Aki már felnőtt volt a kilencvenes években, annak idején Klapka mestertől megtanulhatta, hogy kétféle mosópor van: hagyományos és nem hagyományos. Ugyanis a mosóporreklámok – hogy kerüljék az üzleti hitel rontását – a „hagyományos” tisztítószereket simfelték, míg Klapka úr nem dobta piacra a „Hagyományos mosóport”. És helyből nyert egy kalap pénzt a perekkel.

Ez a Toroczkai László is valami hasonló recept szerint dolgozik, illetve ő még nem emelkedett klapkai magasságokba, egyelőre csak a hagyományos mosóporokat és pártokat akarja kisöpörni a piacról, hogy aztán a sajátját terítse, ami ugyan fikarcnyit sem különbözik a többitől, de ha nem lenne konkurencia, akkor ezt nem venné észre senki. Ez különben minden egyéb politikai párt módszere is. Körülbelül az az érzése az embernek mikor a Mi Hazánk Mozgalom tegnapi zászlóbontását elemezgeti, mintha egy érettségizőt látna ugróiskolázni: oké, érdekes játék volt annak idején, de ebben az életkorban nem kéne már továbblépni? Nem kéne, ugyanis emberünknek utoljára az ugróiskola ment jól életében, abból akar maturálni is, diplomázni is, megélni is élete végéig.

Esetünkben az ugróiskola a Jobbik első, vérnacionalista periódusa.

Meg a tévéostrom.

Az tényleg jól ment Toroczkainak, elhiszem, hogy akkor úgy érezhette: megtalálta a hivatását, csak sajnos a gyakorlatban egy átlagos magyar állampolgár életében maximum harminc-negyven alkalommal vesz részt zavargásokban, ebből azért nem lehet megélni. De hagyjuk a moralizálást, lássuk, miket beszélt a zászlóbontó vezér?

„Valódi megoldást ígért a valódi, más politikai erők által nem kezelt problémákra a bejegyzés alatt álló Mi Hazánk Mozgalom elnöke a szervezet hétfői budapesti rendezvényén, több száz fős hallgatóság előtt.    

Toroczkai László közlése szerint éppúgy kezelik majd a pénzintézetek által sanyargatottak helyzetét, mint a kivándorlás problémáját, az uniós források lehívására létrejött nagybirtokok helyett pedig a tényleges tevékenységet kifejtő magyar gazdákat pártolják.

A gyerekgyilkosok, „megrögzött gonosztevők” esetében ismét bevezetnék a halálbüntetést, nyilvánosságra hoznák az ügynöklistákat, megvonnák a kommunista luxusnyugdíjakat, véget vetnének a voksvásárlásnak és elvennék a szavazati jogot az írni-olvasni nem tudóktól, leállítanák a szerintük felesleges pénzkidobást jelentő cigányügyi programokat.

Céljaik között említette, hogy minden politikai párt legyen köteles a választás előtt világos, egyértelmű programmal fellépni, miniszterelnök-jelöltje pedig nyilvános vitára kiállni.

Ha az Európai Unió nem jól működik, megváltoztatjuk - jelentette ki, hozzátéve, „ha kell, bármilyen tabunak neki fogunk menni”, amihez partnereik is vannak európai politikai színtéren.

A mozgalom megalakulása kapcsán Toroczkai kijelentette, „ha lenne egy jó ellenzék, nekünk semmi dolgunk nem lenne”, de szerinte ez nem mondható el a magukat 21. századinak nevező pártokról. Kifogásolta: eddig még senki nem mondta el, mi ennek a csoportnak az értékrendje. 

Szerinte „ez az ellenzék tolvaj oligarchák, bankházak és külföldi magyarellenes szolgálatok zsebéből lóg ki”, és nem magyar Magyarországot, hanem Európai Egyesült Államokat akar.

Mi ehhez az ellenzékhez nem akarunk tartozni - jelentette ki Toroczkai László, aki szerint támogatóik száma több ezerre rúg, a politikai közösséget pedig „nem a vak hatalomvágy, nem az elvtelenség, nem az öncélú pártérdek, hanem csak és kizárólag a haza érdeke mozgatja”.

Megemlítette, azért támogattak korábban egyes kormányzati intézkedéseket, mert azokat jónak tartották, nem utolsósorban azért, mert azok némelyikét tőlük vette át a kormányoldal.

Dúró Dóra elnökhelyettes beszédében azt ígérte: tabuk és megfelelési kényszer nélkül politizálnak, olyan problémákat is felvetve, amelyekről más pártok nem szólnak.” (MTI)

Aki most azt mondaná, hogy ez végre egy határozott hang a magyar politikai életben, és esélyt adna ennek a rablóbandának, annak fel kell nyitnom a szemét: Toroczkai most gyakorlatilag nem a saját beszédét mondta el, hanem vagy Vona Gábor egy 2012-es eszmefuttatását porolta le, vagy Orbán Viktor valamelyik tavalyi interjúját. Nincsen ebben, kérem, semmi, de semmi új.

Ez csak a (szélső)jobboldal ócska, állott, ezerszer újramelegített, valamikor sikeresnek talált receptjeinek a közönség elé tálalása, igaz, nem sajnálták belőle a borsot, paprikát, köményt, ne érezze senki, hogy maga az étel bizony már romlásnak indult. És hajdan sem volt erős. Meg merném kockáztatni: olyan nagyon magyar sem. Mi magyar volna abban, amit német, olasz, orosz, mindenféle nemzetiszocialista forrásokból lapátoltak össze és adtak neki egy helyi stichet? Tudjuk, hogy a szélsőjobboldaliság egy franchise-rendszer, minden országban helyi fazonra kell igazítani.

És hát az sem túl eredeti benne – ezt már nem az MTI-ből szedem, hanem a 444 helyszíni tudósításából – hogy hadat üzen az ellenzék pártjainak. Én sem rajongok értük, a kormányért meg még kevésbé, de ez már bohózat, békaegérharc, brachomiomachia, tessék már megmondani, azon kívül, hogy „radikális fellépést” ígér minden területen, miben különbözik ez a párt az összes többitől, de legfőképp a kormánytól? Maximum annyiban, hogy kevesebb a tagja meg a pénze. Ne gagyarásszon olyan ember huszonegyedik századról, értékrendről, akinek a politikai bölcsője a tizenegyedik században ringott, az értékrendje meg egyenesen a Neander híres völgyéből származik.

Megoldást kínál, azt tetszik mondani? Igen: a lehető legrosszabb megoldásokat sorolja, amik csak elképzelhetőek. És nem érv, hogy „de legalább megoldások” - nem azok. „Nem fázik meg, nem izzad a lába, hogyha tőből le van amputálva”, tartja a régi pesti mondóka, és ezek is ilyen amputációs megoldások. Szüntessük meg a cigányság minden támogatását, mert akkor az olcsóbb lesz. Most lesz olcsóbb, egy-két évig, utána drágább, ugyanis ezek az emberek nem tűnnek el, csak még munkájuk, szakképzésük sem lesz, csak az elkeseredettséget növeljük bennük az egekig!

Vonjuk meg az írástudatlanok szavazati jogát, mondja Toroczkai a választási győzelem reményében – én az ő helyében jobban bíznék az írástudók szavazati jogának megvonásában, az előnyösebb volna ennek a pártnak. Igaz, a kormány is erre játszik.

Amúgy tessenek elképzelni egy koalíciót.

Szigorítsuk a büntetési tételeket, ordítja, és ha nem tudnánk, hogy Oroszországgal kötendő csererab egyezményre gondol, akkor elméláznánk: hova teszi majd azt a rengeteg elítéltet, mikor a börtöneink már így is túlzsúfoltak, de többszörösen? Szerencsére pár hete kikottyantotta: Szibériába. És ezek az emberek emlegetik a Gulágot, ki sem esik a szájukból...

Ja, lenne halálbüntetés is, ha nem tetszik, kilépünk az Unióból, elvégre tényleg sokkal fontosabb pár kapcabetyár felkötése, mint az, hogy legyen mit ennünk. Az bagatell.

A nemiséget érintő eszméit el is kerülöm, ugyanis attól tartok, hogy ha hozzájuk nyúlok, még elkap a fáraó átka, ezek a gondolatok már II. Ramszesz idejében is túlhaladottnak számítottak, pedig az egészen pontosan háromezerháromszáz éve volt.

Mondott még valamit?

Ja, azt, hogy minden más ellenzéki párt ügynök és hazaáruló. Ez eposzi jelző nála. Ő bezzeg nem, de kicsikét sem.

Mármost, anélkül hogy az ellenzék pártjait olyan nagyon védené az ember, mert ők sem biztos, hogy nyugodtan leülhetnének a Kerek Asztal mellé a Vésztjósló Székbe, mondjuk ki: ezek csak elvtelen senkiháziak és balfácánok, de nem hazaárulók és főként nem neonácik. Ezt azért nagyon lényeges különbségnek találnám.

Miért van az, hogy Toroczkairól és mozgalmáról az embernek a nyolcvanas évek gasztronómiája jut eszébe? Azért, mert pontosan azt is látjuk.

Ez egy üzemi konyha. Egy kicsit csóró, kicsit slampos menza.

Toroczkai vette a kormány összes ötletét, és mindegyikre rátett egy lapát fűszert. Ez tulajdonképpen csak annyiban radikalizmus, amennyiben a kormánypártiság radikalizálását látjuk. Feljavították a NER-t sok-sok Delikáttal, gulyáskrémmel, Piros Arannyal, Erős Pistával, fokhagymakrémmel, és esküdöznek, hogy ennél finomabb nincs is. Aki azt mondja, evett jobbat: áruló.

Hát, ezen a menzán sem biztos, hogy ez a szakácsművészet csúcsa, ugyanis ehetetlen, de általában viszont egészen biztos, hogy mérgező ez a kotyvalék. Biztos, hogy lesz, aki majd teli szájjal zabálja, de az is biztos, hogy senkinek sem tesz majd jót, és jól sem lehet lakni ettől a vegytani laboratóriumban termett lakomától.

Van annak valami bája, hogy most, pont most, mikor a magyar társadalom kezd valamennyire ráébredni, hogy nem szimplán pártpolitikai gondjaink vannak, az alapvető hibák rendszerszintűek, így a hagyományos pártpolitika ki sem vezethet minket a bajból, pont most fedezi fel egy párt, miszerint ha az összes többit hazaárulónak nevezi, akkor ő nem lesz az.

Tuskó Hopkins sem szerepelt a névsoron – hiszen ő olvasta. Most már csak azt az apróságot kell elintéznie Toroczkainak, hogy ő olvashassa a névsort, de ez az, ami nem fog menni.

Az előbb azt írtam, egy párt jött rá, hogy a vetélytársakat kormányoldalról kell árulónak nevezni? Nem adok két napot, és mindegyik rá fog kapni erre a módszerre, tiszta kabaré lesz a magyar belpolitika.

Érdekes idők jönnek, annyit mondhatok, és a kivezető utat nem a politikai pártok mutatják, a rendszer maga beteg, azt kéne átalakítani, és nem valamiféle nemzetiszínű PVC-mennyországgá.

Talán fel lehetne nőni esetleg, kiállni az ugróiskolából és elgondolkodni, mi a baj, hol a baj.

De amíg Toroczkai mester és társai meccsét nézzük, addig erre esély sincs.

Szele Tamás

Kérem, az augusztus huszadikai vezércikk olyan kötelező gyakorlat, mint műkorcsolyában a leszúrt Rittberger vagy a dupla Axel, aki nem tudja, nincs mit keressen a pályán. Hát elköveti az ember, én már életemben legalább harminc-valahányat írtam – csak azt nem tudom, hogy mi végre. Mert, hogy ember még augusztus huszadiki írástól jobb vagy okosabb nem lett, az is biztos.

Tulajdonképpen olyan kötöttpályás egy ilyen vezércikk, sőt, a magyar sajtó mai szerkesztése is, mint a huszonnégyes villamos. Hogy néz ki a magyar napilap a nemzeti ünnepen?

Elindulunk a Keletitől, bocs, Szent Istvántól, intelmek, itt vigyázni kell, mert a Teleki térnél lehet menni jobbra is, nemzeti nagyság és államalapítás, birodalmi tudat irányába, meg balra is, intelmek felé, ha jobbra mentünk, elő a kereszténység felvételével, ha balra, akkor a következő megállót kihagyjuk és a Magdolna utcánál egyből át a piroson az Új Kenyér Ünnepéhez, előtte hosszú idézet akárhonnan, ha más nem, a Wikipédia „kenyér” szócikkéből, balról említeni Alkotmányunk besározott ünnepét, jobbról vérzivataros századainkat. Szentkorona, hasonlók. Arany kalásszal ékes rónaság.

Dolgos népünk győzni fog.

Vagy csak dolgozni.

Következő állomás a tisztavatás a Kossuth téren (mintha lenne koszos vatás is), aztán Áder János ünnepélyes komolysággal felvonja a díszbeszédet és részéről légi-vízi parádé.

Este körmenet, másnap munkanap, csavarmenet.

Nemzeti Lovas Díszegységről képek, Nemzeti Gyalog Részegségről nem. Tisztjelöltek leteszik az esküt, mert már alig bírják.

Várban zenés programok, Magyar Izék Utcája.

Ja, nem izék, ízek.

Ez a reggeli anyag. Nap közben politikusok beszélnek marhaságokat, pont, mint hétköznap, csak most többen kell hallgassák őket, országszerte harminc falunapot tesznek tönkre a szájmenésükkel, Mari néni és Pista bácsi Alsókökénybükköskülsőn nem érti, mi az a dzsenderszak, de nem kérdik, Pista bácsi iszik még egy pálinkát suttyomban, Mari néni bokán rúgja, kitépi a suttyomot is, szónok tovább beszél, lőtéri kutyát nem érdekli, de mondja, mert muszáj neki.

Apropó lőtéri kutya, holnap valaki nézzen utána a kutyamenhelyeken, hány szerencsétlen, világgá szaladt ebet tudtak összefogdosni a tűzijáték után.

Apropó tűzijáték, baromira érdekelne, hogy lehet megírni valamit szavakkal, ami ennyire vizuális, de minden évben megírják, többen is, amint lángrózsák nyílnak a budai Vár fölött, és szikraesőben ünnepel a tömeg. Jut eszembe szikraeső, az ügyeletes figyelje az időjárásjelentést is, ha vihart jeleznek, riasszunk.

Úgyse olvassa majd senki, de riasszunk.

Holnap hajnalban, ha valaki a hídon jár, fotózzon szemetet, az mindig jól jön. Lesz szemét, kollégák, nyugalom, az az egy mindig volt, mindig lesz, tessék megfotózni.

Akkor még mi van?

Ja, hát a lényegesebb beszédekből szinopszis. Összeállítás, percről percre. Elképzelem az olvasót, amint lázban égve figyeli a képernyőt: vajon mit mond Orbán vagy Kövér?

Pontosan ugyanazt, amit tegnap mondott és holnap fog, csak ma kicsit hülyébben öltöznek hozzá. Üzennek, fenyegetőznek. Kövér éppen a tömegtájékoztatásba vizionál „törvényalkotási beavatkozásokat”, a maradék sajtó meg az ő gyomrába bele mindenféle egyebeket. Orbán lehet, hogy meg se szólal, majd kiküldenek beszélni helyette valakit, Orbán ül a lótuszvirág előtt, és magyarul tanítja a növényt. De az is lehet, hogy egyszerűen alszik. Szabadságon van. Majd mond valamit helyette a Gulyás.

Este időjárástól függően hadiösvényre lép az operatív törzs, és tomahawkját lengetve bejelenti, hogy a nemzeti ünnep rendbontás nélkül folyt le. Pista bácsi pálinkáját kivéve. De ott sem történt komolyabb személyi sérülés.

Rendőri szerveink hazamehetnek.

Rendőri szerveinket átültetik.

Valaki menjen ki a tűzoltóság ügyeletére, kollégák, 358 tűzijátékot jelentettek be az országban, kizárt dolog, hogy ennyi pattantyúból ne legyen tűz.

Jobboldali lap számoljon be a lánglovagok áldozatos munkájáról, baloldali a fizetetlen túlórákról, ha van tűzeset, akkor arról is. Ha nincs, arról még inkább.

Tényleg, ügyelet... reggel hívjátok fel a detoxot is, hányan kerültek be új kenyér miatt. Vagy alkotmánymérgezéssel.

Aktuális téma? Mára? Megőrültetek?

Úgyse olvassa el senki!

Augusztus huszadikán sem a sajtó, sem az ünnep nem szólhat semmiről, ez már Szent István törvényeiben benne foglaltatott!

Na, akkor mára megvagyunk, kollégák, egye meg a fene, ahány ünnepnap van a világon.

Mert a sajtóban az ünnepnap az, amikor nem lehet dolgozni, csak muszáj.

Ami meg muszáj, az így néz ki.

Szele Tamás

Sajnos nincs rá jó magyar kifejezés – az analízis elemzés, de hogy nevezzük azt, amikor a nagyon okos kormánytagok megszólalásait elemezzük? Az ember a szájával szólal meg, többnyire még ők is, anális nem lehet, ami orális, egyszóval marad ez a szakkifejezés. Oralízis. Tulajdonképpen láttam már rosszabbat is. Akkor lássuk, ki mit mondott a héten?

Vegyük előbb az Apraját, hogy utána, a végére jöhessen a Nagyja, mondaná egy orosz klasszikus, tehát akkor hogy is sült el Szájer József Brüsszelbe kihelyezett lövegünk agya?

„A polgári oldal az elmúlt huszonöt évben óriási erőfeszítésekkel hozta létre azt a médiát, amelyet még Medgyessy Péter javasolt nekünk, amikor kifogásoltuk, hogy a Fidesz nem jelenhet meg a közmédiában. A hazai médiaviszonyok mostanra persze jobbak is lettek, de ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható.”

Kérem, nekem gyanús, hogy ez az ember nem Brüsszelben volt az elmúlt években, mert ott van tévé, rádió, internet, hanem egy barlangban üldögélt, Indiana Jones utolsó kereszteslovagjával. Olyan frissek az információi, hogy már várom, mikor kezd el panaszkodni Szaladdinra és lát neki keresni Oroszlánszívű Richárdot. Hát hol van már Medgyessy Péter? Ne mondjuk, hogy ahol a baloldali médiatúlsúly, ugyanis Medgyessy létező személy volt, a „baloldali médiatúlsúly” meg – főként az ő idejében – mesebeli elem. Szájer épp saját magát cáfolja meg, mikor az elmúlt huszonöt év jobboldali médiaerőfeszítéseit méltatja: tessék már nekem egy olyan, állami dotációban is részesülő jobboldali sajtóterméket mondani, ami csődbement? Oké, a Magyar Nemzet megszűnt, a Hír TV-t most is épp herélik, de senki se gondolja, hogy Simicska és a kormánymédia egymás elleni manővereinek köze volna a valódi piaci folyamatokhoz, aki ezt elhiszi, annak büntetésből kiadom a feladatot: pirkadatra hozza el nekem a Magyar Idők auditációs adatait, mennyit adtak el, mennyi volt a remittenda. Vagy akár a Magyar Hírlap hasonló mutatói sem volnának érdektelenek. Ezekben az az érdekes, hogy a tulajdonosok nyugodtan hazudhatnának akárhány eladott példányt, ember nem volna képes ellenőrizni, de még ahhoz is lusták: inkább egyszerűen kihagyják az auditálást az életükből. Ahol nincs adat, ott ne keress. Szóval, hogy térjünk vissza a kályhához, Szájer szerint baloldali médiatúlsúly van Magyarországon. Talán el kéne kezdenie magyar sajtót olvasni.

Ugorgyunk, kérem, mert még sok van. Megszólalt ugyanis Kásler Miklós is, az új emberminiszter, és beavatott minket fantasztikus világképébe (https://magyaridok.hu/belfold/kasler-miklos-nem-teljes-az-ember-ha-identitasa-csorba-3398293/): az már biztos, hogy ő a Hugo- és Nebula-díjak idei várományosa (ezeket a tudományos-fantasztikus irodalom terén elért sikerek miatt adják). Pár röpke idézet tőle:

„A Tanácsköztársaságnak például nem volt esztétikája, mert a gyilkolásnak nincs esztétikája.”

Hát, egyrészt a Margitsziget nyilvános közparkká alakítása nem nevezhető épp gyilkolásnak, de másrészt számoljunk: a vörösterrornak körülbelül 3-600 áldozata volt, dr. Váry Albert 1922-ben kiadott, A vörös uralom áldozata Magyarországon c. könyve 590 halálos áldozatot dokumentál. És őt nehezen hívhatnánk bolseviknak. A fehérterrornak különböző számítások alapján legkevesebb ezer, de nincs kizárva, hogy ötezer is. A gyilkolásnak valóban nincs esztétikája, épp ezért kérem Kásler urat, hogy gondolkodjon el a fehérterrort mennyekbe menesztő Tormay Cécile műveinek mély és lélekbe markoló szépségein, ugyebár. De mondott ő mást is.

„Például az ógörög vagy a latin elengedhetetlen a történelem feldolgozásához, az ókori és középkori forrásmunkák olvasásához. A XIX. század ­közepéig a hivatalos nyelv a latin volt hazánkban, még sincs elég történészünk, régészünk és folytathatnám, aki érdemben tanulmányozni tudná az 1844 előtti történelmünket, jogalkotásunkat, aki feldolgozná a múltunkra vonatkozó írásokat, a Vatikánban összegyűjteni a forrásanyagot, az isztambuli könyvtárakról vagy az örmény kolostorokról nem beszélve”

Vitathatatlan. Mikor először hallottam, mekkora vehemenciával támogatja a klasszika-filológiai tárgyak népszerű oktatását, először azt hittem, egy álruhás humanistával van dolgom, reneszánsz elmével, miniszteri lepelbe bújt Rotterdami Erasmusszal, meg hát Goethe is volt a maga idejében miniszter (sőt, csak csendben mondom, hogy meg ne tudják, mert megy a selyemzsinór, miniszterelnök is). Hát akkor mégsem erről van szó, egyszerűen csak ki akar képeztetni pár hadosztály olvasódeákot. Ha van íródeák, kell legyen olvasó is. Kásler úr, nem jutok szóhoz: pont maga ne tudná, akinek orvosi tanulmányai során elengedhetetlen volt a latin nyelv megismerése, hogy ez a latin nem az a latin? Hogy a középkori krónikák latinsága kortól függően is változik és semmi köze teszem azt Tacitushoz? Hogy a göröggel ugyanez a helyzet, hogy a bizánci krónikákat elolvasni művészet a klasszika-filológusnak, és hogy az Iszfaháni Kódex nem létezik?

Ennyit a bölcsészettudományokról, térjünk át a hidrosztatikára és a biológiára. Mégis egzaktabb terület. Ezen a terrénumon Nagy István agrárminiszter alkotott olyan maradandót, hogy harmadik napja kísérletekkel próbáljuk alátámasztani a sarki kocsmában, egyelőre még a Jóisten is sörös lett, de eredmény még sehol. Lássuk a tézist! (http://www.kormany.hu/hu/foldmuvelesugyi-miniszterium/hirek/az-aszaly-a-fo-veszelyforras-ma-a-magyar-mezogazdasagban)

„Magyarország folyóiba kevesebb víz érkezik, mint amennyi távozik, így erkölcsi alapunk van öntözni.”

Arkhimédész nem alkotott ekkorát abban a bizonyos fürdőkádban, mint Nagy agrárminiszter, Akkor ez most hogy van? Épp az italmérésben tartózkodtam, mikor befutott a hír, megmutattam a tulajdonosnak is, és elkezdtünk gondolkodni. Ha Magyarországról több víz távozik, mint amennyi befolyik, akkor az is lehetséges, hogy kérjek egy félliteres korsó sört, és kiigyak belőle egy litert. Ez viszont az üzleti csőd lenne a kocsmának, így azonnal meg kell győződnünk róla, valóban lehetséges-e. A nyolcadik korsóig egyszer sem sikerült a félliteres edényből egy cseppel sem többet innunk, mint amennyi volt benne, aztán megpróbáltunk decit inni féldeciből, az sem ment, illetve a kísérletsorozat vége kissé ködbe vész, de tény, hogy könyvelhető veszteség az egzakt mérések (standolás) alapján nem érte az italmérést.

Anyagi engem annál inkább, de a tudomány művelése áldozatokkal jár.

Agrárminiszterünket az téveszthette meg, hogy az időjárás és a földrajz úgyszólván tökéletesen semmibe szokták venni a politikai határokat, így tehát ha elkezdjük számolni, hogy mondjuk a Körös vize Romániában ered, a Dunáé Németországban, akkor a Körös nettó behozatal, de a jóval nagyobb Duna tranzitforgalom, mert megy tovább, sőt, részben Romániába, deficitessé téve ezzel az államközi vízforgalmat, szóval ha elkezdjük a víz természetes körforgását kombinálni az államhatárokkal, kijöhet akár a miniszter eredménye is, de megnyugtatok mindenkit: egy cseppel sem folyik ki több víz, mint amennyi befolyik.

Ne adja fel, miniszter úr, a félévi vizsgáig még javíthat hidrosztatikából, és olyan kiváló tanuló, mint maga, nem bukhat meg. Hadd vigasztaljam önt a saját szavaival - ne adja fel, tartson ki!

„A szürkemarha a magyar állattenyésztés címerállata, s megtestesíti mindazt, ami a magyarokat jellemzi: konok, szikár, küzd a túlélésért és győz. Van múltja, jelene és benne van a jövő!”

Miniszter úr, fedezze fel magában a szürkemarhát, küzdjön!

Szele Tamás

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án közösen léptek fel Donald Trump elnök rágalmai ellen. Márpedig okuk van rá, súlyos a rágalom: az elnök megszólalásaiban eddig sem erőltette túl mereven a ragaszkodást a tényekhez, de a helsinki találkozó után túlment minden határon.

Ugyanis a sajtót – így, összességében - „enemy of the people”-nek, az „emberek” vagy az „emberiség” ellenségeinek nevezte. Ez volt az az utolsó csepp a pohárban, amitől talpra állt az ezerszínű, ezerfelé húzó, egymással természetszerűleg rivalizáló amerikai média és egy emberként dörög majd a hangjuk a tizenhatodiki vezércikkekben: „Elég!”

A mozgalmat a Boston Globe szerkesztősége kezdeményezte. A lapot mellesleg 1972-ben alapították, és fennállása során munkatársai csupán huszonhat Pulitzer-díjat kaptak, egyike a huszonöt legolvasottabb amerikai nyomtatott napilapnak, tehát vannak bizonyos hagyományaik. Ez mindenképpen elmondható. Ők tették közzé a felszólítást, hogy az Egyesült Államok vezető lapjai egyszerre közöljék tiltakozásukat, ugyanazon a napon, éspedig vezércikkben, hogy aki mást szeretne olvasni, annak is a szeme elé kerüljön a véleményük. A szerkesztőség szerint a kormány folyamatos támadása a sajtó ellen veszélyes és káros, dehumanizáló és tiszteletlen az olvasók felé is, amiért az elnök egyre tudatosabban kerüli a találkozási pontokat a szabad sajtó képviselőivel.  A Globe helyettes lapszerkesztője, Marjorie Pritchard már több, mint száz pozitív visszajelzést kapott, olyan nagy lapok tették le a garast mozgalmuk mellett, mint Washington Post, a New York Times, a Houston Chronicle, a Minneapolis Star Tribune, a Miami Herald vagy a Denver Post – és támogatják a kezdeményezést újságíró-szervezetek is, így az American Society of News Editors, és a New England Newspaper and Press Association.

Természetesen nem ugyanaz az írás jelent meg mindenhol, ez tévedés is lett volna: minden lap a maga módján, stílusában, a saját olvasóinak címezve írta meg, mi a véleménye erről a felháborító rágalomról.

Mert az: Trump elnök erősen túldimezionálja a saját fontosságát. Lehet bárki vagy bármi fontosabb az Amerikai Egyesült Államok elnökénél? Lehet bizony: az igazság. Az sokkal fontosabb nála is, másnál is.

Trump elnök most csapdában érzi magát, de ezt a csapdát saját magának állította: a helsinki találkozón valóban szégyenletesen, vállalhatatlanul, amerikai elnökhöz méltatlanul viselkedett. Már korábban is baja volt neki a sajtóval, de most, mikor a Mueller-bizottság vizsgálatai egyre különösebb dolgokat mutatnak ki, egyelőre csak a környezetéről, nyílt támadásnak értékelte – a mit is? Azt, hogy az amerikai sajtó tárgyilagosan számolt be a viselkedéséről a csúcstalálkozón. És hát a tények bizony méltatlanok voltak – annál rosszabb az a tényekre nézve, vont vállat Trump elnök, és hazugozta le a teljes médiát. Illetve, nevezte az emberiség ellenségének, ami azért árnyalatnyival több a hazugságnál. Jó néhány árnyalatnyival. Korábban is nevezett nagy múltú, közismert, akár száz évnél is idősebb lapokat egyszerűen „fake newsnak”, ha kényelmetlent kérdeztek, korábban is tiltott ki sajtótermékeket a Fehér Ház tájékoztatóiról (a „valóságon túli világ” kifejezés is egy ilyen alkalomból hangzott el először), de most minden határon túlment.

Ráadásul a valódi álhírsajtó előretörése is Trump kormányzásának köszönhető. Az ugyan még nem bizonyított tény, miszerint a rengeteg képtelen álhír és összeesküvés-elmélet, melynek megválasztását köszönheti, orosz médiaszakértők munkája lenne - sejthető, de bíróság előtt még nem bizonyította senki - az azonban mindennél többet mond, hogy a hitelesnek semmiképp sem nevezhető Breitbart News vezetéséből Steve Bannon a Fehér Házba emelkedhetett, mint elnöki főtanácsadó és vezető stratéga. Rémhírterjesztő ennél nagyobb karriert a történelemben még nem futott be. Természetes, hogy az álhírekre és hazug elméletekre támaszkodó kampány után Trump azt gondolja: a valódi híreket pont ugyanakkora fáradtság volna meghamisítani, mint hazugságokat koholni, és ennyit igazán megtehetne érte az amerikai média – de pont ezt soha, egyetlen valódi újságíró, sajtómunkás nem fogja megtenni neki. Se pénzért, se szép szóért.

Különben pedig, volt egyszer egy érdekes eset. Az 1930-as évek végén karikatúra jelent meg a japán császárról egy amerikai lapban. A japán követség magától az elnöktől követelte a karikaturista japán törvények szerinti megbüntetését, ami lefejezést jelentett volna. Roosevelt elnök meg is haragudott, el is mosolyodott és azt válaszolta:

„Az amerikai elnök nagy úr, sok mindent megtehet. De két dolog nem áll hatalmában: nem mondhatja meg, milyen idő legyen holnap és nem mondhatja meg, mi jelenjen meg az újságokban és mi nem.”

Trump elnöknek sajnos valójában nem is a sajtóval van baja.

Trump elnöknek a tényekkel van baja, melyek közismerten makacs dolgok, és ha figyelmen kívül hagyjuk őket vagy meghamisítjuk róluk a híreket, előbb vagy utóbb visszaütnek.

De lássuk a mozgalom eredményét így, két nap távolságból. A Washington Post, a Los Angeles Times és a San Francisco Chronicle nem írt külön vezércikket, abból az egyébként nem mellékes meggondolásból, hogy ezt a témát megírták már korábban és több alkalommal is, de, hogy ne maradjanak ki a közös cselekvésből, válogatást közöltek laptársaik vezéranyagaiból. Ez talán még kellemetlenebb volt Trumpnak és híveinek. A Minneapolis Star Tribune fájó igazságot vágott az elnök fejéhez: Trump még csak nem is az első politikus, aki hadat üzent a szabad sajtónak, legfeljebb ő napjainkban a legkitartóbb és legagresszívebb ezen a téren. De semmi újat nem talált ki. A Houston Chronicle vezércikke a sajtó hitelességének aláásását emlegeti, a Miami Herald leszögezi: ilyen mértékű aljasságra még Nixon elnök sem vetemedett a maga idejében, pedig ő a székét veszítette el a sajtó miatt. Végül is több, mint háromszáz vezető anyag jelent meg, lehetetlenség is volna mindegyiket szemlézni – de megmutatják az amerikai sajtó és nép szenvedélyes szabadság- és igazságszeretetét.

És Trump? Mit szólt mindehhez Trump?

Nem sokat. Szokás szerint két tweetben válaszolt, mondjuk ez is szép teljesítmény tőle, hiszen terjedelmesebb írásokra épp úgy nem képes, mint magvasabb gondolatokra. Az egyikben a Boston Globe pénzügyeiről értekezik, a másikban értelmezni próbálja a sajtószabadságot, és be is bizonyítja, hogy fogalma sincs arról, mi is lehet az.

„Semmi sincs, amit jobban szeretnék Országunk számára, mint a SAJTÓ valódi SZABADSÁGA. Tény, hogy a sajtó SZABAD, de többnyire csak HAMIS HÍREKET, politikai véleményeket közöl, vagy egyszerűen csak rátámad egyesekre. A BECSÜLET GYŐZNI FOG!”

Hát, elnök úr, olvashatna speciel mást is saját médiáján kívül, ugyanis ön tökéletesen leírta – a Breitbartot. Az közöl hamis híreket. De legalább jó kedvvel, bőséggel. A vélemény közlése mióta baj? Uram: mi már a kilencvenes évek elején, a „sajtószabadság-sajtótisztesség” vita korában túlestünk ezen a primitív kis érvelésen.

És több válasz nincs, Trump bőre úgy tűnik, korunddal van borítva, megkarcolni is alig lehet – de hiszen nem is neki szólnak az írások.

Hanem az amerikai választóknak. A mostani elnököt ők állították a polcra, ők is vehetik le róla.

Az azért mond valamit, hogy az Egyesült Államok sajtójának összehangolt tiltakozása pont Bostonból indult el.

Bizony Bostonból. Miről is nevezetes ez a város?

Arról, hogy volt ott egy teadélután. Aminek mindenféle következménye volt aztán, például megalakult maga az Egyesült Államok.

Én Trump helyében mindent komolyan vennék, ami Bostonból jön.

Szele Tamás

Kissé ellenérzésekkel írom ezt a történetet, ugyanis nem vagyok biztos abban, érdemlek-e én ennyi figyelmet – akár magamtól is. Mentsen a tény, hogy lehet közérdekű az eset, mással is előfordulhat, és, sajnos, van egy olyan érzésem, hogy távolról sincs még vége, jönnek még fordulatok. Kerüljön ez nyilvánosságra, hogy úgy mondjam, menet közben.

Az úgy történt, hogy tegnap, mint minden más napon, lementem vásárolni a sarokra a Milánékhoz. Kicsiny, ám jól felszerelt boltocska, nem lehet mellette éhen halni, nekem is kell az a minimális mozgás, és az étel nem fog magától feljönni. Mire visszaértem – ez olyan 16:30 körül lehetett – több ismerősöm figyelmeztetése várt, miszerint szélhámoskodnak a Facebookon a képemmel, a nevemben. No, ezt megnézzük, történetesen délelőtt már volt egy afférom, melynek során tegnap reggeli írásom címe miatt egy önuralmát vesztett úr azzal fenyegetett, hogy „elmarom a torkát aki ezt lemerte írni neki már nem fog kelleni többet erőlködni a WC-n!”, továbbá „Mint a legyet lecsapom futtában ha még egyszer ilyenre meri magát ragadtatni!”

Az úrnak az volt a baja, hogy az írás címe „Futóbolondok” volt és az ő vezetékneve történetesen Futó – ennyi erővel, ha leírom, hogy „Rózsalovag”, nekem esik minden Rózsa? Továbbítottam neki az értelmező szótár idevágó szócikkét, jeleztem, hogy erőszakra erőszakkal válaszolok, de maradjunk annyiban, hogy ő most bolondozott, és ha nem tetszik, találkozzunk a bíróságon.

Műhely-dolgok ezek, nem is szokásom megosztani az olvasóval, majd' minden második-harmadik napra akad derék honfi vagy honleány, aki el akarja hagyatni velem a földi siralomvölgyet, most is inkább csak jelzem vele, hogy tegnap a szokásosnál is pocsékabb nap volt.

De most inkább beszéljünk Spuvunya Jánosról. Spuvunyáról, aki nem létezik, legalábbis a Google nem ismeri, és aki olyan tökéletes hasonmásom, hogy még az én képem is elkészülhetett róla, ráadásul olyan helyen, ahol csak én jártam. Ugyanis ha ott jár rajtam kívül a tükörképem is, hát csak észreveszem.

Igen, kérem, mint egy kattintással kiderült, bizonyos Spuvunya János, állítása szerint egyetemi oktató, az én profilképeim egyikét használta, sőt, az én háttérképemmel. Most más a Facebook-profilképem, de korábban évekig ez volt, mindenki ismeri, már aki engem is ismer. A háttérképemet pedig egyszerűen ellopta a nagyobb hitelesség kedvéért. Az én profilom olyan nyolc éves, Spuvunyáé tegnap reggel született (és délután hunyt el), adatokat nem tartalmazott, bejegyzést is csak egyet. Abban pedig az állítólagos egyetemi tanár arra panaszkodott, hogy az egyik minisztérium ismeretlenek számára követelte tőlük diploma kiállítását.

Bizonyíték sehol, „akik ismernek, tudják, hol tanítok” - írja Spuvunya, csak az a baj, édes úr, hogy senki sem ismeri. A történet ezer sebből vérzik, kezdve azzal, hogy diplomát nem egy ember állít ki, tanulmányi eredményeket évekre visszamenőleg hamisítani lehetséges, de nagyon fárasztó munka, és semmiképpen sem augusztus második felében van a diplomaosztás (arról már nem is beszélek, hogy a hamis diploma kész lebukás, hiszen bármikor előkerülhet valaki, aki nem volt az illető évfolyamtársa). Kormányellenesnek kormányellenes a duma, csak épp sajnos hazugság. Elképzelhető lenne talán jövőre, idén még macerás.

De mindegy is az igazságtartalma. Az a nem mindegy, hogy Spuvunya János az én képemmel álorcáskodik. Írtam is neki egy szép episztolát, ha nem is olyant, amilyent a zaporozsjei kozákok a török szultánnak, de volt benne erő.

„Spuvunya úr. Ha és amennyiben nem hagyja abba azonnal, de azonnal a képem használatát, nem a Facebooknál jelentem fel, hanem a polgári bíróságon. Arra mindenképpen készüljön fel, hogy ebből nagyon nagy baja lesz így is.

Szele Tamás”

Elment tegnap 16:43-kor, ez után azonnal jelentettem a Facebook adminisztrációjának az esetet, ők pedig példaszerű gyorsasággal törölték. Mármint Spuvunya Jánost, a felhasználók sorából.

Helyes, mondhatnánk, akkor dőljünk hátra és élvezzük az életet, csak éppen aljas a történet, több okból is. Gyújtsunk pipára és menjünk rajta szépen végig, kedves Watsonom.

Először is:

Ki szélhámoskodhat a képemmel? Akárki. Kapásból fel tudok sorolni legalább száz olyan embert, aki valamilyen írásom miatt haragudhat rám. Tele van ez az ország politikai szélhámossal, kicsivel, naggyal, előszeretettel csinálok belőlük bohócot, könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik rosszat akar nekem. Neveket nem írok, bár a fenyegetés, mint már mondtam, hétköznapi jelenség, ha annyiszor vertek volna agyon, kötöttek volna fel, beleztek volna ki, ahányszor ígérték, velem lenne tele nem csak a Kerepesi temető, de még a Kozma utcai is. Akárkinek eszébe juthat, hogy elkövessen ellenem valami aljasságot.

No, de mire volt jó ez?

Így, ilyen formában még semmire. A jó Spuvunyának dolga akadhatott, nem volt ideje telenyomni a profilját tartalommal, de ha nem veszik észre sokan – ismerősök, olvasók, köszönöm is nekik, ahogy a posztról készült képernyőmentést is – hát pár nap alatt élő Spuvunya-profilt alakít ki, bejegyzésekkel, fotókkal, mindenfélével (gondolom, a javát tőlem lopta volna). Aztán ő jelent engem a Facebooknak, miszerint lopom a személyazonosságát. Ha szerencséje van, és lehet neki olyan, engem rúgnak le az oldalról, ő marad. Akkor már nyugodtan átnevezheti Spuvunya Jánost Szele Tamásra, és azt művel a nevemben, amit akar.

Mondhatnák konzervatívabb ismerőseim, hogy „mit zavar az téged, 2010 előtt is elvoltál Facebook nélkül, most is elleszel”, de egyrészt nekem ne egy Spuvunya mondja meg, hol lehetek és hol nem, másrészt egy online újságírónak kicsit nehéz gyakorolni a szakmáját online jelenlét nélkül (és ezt nagyon is jól tudta a támadó). Meg aztán, kavar pár botrányt a nevemben, és a négy munkahelyemből háromtól búcsúzhatok is. Védekezhetek ugyan, de nem megyek vele sokra. Aztán, ha már a Facebook elfogadta az állítólagos Spuvunyát Szele Tamásnak, onnan csak egy lépés, hogy ügyes, kitartó levelezéssel kicsalja a Google-fiókom jelszavát is a cégtől, hiszen mondhatja, hogy elfelejtette. Azzal pedig – ha jó szoftverész – minden, valaha használt jelszavamat megkapja, ugyanis a kereső ezeket regisztrálja. Persze, ember kell ahhoz, hogy kibányásszuk a fiókból, de a lehetőség adott. És máris hozzáfér a bankszámlámtól a telefonomig bármihez. Vagy mondjuk rágalmaz egy zsírosat a nevemben, esetleg felvesz egy bankhitelt, egyszóval sok mindenre jó a személyazonosság ellopása.

Ezek még csak a köztörvényes verziók, kérem, ugyanis egy lopott identitás épp úgy alkalmas arra, hogy bárki ellen politikai lejáratókampányt indítsanak – a magyar közönség nem fog olyan nüanszokkal foglalkozni, hogy „tagadja”, „nem lehetett ő”, a magyar közönség egy emberként ragad majd követ és veri agyon azt, akire megharagszik.

Egyszóval, lehetett ez egy lejáratókampány kezdete, ami valamelyik szolgálattól indult, bár őszintén szólva nekik illenék profibbnak lenni. Volt már olyan, hogy valakinek a nevében oldalakat tartottak fenn, kompromittálták a világ összes hazugságával, és a Facebook nem vette le, mert nem találta egyértelműnek a csalást.

Miért írom én ezt most meg?

Több oka van. Egyrészt, mert közérdekű akárkivel megeshet: emberek, időnként keressünk rá a saját nevünkre, profilképünkre, figyeljük ismerőseinket is: ha bármi gyanúsat látunk, azonnal értesítsük az érintettet. Ő pedig jelentse a Facebooknak, minél előbb, annál jobb. Olyan az ilyesmi, mint a csótány: ahol volt egy, biztos lesz több. Legyünk éberek.

Másrészt meg van egy olyan érzésem, hogy nincs még vége ennek a menetnek. Nem lehet az véletlen, hogy pont az én profilképemet lopták, nem valamelyik, nálam jobb külsejű színészét. Lehet még, jöhet még próbálkozás – és mivel már tegnap is láttam olyan véleményt, hogy én vagyok a szélhámos, a derék, kormányellenes, nem létező Spuvunya meg a talpig becsületes ember, hát jelenjen meg a dolgok állása nyilvánosan, dátummal, lapban, hadd tudja meg mindenki, akit illet, hogy 2018. augusztus 17-én, délelőtt 10:08-kor mi volt a helyzet. Azt hiszem, ez az írás elég meggyőző bizonyítéka annak, hogy én – én vagyok, aki már harminc éve koptatom a betűt, és nem valaki más használja a nevemet. Olyan ez, mint amikor a kilencvenes években, a pesti éjszakában belekeveredtem egy razziába, és a közeg követelte, hogy igazoljam, miszerint újságíró vagyok.

- Uram, írjak most, helyben egy jegyzetet?

És hát nem utolsósorban hadd érezze az ál-Spuvunya (mert, ismétlem, a Google nem ismeri, ami egy egyetemi oktató esetében bűnös hanyagság, de inkább lehetetlen is) a törődést. Hadd lássa, hogy látom, tudom, mit művel, azt is gyanítom, kicsoda, micsoda, csak még nem bizonyítom.

Majd annak is eljön az ideje.

A bíróság előtt, uram, a bíróság előtt.

Úgyhogy maradtam tisztelettel nem Spuvunya János, hanem:

Szele Tamás

Kérem, a magyar széljobbon is csehül állnak a dolgok, amint elnézem, erősödnek a mozgalmaik, csak éppen az elmegyógyintézetekből toborozhatták az utolsó feltöltést. De legalábbis negatív IQ-tesztet kell kitölteni náluk a belépéskor: csak ezen a héten is három bődületes baromságot mutattak be a lelkes honfiak és honleányok (ebben az esetben udvariasság hátrébb sorolni a női nemet).

Kezdjük azon, hogy a Patrióta Európa Mozgalom megszüntetéssel fenyegeti a Facebookot. Zuckerbergnek bizonyára nagyon megfájdult a feje, és porokat szed emiatt, de hát milyen alapon? Nem fogják kitalálni: azon az alapon, hogy „megsérti Magyarország Alaptörvényét”! Ugyanis moderál, és ez ellentmondana a szabad véleménynyilvánítás elvének, melyet ők a 61. paragrafus első bekezdésében vélnek megtalálni. Szerintük tehát nem szabad semmiféle házirendet, közösségi alapelveket bevezetni, az alaptörvény önmagában szabályoz mindent.

Hát akkor lássuk. Kezdjük azon, hogy a magyar alaptörvényben nincsenek paragrafusok. Az idézett szöveg létezik ugyan, csakhogy – dobpergést kérek! - a Magyar Köztársaság hatályon kívül helyezett Alkotmányában. Melyet felváltottak az alaptörvénnyel. Szóval, patriótácskáim, ti a régi Alkotmányt idéztétek, annak is a XII. fejezetét. az alaptörvény helyett, lehet leülni, egyes alá, küldjétek be a körzetvezetőtöket. De menjünk tovább.

Hát az alaptörvény nem rendelkezik éppenséggel ez ügyben? Hej, dehogynem, sajnos nem lehetett kikerülni. Azt mondja:

„VIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához . (2) Magyarország elismeri és védi a sajtószabadságot . (3) A sajtószabadságra, valamint az elektronikus tömegtájékoztatási és hírközlési piac felügyeletére vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.”

Mely sarkalatos törvény viszont nem foglalkozik a közösségi oldalakkal külön, így hát az alapelvek szerint kéne nézzük az ügyet. Vegyük rögtön azt, hogy a Facebook közösségi alapelvei suták ugyan, de egy intézmény belső rendjét, működését szabályozzák, mely intézmény nem Magyarország területén működik, nem magyar állampolgárok tulajdonában van és nem adóalanya a Nemzeti Adó és Vámhivatalnak. Annyi köze van Magyarországhoz, hogy az általa biztosított szolgáltatásokat itt is használják – de ilyen alapon mondjuk az összes külföldi rádióadást is be lehetne tiltani, hiszen azok is foghatóak Magyarországon, ha arról van szó, sőt, ha megvan a telefonszámuk, interaktívan be is szólhat nekik a magyar polgár, csak éppen a BBC nem fogja leállítani a műsorszórást pár jogászkodó széljobber kedvéért.

De ha ez nem elég logikus nekik, vegyük az alaptörvény negyedik módosítását. IX. cikk, (4) bekezdés:

„A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.”

Ez nem, hogy szemben állna a Facebook közösségi alapelveivel, hanem még támogatja is azokat (bár a sajtónak komoly fejfájásokat okoz, ugyanis innentől kezdve akármi képezheti az emberi méltóság részét, pont, mint a közösségi oldalon). Összegezve: a Patrióta Európa Mozgalom a régi Alkotmányt idézve hivatkozik alaptörvénysértésre, és fenyeget mindenfélével egy olyan céget, mely nem tartozik a magyar hatóságok jogkörébe.

Ügyes. Esetleg hadat nem akarnak üzenni?

Nem, ők nem, hadat a mindenszo.hu üzent, Svédországnak (http://mindenszo.hu/ikea-bojkott-a-sved-kormany-tamadja-a-magyar-kormanyt-akkor-itt-az-ideje-az-ikea-bojkottalasanak/). No, azért nem véres háború ez még, csak az előszele, amolyan kereskedelmi bojkott, de lássuk, miről vagyon szó?

„IKEA BOJKOTT – A svéd kormány támadja a magyar kormányt – Akkor itt az ideje az IKEA bojkottálásának

Bizony

Íme a hír:
Svédország beavatkozik az Európai Bizottság oldalán a külföldről támogatott civil szervezetekre vonatkozó jogszabály miatt Magyarország ellen indított perben az Európai Bíróságon – jelentette be a stockholmi kormány.

AKKOR innentől kezdve IKEA bojkottot hirdetünk!
Ez pedig a magyarok válasza!
Erre buzdítunk mindenkit!

OSZD MEG A KEZDEMÉNYEZÉST!

mindenszo.hu”

Hát, nagy lehet a sürgés-forgás Stockholmban mostanság, jönnek-mennek a hosszú hajók, a svéd király segítséget kér a szövetségeseitől a rettentő magyar hadak ellen. Jönnek is drakkarokon a jomsvikingek, Harald Hardrada, Harald Blotand, Olaf Trygwässon, a Kattegatt vizén várják, amint a magyar lovasok átzúdulnak a szoroson, hátrafelé nyilazva, iszonyatos hujjogtatások közepette, a hullámokon táncoltatva táltosaikat, hogy felégessék az IKEA-t.

Wagneri kép, mármint nem Wagner Richardra gondolok, hanem a No, mi újság, Wágner úr nevű hajóra. Urak, urak, ti velsz ebek, nem jutott el a kis, szürke sejtekig, hogy az IKEA nem állami vállalkozás? Köze nincs hozzá a Svéd Királyságnak. Annyi van, hogy a területén fekszik – egy része. Ha ti Svédországra haragszotok, Svédországgal hadakozzatok, mert így olyan ez a hadüzenet, mintha a Magas Porta helyett egy törökmézárussal verekednétek.

Nincs nyugság a Mi Hazánk Mozgalom háza táján sem. Alig váltak ki a Jobbikból, már el kell kezdeni az arculatépítést, terjeszkedést, ilyenkor kell valami nagy, egész estét betöltő akció, valami, amiről megjegyzik a nevüket. Nem baj, ha marhaság, csak jellegzetes legyen. Jelentem, sikerült: Toroczkai mester bejelentette, hogy népszavazást kívánnak tartani Magyarország uniós tagságáról.

„Ha ki kell lépni, akkor ki kell lépni, tehát legyünk demokratikusak, nem mi akarjuk ezt eldönteni – mondta Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke.

A magyar állampolgárokat 2003-ban egyszer már megkérdezték az uniós tagságról. Akkor csaknem 84 százalékuk támogatta azt, Toroczkai László szerint azonban 15 éve még senki nem tudta, milyen lesz uniós tagnak lenni. A Jobbikból kiszakadt Mi Hazánk Mozgalom most újra feltenné a kérdést. Szerintük az unió rosszul működik, nem sikerült kiegyenlítenie az országok közötti gazdasági különbségeket, miközben politikai elvárásokat fogalmaz meg a kormányokkal szemben.

„Mi nem vagyunk Európai Unió-ellenesek. Mi azt szeretnénk, hogy az Európai Unió jelenlegi formáját alakítsuk át. Ne egy gyarmatosító birodalom legyen, hanem – ahogy ezt megfogalmaztuk – szuverén európai nemzetek szövetsége” – tette hozzá Toroczkai.” (Hír TV)

A miről akar népszavazást tartani, jó uram? Felhívnám becstelen figyelmét arra, hogy nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről nem lehet népszavazást tartani. Ez viszont benne van az alaptörvényben.

Jó, akkor tartsanak népszavazást az alaptörvény megváltoztatásáról, mondaná erre Toroczkai, mert kitartó ember, csak hát van még egy tiltott tárgykör, ez pedig az alaptörvény módosítására irányuló népszavazás, tehát a népszavazás nem irányulhat arra sem.

Akkor mi légyen?

Semmi se légyen. Légyen műbalhé, gyűjtsenek össze akárhány szignót, tudván tudva, hogy feleslegesen teszik, a jogrend nem enged referendumot ebben a kérdésben semmiképp, emlegessenek utána jogtiprást, népfenséget, meg amit szokás – ők maguk lennének a legnagyobb bajban, ha sikerülne kilépni az Unióból, de nem is azért verik a galangot, hogy kilépjünk, hanem azért, mert ez kiváló reklám.

A magyar szélsőjobb kezd neurotikus tüneteket mutatni. Mondjuk épelméjű sosem volt, de ezek a kis hisztériás rohamok, fejjel falnak futkosások mind azt mutatják: rájöttek arra, hogy ők sem lesznek soha kormányképesek. Még esélyesek sem.

Dühöng a beteg, vizes borogatásra van szüksége.

És sok, sok nyugtatóra.

Szele Tamás

Én nem is tudom, miről jutott eszembe ez a nemes és igen jövedelmező munkakör. Talán Lázár János új feladatáról. Mert tudjuk, a jó Lázár visszavonult a nagypolitikától, művelné kertjeit, mint egy Candide vagy L. Simon, élné a maga egyszerű, rusztikus életét, de jön a haza, épp, mikor Cincinnatusként szántogat, és hívja, szólítja, az eke szarva mellől, nem hagyja békén.

Lucius Quinctius Cincinnatus ilyen esetben elment harcolni az aequusok ellen, megverte őket, lemondott és szántás végére már haza is ért. Újból beállhatott az eke szarva mögé. Bölcs ember volt, ugyanis ha marad a hatalomban, mint dictator vagy bármi más, inkább kellett volna az eke elé fogni, ismervén az akkori Róma anyagi és politikai helyzetét. Lázár is újra sorompóba száll, ha még nem is ősz Toldiként, de reaktiválja magát, csak ő nem bajvívó lesz vagy hadvezér, hanem dohányzásügyi miniszterelnöki biztos.

Vagyis nemdohányzásügyi.

Vagyis valami.

Lássuk a meghatározást, hátha akkor tisztábban látunk. Azt mondja:

„A miniszterelnöki biztos tevékenysége a nemdohányzók fokozottabb védelme érdekében szükséges átfogó kormányzati teendők – és ezzel összefüggésben a dohánypiac szabályozására irányuló kormányzati feladatok – előkészítésére, összehangolására irányul. Összehangolja a nemdohányzók védelme érdekében végrehajtandó rövid és középtávú kormányzati stratégia kidolgozását, javaslatot tesz a dohányzókat és a nemdohányzókat egyaránt az új típusú dohánytermékek, illetve az elektronikus cigaretták irányába befolyásoló folyamatokkal kapcsolatos kormányzati álláspontra, megalkotja az egységes dohánypiaci felügyelet létrehozására vonatkozó kormányzati koncepciót.” (Magyar Közlöny)

Valamint, ha jól értelmezem, csizmadia és kéjgáz is lesz, netán tűzoltó, katona, mi több, vadakat terelő juhász. Tűzoltó és katona azért, mert azoknak nem fizetik ki a túlórát, Lázárnak meg ezt a különös, szerteágazó és teljességgel meghatározhatatlan munkakört egyáltalán nem fizetik, ingyen fogja végezni, merő egy jóindulatból, legfeljebb egy titkárt kaphat.

Most itt kremlinológiázhatnánk kicsit, miszerint mit jelenthet a hatalmas nagyúr visszavonulása, reaktiválása és megbízása egy jelentéktelen feladattal, de egészen pontosan százféle dolgot jelenthet: akár azt, hogy az állam megint dohányzásellenes kampányba fog, akár azt, hogy az e-cigaretták piacát akarják teljesen einstandolni, akár pediglen azt, hogy Orbán Viktor akarja Lázár lovagot inkább kézügyben, szem előtt tartani – csak ne gazdálkodjon ő a vidéki birtokon, inkább legyen Pesten hátramozdító, addig sem konspirál senkivel.

Meg hát neki azért voltak érdemei a Nemzeti Dohányboltok bevezetése terén is, lássuk csak, mit ír a 2013. április 29-i Origo? (http://www.origo.hu/itthon/20130429-lazar-janos-teljesen-betiltana-a-dohanyzast.html)

„Nem politikai alapon osztották ki a nemzeti dohányboltok üzemeltetési jogát - állította hétfőn Lázár János. Ha rajta múlna, teljesen betiltaná a dohányzást, de azért a kormány addig is rátesz még két százalékot a trafikok biztos profitjára.

Lázár szerint a kormány célja 2010 óta az, hogy kevesebb helyen lehessen cigarettázni, és nehezebben lehessen hozzájutni a dohánytermékekhez. Ez személyes elkötelezettsége is, és ha rajta múlna, teljesen megtiltaná a dohányzást - mondta. Az eddigi tiltások szerinte eredményesek voltak, ugyanakkor a nagy áruházakban a fiatalok ma is minden gond nélkül hozzájutnak a cigarettához. A kormány ezen is változtatni szeretne – mondta.” (Origo)

Hát, mint erős dohányos ember, akinél mindig van pipa, mondhatom: ugyan jóra bízták az ügyünket. Nem válik ez sem a dohányosok, sem az állam javára, hasznára – ez még képes, és betiltja a füstölést, vagy az égbe viszi a dohány árát. De gondoljunk bele egy soha el nem hangzott párbeszédbe, interjúba:

Szóval, kellett valami, amihez Lázár nem ért (de a gazdasági részét ki tudja használni, az már bebizonyosodott, hiszen egy barátjáé az Országos Dohányboltellátó Kft., ami a tavalyi eredménye után potom 3,5 milliárd forint osztalékot vehetett ki), viszont nekünk kellemetlen, ráadásul nincs komoly politikai súlya. Politikai szempontból valóságos sine cura ez az állás, henye hivatal, felelősség nélkül, igaz, jövedelem sem jár vele közvetlenül, de aki ügyes, megfejheti a dohánytermelőket éppúgy, mint a dohányosokat. Hiszen Karthágót is úgy alapította a csinos Dido királynő, hogy a helyiektől nem kért több földet, mint amennyit egy ökör bőrével be bír takarni. No, annyit kapott is, a helyi kiskirály, Iarbas jókat mosolyoghatott a bolond szépségen. Mindjárt nem mosolygott másnap, mikor meglátta, hogy Dido vékony szíjakra hasította az ökörbőrt, és egy városra való földet kerített vele körbe.

Hát ezért ne is nagyon sajnáljuk Lázárt, hogy kinevezték állami ellentrafikosnak, mert lesz még neki haszna ebből elég. A kérdés inkább az: kit neveznek majd ki árnyékszéki inasnak?

Mert bizony az a legfontosabb állás az udvarban. A jó Nyolcadik (Tudor) Henrik vezette be ezt az intézményt, és fontosabb volt, mint a lordkancelláré, mert olyan megesett, hogy a lordkancellárnak fejét vették – például Morus Tamásnak – de olyan egyszer sem, hogy az árnyékszéki inas került volna a bakó kezére. Mármost az árnyékszéki inas munkaköre az volt, hogy a Legfelsőbb Hátsó tisztaságáról gondoskodjék, ami abban a korban, mely nem ismerte a vécépapír intézményét, legfeljebb a lapulevelet, bizony nem lehetett nagyon kellemes feladat. Ámde mégis tolongtak érte a legnemesebb bárók, lordok, valósággal ölre is mentek volna. Ugyanis tudni kell, hogy a jó Henrik király eleinte csak indulatos, önfejű (bár nagyon tehetséges) ember volt, akinek jobban állt volna akár a rablólovagság, akár zeneszerzés, mint a királykodás, gyakran hozott indulatból döntéseket, oda is csapott, ha olyan kedve volt. Ez egy lovasbaleset és sok házasság után csak rosszabbodott, annyira morózussá vált, hogy ember kellett legyen a talpán, aki elé mert terjeszteni bármit is, kérelmet vagy tervet: könnyen a Towerben találhatta magát akárki fia, ha a királyt háborgatta. Egy jó pillanata volt naponta, amikor lehetett vele beszélni: az a pár perc, megkönnyebbülés után. És egy ember volt az udvarban, akinek erre alkalma lehetett: az árnyékszéki inas. Okos árnyékszéki inas nagy pénzeket keresett, mert tisztogatás közben mesélt arról a királynak, mit is lenne okos tenni, kinek a kérelmét kéne elfogadni. Nem mondom, büdös munka, de jól fizetett.

Hát tetszenek látni: azt, hogy ki lesz az ellentrafikos, már tudjuk.

Azt nem tudjuk még, ki lesz majd az árnyékszéki inas.

Pedig az volna fontos.

Jelentkező akad, dögivel.

Szerintem lesz majd versenyvizsga is.

Lapulevéllel.

Szele Tamás

Érdekes tanulmány jelent meg a közelmúltban, érdekes a témája is, meg az is, hogy senki sem olvasta, de mindenkinek van róla véleménye szokás szerint. Olvasni azért nem olvasták, mert angolul van, véleménye meg azért van a nagyérdeműnek, mert az már szinte kötelező. No, de miről szól? A törzsi társadalomszemléletről, ami a populizmus után következik.

Írást itt találnak róla (https://zoom.hu/hir/2018/08/11/populizmus-helyett-mar-a-torzsies-gondolkodas-fele-haladnak-a-magyarok/), maga a tanulmány eredetije meg emitt olvasható (http://www.politicalcapital.hu/pc-admin/source/documents/pc_beyond_populism_study_20180731.pdf). A címe mindenképpen sokat mond: „Beyond Populism: Tribalism in Poland and Hungary”, vagyis „A populizmus után: tribalizmus (törzsiség) Legyelországban ésMagyarországon”. Aki most azt hiszi, hogy valami faék-egyszerűségű eszmefuttatásról van szó, ami a populizmus primitívségét támadja, az téved – a populizmus primitív ugyan, de az azt művelő politikusnak olyan komoly önuralomra van szüksége, mint egy Zen-mesternek, ugyanis alapértelmezés szerint ő maga nem lehet hülye, csak a választóit kell annak néznie. Ehhez pedig olyan komoly önuralom szükséges, hogy el ne röhögje magát, miközben őrültségeket mennydörög az emelvényről, amekkorát csak néhány, a világtól elzárt japán kolostorban lehet elsajátítani, különleges módszerekkel. Az már más kérdés, hogy az állandó egyszerűsítés és az ebből következő hazudozás súlyosan károsítja a pszichét, így a politikus nem túl hosszú idő után már hiszi is a saját hazugságait, de ez volt a győzelem ára.

Tehát nem, a populizmus nem a primitív emberek sportja: csak a primitív választók kedvence. De maga a populista politikus, annak dacára, hogy bonyolult kérdésekre képes egyszerű és hazug válaszokat adni, melyekre mindenki annyira vágyik, végső soron bonyolult lélek, gyakran pallérozott elme. Más kérdés, hogy gazember – sehol nincs megírva, hogy okos vagy művelt ember nem lehet semmirekellő. Sőt, abból válik csak igazi briganti, akinek esze is vagyon! No, de hogyan lesz a populizmusból tribalizmus és egyáltalában véve: mi az?

Sőt, mi maga a populizmus?

Leginkább úgy határozhatnánk meg, hogy az a politikai magatartás melynek központjában maga a nép áll, de annyira, hogy mindig azt mondják neki a vezetői, amit hallani szeretne és mindig azt csinálják ezzel szemben, amit éppen akarnak. Lényeges eleme a mesterséges egyszerűség, a populista vezető a magfúziót is elmagyarázza egy mondatban (legfeljebb úgy fog hangzani, hogy „nem a te dolgod”), a népakaratra való állandó hivatkozás, ezzel párhuzamosan a népakarat állandó manipulálása, erre jó példa Magyarországon az állandó nemzeti konzultáció, amelyeknek kérdéseit – és válaszait – mindig úgy fogalmazzák meg, hogy rosszak legyenek. Fontos minden elit gyűlölete, mégpedig matematikai fontossága van: hiszen bármilyen elitről beszélünk, legyen az akár az útkaparók elitje is, mindenképpen kisebb létszámú a nagy tömegnél, így kevesebb szavazata is van. És ez a populizmus egyik lényege: kijátszani a sokakat a kevesek ellen. Persze úgy, hogy a sokak is rosszul járjanak, és ez nem csak demokráciákban van így – kevesen jártak rosszabbul annak idején a „munkás-paraszt” államokban, mint pont a munkások és a parasztok, bár akkoriban szó sem lehetett mai értelmű politizálásról. De már ezek is a néptömegekre hivatkoztak.

Lényeges még a manicheus világnézet a populizmusban, mely szerint az élet úgy általában Jó és Rossz örök harcából áll. Ha ez így lenne, a legnagyobb kicseszés az lenne a Jóval, ha történetesen győzne, mert utána mehetne jeget aszalni, nem volna több feladata. Meg kéne szűnjön, mint kategória.

Fontos még a populizmusnak az anti-pluralizmus, ne zavarja a képet sokféle vélemény, a saját elit kialakítása és ájult tisztelete, szóval nem is magyarázom tovább, tessenek körülnézni, és meg is van. De mi a tribalizmus, a törzsiség?

A populizmus egyenes következménye.

Hát lehet ezt még tovább fejleszteni?

Nem kéne, de lehet, és fejlődik is, spontán.

A politikai populizmus logikai szempontból nyilvánvalóan a népre vonatkozik, annak egészére, kőművestől idegsebészig, azt egynemű masszaként kezelve (ebben különbözik a demokratikus gondolkodástól, ami ugyebár a választást elvileg nem tekinti háborúnak, a választó véleményére kíváncsi, épp ezért időnként ellentétbe kerül egyrészt saját magával, másrészt a választóival), tehát a nép összességére tart igényt és számot. Az ám, de mondjuk túl vagyunk a választásokon, a populisták győztek. Akkor mi történik?

Akkor folytatódik a kampány, ugyanis logikailag megengedhetetlen, hogy az Örök Harc Jó és Rossz között akár egy pillanatra is szüneteljen, nem érdekes, ki győzött, sturmolunk tovább. Ahogy Svejk mondaná: „Maul halten und veiter dienen”, „Pofa be és továbbszolgálni!” Nincs ellenség? Csinálunk! Egyfelől, ott a legyőzött politikai ellenfél, azzal is fent lehet tartani a harc látszatát. Másfelől, keresünk társadalmi rétegeket, csoportokat, akikből ellenséget hazudunk, azok ennek nem fognak örülni, ha védekeznek, már meg is van az új hadjárat célpontja, ha nem védekeznek, akkor is, csak túl könnyű lesz a győzelem.

Ezek a csoportok viszont természetesen kilökődnek a populisták választói közül – azért ügyelnek rá, hogy minél kisebb csoportokról legyen szó – sőt, kilökődnek a sokat hivatkozott politikai nép, politikai nemzet soraiból is. Hiszen ha ellenségek, közük nem lehet a mi népi-nemzeti tejjel-mézzel folyó Kánaánunkhoz, akkor sem, ha tegnap még nem voltak azok. Sőt, akkor sem, ha az unokatestvéreink, például. Akiről a Vezér azt mondja, hogy ellenség, annak menten szarva nő és lópatája.

Így azonban az össznépi egység csökken valamelyest, hiszen kikerülnek belőle az „ellenségek”, méghozzá kinevezés útján, és a nagy, általánosnak hazudott egység helyén létrejön a politikai törzs. Amit különben továbbra is nagy, általános és össznemzeti egységnek hazudnak, csak hát akiből ellenség vált, az már nem lehet tagja, tehát a népből-nemzetből is kikerül.

Ilyen kinevezett ellenséggel például Magyarország telis-tele van: ellensége volt a nagyon nemzeti kormánynak elsőként a filozófus, aztán a munkanélküli, utánuk a mozgássérült, minden vallási vagy nemzeti, netán kulturális, esetleg szexuális kisebbség, ellenség minden ellenzéki politikai mozgalom és párt, ellenség minden diák (bár egyeteme válogatja), ellenség a háborús menekült, aki itt sincs, ellenség lehet akárki. A felsorolás csonka és az is marad – nincs hely mindenkit felsorolni, akiből ellenség lett.

Mármint, akit kineveztek annak.

Tehát a populista kormány, mint látjuk, nem népen vagy nemzeten, hanem csak a saját politikai törzsén uralkodik. (Néha kinevez barátokat is, ezek, kivéve a legnagyobb barmokat, ordítva menekülnek a megtiszteltetés elől).

Ámde hogyan viselkedik ezen populista kormány ellenzéke? Az lenne logikus, ha elindulna az univerzalitás irányába, egyetemesen próbálna meg minél többeket megszólítani, csak az nehéz, mert nagy, általános és ebből következően bonyolult elveket kéne megmagyaráznia. Hogy egy példával éljünk: a munkanélküliség vagy az infláció nagyon egyszerű, mint baj, de ha meg kell oldanunk, nagyon bonyolult kérdés. Épp ezért az ellenzék hagyja a magyarázatokat, inkább létrehozza – gyakran önvédelemből – a maga politikai törzseit, ahol, egymás között biztonságban lehetnek, gondoskodhatnak a közös védelemről és halászhatnak-vadászhatnak-madarászhatnak az egyre szűkülő vadászterületen. Ez ugyan a kormány malmára hajtja a vizet, de átmenetileg biztonságos.

És, mint tudjuk, mi több, mint száz éve átmeneti időkben élünk.

Így lesz a populizmusból tribalizmus, így lesz a belpolitikából törzsi háborúk sora, vannak nagyobb és kisebb törzsek, ezek időnként megeszik egymást és megskalpolják az ellenséges harcosokat.

No, de hol ebben a hiba?

Magukban a törzsekben, a kategóriákban. Lehet egy ember, egy választópolgár egyszerre kormánypárti (vagy ellenzéki) és közben filozófus, mozgássérült, lehet ezzel egy időben és mellesleg baptista vagy izraelita, szeretheti a salátát és/vagy a pacalt, ihat ugyanazon ember egy napon kávét is, törkölypálinkát is. Nem lehet, nem szabad felállítani a kategóriákat, miszerint a mi hatalmunk csak a törkölyhitű pacalevőké, le a salátazabálókkal – és fordítva sem szabad, ugyanis ez értelmetlen. Attól, hogy valaki pacalt eszik, még lehet kiváló idegsebész, attól, hogy valaki idegsebész, járhat lóversenyre, és ennek az egésznek semmi, de semmi köze a politikában egyedül jogosult kategorizáláshoz, vagyis az eszmék és tettek alapján való besoroláshoz.

Hogy mi a populista állam sorsa?

Törvényszerűen tribális, törzsi, állandó belharcban égő állammá alakul.

És mi ennek a tribális államnak a sorsa?

Nyilvánvalóan a további atomizáció, egészen addig, míg már mindenki a maga törzse lesz és mindenki harcol mindenkivel.

Mi erre a megoldás?

Az, hogy ne ítéljünk, ne kategorizáljunk, hogy ne kategorizáltassunk, ne soroljunk embereket törzsekbe és így minket sem címkéznek fel.

Ezt elvárni a törzsi háborúk lázában égő magyar társadalomtól több volna, mint idealizmus, itt egyelőre az egész ország a dicsőséges végkifejlet, a „mindenki mindenki ellen” felé törekszik.

Egyének, pártok, mozgalmak – mindenki.

Hagyjuk a fenébe az értelmet, kérem.

Hagyjuk a törzseket is. Ne álljunk meg félúton.

Amondó lennék, felebarátaim: másszunk vissza egyenesen a fára.

Az lenne a legradikálisabb megoldás.

És logikusan következne az előzményekből.

Szele Tamás

Kérem, előre szólok: ez most hosszú lesz. Vagy tessék végigolvasni, vagy bele se kezdjenek, nézetem szerint ez az elmúlt évek legriasztóbb híre, de aki jobban fél mondjuk a pogácsa árának emelésétől vagy a hatméteres földönkívüli migránsok inváziójától, az kihagyhatja. Kezdhetjük? Hölgyeim és uraim: Kínában feltalálták a földi poklot.

Mondjuk Kína nagy és ősrégi ország, melynek történelme folyamán igen sokféle földi poklot feltaláltak már, kezdve Csin Si Huang-tivel, aki első császárként különös gondot fordított arra, hogy a saját híveit kivéve minden írástudót elevenen eltemettessen, és ha a Nagy Fal építése során akkora rést találtak a kövek között, amibe belefért egy szeg, akkor azt a szeget bele is verték, és felkötötték rá az adott falszakaszért felelős munkást. Igaz, Kína története nem Si Huang-tivel kezdődött, voltak ott már korábban is hagyományok kínzás valamint mészárlás ügyében, és remélhetőleg nem is Hszi Csinpinggel fog végződni, bár miként az első, ez az utolsó császár is mindent megtesz hatalma örökkévalóvá tételének érdekében.

Hszi mester bebetonozta az uralmát, erről írtunk is korábban (http://huppa.hu/szele-tamas-sarga-csaszar-voros-csaszar/), úgy áll a helyzet, hogy élete végéig fog uralkodni, de nincs kizárva, hogy azon is túl. A most bevezetésre kerülő rendszer pedig biztosítja a teljes, tökéletes és abszolút hatalmat bárkinek és örökkön-örökké.

Ráadásul nem csak Kínában használható.

Kedves ismerős hívta fel a figyelmemet a jelenségre, amit először a Passport.blog.hu írásában (https://passport.blog.hu/2018/08/09/lepontozva_kinaban) volt alkalmam alaposabban is megismerni, fogok is idézni belőle – de aztán egy alaposabb utánanézés bebizonyította, hogy a helyzet rosszabb annál is, amit hiszünk róla, ez a legördögibb hatalomtechnikai módszer, amit a rabszolgatartás óta feltalált az emberiség. Ez maga a legvégső zsarnokság.

De térjünk a lényegre. Arról van szó – illetve nem mostanság került szóba, hanem 2014. június 14-én, mikor Hszi Csinping örök hatalma kéjes álom sem volt még – hogy

„a Kínai Államtanács egy meglehetősen baljós dokumentumot adott ki „Tervezet a szociális hitelrendszer kialakítására” címmel. A száraz nyelvezetű dokumentum egy társadalmi kísérletet vázolt fel, mely Xi Jinping, a kínai Kommunista Párt főtitkárának terveit valósítja meg, aki az „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható” („once untrustworthy, always restricted”) elvet vallva adta ki az utasítást a szociális hitelrendszer (Social Credit System, 社会信用体系 shèhuì xìnyòng tǐxì) kialakítására.” (Passport)

Hát, mondanánk erre, mi van ebben rossz? Hiszen a hitelezési rendszer, főleg a szociális az állam egyik fontos alapköve, lám, ha államilag intézik, és nem mindenféle pénzintézetekre bízzák, elkerülhető lehet például az olyan krízis, ami nálunk a devizahiteleseket sújtotta. Az is természetes, hogy ha egy bank megvizsgálja az ember hitelképességét, mielőtt leül vele tárgyalni, az állam miért ne tenné ugyanezt? Vigyáz a közpénzre, amiből esetleg nyújtja a hitelt, nagyon helyes.

Dehogy helyes, kérem. Helyes akkor volna, ha ez kizárólag egy pénzügyi hitelrendszer volna. Még akkor is kifogásolható a magánügyekben való turkálás, de tény, hogy a hitelezőnek van némi joga megtudni, más adósságaimat például ki szoktam-e fizetni. Ha igen, kapok pénzt tőle, ha nem, hát nem.

Ugyebár az alapelve, hogy „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható”. Ez a banki hitelezés alapelve is, csak a bankok nem egészen ugyanazt hívják megbízhatatlanságnak, mint a kínai állam. Lássuk, mit ellenőriznek ebben a rendszerben?

Ellenőrzik a hiteltörténetet, vagyis azt, hogy rendben fizeti-e a kliens a számláit, van-e elmaradása – ez még nem baj. Ellenőrzik a teljesítési szokásait is, időben teljesíti-e a szerződéseiben vállaltakat vagy késni szokott? Jönnek a személyes adatok. Van-e lakcíme, telefonszáma, mobilja, internet-előfizetése. Hát, ez már kezd kicsit necces lenni, de ez még semmiség, most jön a feketeleves: ellenőrzik a viselkedési szokásait. Hol vásárol, mit vásárol, kitől és menyit? Ide tartozik az Alibaba példája a pontrendszerre: „Ha valaki napi tíz órát játékkal tölt, az nem tekinthető értékes embernek. Ellenben ha valaki pelenkát vásárol, jó eséllyel szülő, és felelősségteljes ember.” Sőt, itt tartják nyilván a közlekedési kihágásokat és az esetleges törvénysértéseket is! Az utolsó pont a legborzalmasabb. Ellenőrzik, nyilvántartják és értékelik az ügyfél személyes kapcsolatait is.

„Ha olyan emberekkel tart valaki kapcsolatot, akik kritikusan állnak a rendszerhez (vö. rendszerellenes elemek), vagy például a kollektív elhallgatás sorsára jutott Tiananmen téri eseményekről posztolnak, nos ők erős mínuszokra számíthatnak.” (Passport)

Tetszik már érteni a rendszer lényegét? Igen, totális, sőt, digitális diktatúra. Na, de hát, mondhatná a naiv állampolgár, maximum nem kap hitelt a delikvens, rossz az, de nem halálos. Hát, ha csak ennyi következménnyel járna... Nem, ez a rendszer jutalmaz és büntet, pontszám alapján. A pontozás 350-től 950-ig terjed.

„Azok, akiknek a pontszáma elérte a 600-at, akár 5000 jüan (nagyjából 200 ezer forint) kölcsönt kaphatnak az Alibabán a vásárlásaikhoz. 650 ponttól egyszerűsödik az autóbérlés és VIP becsekkolásra lesznek jogosultak a pekingi repülőtéren. 666 ponttól az 5000 jüannyi kölcsönt akár készpénzben is megkaphatják. 700 ponttól munkavállalói igazolás nélkül is utazhatnak Szingapúrba. 750 ponttól gyorsított eljárásban kaphatnak schengeni vízumot. Ráadásul a magas pontszámok egyfajta státusz-szimbólumot jelentenek, ezekkel százezrek villognak már most is a kínai Twitter-en, a Weibo-n, és a társkeresőkön is egyre inkább szerepet kapnak a „társadalmi pontok” a klasszikus BMW-t támasztós fotók mellett.” (Passport)

Ezek a jutalmak. Mondjuk felsóhajthatnánk Tóth Tihamér rosszemlékű atyával, hogy „hát érdemes volt, fiúk?”, de ezzel távolról sincs vége a felsorolásnak, jutalom nélkül lehet élni, kicsit nehezebben, de lehet – hanem most jönnek a büntetések.

A büntetések ponthatárát már nem hirdetik olyan hangosan és fennen, de az első az, hogy az ügyfél nem vásárolhat business-class repülőjegyet, ha nem javul a magatartása, akkor később már semmiféle repülőjegyet, aztán már vasúti jegyet sem. Utána kizárják őt és családtagjait a magániskolákból és az egyetemekről, megtiltják, hogy magas presztízsű (magyarul: jól fizetett) munkahelyen alkalmazzák, lassítják az internet-kapcsolatát, kizárják a hotelekből, aztán már az éttermekben sem szolgálhatják ki, végül pedig

A jóké is nyilvános, csak azt kevesebben nézegetik.

Annyit még mindenképpen tegyünk hozzá, hogy ez nem egy disztópikus rémálom, ez egy már működő szisztéma, csak egyelőre – 2020-ig – önkéntes a belépés, utána kötelező lesz minden kínai állampolgár számára. Annyira sikeresen működik, hogy már most, Sanghajban kilencmillió embernek tilos repülőjegyet venni, hárommilliót a vasúttól is eltiltottak.

Akkor most gondolkodjunk. Épp megy a televízióban egy hirdetés, aminek az az alapkérdése: „Mit tenne meg egy jó bankhitelért?” (Persze, semmi köze ehhez a rendszerhez, szögezzük le még időben). Sok mindent, mármint a reklám szerint, de hát közismert, hogy mennyi zöldséget aláírtak már polgártársaink egy kis devizaalapú hitel reményében, nyögik is. Ha a világ bármelyik országában bevezetésre kerül egy garanciális, államilag biztosított, fix és alacsony kamatozású hitelrendszer, amihez csak pár játékszabályt kell betartani: tolongani fognak az emberek a belépésért. És nem fogja érdekelni őket, miszerint cserébe az életüket adják el, ha már nem akarok olyan fellengzősen fogalmazni, hogy a lelküket.

Ez bizony már nem egyszerű üzlet, pénzügyi hitelmegállapodás két fél között, itt már bőven érezhető a kénkőszag. Ez a rendszer lehetővé teszi az állam számára, hogy a neki nem tetszőket minden bírósági ítélet nélkül büntethesse, izolálhassa, környezetüktől teljesen elzárhassa, kapcsolataikat akár meg is szakíthassa, bármiben korlátozhassa őket – és ehhez nem is kell tömlöcbe hurcolni senkit! Lehet fogoly az ember a saját lakásában is, egy zsúfolt nagyváros kellős közepén. Politikai fogoly is. Akár éhen is halhat. Akár eltörölhetik még az emlékét is két kattintással.

Persze Kína nem lenne Kína, ha nem csinálnának ebből is üzletet. Már megjelentek a „pontszám-tanácsadók”, akik megmondják, mely ismerősöket tiltsunk le, melyek maradhatnak, mit olvassunk, mit ne, melyik bankba tegyük a pénzünket, mibe fektessünk be a magasabb pontszám reményében. Mit lájkoljunk, mit olvassunk, hova nézzünk be naponta akár.

A rendszert persze ez nem hackeli meg, ezek tényleg csak tanácsok.

Hát kérem, ez maga az Abszolút Hatalom az emberi lelkek felett, a világ minden egyháza és politikai mozgalma elbújhat, ez a tökéletes zsarnokság. És nem kell hozzá sem hadsereg, sem zsandárság, sem inkvizíció, elég egy számítógépes rendszer. Meg a pénzügyek fölötti tökéletes kontroll.

A Társadalmi Szerződés érvényét veszti, illetve hitelszerződésé alakul.

2020-tól Kínában bárkivel bármit megtehet a hatalom. És tulajdonképpen már most sem áll messze ettől. Minden csak az internet-penetráción múlik.

Hogy mi mennyire vagyunk ettől? Vagy a világ bármely más országa?

Ne tessék azt motyogni, hogy „ezt csak a kínaiakkal lehet megtenni.” Velünk is meg lehet, pont három centire van bármelyik modern állam ettől, minden feltétele adott a rendszer bevezetésének, a technikai háttértől a pénzügyi rendszerekig, minden csak elhatározás kérdése. Elég egy kellően hülyén megfogalmazott törvényjavaslat, amit úgysem ért meg a választó, pláne, ha alaposan megbonyolítják, elég pár ügyes pénzügyi csali, némi jólét ígérete és tömegjelenetek fognak lejátszódni a rendszerbe való belépésért. Ha elegendő hitelt ígérnének egy családi ház megépítéséhez, egy jobb kocsihoz, és csak a lelkünk, a magánéletünk és a gondolkodásunk lenne az ára, a mai magyar társadalom kilencven százaléka azonnal írná alá a szerződést.

Az apróbetűs részt most is figyelmen kívül hagynák.

Ez a zsarnokság legfelsőbb foka, innentől fokozhatatlan.

És utána már csak egy államcsőd menthetne meg minket.

Zsarnokság, erőszak nélkül.

Ügyes.

És dermesztő.

Szele Tamás

Tulajdonképpen mindig van egy bezzeg, és ezt a bezzeget mi sosem gondoljuk végig. De maga a bezzeg is azért van, mert nem gondoljuk végig a dolgokat. Most éppen a bukaresti események miatt folyik a közösségi oldalon a bezzegezés, hiszen „bezzeg ők merik, bezzeg ők teszik, bezzeg ők tüntetnek”. Ami kétségtelenül igaz, csak nem ilyen egyszerű a dolog.

(Fotó: Mediafax.ro)

Mert az igaz, hogy bezzeg Bukarestben és Románia más városaiban tüntetnek, a kormánypárt korrupciója miatt. Sőt, tulajdonképpen az egész tiltakozási mozgalom is azzal kezdődött olyan másfél éve, hogy a kormány rendelet útján meg akarta változtatni a büntető törvénykönyvet, éspedig olyan sikkasztóbarát módon, hogy arra kevés példát találni a történelemben. Igaz, lehetett tudni, hogy erre készülnek, de akkor is érdekes volt – gyakorlatilag kétszázezer lej, vagyis tizennégymillió forint alatt már nem is lett volna bűn a sikkasztás, a családtagok nem lettek volna vizsgálhatóak sikkasztási ügyekben, szóval volt mi ellen tiltakozni, de épp a tüntetések hatására ez a rendelet nem lépett érvénybe. Igaz, a helyzet sem sokat javult, szóval van mi ellen tiltakozni most is, de azt se feledjük, hogy nemcsak ellenzéki, hanem kormánypárti tömegtüntetések is vannak, a román kormánypárt szintén sok embert képes mozgatni az utcán.

Olyan egy hónappal ezelőtt épp a kormányzó PSD tartott egy körülbelül százezres demonstrációt a kormány politikája mellett. Ezt kívánja ellensúlyozni a mostani demonstrációsorozat, melyet elvben a külföldi országokban élő román munkavállalók tartanak – a számháborúnak nincs sok értelme, az atrocitásokba fulladó péntek esti tüntetésen a hivatalos Agerpres szerint olyan hatvanezren lehettek, bár tömeg létszámát megbecsülni nem könnyű.

„Bukarest, augusztus 10./Agerpres/ - Több mint hatvanezresre duzzadt a bukaresti Victoriei téren tüntető tömeg. Újabb dulakodás tört ki a csendőrök és demonstrálók között.

Amikor 21 órakor a diaszpórában élők tüntetésén részt vevők egyszerre elkezdtek világítani telefonjukkal, miközben a román himnuszt énekelték, a demonstrálók egy csoportja agresszívan nyilvánult meg, ezért a csendőrök ismét könnygázt vetettek be.

A bukaresti katasztrófavédelem tájékoztatása szerint eddig 172-en szorultak orvosi ellátásra. Kilenc személyt szállítottak kórházba, közülük ketten csendőrök.

Korábban a csendőrség Facebook-oldalán figyelmeztetett, hogy erőszakos megnyilvánulásaikról ismert labdarúgó-szurkolók jelentek meg a Victoriei téren, és felhívást intézett a békésen demonstrálókhoz, hogy határolódjanak el tőlük, ne keveredjenek konfliktusba velük. (Agerpres)”

Tegnap este már csak tizenötezer tüntetőről beszélhettek Bukarestben, ami azért szintén nagy szám, És tegnap este már nem voltak számottevő atrocitások, amint tegnapelőtt is erősen lehetséges, hogy provokátorok robbantották ki az összecsapást. Akkor az történt, hogy két csendőrt (egyikük a hírek szerint hölgy, ő súlyos fejsérüléssel és nyak-gerinctörés gyanújával került kórházba) körbevettek és ütlegelni kezdtek a rendbontók, elvették a fegyverüket is, ellenben a békés tüntetők közül többen is próbálták megvédeni őket, míg társaik a segítségükre siettek. Ezt követően rendelték el az erőszakos tömegoszlatást. A csendőrök könnygázt és vízágyúkat vetettek be, majd bevonultak a térre, kiszorítva a tüntetőket a környező utcákra. A csendőrök kordont vontak a tér köré, hogy ne térhessenek vissza az emberek.

Ugyanakkor minden forrás a tömegbe vegyülő bajkeverő csoportokról számol be, amelyek azért voltak kezelhetetlenek, mert nem tömbként mozogtak, hanem kisebb egységenként vegyültek a sokadalomba.

Nyilván lesz valamiféle következménye az eseményeknek, habár arra azért nem vennék mérget, hogy kormányváltás lenne belőle, amint arra sem, hogy egy bukaresti kormányváltás komoly változásokat hozna: az ellenzék nem kevésbé korrupt, csak most éppen nem ők vannak kormányon, és akár a kormánypárt, akár a vele szembeállók ideológiáját nézzük, mindkét oldal kezd elcsúszni nacionalista irányba, ami valóságos garanciája annak, hogy ne születhessen jó megoldás semmire sem.

Rendben van, itt tartunk most. De nem lehet nem észrevenni azt a „bezzeg-mentalitást” a közösségi oldalakon, amivel sokak azt sóhajtozzák: „bezzeg, ők mernek tüntetni”.

Igen, mernek, csak sajnos sokra nem mennek azzal sem.

„Bezzeg, ha nálunk lenne ilyen...”

Akkor, kérem, nagyon kellemetlenül alakulnának a dolgok minden békeszerető polgár számára. Bukarestben is elég komoly indulatok dolgoznak a tömegek lelkében, nálunk valóságos viharok tombolnak ugyanott – és amikor mindenki utcára megy, az nem csak barátainkat és üzletfeleinket jelenti, hanem tényleg és szó szerint mindenkit. Azokat is, akiktől Isten mentsen meg. Különben pedig volt nálunk is több ilyen nagy utcára vonulás, az utóbbi időkben ezek békésen zajlanak, de volt olyan is, amikor nem. Amikor valóban tombolni kezdett a sopánkodó polgártársak által olyannyira hiányolt népharag.

Már, ha ugyan népharag volt az, ami tombolt.

Igen, a rossz emlékű 2006-os évről beszélek, annak is az őszéről.

Tessék már belegondolni, hogy ha Budapesten összejönne egy százezres tüntetés (különben a netadó elleni majdnem ekkora volt) és azt nem fegyelmeznék a szervezők, ha elszabadulnának az indulatok, abból micsoda őrjöngés lenne, és nem is annyira politikai értelemben. De hiszen láttuk volt tizenkét éve. Az, hogy a 2006-os megmozdulásokat én mindennek találom, csak spontánnak nem, más kérdés – de azért a mostani magyar kormány ellenzéke gondosan ügyel arra, hogy akármekkorára is sikerül egy tüntetés, ne szabadulhasson ki az ellenőrzés alól. Bár mondjuk itt sem a békés tüntetők volnának a veszélyesek, hanem az ilyen-amolyan kis csoportok, amelyek 2006-ban is mindenféle valóban kellemetlen dolgokat műveltek, például megostromolták a tévé székházát, kocsikat borogattak, gyújtogattak, sőt, ellopták Mazsola és Tádé figuráit is.

Szóval, ha végiggondoljuk a bezzeget, amennyiben bezzeg minálunk szabadulnának el az indulatok, az nem volna épp a legkellemesebb, és akkor még ott van a hogyan tovább kérdése. Amint Bukarestben nem járna túl nagy változásokkal akár egy teljes kormánycsere sem, nálunk is maximum rablókat cserélnénk haramiákra. Körülbelül minden sarkon megjelenne egy-egy magát kormányképesnek nevező erő, és ezek egymással kelnének birokra: mivel a hivatalos ellenzék már végigzongorázta az összes lehetséges és lehetetlen koalíciós változatot, már mindenki szövetkezett mindenkivel és mindenki ellen is, nem túl valószínű, hogy életképes kormány állhatna össze egyhamar. Csak valami olyan formáció jöhetne létre, ami nem sokkal különb a mostaninál, illetve másképpen rossz.

És nálunk is fénysebességgel csúsznának el a dolgok nacionalista irányba.

Szóval a nagy bezzegezésben ne feledjük: ez egy másik ország, ahol más mentalitás érvényesül. Aki spontán, népi forradalom után sóhajtozik, annak jusson eszébe, hogy azt nem lehet á la carte rendelni, és nem is törvényszerűen igazságos. Vagy hasznos.

Azt egy pillanatig sem állítanám, hogy amiben most vagyunk, az jó lenne vagy akár csak kicsit is elviselhető. De azt sem, hogy ennél már bármi más jobb lenne, ugyanis lazán el tudok képzelni sokkal rosszabb forgatókönyveket is.

Tessék elképzelni például egy Torockai vezette kormányt, mely a spontán népi megmozdulás hullámán vonul be a Parlamentbe. Vagy a szélsőjobb bármely más árnyalatát, kormánypozícióban.

Esetleg egy „rendteremtő” kormányt, ami azonos a mostanival, csak végtelenül megerősödnek a pozíciói, mert „megmentette az országot a zűrzavartól”, mint Erdogan Törökhont.

Vox populi, vox Dei? Nem tudom... ha így lenne, érvénytelen volna sok minden, kezdve az Újtestamentummal, hiszen az is „a nép” vagy „a tömeg” volt, amelyik Barabbást kiáltott – ha minden spontán tömegmegmozdulás azonnali politikai következményekkel járna, egészen változatos lenne az életünk (habár így is az), de nem biztos, hogy a legjobb értelemben válna izgalmassá.

Egyszóval, ha jobban megkaparjuk, hogy mit is jelent a „bezzeg ott tüntetnek, bezzeg itt nem”, arra jutunk, hogy azt jelenti „menjen már ki egy közepes néptömeg az utcára és vívja ki az én saját politikai nézeteim győzelmét, de azt és semmi mást – utána meg gyorsan húzzon haza!”

Ugyanis az nehezen várható, hogy mindenkinek egyforma legyen az igazsága, és forradalmi helyzetben az sem valószínű, hogy a néptömegek bölcsen megkeressék a közös pontokat. Az ugyanis már politika volna, nem forradalom.

De messzire keveredtünk Bukaresttől és az ottani eseményektől. Amelyeknek, mint említettem, valamiféle következményük egészen biztosan lesz, csak az kérdéses még, miféle.

De ez a két ország nagyon különbözik, a kialakult helyzet még sokkal inkább, Bukarestből nézve – bármilyen fájdalmas is ez számunkra – nem Budapest a világ közepe, és ez talán fordítva is igaz, két eltérő állam van eltérő helyzetben.

Ebből következően egymás módszereinek átvétele is értelmetlen volna, más eredménnyel jár egy bukaresti demonstráció, mint egy budapesti.

Az analógia esetünkben hamis.

Ne sóhajtozzunk, ne bezzegezzünk.

Keressük meg a saját megoldásunkat, ami nálunk érvényes és hatékony.

Nincs recept, nincs arkánum, nincs mindent gyógyító, univerzális terápia.

Szele Tamás