, azaz mintegy 78 millió euró hitel lehívására került sor.

A kedvező pénzpiaci feltételeket kihasználva 2018 májusában a Magyar Állam élt a hitelszerződésben erre biztosított lehetőséggel, és az addig lehívott hitel teljes összegét előtörlesztette, így jelenleg a paksi hitel miatt nem áll fenn tartozás az orosz fél felé.”

Hoppá. Ezek szerint lehívtuk az összeg négyötödét valamiért, aztán szépen visszatettük (ez eddig nem volt szokás más esetekben, de meg tudom érteni, ha a szigorú orosz pénzügyi fegyelemre gondolok, ott tényleg Sztecskinnel rendezik a mérleghiányt).

Akkor azonban Pakson most nagymérvű munkálatok folynak ezek szerint? Dehogy folynak. Hiszen novemberben már a kormány is elégedetlen volt Süli tárca nélküli miniszter munkájával, le is akarták cserélni, csak valamiért nem tolonganak a helyéért... ő májusban már eleve 22 hónapos csúszással vette át a beruházást, ráadásul azután elakadtak a közbeszerzések. Ezzel együtt május közepén még arról volt szó, hogy a Paks II. beruházás ütemterv szerint halad, az új blokkok határidőre elkészülnek. Erről beszélt Süli azután is, hogy a Roszatom vezetőivel tárgyalt Szocsiban, majd álláspontját július elején, az Országgyűlés gazdasági bizottságának paksi kihelyezett ülésén is elismételte. Szeptember végén viszont már elismerte a kormány, hogy tárgyalnak Paks II. szerződésének módosításáról. Jelenleg úgy tűnik, az új paksi atomblokkok átadása akár a lehető legkésőbbi időpontig, azaz 2032-ig is elhúzódhat.

Én, kérem, nem értem: ha az atomerőmű fejlesztésére szánt nem kis összegű hitel nyolcvan százalékát lehívtuk, de nem építünk semmit, akkor mi a fűzfán fütyülő rézangyalra költöttük mi ezt a pénzt, csak nem választásra? Még jó, hogy visszatettük, nincs hiány, de a költségvetésből kellett visszatennünk, ugyanis senkinek sincs 78 millió eurója a mellényzsebében. Az forintban 25 milliárd, meg némi apró. Na, ezt a 25 milliárdot sem látom az elszámolásban, pedig nem kisegér, két és fél stadion.

Különben minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. Hogyne lennénk, hiszen Kásler mindenminiszter értékelése szerint (https://zoom.hu/hir/2018/12/06/kasler-magyarorszagon-olyan-beruhazasok-zajlanak-amilyenek-meg-matyas-kiraly-alatt-sem-tortentek/?fbclid=IwAR0ws1iQyfFg9bQumzoCB3fKf50B_SkgumIfr8Xu7-2sgqHzPDZtk0IU0rI) :

„Magyarország rengeteget áldoz arra, ami az emberek életét jobbá teszi, mind a kultúra, mind az egészségügy és sport területén. Magyarországon elképesztő, eddig soha nem látott fejlesztések zajlanak, az egészségügy területén 500 milliárd forintból felépült a vidéki kórházi rendszer, 700 milliárd forintból elindult a budapesti fejlesztések sorozata, a kultúra területén olyan támogatások vannak, beruházások zajlanak, amelyek sem Mátyás király uralkodása alatt, sem a kiegyezés után nem történtek meg”

És nem hazudik! Mátyás építtetett végvártól palotáig mindenfélét, csak éppen stadiont egyet sem. Sőt, a kiegyezés korában sem épültek stadionok, mi több, sem Mátyás, sem Deák, sem Tisza nem hirdetett meg atlétikai világbajnokságot olyan sportlétesítménybe, aminek egyelőre még az alapkövét sem rakták le, ugyanis a csepeli atlétikai stadionnal pont ez a helyzet. Az 1200 milliárdos kórházi fejlesztések csodásan hangzanak csak épp még nagyobb csoda bennük, hogy sehol sem látszanak, a kultúra meg úgy meg van támogatva, hogy már féltem: belé ne rokkanjon. Az igaz, hogy a Néprajzi Múzeum új épülete hétfőn elnyerte a világ legjobb középülete és az Európa legjobb középülete díjat is az International Property Awards (IPA) versenyén Londonban, csak éppen az is igaz, hogy egyrészt ez az épület még nem áll, másrészt, éppen november 30-án helyezték hatályon kívül az építési engedélyét! (https://444.hu/2018/11/30/nepszava-visszavontak-az-uj-neprajzi-muzeum-epitesi-engedelyet)

Azt elhiszem, hogy a látványterv díjat nyert, de egy kis ügyeskedéssel én is rajzolok, szerkesztek akár hétfejű sárkányt is képernyőn, legfeljebb a megvalósítás során kissé eltérünk a tervektől és hurkasütő lesz belőle. Különben meg láttam én annak idején a Duna Aréna látványtervét, az is olyan szépséges volt, hogy elakadt az ember lélegzete tőle, csak a gyakorlatban épült helyette egy parkolóház.

Egyszóval, kérem, így áll a költségvetésünk.

Olyan jól, hogy a felét meg se mutatták nekünk, a másik fele meg a magyar történelem legmagasabb éves hiányát mutatja.

Akkor ünnepeljünk.

Szele Tamás

Azért kellett vagy három nap, hogy leessen nálam a húszforintos. De leesett. Kérem: az egy dolog, hogy nagy bajban vagyunk mindannyian, de ráadásul már nagyon hosszú ideje! Valakinek most már tennie kell valamit, akár Budapestnek, akár Brüsszelnek, akár nekünk magunknak: világméretű biztonsági kockázatot fedeztem fel, és ez tűrhetetlen.

Nem, nem hackeltem, sőt, inkább álmodoztam a déli verőn, közben valamiért Alice Cooper „Santa Claws Is Coming To Town” című száma ment a háttérben, mint idilli aláfestés, ajánlom is mindenkinek, hogy meghittebbé tegye vele az ünnepek családias hangulatát. Nincs annak párja, mikor megszólal a torzított gitár az áhítatos csendben, narancsillatban, gyertyafényben.

 Gyertyafény? Hiszen dél van, különben nem déli, hanem esti verőn álmodoznék. Sőt, sokat ehettem, mert rémálmodozok: Kína jutott eszembe, az ő totális megfigyelőrendszerükkel, ami bizonnyal arról is tudomást szerezne, hogy én szorgoskodás vagy a pártlapok tanulmányozása helyett itt lopom a napot és istentelenkedem, vagy legalábbis lógok. Szegény kínaiak, micsoda pokol lehet az életük, mindig tudják róluk, ha rosszak voltak.

 Szegény kínaiak? Szegény mi!

 Hiszen rólunk is tudja ugyanezt – a Mikulás.

 Tényleg. Itt van ez a Mikulás, aki mindenkiről tudja, mit művelt, jó volt-e vagy rossz. Régebbi korokban úgy gondoltuk, természetfeletti hatalmánál fogva tudja, vagy megmondja neki a Jóistenke, akinek a szeme mindent lát, azt is, ha ellopjuk a léniát.

 Azóta sokat fejlődtünk, és most már elmondhatjuk, a Mikulás a tetteinkről csak egy úton szerezhet tudomást: ha teljes körű társadalmi megfigyelést alkalmaz hatalmas apparátus, műholdak, Big Data-rendszerek és mesterséges intelligencia segítségével.

Van ennek a Myrai Szent Miklósnak engedélye titkosszolgálati eszközök használatára?

Ha van, kitől?

Ha nincs: miért teheti, amit tesz?

Végül is ki ez a Mikulás egyáltalán?

És kinek dolgozik?

 A kérdések égetőek. Mit tudunk erről a gyanús figuráról, azon kívül, hogy több szenzitív információja van rólunk, mint Langleynek, Olginónak és az egész kínai titkosszolgálatnak együtt?

 A bázisa Finnországban van, tehát uniós állampolgár. Talán Brüsszelnek dolgozik (állítsuk meg!). Finnországban, ahol a Magyar Idők Szakács Árpádja szerint 

„A finn gyerekek állítólag nagyon boldogok, ebbéli örömük kifejezésére templomokat, katedrálisokat gyújtanak fel, néha véres utcai zavargásokat provokálnak és egyes iskolákban a szülői fegyverrel tömeggyilkosságokat rendeznek osztálytársaik körében.”

 Hát igen. A dekadencia, a krampuszok, a beszélő rénszarvasok. Ide vezet mindez. Ráadásul a Mikulás vörös egyenruhában jár, ami jelentheti, hogy Moszkva ügynöke (bár ez nem valószínű), jelentheti, hogy György király katonája (ez sem hihető) és jelentheti, hogy kanadai lovascsendőr, ami végképp marhaság. Orosz ügynök már csak azért sem lehet, mert van külön moszkvai rezidense, Gyedmaróz elvtárs, aki állandóan a Sznyegurocska nevű hölgy társaságában mászkál, krampuszok helyett, de kinek a papné, kinek a pap, kinek a paplan, kinek a krampuszok és Rudolf.

 De mondjuk, hogy finnországi lakos. Ámde a mostani Törökországhoz tartozó Myrához közeli Patarában született. Felekezetére nézvést keresztény, de annyira, hogy midőn részt vett az első niceai zsinaton, felpofozta ellenlábasát, Ariust, akiről később az ariánus irányzatot elnevezték. De akkor is: lett légyen akármennyire is Myra püspöke, akkor is illegális bevándorló, akinek még senki sem látta az iratait. Meglehet, hogy gülenista is. Lássuk csak, mit ír Jacobus de Voragine Legenda aureája Szent Miklós püspökről!

 „Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.”

 Hm. A szentnek tudomására jutott a dolog? És hogyan? Mint ügyfél, nem tudhatta meg, tehát csakis informátorok útján. Szóval, már akkor is hírszerzéssel foglalkozott. Nem véletlen, hogy többek között a prostituáltak és a pálinkafőzők védőszentje is. Ha ezt Szakács Árpád megtudja, másról sem fog szólni a Magyar Idők, mint arról, hogy ki látogatja meg az ártatlan magyar kisdedeket minden év decemberében...

 És ha már itt tartunk, a Marketing Morzsák felveti a GDPR kérdését is. Sehol egy adatvédelmi tájékoztató. Szenzitív adatokat tárol mindenkiről, ráadásul nem tudjuk, ki férhet ezekhez az adatokhoz. A krampuszok például a tevékenysége révén mindenképpen. Nincs kijelölt adatvédelmi tisztviselője sem, bár a Rudolfot még kinevezheti, de akkor meg kell adnia majd a postai és elektronikus levélcímét a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságnak.

 Ez az adattömeg ugyanis roppant kényes, megfelelő elemzéssel hatalmas nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet.

 Le merném fogadni, hogy az indexes Dezső András sem a svéd bíróságtól, hanem a Mikulás-hálózattól tudta meg Contessa af Sandberg priuszát.

 Bizony, Mikulás-hálózat!

 És ha Soros ügynöke?

 Közel-keleti bevándorlóként működteti a dekadens Unióban a világméretű hírszerző hálózatot?

 Akkor már mindent értünk.

 Ezt az embert azonnal ki kell utasítani Magyarországról, amennyiben nem hajlandó hálózatát és képességeit a magyar kormány szolgálatába állítani és átköltözni a finnországi Rovaniemiből Nagykarácsonyba.

 De erről szó sincs: a magyar szolgálatok tárgyalási felhívására válaszul csak szenet és virgácsot küldött ez a szuperkém.

 Emberek: ne hazudjatok a gyermekeiteknek, ne mondjátok nekik azt, hogy nincs Mikulás.

 Mondjátok meg őszintén, hogy van.

 Féljenek tőle.

Szele Tamás