Tulajdonképpen mindig van egy bezzeg, és ezt a bezzeget mi sosem gondoljuk végig. De maga a bezzeg is azért van, mert nem gondoljuk végig a dolgokat. Most éppen a bukaresti események miatt folyik a közösségi oldalon a bezzegezés, hiszen „bezzeg ők merik, bezzeg ők teszik, bezzeg ők tüntetnek”. Ami kétségtelenül igaz, csak nem ilyen egyszerű a dolog.

(Fotó: Mediafax.ro)

Mert az igaz, hogy bezzeg Bukarestben és Románia más városaiban tüntetnek, a kormánypárt korrupciója miatt. Sőt, tulajdonképpen az egész tiltakozási mozgalom is azzal kezdődött olyan másfél éve, hogy a kormány rendelet útján meg akarta változtatni a büntető törvénykönyvet, éspedig olyan sikkasztóbarát módon, hogy arra kevés példát találni a történelemben. Igaz, lehetett tudni, hogy erre készülnek, de akkor is érdekes volt – gyakorlatilag kétszázezer lej, vagyis tizennégymillió forint alatt már nem is lett volna bűn a sikkasztás, a családtagok nem lettek volna vizsgálhatóak sikkasztási ügyekben, szóval volt mi ellen tiltakozni, de épp a tüntetések hatására ez a rendelet nem lépett érvénybe. Igaz, a helyzet sem sokat javult, szóval van mi ellen tiltakozni most is, de azt se feledjük, hogy nemcsak ellenzéki, hanem kormánypárti tömegtüntetések is vannak, a román kormánypárt szintén sok embert képes mozgatni az utcán.

Olyan egy hónappal ezelőtt épp a kormányzó PSD tartott egy körülbelül százezres demonstrációt a kormány politikája mellett. Ezt kívánja ellensúlyozni a mostani demonstrációsorozat, melyet elvben a külföldi országokban élő román munkavállalók tartanak – a számháborúnak nincs sok értelme, az atrocitásokba fulladó péntek esti tüntetésen a hivatalos Agerpres szerint olyan hatvanezren lehettek, bár tömeg létszámát megbecsülni nem könnyű.

„Bukarest, augusztus 10./Agerpres/ - Több mint hatvanezresre duzzadt a bukaresti Victoriei téren tüntető tömeg. Újabb dulakodás tört ki a csendőrök és demonstrálók között.

Amikor 21 órakor a diaszpórában élők tüntetésén részt vevők egyszerre elkezdtek világítani telefonjukkal, miközben a román himnuszt énekelték, a demonstrálók egy csoportja agresszívan nyilvánult meg, ezért a csendőrök ismét könnygázt vetettek be.

A bukaresti katasztrófavédelem tájékoztatása szerint eddig 172-en szorultak orvosi ellátásra. Kilenc személyt szállítottak kórházba, közülük ketten csendőrök.

Korábban a csendőrség Facebook-oldalán figyelmeztetett, hogy erőszakos megnyilvánulásaikról ismert labdarúgó-szurkolók jelentek meg a Victoriei téren, és felhívást intézett a békésen demonstrálókhoz, hogy határolódjanak el tőlük, ne keveredjenek konfliktusba velük. (Agerpres)”

Tegnap este már csak tizenötezer tüntetőről beszélhettek Bukarestben, ami azért szintén nagy szám, És tegnap este már nem voltak számottevő atrocitások, amint tegnapelőtt is erősen lehetséges, hogy provokátorok robbantották ki az összecsapást. Akkor az történt, hogy két csendőrt (egyikük a hírek szerint hölgy, ő súlyos fejsérüléssel és nyak-gerinctörés gyanújával került kórházba) körbevettek és ütlegelni kezdtek a rendbontók, elvették a fegyverüket is, ellenben a békés tüntetők közül többen is próbálták megvédeni őket, míg társaik a segítségükre siettek. Ezt követően rendelték el az erőszakos tömegoszlatást. A csendőrök könnygázt és vízágyúkat vetettek be, majd bevonultak a térre, kiszorítva a tüntetőket a környező utcákra. A csendőrök kordont vontak a tér köré, hogy ne térhessenek vissza az emberek.

Ugyanakkor minden forrás a tömegbe vegyülő bajkeverő csoportokról számol be, amelyek azért voltak kezelhetetlenek, mert nem tömbként mozogtak, hanem kisebb egységenként vegyültek a sokadalomba.

Nyilván lesz valamiféle következménye az eseményeknek, habár arra azért nem vennék mérget, hogy kormányváltás lenne belőle, amint arra sem, hogy egy bukaresti kormányváltás komoly változásokat hozna: az ellenzék nem kevésbé korrupt, csak most éppen nem ők vannak kormányon, és akár a kormánypárt, akár a vele szembeállók ideológiáját nézzük, mindkét oldal kezd elcsúszni nacionalista irányba, ami valóságos garanciája annak, hogy ne születhessen jó megoldás semmire sem.

Rendben van, itt tartunk most. De nem lehet nem észrevenni azt a „bezzeg-mentalitást” a közösségi oldalakon, amivel sokak azt sóhajtozzák: „bezzeg, ők mernek tüntetni”.

Igen, mernek, csak sajnos sokra nem mennek azzal sem.

„Bezzeg, ha nálunk lenne ilyen...”

Akkor, kérem, nagyon kellemetlenül alakulnának a dolgok minden békeszerető polgár számára. Bukarestben is elég komoly indulatok dolgoznak a tömegek lelkében, nálunk valóságos viharok tombolnak ugyanott – és amikor mindenki utcára megy, az nem csak barátainkat és üzletfeleinket jelenti, hanem tényleg és szó szerint mindenkit. Azokat is, akiktől Isten mentsen meg. Különben pedig volt nálunk is több ilyen nagy utcára vonulás, az utóbbi időkben ezek békésen zajlanak, de volt olyan is, amikor nem. Amikor valóban tombolni kezdett a sopánkodó polgártársak által olyannyira hiányolt népharag.

Már, ha ugyan népharag volt az, ami tombolt.

Igen, a rossz emlékű 2006-os évről beszélek, annak is az őszéről.

Tessék már belegondolni, hogy ha Budapesten összejönne egy százezres tüntetés (különben a netadó elleni majdnem ekkora volt) és azt nem fegyelmeznék a szervezők, ha elszabadulnának az indulatok, abból micsoda őrjöngés lenne, és nem is annyira politikai értelemben. De hiszen láttuk volt tizenkét éve. Az, hogy a 2006-os megmozdulásokat én mindennek találom, csak spontánnak nem, más kérdés – de azért a mostani magyar kormány ellenzéke gondosan ügyel arra, hogy akármekkorára is sikerül egy tüntetés, ne szabadulhasson ki az ellenőrzés alól. Bár mondjuk itt sem a békés tüntetők volnának a veszélyesek, hanem az ilyen-amolyan kis csoportok, amelyek 2006-ban is mindenféle valóban kellemetlen dolgokat műveltek, például megostromolták a tévé székházát, kocsikat borogattak, gyújtogattak, sőt, ellopták Mazsola és Tádé figuráit is.

Szóval, ha végiggondoljuk a bezzeget, amennyiben bezzeg minálunk szabadulnának el az indulatok, az nem volna épp a legkellemesebb, és akkor még ott van a hogyan tovább kérdése. Amint Bukarestben nem járna túl nagy változásokkal akár egy teljes kormánycsere sem, nálunk is maximum rablókat cserélnénk haramiákra. Körülbelül minden sarkon megjelenne egy-egy magát kormányképesnek nevező erő, és ezek egymással kelnének birokra: mivel a hivatalos ellenzék már végigzongorázta az összes lehetséges és lehetetlen koalíciós változatot, már mindenki szövetkezett mindenkivel és mindenki ellen is, nem túl valószínű, hogy életképes kormány állhatna össze egyhamar. Csak valami olyan formáció jöhetne létre, ami nem sokkal különb a mostaninál, illetve másképpen rossz.

És nálunk is fénysebességgel csúsznának el a dolgok nacionalista irányba.

Szóval a nagy bezzegezésben ne feledjük: ez egy másik ország, ahol más mentalitás érvényesül. Aki spontán, népi forradalom után sóhajtozik, annak jusson eszébe, hogy azt nem lehet á la carte rendelni, és nem is törvényszerűen igazságos. Vagy hasznos.

Azt egy pillanatig sem állítanám, hogy amiben most vagyunk, az jó lenne vagy akár csak kicsit is elviselhető. De azt sem, hogy ennél már bármi más jobb lenne, ugyanis lazán el tudok képzelni sokkal rosszabb forgatókönyveket is.

Tessék elképzelni például egy Torockai vezette kormányt, mely a spontán népi megmozdulás hullámán vonul be a Parlamentbe. Vagy a szélsőjobb bármely más árnyalatát, kormánypozícióban.

Esetleg egy „rendteremtő” kormányt, ami azonos a mostanival, csak végtelenül megerősödnek a pozíciói, mert „megmentette az országot a zűrzavartól”, mint Erdogan Törökhont.

Vox populi, vox Dei? Nem tudom... ha így lenne, érvénytelen volna sok minden, kezdve az Újtestamentummal, hiszen az is „a nép” vagy „a tömeg” volt, amelyik Barabbást kiáltott – ha minden spontán tömegmegmozdulás azonnali politikai következményekkel járna, egészen változatos lenne az életünk (habár így is az), de nem biztos, hogy a legjobb értelemben válna izgalmassá.

Egyszóval, ha jobban megkaparjuk, hogy mit is jelent a „bezzeg ott tüntetnek, bezzeg itt nem”, arra jutunk, hogy azt jelenti „menjen már ki egy közepes néptömeg az utcára és vívja ki az én saját politikai nézeteim győzelmét, de azt és semmi mást – utána meg gyorsan húzzon haza!”

Ugyanis az nehezen várható, hogy mindenkinek egyforma legyen az igazsága, és forradalmi helyzetben az sem valószínű, hogy a néptömegek bölcsen megkeressék a közös pontokat. Az ugyanis már politika volna, nem forradalom.

De messzire keveredtünk Bukaresttől és az ottani eseményektől. Amelyeknek, mint említettem, valamiféle következményük egészen biztosan lesz, csak az kérdéses még, miféle.

De ez a két ország nagyon különbözik, a kialakult helyzet még sokkal inkább, Bukarestből nézve – bármilyen fájdalmas is ez számunkra – nem Budapest a világ közepe, és ez talán fordítva is igaz, két eltérő állam van eltérő helyzetben.

Ebből következően egymás módszereinek átvétele is értelmetlen volna, más eredménnyel jár egy bukaresti demonstráció, mint egy budapesti.

Az analógia esetünkben hamis.

Ne sóhajtozzunk, ne bezzegezzünk.

Keressük meg a saját megoldásunkat, ami nálunk érvényes és hatékony.

Nincs recept, nincs arkánum, nincs mindent gyógyító, univerzális terápia.

Szele Tamás

Mottó:
„O flower of Scotland

When will we see

Your like again

That fought and died for

Your wee bit hill and glen

And stood against him

Proud Edward's army

And sent him homeward

Tae think again” (Skót népdal)

Nyakigláb, vagyis Első Eduárd küzdelmes élete és pályaíve közismert, bár főként Angliában, tehát nem árt, ha kissé emlékezetünkbe idézzük

Esetleg nem csak angol szemszögből. Léteznek skót szempontok is.

Ugyebár, trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, amely idővel a bárók lázadásává és polgárháborúvá fajult. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös eveshami csatában legyőzte és megölte a lázadók vezérét, Simon de Montfort-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló kilencedik keresztes hadjárathoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt és Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a westminsteri apátságban.

Kit látunk, kedves feleim? Egy meglehetősen hataloméhes, ide-oda csapódó figurát, aki jóllehet tudja, hogy egy napon, majd Anglia királya lesz, de ő szeretné előrehozni azt a napot, kerül, amibe kerül. El is küldik a szaracénokhoz vitézkedni, hátha valamelyik kettéhasítja, de erről a szaracénoknak elfelejtenek szólni, így egy darabban sikerül megkoronázni, ráadásul természetes úton, mely igen nagy ritkaság a korabeli angol történelemben.

No, de utána mi lesz? Lever egy kisebb lázadást Walesben, 1276-77-ben, aztán 1282-ben végleg meghódítja és felprédálja a tartományt. Ezt említi Arany János is, lévén, hogy a walesi autonómia teljes eltiprása egyébként nem lett volna sem logikus, sem szükséges. Sőt, különösebben jövedelmező sem: egy adózó országrész sokkal többet ér, ha virágzik, mintha porig van égetve. De így jött össze Eduárdunknak, aki már akkor is tisztában lehetett a propaganda fontosságával, már amennyiben igaz az ötszáz megégetett bárd legendája.

De hogy lett ő a Skótok Pörölye?

Hát, leginkább sehogy.

Illetve maximum az esetben nevezhetjük így, ha arra gondolunk, hogy a pörölyt baromi erős emberek állandóan nagyon kemény üllőhöz verik, tehát ha valaki meg van verve ez ügyben, az maga a pöröly.

Igaz, az üllő is.

Eduárd ugyanis aktívan beavatkozott a skót trónörökösödési válságba, aktívan, de a lehető legdurvábban – igaz, ehhez kellett némi skót idealizmus, helyi korrupció és naiv tévedés is.

Szóval, 1280 környékén egész elviselhető volt az angol-skót viszony, Skócia autonóm, bár szövetséges királyság volt Angliával, vazallusi rendszerben, de ez is csak III. Sándor skót király angliai birtokait érintette. A határ mentén meg nem mondta volna senki, ki hová tartozik, hiszen egymástól nem élesen különböző kultúrákról volt szó. De még ugyan északabbra vagy délebbre sem ez volt a fontos. A problémák a skót trón megüresedése után jelentkeztek: 1281-ben és 1284-ben gyors egymásutánban meghalt Sándor két fia és a lánya, majd 1286-ban ő maga is elhunyt. A trón három éves unokájára, Margitra szállt. A két ország a birghami szerződésben megegyezett, hogy Eduárd hasonló nevű, hat éves fia fogja feleségül venni Margitot és Skócia megőrzi függetlenségét.

Kiskorúak trónöröklése ritkán vezet jóra, mondaná mr. Twelvetrees, az inas, és valóban: a Norvégiában nevelkedő Margit hét évesen 1290 őszén hajóval hazaindult, de megbetegedett és Orkney szigetén meghalt. A skót trón megürült és hosszas belviszály vette kezdetét. Legalább tizennégy trónkövetelő jelentkezett, ám a két legerősebb jelölt, John Balliol és Robert de Bruce maradt végül befutó.

Itt jött a hiba, naivitás és valószínűleg a korrupció is.

A skót főurak Eduárdot kérték fel döntőbírónak, bár nem egyedül kellett döntenie, egy 104-tagú tanács javasolta Skócia új királyát, amelynek 40 tagját Baliol, 40-et de Bruce, 24-et pedig Eduárd választott ki a skót nemesség köréből. Eduárd azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az új király tegyen neki hűbéresküt, a skót nemesség azonban húzódozott egy ilyen elkötelezettségtől. Végül abban egyeztek meg, hogy az új király megválasztásáig Eduárd kormányozhatja Skóciát. A tanács hosszadalmas munkálkodás után végül, 1292. november 17-én John Balliolt jelölte meg győztesnek.

Mármost John Balliol, másként Első János nagyon nagyot tévedett, ha azt hitt, hogy ő uralkodni is fog. Eduárdunk egyszerűen közölte, hogy ő Skócia hűbérura és – bevonult. Sőt, három kardinális hibát is elkövetett.

1. Vérfürdőt rendezett a határ menti városokban, főként Berwickben és még a templomokba menekülőket is lemészároltatta.

2. Elraboltatta Scone-ból a Végzet Kövét, mely nélkül nem lehet skót királyt koronázni (alig pár éve adták vissza Skóciának).

3. Kötelezni akarta a skótokat, hogy harcoljanak vele együtt Franciaország ellen, sőt, megkezdte a sorozást is.

Ez valószínűleg még Svájcnak is sok lett volna, Skócia sem nyelte le. Ám Eduárd a lázongás első jelére becsukatta János királyt a Towerbe és Skócia élére angol kormányzót nevezett ki.

Az angol kormányzó tudhatta, hogy ez nem egy nyugdíjas állás, és a tőle és erőitől telhető legvéresebb kegyetlenséggel lépett fel, amivel elérte, hogy ez már nem csak és nem főleg az arisztokrácia ügye lett, hanem minden skóté. Csak idő kérdése volt, mikor jelenik meg egy olyan vezető, aki megmutatja Eduárd büszke és véreskezű hadának, hol lakik a skótok Úristene.

Persze, hogy megjelent. William Wallace volt a neve, igen rossz színes mozgóképet forgattak róla, romantikus felfogásban. A Rettenthetetlen valóban érdekes jellem volt, a kor gyermeke, nem biztos, hogy mindenben gáncs nélküli lovag (származását tekintve még az sem biztos, hogy nemes, de ez legyen a legnagyobb baja), aki őszintén hitt a vérbosszúban, nem hitt a tömény ital hígításában és kissé sarkosan gondolkodott, mint Harry Harrisonban az egyik őrnagy.

De pont ilyen emberre volt szükség

Időközben Eduárd, aki továbbra sem szerette a haggist és egyéb skót élvezeteket, új ellenséget talált: a zsidókat. Mondvacsinált okkal letartóztatta az összes zsidó háztartás fejét, majd hirtelen felindulásból háromszázukat egyszerűen kivégeztette. Aki életben maradt, azt korra és nemre való tekintet nélkül 1290-ben száműzette, ám érdekes módon: vagyonuk teljes elkobzása után ugyanis még kifizettette velük a száműzetési különadót. Arról már nem is beszélve, hogy ezáltal minden addig felvett kölcsöne is amnesztiába esett.

Tudott élni ez az Eduárd, annyit mondok.

1296-ban még leverte a skót lázadást, de 1297-ben a skótok Wallace-ra bízták a stirlingi híd védelmét. És azt a napot nagyon megemlegette a Skótok Pörölye. Történt pedig, hogy ott egy keskeny hídon kellett volna átkelnie mintegy háromszáz angol lovasnak és tízezer gyalogosnak. Ha a skótok skandinávok lettek volna, elkezdik lőni az elején a hidat, és ezzel vége is a kísérletnek, az angol haderő átkel máshol. De Wallace fortélyosabb volt. Átengedte az angolok felét, és csak azután kezdték lőni a skót íjászok a hidat, ám előbb egy gázlón átküldte a skót lándzsások felét a folyón. A kegyetlenségéről híres angol sereg egyszer csak azt vette észre, hogy egyik fele itt, másik fele ott, de mindkettőt épp szorítják a vízbe – hírmondó is alig maradt belőlük. Akkora volt a skótok diadala, hogy az angoloknak még a kincstárnoka is,  Hugh Cressingham is elesett, pedig arra szokás a leginkább vigyázni, mert annál van a kasszakulcs.

Egy évbe telt, míg Eduárd összeszedte magát ez után a vereség után. De valahogy lábra állt: a falkirki csatát már leginkább azért vívták, hogy Wallace-t kézre kerítsék. Akkor megmenekült, és bujdosás közben szerét ejtette, hogy megölje régi, bizalmas ellenségét, Brian de Jayt, az angol templomosok vezetőjét, egy bozótosban, Callander környékén.

Vannak ilyen napok az ember életében. Az ember felébred egy borongós reggelen, és elgondolkozik: „Ma vagy elmegyek horgászni, vagy megölöm a templomos nagymestert egy bozótosban. Hoppá: hiszen én utálok horgászni. Akkor marad a B. terv.”

Persze, közben zajlott az élet. Bruce megkoronáztatta magát, Eduárd békét kötött a franciákkal, így Skócia magára maradt. Az angolok 1305-ben elfogták Wallace-t és a lehető legbestiálisabb módon kivégezték. Hogy úgy mondjam: még a korhoz képest is bestiálisan. Nem is részletezném. A skóciai hadműveletek során is érdekes ötleteik voltak: Eduard kegyetlenül elbánt Bruce rokonaival, barátaival és üzletfeleivel. Az újdonsült skót király nővérét, Maryt egy ketrecben kilógatta Roxburgh várának faláról és négy évig ott tartotta. Isabella MacDuff (igen, az a MacDuff család) buchani grófnő, aki a koronázást végezte, hasonló sorsra jutott Berwick várában. Bruce öccsét, Neil-t kizsigereléssel és felnégyeléssel végeztette ki. Brutális eljárásaival azonban éppen ellenkező hatást ért el a vártnál, a skótok egyre inkább Bruce pártjára álltak.

És akkor jött a fordulat. 1307 februárjában újból feléledt a skót ellenállás, Bruce vezetésével megint alaposan megverték az angolokat Loudon Hillnél, mire fel maga a király indul északnak - az úton azonban vérhast kapott. Július 6-án a skót határtól délre Burgh-by-Sands-nél letáborozott. Másnap reggel szolgái felemelték, hogy megetessék, de a karjaikban meghalt.

Még jó, hogy a szolgák karjaiban és nem egy kisebb, deszkából ácsolt tábori helyiségben tette.

Akkor nézzük. Pörölye volt a skótoknak Nyakigláb Eduárd? Katonai értelemben véve több vereség érte, mint ahány győzelmet aratott. Sőt. A teljes, elnyomó, vérengző megszállás módszere, ami Walesben sikeres volt, Skóciát máig óvatossá tette Angliával szemben, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk.

Hibát követett el a skót annexió kísérletével?

Egyértelműen.

Ez a kabát nagyon nagy volt neki.

Akkor mitől lett a skótok pörölye?

Hát végül is egy pörölynek nincs túl sok esze, és sok kárt lehet vele okozni.

De ettől még minden skót tudja, hogy nem ő volt a győztes Stirlingnél.

És máshol sem.

A propagandának, hazugságnak, irgalmatlan kegyetlenségnek és cselszövésnek viszont mestere volt.

Ez stimmel.

Hát ilyen gyerek volt ez a Nyakigláb Eduárd.

Szele Tamás

Washingtonba lassan beáll a dühöngés, mint egy jó hírű expresszvonat, megalakul az Űrhadtest, Macedónia orosz zsoldban fejleszti az amerikai álhíreket és Trump elnök leveti álarcát, felfedi zsenialitását, majd miután legyőzte megátalkodott ellenségeit, ezer évig fog uralkodni, ennek végén elevenen mennybe száll. És ezek csak az elmúlt három nap hírei.

„Várhatsz rám, kedvesem, csészealjon érkezem” - énekelgeti magában Trump, az űrcowboy, illetve mégsem, mert nem hiszem, hogy ismerné Komár László életművét, az azért már az ő szervezetének is sok lenne, de a csészealj stimmel. Az Amerikai Egyesült Államok nyolcmilliárd dolláros költségvetéssel tényleg űrfegyvernemet állít fel, éspedig azért, mert Trump szerint

„Nem elégséges a puszta amerikai jelenlét a világűrben, hanem amerikai dominanciára van szükség,”

Mivel ott kint más alig mászkál, a kínaiakat leszámítva, voltaképpen maga a jelenlét is dominancia volna, arról nem is szólva, hogy – ismervén a technika mai fejlettségi szintjét – egyszerűen képtelen vagyok elképzelni egy olyan űrcsatát, amelyet a résztvevők túlélnének. Bármelyik fél is. Trump elnök tudomásul kéne vegye, hogy a világűr egy roppant nagy hely, mely a saját fején kívül terül el, és nem Hollywoodban fekszik. Ez ugyan mind lehet igaz, amint az is, hogy a világűrben nem működnek a hagyományos tűzfegyverek, lévén, hogy nincs levegő, bár az még pótolható, és a hatás-ellenhatás elve maximálisan érvényesül, így ha valakit fejbecsapok, én is elszállok, csak az ellenkező irányba – de a Washington Post szerint 2018 végéig létrehozzák az űrhaderő főparancsnokságát, amelynek vezetésével egy négycsillagos tábornokot bíznak meg. Június óta a Pentagonban is folynak az új haderőnem előkészítési munkálatai: szakembereket toboroznak elsősorban katonai területről, már kialakították a beszerzési irodát, amely a többi között műholdakat vásárol és gondoskodik az új technológiákról is. 

Javasolnám a kőbalta fejlesztését, mert az nem tűzfegyver. Használata előtt rögzítsük magunkat az ellenfélhez, így nem repülünk el az ellenhatástól.

Nem a világűrre kéne figyelni, Trump elnök megint összekevert két fegyvernemet: hanem a flottára, pontosabban a Második Flottára, amit 2012-es megszüntetése után most reaktiválni kellett, úgy rajzanak az észak-atlanti vizeken a kínai hadihajók és az orosz tengeralattjárók. A kínai flottától annyira nem érdemes félni, elvégre repülőgép-hordozójuk is csak egy van, a Liaoning, az meg épp a Földközi-tengeren boldogítja a Közel-Keletet, de ahány orosz tengeralattjáró, annyi potenciális mozgó és felderíthetetlen rakétasiló. Nekik tényleg érdemes volna mozgalmassá és kissé kellemetlenné tenni az életet amerikai részről, de a Második Flotta reaktiválásán kívül nem sok történik: hajók helyett űrhajókra figyelnek a Potomac partján.

Közben érdekes fordulatot vett a macedón álhírek ügye: érdekeset, de nem váratlant. Ugyebár, az amerikai elnökválasztási kampány alatt elöntötték azt a nagy országot – és az egész világot is – a hihetetlen mennyiségben rajzó ál- és rémhírek. Természetesen Donald Trump megválasztása érdekében. Ezeknek egy részéről kiderült, hogy Macedóniában készültek, Veles városában, és heyi tizenévesek keze munkáját dicsérik. Akik nem mellesleg dollármilliomosok lettek ebből a disznóságból.

Mondjuk én akkor se nagyon hittem, hogy az angolul kevéssé tudó, az amerikai társadalmat belülről nem ismerő macedón srácok hatékony és hihető álhírkampányt képesek összekalapálni a Balkánon az Egyesült Államok számára, úgy voltam ezzel, hogy mégiscsak Olginóban kellett nekik tanulni, és hát így legyen ötösöm a lottón. Mint kiderült, valahogy így is áll a helyzet.

„Az egész macedón álhírprojekt mögött egy Trajcse Arszov nevű médiaügyész áll, a Buzzfeed neki tulajdonítja az egész macedón álhírgyár létrehozását. Arszovról pedig kiderítették, hogy hat hónapon át dolgozott együtt két ismert amerikaival, és ebben az időszakban voltak a választások is Amerikában. Az első, kifejezetten amerikai hírekre fókuszáló macedón oldal beregisztrálása előtt három hónappal Macedóniában járt az az ember is, akit Robert Mueller különleges ügyész azzal vádol, hogy az állami orosz trollgyár tagjaként beavatkozott az amerikai választásokba. Őt Anna Bogacsevának hívják, és egyike annak a 13 orosz állampolgárnak, akiket Robert Mueller különleges ügyész azzzal vádolt meg, hogy az Internet Research Agency szentpétervári bázisú trollgyáron keresztül beavatkoztak az amerikai választásba. Mueller jelentése szerint Bogacseva az adatanalízises csoportért felelt, és egy munkatársával 2014 júniusában három hétig Amerikában tartózkodott, ahol információt gyűjtött a feletteseinek. Pontosan egy évvel később pedig Macedóniába utazott. Bogacseva június végéig maradt Macedóniában, majd onnan Görögországba utazott, de a közösségi oldalas bejegyzései szerint ebben az időszakban Ausztriában és Olaszországban is járt, két olyan országban, ahol nemrég voltak választások, és mindkét esetben jobboldaliak nyertek.” (Index)

Hát, ez a Bogacseva kisasszony valódi világutazó, annyit mondhatok. Úgy tűnik, a Kreml ügynökei között utóbbi időben felülreprezentáltak a hölgyek, igaz, egyikük sem Jane Bond, mert állandóan lebuknak. Na, de hát kis ország, kis szicsasz, nagy ország, nagy szicsasz, ahogy az ősi szibériai közmondás tartja.

De hát van egyáltalán szüksége Amerikának idegen álhírekre? Olyan zseniális konteót rittyentettek maguknak (bár meglehet: szintén külső segítséggel), hogy felülmúlja az orosz medve minden erőlködését. Igen, QAnonról van szó. Barátainak csak Q.

Mármost, hogy kicsoda Q, azt legalább annyira nem tudja senki, mint azt, hogy kicsoda az internet másik fantomja, Momo. Kettejük között az a különbség, hogy Momo a gyermekeket riogató mumus, Q pedig a felnőtteket riogatja és manipulálja. Q saját állítása szerint olyan személy, akinek „Q szintű”, tehát az elnökénél is magasabb hozzáférése van az államtitkokhoz. Mondjuk ez az Egyesült Államokban kissé nehezen megoldható, jogi lehetőség nem nagyon van rá, elvi-fizikai viszont igen, hiszen nem minden elnök ért mindenhez, mondjuk a genetikai kutatásokat vagy a húrelméletet Trumpnak hiába is magyaráznánk, így az valószínű, hogy van ember, aki többet tud egyes államtitkokról az elnöknél. Különben a Q szintű hozzáférés nem is erre vonatkozik: így nevezik a legmagasabb szintű hozzáférés kódját az amerikai atomarzenált is felügyelő energetikai minisztériumnál. Ezért is lett ennek a titokzatos személynek – ha ugyan egy személy – Q a neve a 4chanen és 8chanen.

Miért pont ezeken a közösségi oldalakon? Azért, mert a 4chan és az 8chan a felhasználóitól tényleg nem kér semmiféle személyes adatot, így aztán a teljes névtelenségben ott gyűlt össze az internet legelmebetegebb társasága, akik között nincs tabu, minden belefér a témáikba. Q magát egyszerűen csak „hazafinak” nevezi, aki az elnök megbízásából „szivárogtat ki apró információmorzsákat”, aki ezeket összerakja, megkapja az egész kenyeret. Ezért nevezik magukat a Q-hívők pékeknek. Arra még később rátérünk, hogy kicsoda is Q, most azt nézzük, mit mond?

Az összerakott morzsákból egy minimum őrült világkép áll össze. Tehát: az Egyesült Államokat és az egész bolygót elmebeteg, kannibál pedofilok összeesküvése irányítja, akik minden hatalmi központot és ágat a kezükben tartanak, kivéve az Egyesült Államok hadseregét. Az valahogy kimaradt nekik. A hadsereg kérte fel Trump elnököt, hogy induljon a választásokon, amiket meg is nyert, ámde most megjátssza a bolondot, hogy ne tűnjön fel a pedofil kannibáloknak, milyen okos is ő, és míg látszólag őrültségeket művel, a háttérben a pedofilok vezetőinek letartóztatását készíti elő. A Mueller-bizottság Q szerint nem Trump ellen vizsgálódik, az csak a legenda, valójában Barack Obama és Hillary Clinton körül szorul a hurok, és már csak napok kérdése, hogy rács mögé kerüljenek. Mondjuk elég rég óta napok kérdése, de senki sem mondta, főleg Q nem, hány napról van szó. Ezen kívül Angela Merkel Adolf Hitler unokája, a Las Vegas-i mészárlást a Clintonok szervezték, és a célja Mohammad Bin Salman szaúdi trónörökös meggyilkolása volt, szóval tombol a paranoia.

Tömény őrület, de sajnos már nem marad a világhálón: a Q-hívek rendeztek már tüntetést Washingtonban, próbálták megtámadni a Hoover-gátat és egy hajléktalan-kolóniát, sőt, maga Q is fenyegetően lépett fel, mikor először kiposztolt egy képet a Trumppal perben álló Stormy Daniels pornósztár ügyvédjének az irodájáról, aztán még egyet, egy férfiról, aki ott várakozik, fegyverrel a kezében. Mondjuk az ügyvéd nem ijedt meg: rendőrt hívott, és a fegyveres eltűnt. Ezek a fegyveresek rosszul bírják az egyenruhás társaságot.

Persze, Q rejtvényekben beszél. Ha egy tökéletesen értelmetlen mondatában szerepel Irán neve és másnap a hírekben is megjelenik, akkor az bizonyíték Q mindentudására – ha meg nem szerepel, akkor az olvasó volt a hülye, aki rosszul fejtette meg a rejtvényt. Minden jelenthet mindent, bármi bármit. Tombol az elmebaj – hogy kicsoda Q, arról is megoszlanak a vélemények. A rajongók szerint lehet Steve Bannon, Trump fia, Donald Jr., Jared Kushner, sőt, kimondatlanul de adja magát a feltételezés: maga Donald Trump.

De én tudom, hogy valójában Elvis.

És fel fogja lőni a bolygó körül harsány gúnykacajjal keringő Hillary Clinton ellen a Második Flottát a világűrbe, egyenesen Macedóniából!

Szele Tamás

Amit félre lehet érteni, az Magyarországon félre is értik. Ezt nyugodtan tekinthetjük tételnek, annyiban szorul bővítésre, hogy nem az ostobaságunk miatt értjük félre a dolgokat, hanem tendenciózusan és szándékkal. A 444 tegnapi írásából például a magyar Facebook-közönségnek csak annyi szűrődött le, hogy „Lázár nagyobb úr, mint Zuckerberg”.

Igaz, erről a lap is tehet: rossz volt a cím. Ha valaminek már a címe is az, miszerint „Szóltak a Facebook központból, hogy mostantól Lázár János és az Origo posztjait nem moderálhatjuk”, (https://tldr.444.hu/2018/08/09/szoltak-a-facebook-kozpontbol-hogy-mostantol-lazar-janos-es-az-origo-posztjait-nem-moderalhatjuk) akkor a kedves olvasóközönség kilencven százaléka nem olvassa el, ugyanis a kedves olvasóközönség kilencven százaléka csakis címeket olvas és képeket nézeget, mint megannyi dyslexiás elemista, rendes napi gyakorlat az online sajtóban, hogy valaki bőgve reklamálja, miért nincs benne egy írásban az, ami benne van, csak ő nem olvasta el. Egyszóval, ha ilyen a cím, akkor ennyi jut el a tunya elmékig, ha viszont az lenne a címe egy írásnak, hogy „A meztelen csigák és egyéb haslábúak közösségalkotási hajlamai tropikus éghajlatú szigeteken”, akkor el sem olvassák. Szóval, jó megoldás nincs, tisztelt publikum, legfeljebb ír az ember annak a tíz százaléknak, aki olvas is, a többieknek az álhírsajtó felkiáltójeles címei is megfelelnek. Különös tekintettel arra, hogy „felrobbant az internet!”, ami mindenre alkalmazható, csak sosem igaz.

Különben kár az írásért, mert tény, hogy hosszú – bár kicsit sincs túlírva – de nagyon alapos munka, és ha végig is olvassuk, jó pár érdekes dolgot megtudhatunk a Facebook működéséről. Például azt is, hogy miként esett ez a Lázár-ügy.

Az, kérem, úgy volt, hogy Lázár János kitett egy erősen fake videót az oldalára, mely szerint Bécsnek büszke vára már migráns kézen van. Nincs, de mindegy, ez Magyarország, itt senkit sem zavarnak a tények. Ezt a Facebook egyik moderátora levette, gyűlöletkeltés miatt, aztán visszakerült. Lázár szerint amiatt, hogy ő írt egy levelet a Facebook vezetőségének, mások szerint meg kicsit sem ezért.

A másoknak van igazuk. A videó gyűlöletkeltő volt ugyan, de nem Lázár személye miatt tették vissza. Hanem azért, mert az Origón jelent meg eredetileg, és azt még mindig Magyarország legolvasottabb portáljának tekintik Zuckerbergék. Úgy gondolták, hogy a tartalom ugyan valóban kifogásolható, de nem cenzúrázhatják az ország legnagyobb online lapját. Ennyi. Ezt lovagolta meg aztán Lázár, és tett úgy, mintha ő még a Facebooknak is parancsolna.

Nem parancsol, de azért adjuk már fel a lila kis álmainkat a világot megjavító közösségi médiáról. A másik fontos információ, ami benne van ebben az írásban, csak kevesen vették észre, hogy a dublini, európai után már van közép-kelet-európai központja is a Facebooknak, Varsóban. És léteznek a magyar nyelvű forgalmat karbantartó emberi moderátorok – pár tucatnyian. Ami több millió magyar ajkú felhasználót számítva baromi kevés. Viszont legalább annyira népszerűek, mint a BKV-ellenőrök, szóval azt a tanácsot adnám mindegyiküknek, hogy el ne árulják, ha moderátorok vagy azok voltak, mert az őrjöngő tömeg cafatokra tépi őket. Hiszen minden politikus csizmadia minden saját posztját dantei szintű műalkotásnak tekinti, három mondatos szösszeneteket tekintenek „írásnak”, útszéli sárdobálást vagy lincselésre bujtogatást politikai küldetésnek, szóval ez a tömeg jobb, ha nem tudja, ki moderálta ki az ő zseniális klapanciáit.

Ezek tényleg ölni akarnak.

Fognak is.

Aztán megtudtuk a moderálás alapelveit, nagy meglepetés nem ért minket, ugyanis ezt már bő másfél éve tudjuk: 2016 decemberében írtam meg, amikor mások is, ezek azóta nem változtak, tessenek őket – megint a varázsszó! - elolvasni. Itt láthatóak. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-facebook-es-a-logika/)

Aztán jön a feketeleves. Az álhírek ügye.

Kérem, vegyük eszünkbe, hogy biblikusan fogalmazzak, miszerint a Facebookon lehet hazudni. Csak szándékosan nem szabad. Mármost, ugye, ha valaki téved egy hétköznapi ügyben, az csak nem eshet ugyanabba a kategóriába, mintha szándékosan megtéveszt pár ezer embert, pénzt csal ki tőlük, majd az összeggel a Bahamákra költözik. Meg abba sem, amikor agyonveret pár másik embert egy habzó szájú tömeggel, mert nem ért velük egyet. Tehát a közösségi oldal egy bonyolult kategória-rendszert alkalmaz a szándékos hazugságok, a részigazságok, a manipuláció és a véletlen tévedések megkülönböztetésére, a legjobban azt büntetik, ha valaki hazugságokat terjeszt kifejezetten azzal a szándékkal, hogy félrevezesse a Facebook felhasználóit.

Márpedig a politikai propaganda pont ez.

Az ám, csak mielőtt fel tetszenek lélegezni: mindegyik politikai oldal hazudik ám a propagandájában, régen volt már az, hogy jók küzdöttek rosszakkal, most és Magyarországon különböző elvetemültségű haramiabandák csatároznak egymással, itt csak szintbeli és hatalmi különbség vagyon.

És a legfontosabb tanulság:

Tehát, ha valaki át is tanulmányozza a mostani rendszert és tisztában is van a hibáival, akkor sem lesz képes rávenni a gigavállalat vezetőségét, hogy változtasson egy ideálisabb világ kialakítása érdekében a moderációs elveken, ugyanis ez egy szolgáltatás. Lehet, hogy a felhasználóknak csak mintegy húsz százaléka szélsőséges ilyen vagy olyan értelemben. De ők is felhasználók, nekik is kell szolgáltatni, ők is vendégek. Igen, fegyelmezni kell őket, de nem az emberség, a humanizmus miatt, nem a politikai korrektség érdekében, hanem azért, hogy ne zavarják a többi kuncsaftot.

Olyan ez, mintha valaki kötekedni járna a kocsmába: a kocsmáros kidobhatja, ki is dobja, mikor rájön az ötperc, mikor elkezd berúgni, de nem azért fogja utcára vágni, mert annyira felháborítja a viselkedése, az másodlagos. Elsődlegesen azért dobja ki, hogy ne törje össze verekedés közben a berendezést, és ne szokjon el miatta a többi vendég a csapszékből. Aztán, ha az utcán nekiáll késelni az éji homályban, az már nem a kocsmáros dolga.

Tehát értsük meg: alapállás szerint magának a közösségi oldalnak semmi köze a rajta, mint platformon megjelenő tartalmakhoz. A Facebook felületet ad ez idő szerint, mondhatni megjelenési lehetőséget, és csak annyiban moderál, amennyiben az az üzletmenetet elősegíti, illetve óvja. Tehát azt a szerepet játssza, amit egy nyomtatott újság életében – a papírgyár. Felületet biztosít.

Nem volt így mindig, pár éve még a Facebook akart lenni maga a világsajtó, egy vállalatként, csak az amerikai elnökválasztás körüli botrányok ráébresztették a vezetőségét, hogy ehhez az üzlethez nem értenek és jobb, ha békén hagyják (ennek melléktermékeként aztán a teljes világsajtó elég nagy bajba került, ugyanis a közösségi oldalra alapozott forgalom csökken, és még sokkal jobban is csökkenhet). Nem véletlen, hogy a sajtó - általában véve - sosem centralizálódott, legfeljebb az Echo TV műsorvezetőinek az agyában, de sehol máshol. Diktatúrák centralizálták, hogyne, csak ami így létrejött, Pravdától Magyar Időkig minden lett, csak sajtó nem. Sajtónak tűnő tárgy lett, papír jellegű anyagra nyomva, betűket használó valami. Nem az, amit lemennek megvásárolni reggelihez.

A botrányok miatt most inkább egy „magánjellegű”, „privát” Facebook létrehozása lenne a fő trend, sok szerencsét hozzá, jóléti államokban sikerülhet, máshol nem, ugyanis a rosszulléti államokban a felhasználók már csak azért sem fognak vasárnap reggel juharszirupos palacsintát posztolni, mert se juharszirup, se palacsinta. Különben pedig maga a vállalat sincs a legjobb helyzetben.

A Facebook nem kevesebb, mint 42 százalékos bevételnövekedést könyvelhet el évente, és ez nem tartható. Egyszerűen azért, mert ezt a haszonkulcsot csak az állandó terjeszkedés képes biztosítani – viszont kezd eljutni arra a pontra, hogy nem lesz hová terjeszkedjen. A bolygó lakosságának harmada már használja, másik harmada olyan országokban él – Kínában, Oroszországban, Törökországban –, ahol tilos is használni, vagy legalábbis szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik a használata, piaci célközönségként marad a harmadik harmad, akik viszont – Indiában, Afrikában – még az alapvető infrastruktúrával sem mindig rendelkeznek, gondoljunk itt az olcsó, de legalábbis elérhető árú IT-eszközökre, vagy akár csak az áramellátásra. Nehéz lesz Szváziföldön terjeszkedni, ugyanis oda előbb el kéne vinni a huszonegyedik századot is. Tehát a piaci terjeszkedésnek valószínűleg már jövőre vége.

Tehát akkor: mit várjunk és mit ne várjunk a Facebooktól?

Várhatunk felületet a véleményünk és híreink közlésére, hirdetések elviseléséért cserébe, amennyiben hajlandóak és képesek vagyunk betartani az egyre bonyolódó játékszabályokat. A sajtónak muszáj, ebből él, a magánemberek döntsék el, mit akarnak.

Mit ne várjunk?

Humanizmust, világjobbítást, radikális és embertelen esznék visszaszorítását (ha csak nem ártanak az üzletnek), türelmet, elfogadást, elmék pallérozását, demokratikus vagy bármely eszmék terjesztését. Illetve, csakis azon a határon belül, ami még elősegíti a prosperitást.

Ne gondoljuk a közösségi oldalt világnagy szerkesztőségnek vagy politikai mozgalomnak. Ennyi erővel a vasúti hálózatot is tekinthetnénk annak.

Tessenek megérteni, még ha szomorú hír is: ez üzlet.

Nem ingyenkonyha és nem digitális Árkádia.

És tulajdonképpen nem is propagandaeszköz.

Hanem üzlet. Ha az extraprofitja csökkenőben is van.

A makedón hírgyár és Moszkva, valamint Olgino kapcsolatairól majd – ígérem! - legközelebb, most az általános tudnivalók fontosabbak voltak.

Hát így állunk, kérem.

Szele Tamás

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember Meseországban, aki mindenféle gazemberségekkel piszok gazdag ember lett. De olyan gazdag volt ez az ember, hogy még a vízcsapból is ő jött, mikor el nem zárták, most is itt van, kinőve a könyökömön.

Volt ennek az embernek annyi minisztere és felelős államtitkára, mint a rosta lika, s még eggyel több – most a legkisebbről mesélek nektek.

Hát az úgy volt, kedves gyerekek, hogy ez a legkisebb emberminiszter még kis miniszter volt, fiatalka, mert az elődjét nem sokkal korábban bocsátották el a szolgálatból, adták ki néki az obsitot. Sokat dolgozott az az előd, igen sokat, de sok volt a munka is: azt, amikor szegény gyermekeket vitt életében egyszer luxusszállóba enni, még Durumó sem fogja neki elfelejteni, kap érte egy üsttel több szurkot a Pokolban, de nem egy ilyent tett, százat, meg is kapta érte a jutalmát, véka aranyat, véka ezüstöt, mert így számláznak Meseországban, és aki miniszter, annak vissza sem kell osztani belőle. Hanem hát nem három nap egy esztendő, egy nap tűnik három esztendőnek – mármint a meseországiak számára, ilyen miniszterek mellett.

Na, de mi az a miniszter?

Az, gyermekeim, a szegény gazdag ember portáján olyan, mint az öregbéres meg a számadó juhász együtt. Igyekezni kell annak, aki miniszter akar lenni, mert ha nem elég nagy marha, ki sem engedik a gulyával, sokat kell bőgni, kérődzni a közhelyeket, míg miniszterkedésre adhatja a fejét az ember.

Régi miniszter ment, dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett, holnap legyen a ti vendégetek, új miniszter jött, intézkedett, mert új seprű jól seper. Hát mit intézkedett ez az új öregbéres? Mondott valamit arról, hogyan kell vajákolni a tízparancsolatról, aztán beállt a kertbe kapálni. Mármint a gyermekkertbe, az óvodába, az a gyermekkertészet.

Előhívta íródeákját, nagyot pödört a paszományon, mert azt a szép, ősz bajuszát féltette, oszt meghagyta szigorú parancsba, hogy a kisbíró dobolja ki, amit mond:

„A Kormány mintegy 4,5 milliárd forinttal több támogatást biztosít az óvodák fenntartói számára a 2019. évi költségvetésben.

A többletforrás a működési támogatások emelése mellett lehetővé teszi majd az eddiginél hatékonyabb egészséges életre való nevelést, az intézmények szakmai programjának bővítését, a nemzeti értékeink, hagyományaink megőrzését, a meglévő terek bővítését, az udvari játékok korszerűsítését, amelyek mind-mind a gyermekek egészséges fejlődését szolgálják.

A Nemzeti köznevelésről szóló törvény és a módosított Óvodai nevelés országos alapprogramja elsődleges célként tűzte ki az óvodáskorú gyermekek egészséges fejlődésének elősegítését, amelynek a miniszter útmutatása szerint az egészséges életmódra nevelés mellett fontos része a játékos formában történő lelki nevelés, a szülőföldhöz kötődés. Ezért az alapprogram az óvodai nevelés mindennapi gyakorlatába illeszti a magyar népmesék, versek és mondókák, hagyományőrző népi játékok, dalok megismerését. Ezt a munkát a minisztérium többek között sajátgyártású kisfilmek készítésével is elő kívánja segíteni, melynek előkészületei már folyamatban vannak. Hamarosan minden magyar óvodába eljuttatjuk a Magyar Népmesék ajándékcsomagot. Az óvodapedagógusok ingyenesen hozzáférhetnek módszertani-digitális tartalmakhoz a Nemzeti Köznevelési Portálon. A kapcsolódó tartalmi fejlesztések megvalósítására a 2019. évi költségvetés további 500 millió forintot biztosít.” (kormany.hu)

Hej, vakarta a fejét, ahány óvónéni, óvóbácsi volt Meseországban, hogy ez ugyan mit jelentsen. Merthogy semmi értelme. Minek kéne nevelni a gyerekeket hazafiságra, nem rekruták, meg hát szeretik azok a hazájukat maguktól is. Nincs még, miért ne szeressék, idővel majd megjön az is, de egyelőre kicsik. Kértek volna tanácsot az igazságos Mátyás királytól, de az meghalt, kértek volna a sokat látott Hétszűnyű Kaponyányi Monyóktól, de az meg most kulturális államtitkár, és ha elkap egy írót, a hasáról eszi meg a kását, a végén a szegény ember okos lánya mondott nékik okosat, az adó- és jogtanácsadó, jön is meg nem is, ad is, meg nem is.

- Hallják-é, kendtek, az ennek a veleje, hogy többet nincs mese garabonciás deákról, vándorlegényről, efféle világcsavargókról. De hetedhét országról, Óperenciáról, pláne azon is túlról, Üveghegyről se essék szó, az mind külország.

- Esetleg a kiskakas gyémánt félkrajcárja?

- Megbolondultak kendtek? Szidnák azt a jóságos török szultánt? Az a gazdag szegény ember legjobb barátja!

- Izé, Kisgömböc?

- Elment az eszük? Már bekapta az országot, maguk is benne vannak, még mesélgetnének róla?

- Terülj-terülj asztalkám?

- Talán turulj-turulj!

- Forró vizet a kopaszra?

- Kopaszokat jobb nem piszkálni, amondó vagyok.

- Kacsalábon forgó palota?

- Az nem kacsaláb, hanem saját láb, azon áll a királykisasszony.

- Táltos paripa?

- Akinek még nem utáltos...

- Hétfejű sárkány?

- No, ezt eltalálták. Az magyar, máshol nincs hét feje, arról mesélhetnek. De róla is csak csupa jót.

Hej, búnak eresztette a fejét a sok óvónéni, óvóbácsi, már keresték a vasbocskort, hamuba sült pogácsát, lapulevelet a talpukra, hogy világgá menjenek maguk is, mikor eszükbe jutott, hogy hát hiszen ott a „Magyar népmesék” videósorozat, azt majd megkapják, abból kell majd válogatni.

Ej, de nagy kár, hogy ez a sok idegenszívű, csúnya mese, amit kérdeztek, az is mind-mind abból vagyon. Meg a magyar folklórkincsből, amit bizony még a gazdag szegény ember sem tud megváltoztatni, ha megfeszül, akkor sem.

De még az emberminisztere sem, aki most épp kutakat zárat el szegény emberek elől.

Akkor jöttek el hozzám, ajánlanék én szép mesét a gyermekeknek, amolyan hazafiasat.

Én biza csak kettőt tudok mondani.

Az első az „Üssed, üssed, botocskám!”

A második meg, a Magyar népmesék sorozatból a Köcsögkirály.

Mit csináljak, ez a címe.

Eddig volt, mese volt.

Legyen most már itt a vége, ordas farkas fusson véle!

Szele Tamás

Nem tava: vára. És nem Székelyföldön van, ha és ami van, hanem Aradtól északkeletre, Világostól északnyugatra, Simándtól délre. Újszentannán, a romániai Arad megyében. Hogy mármost mi van ott, az kérdéses, földvárnak nézem, még jó nagynak is, de hogy mi lett ebből a földvárból, az már nem kérdés: kacsa. Annak viszont méretes: nyolcvankilenc hektáros kacsamadár.

Újszentanna mintha üldözne engem: tavaly novemberben jártam ott, egy német televíziótársaságnak dolgoztam, dokumentumfilmet forgattunk arrafelé: akkor bizony nem láttunk mi sem ásatást, sem régészeket, sem földvárat, igaz, nem is kerestünk, másféle ügyek érdekeltek minket. Simán elmentünk volna tán még egy Stonehenge mellett is, legfeljebb az operatőr vette volna észre a szokatlan formációt. Hogy mi annak idején mellesleg nem jártunk ott túl nagy sikerrel, az tán nem is ide tartozik, annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor tegnap azt olvasom, hogy a német régészek annál inkább.

Azt mondja a hír, ráadásul a 888-on – innentől kezd érdekes lenni – miszerint

„Trójánál négyszer nagyobb várat találtak Erdélyben

Ez lehet Kelet-Európa egyik legfontosabb régészeti felfedezése.

A Főtér beszámolója szerint egy 90 hektáros alapterületű vár alapjaira bukkant egy román és német régészekből álló csoport az Arad megyei Újszentanna mellett. A szakemberek szerint a várat a bronzkorszakban, körülbelül 3400 évvel ezelőtt építhették. 

Az ásatások már 2009-ben elkezdődtek a környéken németországi támogatással, a munkálatok a frankfurti Goethe Egyetem egyik professzorának irányításával indultak meg.

Rüdiger Krause elmondta, az ásatásokat mindaddig folytatják, míg ki nem derül, miért volt szükség egy ilyen óriási alapterületű erődítmény megépítésére ebben a régióban.

Összehasonlításképpen: a trójai vár 29 hektáros alapterületű, míg az újszentannai erődítmény legalább 90 hektáros. Míg a trójai erődítmény kizárólag kőből épült, az újonnan felfedezett óriási erődítmény vélhetően fából és agyagból készült, ami fejlettebb civilizációra utal - magyarázta a professzor.”

Nofene.

Szép nagy, én ezt hogy nem vettem észre? Mindjárt kiderül az is, de előbb nézzük meg, mit tud erről maga a hivatkozott Főtér.ro? Az bizony semmivel sem mond se többet, se kevesebbet, mint a hírhedett Oláh Gellért a 888 anyagában, ugyanis szó szerint ugyanazt mondja. Hát, azért ez régebben egy szakma volt, tíz sor alatti hírt nem szignáltunk, sőt, úribb helyeken tizenöt alattit sem (mivel harminc sor a legkisebb kifizethető írásmennyiség, a flekk, a fél flekk alatti dolgokat aláírni is értelmetlen, nem lehet őket könyvelni). Na, de mióta úribb hely a 888? Elég az, hogy a Főtér anyagát szó szerint átveszi, még szignálja is ez a kultúrharcos. Rendben, csak ezzel nem vagyunk beljebb. Hát a Főtér honnan vette a szenzációt?

A Főtér az Adevarul.ro-tól, az Adevarul az Aradon.ro-tól, megy a földvár vándorútra, egyik lapból a másikba... ahogy megyünk, ballagunk vissza, a forrás felé, úgy látjuk egyre inkább, hogy – nem látunk semmi újat! Az anyagok egyre hosszabbak, maga az ősforrás, amit Alin Gherasim kolléga úr írt az Aradonba rendesen megfogalmazott, helyszíni riport, de bizony adat nincs több benne, mint a többiben. Mondjuk az eredetin látszik, hogy nem régész a szerző, sőt – leírta, amit mondtak neki, abból még sosem volt baj, aztán leadta, senki sem gondolta volna, hogy ettől megmozdul a világ. Sőt, az eredetiben már benne vannak azok a logikai hibák, amik feltűnhettek volna az Adevarultól az Indexig, a 888-tól a New York Timesig minden átvevő lapnak, csak senki nem vette a fáradtságot, hogy el is gondolkodjék rajtuk.

Igen, a New York Times is átvette ezt a humbugot. (https://www.nytimes.com/aponline/2018/08/07/world/europe/ap-eu-romania-prehistoric-fortress.html)

No, de mik a hibák?

Azt mondja a hír, miszerint „ a trójai vár 29 hektáros alapterületű, míg az újszentannai erődítmény legalább 90 hektáros”. Hát, ez nekem sehogy sem négyszer nagyobb, legfeljebb háromszor. De úgy látszik, senki sem szokott számolni a világsajtóban. Aztán arról is szó van, hogy „Míg a trójai erődítmény kizárólag kőből épült, az újonnan felfedezett óriási erődítmény vélhetően fából és agyagból készült, ami fejlettebb civilizációra utal” - mondja Rüdiger Krause professzor. Más források szerint Florin Gogâltan professzor úr mondja.

Nocsak.

Nem mondom, hogy nem léteztek magaskultúrák, melyek szinte csak vályogból építkeztek, hiszen Egyiptomban is fenntartották a követ a piramisoknak, templomoknak, palotáknak, a nép bizony vályogházban lakott, amint Mohendzso-Daróban is, de azért a kőfal bizony, hogy nem a fejletlen, hanem igenis a fejlett civilizáció jele. Már csak azért is, mert kőfalat emelni nehezebb, bonyolultabb műszaki feladat, mint vályogtéglát vetni, azt a követ csiszolni, faragni kell, a durva kő faragatlan ám. Szállítani is kell, emelni, egyszóval ahol kőből építkeznek, ott kell legyen valamiféle társadalmi rend is.

De hogyhogy elkerülte eddig a figyelmünket egy ekkora épületegyüttes, aminek állítólag része egy óriás vályogpalota is, száz méter hosszú, negyven széles?

Úgy, hogy nem kerülte el. Legalább százötven éve tud a világ az újszentannai földvárról. A Maszol.ro meg is írja tisztességesen (http://www.maszol.ro/index.php/tech-tudomany/100239-karpatok-trojaja-folytatodik-az-ujszentannai-avar-domb-feltarasa):

„A város mai belterületétől négy kilométerre délre található, a vasút által átszelt ovális alakú, 78 hektár területű réz- és vaskori földvár virágkora Krisztus előtt 1400 és 1200 között lehetett. Az avar korból gazdag lelet bukkant fel Újszentannán 1888-ban, amikor a vasút építésekor, egy sírmellékletben több aranytárgyat találtak, melyek közt a legértékesebb egy tizenkét, aranyból formázott babérlevélből kovácsolt koszorú. Az 1963-as és a 2000-es években folytatott feltárásakor a tiszapolgári kultúrához köthető nekropoliszra és a hallstatti kultúra idejéből való dísztárgyakra, fegyverekre bukkantak.” (Maszol)

No, de ha ásták már ezt a földvárat, méghozzá többször is – különben csatolható lenne még a gávai vagy a pre-gávai kultúrához is a jegyei alapján -, ha találtak már benne avar kori aranyleletet is, hogy a viharba lett belőle pont most szenzáció? Miért nem korábban vagy később?

Leginkább azért, mert, amint a Maszolból megtudjuk:

„Ioan Constantin Inel, a megyei múzeum nemrégiben kinevezett új igazgatója elmondta, hogy a térség idegenforgalmi vonzerejévé, turisztikai látványosságává szeretnék alakítani a néhai földvárat, a maradványok konzerválásával és egy látogatóközpont építésével.”

Ja, vagy úgy. A beruházás az bizony beruházás, az fontos dolog: azt nem lehet félvállról venni. Ráadásul a Scinews.ro is érdekes szempontot vetett fel: az ugyanis tudományos lap. Azt mondja pediglen, hogy „a palota csak feltételezés, semmi sem bizonyítja a létét. Egyáltalán, a négy méter mély árkok és a húsz méteres földhányások sem bizonyítottan emberi kéz munkái: sőt, a feltárás vezetői állításaik közül semmit sem bizonyítottak. Feltehető, hogy szerettek volna lendíteni egyet a jövő évi munkálatok költségvetésén a sajtónyilvánosság bevonásával, de ebből szánalmas klikkvadászat lett.” (Kivonatolt fordítás) (https://scinews.ro/cetatea-veche-din-santana/)

Szóval, azért nem láttam én a gigászi földvárat Szentannán, mert nem is nagyon volt mit látnom. Ez bizony nem korszakalkotó felfedezés, hanem részben régebbi eredmények újraértékelése, részben költészet.

Népköltés.

Szájról szájra, lapról lapra.

Kezdem megérteni, hogy alakulhatott ki a Drakula-kultusz. Bram Stoker hallott egy egzotikus hiedelmet Vámbéry Ármintól, hallott tőle egy történelmi epizódot is, nem kellett egyéb, csak összeírni egy ponyvába, a legendát már hozzátették a követők, epigonok, a sajtó, a közönség.

Szóval, nyugalom, nem fenyegeti veszély a szentfalú Trója dicsőségét, nyugodtan pihenhet a Hádész árnyán a jó Priamosz: Újszentanna nem homályosítja el Pergamon hírét.

Tényleg volt ott valami, tán még méretes is, csak a nagy hírverésben már meg nem tudnánk mondani, micsoda és mikori. Akár több földvár is épülhetett, akár egymásra is, különböző korokban. Minden lehet.

Csak az nem, hogy a vályogpalota fejlettebb kultúrára utaljon, mint a kőpalota.

No, mehetünk tovább. Nincs itt semmi látnivaló.

Futott egy kört egy szép, kövér kacsamadár.

Szele Tamás

Kérem, ahhoz, hogy ezt a címet értsük, bizonyos életkor fölött kell járni – és, ha már itt tartunk, életbölcsesség kell ahhoz is, hogy a trükköt megértsük. A Barbapapa egy francia rajzfilmsorozat volt a hetvenes években, a címszerepben egy alakváltó figurával, aki átalakuláskor mindig azt mondta: „hüpp-hüpp-hüpp-Barba-trükk”. Most ezt fogja mondani a Magyar Idők is.

De hát miért? Tessenek erősen kapaszkodni: komoly esély van arra, hogy augusztus 25-én megszűnik a Magyar Idők. Nem, nem az illuminátusok és a Bilderberg-csoport sorosista ügynökeinek aknamunkájáról van szó, valamint a külső és belső osztályellenség szabotázsa sem tette be pikkelyes lábát az idő vasfogán, egészen egyszerűen úgy szűnik meg, hogy nem szűnik meg, csak de.

Mondom én: barbatrükk.

Arról van szó, hogy a Magyar Idők megszűnik ugyan ezen a néven, de Magyar Nemzet néven fog megjelenni, míg a Magyar Nemzet nem fog Magyar Idők néven sem megjelenni, mert az a Magyar Hang. A Magyar Hang még nem tud erről, legalábbis ma reggeli száma alapján így gondolom, mindenki a Népszavából tudja ezzel szemben a hírt. (https://nepszava.hu/3004119_a-magyar-idok-megszunesevel-indul-ujra-a-magyar-nemzet) Természetesen én is. Hogy is indokolja a várható barbatrükköt a Népszava névtelen informátora?

„El tudná bárki képzelni, hogy mostantól majd a kormánypárti újságolvasó kér egy Magyar Nemzetet és egy Magyar Időket is? Teljesen életszerűtlen lenne, a jobboldalon ráadásul a Magyar Nemzet még mindig sokkal erősebb márka, mint amilyenné a Magyar Idők válni tudott. Ezt el kell ismerni”

Világos: el akarják kerülni, hogy a kormány két oszlopa konkuráljon egymással (minő képzavar). Még nagyobb gond, hogy az egyik oszlop már nem is áll, mert lerombolták, de az a lényeg, hogy augusztus 25-től lesz egy Magyar Nemzet nevű Magyar Idők, szóval nem is lehet majd felemlegetni a polgári napilap megszüntetését, mert lesz ilyen című napilap.

Aki most azt hiszi, hogy ez egy sziporkázóan új ötlet a kormánytól, az nagyon nagyot téved. Ezt már egyszer megcsinálták, akkor is a Magyar Nemzettel. Egészen pontosan 2000-ben. Frissítsük csak fel egy kicsit az emlékeinket!

Az elátkozott 1998-as választásokat a Fidesz a Magyar Nemzet teljes mellszélességű támogatásával nyerte meg. Valamint azzal, hogy lepaktált Torgyán Józseffel, de ez most irreleváns: most a Magyar Nemzettel foglalkozunk. Ha nincsenek Kristóf Attila jegyzetei, megkockáztatom, több parlamenti hellyel kevesebbet érnek el. De meg is hálálták, ahogy illik. Mikor a Postabank sajtóportfóliója a kormány kezelésébe került, nem a nyereséges Kurírt tartották életben, hanem a veszteséges Magyar Nemzetet. A Kurírt megszüntették, igaz, a lap kebelét sosem feszítette komoly fideszes érzület, legalábbis Bayer Zsolt távozása óta nem. Azonban olyan szép volt ez a hála, hogy két év múlva a Nemzet is belérokkant.

Ugyanis időközben az első Fidesz-kormány megalapította a volt Új Magyarország romjain a Napi Magyarországot, ami akkoriban a Magyar Idők mostani szerepét játszotta. Keményen kormánypárti, markánsan kisebbségellenes, gyakran antiszemita lap volt, csak hát ott volt mellette a szent tehén, a Magyar Nemzet, ami valamivel mérsékeltebben ugyan, de hasonló tartalmat publikált. Hát ez az: mérsékletebben. Ebből következően a két lapot 2000 áprilisában összevonták, oly módon, hogy a korábbi nemzetes urakat elbocsátották, így aztán a Napi Magyarország lett az új Magyar Nemzet.

Tetszik már érteni?

Simicska Magyar Nemzetét tehát már akkor sem az eredeti lap munkatársai, hanem a Napi Magyarország propagandistái írták!

Aztán ezek a propagandisták mentek el a G-napon más lapokhoz, jelesül és például esetünkben a Magyar Időkhöz, hogy most újból visszatérjenek.

Ha kicsit kenetes hangulatomban volnék, most a Prédikátor könyvét idézném, mert van a dologban valami biblikus, ha egyéb nem, a hangulata:

„Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!

Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?

Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad.

Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.”

És a Magyar Nemzetből is rendre mindig kormányszócső lesz, felebarátaim, akárhányszor szereljük össze, mindig tank jön ki a végén, sosem babakocsi.

Bizony mondom néktek: felette nagy hiábavalóság.

De nem vagyok kenetes hangulatomban, úgyhogy csak annyit mondok: láttuk már ezt a cselt.

Hüp-hüp-hüpp-barbatrükk!

Szele Tamás

Nem könyvterjesztő. Isten ments. Szóval, kezdjük azon, hogy a magyar állampolgársággal két dolog jár, az egyik, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk, a másik meg a tudat, hogy körülöttünk forog a világ. Ezt majdnem mindenkire jellemző, aki nem kapja el, abból még lehet valami, aki elkapja, abból már csak átlagpolgár, de annak igen büszke.

Mellékhatása ennek a kórnak a túltengő önbizalom és a mindent megmondás, amiből viszont az következik, hogy többségünk betegesen naiv, becsapható: ugyanis ha egyszer már elhitt egy marhaságot, élete végéig biztos lesz abban, hogy az igaz, és inkább hal meg a – hamis – elveiért, minthogy azt mondja: „basszus, tévedtem”. Ebből a szép, nemzetinek is mondható vonásunkból él két élősködőfajta is, úgymint a magyar politikus és a magyar szélhámos. Nem beszélhetünk teljesen elkülönült fajokról: van átjárás a kettő között, könnyen keverednek, közös utódjuk a Magyar Helyzet, melynek legfőbb tulajdonsága az, hogy kétségbeejtő és egyre romlik.

Vegyünk egy egyszerű és apolitikus példát.

Még csak nem is én szúrtam ki, hanem az atveros-oldalak.com az egyik írásukban (https://atveros-oldalak.com/2018/07/02/tovabbra-is-tarolnak-a-kamu-oldalak/) a szegény, féllábú cukrászkislányt a kaprazatos.club-ról. (http://www.kaprazatos.club/2018/05/kigunyoltak-lanyomat-az-iskolabanmert.html). Meg köll a szívnek szakadni a történeten, kérem, mutatom is, zsebkendőket elő!

„KIGÚNYOLTÁK LÁNYOMAT AZ ISKOLÁBAN, MERT MOZGÁSSÉRÜLTKÉNT CUKRÁSZ AKAR LENNI! NEM KÉREK MÁST, CSAK NÉZZÉTEK MEG MIT TUD!”

Itt álljunk meg. Mi van? Miért ne lehetne cukrász valaki, aki mozgássérült? Mi akadálya lenne, mi volna ebben nevetséges? A cukrász nem a lábával dolgozik, a nem is olyan kis lánynak keze van, esze van, nagyon is jó cukrász válhat belőle, ahogy bárkiből, akinek mellesleg hiányzik az egyik lába. Nem kritériuma a cukrászatnak a teljes testi épség.

De a névtelen anyuka csak folytatja. Ezek az anyukák mindig névtelenek, ahogy a nénikék, bácsikák és mások is az átverős oldalakon, a sajtóetikának ezt az egy pontját mindig betartják, kérem, a megszólalóknak csak akkor közlik a nevét, ha azok soha nem nyilatkoztak nekik. Ez a hölgy is Névtelenné, született Ismeretlen Katona.

„Mint minden anya én is imádom a gyermekem. 

Sírva jött haza az iskolából, mert cukrász akar lenni. 
Be is adta a jelentkezését a képzésre. 
Ma reggel azt mondta, nem akar tovább élni,mert ŐT folyton kigúnyolják, kinevetik. 
Azt hittem megszakad a szívem. 
Hogy tudnak emberek ilyen kegyetlenek lenni? 
Igaz, hogy balesetben elveszítette egyik lábát, de ez nem akadályozza ŐT abban, hogy azt csinálja, amit szeret! 
Nem akarok dicsekedni, sőt! 
Nem kérek mást tőletek, csak nézzétek meg milyen ügyes és,ha érdemesnek tartjátok rá írjatok neki néhány dicsérő szót! 

Nagyon sokat segítenétek! 
Köszönöm szépen!”

(Megjegyzés: a szöveget javítani kellett, mert vessző után sosem tesz a szerző szóközt, ami azt valószínűsítheti, hogy ezeket a hazugságáradatokat még csak nem is tisztességes számítógépen, hanem egy tableten vagy telefonon követik el. Azért is lehetnek ilyen rövidek, különben.)

Szöveg közben egy csomó torta. Kommentelési lehetőség nincs, maximum a Facebook-oldalon.

Hát, kérem akkor vegyük az alapvetést, a hír kérdéseit. Hír az, ami öt kérdésre válaszol: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni és hogyan? Az írásban ezekre nem kapunk választ. Nem mondja kedves Névtelenné Ismeretlen Anyuka, hogy hívják a kislányt, nem mondja, hol történt, mikor történt, hogyan történt, azt mondja csak, hogy szerinte gúnyolódás történt, de minden részlet nélkül – ez kicsit kevés még ahhoz is, hogy bármiről tudomást vegyünk, nem, hogy még meg is írja valaki. Hát hiszen én is mondhatom, hogy tűzokádó sárkány pusztított el egy várost. Hol, mikor? A Hobbit című fantasyben, kérem, egészen pontosan ott. Magam láttam, igaz, film volt. A könyv jobb. Még a sárkány nevét is tudom, Smaugnak hívják, ez már több, mint amit a kaprazatos.club förmedvénye elárul.

Ja, hogy nem igaz, sőt, mese?

Kit érdekel?

A legnagyobb baj, hogy van még egy kérdés.

Igaz-e a hír?

A cukrászkislány legendája bizony nem igaz.

Az atveros-oldalak rákeresett a fotóra, és kiderült, hogy a képen Camille Rodrigues brazil paralimpikon látható (http://blog.conforpes.com.br/historias-de-vida/a-protese-de-camille-rodrigues/), a száz és négyszáz méteres mellúszás bajnoka Guadalajarában (többek között), aki egy genetikai betegség miatt négy évesen vesztette el a lábát és azóta használ protézist, méghozzá virtuóz módon – a Facebook-oldalán egy felvételen még szambázik is, tökéletesen, fölényes eleganciával, ahogy egy valódi brazil hölgyhöz illik.

Világszerte ismert sportoló, nem szegény magyar reménybeli cukrászkisasszony. Iskolába sem nagyon járhat már, inkább egyetemre, ugyanis a wikipédia szerint huszonhat éves. Isten éltesse.

Ez most mi a búbánatos harci francra volt jó az álhírsajtónak?

Mert megjelent, szövegazonosan vagy hét helyen is, persze, mind efféle kamugyár.

Minek kellett ideböfögni ezt a marhaságot? Információt nem tartalmaz, propagandának nem jó, maximum a kattintási-megosztási-hozzászólási rátát növeli, optimalizálja a keresőt és hoz egy kis pénzt a hirdetések miatt. De ennél többre nem alkalmas.

Azért van némi politikai haszna: edzésben, vagyis hülyén tartja a választót. Aki elhiszi ezt az átlátszó hazugságot – amit különben a képre való rákereséssel öt perc alatt saját maga is leleplezhetne – az elhiszi azt is, hogy tejjel-mézzel folyó hazánkat migránshordák fenyegetik, akkor is, ha az egész elmúlt hét folyamán összesen egy, azaz egy illegális határátlépőt fogtak el Magyarország összes határán. Körben. Egyet. És elhiszi a másik oldalnak is, hogy ha ők vezetnék az országot, mindenki gazdag lenne, fiatal és szép, de azonnali hatállyal, központilag mondhatni. Varázsütésre.

Persze, azt nem állítom, hogy pont ez az álhír politikai célokkal született, voltak olyanok is, érdekes ódon ugyanazokban az orgánumokban, a mostaniak inkább tűnnek a Könnygerjesztő Vállalat termékeinek.

Céljuk a butaság általános terjesztése.

Az, hogy véleményünk legyen, ne bizonyosságunk, hinni akarjunk, ne tudni. És ezt a kettőt tekintsük azonosnak.

Mondom én: a magyar politika és a magyar szélhámosság kéz a kézben járnak, mert jegyesek.

Minden külön értesítés helyett.

Szele Tamás

Hogy pontosan mi is történt Nicolas Maduro venéz elnökkel tegnap, azt nem lehet megmondani, de elemezni annál inkább: ő azt állítja, megpróbálták megölni hazája gaz ellenségei, és sikerült. Illetve nem. Nem sikerült, de megpróbálták megölni, illetve... a fene tudja, ki próbált meg, és mit, de akárki is légyen, kérje vissza az iskolapénzt, mert merényelni nem így kell.

Akkor szokásunk szerint lássuk előbb magát a hírt – nem merek „tényeket” írni, mert gyanús, hogy ilyesmivel nincs dolgunk – aztán jöhet a kabaré. Tehát, tegnap Maduro elnök díszszemlén vett részt Caracasban, az Avenida Bolivaron, a venéz Nemzeti Gárda megalapításának 81. évfordulója alkalmából. Ami jeles dátum, ilyen esetben mondhatni kötelező a díszszemle, az első újoncok épp most száz évesek, van mit ünnepelni. Illetve nincs. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van vele, az infláció most csak 46 ezer százalék, de év végére elérheti az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, vagyis a bolivar végéből a héten vágtak le öt nullát, és kevés, egy átlagbér körülbelül huszonhat forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire és Maduro elnök épp készül betiltani a cserekereskedelmet, valamint bevezetni a kriptovalutát, ami valóban bölcs lépés, mert legalább ezentúl nem kell maga után húzza a venéz polgár a három vasúti kocsi bankjegyet, ha lemegy gyufáért.

Kérem, így néz ki egy virágzó állam, mely bizakodva tekint a jövőbe és katonai parádékat rendez. Ráadásul az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül és éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Már megjelentek olyan híresztelések, hogy az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem lesz képes teljesíteni. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor az olajpiacnak hirtelen komoly deficittel kell szembenéznie. (http://huppa.hu/szele-tamas-donald-es-az-olomkatonak/)

Maduro elnök finoman szólva sem nevezhető túlzottan népszerűnek, ha magányos sétát tenne az Avenida Bolivaron, nincs kizárva, hogy az első sarkon leütnék, megsütnék elevenen és fel is szolgálnák az első vendéglőben, egyszóval, ha a nyomorgó nép hirtelen darabokra szaggatná, a legkevésbé sem okozna meglepetést ez a politikai gesztus a nemzetközi diplomáciai életben. Esetleg a komolyabb titkosszolgálatok kiküldenének egy-egy közepes képzettségű ügynököt, ellenőrizni, hogy tényleg meghalt-e. Tehát nem menne épp csodaszámba, ha megmerényelnék – de hát mi történt?

Épp a beszédét tartotta a vígan masírozó nemzeti gárdistáknak (nem teljesen értem, hogy ha azok a beszéd közben vonulnak a szónok előtt, hogy hallanak többet három-négy mondatnál?), mikor pukkanás hallatszott, a pódiumon mindenki az égre pillantott riadtan, ezután testőrei a színpadra rohantak, és kimenekítették. A hírek szerint terrortámadás zajlott az elnök ellen.

Nem, nem az elnök pukkant ki, bár ahogy elnézem, olyan szép nagy, vödör formájú feje van neki, hogy az is elsülhetett volna. Egy vagy több drón robbant fel szerinte – a tűzoltóság szerint meg egy gázpalack, pár háztömbbel odébb. (https://index.hu/kulfold/2018/08/05/latvanyosan_vedtek_meg_a_venezuelai_elnokot_a_terrortamadastol/)

„Az elnök ezután a közszolgálati tévében beszélt a merényletről. Azt mondta, egy szerkezet éppen vele szemben robbant fel. Nagy robbanás volt. Először azt hitte, tűzijáték indult, de a második robbanásnál már leesett neki, hogy másról van szó. Jorge Rodriguez kommunikációs miniszter azt mondta, drónokra szerelt bombákról van szó. Ezeket akarták az elnök és a felsorrakozott gárda felett felrobbantani. A katonák közül heten sérültek meg. Nicolás Maduro elnökünk nagyszerűen érzi magát, kitűnő egészségi állapotnak örvend - mondta Rodrigez miniszter a VTV állami televíziónak.” (Index)

Ennek a nép mondjuk annál kevésbé örvend – de maga Maduro is szó szerint azt mondta: „Élek és győzedelmes vagyok!”

Érdekes fogalmai vannak a győzedelemről. De ellentámadásba is lendült: bejelentette, hogy vannak gyanúsítottjaik, és néhányukat már elkapták. Maduro nemcsak a venezuelai szélsőségeseket, hanem azok kolumbiai kapcsolatait, és magát a kolumbiai elnököt, Juan Manuel Santost is felelőssé tette a terrortámadásért.

„Rekordidő alatt tisztáztuk a helyzetet, merénylet volt ez a meggyilkolásomra, ma akartak megölni, és nincs kétségem afelől, hogy minden szál a venezuelai jobboldalhoz és a szélsőbaloldalhoz vezet, amely a kolumbiai szélsőbaloldallal szövetkezve cselekedett, s kétség sem fér ahhoz, hogy e merénylet hátterében Juan Manuel Santos áll” - idézte Madurót az MTI.

Ja. Meg a dementorok és főként a blefuszkui titkosszolgálat is érintett.

Maduro tökéletes hülyeségeket beszél, még akkor is, ha tudjuk, hogy Latin-Amerikában a szélsőjobb és a szélsőbaloldal nem egészen azt jelenti, mint minálunk, de azért még ott sem fognak össze, ott is tűz és víz ez a két oldal. Kolumbiának egyelőre sokkal több baja van azzal, hogy az odamenekülő venézeket valahogy ellássa, befogadja, megetesse tisztességgel, meg is teszik, pont egy merénylet a legutolsó, amivel még súlyosbítani akarnák a helyzetet – bár azt nem kétlem, hogy Santos elnök a pokolba kívánja Madurót, de az is biztos, hogy nem küldi. Akkor miről van szó?

Az erdogani receptről. Ha és amennyiben elfogadjuk, miszerint Maduro ellen belső politikai ellenfelei, valamint Kolumbia intézett támadást, úgy le lehet csukni végre a venéz jobboldalt, baloldalt, közepet és egyáltalán, a világon mindenkit, aki nem tetszik. Esetleg még hadat is lehet üzenni Kolumbiának, mely állam ez esetben kénytelen lesz a földbe gyalulni a venéz erőket – a kolumbiai hadsereg ugyan nem tartozik a legnagyobbak közé, de az éhező, rongyos, alig felfegyverzett venezuelai csapatokkal még ők is elbánnának néhány perc alatt. Tehát azt a háborút még érdemes lesz meggondolni, senhor Maduro.

Ellenben az erdogani példa alapján azonnal bevezethető a rémuralom és jöhetnek akár a tömeges kivégzések is, ugyanis Venezuela földrajzi okok miatt nem tagja az Európai Uniónak.

Önmerénylet szagát érzi az elemző, és nem ok nélkül.

Már önmagában az is érdekes, hogy ha több drón is rátámadt erre a szép, nagydarab emberre, hogy az Isten csodájába sikerült egy ekkora célpontot elvéteni? És hát ezek nem lőttek, ezek robbantak: a mindenségit, hát egy bányából sem sikerült kihozni egy kis igazi robbanóanyagot, mondjuk paxitot, ami darált húst csinált volna az egész dísztribünből? Mit gatyáztak ezek a „merénylők” petárdákkal? Nyilván azért, mert nem merényletről volt szó.

Elnököt különben sem így lövünk díszszemlén. Tetszenek még emlékezni a boldogult Szadat elnökre? Na, az férfimunka volt. De akarták is, hogy meghaljon.

Az ellene elkövetett merényletre egy, a jom kippuri háború emlékére tartott díszfelvonulás alkalmával került sor. (Mi a fenét ünnepelhetett az egyiptomi hadsereg pont a jom kippuri háborún, melyben rongyosra rúgták az alfelüket?) Az egyiptomi elnököt négyszeres biztonsági intézkedések védték, és a felvonuláson részt vevő katonáknál nem lehetett lőszer – csakhogy az ezért felelős tisztek éppen mekkai zarándoklatukon voltak. A tömeg felett elszállt egy Mirage vadászgép-raj, ami elterelte a figyelmet, ekkor egy csapatszállító állt meg az elnöki lelátó előtt. A kiszálló Halid Iszlambuli hadnagy szalutált, Szadat pedig felállt, hogy fogadja a tisztelgést. Ekkor Iszlambuli hadnagy három gránátot dobott Szadat felé, melyek közül csak a harmadik robbant fel, majd a hadnagy vezette fegyveresek lövéseket adtak le az elnökre, aki azonnal életét vesztette. A magas rangú nézők pánikszerű menekülése közben és a kialakuló tűzharcban tizenegyen meghaltak – köztük a kubainagykövet és egy ortodox pap – és huszonnyolcan megsérültek, így például Hoszni Mubárak alelnök, Butrosz Butrosz-Gáli külügyminiszter, későbbi ENSZ-főtitkár, James Tully ír védelmi miniszter, valamint további diplomaták és tisztviselők. 

Elnököt így merénylünk, kérem. Nagyban, és ha más is beleesik a szórásba, később megkeressük az utódait és elkérjük tőlük is a honoráriumot. Lófütty volt Maduro ellen, nem merénylet. Ha az lett volna, már nem élne.

De él, kérem, és fenekedik – hát, most mit mondjunk? Erdogannak van Gülenje, Orbánnak Sorosa, most már Madurónak is van Santosa.

Annyi csak a baj, hogy míg Erdogantól messze van Gülen, Orbántól Soros, Maduróhoz baromi közel van Juan Manuel Santos. És esetleg még felpofozhatja alkalomadtán.

Ej, Nicolás Maduro Moros... hát nem lett volna neked is jó Soros inkább?

Vagy mit bánom én, Gülen.

De van megoldás.

Mivel a támadók drónok voltak, Venezuela azonnal üzenjen hadat Dróniának.

Szele Tamás

Általában visszafogott, kissé angolos a modorom, hiszen úri nevelést kaptam, az más kérdés, tisztelt izék, hogy olyan helyen, ami a számotokra Mordor lett volna és nekem is kellett kissé vigyázni. Most viszont utat engedek érzelmeimnek, egy művelt gentlemanhez méltatlanul. Engedem, hogy kitörjön belőlem a bihari paraszt szelleme és Ézsaiás összes átka.

De mivel úriember vagyok – ez egy bonyolult fogalom, amit nehezen tudnék elmagyarázni, túl azon, hogy a kurva életben sem értenétek meg, tulajdonképpen az a lényege, hogy az ember meggondolja, mit tesz, és ok nélkül nem követ el sem aljas, sem kegyetlen dolgokat, ám ezeknek ellenkezőjére törekszik – elmondom átkaim előtt, mi a bajom.

Először is az, hogy románozzatok le keresztbe, hosszába és a hajó alatt is húzzatok át, de én tényleg a világ legkegyetlenebb diktatúrájában születtem és nőttem fel, ahol épp ezért nagyon megbecsültük az emberséget és nagyon megvetettük, aki ezt eldobta magától. Hogy kinevezésért vagy gázpalack-kiutalásért, mindegy is.

Nálunk, Ceausescu idejében tényleg meg lehetett halni egy vicc miatt. Ezért vicceltünk is. Sokat.

Én igenis voltam ipari munkás, elektroműszerész, villanyszerelő, esztergályos, raktáros, rakodómunkás: még később, Magyarországon is voltam telefonszerelő, postás, rám aztán nem mondhatjátok, hogy sosem dolgoztam. Az első farmeremet úgy vettem Pesten, hogy egy haverral kiraktunk két vagont a Nyugatiban.

Ja, de nekem volt gyerekkoromban zongorám. Meg jártam német- és angolórára. Szóval szégyelljem magam, mondta nekem az a kutyabőrös proletár ismerősöm, aki életében nem dolgozott soha a Párt intézményein kívül. Hát, ez egy ilyen kor, seggfejkéim. Zongora van, mert szereti az ember, mert nem adná el, meg nincs is rá vevő, angolóra, németóra van a gyereknek, hátha hasznos lesz majd neki, krumpli és kenyér nem mindig van!

Ja, hogy én később tanultam mindenfélét.

Igen, tanultam, sosem fejeztem be, nem is fogom. De anyádat hívd munkakerülőnek, csak, mert nem krumplikapálásból él.

Ja, és te, Erkölcsi Magaslat, te miből is?

Nem az én dolgom?

Akkor milyen alapon szólsz bele abba, hogy miből él a barátom?

Igen, Konok Péterről beszélek. A kor egyik legszelídebb zsenijéről, az abszurd szürrealista lovagjáról, aki most elveszítette egyetlen fix jövedelmét, ugyanis azt a Hír TV Szabadfogás című műsorától kapta.

Erről az írásról nem tud. Ezt a harag szülte, nem a megfontolás.

Sokan támadják, hogy „minekmentoda”. Talán annak, hogy megpróbálta megvitatni, igen, a legszalonképtelenbb figurákkal is a sto gyélatyot. A kísérlet a jelek szerint nem járt sikerrel, de szeretnék rávilágítani egy apróságra.

Ő legalább odament, basszus, és nem kommentekben játszotta el a fenenagy partizánt, ahogy ti. Kurvára más dolog, öcsém, pacekbe belemondani a nácinak, hogy baromarcú, kamera előtt, és megint más otthonról visszakívánni valamelyik előző rendszert.

Igen, közöttünk van némi ellentét, ő ugyanis anarchista, méghozzá eszmei alapjai inkább 1968-asok, mint korábbiak, én ezzel szemben olyan fajta polgári radikálisként határoznám meg magam, aki 1789-hez nyúlna vissza. Mondanám, hogy a Goose and Irongridig, de minek mondjam? Úgyis mindegy, úgysem értitek. Attól még a barátom, és minden seb, amit rajta vágtok, nekem is fáj.

Mert mit mondtok, ti, világ szégyenei, jobbról és balról?

Igen, balról is!

„Mennyeneldógozni”. Hova, seggfejek? Történész, a Politikatörténeti Intézetből rúgták ki!

Ja, közmunkára? Hátha belérúghattok az útfélen? Hátha nem éri el a keresete a minimálisat, hátha elveszíti a lakását, családját? Melyik világban éltek, nyomorultak?

Nektek van, mindig is volt. Bölcsen sáfárkodtatok. Jellemmel, megalkuvással, ami az én barátomnak sosem volt sajátja.

„Kapájjonkrumplit, énsevagyoklusta”.

Ja, de te nem is vagy való másra. Einstein Albertet meg erkölcsi alapon akarta kiutasíttatni egy korabeli nőjogi szervezet az Egyesült Államokból, mikor menedékjogot kért: ugyanis elvált ember volt. De hát végül is, mit kaptunk mi ezektől az einstenektől, ejzenstejnektől meg lómaiaktól? Tényleg nem sokat, csak az életformánkat, minden műszaki eszközünket, kultúránkat, azt, hogy megszülethettünk: magunkat, ebben a mostani állapotban, Többet tényleg nem.

„Iszik, dohányzik”. Te nem, basszus, te magadtól esel az asztal alá este tízkor, nem a kisüstitől, vagy a politikusok mákonyától, amit lassan jobban imádsz, mint bármilyen maszlagot vagy áfiumot.

„Dögöjjönmegcsaládostul”. Te is, haver, csak gyere ide, megsegítelek benne, én azért keményebb iskolát jártam. Voltam olyan helyen tudósító, amiről írni sem volt érdemes, mert annyira szörnyű dolgok történtek, hogy senki sem közölte. Láttam a Poklot, jártam benne, szóval engem te nem ijesztesz meg.

„Mértneki, mértnemmásnak?” Helyes válasz: neki is, másnak is. Nem milliókról, hanem egy-két rugóról lehetne szó.

„Mitvéded?” Azért védem, mert egy van belőle. A független magyar értelmiség nem dicsekedhet nagyon sok valódi zsenivel. Sokan hiszik magukat annak, még többen tehetségesek is, de igazi, mértéken felül zseni alig akad. Ha a reneszánsz Olaszországban élne, már megtalálták volna a Mediciek. Ez nem a reneszánsz és kurvára nem Olaszhon.

És akkor gondolkodjunk. Ez az ember nem követelt pénzt. Udvariasan, kedvesen szólt, hogy ha esetleg valakinek olyan kedve volna... nem utasítaná el, na... Erre a válasz a gyalázkodás.

Urak és nemes hölgyek, az gyalázkodhatna csak, aki Péterrel egy súlycsoportban van. A többieknek a lovagi törvények szerint kuss. Ahogy a kibicnek is.

Nagy élvezet a segítségre szoruló óriást gúnyolni, törpék?

Persze, tudom, ha pártember lett volna, most már külön mozgalmak támogatnák, csak ő saját maga, ahogy én is, és egyikünk sem lesz soha pártember.

Emlékszem, mikor 1998 és 2002 között teljesen és tökéletesen munkanélküli voltam, nem volt telefonom és internetem, és ki akartak lakoltatni, csak két-három ember szánt meg, de bizony volt, hogy lejártam a villamosmegállóba cigarettacsikkért, a közért kukájához kidobott kenyérért.

Mert nem mindenki segíthetett mindig.

Hát ezért haragszom rátok, ti senkik.

Mert ezt a sorsot én soha másnak nem kívánnám, ti meg nyilvánosan kívánjátok, s még ezerszer rosszabbat is.

Azt mondanám, gondoljatok bele, míg még lehet.

Emlékszem egy perre, ti istentelenek.

Jogilag stimmelt, elsőfok, másodfok jóváhagyta az ítéletet, erkölcsi kifogások is sorakoztak a vádlott ellen.

Végre is hajtották az ítéletet, ma már minden keresztény templomban látható.

Ti, kövező csürhe, jó most Barabbást kiáltani?

Ja, most nem Barabbás.

Most majd megmondjátok.

Még Barabbásból is hiány van.

Aki tud, adjon. Aki nem tud, vagy nem akar: ne adjon.De aki mocskolódik: magát minősíti.

Szele Tamás