Az egyéni igyekezet, törekvés, egyről kettőre jutás és önmenedzselés csodás példáit mutatja nekünk tehetséges nemzetünk nap, mint nap, mely mindennél többet mond magáról a hazáról is – kezdené ezt a történetet mondjuk az Origo. És ami igaz, az igaz: ekkora lingváris alféltisztító akciót (magyarul: seggnyalást) magam is rég láttam, amekkorát Alekosz bácsi prezentált.

Ezt tényleg csak mi tudjuk, más országokban ismeretlen. Talán Ázsia egyes vidékein van hasonló kultúrája a törtetésnek, de ott az individualizmus gyengébben jelentkezik. Ez letűnt, legendás idők vitézi tetteire emlékeztet, ötvenes évek hős besúgóira és munkáslevelezőire, sztálini műszakokra, Szálasi házmestereire, árjásító önkéntesekre, negyvennyolcas muszkavezetőkre (pedig azok is már 1849-ben vezették a muszkát).

De hát ki az az Alekosz?

Alekosz bátyó olyan ember, aki tulajdonképpen semmire sem alkalmas, tehát bármire jó. Éppúgy lehetne rossz fregattkapitány mint tehetségtelen miniszter vagy alkalmatlan kazánkovács, tehát univerzális, bármely körülmények között képes elcseszni bármely feladatot, például más időkben ideális téeszelnök lenne belőle. Valami valóságshowban került először képernyőre, mármost annak a műfajnak tényleg az a lényege, hogy amennyiben lehetséges, egyéniséget vagy tehetséget nem szabad bevenni a csapatba, hiszen a műsor is azoknak szól, akik ezeket a tulajdonságokat hiányolják. Szerencsére emberünk nem szenvedett képességekben, így ideális celebbé vált, mármint egy darabig: celeb az, aki témát ad a bulvárnak, például oly módon, hogy majdnem hasra esik az Andrássy úton, de csak majdnem, és ezt megírják róla negyvenkét orgánumban. Aki hasra esik, illetve nem esik hasra, azzal nem foglalkoznak, az csak ember, akkor is ha atomfizikus: ez azért van, mert a celeb pont a bulvár kedvéért esik majdnem hasra, azért van jelen a majdnem eseménynél huszonnyolc kamera és ötven sajtómunkás.

Véletlenül arra járnak olyankor.

Mármost ez egy izgalmas munkakör, csak sajnos nem nyugdíjas állás: pár év alatt kikerül a celeb a pikszisből, elfelejtik és ülhet az életrajzi kötetének a remittenda-példányain, merenghet a régi szép időkön, eltűnik a tavalyi hó, hol van már a hawaii tó... Alekosz mester nem mereng, ő építi magát, tudatosan, hogy ki ne kerüljön a köztudatból. Ez még bölcs lépés is volna részéről, hiszen ha volnának bármiféle képességei, azoknak érvényesítésében segíthetne a nyilvánosság (habár ez sem igaz: egy színésznek vagy újságírónak segít, de mondjuk egy atomfizikusnak vagy idegsebésznek nem sok szüksége van rá. Az öregapám sem látott még mondjuk sztár-radiológust). Csakhogy emberünk úgy sztárolja magát, ahogy azt korábban tette vele a bulvár, viszont azt kihagyja a számításból, hogy most már nincs mögötte az apparátus, a kamerák, lapok, tévéműsorok, most már mindegy, hasra esik, avagy sem. Mivel pedig munkára – úgy értem, produktív, értékteremtő tevékenységre – képtelen, neki tényleg csak az álsztorik, álesemények, áltörténések maradnak, ha nem akar eltűnni a süllyesztőben.

Rendezi is őket szorgalmasan.

És ennek elég nevetséges az eredménye.

Amikor egymaga akart fellépni a budapesti drogterjesztés ellen, álruhában, akkor még elég volt felvilágosítani őt az illetékeseknek, hogy kösz, nem kérnek az amatőrök beépüléséből, pláne, ha az önkéntest a kicsi kutya is ismeri (bár már a kicsi kutya sem emlékszik rá, honnan), és a Facebookon teszi közzé akció előtt, mikor, hol, mire készül. És nem, nem szabad közterületen fegyvert viselni, jó szándékkal sem, erre törvények vannak.

Azt már nem is említem, hogy egymaga megoldotta az észak-koreai válságot, egy nyílt levéllel, melyet Kim Dzsongun természetesen magyarul olvashatott el. Mit neki szingapúri csúcstalálkozó, mit neki Egyesült Államok – megoldotta, legalábbis saját állítása szerint.

Mikor a csajozásba kavarodott bele reménytelenül, kajánul figyelte a magyar férfiak jó fele, hogy mégis van nála nagyobb balfácán, aki ezzel a szöveggel próbál hódítani:

„Az elmúlt napok velemtörtént eseményei kapcsán sokakban jogosan merül fel a kérdés. Kit - mit keresek, milyen nőt akarok. Íme a pontos személyleírás.

18 - 21 éves. 35-ig semmi. 35 - 42 éves. 42 fölött semmi.

Agya legyen, de ne túl sok. A butaság ugyanis vonzó. Persze annyi legyen, hogy fölmérje, Alekoszról van szó. Magas iskolai végzettséget nem igényelek. A kisugárzás a fontos! Irányítható, terelgethető típus legyen. Tervei, életcélja ne legyen. Azt majd én alakítom ki benne. Legyen lágyhangú, csöndes és simulékony. Odaadó. Ha úgy adódik, az első randin adja oda magát. Legyen tisztában vele, hogy 24 óra alatt nem változik semmi. Mi változna. Legyen rám büszke! Barátnők ellenvéleményére ne hallgasson. Csak engem akarjon!”

Magam is kíváncsi lettem volna arra a hölgyre, aki ezeket az igényeket vonzónak találja, de ilyen menyecske nem kerülközött széles e Kárpát-medencében. Nem csoda, mondaná férfitársaim zöme és a hölgyek összessége, de hát Alekosznak nem is barátnő kellett, hanem nyilvánosság.

No, de komoly ember ő, munkára is szükség van. Illetve munkára nincs, csak munkahelyre és pénzre, már a csajozó periódusában felfakadt volt az Égre:

„Dunaújváros harminc éve nem kapott annyi fényt, mint az elmúlt két napban miattam. Tegnap a helyszínen személyesen tájékozódtam, majd terepszemlét tartottam. Ebből kifolyólag nem értem, hogy a városvezetés miért nem tett ajánlatot! Országosan lett Dunaújváros újra ismert, a fölvezetésemnek köszönhetően, elismert.

A helyi vezetők a tévéből ismernek engem. Tudják ki vagyok, tudják mit tudok.

Nem sértődtem volna meg, ha fölajánlják a Dunaújvárosi televízió programigazgatói székét. A városvezetés gondolhatott volna rám, mint területi vezetőre. A helyi kultúrházban szívesen tartottam volna motivációs esteket, előadásokat. Beszélgetős sóműsorokat.

De akár díszpolgárnak is eltudom képzelni magamat.”

Erre mondja azt Bástya elvtárs a Tanúban, hogy „Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.” Mellesleg, szóljon már neki valaki, hogy a díszpolgári címmel fizetés nem jár, csak a szégyen. De beakadhatott neki ez a programigazgatói munkakör – meglehet, nagyobb urat nem látott még életében – mert most megtalálta a helyét. Révbe fog érni, ahogy én ezt a magyar világot ismerem. Tegnap kipattanhatott egy isteni szikra a két füle közötti térben, a csontgolyón belül, és megírta a végső, mindent megoldó jelentkezését, természetesen a Facebookra, hova máshova, a posta az átlagembereknek való.

„NEMZETI BEJELENTÉS!

Bejelentem!

Csatlakozni kívánok a Magyar Nemzeti Médiaholdinghoz. A holdudvarhoz már minden magára valamit adó sajtó csatlakozott, fölajánlkozott. Ezennel ajánlom magamat és facebook oldalamat én is. Görög emberként Magyar szívvel élek. Facebook oldalam minden körülmények között Nemzeti.

Naponta 5.5 millió embert érek el, de hó végén gyakori a 7.7 milliós elérés is. Úgyvélem, ez lehetne több is! Mivel a lehetőségeim facebookra korlátozódtak, nem tudok megfelelő mértékben kiteljesedni. Támogatást várok a Holdingtól!

Mivel sem Andy Vajnával sem Dirk Gergenssel megelégedve nincsenek, hogy a TV2 programigazgatóját, akinek már a nevét sem tudom annyi volt, ne is említsem, szeretném ajánlani magamat a TV2 programigazgatói posztjára.

Takarékos ember vagyok. Tudják is rólam! Irányításom alatt megszünnének a Milliárdos kiadások, a rendszeres műsorbukások, a Milliós havi celebfizetések. Rend lenne! Mészáros Úrnak ütőképes, nyereséges Nemzetcsatornája lenne.

Szalay Vivien hírigazgatóhoz hasonlóan, aki egyébként kiváló és dicséretes munkát végez, gyökeresen alakítanám át a 19.00-tól éjfélig tartó műsorsávot. Facebook oldalam mintájára szabnám, annak hangulatát manifesztálnám.

Kérem a Holdingot, hogy emeljen udvarába, fogadjon kegyébe, adjon nekem lehetőséget arra, hogy az évekóta brutálisan nagypénzeket elnyelő tévékettőt mind anyagilag, mind nézettségi szempontokból fölvirágoztathassam, ezáltal magamat nagynyilvánosság előtt megmutathassam, megvalósíthassam.

Köszönettel és bizalommal: Nagy Alekosz - TV2 egykori arc, fémjel.”

Fémjel, úgy is, mint plomba.

Mondjuk a TV2 épp kimaradt a médiakonglomerátumból, amit egyébként nem Magyar Nemzeti Médiaholdingnak, hanem Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak hívnak (elég rossz kezdés, ha az ember még a cég nevét sem tudja, ahová jelentkezik), az elérési adatokkal meg vigyázni kéne.

Ez a magyar nyelvű olvasói, fogyasztói piac erős hátszéllel is maximum tizenötmilliós, ideértve a világ összes országát, itt nincsenek napi öt-hat-hét-nyolc milliós elérések. Amikor egy párt a választási kampány alatt azzal kérkedett, hogy a propagandafilmjének egymillió nézője volt egy nap alatt, az sem volt igaz, bár kampányidőszakban és pártoknál érthető a nagyotmondás. De ekkora látogatottság nincs. Még a bulvárban sincs. A magyar médiában a pár százezres nézettség már nagyon szép eredmény (nem mondom, hogy teljesítmény, mert nem mindig az áll mögötte - de eredmény). A realitás felső határa úgy a milliós nagyságrend, ritkán elérhet egy-egy írás, poszt másfél milliós látogatottságot, annál többet nem nagyon.

Hanem azt mondanám, mégis vannak esélyei. Ugyanis a TV2 mostani programigazgatójának teljesítményét ő is képes volna hozni: annak sincs semmi haszna, neki se volna.

A jelentkezés különben iskolapélda, minden benne van: az előd szidalmazása, üres ígéretek, még üresebb kérkedés nem létező adatokkal, hagymázas tervek egy tévécsatorna átszabására egy Facebook-oldal mintájára, hízelgés, szóval olyan az egész, mint amik állami támogatásokat szoktak kapni.

Tényleg vannak esélyei az állásra.

Egytől tartok csak.

Nehogy azért utasítsák el, mert tehetsége túlnő a feladaton.

És mert egyébként is túlképzett ehhez a munkakörhöz.

Szele Tamás

Hát, ez nem lesz sem rövid, sem egyszerű történet, de azok kedvéért, akik csak címeket és felvezető sorokat olvasnak, aztán röviden ítélkeznek is a kommentjükben, csak azért sem foglalom össze így az elején, egy mondatban, legyen valami munkájuk nekik is a trollkodásal, ha már megírom. Ígérem viszont, hogy káromkodás lesz benne, amennyire tőlem telik.

Na, szóval az a harci helyzet, hogy harci helyzet van, illetve az utcán még nem lőnek, de igény, az volna rá. Mondjuk nem tolonganak a vérszomjas tömegek, igazság szerint maximum pár százan akarnák akár vérét is venni és maximum pár ezernek, viszont ez a pár száz a rendszer élcsapata. Igen, a sajtóháborúról van szó, elemzés következik, éspedig szakmai szempontok figyelembevételével.

Tudjuk, hogy megalakult a kormány média-Leviatánja (bár felőlem lehet Behemót is), a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány. Tudjuk, hogy ez a Halálcsillag arra hivatott, hogy minden magyar és független sajtóterméket bekebelezzen, amit meg nem képes, azt megsemmisítse, mint a filmben az Alderaant. Tudjuk, hogy lapok szűntek meg és fognak megszűnni, azt is tudjuk, hogy a MUOSZ az ügyben az Alkotmánybírósághoz fordul, az MSZP pedig beperli a Médiatanácsot, mert meg sem vizsgálták az alapítványt befolyásszerzési szempontból, sőt, az MSZP EP-képviselője, Ujhelyi István szerint – aki egyike azon politikusoknak, akik előtt megemelem a kalapomat, mert tisztességes embernek tartom, ritka madár - az orbáni médiamaffia sérti az Európai Unió alapszerződését, az EU alapjogi chartáját is, ezért panasszal fordul az uniós versenyjogi biztoshoz, az Európai Parlament gazdasági és monetáris bizottságához, valamint az Európai Parlament belső piaci és fogyasztóvédelmi bizottságához.

Azt nem tudjuk, de feltételezzük, hogy az induló jogi eljárások nagy száma miatt a Budapesti Ügyvédi Kamara színarany betűkkel írja be ügyfeleinek nagykönyvébe Liszkay Gábort, ugyanis évekig fog élni ezekből a tanult jogászok kara.

Azt ellenben tudjuk, hogy a Riporterek Határok Nélkül Magyarországot 180 ország közül a 71. helyre teszi a szervezet sajtószabadság-listáján, ahol Orbán Viktor hatalomra kerülésekor az ország a 23. helyen állt. (http://huppa.hu/48-helyet-zuhantunk-vissza-a-sajtoszabadsag-listajan/?fbclid=IwAR3QeBdwMjDUxGptd17gDr8Xyox-Ak3NZKs506Hp2tb63Mx3tcm-0XHmxIY)

És az pedig naptári tény, hogy ez a válsághelyzet egy hét alatt alakult ki, természetesen több havi gondos előkészítés után. Ebbe beletartozott a sajtópitbullok ráuszítása a kulturális életre, ők jönnek majd a média után, bele az MTA és általában a tudományos élet sumerológusok szintjére züllesztésének szándéka, ők sem ússzák majd meg, de kis türelmet kér a kivégzőosztag, előbb a sajtóval kell végezni, hogy ne „sivalkodjanak” meg „ajvékoljanak”. Elnézést a bicskanyitogató kifejezésekért, de a kormány legmegbízhatóbb oszlopai naponta használják őket. Mondjuk sivalkodni majd ők fognak egyszer, ugyanis Orbán Viktor nem Salazar, Magyarország nem Portugália, és ez a rendszer sem tart örökké, ahogy százötven év alatt sem lettünk törökké a mondóka szerint – szóval, eljön majd számukra is az ideje a fogak csikorgatásának, de egyelőre a független sajtó és értelmiség csikorgat, illetve tőle várják el.

Csikorgassa nektek a fogát a Kozarek. (Kozarek úrról tudni kell, hogy a „boldog békeidőkben” ő volt az állami ítéletvégrehajtó). Szóval, jajgasson nektek a hóhér, ahhoz is kevesek vagytok sajtószakmai szempontból, hogy egy mínuszos hírt elcsesszetek. De kritikát akartok kritizálni.

Mégpedig nem csak ennek a beteg rendszernek a kritikáját, hanem egészen konkrétan egy könyvkritikát. Na, elmagyarázom.

Azt rebesgetik a keselyűk a távvezetéken, hogy a következő célpontotok a HVG lesz, ami meglehet, igaz, ugyanis a propagandistáitok falkái, a sajtónak ezek a prérikutyái naponta mardossák lapot, az pedig naponta tojik rátok. Teljesen azért nem lehet figyelmen kívül hagyni a vonyító csürhét, mert a realitás mégiscsak az, hogy pillanatnyilag ti hozzátok magukat a híreket, és a sajtó végső soron mégis a hírről szól – mondjuk nálatok nem, nálatok az átkozódásról és a dicsőítésről, de hát a ti képességeitekkel okosabb is lenne pásztorbotot farigcsálni, mint pennát.

Tegnap ugyebár hatalmas ünnepi fanfárok kíséretében közölte a Magyar Idők, miszerint (https://magyaridok.hu/belfold/hianypotlo-kotet-jelent-meg-a-kulturharcrol-3737609/?fbclid=IwAR0iYqUWS6PJ1eVaguy4YdGmZJMlmhl_AsHaC7MUSFgFPCZBdnZbZYnUe0c)

„HIÁNYPÓTLÓ KÖTET JELENT MEG A KULTÚRHARCRÓL

SZAKÁCS ÁRPÁD ÉS BAYER ZSOLT ÍRÁSAI NAGY PORT KAVARTAK A HAZAI KÖZÉLETBEN”

Hát, kell a kulturális forradalomhoz a Kis Vörös Könyvecske, nagyon kell, anélkül egy kalap szart sem ér az egész, azzal meg pláne nem, és hát a ti Mao elvtársatok nem ír annyit, mint az eredeti, megírja helyette a két említett háziszerző, meg még egy csomó másik, amit kell. A tudósításból kiderül, hogy magát a kötetet nekem például nem is érdemes megvennem, anélkül is olvastam – ez úgy lehetséges, hogy már megjelent cikkek gyűjteményéről van szó. Akkor jól van, morogtam a bajuszomba, nem kell rá pénzt kidobni, ember nem fogja elolvasni, ugyanis akit érdekel, az már olvasta a tartalmát korábban, akit nem, az meg minek olvasná, a szerzők kapnak egy közepesen izmos honort, a mamelukok majd megveszik és jó feltűnően könyvespolcuk díszhelyére állítják, ha meg nincs ilyen bútoruk, sürgősen vesznek egyet, kifejezetten erre a célra.

Haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Hanem erre a könyvbemutatóra elment volt Tóta W. kolléga is, akit ugyan személyesen nincs szerencsém ismerhetni, de szakmailag – bizony szakmailag, akármilyen kellemetlen is nektek ez a sok szakmázás – nagyra tartok. Egyébiránt ő nekem se ingem, se gatyám, sem semmiféle atyafiságom, egyszerűen csak becsülöm a tehetségét. Írt is egy tudósítást az eseményről, amit némiképp könyvkritikának is felfoghatunk, meg is jelent, hiszen azért írta, nem pedig azért, hogy elássa a Himalájában, egy hágó keresztútján. (https://hvg.hu/kultura/20181206_Zsolti_a_verzivatarban)

Az írás jó, kifejezetten jó, tartalmazza a szükséges információkat is, a szerzők nézeteit is, és rávilágít a gyűlöletkampányotok természetére, lényegére. Többet ér, mint száz Gajdics öt évi munkája, meg van írva, amire ti sosem lesztek képesek, ha megfeszültök, akkor sem.

No, ezt az írást nem lehetett tűrni, habár a sajtószakma egyik szabálya, hogy kritikára nem okos válaszolni, mert egyrészt a kritika vélemény, ami az Öregistennek sem fog változni, másrészt ha elindul a meccs, soha nem lesz vége az adok-kapoknak. De mindegy, Nagy Árpádnak muszáj volt ma reggel válaszolnia erre az írásra. (https://magyaridok.hu/belfold/mar-mocskoljak-a-bayer-szakacs-konyvet-3742745/)

„MÁR MOCSKOLJÁK A BAYER-SZAKÁCS KÖNYVET”

Az már a Magyar Idők sajátos, kifejezetten nagybetűs tördeléséből következik, hogy a címet könnyű félreolvasni „Bayer-szakácskönyvnek” így van az, ha a szerző nem gondolja át a tipográfiát, és különben stiláris szempontból tényleg szakácskönyv, igaz, ebben a kategóriában is olvastam már jobbat, és nem ajánlanám, hogy bárki főzzön belőle. De lássuk, mit ír Nagy Árpád?

Talán nem meglepő, de a kritikus hangvételű Tóta W.-írásra született válasz nem a cikkre válaszol, nem azzal vitatkozik, ugyanis arra nem is lenne képes. Ezzel szemben az anyag egy, nagy, elnyújtott, átkozódó személyeskedés, gyalázkodás, sértegetés.

„Tóta W. eljött a Polgárok Házába. Majd hazament. Bevette gyógyszerét, és leköpött mindent és mindenkit, aki eszébe jutott. (…) Tóta W. kristálytisztán tudja miről ír, és azt is, hogy azt hogyan kenje el, de gyógyszere értelmét háttérbe szorítja... (…) Ebből ered nyilván a HVG-s gyűlölködő azon rettegése is, amely miatt megszólította írása végén Bayer Zsoltot, és amit Szakács Árpád meg is fogalmazott, hogy nekünk bizony nem kell félnünk, ezek, a „Tóta W.-k”, bár gyűlöletükkel még mérgezhetik a levegőt egy ideig, már nem jönnek vissza.”

Hát akkor most álljunk meg pár keresetlen szóra. Így csak a kocsmában kötekszenek, és ott is rendszerint nagy verés a vége a rikoltozó, nagymellényű sértegetésnek. Hogy szed-e gyógyszert Tóta W., azt nem tudom és őszintén szólva nem is érdekel, de hogy Nagy Árpád nem szed, az bizonyosnak látszik ezek után, különben pedig jól is teszi, hogy nem gyógyszerezi magát, mert nincs a világnak az az orvossága, ami őrajta segíteni tudna.

Mi van?

A bayerzsoca valami élő isten nálatok, akit nem lehet megszólítani sem, mert azonnal elnyel a föld, beléd csap a ménkű? Láttam én ezt a ti istenkéteket nagyon is emberi helyzetekben a magam két szemével, mikor egy lapnál dolgoztunk, láthatta a Tóta W. is, mert az említett figura végigturnézta annak idején a fél magyar sajtót, Kurírtól Népszabadságig és 168 óráig, hogy képzeled, hogy ne lehessen hozzá szólni? Talán neked nem szabad: de az is igaz, hogy közöd nincs a sajtóhoz. A fenyegetésed pedig: „nem jönnek vissza” bizony nyílt támadás, személy elleni. Erre azért még törvények is vannak.

Egyelőre itt tart a vita, ami nem vita, ugyanis az szokott szólni is valamiről, de ez a Magyar Idők részéről puszta kocsmai személyeskedés, érvek nélkül. Azonban a sajtókampf folytatódik, az Origo címlapján öles betűk (http://www.origo.hu/itthon/20181206-hvg-honvedkorhaz-fakenews.html):

„Újra lebukott a sorosista álhírgyár. Immár sokadik alkalommal válik nyilvánvalóvá, hogy a hvg nem több egy sorosista fake news oldalnál.”

Az írás hű az Origo hagyományaihoz, mert természetesen szignálva sincs, nem értem, mitől féltek, jön a Soros-gárda és virgácsot hoz csoki helyett, vagy mi a rettegésetek tárgya?

No, mindegy is, hőbörögjetek, csörtessétek a rezes fringiát, hujjogassatok, az öreg Szun Ce nyugodtan szürcsöli teáját, és a viselkedésetekből pontosan látja: a Halálcsillag következő célpontja a HVG.

Azért nézzétek meg a filmet is, mert a történetben valahogy nem a Birodalom győz és a Halálcsillag is miszlikbe szakad szét.

De egyelőre még nincs vége a filmnek.

Egyelőre még támadnak a rohamosztagos klónkatonák.

Az Erő legyen velünk!

Szele Tamás

Ehhez azért már komoly vas kell, kérem, nem is számítógép, hanem államgépezet. Meg pofa. Mondjuk a kormány is jobban tenné, ha Civilizationnel játszana, mint az idegeinkkel meg a magyar sajtóval, de nekik még egy kalózverzió sem jutott, ők kaptak egy országot, azt berhelik a PC helyett, csak itt nincs új játék, ha elcsesztünk valamit. Itt csak game over lesz.

A magyar sajtót például épp sikerült kiiktatni, mint tényezőt ebből a Magyarország nevű játékból. Éspedig egy igen ravasz kis csalással.

Ugyebár, megalakult a szépnevű Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA), sosem látott méretekben, 476 médiumot tömörítve, azzal a világos kormányzati célzattal, hogy amit lehet a sajtóból, azt bekebelezze, amit nem lehet, elpusztítsa. Érthető, hogy ennek néhányan nem örülnek, úgymint a maradék, még független, tehát a KESMA-n kívül eső sajtó munkatársai és olvasói, ami azért az olvasókkal együtt nem kis szám (statisztikák szerint a független sajtó orgánumainak száma csökken, azonban olvasottsága folyamatosan növekszik, amit az magyaráz, hogy még nem találták fel az olvasható kormánysajtót). No, de – mondtam magam is, és még jó néhány tanult kolléga a hír hallatán – nem oda, Buda, ez egy hatalmas sajtókartell, ehhez lehet még pár szava a Gazdasági Versenyhivatalnak is, a kartellezésre nálunk törvények vannak! Illetve a kartellezés ellen vannak, elvégre az végtelenül káros a gazdasági versenyre, mely elvileg rendszerünk fő motorja.

Törvény, az van, kérem. Éspedig az 1996. évi LVII.-es. Ki is mondja:

„A gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy az állam jogi szabályozással biztosítsa a gazdasági verseny tisztaságát és szabadságát. Ehhez olyan versenyjogi rendelkezések elfogadása szükséges, amelyek tiltják a tisztességes verseny követelményeibe ütköző, illetve a gazdasági versenyt korlátozó piaci magatartást, valamint megakadályozzák a vállalkozásoknak a versenyre hátrányos összefonódását, gondoskodva a szükséges szervezeti és eljárási feltételekről is.

(...)

2. § Tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül - különösen a megrendelők, vevők, igénybevevők és felhasználók (a továbbiakban együtt: üzletfelek), illetve a versenytársak törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően – folytatni.

3. § Tilos valótlan tény állításával vagy híresztelésével, valamint valós tény hamis színben való feltüntetésével, úgyszintén egyéb magatartással a versenytárs jó hírnevét vagy hitelképességét sérteni, illetőleg veszélyeztetni.”

Akkor tán még sincs nagy baj, kérem, ezt csak nem lehet semmibe venni.

Nem a fenét.

Tegnap a kormányzat átvágta a gordiuszi csomót. A következő közleményt adták ki:

„2018. december 5., szerda 17:59

A Kormányzati Tájékoztatási Központ közleménye

Budapest, 2018. december 5., szerda (OS) - A Kormányzati Tájékoztatási Központ közleménye

A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény lehetőséget biztosít a kormány számára, hogy rendeletével közérdekből nemzetstratégiainak minősítsen egyes vállalati összefonódásokat. A kormány eddig 21 alkalommal hozott ilyen döntést. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt érintő fúzió nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánítása tehát nem egyedi eset, ez a huszonkettedik ilyen természetű döntés. A kormány mai határozatának kiemelt indoka, hogy közérdek fűződik Magyarországon a print és nyomtatott médiakultúra megmentéséhez és a helyi, különösen a megyei nyilvánosság fórumainak hosszú távú megmaradásához. Ezt a célt tűzte ki Alapító Okiratában az Alapítvány és külön támogatandó, hogy ezt nem profitszerzési célzattal, hanem nonprofit alapon kívánja megvalósítani.

Kormányzati Tájékoztatási Központ”

Micsoda? Ezt meg lehet tenni? Hát akkor vagy át kell írni a kartelltörvényt, hogy a valós állapotokat tükrözze, körülbelül olyanformán, hogy „Magyarországon tilos a tisztességtelen piaci magatartás, kivéve azokat, akiknek szabad, de főleg a kormányt”, vagy tessék átvinni a legközelebbi kisdedóvóba, mert törvénynek hajítófát sem ér, de serdületlen gyermekek délutáni altatására még alkalmatos volna. Elő azzal az 1996. évi LVII-es törvénnyel, mit ír?

Hm. Azt, hogy:

„24/A. § A Kormány a vállalkozások összefonódását közérdekből – így különösen a munkahelyek megőrzése, az ellátás biztonsága érdekében – nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítheti. Az ilyen összefonódást nem kell a Gazdasági Versenyhivatalnak a 24. § szerint bejelenteni.

97. § Felhatalmazást kap a Kormány, hogy a vállalkozások összefonódását rendelettel közérdekből nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítse.”

Akkor pedig van ilyen, még változtatni sem kell a meglévő törvényen, csak hát ki gondolta volna, hogy létezik „nemzetstratégiai” szempont is? Annak idején a Szabadság téri öntvényt nevezték „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű” ügynek, máig gondolkodom rajta időnként, hogy miért, talán a felhasznált bronz és építőanyag mennyisége vagy még inkább az ablakon kidobott összeg nagysága okából.

De egyáltalán, mi az a nemzetstratégia?

Jogi meghatározása nincs, márpedig amit nem határoztak meg jogi szempontból szabatosan, arra hivatkozni sem lehet. Jogász ismerőshöz fordultam: mi a teendő ebben az esetben? Ugyanis nézetem szerint esetünkben mindegy, hogy a kormány a nemzetstratégiára, az ópiumháborúkra, avagy a tibeti jetire hivatkozik, jogilag mindhárom meghatározatlan. Kaptam is pontos és szabatos választ, mert jogász ismerősöm derék, lelkiismeretes ember. Ez esetben a nemzetstratégiát mint általános értelemben használt szót kell tekinteni, aminek ha nem egyértelmű a jelentése akkor elő kell venni a magyar nyelv értelmező kéziszótárát vagy ha nincs benne akkor az MTA-tól kell kérni a fogalom értelmezését.

Világos beszéd. Elő az Értelmező Szótárral, de a legnagyobbal!

Abban sincs benne a „nemzetstratégia” szó.

Nem tehetek más, tisztelt Magyar Tudományos Akadémia, e helyen, a sajtó nyilvánosságát kihasználva kérem önöket, hogy segítsenek ki engem is, ám közvetve a kormányt is, és határozzák már meg szabatosan és érthetően a nemzetstratégia fogalmát.

Ugyanis itt holtpontra jutottunk: ez a fogalom a jog előtt ismeretlen, a köznyelvben nem egyértelmű, tulajdonképpen bármit jelenthet.

Tény, hogy létezik Nemzetstratégiai Kutatóintézet, ott veszi fel a pénzeket a Szász Jenő, ez az intézmény legfőbb és alapvető célja, azonban attól, hogy kutatják, még nem biztos, hogy létezik is a fogalom, hiszen, ha belegondolunk, Kína egész kutatóintézetet tart fent a jetik kutatására, évtizedek óta, és azok sincsenek.

Nekem gyanús, hogy a „nemzetstratégia” nem is a politikai tudományok tárgykörébe tartozik, hanem sokkal inkább a fekete mágiáéba, ez egy varázsszó, amit kimondanak, azonnal sűrű köd támad és minden jogtalan aljasság törvényessé válik a gomolygó homályban. Nekromantákra vall.

Ami a közérdeket illeti, mely a print és nyomtatott médiakultúra megmentéséhez fűződik (mi a különbség a print és a nyomtatott között? Az, hogy a print angolul van?), azt magam sem vitatom. Bizony, nagyon komoly veszély fenyegeti a magyar médiakultúrát, különösen a nyomtatottat: a kormánymédia befolyása, sőt, nevesíteni is tudom: úgy hívják ezt a veszélyt, hogy Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány.

Ez ellen védekezni közérdekű volna, már tegnap is késő volt.

Azt szintén nem vitatom, hogy a KESMA esetében szó sincsen profitszerzésről, ugyanis a kiadványai már most veszteségesek, amennyiben monopolhelyzetbe fognak kerülni, még olvashatatlanabbak lesznek (hiszen nem lesznek versenyhelyzetben), így akkor is kidobott pénz lesz minden rájuk áldozott fillér, ha csak ők fognak szerepelni a sajtópiacon. Bevételről az ő esetükben csak állami dotáció és hozzájuk irányított hirdetések formájában lehet beszélni. Ugyanis a nyomtatott sajtó nem tej vagy kenyér, amit mindenképpen megvesznek az emberek, akkor is, ha rossz minőségű, amennyiben nincs jobb – újságot csak akkor vesznek, ha érdemes. Ezt a szakmai szintet azonban a KESMA kiadványai sem nem képesek, sem nem akarják elérni, tulajdonképpen olyan jogi szabályozás kéne vonatkozzon rájuk, mint az élelmiszerhamisítókra, amennyiben az információt közszükségleti cikknek minősítjük.

Hát kérem, sok szeretettel várom postafordultával a Magyar Tudományos Akadémia meghatározását a nemzetstratégia fogalmáról, addig sokat nem tehetünk. Igaz, akkor sem: de legalább tudni fogjuk, minek a nevében pusztítják el a magyar sajtót.

Addig is maradtam tisztelettel és üdvözlöm a nemzetstratégákat az ólomkatonáikkal együtt.

Szele Tamás

Hát kérem, emlékév lesz jövőre, imádunk emlékéveket rendezni, soha, egy sem sikerül közülük, többnyire méltatlanok is – ez sem lesz kivétel. Nem, ne tessék Ady-emlékévre gondolni, az a kulturális forradalom jegyében elmarad, de talán jobb is, emlékszünk még, hogy a szegény Arany János-évnek is Németh Szilárd volt a fővédnöke, ehhez képest inkább ne is legyen.

Meg hát Adyt most illik szidni, káromolni, ugyanis nem volt katona, és más bajok is voltak vele, neki majd kiosztunk egy másik évet meghalni, neki máskor lesz emlékéve – körülbelül úgy, ahogy Sztálin egy alkalommal egészen komolyan megfenyegette Krupszkaját, hogy ha sokat ugrál, kineveznek valaki mást Lenin özvegyének. De akkor miféle emlékévről beszélünk?

A rendszerváltás emlékévét rendezi meg a Miniszterelnökség, már ki is adták a szervezési feladatokat Kónya Imrének. Kap érte – tíz hónapra - 10 888 138 rénusi forintokat, amivel nézetem szerint egyáltalán nem lesz túlfizetve, ugyanis ennél hálátlanabb feladat ugyan létezik Magyarországon, de kevés. Éspedig azért hálátlan, mert az emlékév jellegét már felfedi a megbízásában felbukkanó munkaköri leírás: „az Antall József és az 1989-1990. évi rendszerváltás emlékévének ápolásával összefüggő feladatok elvégzésére” kapja a pénzt.

Vagy úgy.

Hát, nekem másik rendszerváltásom volt, de ez nem újdonság. Ötvenhat is pontosan annyi van, ahányan részt vettek benne, arra is mindenki másképp emlékszik, a rendszerváltásból is mindenkinek megvan a sajátja, késhegyig menő vitákat lehet folytatni arról, melyik az igazi – hajlok arra, hogy majdnem mindegyik, ha a szubjektív élmények felől közelítjük meg az eseményeket, azonban, ha az objektív tényeket nézzük, akkor... akkor baj van.

Az a baj, hogy eléggé eltérőek a nézetek azt illetően is, melyek voltak a rendszerváltás fontosabb és kevésbé fontos mozzanatai. Ebből következően lehet olyan rendszerváltást is fabrikálni – mindenfélét figyelmen kívül hagyva – ami a politikai jobboldal és a „nemzeti gondolat” győzelmeként állítja be ezt a korszakot (igen, inkább korszak, mint egy önálló esemény), és lehet olyant is, ami a liberális demokrácia, a szabadelvűség teljes diadalát látja benne, holott egyikről sem volt szó igazán.

Jelen pillanatban úgy tűnik – nincsenek még részletes információink - , hogy a mostani emlékévet Antall József munkásságának akarják szentelni, bár le merném fogadni, lesz benne szó a Nagy Imre-temetésen elhangzott Orbán Viktor-beszédről is. Nehezen hinném, hogy mélyebben elkezdenének foglalkozni azzal a nagyon, nagyon komplex eseménysorozattal, amit a rendszerváltás valóban jelentett, mert hát akkor nagyon kellemetlen dolgok derülnének ki.

Vegyük sorra azokat a mozzanatokat, amelyek egészen biztosan kimaradnak a megemlékezésekből.

Például az egyik rögtön az, hogy a Fidesz neve eredetileg – a Bibó Szakkollégiumban történő megalapításakor – még az lett volna, hogy Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség, csak a vita során ez a javaslat elbukott.

Aztán vegyük figyelembe azt is, hogy a legendás Orbán-beszéd a Hősök terén minden résztvevőt váratlanul ért, ugyanis ellentmondott az előzetes megállapodásoknak – és, ha nagyon tárgyilagosak vagyunk, semmi valós haszna nem is volt, kivéve, hogy egy ország ismerte meg ebből az alkalomból a szónok nevét. Nem kergetett ki Orbán Viktor senkit azzal a pár mondattal, legfeljebb a szervezőket, a béketűrésükből. Viszont egy csapásra megnőtt az ismertségi indexe.

Aztán, ha már itt tartunk, hogy is volt azzal a Soros-féle támogatással? Mennyit adott a Fidesznek a mostanság sokféleképpen nevezett mecénás? (Adott az szinte mindenkinek, szidom is a naivitásomat, hogy én sosem kértem, így nem is kaptam, kaphattam volna pedig... ahol mindenki inkasszált, nekem is jutott volna). De most lássuk csak a Fideszt érintő támogatásokat. (https://mno.hu/belfold/rengeteg-penzt-kapott-sorostol-a-fidesz-es-szemelyesen-orban-2394655)

„A Rajk- és a Bibó-szakkollégium, melyekből a Fidesz is kinőtt, összesen 11,8 millió forintot kapott a 80-as évek végén, ami mai értéken számolva nagyjából 231 millió lenne.

A Fidesz maga (még nem pártként) közel 4 millióhoz jutott a Soros Alapítványtól, ami mai értéken majdnem 125 millió. Ebből jutott az országos hálózat kiépítésére is, irodákra, irodaszerekre, berendezésre.

Orbán Viktor 88 áprilisától a Soros Alapítvány támogatásából alapított Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa volt, ’89 augusztusában azt nyilatkozta a HVG-nek, hogy 10 ezer forintos ösztöndíjat kap havonta közvetlenül az alapítványtól és még 5-10 ezret a szintén Soros-pénzből alapított Századvég című folyóirat szerkesztéséért. Ha összesen 20 ezerrel számolunk, az ma 310 ezer forint lenne.

1989 szeptemberében Orbán Viktor Soros-ösztöndíjasként Oxfordba utazott, ahol a Pembroke College-ben kutatási témája „a civil társadalom eszméje az európai politikai filozófiában” volt.

Deutsch Tamás szintén Sorosnak köszönhetően járt egy Magyarországon és Angliában működő menedzseriskolába, valamint a University of Tennessee-n.

Kövér László is az alapítvány támogatásával kutatta a közép-európai társadalmi mozgalmakat.

Németh Zsolt és Szájer József Oxfordban tanult.

Schmidt Mária két társával együtt összesen 1,35 milliót, mai értéken több mint 30 millió forintot kapott egy kutatásra. Egy jeruzsálemi konferenciaútját is az alapítvány fizette, majd az Indiana Universityn is tanulhatott.

Kósa Lajos 250 dollárért vehetett részt ’88-ban a dubrovniki nyári egyetemen, ezekből a kurzusokból nőtt ki később a CEU maga.

Fellegi Tamás mai értéken számítva 2,5 milliót kapott arra, hogy a Connecticuti Egyetemen PhD-zzen.

Bába Iván, a második Orbán-kormány külügyi államtitkára mai értéken 3 millióból kutatott, majd ő lett a Kelet-Európa Kutatócsoport vezetője.

Hörcsik Richárd, a Fidesz korábbi frakcióvezető-helyettese ’87 és ’89 között havi 5 ezer forintos (ma nagyjából 105 ezer lenne) ösztöndíjban részesült.

Cséfalvay Zoltán harmadmagával végzett palóckutatást, és portugál konferenciára is utazott, összesen – mai értéken – 4 millióból.

Soros-ösztöndíjas volt a lex CEU-t államfőként szignózó Áder János is, de a támogatás mértéke nem ismert.

Habony Árpád a Soros Alapítvány által hétmillióval megtámogatott könyv- és papírrestaurátor-képzésre járt.

Nem apanázst kapott, hanem közvetlenül a szervezetnek (a Soros-alapítványnak) dolgozott Mikola István, Stumpf István, Sólyom László, Jeszenszky Géza, Chikán Attila.” (Magyar Nemzet)

Legyünk igazságosak: ha fellapozzuk a Soros Alapítvány 1989-es évkönyvét, még meglepőbb támogatásokat találunk. Kapott pénzt vagy fénymásolót – az volt akkoriban a politikai mozgalmak Szent Grálja, akinek volt fénymásolója, az alapíthatott rá pártot, akinek csak hívei voltak, mehetett jeget aszalni – a Baloldali Alternatív Egyesüléstől kezdve a Beszélőig, a Duna Körön és a Kalevala Baráti Körön át a Magyar Demokrata Fórum Környezetvédelmi Bizottságáig és a Republikánus Körig mindenki, aki csak élt és mozgott. (http://kka.hu/_soros/Soros_evkonyvek.nsf/11fcbf9d3d07fd42c1256d3600346085/8d7134cb58f79289c1256d8c00332159?OpenDocument)

Lefogadom, azzal sem fognak széles körben dicsekedni, hogy a négyigenes népszavazás a Fidesz és az SZDSZ közös győzelme volt, ahogy akkoriban annyi, de annyi más eredmény is közösen született: kéz a kézben járt a két szervezet jó ideig. Aztán elengedték egymást, de nagyon ám.

Egyáltalán: ha elkezdünk részletesebben visszaemlékezni erre a periódusra, fellapozzuk az annaleseket, arra lehetünk figyelmesek, hogy majdnem minden második felbukkanó név most kínos a Fidesznek. Most már nehezen vagy szinte sehogyan sem vállalható, ahogy a politikai akciók jelentős része sem – már bocsánat, de mit szólna a mai Deutsch Tamás, a néppárti uniós képviselő ahhoz a hosszú hajú sráchoz, aki elment egy szomszédos országba, konkrétan az akkor még létező Csehszlovákiába bocsánatot kérni a magyar állam ellenük elkövetett bűnéért, vagyis az 1968-as bevonulásért?

És mit szólna hozzá a mai kormánymédia?

Körülbelül azt, amit az akkori szólt. Esetleg követelnék kiengedése helyett (mert letartóztatták volt, éhségsztrájkoltunk is miatta) példás megbüntetését a magyar nemzet megsértése okából. Lenne belőle olyan hazaáruló, mint akármelyikünkből.

Az akkori politikai élet sem volt különb a mainál – harminc éve a jól értesült és befolyásos körök még reformkommunizmusról beszélgettek a pacalpörkölt és a fröccs mellett, és azt találgatták, Szűrös lesz-e Grósz Károly utódja, vagy inkább Pozsgay, komoly viták zajlottak a reformkörökben, aztán egyik sem lett – a mai jól értesültek is hasonlóképp látnak a jövőbe.

Szóval, ha lenne egy valódi emlékéve a rendszerváltásnak, sok minden eszünkbe jutna, például a kort teljesen átható liberális szellem, a Szabadság leírhatatlan íze mindenben – nem voltunk ugyan szabadok, de éreztük, mi az – a feltáruló, végtelennek tűnő lehetőségek, az átvitatkozott (és, valljuk meg: átvedelt) éjszakák, a lányok, az alternatív rockzene, a Commodore 64 és az ügyeskedések, egyáltalán: az, hogy fiatalok voltunk.

És mindenekfölött: volt remény egy jobb, élhetőbb világra.

Most már nem vagyunk fiatalok és remény a sifonérban is alig akad.

Nyilván, valódi emlékévről szó sem lehet. Nagyon kínos lenne egy őszinte visszaemlékezés a most regnálóknak. El fogják ezt is tolni, ahogy az 1956-os emlékévet is.

De mi nem felejtünk.

Jó kis korszak volt az, emberek. Nagy idők tanúi vagyunk.

A nagy időknek rövidesen szükségük is lesz tanúkra, ha így mennek tovább a dolgok.

A főtárgyaláson.

Szele Tamás

Terjed egy vicc a Facebookon – hogyne terjedne, én terjesztem, tőlem is származik – arról, hogy miért jött Chuck Norris Magyarországra. Beállítani a napkeltét? Átlépni a fénysebességet? Nem, van, ami ennél is nagyobb kihívás: beiratkozni a CEU 2019-es képzésére. Genderszakra. Ahhoz képest, milyen jól hangzik, kár, hogy nem igaz.

Sőt, inkább az ellenkezője igaz.

A miniszterelnökkel forgatott kínos videója kapcsán is sokan jegyezték meg, hogy milyen csúnyán kihasználja a színészt a politika, biztosan nem tudja, kivel ült egy kocsiba – dehogynem tudta ő. Az pedig csak nagyon kevesekben merült fel, hogy mi tulajdonképpen egy kampányvideót láttunk. Nem merült fel, mert erősen amerikai típusú kampány az, amiben filmszínészek ölelkeznek politikusokkal.

Mondjuk a filmecskéért külön köszönetét fogja kifejezni valamilyen formában a Terrorista Internacionálé is, mert a TEK munkatársai közül zavarba ejtően sokakat mutat maszk nélkül, és gyakorlatilag ezzel – a technika mai állása szerint – szó szerint kiszolgáltatta őket bármelyik és akármelyik rosszfiúnak, de hát a rendvédelem egy dolog, a politika más dolog. Azt azért nem hinném, hogy a mozgóképen egy színitanoda növendékeit láttuk volna, tehát nem volt szép kiadni a rendszer őrzőit – de amit kell, azt kell.

Szögezzük le, mielőtt bárki reklamál: Norris elvileg a Baptista Szeretetszolgálat meghívására érkezett Magyarországra, mint a Cipősdoboz jótékonysági akció arca.

Az akciónak lehet arca, de a magyar miniszterelnöknek vajon mije?

Ne találgassanak, kérem: támogatója. Kevesen tudják, mert nem is lényeges Norris úr művészi karrierje szempontjából, de Walker, a texasi kopó bizony annyira republikánus, hogy az már túl van a Republikánus Párton és erősen alt-right elkötelezettségnek számít. Legalábbis utóbbi időben részt vett – itt és később is az Átlátszó (https://vilagterkep.atlatszo.hu/2018/12/02/chuck-norris-orban-elott-netanjahunak-is-kampanyolt-steve-bannon-europai-kavarasa-allhat-a-hatterben/?fbclid=IwAR2KR1vlhp61YWof1nWmMSawngJ5rENJ6CbBweY11nzFCfRa2U-JUpTY3iw) információit használjuk – a rosszhírű Steve Bannon hatására több alt-rightot támogató kampányban is.

Steve Bannon?

Bizony ő.

Innentől kezdve Norris már nem is olyan érdekes. A mostanra kegyvesztett Bannon volt ugyanis Donald Trump kampányfőnöke, aki pillanatnyilag, elvesztvén tanácsadói állását a Fehér Házban, egy nagy, nemzetközi alt-right szövetség létrehozásán dolgozik. Ennek az lenne a neve, hogy A Mozgalom, és első célja, hogy megszerezvén a szavazatok minimum harmadát a jövő évi EP-választásokon, megzavarja vagy akár meg is bénítsa az Európai Unió működését.

Megbénítsa? De meg ám. Nem én mondom, a Magyar Idők mondja (https://magyaridok.hu/kulfold/steve-bannon-europaban-is-kiralycsinalo-lenne-3328139/):

„Az uniós intézményekben félelmet, Európa populistának bélyegzett pártjaiban pedig izgalmat váltott ki Steve Bannon bejelentése, miszerint egy Európai Unió megbénítására is alkalmas szervezetet hozott létre.

Steve Bannon és alapítványának – amely a Mozgalom nevet viseli – hosszú távú céljai egyelőre nem ismertek, csak annyi biztos, hogy első győzelmüket a jövő májusi európai parlamenti választások alkalmával szeretnék elérni – méghozzá minél több nacionalista érzelmű szavazó mobilizálásával. A helyiek ösztönzésével az Európai Parlament egy megfelelő méretű euroszkeptikus frakciója jöhet létre ahhoz, hogy akadályozzuk és végső soron ellehetetlenítsük a parlament és a bizottság munkáját, idézte a Reuters az egykori Breitbart-vezért. ” (Magyar Idők)

Hát, ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy szeptember végén Bannon európai körútja során Londonban, Rómában, Prágában és végül Budapesten is járt (bár budapesti látogatását titkolják: egy Reuters-jelentésből tudunk róla, ugyanis útitársa, Petr Bystroň egyszerűen elszólta magát) (https://vilagterkep.atlatszo.hu/2018/09/28/titkolja-a-miniszterelnokseg-targyalt-e-vasarnap-budapesten-orban-viktorral-steve-bannon/), egész érdekes kép tárul elénk. Sok minden a helyére kerül.

Mikor is kezdett kitörni Magyarországon a kulturális forradalom, ami mostanra a CEU tegnapi elüldözésében csúcsosodott ki? (Egyelőre, teszem hozzá, egyelőre, lesz még itt hajdútánc, kérem...)

Júniusban.

Június elsején jelent meg a Magyar Időkben a Billy Elliot című musicalről az a kritika, ami a mostani mozgalmak kezdetét jelenti. Körülbelül akkor jelentette be – talán valamivel később – Bannon a Mozgalom megindítását, de azt azért senki sem gondolhatja, hogy ezt a lépést nem előzték meg hónapokig tartó tárgyalások, egyeztetések.

Nyilván a magyar „kulturális forradalom” is része a Mozgalom Unió-ellenes kampányának, és az is érthetővé válik ily módon, hogy miért annyira agresszív, annyira gyors és olyan meglepő számunkra. Azért, mert a módszerei nem pusztán szokatlanok mifelénk, de egyenesen amerikaiak.

Ha így nézzük, Bannon az új Finkelstein, átvette a negatív kampányok időközben elhunyt gurujának a szerepét a Fidesznél, de ez nem egyszerű szerepcsere, nem arról van szó, hogy a magyar kormánypárt felvett a régi tanácsadója helyére egy újat, ennyiért vagy épp amannyiért: Finkelstein, habár velejéig gonosz, rosszindulatú ember volt, mégis pénzért dolgozott, és a megrendelői hasznára.

Bannon szintén pénzért dolgozik, de a maga hasznára.

Illetve a nemzetközi alt-right mozgalom, egy nacionalista Internacionálé hasznára, amit lényegében véve ő vezet (korábban ezt a posztot Alekszandr Dugin orosz filozófus célozta meg, de nem járt sikerrel).

Tehát elmondhatjuk, hogy Bannon egy szörny-szövetség kovácsa, aminek célja az Európai Unió gyengítése vagy megbénítása, hogy aztán a helyén erős nacionalista nemzetállamok létesüljenek, laza szövetségben, de nagy autonómiát élvezve.

Kiskirályok, választófejedelmek Európája, az orosz és az amerikai nagyhatalmi törekvések árnyékában.

És ennek a tervnek a kicsiny, talán nem is túl lényeges része a CEU elüldözése, a magyar kultúra sárba tiprása, a magyar belpolitika végletesen durva fordulata - minden ezt a célt szolgálja.

Erre kellett az a kis autókázás is Chuck Norris mesterrel: az is a kampány része volt.

Kérem: minden a jövő évi EP-választásokról szól.

Úgy tessenek majd szavazni.

Most tényleg az Unió sorsáról lesz szó.

Meg arról, hogy rabok legyünk vagy szabadok.

Válasszatok.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, én nem erről akartam írni. Nem Mexikóról, mely különben igen szép ország és éghajlata is számottevő, hanem arról, miképpen lépett Steve Bannon Finkelstein örökébe a magyar kormánynál. De ember tervez, Isten végez, mikor már ötödjére hivatkoztak rám az ismerőseim a mexikói ügyben, beláttam, el kell magyaráznom még egyszer, miről van szó.

Nem, mintha ne magyaráznám már évek óta, számát sem tudom, mennyiszer világítottam én rá erre a kérdésre: olyan sokszor, hogy akadt olvasó, aki homályosan emlékezett is rá, hogy beszéltem én erről valamit, valamikor (és hozzám fordult, hogy keressem ki neki), márpedig a magyar sajtóban ha már ennyit is megjegyeznek az emberek, az felér egy ezer éves maja sztélével, az már ércnél maradandóbb, azt már mindenki el fogja olvasni – ha éppen pont abban az őserdőben jár, ahol a sztélé van. Meg, ha ismeri a maja írást.

Különben pedig én nem is Mexikóról írtam, hanem egy csomó más országról, de most éppen pont Mexikóra érvényes a dolog.

Szóval az a helyzet, hogy kísértet járja be a magyar közösségi oldalakat és a sajtót, Juarez kísértete. Illetve a földrengésben megsérült templomoké. De lássuk a hírt (https://444.hu/2018/11/30/ketmilliard-forinttal-tamogatja-a-kormany-ket-mexikoi-templom-felujitasat):

„Több mint kétmilliárd forinttal támogatja a magyar kormány két mexikói templom felújítását. Az 1632/2018 (XI. 29.) kormányhatározat szerint a kormány 2019-ben 885554868 forinttal, 2020-ban 1145368657 forinttal támogatja a tepoztlani kolostortemplom, illetve a mexikóvárosi Juaerez negyedben levő Jézus Szíve Templom felújítását.” (444)

Utánanéztem, a Magyar Közlönyben valóban megjelent ez a határozat, tehát a hír igaz.

A hír ebben a formában igaz és ebben a formában egyáltalán nem igaz, mint majd látni fogjuk, de előbb azt nézzük meg, milyen reakciót váltott ki, mit szól hozzá a közönség, az ezerfejű Cézár?

Az ezerfejű Cézár lefelé fordítja hüvelykujját, azt rikoltja, „recipe ferrum, fogadd a vasat” és vért akar látni – kérem, a közönség ilyen, mindig is ilyen volt. Békés nyugdíjasok követelnek minimum akasztást a templomfelújítás miatt, nagymamák ordítanak hazaárulót kötögetés közben, nagypapák leplezik le a klerikális mételyt pipájukat letéve egy pillanatra. A közönség azon műveltebb része, mely már látott westernfilmet és emlékszik a Hobo Blues Band magyar nyelvű Hey Joe-jának arra a sorára, hogy „Mexikó felé, ó dél felé, a szabadság felé” biztosan tudja is, hogy „azért támogatjuk Mexikót, mert velük nincs kiadatási egyezményünk, a kormány majd oda menekül”.

És mindenki egyként utálja a gonosz, haszonleső mexikóiakat, akik rajtunk élősködnek. Ha élne Davy Crockett, most kapna háromezer mosómedve-sapkát a magyar közönségtől (de azért senki sem menne el vele meghalni az Alamóért).

Kérem, ne kívánják, hogy én itt, e hajnali órán felsoroljam maguknak, a bolygó 193 független államából, 4 társult országából és 8 de facto országából hánnyal nincs Magyarországnak kiadatási egyezménye, tessék nekem elhinni becsületszóra, hogy a nagy többségükkel nincs. Különben tetszettek ezt mondogatni Azerbajdzsánról is, Türkmenisztánról is, mivel egy jövőbéli, feltételezett eseményre hivatkozik ez az érv, nem tekinthető reálisnak – arról már nem is szólva, hogy ezek a menekülési útvonalak a földgolyó másik felére igen veszélyesek volnának, ha egyszer valaha magyar kormánynak menekülnie kéne, valódi esélye maximum arra lenne, hogy valamelyik szomszédos országba eljut. Aztán, hogy ott mi lesz vele, a helyi reálpolitikusok kezében, arra jó példa Nagy Imre vagy korábban Kossuth esete, szóval magyar kormány jobban teszi, ha nem menekül, mert jól még egy se járt, amelyik megpróbálta.

Persze, nem akarom én ezt a rablóbandát sem Kossuth Lajoshoz, sem Nagy Imréhez hasonlítani, szögezzük le a biztonság kedvéért.

De hát akkor miről van itt szó? Miért Mexikó?

Hölgyeim, uraim, sikkasztásról van szó, méghozzá nem is bonyolultról.

Egy vörös cent nem sok, annyi sem jut el Juarezbe, hát mit tetszik képzelni?

Ahogy nem jutott el Vietnamba, Indonéziába vagy a Fülöp-szigetekre sem (pedig Duterte előbb kérte, majd követelte) a beígért magyar beruházás. Az csak a budapesti költségvetésig jutott el, mint tétel, abba bekerült, ott szerepel is, maga a pénz el sem mozdult a mi kis fővárosunkból, maximum gazdát cserélt. A vietnami esetet elemeztem volt részletesen is (http://huppa.hu/szele-tamas-good-morning-vietnam/), a Fülöp-szigetekét szintén (http://huppa.hu/szele-tamas-hermeneutika-az-obolben/), sőt, van nekünk keretszerződésünk Iránnal is 25 megawattos reaktorok építésére, az sem mozdult soha egy tapodtat sem a holtpontról, csak a beruházás ára, az mozog. A reális térből mozog, egy párhuzamos világba, ahol már senki sem látja, oda...

Szóval, itt az játszódik le, hogy Szíjjártó elmegy egy távoli országba, nem túl szívesen látott vendégnek, Megy, nem érdekli, hívták-e. Tárgyal, rendszerint a nagy büdös semmiről, majd köt egy keretszerződést, melynek három eleme mindig kötelező: pár száz diák fogadása, anyagi segítség nyújtása és vízügyi együttműködés. A diákokat épp fogadjuk is, de nem ingyen, hanem tandíjért, már ha jönnek egyáltalán, szóval ez semmit sem jelent, az anyagi segítséget aláírjuk, de nem utaljuk, a vízügyi együttműködési szerződések meg csodálatosak. Kötöttünk már ilyent Indonéziával, akik kicsit jobban érthetnek nálunk a vízhez, kötöttünk Sandokan honával, Malajziával, Vietnammal, de kötöttünk Mongóliával is, melynek jelentős részén a víz, mint jelenség, alig ismert. Ezeken a szerződéseken időről időre felháborodik a sajtó, aztán rendre nem lesz belőlük semmi. Még jó: elképzelem, ahogy Kínát és Velencét próbáljuk vízgazdálkodásra tanítani. Esetleg elbontjuk a Jangce gátjait, mert lehetnének jobb helyen is.

Szóval, nem egyéb ez írott malasztnál, vagy még annyi sem.

Akkor miért háborodunk fel?

Ha a mérhetetlen sikkasztások miatt tennénk – hiszen a szerződésekben szereplő összegek valóban eltűnnek – megérteném. Ennyit lopni büntetlenül tényleg nem lehet(ne). De nem az a bajunk: hanem az, hogy külföldiekre költik.

Dehogy költik rájuk: csak azt mondják nekünk.

Kérem, ha Budapesten elindul egy állami beruházás, akkor jó eséllyel minden tapasztaltabb ember tudja, mennyit fognak belőle elsikkasztani, mennyivel lépik túl az előirányzott keretet, és mennyit fog késni az átadás. Ahogyan azt is tudjuk, hogy egy stadion egyenlő tízmilliárd forint, ez már mértékegység, mint az ógörögöknél, csak azok távolságot mértek stadionban, mi kiadást.

De ha ezt ilyen jól tudjuk, ha látjuk, hogy ez a rezsim itthon mindent ellop, ami nincs kellőképpen lebetonozva és/vagy odahegesztve, honnan vesszük, hogy mikor átlépi a magyar határt, megszállja őket a Szentlélek és hirtelen minden vörös centet arra költenek, amit ígértek?

Nem lenne különös, meglepő és abszurd?

Dehogynem. Hihetetlen is volna.

Szóval hagyjuk csak a hivatalos adatokat, költségvetési tételeket és legfőképpen hagyjuk a külföldiek elleni gyűlölködést, rendszerint nem látnak azok egy vasat sem ezekből a pénzekből, vagy maximum a tíz százalékát, azt is csak a látszat kedvéért. És ha nagyon muszáj mutatni nekik valamit.

Abban a pillanatban elhiszem, hogy ezeket a pénzeket rájuk költötték, amint bejárhatom a költségvetés szerint már kétszer megépített Can Tho-i kórházat, melynek most is csak az alapköve van meg, de az legalább a Mekong deltájában.

Ne a mexikóiakat, vietnamiakat, indonézeket, filippinókat, azerieket, türkméneket tessenek utálni és ne is a szomszédainkat. Nem ők lopnak.

Hanem a kormány és gazdasági környezete.

Ja, hogy a kormány mást mond?

Tessék mondani, ha belügyekben nem hisznek nekik, külügyekben miért teszik?

Maguk hisznek a tolvajok szavának?

Ha igen: akkor nem szóltam.

Különben meg, az a jó, hogy most csak kétmilliárdot akartak lenyúlni.

Azért van szó csak két egyházi épületről.

Ha majd több kell nekik, papíron vállalják Chichen Itza és Uxmal maja romvárosok restaurációját is.

És ott sem történik majd semmi.

Szele Tamás

Tulajdonképpen nincs itt semmi látnivaló. Tulajdonképpen annyiról van szó csupán, hogy Demeter Márta országgyűlési képviselő kérdezett valamit, amire Benkő Tibor honvédelmi miniszter pontos választ is adott az első adandó alkalommal. Tulajdonképpen normális időkben nem volna ebben semmi különös. Ha azonban valaki ezeket a mostani időket normálisnak találja, sürgősen forduljon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez.

De hát mit kérdezett Demeter Márta? Annyit, hogy:

„Tényleg a Honvédség Airbus A-319-esével utazott a miniszterelnök Milánóba?”

A honvédelmi miniszter meg emígyen válaszolt:

„Tájékoztatom, hogy Miniszterelnök úr a jelölt napon a Magyar Honvédség Airbus A-319-es repülőgépével utazott.”

Mármint a milánói Scalába, Kurtág György operájának bemutatójára.

Mármost ez a párbeszéd végül is rendben van, kérdés megvolt, válasz megvolt, és megtudtuk azt, amit már úgyis tudtunk, tessék oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Lehet ugyan szörnyülködni, hogy a miniszterelnök honvédségi csapatszállítóval tesz kiruccanásokat, ráadásul ezek az A-319-esek körülbelül annyira csapatszállítók, mint amennyire egy autóbusz, tehát épp vihetnek csapatot is, de azért nem erre tervezték őket, mondom, sok baja van a történetnek, de azokat szorgos kollégáim már mind említették volt a magyar sajtó különb-különbféle berkeiben.

Amióta létezik katonai repülés, és túlnőtte az Etrich Taube meg a Sopwith Camel méreteit, mindig használták törvényesen vagy törvénytelenül magáncélokra is, esetünkben Benkő honvédelmi miniszter pontosan meg is indokolta, hogy az egyes védett személyek állami légijárművel történő szállításáról szóló 47/2005. (HK 10) HM-BM-GKM-KüM–MeHVM együttes utasítás alapján került sor az akcióra, tehát törvényes volt.

És így Orbán Viktor elmondhatja a Hyppolit Schneider Mátyásával, hogy aznap „este minden körülmények között ott voltam az Operában”.

De nekem az a gyanúm, hogy voltak ennek az útnak igenis honvédelmi céljai is.

Lehet, hogy nem a Honvédség álcázza a miniszterelnököt, hanem a miniszterelnök a Honvédséget.

Elképzelek egy párbeszédet a Honvéd Vezérkar szigorúan titkos haditanácsán.

Hát így kerülhetett a magyar kormányfő arra a gépre, tetszik látni, nem is akart ő operába menni, csak a haza iránti kötelesség vitte Milánó légterébe.

Birtokunkba került a repülőút rádióforgalmazásának egy részlete is, ez még jobban megvilágítja, mekkora áldozatot hozott Orbán Viktor a honvédelem oltárán.

Hát így történt, kérem. Nem kéjutazás volt, hanem titkos felderítő akció, melynek további részleteiről senki sem beszélhet.

Csak mi értettük félre.

Sopánkodunk, ahelyett hogy kitüntetést követelnénk a vakmerő légifelderítőnek.

Szele Tamás

Kérem, az elmúlt napokban főként a sajtóval és annak ügyeivel foglalkoztam volt, aminek az az oka, hogy ha az embert éppen akasztani viszik, ritkán szokott a várható eseményekre víg dudaszóval és kanásztánccal készülni, ha pedig mégis, nem őszinte jókedvéből teszi. No, de közben megint elöntötte kis hazánkat Schmidt Mária, mint elemi csapás.

A hölgy ugyanis megnyerte az első, majd a második, mi több a harmadik világháborút is, minden segítség nélkül, egyedül a kupolában, védőháló nélkül, pusztán a szájával. Attrakció, kérem, világszám. És nem szakadt be a képernyő, mikor a Hír TV-n osztotta nekünk bölcselmeit, disznók elé öntvén az igazgyöngyöt. De lássuk, mit is mondott pontosan, ugyanis a legtöbb hírforrás elmulasztja idézni, illetve inkább csak a videót teszi közzé – meg is értem őket, a szöveg majdnem értelmezhetetlen.

„A nyugati világ ereje, legitimációja, önbizalma, magatartása, mellyel számunkra diktál, az abból fakad, hogy kétszeres győztesei a világháborúknak, hiszen megnyerték az első világháborút, megnyerték a második világháborút, sőt a harmadik világháborút is a győztes oldalon fejezték be. Hogy ki nyerte meg az első világháborút, hogy ki nyerte meg a második világháborút, az egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt tanultuk, vagy ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek.”

Mondta mindezt abból az alkalomból, hogy stúdióbeszélgetésre hívták, az első világháborút bemutató kiállítás megnyitása alkalmából, mely a Várkert Bazárban látható. azért nem a Városligetben, mert ha ott lenne, minden látogatónak Barocaldi jutna róla eszébe – mármint a cirkuszigazgató és az ő intézménye. A tárlat, mint olyan, nem bővelkedik történelmi hitelességű műtárgyakban és a klasszikus értelemben vett szépséget is nélkülözi, mégis ajánlható a közönség erősebb idegzetű részének, ugyanis a Falun Dafa szerint preparált és darabokra metszett kínai politikai foglyok bemutatása óta – melyet Body kiállítás néven láthatott, akinek volt hozzá gyomra – Budapesten fájón nélkülöztük az olyan sokkoló látványt három dimenzióban, aminek sem művészi, sem tudományos értéke nincs. Aki ezt kedveli, annak csak ajánlhatunk egy sétát a Várkert Bazár kies, enyhén omladozó falai közé, hiába, már több hónap is eltelt az épület legutolsó átadása óta, és az idő vasfoga kíméletlen, kikezdi az ércnél maradandóbbat is, hát még az építőipari kivitelezők munkáját...

No, de mi van ezekkel a világháborúkkal?

Ezekkel az van, hogy az elsőt az Antant nyerte, a másodikat a Szövetségesek, a harmadikat meg senki, mert nem volt. Az elsőből valóban következett a második, és egyáltalán nem kötelező örülni az első világháború kimenetelének, Mária asszony el van maradva sok brosúrával: maga Károlyi Mihály sem örült a dolognak, elannyira nem, hogy belőle szakadt ki a békeszerződés első verziójának feltételei láttán a „Nem. Nem. Soha.” mondat, mindenesetre ez a három szó 1918 decemberében már ott volt a Károlyi-kormány által felállított Országos Propaganda Bizottság plakátjain. Hogy aztán ezt Horthyék a szerző neve, engedélye és jogdíj fizetése nélkül magukévá tették, és kenőcsként használták, mármint nyakra és főre, az éppúgy történelmi tény, mint az, hogy az első világháborút akkor is elvesztettük, ha ez nem tetszik. Kár eltagadni.

További részletekre – személyes érintettség okából – nem, azaz nem térnék ki.

A másodikkal még kacifántosabb a helyzet, azt kifejezetten nem lett volna jó megnyerni, de speciel nem is sikerült – meg nem is lehetett volna, melynek ezer és egy oka volt, de faktum, hogy abban sem a tengelyhatalmaké lett a babér. Azonban a Nyugat „ ereje, legitimációja, önbizalma, magatartása” nem ezekből a régi katonai győzelmekből fakad.

Hanem abból ez egyszerű tényből, hogy – amennyiben eltekintünk a kormánymédia álhíreitől, melyek Nyugat-Európa mostani rothadását mutatják be és melyeket akármikor vállalhatna az 1951-es Szabad Nép is, sőt, van egy olyan érzésem, hogy abból is ollózzák őket – a nyugati társadalom és gazdaság működik.

És nem azért működik, mert pont Nyugaton fekszenek ezek az országok, hanem azért, mert nem zsarnokságra épül a rendszerük. Mikor arrafelé diktatúrákkal kísérleteztek, nem működött. A német gazdaság Hitler idejében minden látszólagos hatékonyság ellenére is egy rémálom volt, Mussolini olasz gazdasága még annál is rosszabb.

Jót csinálnak, s jól, ebben áll a nagy titok, mi meg kevéssé követjük őket ezen a rögös úton, azt még kevésbé vagyunk hajlandóak bevallani, ha kudarcok érnek minket, és hát győzelmek meg nem nagyon születnek mostanság, szóval vagy hallgatunk vagy hazudozunk. Harmadik lehetőség, mármint hogy nagy magyar sikereket mutassunk be, nem nagyon adódik.

Ez a mostani kijelentés is a hazudozás része: a terrorcirkusz igazgatónője egy ősi sportban indult vele, a felelősséghárításban. Mi sosem tehetünk semmiről, minket mindig elárulnak, kirabolnak, félrevezetnek, de bezzeg ha ezek vagy azok, netán amazok, összefoglalván, a világ többi része és eleme nem volnának, akkor...

Akkor mi lenne?

Megmondom, mi lenne: akkor egymást és magunkat kéne utáljuk a kudarcainkért. Szerencsére az a veszély nem fenyeget, hogy Magyarország, mint önálló és elszigetelt entitás magára marad a Világegyetemben, és még jó, mert ha társadalmi kísérlet keretében ezt megpróbálná valaki, egy év alatt megennénk saját magunkat.

Kenyér nélkül: az sem lenne.

Amit a nagyasszony a harmadik világháborúról mondott, az már a misztika és a titkos tanítások tárgykörébe tartozik: amolyan upanisad lehet, amit csak fehér csuklyás beavatottak szűk köre ért, talán a hidegháborúra gondolhatott, viszont azzal meg baj van: a harmadik világháború épp pénz hiányában maradt el. Mármint Amerikában lett volna rá pénz, a Szovjetunióban fogyott el a fegyverkezési alap, és Gorbacsov ahelyett, hogy ezt diadalnak tüntette volna fel – elvégre megszűnt a pénz, mint fizetőeszköz, ami a megvalósult kommunizmus biztos jele! - belátta, hogy ha nem akar még nagyobb bajt és nyomort, fel kell adnia a játszmát.

Na jó, ez eddig világos. De mit mondott őnagysága?

Azt, hogy nem biztos, ki nyerte meg a világháborúkat.

Hát vegyük az elemi logikát: egy háborúban rendszerint vannak győztesek, vesztesek és semleges felek. A semlegesek ebben az esetben nem játszanak, de ha nem a győztesek nyertek, akkor biza a veszteseknek kellett. Viszont ha a vesztesek diadalmaskodtak és a győztesek vesztettek, az esetben mivel magyarázható a világ és benne Magyarország jelenlegi állapota? Hiszen a schmidti verzió esetén mi egy győztes nagy- de legalábbis középhatalom volnánk, esetleg némi gyarmatokkal is, a Harmadik Birodalom szövetségese, a Japán Császárság kereskedelmi partnere.

Vagy netán egyszerűen a Harmadik Birodalom gyarmata.

Ezt sem tapasztalom, bár eleget mond erről a változatról, hogy nem is tapasztalhatnám, lévén, hogy meg sem születhettem volna.

Ellenben azt tapasztalom, hogy vagyok.

Engem is meglep.

Ez ugyan múlékony tény, de pillanatnyilag mégis tagadhatatlan, főként saját szemszögemből tekintve, és mintegy cáfolja Mária asszony téziseit.

Mármost a rejtelmes utalgatásoknak csak két magyarázata lehet, és könnyen elképzelhető, hogy mindkettő helytálló – egyszerre.

Egyrészt arról lehet szó, hogy a terrorházmesternő annyira belegabalyodott a kormány politikai irányvonalának állandó követésébe, hogy már át sem gondolja, mit mond, elég ha jól hangzik, vagy legalábbis megfelelően – ez részben lehet igaz, de ne feledjük, annak az irányvonalnak az alakításában az ő keze vastagon benne van, tehát nem annyira egy kész főcsapást követ, hanem megnyilvánulásai mostanság válaszok lehetnek a kormányon belüli többi faktor lépéseire. Ez esetben mi, kormányon kívül állók egy olyan játszmát látunk, aminek még a szabályait sem ismerjük, csak egy-egy húzás után mégis elvárják tőlünk a vastapsot, hiába nincs a fociban ászpóker.

Nem értjük, nézzük, még kevésbé értjük, ők meg játsszák és a végén valahogy viszik a pénzt.

Másrészt Schmidt Mária utóbbi időkben történt megszólalásai – ez is, az oktatási rendszerről tett kijelentései is – arra mutatnak, hogy valami kétségbeejtően ostoba összeesküvés-elmélet hívéül szegődött, annak dacára, hogy valamikor ő mégiscsak lediplomázott, voltak önálló kutatásai, de ezeket a tényeket feledni látszik. Valami homályos teória ködlik fel mögötte, alt-righttal, nemzettudattal és szerintem vannak benne mézeskalács huszárok is, mert anélkül és bicskázás nélkül tisztességes búcsú elképzelhetetlen.

Őrjöngő röpte, mondd, hová vezet?

Normális – vagyis demokratikus és racionális – társadalomban egy békés visszavonuláshoz vezetne, legrosszabb esetben egy méregdrága szanatórium nyugalmas falai közé, ahol nagy sétákat lehet tenni a zöldellő kertben.

Jelen helyzetünkben, mikor Magyarországot kevéssé nevezhetem demokratikusnak, racionálisnak vagy főként jogállamnak, egészen egyszerűen megállapíthatatlan, hova vezet Schmidt Mária útja.

Miniszteri széktől a teljes kegyvesztettségig minden elképzelhető.

Kérem, hogy is hívjuk azt a helyet, ahol ekkora bolondságokat lehet beszélni különösebb következmények nélkül?

Igen, hölgyeim és uraim.

Bolondokházának hívjuk.

Vagy mai Magyarországnak.

Harmadik lehetőség nincs.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, ha hiszik, ha nem, haldokolni nem a legkellemesebb érzés. Akkor sem, ha sokadmagunkkal tesszük, a maradék valamirevaló magyar sajtó munkatársaiként, ráadásul körülzárva, egy katlanban, és közben azok, akik a vérünket kívánják, állandóan azt üvöltözik, hogy ők senkit sem bántanak, csak egyensúlyra törekszenek meg értéket közvetítenek.

Értéket, hogyne: tudják maguk, mennyibe kerül ez a médiaháború? Még ha nem is fizikailag állunk tűz alatt (ez kizárólag a Magyar Honvédség jelenlegi állapotával magyarázható), de természetesen milliárdok röpdösnek ki az ablakon az állami költségvetésből, kizárólag azzal a szent céllal, hogy homogenizálják a magyar sajtót, és amely részével ezt nem lehet megtenni, azt semmisítsék meg, bármi áron. Hogy mennyi lesz a számla a végén, még nem tudjuk, de a magyar nyomtatott sajtó üzemi nyereségének körülbelül a felét nyeli be a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, ami vállalkozásnak egész szépen hangzana, ha nem tudnánk, hogy a nyereségnek legalább az ötszörösét kell majd elköltse.

Szóval, ez a helyzet az értékekkel, de fájjon a deficit miatt a Liszkay feje – bár nem fog. Neki nem kötelessége nyereséges sajtót produkálni, az csak a kapitalizmusban van, nálunk már dicsőségesen zajlik az államosítás. Éljen a Párt!

Hanem az megjósolható, és ez úton fel is hívom minden, még független kolléga figyelmét rá, hogy a következő átok-gyilok hadjárat célpontja a hajléktalanok, a kulturális élet, a migránsok, Soros György és terjedelem híján itt nem sorolhatom fel, hogy ki mindenki után – mi leszünk. Mivel pedig már nem vagyunk sokan, talán száz ember, ha nevezheti jelen pillanatban magát Magyarországon független újságírónak (ez a becslés erősen optimista), készüljünk fel, hogy nagyon erős, koncentrált tűz jut majd ránk, egyenként is. Úgy kell majd védekeznünk, mint Dobónak Egerben: elsöprő túlerő ellen, ami szó szerint akár az életünkre is tör (bár esetünkben nem gyilkolnak meg, beérik azzal, ha éhen veszünk), esélytelenül, külső támogatás, felmentő sereg nélkül. De a művelt Nyugat majd nagyon szépeket misézik majd értünk.

Az első sortűz már el is dördült, egyelőre még célzás nélkül, amolyan erődemonstrációként, hogy tudjuk, mire számítsunk, Huth Gergely, a Pesti Srácok topcsi agája eresztette el. Hát lássuk, mit nem beszél ez az efendi!

„A mai napig az egész világsajtóban visszasírt Népszabadság az ’56-os mártírok vérében fogant, a magyar Pravda, amelyben az MSZP az utolsó pillanatig megtartotta a tulajdonrészét, miközben amit lehetett, kiszivattyúztak, kiloptak a szerkesztőség büdzséjéből. A világ és az ország szégyene, hogy ez a lap az első szabad választás után még 26 évig megjelenhetett. A 168 Óra az ellopott rendszerváltás mementója, a Reformmal, a Nap TV-vel és a Kurírral együtt az MSZMP és a kádári belügy jól fizetett pincsikutyáinak lapja, amely jó néhány rádióssal és tévéssel egyetemben pártutasításra ellenzéki szerepet vállalt, nehogy kicsússzon az elvtársak kezéből a modellváltás folyamata. Sajnos a 168 Órát elszomorítóan kevesen vásárolják, mint ahogyan Újlipótváros is egy földrajzilag viszonylag kicsi hely, de egyet se búsuljunk, hiszen Mester Ákos és Drágabolgárúr szelleme és teste tovább él a Klubrádióban, az ATV-n és a Népszavában. A HVG a reformkomcsik pénzügyes elitjének lapja volt és maradt, néhány álbátor (valójában irányított) oknyomozó riportot leszámítva az állami vagyon lenyúlóinak, a rablóprivatizáció nyerteseinek csendestársaként vitte végig az elmúlt harminc évet. Azóta is ebből a kiterjedt kapcsolati tőkéből és vállalati hálózatból tartja fenn magát – egyre harcosabb neobolsevik stílust öltve, egyre kevesebb olvasóval, de dúsgazdagon. Az Index.hu tolvaj társaság, amely a magyar net hőskorának legendás magazinját, az Internettót lenyúló cinkostársak gründolmánya. Ráadásul osztódással szaporodik, hogy nagyobb darabot kaszálhasson a médiabizniszből. Míg a kirajzó Uj Péter és csapata Soros bácsi pénzét zsebre téve alapított szatelit-Jetiportált, addig az Index maradéka megmaradt annak, ami mindig is volt: egy méretes kuplerájnak, amelyben a hazai üzleti és politikai al- és felvilág (pártállástól függetlenül) bármely tehetősebb tagja, továbbá bármely, Magyarországéval ellentétes érdekű kis- és nagyhatalom kijáróembere olyan kényeztetést rendelhet, amelyre csak a pénze futja. Természetesen az Index-szerkesztőség minden tagja pontosan tisztában van a valódi foglalkozásával, ennek ellenére ők rinyálnak a leghangosabban adományokért és ők pucsítanak a legszebben a legminőségibbminőségiújságérásért díjak odaítéléséért.” (Pesti Srácok)

Még szétrágalmazza az RTL Klubot, a 24.hu-t és a sorosbloggereket (gondolom, ez vagyok én, bár Soros Györgytől ötven év alatt nem kaptam egy vasat sem, ellentétben a szerzővel) is.

Tessék?

Huth Gergelyt támogatta Soros György?

Hát, közvetve, de igen. Ő ugyanis egy időben a Duna Kör elnökségi tagja (is) volt, azt meg kimutathatóan dotálta. Lehet, hogy Huth jóval később lett vezetőségi tag, én ezt nem is tagadom, de ha már akkor fűtötte a szent tűz, nem értem, miként léphetett be egyáltalán egy ilyen sorosista szervezetbe, ráadásul miként vállalhatott benne vezető szerepet.

Hát igen, vannak kínos élethelyzetek, Huth efendi: ez például az. Még kínosabb lesz, amikor találkozunk majd mi ketten – és még sokan mások – a bíróságon.

Ugyanis nem tűrhetem a rágalmait, főleg azokat nem, melyek engem érintenek. Azt írja a topcsi aga, miszerint „A 168 Óra az ellopott rendszerváltás mementója, a Reformmal, a Nap TV-vel és a Kurírral együtt az MSZMP és a kádári belügy jól fizetett pincsikutyáinak lapja, amely jó néhány rádióssal és tévéssel egyetemben pártutasításra ellenzéki szerepet vállalt, nehogy kicsússzon az elvtársak kezéből a modellváltás folyamata.”

Ez hiba volt, efendi.

Ugyanis én a Kurírnál voltam rovatvezető, éspedig nyitástól zárásig (bár nyilván nem rovatvezetőként kezdtem), és itt szólítom fel arra, hogy vagy helyesbítse minősíthetetlen és a valóságnak távolról sem megfelelő állításait, vagy nagyon sürgősen hívja fel az ügyvédjét. Szüksége lesz rá.

Annyira nem voltam sem én, sem más kollégám az MSZMP tagja (nehezen is lehettünk volna, a lap első megjelenésekor már rég nem létezett), hogy én még ráadásul a Fidesz tagja voltam, a Tolna megyei csoport egyik alapítója, csak 1993 körül sokakkal egyetemben kizártak ebből a pártból. Jól is tették, mert így legalább nem nekem kellett kilépnem. A kádári belügy pincsikutyája meg már csak azért nem lehettem, jó aga, mert én Kádár János pártfőtitkársága idején nem is tartózkodtam Magyarországon. Annyira nem, hogy Nagyváradon, szülővárosomban tartózkodtam, ahol is rendszerrel való szembenállásommal vontam magamra a Securitate figyelmét. 

Egyszóval, rólam már biztos, hogy rágalmakat állított ez a kis zsúrfiú, aki nagy valószínűséggel az ezredét nem bírná elviselni annak, amit az én csapott vállaimra mért a Sors. De rágalmazott ő a fenti kijelentésekkel mást is, Megengedem, hogy akaratán kívül – de bizony megtámadta Bayer Zsoltot, a legendás ötös számú párttagkönyv birtokosát is.

Ugyanis a fentnevezett B. Zs. munkatársa volt (azt nem tudom, a kádári belügy pincsikutyájaként vagy az MSZMP tagjaként) a Kurírnak is, az „’56-os mártírok vérében fogant” Népszabadságnak is, de még a 168 órának is. Hogy aztán ezt az urak miképpen fogják egymás közt lerendezni, azt nem tudom, de óva intem Huth efendit: én sem vagyok kedves ember, ha megrágalmaznak, ám az ötös számú párttag kifejezetten indulatos, vérmes természetű, szóval egy perrel is jobban jár, mintha a közelébe megy. Még megütteti magát.

Akkor térjünk át a dolog jogi oldalára. Nekem, mint a Kurír volt munkatársának ön megsértette a személyiségi jogaimat, különös tekintettel a jó hírnévhez való jogomra. Ha és amennyiben ön azzal védekezik, hogy nem említett név szerint, azt kell válaszolnom: ne tetézze, mélyebbre süllyed. Ugyanis a független újságírók úgy általában is tekinthetőek közösségnek (ön is annak tekinti őket), a Kurír volt alkalmazottai még inkább, még körülhatárolhatóbban annak tekinthetőek. Tehát ez esetben kijelentéseivel ön kimeríti a Btk. 322-es paragrafusában leírt közösség elleni uszítás bűncselekményét. A törvény világosan fogalmaz:

„Aki nagy nyilvánosság előtt

a) a magyar nemzet ellen,

b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve annak tagja ellen, vagy

c) a lakosság egyes csoportjai, illetve azok tagjai ellen - különösen fogyatékosságra, nemi identitásra, szexuális irányultságra tekintettel - erőszakra vagy gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Márpedig az tagadhatatlan, hogy a független újságírók is, a volt Kurír-munkatársak is a lakosság egy csoportját alkotják.

Én a maga érdekében azt javasolnám, ne védekezzen tehát azzal, hogy senkit sem nevesített, ugyanis a jó hírnévhez való jog megsértése vagy a rágalmazás még mindig a polgári jog területéhez tartozik, ámde a csoport elleni uszítás már büntetőjogi kategória, és sokkal szigorúbban büntetik.

Hogy én hol tanultam így ki a sajtójogot?

A bíróságokon, kicsiny topcsi aga, ahová a maguk pincsikutyáinak feljelentései, sajtóperei miatt kellett járnom. Az igen nagy szerencse, hogy maguknak tényleg csak pincsikutyáik vannak, még ha pitbullnak vagy toportyánféregnek is képzeli magát egyik-másik, és ezeket a sajtóperi kereseteket az ölebecskéik elvesztették – no igen, én annál a maga által elátkozott Kurírnál megtanultam, hogy az ember gondolja meg, mit ír le, mert felelős a szavaiért. Ezt az ismeretet önnek máig nem sikerült elsajátítania.

Huth mester: találkozunk a bíróságon.

Kollégák: ez még csak az adjonisten volt ahhoz képest, ami következik. Mindenki készüljön fel mindenre.

Hölgyeim, uraim, azzal kezdtem, hogy nem túl kellemes dolog haldokolni, akkor sem, ha azt a magyar sajtó maradék valamirevaló részével együtt teszi az ember.

De ha rugdalnak is közben, még felugorhatunk, oda is vághatunk.

Nehéz idők jönnek, fel kéne támadni.

Szele Tamás

Temetni jöttem a sajtót, nem dicsérni. A rossz, mit ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele. Sajnálatos, hogy meg kell írni ezt az elemzést a tegnapi eseményekről, hosszú is lesz, de nyugalomra intenék mindenkit: rövidesen nem kell majd ilyeneket olvasni a nyájasnak, mivel nem is lesznek ilyen írások.

Ilyen lapok sem lesznek, sőt, ha megfelelően képzett szakemberekre bízzák a kivitelezést, újságírók sem lesznek, pusztán sajtóipari szak- és segédmunkások. Esetleg pár sajtómérnök. Az ítélet kimondatott, a pálca megtöretett, a dobok peregnek: már csak a sortűz vagy az akasztás van hátra a magyar sajtó történetéből, ami a Mercurius Veridicusszal kezdődött, Bél Mátyással folytatódott, és Liszkay Gáborral ér véget. Meg a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvánnyal.

Aki azt mondja, hogy sivalkodok meg ajvékolok, úgy vágom pofán a pulttal, hogy vele megy a kirakaton keresztül az italospolc is. Nem sivalkodok: gyászolok és próbálom áttekinteni a történteket. De senkinek sem javaslom a tegnapi események megünneplését. Több volna, mint bűn: hiba.

Akkor térjünk a tárgyra. Mi történt?

Annyi, hogy – idézzük az Origót, rövidesen úgyis mindegy lesz, mit idézünk, mert ami nem Origo lesz, az nem lesz – szóval, csak tiszta mocsárból (http://www.origo.hu/itthon/20181128-mediaholding-tiz-kiadovallalat-csatlakozott-a-kozepeuropai-sajto-es-media-alapitvanyhoz.html?fbclid=IwAR1re874amI7kP6PIjjQLAMAkKZsoLwbf0GSLg2JHSPrJ5iRzuHYoMpDW0c):

„Megkezdte működését a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, melynek működésével egy médiaholding jön létre. A holding egyben jobboldali egységet szimbolizál, míg a baloldalon a szétesés tapasztalható.

Az Alapítvány ma kiadott közleménye szerint sokan jelezték csatlakozási szándékukat.

Az Alapítvány az alábbi médiavállalkozások kizárólagos, illetve többségi részesedésének megszerzésére irányulóan kötött megállapodást a felajánlókkal:

- Echo Penisola Kft.,

- Gong Rádió Kft.

- Hír TV Zrt.

- Hold Reklám Kft.

- HUNG-ISTER Zrt.

- K4A Lapkiadó Kft.

- Mandiner Press Kft.

- Modern Media Group Zrt.,

- NAPFÉNYMÉDIA és MARKETING Kft.,

- Ripost Média Kft.,

A fent bemutatott médiavállalkozásokban, melyek tevékenysége a rádiós és televíziós médiaszolgáltatásra, online tartalomszolgáltatásra és nyomtatott sajtótermékek kiadására terjed ki, és piaci részesedésük 20 százalék alatti, az Alapítvány különböző felajánlások, illetőleg adományok alapján 2018 novemberében tulajdonrészt szerzett.

Az Alapítványhoz a felsoroltakon kívül újabb felajánlások érkeztek, az OPUS PRESS Zrt., ECHO HUNGARIA TV Zrt., New Wave Media Group Kft. és a Magyar Idők Kft. tulajdonosai felajánlották az érintett médiaszolgáltatókat és tulajdonukban lévő médiumokat az Alapítvány számára, amelyeket az alapítvány elfogadott, az érintett cégekkel egyetemben az Alapítvány a mai napon összefonódás bejelentése tárgyában a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordul.

A közlemény szerint a médiavállalkozások jövőbeli működtetésével kapcsolatos feladatok ellátására a Kuratórium dr. Liszkay Gábor urat kérte fel.

Míg a jobboldalon óriási előrelépés van, a médiumok fenntarthatósága erősödik, nincsenek profitelvárások, nincsen létbizonytalanság, addig a baloldali liberális médiumok vergődnek, külföldi tulajdonos vagy külföldi támogatás nélkül alig tudják fenntartani magukat.” (Origo)

Ez a magyar újságírás sírfelirata, kicsit hosszú, de ez. Randa is, mondjuk. De mit jelent?

Azt, hogy tegnap késő délelőtt egyre gyorsuló iramban zuhogtak a hírek a centralizált kormánysajtó létrehozásáról. És nem csak arról. Az első még azt mondta, hogy Puch László eladta a Szabad Földet Mészáros Lőrincnek, aki a trófeát összes sajtóérdekeltségével együtt ingyen és bérmentve felajánlotta ennek az alapítványnak.

Ingyen.

Miután kikáromkodtam magamat és ez némi időbe telt, azt mondtam, hogy ha ingyen tette, akkor az vagy nem Mészáros, vagy hívjanak orvost és papot. De ez valami járvány lehetett, ugyanis egymást érték a nagylelkű jótékony adakozók az alapítványnál, meglátásom szerint tumultuózus jelenetek játszódhattak le a tülekedés közben, ahogy egyenként hozták a sajtóérdekeltségeiket. Mészáros Lőrinc, Matolcsy Ádám, Schmidt Mária, Habony Árpád, Győri Tibor – mindenki itt van, mindenki adakozik! Gyűlnek is a lapok rendesen. A megyei lapok mind itt vannak, bár akadna csak egy kivétel is, de nem szegény kollégák tehetnek róla... megjött a vidéken legolvasottabb hetilap is, a Szabad Föld, online lapok tömege, az ő zászlóshajójuk a hatalmas, ám lomha Origo, politikai gyorsnaszádok húzzák fel a vitorlát, mint a 888 vagy a Magyar Idők, a legolvasottabb bulvárlapok fekete lobogós, evezős gályái is itt gyülekeznek, hallik (vagy Hollik?) róluk a dobok tompa döngése, a korbácsütések csattanása, egyáltalán: Szauron teljes flottája egy helyre gyűlt.

Ez a magyar sajtótörténet legnagyobb kartellje. Ekkora még sohasem létezett.

Hoppá. Kartell?

Az bizony, még ha alapítványnak is mondják. No, ha kartell, arra vagyon törvény. Az 1996. évi LVII. (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99600057.TV) Mit is mond?

„A gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy az állam jogi szabályozással biztosítsa a gazdasági verseny tisztaságát és szabadságát. Ehhez olyan versenyjogi rendelkezések elfogadása szükséges, amelyek tiltják a tisztességes verseny követelményeibe ütköző, illetve a gazdasági versenyt korlátozó piaci magatartást, valamint megakadályozzák a vállalkozásoknak a versenyre hátrányos összefonódását, gondoskodva a szükséges szervezeti és eljárási feltételekről is.

(...)

2. § Tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül - különösen a megrendelők, vevők, igénybevevők és felhasználók (a továbbiakban együtt: üzletfelek), illetve a versenytársak törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően - folytatni.

3. § Tilos valótlan tény állításával vagy híresztelésével, valamint valós tény hamis színben való feltüntetésével, úgyszintén egyéb magatartással a versenytárs jó hírnevét vagy hitelképességét sérteni, illetőleg veszélyeztetni.”

Ezt a törvényt sürgősen ki kell egészíteni, nertársak, úgy, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványra ne vonatkozzék, de ez már részletkérdés, pár perc alatt megszavazzák és kész.

Ez a helyzet. És mi várható?

Az, hogy a valamikor sokszínű magyar sajtó megszűnik sajtónak lenni. Magyarnak nem, sőt, annyira nemzeti lesz, mint még soha, de sajtónak nem nevezhetjük majd. A mindenen elterpeszkedő alapítvány várható első lépése a Sajtókamara megalakítása lesz, aminek keretében törvénnyel tilthatják majd el azokat a szakmától, akik nem tagjai az ő jeles szervezetüknek – például engem, de másokat is.

Mindenkit, aki írni tud.

Ez jogilag annyit jelent a mostani tervek alapján, hogy nem írhatunk majd országos terjesztésű médiumba, márpedig mivel a netes lapok terjesztése területileg szabályozhatatlan, és nem csak országosan, de globálisan is elérhetőek, nyilván nem dolgozhatunk majd online sajtótermékbe egyáltalán, a nyomtatottak közül is csak kerületi vagy üzemi lapba írhatnánk, ha nem lennének azok is mind kormánykézen.

Az alapítvány, súlyánál fogva tematizálni fogja a hozzá tartozó lapok tartalmát, ami már korábban is megfigyelhető volt, amint az is, hogy – mivel nem újságírók, hanem jogászok és üzletemberek vezetik – minden lapban ugyanaz lesz, központilag szétosztott anyagok formájában. A sajtószabadságot az jelenti majd, hogy eltérhet egymástól a lapok tördelése és a hirdetéseik között is lehet némi különbség.

Apropó, hirdetés. Különösen aljas dolog a független sajtó „vergődését” bűnként feltüntetni, hiszen pont a kormány monopolizálta a hirdetési piacot, ha reális piaci viszonyok között üzletelnénk, a Magyar Idők és a Magyar Hírlap „vergődne” a pár ezres példányszámával, ők nem tudnának megélni a hirdetésekből, és én vennék házacskát abból, hogy jó napon ötször annyi olvasója van csak egy írásomnak, mint nekik összesen.

Vergődünk? És ez a vétkünk? Olyan bűn ez a vergődve is kitartás, hogy egyszer még Signum Laudis jár érte!

Amit az alapítvány nem lesz képes bekebelezni, azt nagy valószínűséggel úgyis elpusztítja. Akár üzleti úton, akár a munkatársak eltiltatásával, akár bárhogyan másképp. Már nem hagyják szétrohadni az éhező konkurenciát – nyolc éven keresztül hagyták, csak nem akar rohadni az Öregistennek sem, szóval most lépnek ellene.

Az olvasókkal mi lesz?

Mi lenne? Kapnak, amit adnak nekik. Senkit sem érdekelnek alapítványi részről. Az eddig ezerszer elsírt „balliberális médiatúlsúly” sem abból állt, hogy mindenféle baloldali vagy liberális politikai erőknek több sajtóterméke lett volna, mint a kormánynak, sőt: hanem abból, hogy a független és nem kormánypárti (ezt jelenti NER-ül a balliberális) lapokat olvasták, a kormánymédiát nem.

Na, ennek az áldatlan állapotnak vet véget a mostani Nagy Egyesülés, mégpedig az egyetlen lehetséges módon: megszünteti a független lapokat, bármi áron.

Hogy ettől nem fogják a kormánymédiát többen olvasni, jobban mondva egy idő után senki sem fogja olvasni?

Az őket nem érdekli, ezt a tervet teljesíteni kell. Az olvasó meg majd mond, amit akar.

Lehet, hogy pesszimista vagyok, és elhúzódik még a sajtó haldoklása, esetleg csoda történik, és utolsó pillanatban elmarad – de a jelek mind egy ilyen végkimenetelre mutatnak.

A rossz, mit tesznek majd, túléli őket.

A jó majd sírba száll velünk.

Csak egy félelmem van: az, hogy a valódi sajtó megszűnését észre sem fogja venni senki.

Ha így lesz, akkor mondhatjuk el, hogy nincs Feltámadás.

Szele Tamás