Hát kérem, ideje rendet csinálni. Éspedig a Facebookon, mert elég nagy a felfordulás, még a valódi híreket sem méltóztatnak megérteni, ellenben pánik pánikot követ. Nem, nem „lopta” el a közösségi oldal a csoportok tagjait, és nem, a magyar kormánynak épp úgy nincs köze az eseményekhez, mint a magyar ellenzéknek. Sőt, a politikának sincs.

Tegnap óta kísértet járja be a Facebookot, vagy inkább esti szél Milford öböl felé, szüzek siralma, özvegyek panasza nyög belé, csoportadminisztrátorok kiáltják bele a Nagy Magyar Digitális Űrbe, hogy ennyi meg annyi ezer tagját ellopták a csoportjuknak, persze, másodpercek alatt lesz az általánosan paranoid légkörben ebből politika, mert miért ne lenne. Azonnal gyanúba kerül a pártállás szerinti ellentétes oldal: még ugyan örüljünk, hogy az álhír-oldalak nem fedezték fel, bár lehet, hogy de, csak én nem láttam még, és most tízezrek hiszik, részint azt, hogy a csoporttagságukat megették a kannibál migránsok, részint azt, hogy a titokzatos szolgák vágták ki őket a „Konyhai trükkök és ínyenc receptek Náncsi nénitől” csoportból, világnézetük alapján, és most megfigyelik őket, mikor leviszik a macskaalmot.

Ami tény, az tény: valóban sok csoportnak csökkent igen alaposan a létszáma a jelek szerint. Ez első pillanatban joggal ijesztheti meg az adminisztrátorokat, a másodikban azonban megnyugodhatnak: nem a markoláb vitte el az embereket, nem jött meg az Apokalipszis négy lovasa, sőt, az ellenség keze sem tette be a lábát. Egyszerűen annyi történt, hogy megoldottak egy régi problémát a Facebook központjában.

Konkrétan a nem kívánt csoporttagságról van szó. Eleinte az embert bárki betehette bármilyen csoportba, és ha nem tiltakozott ellene egy napon belül, akkor ott is maradt. Ezt már régen megváltoztatták, de nem teljesen: mostanáig úgy volt, hogy ha valaki tagja volt egy csoportnak és a csoport beállítása nyílt volt, minden ismerősét belerakhatta. Ennek lett most vége.

Most az olyan embereket, akiket így hívtak be valahová, vagy maguktól léptek be, de soha semmit nem csináltak, a Facebook különválasztja, nem számolja őket a csoport taglétszámához, viszont ad az adminoknak egy lehetőséget, hogy üzenjenek nekik. Sőt, még így sem szűnik meg a csoporttagság, de az illető a csoport „meghívottai” közé kerül. Így nem számít bele a létszámba.

De lássuk a hivatalos magyarázatot!

„Néhány változtatást végzünk a csoporttagok meghívása kapcsán, és szerettünk volna tájékoztatni téged ezekről. A következő változások történnek majd annak érdekében, hogy az emberek valóban az érdeklődésüknek megfelelő és tartalmas Facebook-csoportokhoz csatlakozhassanak:

Megújult meghívások a csoportokba – Most már amikor valakit meghívnak egy csoportba, elfogadhatja vagy elutasíthatja a meghívást. Azelőtt az embereket az ismerőseik felvehették azokba a csoportokba, amelyekről úgy gondolták, hogy érdekelhetné őket, és azonnal taggá váltak. Előfordulhatott, hogy felvettek valakit a csoportodba, de az illető soha nem látogatta meg azt.
„Meghívva” terület – A következő pár hétben azok az emberek, akiket felvettek a csoportodba, de egyszer sem keresték fel azt, a taglista Meghívva területén fognak megjelenni, amely csak az adminisztrátorok és a moderátorok számára lesz látható. Ők csak akkor fognak tagnak számítani, ha elfogadják a meghívást. Ennek megfelelően a csoport tagjainak teljes létszámába se fognak beleszámítani, ezért elképzelhető, hogy a csoport teljes létszáma csökkenni fog.
Emlékeztető értesítés – Adminisztrátorként a következő pár hétben egy-egy értesítést küldhetsz a meghívottaknak, amelyben emlékeztetheted őket, hogy fogadják el vagy utasítsák el a meghívást a csoportodba.
Köszönjük, hogy vezető szerepet vállalsz a közösségedben.

Köszönettel:
a Facebook Csoportok szolgáltatásának csapata”

Kérem, ez a tiszta beszéd. Miért volt erre szükség?

Nagy a sora annak.

Először is: az ember tényleg vad helyekre képes bekerülni a drága jó ismerősei révén. A magam példáját veszem, mert az a legolcsóbb és arról is tudok a legtöbbet: én 207 csoport tagja vagyok, ebből napi rendszerességgel tízet, ha használok. Hétben megosztom az írásaimat, nyolcadik a saját témacsoportom, ami titkos, és csak műszaki okokból van rá szükség, a kilencedik álhír-vadászattal foglalkozik, oda érdemes benézni, a tizedik meg számítástechnikai szaktanácsokat ad. A többibe vagy régen léptem be, mikor még úgy nézett ki, van értelme, vagy csendesen elhalálozott, de még fent van az oldalon, vagy beletettek. Mondjuk azt értem, mit keresek (vagy mit kerestem) az „Elektronika (barkácsklub)” csoportban, esetleg a „MiG-29 (NATO-kódja: Fulcrum)” vagy a „Magyar Tolkien Társaság” sem jelent megfejthetetlen rejtélyt, de hogyan kerültem én a „Füstmentes Augusztus, 2013”-ba, mikor nagyon erős dohányos vagyok kamaszkorom óta, vagy a „Vadhúsok a legolcsóbban” csoportba, mikor életemben sem főztem, sütöttem vadat?

Hát csak úgy, hogy belétettek. És sok – ahogy így most elnézem – a már lejárt aktualitású, politikai eseményekhez kötődő csoporttagságom is, például annak idején, főleg az informálódás miatt volt értelme belépni a „Nem akarunk nemzeti konzultációt az internetadóról!”-ba, de így, öt év elteltével már nem sok újat tudnánk egymásnak mondani, pláne, hogy a netadót bizonytalan időre elhalasztották még akkor.

De, kedves mindenki, ne feledjük: eddig nem volt hét, hogy valamelyik ismerős ne fedezze fel döbbenten (és véletlenül), hogy vagy olyan csoporthoz adták hozzá, ami a politikai nézeteivel tökéletesen ellentétes, vagy valami üzleti átverés csoportjához. Ennek lesz most vége. Ezentúl tiszta a helyzet: a régi ügyek külön kerültek, az új csoportokba meg már csak tudatosan lehet belépni.

Akkor tehát eljutott a panaszunk a Facebook Menlo Park-i központjába?

Ördögöt jutott, senkit nem is érdekelt volna, akkor sem, ha eljut.

Hát akkor miért történt ez a változtatás?

Tudni nem tudhatom bizonyosan, de sejtem. Az a helyzet, hogy – bár sokan ezzel nincsenek tisztában – a csoportoknak ára is van, piaca is. Adják-veszik őket, mint a krumplit a piacon, választási kampány előtt felmennek az árak, utána lemennek, alapvetően hirdetési felületként használják őket. Mondjuk aljas átverése ez azoknak a naiv lelkeknek, akik azt hiszik, hogy beléptek egy baráti körbe, vagy egy hobbi gyakorlói közé, esetleg társat keresnek, és egyszer csak azt veszik észre, hogy el vannak adva – abból, hogy a csoportban már nem az eredeti tevékenység zajlik, hanem vagy álhírek jönnek minden csapból, vagy reklámok. De ez a piac létezik, nagyobb csoportokat akár több százezer forintokért is vesztegetnek rajta.

Ennek a kufárkodásnak vetett véget most a Facebook, ugyanis így nagyon könnyű pénzt csinálni a semmiből: vegyük azt, hogy valaki létrehozza a „Micike csipkés hálóinge” nevű csoportot. Mondjuk a valakinek én véletlenül ismerőse vagyok, és beletesz. Én nem veszem észre, és tulajdonképpen nem is tudok a tagságomról: azonban van nekem pontosan 1 184 ismerősöm, akik az én tagságom révén szintén potenciális taggá válnak, nekik is vannak ismerőseik: napok alatt lehet elérni a több százezres létszámot. Aztán eladják Micike csipkés hálóingét, mondjuk félmillióért, és a tagok elkezdenek körömgomba-hirdetéseket látni az oldalon, extrém esetben kapni is.

Így kell félmilliót keresni munka és ötlet nélkül.

Vagyis így ment ez: mert most már nem lehet.

Szóval, mindenki nyugodjon meg, ez nem veszélyes változtatás.

Az már inkább, hogy több online sajtóorgánum is megfigyelte, miszerint az elmúlt két hónapban az olvasottsága az ötödére csökkent, magam is tanúsíthatom: ahol csak rálátásom van a szerkesztői felületre, mindenhol ez a helyzet, és a kollégák is ugyanezt panaszolják. Nem lehetetlen, hogy a közösségi oldal titokban bevezette – vagy még csak teszteli – azt a „sajtóellenes” algoritmust, ami az online lapok írásait kiszűri a hírfolyamból (eddig ahol csak kipróbálták, összerogyott a sajtópiac). Mert azt egyébként nehezen hinném, hogy egymástól független, sőt, ellentétes de legalábbis eltérő pártállású lapok egyszerre váltak érdektelenné az olvasók számára.

Ez a baj, nem az, hogy a „Micike csipkés hálóingének” négyezer tagja „eltűnt”.

Ja, de ez a mi bajunk, a sajtóé, tehát csak minket érdekel.

No, erről ennyit.

Nyugalom: sem a kormány, sem az ellenzék, sem a Háttérhatalom nem babrálja a Facebookot, egyszerűen csak egy kicsit javítottak rajta.

Fognak még rontani is.

Sokat.

Szele Tamás

Nem kéne foglalkozni ezzel az üggyel, hiszen végül is – a dolgot magát tekintve – nem történt semmi különös, semmi olyan, ami ne történne minden nap tízezer magyar kocsmában, többször is: egy szabadszájú emberke szólt pár keresetlen szót a kormányról. De már nem lehet nem foglalkozni a dologgal: most már olyan szintre jutottak a dolgok, hogy figyelmen kívül hagyni sem szabad.

Ugye, mindenki rájött, hogy Nagy Blanka esetéről van szó? Ő beszédet mondott volt (politikai újszülöttek kedvéért mondok pár szót a háttérről), éspedig Kecskeméten, egy tüntetésen, melynek azonban csak utolsó szavaira emlékszünk, mert kissé szabadszájúan fejezte ki magát. Régi dolog a sajtószakmában, hogy a káromkodás, az erős indulat vonzza az olvasót – vannak lapok, amelyek szó szerint ebből is élnek a mi kis magyar sajtóarénánkban. A káromkodással, átokkal, ilyesmivel az a baj épp, hogy megragadja az olvasót, hallgatót: megragadja és aztán már csak arra emlékszik, hogy megaszonták az Ádernek. Pedig hát pont nem arról, vagy főképp nem arról szólt a beszéd.

No, mindegy is, a káromkodás mostanság amúgy is kezd a fókuszba kerülni, például közleményt adott ki a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az MTI Országos Sajtószolgálata útján, miszerint:

„A legfőbb közjogi méltóságokat, a vezető politikusokat és a közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő szóhasználat sajnos mindennapossá vált nemcsak az utcai beszédben, hanem az interneten és a médiában is. Különös aggodalomra ad okot az, hogy már a nyilvánosan megszólalók körében is elterjedt mások vulgáris és obszcén kifejezésekkel történő gyalázása. Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.”

Hát, ezen mikor kiadták, kicsit mosolyogtam, kicsit nem, ugyanis éreztem benne a burkolt, finom fenyegetést is. „Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: aki szelet vet, az vihart arat.” Ez magyarra fordítva annyit tesz: „ha sokat szidod a mi szeretett vezérünket, azt a nagyon szépet és okosat meg becsületeset, kijövünk a sodrunkból és takarékra állítjuk a füledet!”

De hát ne várjon az ember logikát olyan emberektől, akik elítélik a káromkodást, azonban világnézetük alapjait bayerzsoca fogalmazza meg.

Blankának is nekimentek, először a Magyar Idők, azon a homályos alapon, hogy a Móra Ferenc gimnáziumba jár, és Móra bizonnyal nem szeretné hallani, ahogyan ebszél (Móra igazgató úr jókat vigyorogna, ugyanis megveszekedett liberális volt, ítélték még halálra is egy időben, csak megúszta), a mindenszo.hu követelte a kirúgatását is az iskolából, a Figyelő, a Ripost, az Origo hazugságokat terjesztett a jegyeiről és a tanulmányi előmeneteléről. Bayerzsoca sem maradhatott ki a sorból, ő prolinak nevezte Blankát, tegnap pedig a morális tartásáról közismert, mértékadó Bencsik András nevezte a Facebookon útszéli ribancnak.

Ja, hogy Bencsik nem épp megvesztegethetetlen jelleméről, tartásáról vagy mérsékelt, higgadt gondolkodásáról ismert? Kérem, az őt dicsérő jelzők pontosan annyira igazak, mint azok a jelzők, amiket ő használ Blankára. Mellesleg a bejegyzését is levette, mikor rájött, hogy kissé ellene fordult a népharag.

Közben a másik oldalon lépések történtek Blanka szentté avatására, több párt és a Magyar Helsinki Bizottság is nyilatkozott az ügyben, nyüzsögnek körülötte a népszerűség koldusai, sőt, tegnap az ellenzéki parlamenti képviselőnők (a kormányt egyébként a legtöbb dologban támogató Mi Hazánk Mozgalom tagját, Dúró Dórát kivéve) nyílt levelet írtak, amiben kiálltak Nagy Blanka mellett:

„Kedves Blanka!

Szeretnénk néhány támogató, bátorító szót mondani neked. Nem ismerünk, nem tudjuk valójában ki vagy, egy dolgot tudunk: iszonyatosan bántanak mostanában, mert volt bátorságod gimnazistaként pár mondatot mondani szívedből, lelkedből saját országod kormányáról. Voltak benne erős szavak, mondatok. Mi is szoktunk ilyeneket használni időnként. Nincs ezzel baj. A baj azokkal van, akik most bántanak, gyaláznak téged.

Tudod szerintünk mindegy, hogy igazad van-e vagy sem. Nekünk sincs mindig igazunk. De jogod és jogunk van ahhoz, hogy nyilvánosan beszéljünk hazánkról. Úgy, ahogy gondolkodunk róla.

A magyar Országgyűlés képviselőnőiként azt mondjuk neked, hogy nagyszerű ember vagy. Nem a valamelyik tantárgyból elért jegyed, hanem tisztességed, emberi becsületed, helytállásod, bátorságod minősít. És ezekből nálunk most ötöst kaptál. Ismeretlenül is becsülve fejezzük ki tiszteletünket és kívánunk neked erőt megküzdeni a saját ügyedet, ami a mi ügyünk is.”

Különben ez a levél hozhatta ki a kültelki biciklitolvaj modorát Bencsikből, hiszen ennek a nyilvánosságra kerülése után bődült bele a Nagy Magyar Digitális Űrbe.

Egyszóval, Blanka tényező lett. De azzal senki sem foglalkozik, hogy azon a két káromkodáson kívül (aminél még én is cifrábbakat mondok, ha úgy hozza a sors), igazából mit mondott? Senkit sem az érdekel, minek a végén káromkodott, miért tette, mindenki azzal foglalkozik – ami különben kétségbevonhatatlan tény – hogy egy csinos, fiatal és ártatlan lányt gyaláz olyan mértékben a kormány és sajtója, mintha minimum templomot rabolt volna.

Ártatlan, hiszen a káromkodás nem bűn, gyakran megesik, főleg mifelénk. Ezért sápítozni, álszent módon megbotránkozni igen nevetséges és most már aljas dolog is, főként, ha a kormánynak olyan oszlopa teszi, mint Bencsik András, aki a maga idejében írt rajongó jegyzetet a Magyar-Szovjet Baráti Társaságról is, mielőtt még felfedezte volna magában a konzervatív értékeket. Vagy a bayerzsoca, akinek modora joggal keltene némi visszatetszést a Buckingham palotában egy ötórai teán, és munkásságának legnagyobb részében több az öncélú trágárság, mint a kötőszó. Már várom azt az állapotát, mikor majd a pont helyett is bazdmeget ír. Vagy... nem folytatom, végtelenre nyúlna a sor.

Most minden közéleti janicsár Blankán gyakorolja a célba lövést, nem is csoda hát, hogy a józanabb ítéletű közönség számára rokonszenvessé teszik.

Ugyanis akinek ilyen ellenségei vannak, az csak derék ember lehet.

Ugyanakkor ez az egész békaegérharc már nem Blankáról szól, és nem is a beszédéről, amiben pedig voltak kiváló mondatok:

„Ha nem vagyunk hülyék, akkor muszáj fellépnünk valahogy, ügyesen, de nem erőszakosan”

„Nem a túlóra, a különbíróságok vagy a propaganda a baj, hanem az elmúlt kilenc évvel van a probléma, azzal, hogy az embereket hülyének nézik.”

Ezeket a gondolatokat ritkán idézik a mindkét oldalon nevével ajakukon csatába induló harcosok, ugyanis ahhoz ismerniük is kéne a beszédet, de azt meg minek: nekik bálvány kell vagy Utálatos Kép, és alapvetően nem érdekli őket, aranyból van-é vagy agyagból, esetleg emberből.

Az egész csata jelképessé torzult, és ennek a víg kis összecsapásnak ez a különben teljesen épeszű, normális lány az áldozatául eshet. Azt nem hinném, hogy a fejébe száll a „dicsőség”, nem úgy beszél, sőt – de az Égre, ez a bélyeg el fogja kísérni egész életében! Akadályozhatja a tanulmányait, befolyásolhatja a karrierjét, ezer dolog történhet. És azért gondoljuk már meg: két mondatért támadják, két mondatért védik. Mond az ember sokfélét, hosszú az élet.

De nem is őt támadják, illetve védik, hanem a saját politikai pecsenyéjüket sütögetik: Blankának lassan kezd annyi köze lenni az egészhez, mint a bibliai Zsuzsannának a vének gerjedelméhez, akik meglesték. Ez nem politikai pedofilia, de politikai voyerizmus: Zsuzsanna esetében még időben előkerült Dániel próféta és rendet rakott, de ne feledjük: a politikai hatalmat éppenséggel a vének képviselték... próféta kellett, hogy megigazítsa a dolgokat, az meg manapság kevés akad.

De egyáltalán: miért ez a harc, mi végre?

A kormányoldaliak kiváló alkalomnak, lehetőségnek találják az affért, hogy újabb hűségnyilatkozatot tehessenek, nincs is hasznosabb, mint egy kis önkéntes seggnyalás. Az ügy ellenzéki szereplői pedig egyszerűen csak reagálnak a sosem látott, értelmetlen rágalomhadjáratra.

A két hadrakelt sereg majd összecsap, egyikük a homousiont hiszi, másikuk a homoiusiont, hatalmas lármával roppannak egymásnak, megy a dicsőséges csihipuhi, és a csata után bárki is győz – bár inkább hinném, hogy döntetlenül végződik, mint már annyiszor – senki sem fog emlékezni arra, hogy egy Blanka nevű lány két mondata miatt estek egymásnak.

Ez már harc a harc kedvéért. Ehhez Blanka csak zászlónak kell.

Annak is csak ideig-óráig.

Találnak majd más zászlót, ő meg ott marad, a történtek bélyegével, terhével a vállán.

De le sem szökhet a piedesztálról, amire állították, a célkeresztet sem törölheti le magáról.

Blanka nem tehet róla, de nagyon megjárta ezekkel a brigantikkal, akik rá uszultak...

Rá és mellé, pontosabban.

No, meglátjuk, mi lesz a dologból – én a legjobbakat kívánom az ifjú hölgynek mindenesetre.

A hírnévkufároknak, politikai kukkolóknak meg szokásom szerint a legrosszabbakat.

Szele Tamás

Vágjuk le a hízott tulkot, ünnepeljünk, illetve végünk van, elvesztünk, mint már annyiszor a magyar történelem folyamán. Oldaltól, világnézettől függ, hogyan látjuk az Európai Parlament tegnapi döntéseit, szóval én, kedves olvasó, nem is próbálom meggyőzni önt és becses társait a saját meglátásaimról – ellenben óvnék mindenkit attól, hogy gyors változásokra számítson.

Szóval, hogy ne beszéljünk rébuszokban, két olyan döntést is hozott tegnap az EP, ami magyar szempontból alapvető fontosságúnak tűnik. Az első az uniós támogatások jogállamisághoz kötése. Arról van szó, hogy egy új rendszer keretében felfüggeszthetnék, csökkenthetnék a jogállamisági elveket súlyosan megsértő, vagy például az uniós pénzeket érintő csalások és korrupció, illetve az adócsalások ellen nem elég hatékonyan fellépő országoknak szánt EU-s forrásokat, a hiányosságok jellegével és súlyosságával arányos módon.

„Ilyen határozatra a tervek szerint az Európai Bizottság tehetne javaslatot, egy független szakértői testülettel való egyeztetést követően. Elfogadásáról pedig a két társjogalkotó szerv, az Európai Parlament és a tagállamok kormányait tömörítő tanács döntene.

Az aggályosnak tartott kérdések orvoslását követően a két intézmény feloldhatná a zárolt uniós pénzeket.

A végső kedvezményezettek védelme érdekében az érintett országoknak a döntés ellenére is folytatniuk kell az adott programok végrehajtását, és ki kell fizetniük a tervezett pénzeket, például a kutatóknak vagy civil szervezeteknek.

Eider Gardiazabal Rubial szociáldemokrata jelentéstevő leszögezte: „egyetlen tagállam sem sértheti meg az uniós értékeket következmények nélkül”.

Éves jelentésben értékelné az EU-tagok helyzetét az említett szakértői testület, amelybe minden tagország parlamentje egy szakembert delegálna, az EP pedig ötöt.

A kérdésben még a tagállami kormányok tanácsának is ki kell alakítania az álláspontját, utána kezdődhetnek majd meg az intézményközi tárgyalások.” (MTI)

Tegnap sokan felkiáltottak a hír hallatán, ki örömmel, ki megrettenve: „Vége a magyar korrupciónak, vége a bíróságok elfoglalásának!” Dehogy van vége, csak kicsit bonyolultabb lesz. Egyfelől, ez az intézkedés még nem lépett hatályba. Másfelől meg, mint minden uniós intézkedés, olyan, mint a csatahajó: lassú, nehezen fordul, lomha, viszont ha valahova eljutott, akkor nagyon ott van. Akkor ott nem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanis másodpercek alatt cafatokra lő bármit, ami nem tetszik neki.

Csak az telik időbe, míg odaér.

Különben az eredeti tervezetben volt még egy csavar, ez, amint látom kimaradt a végleges verzióból: a kivetett szankciók megakadályozását minősített többséghez kötötték volna. Ez azt jelentené, hogy a tagállamok legalább 55 százalékának kellene a büntetés ellen szavaznia, de úgy, hogy a vétózok területén éljen az EU lakosságának legalább 65 százaléka. Másként szólva: azt jelentené, hogy Lengyelország és Magyarország nem tudná tovább megvédeni egymást, amikor a többiek a jogállamiság leépítése miatt fellépnének ellenük.

Azonban még ebben az enyhített formában is csodálatos, messze eltúlzott reakciókat váltott ki a döntés.

„A Fidesz-KDNP európai képviselőcsoportjának csütörtöki közleménye szerint elfogadhatatlan, hogy az EP bevándorláspárti többsége újabb durva politikai nyomásgyakorlási eszközt vezetne be a Soros-tervet elutasító, bevándorlásellenes tagállamok polgáraival szemben. A bevándorláspárti magyar ellenzék EP-képviselői politikai céljaik elérése érdekében támogatták a javaslatot, amivel szándékosan ártanak a hazájuknak, a magyar embereknek - írták, hozzátéve, hogy a kormány minden körülmények között meg fogja akadályozni az uniós fejlesztési források jogszerűtlen elvonását.” (MTI)

És ezt sikerült egy olyan szövegre rámondaniuk, amiben elő sem fordul a „bevándorlás” szó! Fokozott óvatossággal kell őket kiengedni az utcára, mert felfedeznék a bevándorlást még a közlekedési táblákon is, ha nem vigyázunk rájuk. De lássuk a másik intézkedést.

Kérem, arról is szavaztak csütörtökön, hogy a tervezettnek mintegy háromszorosára emelnék a demokratikus értékeket védő civil szervezetek támogatását a 2021-2027-es uniós költségvetési keretben.

Hurrá és végre, mondaná az ember, csakhogy... nálunk bizony csakhogy van.

Ugyanis az egy dolog, miszerint az EU következő hétéves költségvetésében 1,8 milliárd eurót különítenének el az Európai Jogok és Értékek nevű új program számára az Európai Bizottság által eredetileg tervezett 642 millió euró helyett. A javaslat értelmében kivételes esetekben, amikor egy tagországban hirtelen súlyos veszélybe kerülnek az alapértékek, akkor az Európai Bizottság sürgős pályázati felhívást írhatna ki az ott működő civil szervezetek támogatására a demokratikus párbeszéd előmozdítása céljából. Mint írták, bővíteni kellene a demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok megerősítésére szolgáló forrásokat, egyebek között az ezen a területen tevékenykedő helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi NGO-k határozottabb támogatásával.

Azonban vegyük azt, hogy nálunk érvényben van a civiltörvény (másik nevén „Stop Soros”), és előttem érthetetlen okból nem, hogy a hivatalos ellenzék, de még a Parlamenten kívüli erők és a tüntetések sem tiltakoznak ellene, kimaradt az Öt Pontból, ahogy kimaradt a hajléktalan-törvény is. Jó ideig azt hittem, véletlenül, elfelejtették, de mivel utólag sem említette senki, már magam sem tudom mire vélni ezt a mulasztást, bár nincs ember, aki igazságosnak tartaná ezt a két jogi abszurdot. De ettől még hatályosak.

Mármost tegyük fel – és erre semmi garancia! - hogy az EU úgy látja: Magyarországon veszélyben forognak az alapértékek. Különben: az EU úgy látja, igen, csak nem sokat törődik vele a választások előtt, utána meg ki tudja, mi lesz. No, üstöllést kiírják a pályázatot, a kisbíró kidobolja, jöjjenek, jelentkezzenek az NGO-ok, civil szervezetek, ha derék legények s nem szélhámosok, támogatást kapnak!

Ki fog jelentkezni?

Akinek elment az esze. Egészen pontosan az.

Meg aki „külföldről támogatott civil szervezet” akar lenni.

Aki hajlandó ezt minden megjelenésekor, minden formában feltüntetni, plakáttól bélyegzőig, nemkülönben a számára érkező támogatás jelentős hányadát átadni a kormánynak és utána elviselni az őt érő üldözést kormányoldalról és az őt érő kritikákat ellenzéki és független oldalról.

Lehet, hogy volna az a pénz, ami megérné, hogy egyik-másik civil szervezet vállalja a vegzatúrát is a szent cél érdekében, nagyobb baj, hogy ez a vegzatúra megakadályoz minden érdemi munkát is. Ezt a lehetőséget nem most kellett volna bedobni, hanem 2012-ben, akkor hatásos lett volna – mármint Magyarországon, máshol ugyanis, ahol nincs civiltörvény, még lehet hasznos. De nekünk sok örömünk nem lesz benne, azt már jó előre megakadályozták.

Az Origo már tegnap olyan szalagcímmel jelent meg, miszerint: „Még több pénzből hozhatják be a migránsokat a Soros-szervezetek”.

És az Origót kicsit sem zavarja, hogy ebben a határozatban sincs egyetlen vak hang sem migrációról, bevándorlásról, hanem csakis és kizárólag az uniós alapértékek védelméről. Van egy olyan gyanúm, hogy ha valaki belép az Origóhoz munkatársnak, beültetnek az agyába egy chipet, ami egy csomó szó észlelésekor automatikus reflexeket, átkötéseket aktivál, tehát ha az origós meglátja valahol, hogy „civil” vagy „NGO”, azonnal rávágja, hogy „Soros” vagy hogy „migráns”. Persze vannak más átkötések is, a végső állapot majd az lesz, mikor a propagandacikkeket már nem is kell emberek írják, voltaképpen nagyon könnyen lehetne automatizálni a dolgot és senki sem venné észre.

Bár egyelőre ezek a cyborgok is megfelelnek.

Szóval tehát: mit látunk?

Látunk két uniós határozatot, mindkettő az Európai Unió és a demokratikus alapértékek védelmére született. Ez roppantul helyeselhető, azonban – fájdalom – a magyar viszonyok között nem alkalmazhatóak. Eredeti céljukra semmiképpen sem: a támogatás-megvonás nagyon lassú, nehézkes folyamat a pezsgő magyar korrupció egyszerűen állva hagyná, a civilek támogatása meg a fentiekben vázolt okok miatt nem lehetséges. Sajnos, Brüsszel ezek után mondhatja majd azt, hogy „a magyarok a hibásak, senki sem jelentkezett támogatásért, úgy látszik, szeretik a rendszerüket” - holott az a helyzet, hogy nincs alkalma, lehetősége a jóakaratú embereknek jelentkezni a pénzért, aztán azt tisztességesen felhasználni még annyira sem tudnák.

Mindkét intézkedés jó és tökéletesen megfelel normális államokban, ezért szükség is van rájuk, de főleg azért, hogy a többi tagállam ne jusson el oda, ahol mi tartunk.

Abnormális államban viszont alkalmazhatatlan.

Mire lesz jó ez a két határozat Magyarországon?

Valamire mégis: kiváló propagandaeszközt ad a kormány kezébe a közelgő EP-választásokra. Lesz itt olyan kormánypárti visongás, sivalkodás (már van is), mint egy égő kuplerájban.

Kár, hogy a törvény, a szabály alapértelmezés szerint általános kell legyen, és nem lehet országra, személyre szabni – illetve, ha szabják, arra csak olyan brigantik képesek, mint amilyenek a magyar törvényeket is hozzák. Mert biza nálunk ilyen is lehetséges, csak sehol máshol nem.

Szóval, kedves Brüsszel, köszönjük a nincs mit...

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, itt és most önkritika következik. Utóbbi időben ugyanis megszaporodtak a kifogások a kommentek népének ajakán az írásaimmal kapcsolatban. Kérem, senki sem tökéletes, én például elég ügyetlen nehézatléta vagyok és a tigrisvadászatot is úgyszólván teljesen elhanyagolom, meg is látszik rajtam - gyűjtsük össze, mi a baj.

Túl hosszú az írás. (Na, ez rövid lesz).

Túl rövid az írás.

Az írás létezik. (Mármint: nem csak a címből, a felvezető három sorból, szaknyelven leadből és a fotóból áll).

Az írást el kell olvasni. (Ezen nem tudok segíteni).

Az írás nem említi X. Y. politikus múlhatatlan érdemeit és angyali személyiségét.

Az írás nem említi ugyanazon politikus borzalmas vétkeit és sátáni személyiségét.

Az írásban idegen szavak vannak.

Az írásban nincsenek idegen szavak.

Az írás szól valamiről.

Az írás nem szól semmiről.

Az írás olyasmiről szól, ami az olvasót nem érdekli.

Az írás olyasmiről szól, ami az olvasót érdekli ugyan, de nem ő írta, tehát nem jó.

Az írásért biztos fizetett valaki.

Az írásért biztos nem fizetett senki, olyan is, ingyenmunka, össze van csapva.

Az írás hazudik.

Az írás igazat mond.

Az írás nem elég ellenzéki.

Az írás nem elég kormánypárti.

Az írás nem elég.

Az írás több is a soknál.

Az írás foglalkozik X. Y. viselt dolgaival, ahelyett hogy hagyná elmerülni a feledés homályában ezt a gazembert.

Az írás nem foglalkozik X. Y. viselt dolgaival, így könnyen feledésbe merülhet ez a gazember.

Az írásban van macska.

Az írásban nincs macska.

Az írásban kevés a macska.

Az írás trágár.

Az írás nem elég trágár.

Az írás (és a lap, de főleg a szerző) nem foglalkozik Zuzmó Aladár sporthorgász és bélyeggyűjtő grandiózus perével Schwaturek Aranka és társai ellen, mely az alsó-köpedelmi aknázómuflonok életterének védelméért zajlik, habár Alsó-Köpedelmen nem élnek és soha nem is éltek aknázómuflonok. De tárgya még egy, 1958-ban a kukoricamorzsolóban felejtett felhúzható önborotva elvesztése is.

Az írás elhanyagolja a kisemberek problémáit.

Az írás(ok) kizárólag pitiáner problémákkal foglalkoznak.

Az írás elvész a lila, intellektuális ködben.

Az írás bunkó és fogalma sincs a Szépség és Igazság örök ideáiról valamint Szabolcska Mihály költői életművéről.

Az írás komcsi.

Az írás náci.

Az írás szociáldemokrata.

Az írás anarchista.

Az írásból bűzlik a rothadó kapitalizmus.

A szerző bizonyára idegen hatalom magas rangú ügynöke.

A szerző bizonyára Magyarország valamelyik szolgálatának ügynöke.

A szerző magyar.

A szerző nem magyar.

A szerző kínai.

A szerző nem kínai. Vagy nem eléggé.

A szerző nem rajong a szükséges mértékben Putyinért, Trumpért, Hszi Csinpingért, Amálka néniért.

A szerző a jelek szerint rajong Putyinért, Trumpért, Hszi Csinpingért, Amálka néniért.

Az írás távoli, külföldi témával foglalkozik.

Az írás belföldi, kicsinyes témával foglalkozik.

Az írás témával foglalkozik.

Az írásban nem szerepel a közismert álhír, miszerint Orbán Viktor (vagy Hadházy Ákos) minden második nap orgiákra jár a szváziföldi királyhoz egy lopott, pepita kerékpáron és különben is, egy malomtulajdonos kulák szeretője.

Az írás nem tartalmazza a MÁV teljes idei menetrendjét.

Az írás mindenféle terjedelmes menetrendeket és egyéb trendeket elemez.

Hát, kérem. Tekintve a felmerülő sokféle igényt, úgy gondolom, sikerült megalkotni azt a nagyon rövid, tömör, egy mondatos cikket, ami minden kényes kívánalomnak meg fog felelni. Kicsit általános, de mindenki tetszése szerint használhatja.

Íme:

Remélem, ez meg fog felelni.

Valóságos fregoli, mindenre jó.

Minden helyzetben.

Maradtam tisztelettel:

Szele Tamás

Kérem, egymást kergetik a váratlan és várható események, a Brexit tegnap esti fejleményei tulajdonképpen nem hatottak a meglepetés erejével, de aki azt hiszi, hogy most eldőlt, mi lesz az Egyesült Királyság sorsa, az nagyon nagyot téved: semmi sem dőlt el, még minden lehetséges, és sajnos egyáltalán nem bizonyos, hogy hamar elfeledhetjük a Brexit nevű rémálmot.

A 2016-os népszavazás ugyanis egyértelmű eredményt hozott, még ha szorosat is. Nagy-Britannia és Észak-Írország lakóinak mintegy 52%-a az Európai Unió elhagyása mellett döntött, habár, mint a Google keresőadatai másnap kimutatták, csak a referendum után nézték meg, milyen következményekkel is fog járni döntésük. Az a döntés, ami – épp úgy, mint Donald Trump megválasztása – hatalmas tévedés volt, amiért nagyon nagy árat kell majd fizetniük, és amelyet a legkorszerűbb propagandaeszközök bevetésével csalogatott ki a választókból a UKIP. Aztán annak vezetői leléptek a politika színpadáról, utolsónak Boris Johnson külügyminiszter mondott le, és a May-kormányra hagyták a lehetetlen feladat megoldását.

Ráadásul Theresa May a 2016-os népszavazás előtt maradáspárti volt: így aztán még elveivel sem egyezik, amit cselekedni kénytelen, de meg kell oldja a helyzetet, ugyanis kötelezik rá a brit törvények. Illetve, nem biztos, hogy ő kell megoldja: az ellenzéki Munkáspárt bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormányfő ellen a parlamentben, ma este lesz a szavazás, ha megvonják a bizalmat, két hete van a tory pártnak egy új kormány felállítására, ha az sem kap bizalmat, akkor feloszlik az Alsóház és előrehozott választásokat kell kiírni. Ez látszólag a munkáspárti Jeremy Corbin malmára hatja a vizet, aki olyanokat is mondott már, miszerint ő Brüsszelben kedvezőbb feltételeket lenne képes kialkudni egy Brexithez – nem tudom, ezt honnan veszi, Jean-Claude Juncker sem tudja, csak ő cáfolta is: nem a kormányfő személyétől függenek az Unió feltételei.

De tekintsük át a helyzetet, hogy a maga teljes abszurditásában tárulhasson elénk.

Ugyebár, a 2016-os népszavazásnak köszönhetően az Egyesült Királyságban törvény írja elő, miszerint az ország március 29-én kilép az Európai Unióból. A kérdés csak az: milyen feltételek mellett? Egészen pontosan két fő elv miatt dúl a legnagyobb vita, az Unió két alapelve okozza a kölcsönös makacskodást: a vámunió és a munkaerő szabad vándorlása. Nagy-Britannia bent szeretne maradni a vámunióban (naná!) viszont nem kívánja a külföldi munkavállalókat alkalmazni (bár ez esetben összeomlik a gazdasága, de ők tudják). Az Unió viszont nem alkuszik: ha vámunió, akkor szabad munkavállalás is, csak akkor minek a Brexit, ha nincs szabad munkavállalás, nincs vámunió sem. Természetesen van még körülbelül százmillió vitatott kérdés, de ez a konfliktus és a mostani válság fő oka.

Illetve...

Illetve, nagy nehézségek és rengeteg kompromisszum árán az Egyesült Királyság megegyezett egy alku-tervben az EU-val. Csakhogy ez nagyon előnytelen a számukra: lényegében véve azt jelenti, hogy 2020-ig a britek úgy lépnének ki az EU-s intézményrendszerből, hogy annak döntései a végleges megállapodásig még vonatkoznának rájuk. Tehát előállna az a fonák helyzet, miszerint fizetnek minden tagdíjat és hozzájárulást, be kell tartsanak minden szabályt és vonatkozik rájuk minden utasítás, csak éppen semmibe sem szólhatnak bele, de még a rájuk vonatkozó döntésekbe sem.

Ezt a változatot szavazta le tegnap este sosem látott többséggel az Alsóház.

Mindenki leszavazta volna, ez méltatlan is lenne.

Akkor hát marad az alku és feltétel nélküli kilépés, a hard Brexit és az azt követő káosz?

Nem. Ugyanis azt meg már január 8-án lehetetlenné tették.

Akkor ugyanis egy váratlan összefogással kormánypárti és ellenzéki képviselők kiegészítették a költségvetési törvényt egy olyan szabállyal, aminek értelmében egy alku nélküli kilépés esetén a kormány nem költheti el a beszedett adók egy részét.

Akkor most mi lesz?

Na, ez a húszmillió forintos kérdés. Ugyanis ha a soft Brexitet leszavazták, a hard Brexit lehetetlen, új alkuba Brüsszel nem megy bele, akkor csak egy megoldás lenne: hogy ne legyen Brexit egyáltalán. Erre utalt különben Donald Tusk is, aki azt mondta:

„Ha az alku lehetetlen, de senki sem akar alku nélküli kilépést, akkor kinek lesz bátorsága végül kimondani, hogy mi az egyetlen jó megoldás?”

Senkinek, ugyanis az politikai öngyilkosság volna. A May-kormánynak is csak azért vannak esélyei a hivatalban maradásra a tegnapi vereség után, mert nincs ember, aki vállalná, hogy ebben a helyzetben átveszi a kormányrudat. Ugyanis az Egyesült Királyság a mostani helyzetből – bármiképp is alakulnak a dolgok – csak jelentős veszteségekkel, meggyengülve és elszegényedve kerülhet ki.

Ennek a felelősségét senki sem vállalja.

Ha papírforma szerint történnek a dolgok, vagyis ma megvonják a bizalmat May kabinetjétől, a Konzervatív Párt új kormányt alakít, melyet 31-én nem szavaznak meg, az előrehozott választásokat a törvény szerint legkorábban március 25-ére lehet kiírni, és ha azonnali, egyértelmű eredmény is születne, akkor is maximum három-négy napja lenne az új kormánynak arra, hogy megoldja a megoldhatatlant. (Ha bizalmat kap az új tory kormány, vagy megmarad a mostani, kicsit más a helyzet, és Theresa Maynek vagy utódjának be kell nyújtania hétfőn, illetve két héttel később egy új Brexit-tervet, amit majd megint leszavaznak).

A megoldás abban a mozgalomban lenne, amely új népszavazást követel, és amelynek egyaránt vannak támogatói konzervatív és munkáspárti részről. Csakhogy ez meg a népszavazás intézményét kérdőjelezné meg, ami viszont a rendszer egyik alappillére: hogyne, először elfogad valamit a nép, aztán utána meggondolja magát? Mi ez, közvetlen demokrácia?

Tehát annyit mondhatunk biztosan, hogy bármi is történik, a március 29-i kilépést előíró törvényt meg kell változtatni. A kilépést el kell halasztani. Ha tetszik, ha nem, egyszerűen nincs idő, elment az eddigi meddő kísérletezésekkel.

A halasztásos megoldásra utal az is, hogy Philip Hammond brit pénzügyminiszter egy kedd éjszakai konferenciahíváson igyekezett meggyőzni a brit üzleti élet vezetőit, hogy a no-deal Brexit forgatókönyv elkerülhető, és most először felvetette annak a lehetőségét, hogy kinyújtják a 2 éves kilépési intervallumot, vagyis elhalasztják az 50. cikk alapján esedékes kilépési időpontot.

Viszont halasztás esetén könnyen előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesz Brexit.

A válságot tulajdonképpen a demokrácia alapproblémája okozza.

A népfelség demagógokra hallgatott – mint már annyiszor, Athén óta – és rossz döntést hozott.

Azonban pont a demokrácia alapelveit szem előtt tartva, a népfelségnek nincs sem joga, sem lehetősége beismerni tévedését.

Végül, ha kell, új népszavazással, beismerheti és így megoldódhat a helyzet: de a brit demokrácia rendszerszintű sérülést szenved.

És mellesleg: nincs nép a világon, mely boldogan ismerné be: „hülyék voltunk”.

Egyszóval a nép lehet fenséges, lehet a hatalom forrása, lehet mindenféle: de az nem alaptétel, hogy bölcs is.

Lehet buta.

Csak erre a lehetőségre a demokratikus rendszerek nincsenek felkészülve, ugyanis mindezidáig ritkán fordult elő. Illetve gyakran előfordult, de nem sorskérdésekben.

A mostani helyzet annak köszönhető, hogy a népbutítás, a demagóg propaganda és a populizmus a korszerű információtechnológiát kihasználva sosem látott hatékonyságot ért el.

A Brexitet most már el kell halasztani, valószínű, hogy el is marad – de mi lesz a demokráciával?

Vigyázó szemetek Londonra vessétek!

Szele Tamás

De miért pont Vietnam? Nagy a sora annak... de kezdjük az elején. A magyar sajtót tegnap érte el az a túlzás nélkül is szenzációsnak mondható interjú, amit a svájci Magazin című lapnak adott George E. Birnbaum, az elhunyt Arthur J. Finkelstein legközelebbi munka- és üzlettársa. Megrázó példája ez az ember a makacs ostobaságnak, de nem pusztán erről van szó.

Szó arról van, hogy Birnbaum nem érti, mi a rossz abban, amit tettek – hiszen ők semmi rosszat nem akartak, csak sok pénzt keresni és ez sikerült. Persze, vannak bizonyos mellékhatások, de úgyis lennének, mondja a tanácsadó, az emberek mindig is rosszak voltak, azok is lesznek. Igen, Birnbaum úr, csak nem kéne őket még tovább rontani... de térjünk a lényegre.

Magyar szempontból – és ebben az ügyben a magyar szempont valójában harmadlagos – az az érdekes, hogyan tette Finkelstein és Birnbaum a világ egyes számú közellenségévé Soros Györgyöt. Hát csak úgy, hogy sokat szidták, minden felületen és egyszerű kifejezéseket használtak. Aztán ez egy idő után nemzetközivé vált, mint egy teljesen őrült Internacionálé, és a világ összes politikusa elkezdte Soros nevét ismételgetni, ha bármiféle problémába ütközött. Márpedig a politikusoknak pont az a foglalkozásuk, hogy problémákat oldjanak meg, extrém esetben, ha épp nincs baj, csináljanak. Ehhez adott univerzális megoldókulcsot a sorosozás, Budapesttől és Bukaresttől Caracasig és Zambiáig. Nem egyéb az, mint a mai politika Nagy Arkánuma, elixír, amit mindenre alkalmaznak. Semmit sem gyógyít, de mindenre adják, mint Paracelsus a laudanumot.

Hogyan kezdődött? Idézzünk az interjúból (https://24.hu/belfold/2019/01/14/soros-gyorgy-fidesz-kampany-arthur-finkelstein-george-birnbaum/?fbclid=IwAR3lM5FjYtn-Qlj2JvRhVaxxYIKBvZh_grHJ8z6eyPkn50HHYt7tljjDuws):

„Birnbaum a svájci lapnak úgy nyilatkozott: hivatalosan a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány kötött velük egyéves szerződést.

„Még azelőtt lesöpörtük a szocialistákat az asztalról, hogy elkezdődött volna a választás” – mondta és még tíz év után is nehezen hiszi el, hogy mennyire könnyű dolguk volt. A következő kampányhoz viszont kellett egy újabb célpont. Kapóra jött, hogy a pénzügyi válságot követően külföldi hitelekre volt szüksége az országnak, amelyekhez a feltételeket a Világbank, az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap diktálta. Az új ellenség a „finánctőke” lett, meg „a külföldi bürokraták” és a terv tökéletesen bevált.” (24.hu)

Valóban: magam is tanúsíthatom, hogy 2010-ben az MSZP semmiféle választási kampánynak nevezhető tevékenységet nem folytatott, állt bénán, és várta a kugligolyót, ami letarolja. Ennek azért kulcsszerepe volt abban a történelmi hibában, melyet első Fidesz-kétharmadnak nevezünk és amelynek köszönhetjük mostani gondjaink legnagyobb részét. Igen: a kedves választók voksoltak erre a Fideszre, nem, nem mások, nem, akkor még nem beszélhetünk semmiféle választási csalásról, inkább úgy fogalmaznánk: kicsiny hazánk beugrott pucér fenékkel a kaktuszligetbe ott, ahol a legsűrűbb, mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Addig sem volt ideális a kormányzás, de valódi kalandparkká akkor vált az ország. Thank You, mr. Finkelstein!

De miért került elő Soros? Ő sosem volt egyértelműen népszerű figura. Sok pénzt keresett, sokat is költött, néha értelmetlen dolgokra is – sajnos a terjedelem nem engedi, hogy pár ezer oldalban vázoljam, mi mindent támogatott már, de alig akad karitatív törekvés a világon, amibe ne feccölt volna valamennyit. Néha olyan társaságok is kaptak tőle a nagy pénzosztásban, akiknek én személy szerint nem adtam volna, mert minimum gyanúsnak találom őket, ne feledjük, a Fidesz jelenlegi vezérkara is sokat köszönhet neki, de hát ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Az ő elővételére 2013-ban került sor, a 2014-es kampányhoz kellett a magyar kormánynak.

Az első fecske a kormánypárti Heti Válaszban az év augusztus 14-én megjelent cikk volt, amely az állítólag Soros György által irányított civil szervezetek ellen irányult. Ekkor született meg az a kormány és a kormánypárti sajtó által terjesztett összeesküvés-elmélet is, amely szerint Soros Magyarországot támadja.

„Arthur mindig azt mondta, hogy a szövetségesek annak idején nem a nácik ellen harcoltak, hanem Hitler ellen, az amerikaiak pedig nem az Al-Kaida, hanem Osama bin Laden ellen.”

Igen, arcot kellett adni a kampánycélpontnak, és erre Soros György arca volt a legalkalmasabb.

„Kellett egy személy, aki nem csak irányítja a veszélyes külföldi nagytőkét, de meg is testesíti azt – ő lett Soros György, a Magyarországot támadó, és közben a háttérhatalmat irányító tökéletes ellenség.”

Tulajdonképpen Sorosnak már korábban is voltak politikainak nevezhető problémái, például Oroszországban, mely állammal nem nehéz konfliktusba keveredni, de aktívan sosem politizált, bár mindig volt véleménye, amit el is mondott.

„Soros valóban tökéletes ellenségnek bizonyult. Egyrészt rá lehet aggatni a liberális címkét, másrészt megtestesíti azt, amit a konzervatívok annyira utálnak sikeres baloldaliakban: egy pénzügyi spekuláns, aki közben gyengébb kapitalizmust szeretne. Harmadrészt nem politizál, így nincsenek politikai eszközei a visszavágásra és még csak nem is él az országban.”

Ahogy Birnbaum fogalmazott: „Annyira nyilvánvaló volt. Ez volt az összes termékünk közül a legegyszerűbb. Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.”

Igen, a nagy disznóságok mindig egyszerűek, mint a faék. Csak éppen a 2013-as ötlet – mely 2017-ben kulminált, mikor az egész országot teleragasztották Soros-plakátokkal – univerzálissá nőtt.

Mit adott Magyarország a világnak? Sok mindent, de kétségtelen, hogy a bűvöskockán kívül a Soros-hibáztatás is tőlünk indult túlzás nélkül világhódító útjára.

Adtunk egy ötletet.

Moszkva elégedetten mosolygott a kampány láttán, Bukarest egyes nacionalista körei azonnal átvették – Romániában Sorost az általunk megszokottal ellentétben a szélsőjobb körök magyar nacionalistának nevezik, de az érvrendszerük különben szóról szóra megegyezik a budapestivel - , Gruevszki Macedóniában szintén neki tulajdonítja a vereségét, sőt, Ukrajnától és Zambiától Venezueláig mindenért őt hibáztatják: hiszen nem üt vissza. Én sem tudnék kapásból mit válaszolni, ha azzal vádolnának, hogy – teszem azt – biciklit loptam Kuala Lumpurban, ahol életemben nem jártam.

Soros ideális célpontja a konzervatív, megszokott viszonyait őrizni kívánó, minden újtól tartó rétegeknek, megfelel az ellenségképp 1972-es finkelsteini meghatározásának:

„Olyan témákat kell felhozni, amelyektől félnek az emberek, és ezt úgy tálalni, hogy úgy tűnjön, hogy a veszély a baloldalról jön”

- írta Finkelstein annak idején nem kisebb személynek, mint Nixon elnöknek.

És itt érkeztünk el a probléma kulcsához. Nixon! Arthur J. Finkelstein első sikereit az ő 1972-es kampányában érte el, korábban, 1968-ban még csak az NBC News stábjánál elemezte az exit-pollok eredményeit. Bár már akkor is támogatta Nixon elnököt. 1972-ben viszont már Nixon stábjában dolgozott pollsterként, azaz a célzott közvélemény-kutatások elemzésében vett részt. Igen, Nixont 1972-ben megválasztották, jóllehet roppant népszerűtlen volt és ha nincs Henry Kissinger, döntései az egész világra veszélyesek lehettek volna. De az 1972-es, nagyon alaposan megszervezett, nagyon tudományos, statisztikailag kidolgozott választási kampány sikeres volt, és Finkelstein megtanulta: ez a győztes módszer.

Ráadásul – elnézést kérek, magánvélemény következik – Soros Nyílt Társadalom Alapítványa csupa olyasmit támogat, amiben felfedezhető 1968 szellemisége, liberalizmusa, később elfajuló újbaloldalisága. Azért lett pont Soros az Utálatos Kép, a céltábla, mert Finkelstein – tudatosan vagy tudat alatt – ifjúkora demokrata, liberális ellenfeleivel és a hippikkel harcolt, halálig is.

Soros és Finkelstein, Behemót és Leviatán harca tehát még Vietnamban kezdődött.

És most már tartani fog akár mindkettőjük halála után is – bár Soros György elhunyta nagyon komoly gondokat fog majd okozni a magyar kormányzati kommunikációban, de nem féltem őket, meg fogják oldani, ha másként nem, misztikus úton.

Birnbaum hangosan tiltakozik az ellen, hogy a Soros elleni kampányban lenne bármiféle antiszemitizmus, és lehet, hogy az ő számára, aki kitalálta, nincs is. Ő magát egyszerű de nagyon tehetséges zsoldosvezérnek, condottierinek gondolhatja, neki ez csak egy munka volt, pénzért csinálta és kész. Csak hát a kampány nem neki szól: ő felháborodva tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen, de a felhergelt tömegek már nem érdeklik.

Hát igen, a fegyvergyárosok is azt szokták mondani, hogy ők csak leszállítják az árut, a kedves vevők döntik el, mire használják fel – és szállítják a lőszert minden félnek. Ha feltámadna Jacob Sprenger és Heinrich Kramer, ők sem vállalnák az Inkvizíció bűneit, ők is tiltakoznának a tömeggyilkosság vádja ellen – azt mondanák, csak az Egyház megbízásából írták a Boszorkányok Pörölyét, minden aljas szándék nélkül és legjobb tudomásuk szerint. A végtelenségig folytathatnánk a sort: ezen a világon mindenki jót akar, a rosszra kevesen törekszenek tudatosan. Csak ebből a sok jóakaratból rendszerint pokolian rossz dolgok sülnek ki.

Mint most, ebben az esetben is. Finkelstein és Birnbaum csak elvállalt – és elvégzett - egy munkát, ám ezzel csodafegyvert adott, valóságos új Malleus Maleficarumot a világszerte újjáéledő szélsőjobboldal kezébe. Alt-right, neokonzervatvizmus? Tessék megkaparni kicsit, ott a máz alatt a régi horogkereszt. Ez a baj: lehetett volna kicsit rosszabbul is végezni ezt a megbízást.

Ma reggel beírtam az Origo és a Magyar Idők keresőjébe azt a szót, hogy „Soros”. Az Origón 3 284 találat, a Magyar Időknél 5 667. Ez már nem múlik el nyomtalanul.

És ha majd meghal a célpont – hiszen ő sem örök életű – a legvalószínűbb, hogy kineveznek valakit Sorosnak.

Engem, téged, őt, bárkit.

Ez a harc Vietnamban kezdődött és nagyon, nagyon hosszú ideig fog tartani.

Semmi köze nincs már most sem Soroshoz vagy Finkelsteinhez.

A hajóágyú elszabadult.

Szele Tamás

Hát eljött ez a nap is, mármint a tegnapi, mikor megtudhattuk Simicska Lajosról – mit is tudtunk meg? Nagyjából ugyanazt, amit mindig is tudtunk. Mégis, ahogy az olvasó egy helyen látja a Simicska-sagát, összefüggően ábrázolva, mintegy folyamatában, lehetőséget kap arra, hogy megértse mi történt a szeme láttára az elmúlt évek folyamán.

Lehetőséget kap a megértésre, de a nagy többség nem él vele: az írás tegnap jelent meg a Direkt36-on, tőlük vette át a 444 (https://444.hu/2019/01/13/feltarul-simicska-bukasanak-titkos-tortenete?fbclid=IwAR1G-pM6AJI9q5B0AmLd7iXExSAAwV-z_Th5RLELWz08kXmHMjxb-feCIGU), én is ott olvastam, és mindenki onnan vette át – az olvasói reakciók, magyarul kommentek többsége siralmas szellemi állapotról árulkodik. Gyanús, hogy nem a mezei poloskák árasztották el tavaly a Kárpát-medencét, hanem az agyrágó bogarak, ám azóta már táplálék híján éhen is haltak, ugyanis amire csak ráakadtak, felfalták. A különös sáskajárás következménye lehet az, hogy a kommentelők többsége vagy leragad annál, hogy „egy brancs ezek mind”, amit már harminc éve tudunk, vagy forradalmár hevülettel jelenti ki, komoly újdonságként, miszerint Simicska 1 G, amit szintén harminc éve tudunk. Én legalábbis: a nagyközönség meg huszonegy éve, a Hosszú Bájtok éjszakája óta.

Hát, ha itt tartunk, és ennél több nem jut eszünkbe, tényleg jobban tesszük, ha visszaülünk a sárba és folytatjuk lábujjaink számolgatását...

Magát az írást valószínűleg kevesen olvasták, ugyanis dicséretesen hosszú és részletes. Lehetne részletesebb is, csak akkor még ennyien sem olvasnák el. Nekem magamnak nagy bánatom volt a minap, mikor egy köztiszteletben álló művész, közéletünk kiemelkedő szereplője azzal osztotta meg egy írásomat, hogy „túl sok benne a betű a mai olvasónak”. Nem válaszoltam neki Mozarttal, hogy „csak annyi, amennyi okvetlenül szükséges”, nyeltem egy keserűt, és elképzeltem, ő hogy oldotta volna meg a feladatot: valószínűleg vagy rosszul vagy sehogy. De hát nem ezért szeretjük (mert szeretjük).

Szóval, az anyag hosszú, én is inkább a lényegre térnék. Nagyon kevés exkluzív információ van benne, azok sem a legfontosabbak. Akkor lássuk.

1. Kezdjük azon, hogy a Fidesz már 1993 óta „okosban” oldotta meg a pártfinanszírozást. Már a Fico Kft. ügyei sem voltak tiszták, a székház-üggyel lett véglegesen cemende a korábban mindenki által körülrajongott szűzből, akkor fordultak szembe a sajtóval is – és akkor döntött úgy Orbán Viktor, hogy jobbfelé fordítja a szekerük rúdját. De ne feledkezzünk meg Josip Tothról, Kaya Ibrahimról, Varga Tamás autókereskedelmi ügyeiről... szóval, már az 1990-es évek első felében elég sok mocskos ügyük volt. Ez azonban pénzről szól, ez nem vicc, mint a politika: okos ember kellett a gazdasági mocsár koordinálásához. Ez volt Simicska, aki munkásságának első szakaszát a Hosszú Bájtok Éjszakájával koronázta meg, midőn huszárosan kikapta az akkor még APEH nevű adóhivatal számítógépes rendszeréből az összes, pártjára nézve kompromittáló adatot. Könnyen tehette, lévén épp ő volt akkor az APEH elnöke. A 2002-es bukás után még sokkal fontosabb lett minden fillér – hiszen Orbán nagy visszatérést tervezett, ami sajnos sikerült is neki. Ehhez kellett a polgári körök hálózata, kellettek a vastagon megfinanszírozott 2006-os zavargások és – kellett az a médiabirodalom, amit Simicskáról neveztek el később. Ha akkor nincs pénzük, ma nincs NER.

2. De volt, bőséggel: így aztán olyan hatalmas apparátus harcolt nyolc évig a hatalomért, amilyenre ritkán volt példa a magyar történelemben. Harcoltak, méghozzá elvtelenül, minden eszközt bevetve: szokás manapság minden egyébbel együtt a Hír TV akkori dolgait is elfelejteni, de az azért mégis felejthetetlen pillanat volt, mikor Császár Attila bejelentette a tévéostrom helyszínéről, hogy „forradalom van”. Nem az volt, de így sikerült megalapozni a legendát. Igaz, akkor még élt Finkelstein mester, aki felhívhatta a figyelmet a média fontosságára – a Fidesz politikai ellenfelei, de főként az MSZP még 2010-ben is ott tartottak, hogy felesleges egy fityinget is kidobni a sajtóra, felesleges választási kampánnyal foglalkozni, őket tessék ingyen szeretni. Ami romantikus ötlet volt, csak abszurd, ugyanis az akkori kormányzatot még pénzért is nehéz lett volna – ahogy a mostanit meg elképzelhetetlen. Ingyen is, pénzért is. Azért pénzért még akad, akiknek megy. Egy darabig.

3. A 2010-es győzelem után megkezdődött az ország teljes átalakítása vagyis tönkretétele. Jóllehet Simicska volt a motorja a győzelemnek, és ennek megfelelő részt is kapott az osztozkodáskor, hamar megmutatkozott a tény: a Fidesz apparátusát nem békére tervezték. Ez a szervezet csatázni, győzni tud, de békésen gazdálkodni nem. Mellesleg, ennek is köszönhetjük a mostani, agyonhiszterizált, túlpolitizált állapotokat. Állandóan harc folyik, állandóan győzünk, állandóan megállítjuk vagy Brüsszelt, vagy Sorost, vagy a migrációt, vagy a bécsi gyorsot fél kézzel, ugyanis ez egy harci alakulat, ez nem tud szántani, vetni, kereskedni – és a párton belül is katonai demokrácia van. Miért nem volt ez jó Simicskának?

4. Azért, mert nem számolt sem ő, sem más azzal, hogy a politikai hatalom és a gazdasági hatalom szoros kölcsönhatásban van egymással. Simicska, mint az az ember, akinek szó szerint minden a nevén volt, médiabirodalomtól Sajó kutya óljáig, hirtelen olyan helyzetbe került, hogy beleavatkozhatott – és önérdekét szem előtt tartva bele is avatkozott! - a kormányzati munkába. Tehette, de kellett is tegye, hiszen egyes logikátlan lépések a saját anyagi érdekeit épp úgy fenyegették, mint az egész ország gazdaságát. Tulajdonképpen az volt számára ésszerű, ha inkább az ő emberei ülnek a megfelelő székekben, mint a Párt emberei, akik olyan hülyék voltak a gazdasághoz, mint száz pár rendőrcsizma. A régi, hadakozós időkből megmaradt a hatalma ahhoz, hogy cselekedhessen – de ez nagyon kezdett nem tetszeni Orbán Viktornak. A miniszterelnök már 2011-ben elhatározta a szakítást leghűségesebb brigantijával, csak akkor ez nem lett volna még okos dolog. De Simicska is látta, hogy nem lesz hosszú ideig főkegyenc, és ezért szívesen átadta volna a vállalkozásait – csak épp nem ingyen.

   Végül is pont ez történt, csak teljesen másként, mint a felek tervezték.

   Ugyanis a nevezetes, 2014. áprilisi Orbán-Simicska találkozón a minielnök feltételeket (is) szabott a művelethez, mint például az Index leállítását, az RTL Klub felvásárlását. No ja, ő sohasem hallgattatná el azt, akinek más a véleménye... Simicska még üzleti szempontból is ráfizetésesnek találta a javaslatokat, mire fel Orbán nyíltan közölte: akkor megoldja a Roszatom segítségével.

5. Kalasnyikov ellen márpedig nincs orvosság, de az oroszokkal társulni sem lehet, ha hosszú életűek akarunk lenni: Simicska hazament, és némi vívódás után meghirdette a G-napot. Amit nem is akart így, ilyen formában meghirdetni, de egy, a száján kicsúszott káromkodás miatt mégis ezen a néven vonult be a történelembe a dátum, amikor a magyar ellenzék hosszú, tömött sorokban elindult Simicska Lajos hátsó fele irányába, lingváris tisztogatás céljából.

   Ugyanis mindenki azt hitte: az üzletember megbolondult, és elöl akart állni a sorban, mikor majd osztják a dotációt. A Megváltó Simicska legendája még tavaly is ereje teljében tombolt az ellenzéki oldalon, mindenki várta az „atombombát”, ami végképp diszkreditálja Orbánt, Dárius kincsét, ami majd megmenti „az ellenzéket” a vereségtől és utáni mindenki hepi lesz, majd belelovagolunk a lenyugvó napba, vonósok kíséretével. Soha nem létezett az az atombomba.

   És Simicska tanújelét adta annak, hogy üzletember, nem politikus.

   A castingen tolongó politikai szervezetek közül pont olyan szempontok szerint választott, mintha üzleti versenytárgyaláson lenne. A Jobbik volt a jelentkezők közül a legnagyobb létszámú, bennük látszott a legkomolyabb potenciál, tehát – ezt a céget vette meg. És neki is látott az átprofilírozásához, csak most nem annyiról volt szó, hogy óvszer helyett ezentúl labdát gyárt a gumigyár: a politika nem üzlet, még ha sok köze is van hozzá, a Jobbik politikai múltja olyan mértékben volt mocskos és vállalhatatlan, hogy azt ember nem tudta cukivá tenni. És maga a párt se nagyon igyekezett hozzászokni a késhez-villához-meisseni porcelánhoz. A bukás garantált volt.

6. A többit tudjuk: Simicska nem buta ember, látta, hogy nem fog győzni, a puszta anyagi befektetés itt már nem elég, először visszavonult, magányát csak néhány, talán kissé ittas közterületi festegetéssel törve meg, majd fel- és eladott mindent, hátha a győztes falka megkíméli létét és jólétét. Ennek két következménye volt: egyrészt a magyar belpolitika elveszítette egy legendáját (melyben én magam sosem hittem), másrészt mérhetetlenül megkönnyítette a magyar sajtó általános beszántását. Hiszen az általa eldobott, magukra hagyott orgánumok automatikusan szűntek meg vagy kerültek kormánykézbe, a sajtópiac tökéletesen felborult és így jöhetett létre komolyabb akadályok nélkül (meg Puch László vendégszereplésének köszönhetően) a mindenek fölött elterpeszkedő Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány.

Eddig tart a cikk, bár a saját szempontjaim alapján mutattam be az eseményeket.

Itt tartunk most.

Ne feledjük: mindez a szemünk láttára játszódott le, alig van olyan eleme az eseménysorozatnak, amiről na tudott vagy tudhatott volna a közvélemény. Csak a legenda, a kétségbeesett bizakodás és egy csodaszerű győzelem reménye sokak szemét elhomályosította: könnyebb volt azt hinni, hogy eljön majd a Messiás vagy Csaba királyfi a Hadak Útjáról, és megoldja minden bajunkat.

Mi várható a történtek következményeképpen?

Tessenek megkapaszkodni: semmi különös. Minden ugyanúgy fog szétrohadni, tönkremenni, mintha Simicska még most is gazdasági-politikai tényező volna. Ne feledjük: ő nem Orbán Trockij Leója volt, neki nem elvi kifogásai voltak (és Trockijt sem nevezném gáncs nélküli lovagnak, mellesleg), neki gazdasági és ésszerűségi gondjai voltak a politikai harcra kifejlesztett, békeidőben gazdálkodni és termelni képtelen Fidesz-apparátussal. Ha győzött volna így vagy úgy, hasonlóan igazságtalan társadalmat hoz, mint a mostani, legfeljebb sokkal jobban működne a gazdaság.

Sajnáljuk hát Simicskát?

Nincs kit.

Nincs miért.

Átkozzuk Simicskát?

Azt sincs miért.

A jövő politológia-könyveibe érdekes bekezdésként fog bevonulni az eset, mikor egy önkényuralom szembekerült a tulajdon gazdasági érdekeivel politikai okok miatt, és a politika győzte le a gazdasági erőt, amire a világ fejlettebb részén ritkán akad példa. Ennyi történt.

A többi néma csönd.

Szele Tamás

- Jó napot, Hacsek, mi a baja, hogy buborék nélkül kéri a féldeci szódát?

- Ne is mondja, Sajókám, ne is mondja... Nem jött meg a nyugdíjam.

- Nekem sem, kérem, de még vannak tartalékaim.

- Nem tudja, miért nem jött meg a pénz?

- Nem, sajnos.

- Akkor nézzen fel a Facebookra, ott bezzeg mindenki tudja!

- Ne mondja... és hogy tudják?

- Jobban.

- Hogyhogy jobban?

- Mindenki mindenkinél jobban.

- Ja, az más. Az máskor is így van. De ez most zsebre megy.

- Máskor is. Csak nem veszik észre. De különben honnan vannak magának tartalékai?

- Képeztem.

- Hogy?

- A tanítóképzőben meg a gazdakörben, maga közgazdasági Micsurin, hogy képeztem volna? A Simek kért a múlt héten egy ezrest, megadta, vettem belőle tejet, kenyeret, maradt annyi, hogy én bezzeg buborékkal ihassam a szódámat! És egy egész decit!

- Felőle igya akár Gogolákkal is, maga mindig ilyen nagystílű pénzügyi fezőr volt, mindig forgatta a pénzét, ez nekem nem megy. Nincs mit forgatni.

- Ja, kérem, van annak, aki el nem issza. A pénzt, Hacsek, be kell fektetni.

- Én inkább a Simeknét fektetném, de kinek a Simek, kinek a Simekné. Különben a fektetéssel csak vigyázzon.

- Miért?

- Itt írja az újság: „Máris kamatot emelt az állam, hogy lakossági állampapírba terelje a parlagon heverő megtakarításokat.” Akarja maga, hogy tereljék a megtakarításait?

- Agyam megáll, nyugdíjat nem fizetnek, de a kamatot emelik... ez az állam egy Csekonics, én mondom magának!

- Na, ugye.

- Semmi na, ugye. Azt most már úgy mondják, hogy „Még szép!”

- Akkor még szép. Adjak magának egy befektetési tanácsot?

- Pont maga. Na, adjon, rég röhögtem.

- Tudja, mibe fektessen? Magasfeszültségű elektromos távvezetékbe!

- Miért, tud valamit? Veszünk áramot az oroszoktól?

- Ezt nem tudom, de arra próbálják rátenni a kezüket!

- Én vagyok a marha, hogy diskurálok magával ahelyett, hogy vagyonomhoz illően a pultnál szódázgatnék... Na és mondja, mit fog csinálni most, hogy a nyakán a córesz?

- Én, kérem, elmegyek dolgozni. Engem visszavezetett a kormány a munka világába.

- És mi lesz, nyári Mikulás?

- Szakállam lenne hozzá, de nem. Stewardess leszek Orbán Viktor mellett!

- Tessék?

- Itt írja az újság, kérem. Légiutaskísérőt keresnek Kecskeméten a kormánygépre, ami nem kormánygép.

- Honnan tudja, hogy nem a Gripenre?

- Azért azon a vadászon viszonylag kicsi az utastér. De írja is: „Különleges elvárások a beosztás betöltéséhez: A319 Cabin Crew”.

- Hát, az A319 tényleg a nemkormánygép.

- Na, ugye?

- Még szép.

- És milyen képességeket várnak el?

- Problémamegoldás, pszichés terhelhetőség, alkalmazkodás, együttműködési készség, felelősségvállalás, határozottság, elhivatottság... Ez mind kifejezetten jellemző rám.

- És mindezt honvédségi állományban?

- Bizony ám.

- Hacsek, maga teljesen hülye. A saját anyagi problémáit nem tudja megoldani, a pszichéje őrületbe kergetné a Freud doktort is, alkalmazkodni életemben nem láttam, annyira hajlandó együttműködni, hogy a metróban felfelé megy a lefele járó mozgólépcsőn, a felelősségvállalás miatt már háromszor elítélték, mert hamis csődöt jelentett, akkor sem kapna kölcsönt, ha a Kocsis Zoltán és a Ránki Dezső lenne a négy kezese, a határozottság magánál azt jelenti, hogy ha esik, vagy visz ernyőt, vagy nem, az elhivatottság meg abból áll, hogy néha elhívják kártyázni... maga akar így stewardess lenni? Ráadásul nem is fiatal, nem is csinos és nem is nő!

- Hagyjon a negatív hullámaival! Írja a hirdetés, hogy fiatal legyek, csinos legyek, nő legyek?

- Mutassa! Jé... nem írja.

- Akkor nem is kell az legyek. Felkapom én így is azt a csinos kis kosztümöt, lesz magassarkúm is, csak arra kell vigyázni, hogy színben menjen a szakállamhoz. Van az a pénz.

- Hát, maga tudja.

- Nem jön maga is? Sosem árt egy kis plusz kereset.

- Stewardessnek? Nincs az az Isten.

- Nem stewardessnek. Ejtőernyősnek. Azokat is keres a Honvédség, hirdetésben.

- Nocsak. Milyen gépre?

- Azt nem írja. Akkor nincs gép: de minek magának repülőgép? Nem elég, hogy ejtőernyős lesz?

- Maga Blériot szégyene, ha nincs gép, hogy fogok ugrani?

- A magasföldszintről. Különben azt sem írja, hogy ernyő van...

- Na, menjen maga a fenébe, földszintes ejtőernyősöket toboroznak?

- És utaskísérőket.

- Na, ha maga sztyuvinak áll, biztos, hogy meg sem próbálja az Orbán befektetni!

- Nem is ajánlanám, nem vagyok én olyan lány, őszül már a szakállam is, ha megpróbálják, olyant teszek, mint a távvezeték!

- Az milyent tesz?

- Üt. De nagyot.

- Mondja, nem lenne magának egyszerűbb, ha megkapná a nyugdíját?

- Dehogynem. Csak az most nem megy.

- Nem kér nekem még egy féldeci szódát, ma tőkepénzes?

- Még szép, hogy nem! Mars ki!

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, most próbáljunk meg egy kis rendet tenni abban a mérhetetlen káoszban, ami tegnap reggel óta uralkodik a nem, avagy késve folyósított nyugdíjak ügyében. Legendák és hazugságok terjednek mindkét politikai oldalon, a tények már megint kezdenek másodlagossá válni a hittel, véleménnyel szemben – márpedig pénzügyekben nincs hit, csak számok vannak.

Illetve, esetünkben nagyon sok ügyfélnél nincsenek számok sem, amint pénz sem.

Erre még nem volt példa.

Magyarországon a nyugdíjak mindig a tárgyhó 12-ik napján érkeztek, amennyiben ez hétvégére esett, a szabályoknak megfelelően előző pénteken, és erre szükség is volt, hiszen a nem túl magas összegű nyugdíjak – a magyar átlagnyugdíj összege Rétvári Bence szerint, aki ezt egy, tavaly nyári sajtótájékoztatón állította, 130 500 forint – sokaknak az egyetlen megélhetési alapját képezik, ebből kell éljenek, étkezzenek, lakjanak, fedezniük gyógykezelésük költségeinek egy részét, ha ugyan nem az egészet, fizetniük számláikat, törlesztéseiket, tehát bizony sok nyugdíj van napra pontosan beosztva.

Ennyiből képtelenség is volna tartalékokat képezni. Ha késik a pénz két napot, akkor két napig nincs étkezés, gyógyszer, esetleg fűtés. Ebből a szempontból tehát nagyon nem lehet és nem szabad félvállról venni a „pár napos csúszást”.

Márpedig tegnap reggel hiába keresték a nyugdíjasok a pénzt a bankszámlájukon – már, akik számlára kapják, körülbelül a 2,6 millió magyar nyugdíjas 60 százaléka. Vagyis 1 560 000 ügyfél nem kapta meg időben a járandóságát. (Más információk szerint 1,8 millió). Ez különösen kínos pillanatban történt, hiszen Orbán Viktor egy nappal korábban sajtótájékoztatóján még olyanokat mondott, hogy ha egy jogos járandóságot nem kap meg az ember, azt ki kell követelni, ő sosem hagyta, hogy ne fizessék ki. Másnap meg a magyar állam nem fizetett több, mint másfél millió polgárának.

De miért?

Az első pillanatokban eluralkodott a káosz, a különböző bankok nyilatkozatokat adtak ki és értesítéseket küldtek az ügyfeleiknek – igen korrekt módon! - miszerint hozzájuk nem érkezett meg időben az utalás, és ezért legkorábban hétfőn várható az összeg megjelenése a számlán. A Magyar Államkincstár – 2017 novemberétől a járandóságokat az Országos Nyugdíj Főigazgatóság (ONYF) helyett már a Magyar Államkincstár (MÁK) fizeti ki – szintén nyilatkozott:

„Nincs fennakadás a nyugdíjak kifizetésénél! A Magyar Államkincstár felhívja a figyelmet, hogy nincs fennakadás a nyugdíjak kifizetésében. A bankszámlákra érkező nyugdíjak jóváírása technikai okok miatt napközbeni jóváírással történik meg. A bankszámlára érkező nyugdíjakat tehát az érintettek a mai nap folyamán megkapják. A postai kifizetések 2019. január 14-én indulnak el.”

Az ellenzéki és független sajtó kapkodott fűhöz és fához, kereste a magyarázatot, a felelősöket, csak senki sem válaszolt semmilyen kérdésre, a kormánysajtóban olyan hírek jelentek meg (például az Origón), miszerint még napközben megérkezik a nyugdíj mindenkihez, aki számlára kapja, (http://www.origo.hu/gazdasag/20190111-idoben-kifizetik-a-nyugdijakat.html) (aztán ezt a hírt este kissé eltüntették a címlapról, ugyanis egyesekhez megérkezett, másokhoz nem).

A legértékelhetőbb nyomozást a portfolio.hu végezte, ők ugyanis legalább a hibát megtalálták, ha a felelőst nem is. Idézzük őket! (https://www.portfolio.hu/vallalatok/it/megtudtuk-banalis-hiba-miatt-kesnek-a-nyugdijak.310229.html?fbclid=IwAR3x1YBNWtd3vP9H1TyU5sI73Mh7OXPLKShDsL6EeRDlUy7Ai8P1VGpFUcg)

„Piaci forrásból most úgy értesültünk: a MÁK véletlenül rossz értéknappal küldte be a tranzakciókat a GIRO éjszakai rendszerébe, ezért nem érkeztek meg reggel a nyugdíjak. A MÁK nem erősítette meg, de nem is cáfolta értesülésünket. Lapunknak küldött tájékoztatásuk szerint a postai kifizetések a korábban közölt 14-e helyett 16-án indulnak el, a MÁK 14-én csak beadja a postai megbízásokat.

A gyakorlatban valószínűleg ez úgy nézett ki, hogy az átutalásokat a szokásos 12-ei dátummal küldték be a rendszerbe, mivel minden hónapban erre a napra esik a nyugdíjak utalása, kivéve, ha 12-e hétvégére esik. Ilyenkor ugyanis nincs nyitva a rendszer, ezért a hétvége előtti pénteken utalnak. Most vélhetően elfelejtették ezt, ezért az átutalások 12-ei dátummal szerepelhettek. Igaz, mi csak annyiról értesültünk, hogy nem mai értéknap szerepelt a tranzakcióknál.

A MÁK oldalán olvasható újból megváltozott tájékoztatás szerint a nyugdíjak készpénzben történő házhoz kézbesítése a fenti problémától független, az a megszokott rendben történik. A MÁK január 14-én indítja a kifizetést, így a posta - az eddig is megszokott rend szerint - már január 16-án el is kezdi a nyugdíjak kézbesítését.” (portfolio.hu)

Kérem, ennyit lehet tudni hivatalosan. Tegnap a délutáni-esti órákban sokan hozzájutottak a járandóságukhoz, ami arra mutat, hogy komoly erők dolgozhatnak a hiba elhárításán, sokan azonban még most sem – vagyis váratlanul érte a rendszert az előállt helyzet.

Eddig a tények.

Mindenkit kérek, azt, amit a következőkben írok, tekintse fikciónak, és semmiképpen se tekintse tények állításának!

Este ugyanis elalvás előtt kissé elméláztam. Van úgy 2,6 millió nyugdíj, átlagosan darabja 130 500 forint. De vegyünk csak 1,5-1,8 millió nyugdíjat, mert a többiek postai úton kapják, nem átutalással. Az annyi, mint minimum 195,75 milliárd forint, mely igen szép összeg.

Bár lehet több is.

Hej, ha az enyém volna!

Mihez kezdenék én, ha néhány órára lehetne ennyi pénzem, de nagyon hamar vissza kéne tennem az utolsó vasig?

A kamatozó értékpapírba fektetés a rövid lejárat miatt értelmetlen volna, csak gyorsan változó árfolyamú részvények vagy valutaspekuláció jöhetne szóba.

A kockázati részvénypiac képes ugyan hatalmas bevételeket produkálni, de inkább képes hatalmas veszteségeket, tehát jobb, ha csak valutában gondolkodunk. Akkor lássuk csak, hogyan is alakult a pénteki nap folyamán az euró-forint árfolyam? (https://www.portfolio.hu/arfolyam-panel/FX-EURHUF=X/euro-arfolyam.html)

Reggel nyolckor az euró 321.35 HUF volt, ez 13:36-ra felkúszott 321.72-re, vagyis 0.37 forintot emelkedett, aztán lezuhant a mostani 321.18-ra. Mintha valaki reggel nyolc körül nagyobb mennyiségű eurót vett volna, amitől megnőtt a kereslet, aztán 13:36-kor eladta volna, és ezzel lenyomta az árfolyamot... Nézzük pontosabban, a portfolio.hu nyomán!

Tehát 07:53-kor meredek emelkedésbe kezdett az árfolyam, ez 13:36-kor elérte a csúcsot és utána csökkenni kezdett.

Hát, kérem...

Egy pillanatig sem állítom, hogy bárki is valutaspekulációba kezdett volna a visszatartott nyugdíjakkal, én csak megfigyeléseket teszek, és megállapítom, hogy nagyon, de nagyon különös véletlenek vannak ezen a világon.

0.37 forint nem nagy összeg, de százmilliárdok esetén tisztesre hízhat. Illetve nem hízhat, mert abban már megegyeztünk, hogy nem spekulál(t) senki, hiszen erre sem lehetőség nincs a szabályok betartása esetén, sem nem tudom bizonyítani, tehát nem is állítom.

Én csak annyit állítok, hogy igen furcsa véletleneket bír produkálni a gazdaság.

Reméljük, ha kis késéssel is – bár, ha kenyérről, gyógyszerről, fűtésről van szó, nincs „kis” késés – mindenki meg fogja kapni végül a járandóságát.

És azt is reméljük, hogy nem felejtik majd el ezt a kis affért, ami rávilágít arra, hogy a nemzeti együttműködés gránitszilárdságú magyar rendszere milyen törékeny agyaglábakon áll.

Elég egy rossz dátumozás ahhoz, hogy meginogjon.

De az is meglehet, hogy a magyar állam csak meg akarta mutatni oroszlánkarmait: „Látjátok, én ezt is megtehetem veletek, lapuljatok meg a fűben!”

Ennél a lehetőségnél még a másik is jobb.

Szele Tamás

Megvolt hát Orbán Viktor sajtótájékoztatója, megvolt, és nem lettünk tőle okosabbak. Újat nem tudtunk meg belőle, eddigi ismereteink megerősítést nyertek, ha szigorúan veszem, volt benne annyi tücsök és bogár, hogy hetekig élhetnénk belőle, csak sajnos a világ halad, nem áll meg, míg mindet megírjuk: tanulság viszont akad, ha nem is sok.

Rögtön az első tanulság az, miszerint Nyuszika esetében mindegy, van-e sapkája vagy nincs. Történt ugyanis a tegnapi Hatalmas Esemény előtt, hogy néhány szerkesztőség negatív visszajelzést kapott a regisztrációs kérelmére (ó, természetesen a helyhiányra hivatkoztak a szervezők, mi másra?) tehát munkatársaikat be sem engedték. Ezek a szerkesztőségek:

Bocsáttassék meg nekem: az Alfahírt nem siratom, az Azonnalit is vegyes érzelmekkel szoktam forgatni, mikor elém kerül, de a többiek kirekesztése tényleg teljesen értelmetlen volt. Hiszen másokat, nem ritkán kritikusabb hangvételű orgánumokat is, beengedtek, sőt, kérdezni is hagytak. Az már más kérdés, miféle válaszok érkeztek a kérdésekre – de beengedték őket. A felsoroltakat miért nem?

Az egy dolog, hogy ezt senki sem érti, az sem, aki elrendelte, de érdekes volt a közönség reakciója. Azonnal megjelent a közösségi oldalon a követelés, miszerint a beengedett kollégák egy emberként álljanak fel és hagyják el a helyszínt, szolidaritásból, de legalábbis a függetlenek és ellenzékiek tegyenek így, mert ha nem, kollaboránsok.

Ahogy azt Móricka elképzeli.

Akkor pár szó ez ügyben.

Személy szerint egyike vagyok azon két magyar újságírónak (a másikunk Kinyó Norbert kolléga), akik tudatosan bojkottáljuk a Kormányinfó intézményét, amin azt tessék érteni, hogy mióta először felmerült, ki mehet be, ki nem, ki kérdezhet, mit kérdezhet, azóta nem is kérünk belőle, ugyanis ez így nem sajtótájékoztató. Eleinte mások is velünk tartottak, de nagy úr a munkahely, még nagyobbak a környülállások: ketten maradtunk az álláspontunkkal, azonban így legalább megvan a morális alapom, hogy véleményt mondhassak.

Hát először is: szép dolog bojkottot követelni a szakmától, csak a jelenlévők fele nem is tekinti kollégának a kirekesztetteket, aminthogy nem is azok: akik kívül maradtak, azok (az Alfahírt kivéve) mégiscsak újságírók, sajtómunkások, azonban a kormánymédia munkatársai bizony csak szánalmas propagandisták, pártkatonák, nem is lenne helyes a kollégájuknak állni. Ők például biztos nem állnak fel, nem mennek ki senki ellenzéki vagy független miatt. Egymás miatt sem tennék.

Aztán meg: a közönség ugyan követeli, hogy álljanak fel legalább a függetlenek és az ellenzékiek, de ugyanakkor azt is követeli, hogy ne csak a kormánymédia tudósításaiból ismerje meg az elhangzottakat. Ez a kérés nagyon is jogos: vessük össze a kormany.hu beszámolóját (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-jobban-teljesit) az Index percről percre adott tudósításával (https://index.hu/belfold/2019/01/10/orban_viktort_barmirol_lehet_kerdezni/?p=1) és láthatjuk: amit a kormany.hu és az MTI leadott és ami ezek szerint a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) 476 lapjában szó szerint, betűazonosan meg fog jelenni, köszönő viszonyban sincs az elhangzottakkal. Még a tartalma is pusztán rokon a tényekkel, erősen cenzúrázott, szerkesztett, csonkított árnyéka a valóságnak. Márpedig a közönségnek valóban joga volna megtudni, ki mondott, mit mondott, mire mondta. Ha a független és ellenzéki tudósítók felállnak és kimennek, értelemszerűen nem számolhatnak be erről hitelesen. Hát én immár mit válasszak, virágom, virágom... ugyanis a közönség kétfélét is akar, önmagának ellentmondóan, amihez neki joga van, csak nekem nincs jogom kétfelé szakadni, mikor munka lenne.

Aztán, kérem, könnyű okosnak lenni az olyan embernek, aki nem látott még kormányinfót. Ez nem egy hétköznapi sajtótájékoztató, ahonnét ki lehet menni, látványosan is, kevésbé feltűnően is, legfeljebb lemarad az ember a pogácsáról és az ásványvízről (mással már nem nagyon silóztatják a sajtómunkást manapság, pedig, hej, emlékszem a korai kilencvenes években a Lendvai utcában még tokaji borokkal, frissensültekkel várt minket a még liberális Fidesz). Ezeket a rendezvényeket a TEK biztosítja, ami annyit jelent, hogy ha egyszer bement a tudósító, ki nem jön, míg vége nincs.

Nem engedik és kész.

Mosdóba sem: olyan még nem fordult elő tudtommal, hogy valaki „bent ment volna ki” nagy szükségében, de többször is volt rá esély. A rendezvény különben mindig csúszik, legalább fél órát de inkább többet, mert a magyar kormány tagjai és alkalmazottai hisztisebbek mint megannyi primadonna, és meg akarják mutatni, ki a főnök. Ugyan közvetítik streamben, tehát nézhető kívülről is – nézni lehet, csak kérdezni nem, így ha valaki, mint például én, most, a felvétel alapján ír róla, könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy csak a kormánymédia kérdéseire adott válaszokról számol be. Hiszen a független és ellenzéki média közkívánatra felállt, jobban mondva be sem ment... Az még külön tudnivaló, hogy mikor bemegy az ember, nincs tudomása arról, kit nem engedtek be, ha csak nem személyes ismerőse az illető, hiszen esetünkben a kitiltás írásban játszódott le, még az esemény kezdete előtt, tehát nem gumibotos pribékek verték el a kameramanokat a bejárattól. Esetleg megtudható, ha szólnak a bent lévőnek a dologról valamilyen telefonos úton (bár nem hanghívás útján, az tilos), chatben, e-mailben, de kimenni már úgysem tud, mert nem engedi a négy alabárdos, melyet állítának őrnek. Lélek azon az ajtón se be, se ki.

És van még egy szempont. A sajtó jelenlegi helyzetében a szerkesztői, vezetői feladatokat – sajnos – ritkán végzik szerkesztők. Még ellenzéki és független oldalon is sokkal gyakoribb, hogy maga a szerkesztés amatőr, outsider kézbe kerül, extrém esetben egy titkárnő végzi, vagy valamely hasonlóan avatott személy, és ez még mindig az elfogadhatóbb eset, ugyanis a másik lehetőség az lenne, hogy a képzetlen alkalmazott írja a tudósítást, annál pedig rosszabb nincs. Mondjuk nincs mindenhol így, van, ahol valódi szerkesztő dolgozik, de sok helyen tudok róla, hogy olyanok küldik anyagra, terepre a tapasztalt munkatársakat, akiknek haványlila dunsztjuk nincs a szakmáról. Igen, néha jó nevű lapoknál is. Kevés a munkatárs, az alkalmas ember még kevesebb, dolgoztam olyan lapnál, amit ketten írtunk meg napról napra, olyannál is, amit hárman. Mit tesz a rossz és tapasztalatlan szerkesztő, ha azt hallja, hogy szakmai szolidaritás okából elmarad a betervezett, és meglehetősen terjedelmes tudósítás?

Hisztériás rohamot kap, mert ez esetben neki kéne dolgozni valamit, csak nem tud. És jó eséllyel kirúgja a tudósítót, ugyanis tehetsége nincs, képzettsége sincs, de hatalma rendszerint van. Sőt, neki jobb is a képzetlen, utcáról beeső kezdő beosztott, hiszen annak úgy parancsolhat, ahogy néki tetszik, míg a dörzsölt öreg sajtóróka tesz, amit akar (csak éppen azt igen jól teszi).

A független oldalon uralkodó álláshelyzetről meg annyit, hogy csak nekem magamnak december hónap folyamán két állásomat mondták fel lapok megszűnése miatt, az egyiket a Vasárnapi Híreknél, a másikat a Sport.Mindignél. Illetve hármat, de a harmadiknak nem volt köze a sajtóhoz. Maradt még kettő, azokkal is meglátjuk még, mi lesz. Egyszóval: a mai viszonyok között azt követelni a kevés, megmaradt független és ellenzéki sajtómunkástól, hogy az állását, megélhetését kockáztassa, minimum kegyetlenség.

Csak erre nem gondol a nagyérdemű.

És nem mellesleg: „az újságírókról” tömbként beszélni pont olyan, mintha valaki bármely más embercsoporttól várna el egységes véleményt vagy cselekvést. Mondjuk a villamosvezetőktől vagy a postásoktól. Aztán kárhoztatná őket, mert „ezt sem képesek megszervezni, megvették őket kilóra”. Ördögöt vettek meg, illetve, akit lehetett, azt igen, de távolról sem mindenkit. Egyszerűen lehetetlen az egységes fellépés - egység híján. Annak meg nyoma sincs. Máshol sem, de a mi szakmánkban főleg nincs. Nem is lehet: éppen most szervezték meg, hogy ha akár minden valódi újságíró is feláll, akkor is lehessen sajtótájékoztatni minimum 476 droidot.

Egyszóval: nem mentegetem a szakmát, csak felsoroltam azokat a szempontokat, amelyekről a legtöbben nem vesznek tudomást, mert sokkal egyszerűbb a sajtót egységesen kárhoztatni és kollaboránsnak nevezni. Kedvenc politikusaink is előszeretettel űzik ezt a sportot. Ők meg tán csak okos emberek, nem?

Ja, nem.

A helyzetet a legjobban a tegnapi sajtótájékoztatón lejátszódott incidens mutatja be. Idézzük az Indexet (https://index.hu/belfold/2019/01/10/orban_meg_szep/?fbclid=IwAR1cT8oXe4Jamex1ukpDbNErm0cgkgAoQkof7qpiYn2L-KmmYUNgGeEMkoU):

„Az AP újságírója szembesítette Orbánt azzal, hogy Orbán szerint médiaellenszélben kell dolgoznia, és a reggeli sajtószemlékben nagyon sok kormánykritikus hang van, és szerinte többségben vannak az ilyen hangok. Erre az újságíró azt mondta, „ez lehet, hogy azért van, mert azok a kormánykritikus médiumok, akik függetlennek mondják magukat, mind a saját szempontjukból adják le a híreket. Azok meg, amik a kormányt támogatják, egyre összehangoltabban ugyanazt mondják, hiába vannak 476-an. Ha megnézzük a megyei lapokat, mindenhol ugyanaz az önnel [készült] interjú jelenik meg, mindenki ugyanazt a kormányt támogató mondatokat mondja.”

Ez utóbbi megyei lapos résznél Orbán a mellette álló Kovács Zoltán államtitkár felé fordulva azt mondta mosolyogva: Még szép!” (Index)

Ez a két szó tömörebben mondja el a lényeget, mint az, amit a fentebb négy flekkben vázoltam.

És, hogy különben még mi hangzott el? Nem számolhatok be róla, otthonról néztem, ugyanis bojkottáltam.

De annyit mondhatok: semmi új. Csak, amit eddig is tudtunk. Lehet, érdemes volna elemezni, de friss konklúzió nem sülne ki belőle.

Maximum annyi, hogy ami rossz, még sokkal rosszabb lesz.

Még szép.

Szele Tamás