Ahogy nézem a mai sajtót, valamiért az az érzésem támad, hogy mi nagy balszerencsénkre az Egyéniségek Korába csöppentünk. Éspedig a kormánypárti-jobboldali egyéniségekébe, olyan markánsak, hogy a fal adja a másikat, és olyan egyéniek, hogy oda kell figyelni, nehogy összetévesszük őket. Azt nem tudom, mi bennük a különös.

Nagy fába vágjuk a bugylibicskát, és előre szólok: aki azt várja ettől az írástól, hogy fekete-fehér igazságokat mondok majd Klubrádióról, Spirit FM-ről és másokról, az nagyrészt csalódni fog. Lesznek benne állítások, de inkább a helyzetet mutatnám be, aztán mindenki alkosson róla maga véleményt, ugyanis minden kész értékítéletnél érdekesebb ez a magyar politikaikáosz.

Kicsit sok a jeles nap mostanság, május elseje, ugye, a kocsmanyitás nemzeti és munka nemzetközi ünnepe idén, másodika Anyák Napja, harmadika pedig a sajtószabadság világnapja. Ígérem, holnap már csak kedd lesz, illetve mégsem, holnap a Star Wars napja van, mert „may the Force be with You”, vagyis „Május negyedikén találkozunk”.

No, ezt nem lesz könnyű személyeskedés nélkül megírni, már csak azért sem, mert az egész személyeskedésről szól. Valamikori főszerkesztőm a Kurírnál, mikor nagyon elege lett olyan 1991-ben az akkori, korai „első” médiaháborúból, egyszer az asztalra csapott és azt mondta: „Gyerekek, a sajtó mégis a hírről szól, nem a sajtóról, nem saját magáról, hagyjátok abba!”

Akkor próbáljuk meg ma levonni a tegnapi nap tanulságait, mert vannak, és gondolkodjunk egy kicsit előre, mondjuk május hónap végéig. Azt szokásom szerint most is jelezném, hogy orvosi kérdések eldöntésére nem vállalkozom, meghagyom a többi tizenöt-húszmillió magyar virológusnak ezt, én most az eseményekre és a politikai következményekre szorítkoznék.

Kezdjük a lényeggel: a rádió nem játék. Semmiféle sajtótermék nem az, és aki ezt nem tudja, kerülje a nyilvános megszólalásokat, míg meg nem tanulja. Akkor is, ha történetesen magyar miniszterelnök. Különben még az a jó eset, ha csak nevetségessé válik, azon már sok éve túl vagyunk, de magára is haragíthatja a nagyérdeműt, ha elég óvatlan.

Szent Rókus kórház (Fotó: Telex)

Ha a Föld Isten kalapja, Petőfi szerint hazánk a bokréta rajta, szerintem viszont mostanság nem annyira bokréta lenne, ha már muszáj minden áron valaminek lennie, hanem postás. Csak az mit keresne egy kalapon? Mindegy: rajtunk keresztül jönnek-mennek az üzenetek, közvetve van hatásunk mindenre, mi adjuk át, amit a nagyok mondanak egymásnak.

Olyan nekem és még pár embernek a védettségi igazolvány, mint a Jupiter valamelyik holdja, mondjuk a Ganymedes vagy a Callisto: tudjuk, hogy léteznek, kétségtelen, hogy valahol, messze van ilyen tárgy, láttunk is róla képeket, sőt, egy távcsővel meg is nézhetjük őket, ha nagyon akarjuk, de személyesen, a maguk kézzelfogható valóságában még nem tapasztaltuk a létezésüket.

Nos, miután tegnap mindenki kiröhögte magát Matolcsy mester újabb halandzsáján, amely miatt valóban kezdek érte aggódni – súlyosbodhat az állapota, mostanság hetente vannak ilyen rohamai – vizsgáljuk talán meg azt is, mit írt, hátha csak a különös fogalmazás, az írásban gyakorlatlan szerző sutasága tévesztett meg minket és nem is akkora hülyeség, amit írt.

„Nézzünk bizakodva a jövőbe!” – mondja Örkény egypercesének címe, és akármi legyek, ha a ma megjelent kormányrendeletet nem annak alapján írták. Az a lényege az iratnak, hogy egyfelől most már véglegesítették a nyitás és újraindítás tervét, ez már hivatalos, a macska sem vakarja ki, másfelől nagyon látszik, hogy a „korbács és kalács” elvét alkalmazza a magyar kormány.