Kérem, ma egy kicsit nem Afganisztánról lesz szó, nem azért, mert páran sokallták – az ottani események kulcsfontosságúak az egész világ jövője szempontjából – hanem azért, mert ma délig nem történt nagyon sok említésre méltó dolog arrafelé, tehát tegyük félre azt a szegény országot holnapig, és vegyük elő régi kedvencünket, dr. Drábik Jánost.

Az afganisztáni válságnak több arca van, és mindegyik rémítő. Az egyik arcról a tálibok kegyetlensége és következetes szószegése vicsorog, a másik egy csontsovány emberé, aki éhen fog halni, a harmadik a messzi távolba, vagy a semmibe néz, azt fürkészi, mit szól ehhez a világ, és nem talál semmit, aminek örülhetne – de mind egy testhez tartozik, Afganisztánéhoz.

Különös érzés pont szeptember 11-én afganisztáni hírekkel foglalkozni, főleg, mert mindenki – utcaseprőtől egyetemi docensig – biztos abban, hogy átlát a szitán, és ő, egyedül ő tudja az igazságot az ügyben. Ez az igazság aztán mindig késztermék, konfekció-vélemény, vagy konteó vagy valamelyik politikai oldal aktuális álláspontja, de mindenképpen tömegáru.

Jelenleg viszonylagos csend van Kabulban, de amolyan afgán csend, ami pusztán látszólagos: Afganisztánban távolról sem nyugodtak le a kedélyek, a hamu alatt nem is parázs izzik, hanem valóságos tűzvész készülődik, ha minden így megy tovább. Tehát úgy vannak rendben a dolgok, hogy semmi sincs rendben, szokás szerint.

Afganisztán tegnapi napja abból a szempontból csendesebb volt az elmúlt hetekben megszokottnál, hogy nem szereztünk tudomást fegyveres erők nyílt összecsapásairól. Ez nem jelenti azt, hogy nem is voltak, ez azt jelenti, hogy nem tudunk róluk. Volt ellenben sok más, figyelemre méltó esemény, amiket nem hagyhatunk szó nélkül.

Az Etilaatroz két megvert munkatársa

Meg kell vallanom, tegnap este nem hittem a szememnek. Korábban hajlandó lettem volna akár közepes összegbe fogadni, hogy a tálib kormány belátható időn belül nem alakul meg, sőt, esetleg soha nem kerül sor erre, de hát – megalakult. Az igaz, hogy a tagjai, tehát a miniszterek ügyvezető státusúak, tehát nem végleges ez az állapot, de van afgán kormány. Mégis van.

(Akhund miniszterelnök. Fotó: BBC)

Olvasóim elnézését kell kérnem, tegnap egy másik munka miatt nem volt lehetőségem folytatni afganisztáni híradásainkat, ma igyekszem pótolni a lemaradást – sajnos van is, mit, ugyanis az események nem álltak meg. Nem csak az élet zajlik Afganisztánban, hanem a harcok is, és ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, mi is a helyzet.

Ha az ember mostanság Afganisztánról ír, úgy érzi időnként, hogy egy mókuskereket hajt: hiába megy, fut, rohan, hiába pörög a kerék, a világ körülötte egy helyben áll, semmi sem mozdul. A mai hírek például nagyon hasonlítanak a tegnapiakra, bár közelebbről megnézve őket ég és föld a különbség. Viszont maga a helyzet nem javul. Maximum romlik.

Tulajdonképpen nagyon mulatságos is lehetne az afganisztáni helyzet, ha nem volna annyira tragikus, de emberéletek milliói forognak kockán és a lezárt kommunikációs vonalak miatt részben találgatnunk kell, mi is történik valójában. Egyelőre semmi jóról nem tudok beszámolni, illetve azt nem tudom, hogy amiről beszámolok, az jó vagy rossz lesz végső soron.

Afganisztáni összefoglalónk következik, mint utóbbi időben minden nap: a helyzet bonyolult, és mintha senki sem a valódi problémákkal foglalkozna, kivéve a Pandzsir-völgyben harcoló feleket, nekik ugyanis tényleg az a legfőbb gondjuk, hogy életben maradjanak (az ellenállóknak ezen kívül még az is, hogy megőrizzék az autonómiájukat). Ezt meg lehet érteni.