Tekintetes Bíróság, segítsenek, mert én nem értem magukat. Azt értem, amit a végzésben le méltóztattak írni, mert nagyjából magyar nyelven van, és a szavak külön-külön értelmesek, azonban így, ebben a sorrendben egymás után téve valami olyasmit jelentenek, aminek a magyar jogrendben még véletlenül sincs értelme. Nem egyéb ez, mint a törvény megcsúfolása.

A drámai szendét Rod Drehernek hívják és utóbbi időben Magyarországon turnézik, bár sokat nem lát az országból, talán a rivaldafény vakítja el, a virágeső, talán nem is érdekli, hol jár, mibe szól bele – ábrándos tekintetét eltakarják a gázsival, márpedig az nem lehet aprópénz.

Hogy a lényeggel kezdjem: eladó a Lipótmező, mármint az OPNI valamikori épülete. Illetve egyelőre csak egy része. Itt is az ideje, hogy eladjuk ahelyett, hogy újra beüzemelnénk: Magyarországon csupa okos, megfontolt, érett személyiségű és biztos értékítéletű polgár lakik, aki nem hiszi, nézzen be a Facebookra, ott aztán mindenki pont ilyen. De azon kívül is.

Mérsékelt meglepetéssel vettem tudomásul, hogy valami perverz vágytól vezérelve T. Kristóf Keresztély műsorvezető és társai megüzenték, miszerint fájni kívánnak nekem. Nem nekem, személyesen, hanem annak a magyar sajtónak, amit ők progresszívnak neveznek. Fogalmazzunk pontosan: az illető úr bejelentette, hogy „igencsak rosszat fognak tenni” nekünk, ami igencsak fájni fog.

Azon lehetne vitatkozni, hogy miért hívták meg pont Tucker Carlsont Magyarországra, talán azért, amiért régebben Milo Yiannopoulost is. És hogy most miért nem megint Milot hívták, akivel pedig már voltak tapasztalataik? Nos, ő kissé kényelmetlen vendég lett volna mostanság, kissé „zsenáns”, ahogy régen mondták Pesten, most őt kicsit elfelejtik.

Megvannak a maga útjai a magyar törvénykezésnek. Kanyargósak, rögösek, időnként úttalanok, mint a tegnapi eset mutatja: megszületett ugyanis a nemrég hozott kétnevű (kormánypárton gyermekvédelmi, nem kormánypárton homofób) törvény végrehajtási utasítása, már meg is jelent a Magyar Közlönyben, onnét a macska sem kaparja ki.

Most, hogy kezdenek elülni a Pegasus-ügy első nagy, szökőárhoz méltó hullámai, csak pár naponta érdemes összeszedni a botránnyal kapcsolatos híreket. Időnként viszont szükség is van erre, mert különben sosem fogjuk megérteni, mi történt. Bár egyelőre nem sokat értünk belőle, de erősen próbálkozunk, már most kezd meglenni mindenkinek a saját verziója.

Újabb interjú-ügy került elő a magyar sajtó bugyraiból, ha nem is olyan botrányos, mint Návai Anikó múlt heti története – inkább csak jellemző. Jellemző minden szereplőjére, ahogyan viszonyultak az előállt helyzethez, arra is, aki kifogástalanul viselkedett, azokra is, aki kifogásolhatóan. Az lett volna a csoda, ha másképp történnek a dolgok – de így történtek.

Különös érzés Szekszárd dolgairól írni, különös, mert már majd’ harminc éve nem jártam arra, pedig éltem én abban a városban, szerettem is, máig szeretem. Csak kezdem nem érteni, mi lehet ott a levegőben, olyan furcsaságok történnek. És a legtöbb jó szekszárdi legalább olyan döbbenten nézi őket, mint én. Bár – dehogynem értjük. Értjük mi azt jól.

Már magam sem tudnám megmondani, hányadik napja tart a megfigyelési botrány, annyit tudok, hogy a róla szóló cikksorozatunknak ez a tizedik része. Lesz még ebből szappanopera, egyet se féljen az olvasó, pedig drámának indult, de ahogyan lassulnak az események, egyre gyérebben csöppennek a fejlemények, inkább hinném, hogy török telenovellává válik előbb-utóbb.