Kérem, rövid leszek és megtévesztő: az amerikai választásokon mindenki győzött. Mondjuk leginkább Amerika, hála az Égnek, de voltaképpen az összes résztvevő győzelemmel dicsekedhet és dicsekszik is. Trump szerintem már szervezi a diadalmenetét, csak rögös lesz annak az útja: Amerika eddig legkülönösebb elnöke elbúcsúzhat a teljhatalomtól.

Hogy is van ez? Egyszerűen.

Az Egyesült Államokban Kongresszusnak hívják az Országgyűlést. Ez két részből áll: a Képviselőházból és a Szenátusból, mondhatni kétkamarás, arra is utalhatnánk, hogy hasonlít a brit rendszerre, de nem utalunk, mert tiszteljük Washington tábornok emlékét és ez neki nagyon nem tetszene. Mármost a törvények és nagy horderejű döntések úgy születnek, hogy a Képviselőházban megalkotják, megszerkesztik őket, így születik egy javaslat, ezt a Szenátus kell elfogadja vagy elutasítsa. Ha elfogadja, az elnök is alá kell írja, és akkor érvénybe lép – azonban nem az elnök aláírása dönt el mindent, ha valamit nem ír alá sehogyan sem, akkor összeül újra a Kongresszus, tehát mindkét ház, szavaznak, és nagy többség esetén az elnök nélkül is törvény lehet a javaslatból.

Ez egy igen okos rendszer, amit úgy találtak ki az Alapító Atyák (és utódaik), hogy még véletlenül is igen nehéz lehessen vele visszaélni – gyakorlatilag csak akkor történhet ilyen, ha egyazon párt adja a Képviselőház, a Szenátus (vagyis együtt: a Kongresszus) többségét és az elnököt is. Ez az amerikai megfelelője a magyar kétharmadnak, ez az a helyzet, amiben „semmi sem lehetetlen”. Csakhogy ilyen nagyon ritkán alakul ki természetes úton, hiszen az emberek sokfélék, a véleményük még inkább az, és Amerikában nem tréfálnak a törvényeikkel, betartják őket. Igen ám, de az elmúlt két, lázálomszerű évben mégis republikánus volt a kongresszusi többség is, az elnök is – és egymást érték a lehetetlenségek.

Nos: ennek mától vége van. Amerika felébredt rémálmaiból, kinyitotta a szemét és kezd nyújtózkodni: nem, nem bukott meg Trump elnök, nem is bukhatott volna, hiszen a rendszer ezt nem engedi meg, de elveszítette hatalma legnagyobb részét. És most már egészen biztosan számíthat a felelősségre vonások sorozatára.

Tehát lássuk, hogy alakultak a félidős választás eredményei? (ilyenkor nem az egész kongresszust választják újra).

A Képviselőházban az utolsó eredmények szerint behozhatatlan, 220-198-as demokrata többség alakult ki. Ezzel szemben a 100 tagú Szenátusban a republikánusok őrzik többségüket, éspedig 51-44 arányban, tehát ha valami csoda folytán még négy helyhez jutnának most a demokraták, akkor sem kerülhetnének többségbe (igen, tudok számolni, négyet mondtam, ugyanis Mississippi államban, a helyi törvények miatt 50% plusz egy szavazat kellett volna a voksolás érvényességéhez, ami nem volt meg, így ott újra ki kell írni a választást).

Mit jelent ez? Azt, hogy véget ért Trump elnök és a Republikánus Párt abszolút hatalma. Nem, nem buktak meg, erről szó sincs: ám most már nem tehetnek azt, amit akarnak. A republikánus túlhatalom ellen amúgy sem lett volna megoldás egy demokrata túlhatalom – Amerika ne legyen pártérdekek játékszere, ne dobálják egymásnak a pártok ezt a világhatalmat, mint óvodások a labdát. Az Egyesült Államoknak, éppúgy, mint az egész világnak, az az érdeke, hogy józan és mértékletes, bölcs és belátó, kiegyensúlyozott vezetése legyen, ami felöleli a politikai paletta mindkét oldalát.

(Fotó: Getty Images)

Trump elnök – természetesen – hatalmas győzelemről beszél a Twitteren, még ha igen szűkszavúan is, de erőt kellett vegyen magán, és telefonon gratulálnia kellett Nancy Pelosinak, az új demokrata házelnöknek. Megtette, a híradások nem számolnak be arról, csikorgott-e közben a foga, de ne is találgassuk: szerintem csikorgott.

Nancy Pelosi a demokrata választóknak tartott győzelmi beszédében szintén diadalt emleget, csak ő kicsit több joggal:

„Nektek köszönhetően hatalmas sikert arattunk. Nektek köszönhetően holnap új időszak kezdődik Amerikában. Jegyezzétek meg, hogy milyen érzés. Jegyezzétek meg, hogy milyen érzés képesnek lenni a győzelemre.”

Azonban a CBS-nek adott interjújában már nagyon érett, megfontolt politikusként vázolja szándékait. (https://index.hu/kulfold/2018/11/06/a_2018-as_amerikai_felidos_valasztas/akkor_ez_is_eldolt_nem_indul_eljaras_trump_ellen/)

 „Nancy Pelosi, a Képviselőház demokrata frakcióvezetője - és leendő házelnök - még a választási eredmények beérkezése előtt szögezte le, hogy „a választók békét akarnak”, és csakis akkor indítják meg a Donald Trump elmozdítására irányuló - a demokraták egy jelentős kisebbsége által követelt - eljárást (az impeachment-et), ha azt a Mueller-vizsgálat megállapításai indokolttá teszik, és a republikánus frakció is támogatja.” (Index)

Ez mit jelent?

Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy „fogom a füledet (vagy mást), Donald, és ha rossz leszel, megcsavarom!”

Hagyjuk meg a semmi diadalittas ünneplését a republikánusok elvakult híveinek, itt most körülbelül olyan helyzet alakult ki, mint Obama elnök második ciklusának kezdetén, mikor is az elnök demokrata volt ugyan, de a Kongresszus többsége republikánus, így az elnök akarhatott sok mindent, csak keresztül nem vihette a szándékait. Mondjuk Obama elnökről sem mondhatjuk, hogy minden ötlete kifogástalan volt, ember volt ő is, nem isten, de – legalább volt világképe, doktrínája, elképzelése. Trumpnak nincs: ő pillanatnyi indulatok mentén irányította az amerikai politikát.

Ő maga mondta saját magáról:

„Sok ember… a lépéseit kiszámítja. Én nem számítom ki a lépéseimet előre. Teljes mértékben kiszámíthatatlanok a lépéseim.”

Na, ez az, amit megunt Amerika, pontosan így nem lehet világhatalmat vezetni.

Trump nagyobbat vesztett, mint amekkorát nyert – számára a tét dupla volt, vagy semmi, vagy az abszolút hatalomra volt szüksége, teljes többségre minden téren és fórumon, vagy semmire, így aztán akárhogyan is megnyerte a Szenátust, a Képviselőház nélkül „béna kacsa” lesz, elveszíti azt a teljhatalmat, aminek gyakorlása politikájának lényege. Nyerni a demokraták nyertek, akik így magához térítik Amerikát – mint Nancy Pelosi mondotta is:

„Pártom képviselői azon iparkodnak majd, hogy helyreálljon a fékek és ellensúlyok alkotmányban is rögzített rendszere.”

Trump kétévi szabotázsa, az alkotmányos rendszer leépítése íme, kárba veszett. Amerika nem hagyta magát.

Milyen világ jön?

Kiegyensúlyozottabb, remélhetőleg nyugalmasabb, kiszámíthatóbb. Egy olyan amerikai kormányzat, amely meggondolja – és megvitatja! - mit cselekszik, amely nem megy bele diplomáciai kalandokba feleslegesen és amely tekintettel van a tetteinek következményeire is, kizárólag üdvös befolyást gyakorolhat az egész bolygó közviszonyaira. Véget érhet talán még a mindennél fontosabb és veszélyesebb védővám-háború, nem elképzelhetetlen, hogy a Kongresszus nyomására végre valóban ellenőrzik Kim Dzsongun kicsiny, életveszélyes játékszereit, az orosz befolyás is tért veszít, bár ebbe a Kreml nem fog azonnal belenyugodni, elfogadható megegyezés születhet Kínával és az Európai Unióval is.

A mostani választás nagy vesztesei: az alt-right mozgalom és az álhírgyárak. Ezeknek működése és támogatása a trumpi egyeduralom nélkül elképzelhetetlen. Richard B. Spencer, Milo Yiannopoulos és a többi tarka egyéniség, politikai kalandor visszamászik majd ugyanabba a csatornába, amiből előbújt, és ökleit rágva, könnyek között emlékeznek majd a szép napokra, mikor a Fehér Házban lógathatták a lábukat tanácsadóként. Az álhírgyárak elnöki és állami támogatás híján lassan – mondom, lassan, hiszen Moszkva még továbbra is finanszírozni fogja őket! - teret, hitelt veszítenek. Ők is a helyükre kerülnek majd: Barnum cirkuszába, ahová valók.

Elnök úr: ez nagy bukta volt.

A Trump-rezsim „aranykora” véget ért.

Eddig fake-ek voltak, most újra fékek lesznek.

És ellensúlyok.

Tegnap, a választások előtt azzal zártam írásomat: Isten áldja Amerikát!

Meghallgatásra találtam.

Megáldotta.

Szele Tamás

Ma az Egyesült Államokban nem az dől el, hogy a Trump-kormányzat megy vagy marad – marad az, legalábbis a jelek, sőt, a törvény szerint is, és ha menne, akkor is republikánus vezetés venné át az eddigi helyét – hanem az, hogy egyfelől milyen támogatottsággal marad, ami elég biztos előjele lesz a 2020-as választások várható kimenetelének, másfelől pedig, hogy folytathatja-e Trump elnök eddigi akadálytalan ámokfutását?

Ha a demokraták győznek – akár kis többséggel is – megakadályozhatják a törvényhozásban az új, eddigiekhez hasonló jogszabályok és törvények megalkotását, kiverhetik Trump kezéből a jogot, amit ő sok kollégájához hasonlóan univerzális, és állandóan változtatható fegyverként forgat a feje fölött. Mint a Majomkirály a vasbojtát: azon is csak csavarintani kell egyet-kettő, és átváltozik, amivé akarják. De az olyasféle, a világgazdaságot feje tetejére állító törekvések is zátonyra futhatnak egy demokrata többségű törvényhozásnak köszönhetően, mint a védővámrendszer, ami csak két félnek ártott eddig, igaz, nekik rengeteget: Amerikának és a világ többi részének. Sőt, kongresszusi vizsgálatok indulhatnának Trump elnök ellen és nem csak a valódi, de a névleges hatalmát is elveszíthetné – nem is csoda, hogy úgy kampányol, mintha az élete függne az eredménytől.

Hiszen ez is a helyzet.

Trump elnök csodafegyvere ebben a kampányban most nem Moszkvából érkezik, hanem Hondurasból – illetve nem is érkezik, hanem menekül. Valamint fő célja egyáltalán nem az, hogy segítsen Trumpnak, hanem leginkább az, hogy életben maradjon. Igen, a hondurasi menekült-karavánról van szó, amit azért erős túlzás így nevezni: csak éppen nincs a jelenségre jobb kifejezés.

Azt mindenki tudja, hogy Trump egyik fő választási ígérete két évvel ezelőtt az volt, hogy megállítja a latin-amerikai bevándorlást az Egyesült Államokba, és a már odamenekülteket kiutasítja. Ezzel igen nagy sikert is aratott mindazon választók körében, akik egyébiránt borzalmasan képesek megsértődni, ha fel kell söpörniük az utcát vagy meg kell sütniük a kenyerüket, egyszóval egyszerűbb munkákat kell végezniük. Ezek a választók nem csak szorgalmukról, de eszükről sem híresek, így nem tűnt fel nekik, hogy ha megvalósulnak Trump ígéretei, az nekik nem lesz túl kellemes – megválasztották hát, zsigerből, indulatból. Érzelmi alapon döntöttek.

És a trumpi terv megvalósulni látszik.

Nem kell részleteznünk, bejárták a világsajtót a kiutasításra váró, egymástól elszakított, táborokba kényszerített bevándorló családokról szóló hírek, még Melanie Trump is megrettent, mikor megtudta: Texasban kifejezetten gyermekek számára kialakított, roppant szigorú menekülttáborokba kényszerítik a nemkívánatos származású kiskorúakat – szüleiket pedig más táborokban tartják fogva. A családoknak komoly esélyük van a végleges szétesésre. A mexikói határon a Trump által megígért Nagy Fal még el sem kezdett épülni, viszont már eddig is álltak falszakaszok, egyelőre ezeket tartják karban, magasítják: ugyanis az Egyesült Államokban a választási ígéreteket be kell tartani, mert számon kérik őket. Különben az Új Fal igen sokba fog kerülni, és a haszna is erősen vitatható – viszont a megépítését indokolni kell, amint a trumpi kirekesztő politikát is.

Valahogy, de indokolni.

Úgy jött tehát Trumpnak és a Republikánus Pártnak az Egyesült Államok felé haladó, állítólag „hatalmas karaván”, mint mennyből az angyal. Íme, jönnek a megszállók, mondják, igazunk volt! Hát... ha elfelejtjük a trumpi túlzásokat és nyílt hazugságokat, valamint a tényekre is tekintünk kissé, azt látjuk, hogy minden ez, csak nem megszállás. Ez inkább amolyan éhségmenet, szegénységmenet, tiltakozó menet, ráadásul a tömeg sem nagyobb pár ezer főnél. Annak is nagy része asszony, gyermek, és mindenki teljesen fegyvertelen. Az Index információi szerint (https://index.hu/kulfold/2018/11/05/trump_migranskaravan_menekult_mexiko_usa_honduras_republikanus_demokrata/):

„Az időközben alaposan felduzzadt csoport még október 12-én indult a hondurasi San Pedro Sulából. Az eredetileg nagyjából 160 hondurasi azzal a reménnyel vágott neki az útnak, hogy majd menedékjogot kérjen Mexikóban, vagy még inkább az Egyesült Államokban. Miközben a félidős választás közelsége miatt már az elejétől felfokozott médiafigyelem kísérte őket, két nappal később már ezren voltak, a guatemalai határhoz pedig 1600-an érkeztek meg. A létszám azóta tovább nőtt.”

Mennyire? Az ENSZ becslései szerint volt olyan pont, amikor 7200-an voltak benne. Ehhez hozzátartozik, hogy évente egyébként 70-80 ezren jutnak be az Egyesült Államokba a régióból. A mexikói hatóságok, és az AP helyszíni tudósítója ennél valamivel kevesebbre, 4-5 ezresre tette a Mexikóban vonulók létszámát.

Hát, ez bizony még létszámra sem invázió. Ezek ellen a szegény, főként az élhetetlen hondurasi viszonyok elől menekülő emberek ellen vezényelte ki Trump elnök a Hadsereget és a Nemzeti Gárdát – a Hadsereg 5200 fős kontingenssel kell felvonuljon, a Nemzeti Gárda 2100 fővel már eddig is jelen volt a térségben. Csak mellesleg: ez több, mint kétszer annyi amerikai katona, mint amennyi Szíriában az Iszlám Állam ellen harcol. Csak hát bajok vannak a tervezett győzelemmel.

7300 jól felfegyverzett és irányított amerikai katona háborút is tudna nyerni, nem, hogy menekülteket szétkergetni, még akkor is, ha forrásaink szerint semmi kedvük civilekre támadni, a parancs sajnos parancs, csakhogy – a karaván késik.

Trump minden kampánygyűlésen elmondta eddig, hogy „ha meglátják a csoportot a hírekben, emlékezzenek a félidős választásokra” és egy erőszakos határincidens most eldönthetné a voksolást az ő javára – csak épp a „karaván” (tényleg nem jó kifejezés) eleje még jó ezer kilométerre van az Egyesült Államoktól. Nem is egy tömbben haladnak, hanem szétszakadozott, kisebb csoportokban, amelyek a nagyobb pihenőknél találkoznak.

Közben Trump megbízásából olyan durva kampányvideót forgattak róluk, vagy inkább velük kapcsolatban, hogy azt sem az NBC, sem a Fox News (mely nem liberalizmusáról ismert), sem a Facebook nem hajlandó közzétenni. Sőt, mi sem fogjuk: tessék elhinni becsületszóra, hogy nem érdemes.

A csata tehát földrajzi okok miatt elmarad, ha lezajlana, akármilyen undorító mészárlás is lenne, erősen növelné Trump esélyeit, de a dolgok jelen állása szerint csak akkor kerülhetne rá sor, ha légi úton elhoznák rá az ellenséget is, ami azért kevéssé valószínű. A republikánusok pedig veszni látják esélyeiket, ugyanis az Egyesült Államok választói elégedetlenek. Persze, nem lehet megjósolni majd a születő döntésüket, és az is igaz, hogy a gazdaság – a kormányzattól majdhogynem függetlenül – most épp felszálló ágban van arrafelé, igaz, ez csak átmeneti jelenségnek tűnik, de ez is befolyásolja a választások eredményét.

Amint az is, hogy Trump elnöknek és kormányzatának egész egyszerűen nincs semmiféle doktrínája, azon kívül, hogy „America first!”, ami nem több egy hangzatos jelszónál, ráadásul nem is mindig látszik úgy, hogy komolyan vennék. A valós társadalmi problémákra látszatproblémák teremtésével reagáltak. Megingatták az amerikai nép bizalmát elsősorban magukban, aztán az állami intézményrendszerben, végül pedig a teljes médiában. A mindennapi élet részévé tették a „fake newst” egy jól átgondolt bizalomellenes hadjárat keretében, a rettegést a képzelt ellenfelektől, a valós ellenfelek lebecsülését és a paranoiát.

Trump elnöknek pedig azt ajánlanám, idézze emlékezetébe egy korábbi kollégája, bizonyos Lincoln Ábrahám szavait (aki, nem mellesleg, szintén republikánus volt, mert akkor még óriásokat is termett ennek a pártnak a fája, nem csak törpéket).

„You can fool all the people some of the time, and some of the people all the time, but you cannot fool all the people all the time.”

Magyarul:

„Bolondot csinálhatsz mindenkiből néhányszor, néhány emberből mindig: de nem bolondíthatsz mindenkit örökké.”

No, holnap ilyenkor okosabbak leszünk, látjuk majd az eredményt.

God bless America, Isten áldja Amerikát!

 Szele Tamás

Tulajdonképpen – a dolog jelentőségét tekintve – nem ezzel kéne foglalkozni. Hogy ellenben mivel, azt majd megmondják nekem a nap folyamán legalább kétszázan, ez az online újságírás szépsége: mindenki meg akarja rendelni, miről írjak, olyan apróságok, mint tények vagy hírek senkit sem zavarnak, és szokás szerint kétszázan háromszázféle témát követelnek, kérnek számon.

De van, hogy ötszáz félét.

Azonban ez nem egy á la carte vendéglő, ahol a kedves és fizető vendég rendel a pénzéért, hanem egy ingyenkonyha, rendszerint lehet kérni sok mindent, de attól még arról ír az ember, amiről jónak látja. Jelesül most éppen Nógrádi György, a Nagy Mesemondó és a nők viszonyáról. Különben nős, egy felnőtt gyermek apja, hetvenedik évét tapossa, pártunk és kormányunk elismert oszlopa, ha hirtelen nyugdíjba vonulna, jó pár tévéadó és kultúrház kerülne válsághelyzetbe – igazán elvárható volna tőle a megfontolt gondolkodás. Vagy legalább annyi, hogy mielőtt megszólal, töprengjen el a mondatain, bár ez a fajta óvatosság sosem volt az erőssége.

(Fotó: Index)

Most sem az: a karcagi Nagykun Polgári Kör vendégeként (igen, kérem, még van polgári kör, olyasmi, mint régen az üzemi négyszög volt, habár a legtöbbjét felfalta a CÖF) azt találta mondani, a 444 szerint (https://444.hu/2018/11/02/nogradi-gyorgy-boldogan-befogadna-a-lakasaba-egy-menekultet-ha-eleg-jol-nez-ki-es-utana-korbeadhatna-a-barataival?fbclid=IwAR21mfXmmw7ocVphGo-tTjTzFSl5o_lf-59tUi2uumERcanYi0Itu7bBOJg), hogy:

„Ő „befogadna boldogan egy menekültet”. Mármint ha az a menekült például az ukrán szépségkirálynő, akinek az orosz ellenzéki férjét meggyilkolták. „Két-három hétre befogadnám, és szerintem a baráti köröm utána átvenné” - viccelődik a szakértő a mosolygó Fazekas Sándor exminiszter előtt. Nógrádi itt alighanem Borisz Nyemcov barátnőjére próbál célozgatni. A modell Anna Durickaja szemtanúja volt, ahogy lelövik mellette sétáló barátját, ezek után a putyinista média lejáratókampányt indított ellene, majd három évnyi bujkálás után valóban benevezett egy szépségversenyre.” (444)

Hát, speciel erre mondaná az ember, miszerint „vén kecske”, csakhogy nem mondja, írásban főleg nem, mert egyrészt az életkora magánügy, hülye lehetett ő már fiatalon is, másrészt a „kecske” kifejezés elvileg dehumanizáló, és hát legyünk tekintettel a finomabb lelkületekre is. Mármint nem a Nógrádiéra, azzal hajófedélzetet lehetne smirglizni, hanem az olvasókéra.

Nem fogok most elméleti fejtegetésekbe sem belemenni annak kapcsán, miért is mérhetetlen aljasság ilyent mondani, sőt, gondolni is – de egy kicsit azért megmagyarázom.

Az ember, ha segít valakinek, nem azért teszi, mert ellenszolgáltatást remél a tettéért, pénzt, szexuális előnyöket, valamit, hanem azért, mert a másik ember bajban van, és ő ennek nem örül. A segítség nem üzlet, nem kell viszonozni, segíteni azért kell, mert a világ egyelőre elég pocsék hely, és semmi jelét nem adja a javulásnak. Segíteni azért is kell, mert ismervén a társadalmi rendszert, percek alatt kerülhetünk mi magunk is olyan helyzetbe, hogy mi szorulunk támogatásra, és épp ezért, ha használjuk a fejünket mi, a holnap bajba kerülők, megértéssel viszonyulunk a ma bajban lévőkhöz. Aki a rászorulót azért támogatja, hogy kihasználja, visszaéljen a szükséghelyzetével: a tulajdon jövendő nyomorát szolgálja meg előre, hiszen ha van csak egy kis igazság a földön meg az égben, mikor ő lesz csávában, remélhetőleg ő is ilyen megalázókkal, kihasználókkal, egyszóval kapcabetyárokkal találkozik majd.

És ez nem csak egy szexuális visszaélésről történő fantáziálás kapcsán igaz. Mikor a Baross téren összetorlódott pár ezer menekült 2015-ben, megmutatkozott, hogy volt, aki ételt, vizet vitt nekik, mert együtt érzett velük, és hát voltak a másfélék: a vasutas, aki egy kocsiállag-felmérési jegyzőkönyvet adott el egy családnak Budapest-München menetjegyként jó százötvenezer forintokért, csak előbb ráírta a „Budapest” és a „München” szavakat, a taxis, aki ezer eurót kért fejenként, hogy Bécsbe vigye az odakívánkozókat, aztán elrakta a pénzt és kitette őket Sopronban, a buszsofőr, akinek hiába mutatták a vonaljegyüket, nem vitte el őket a Kelenföldi Pályaudvarra, azt mondta, az tilos, menjenek gyalog – egyszóval, akik nem empátiával viszonyultak a helyzethez, hanem a hasznukat keresték. Találták is, de kívánom nekik, kapják még vissza valamikor ezt a sorstól.

Hát Nógrádi gondolkodása is valami ilyesmi utat jár. Jelentéktelen, sőt, emberségből adandó segítségért akar szexrabszolgát, aki aztán „tovább is adhat”, azt lesi, hogyan élhetne vissza a helyzetével.

Aljas dolog ez.

Még az a szerencse, hogy ez az ember a Nagy Magyar Igazmondók közé tartozik. Ahogy róla olvasgattam, elém került egy 2016-os Blikk-interjúja. (http://www.blikk.hu/aktualis/belfold/kiderult-mekkora-nocsabasz-nogradi-800-novel-jart-osszesen/01s2qn1) Abban is szépeket mond.

„Mielőtt megnősültem 700-800 lánnyal jártam hosszabb, rövidebb ideig. Harminckét évesen ismertem meg a nejemet. Három dolgot imádtam már akkor is. A munkámat, ultizni, és természetesen a nőket. Ebben semmi különös nincs.” (Blikk)

Hát akkor számoljunk. Nógrádi 1949. május 22-én született, 1982-ben nősült meg. Tehát volt harminchárom éve erre a nyolcszáz hölgyre, de reálisan csak körülbelül húsz lehetett, annyi is csak akkor, ha tizenhárom évesen kezdett el érdeklődni a másik nem iránt. Legyen húsz év. Az pontosan 7305 nap, a szökőéveket is beleszámítva. Ami azt jelenti, hogy egy-egy kapcsolatra – ha megszakítás nélkül kapcsolatról kapcsolatra élt és nem szánt időt az ismerkedésre, udvarlásra sem – egészen pontosan 18,2625 nap jutott. Kissé felszínesnek érzem a dolgot, mint olyan, és akkor még le sem számítottuk azt az időszakot, amit ilyen iram mellett a bőr- és nemibeteg-gondozóban kellett töltenie. Az erőnlétét is csak irigyelni lehet, arról már nem is szólva, hogy ezek szerint Magyarországot a közeljövőben nagyrészt az ő leszármazottai fogják benépesíteni.

Azért azt remélem látjuk, hogy ez mekkora nagyotmondás?

Én azt elhiszem, hogy ő úgy emlékszik, miszerint ennyi nővel volt dolga, de akkor szedjen porokat, mert hamis emlékei vannak. Azt is elhiszem, hogy nem emlékszik így, csak nagyot mond – sokszor megfigyelhettük, hogy amiatt közkedvelt azokban a körökben, ahol közkedvelik, mert minden helyzetben pont azt mondja, amit várnak tőle. Esetleg kicsit többet – de mást nem.

Mondjuk azt megállapíthatom, hogy emiatt rokona kell legyen Georg Spöttle és Dózsa László (1942- ) is, akiről köztudott, hogy saját állítása szerint egy alkalommal nem kevesebb, mint hét hölgyet juttatott el a csúcsra ugyanazon éjszaka leforgása alatt (https://444.hu/2016/11/08/oral-history-dozsa-laszlo-het-novel-csoportszexelt#).

Az ezek után bizonyos, hogy felmenői részben történelmi személyek, részben arisztokraták kell legyenek, itt és most Háry Jánosra és Münchhausen báróra gondolok.

Az továbbra sem szorul bizonyításra, hogy ha ő azt állítja, miszerint többek között az osztrák kormánynak is tanácsadója, ám erről az osztrák kormány annyira nem tud, hogy tagadja is, akkor az osztrákok tévednek. (https://index.hu/belfold/2015/10/28/nogradi_az_osztrak_kormany_mellett_is_tanacsado_de_errol_az_osztrak_kormanynal_nem_tudnak/)

A Svéd Nemzetvédelmi Egyetem elnökségi tagja is kéne legyen az önéletrajza szerint, csak erről meg a svédek nem tudnak. (https://index.hu/belfold/2015/10/21/nogradi_gyorgy_bocsanat/)

Jelmondata, az Index idézett írása szerint:

„Lehet utánam csinálni!”

Hát, akkor lássuk, mit is kéne. Ez az ember nem publikál kutatási eredményeket a saját szakterületén, ugyanis nincs mit, nem is kutat, csak médiaszerepléseket vállal, enélkül az ember nélkül nincs paranoiás összeesküvés-elmélet, rendben van, akadnak kollégái is a félbolond-szakmában, de akkor is ő a Stúdiók Királya, aki bármiről képes akármennyit beszélni és még a tepertős pogácsa receptjébe is belekeveri a migrációt.

Az csak most derült ki, hogy a nőkről – és általában mindenkiről, aki nem erősebb, hatalmasabb nála – milyen embertelen módon gondolkodik, eddig azt hittük, hogy csak szájmenése van, és nagyítja az emlékeit, mikor nők százairól fantáziál.

Ennek az embernek naponta ezrek hiszik el a hazugságait, amikről számtalanszor bebizonyosodott valótlan voltuk, egyszerűen csak azért, mert „ő beszél a tévében”.

Még olyan ember is akadhat Magyarországon, akinek ő a példaképe. Vagy Dózsa László (1942- ).

Miért ő beszél a tévében, rádióban, napilapban?

Mert őt kell meghívni, felkérni.

Vagy valamelyik említett pályatársát.

És a közönség nagy része hisz ezeknek a szánalmas paprikajancsiknak, olyan fontos politikai kérdésekben, amelyektől élet és halál függhet.

Holott mindenki előtt világos, hogy hazudoznak, miként a vízfolyás.

Kérem, Nógrádi úr: csinálja maga után ezt a Kozarek.

Nekem se kedvem, se gyomrom nincs hozzá.

Maga meg legyen boldog a nyolcszáz képzelt asszonyával.

Ennyitől sem lesz magából Salamon király.

De még bölcs sem.

Szele Tamás

Kérem, nemzeti géniuszunk sugárzó napként ragyog fel a napkeleti óceán felett, sárkányok táncolnak a Középső Birodalom kék egén, Orbán Viktor Kínába látogat! Hogy mit keres ott, az egyelőre nem tökéletesen világos, azt próbálom ebben az írásban kideríteni, de a rossz nyelvek szerint a sanghaji párttitkár már felcímkézte az összes ujját, hogy a kézfogás után biztos meglegyen neki mindegyik.

A hír meglehetősen szikár, tekintsük csak tiszta forrásból (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/orban-viktor-a-sanghaji-expora-utazik):

„Orbán Viktor miniszterelnök Kínába utazik a november 5-én Sanghajban megnyíló első Kínai Nemzetközi Import Expo (CIIE) eseményeire - közölte szombaton Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke. Orbán Viktor hétfőn felszólal az Expo helyszínén zajló nemzetközi gazdasági és ipari fórum plenáris ülésén, majd Hszi Csin-ping kínai államfővel és a többi részt vevő ország delegációvezetőjével együtt megtekinti a kiemelt pavilonokat.

A nap folyamán a magyar kormányfő a tervek szerint kétoldalú megbeszélést is folytat a kínai elnökkel - mondta Havasi Bertalan, hozzátéve: kedden Orbán Viktor nyitja meg a magyar országpavilont, majd a legnagyobb kínai vállalatok vezetőivel tárgyal.

A sajtófőnök tájékoztatása szerint a sanghaji expóra utazó magyar kormányzati delegáció tagja Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, Palkovics László innovációs és technológiai miniszter, valamint Nagy István agrárminiszter is.

A Kínai Nemzetközi Import Expót (CIIE) több mint 130 ország és térség, köztük Magyarország részvételével rendezik meg, a november 10-éig tartó eseményen mintegy 2800 cég állít ki, 12 ország, köztük Magyarország lesz az expo díszvendége.

A sanghaji expo rendezői azzal számolnak, hogy több mint 80 ezer kínai és külföldi cég vesz részt vásárlóként a kiállításon. Az expo külföldi díszvendégei Magyarország mellett Brazília, Kanada, Egyiptom, Németország, Indonézia, Mexikó, Pakisztán, Oroszország, Dél-Afrika, Vietnam és Nagy-Britannia.

A 24 millió lakosú Sanghajban 300 ezer látogatóra számítanak az expo szervezői.” (kormany.hu)

Hát... ha Sanghajban háromszázezer látogatóra számítanak, az ott nem expó, hanem falunap. Orbán Viktornak valószínűleg elég sajátos nézetei lehetnek Kínáról, és azt hiszi, hogy amennyiben fellép ezen a kis, családias rendezvényen, szűk körben, és kártyatrükköket ad elő, esetleg elénekli az „Este a maligánoknál” című népdalciklust, doromb és köcsögduda-kísérettel, az nemzetközi esemény. Pedig hát maximum sanghaji szinten fogja szórakoztatni a nagyérdeműt, és még ott sem mindenki lesz kíváncsi a produkcióra. Akkor sem, ha Hszi Csin-ping is ott lesz: neki munkaköri kötelesség ott lenni, szerintem szívesebben enne húsos táskát a Vangfucsing mellett, egy hutungban (a hutung pekingi sikátor, a Vangfucsing az ottani Andrássy út, a húsos táska meg a Párt Fiának kedvenc étele).

De miért megy Orbán Sanghajba?

Majdnem biztos, hogy nem a nénikéjét látogatja meg, és nem is a gettó maradványait, amit pedig magyar ember, Komor Pál tartott fenn és mentett meg ezzel sok tízezer embert a második világháború alatt. (http://huppa.hu/a-sanghaji-kuldetes/) De akkor mit keres ott?

Megy a jutalomfalatkáért.

Amit nem fog megkapni.

Ugyanis megvédte a nagy Kínát Japántól a Dél-kínai tengeren. Legalább annyira megvédte, mint Ce Hszi anyacsászárnő, aki annak idején a flotta modernizálására szánt pénzből palotát emeltetett a Tiltott Városban, amit a gonosz pekingiek máig „Kőhajónak” neveznek, és minek következtében az erős japán flotta szó szerint ledarálta a császári Kína dzsunkákból álló hajóraját,

Szóval történt pedig, olyan két hete csütörtökön, hogy öt év szünetet követően V4–Japán miniszterelnöki szintű találkozót tartottak, méghozzá Brüsszelben, az ASEM, vagyis az európai és ázsiai országok nagyszabású találkozójának keretében. Az Abe Sindzó japán kormányfő és a magyar kormány által – nem kis részben Brüsszellel szemben – forszírozott visegrádi csoport miniszterelnökeinek találkozóját Orbán külön videóüzenetben harangozta be, azonban az eseményről szokatlan módon egy sajtóközlemény nem sok, annyi sem jelent meg. Nem véletlenül: a tárgyalások ugyanis eredménytelenül zárultak. Éspedig azért, mert diplomáciai források szerint Orbán Viktor személyes óhajára a kibocsátandó közös nyilatkozatból ki kellett volna venni két tételt, melyek közül az egyik a tengerhajózás biztonságára, a másik a Dél-kínai-tengert érintő vitákra utalt volna. Mindkét felvetés burkoltan a kínai törekvéseket intette volna óvatosságra. Csakhogy ezek nélkül a japán fél nem volt hajlandó aláírni a nyilatkozatot – így a tárgyalások a magyar diplomáciának köszönhetően eredménytelenül zárultak.

Világos, hogy a kérés a Kínához való közeledés jegyében született, mert sok egyéb közünk a Dél-kínai tengerhez nincs: de az is világos, hogy ez a sakkhúzás értelmetlen volt. Peking nem fog minket ezért jobban szeretni, ez nem érzelmi kérdés: különben is, a kínai diplomácia nem azt találhatná bennünk érdekesnek, amiben hasonlítunk rájuk vagy egyetértünk velük, hanem pont azt, amiben különbözünk: európaiságunkat, beágyazottságunkat az Unióba. Ameddig még beszélhetünk ilyesmiről. Ez a lépés olyan volt, mintha valaki szoknyában menne lányt kérni: a hasonlóság hangsúlyozása még nem lesz a szimpátia kulcsa.

Ha ehhez még hozzászámítjuk azt, hogy a magyar külügyminisztérium az egész affért „dezinformációnak, tipikus álhírnek” nevezte, ám egyéb, jobb magyarázatot nem adott a történtekre, elmondhatjuk: a magyar diplomácia legsötétebb óráit éli.

Másnak mostanság tényleg nem jó, csak kerékkötőnek.

De arra igen alkalmatos.

Hát körülbelül azért megy most Orbán Sanghajba, hogy ezt a kerékkötést megköszönjék neki, jutalomra számít, csak nem fog kapni semmit. Esetleg elvihetik egy pekingi operába, ami csodálatos szórakozás, ugyanis legalább négy órán keresztül énekelnek benne klasszikus kínai nyelven és még a helyi közönség számára is feliratozni kell, minek következtében ezen a bolygón összesen kétféle ember képes élvezni: a kínaiak és én.

De ne legyünk szűkkeblűek. Hozzuk ki ebből is, amit csak lehet, ne feledjük, a világot lehet, hogy a Mindenható teremtette, de minden egyéb Kínában készül – mutassuk meg a kínaiaknak!

Mit is?

Hát, mondjuk a magyar ipar sikereit nem nagyon tudjuk, magyar ipar híján.

A magyar mezőgazdaság termékeit sem, ugyanezért.

A magyar szellemi élet... izé, náluk is van Zsenmin Zsibao, szóval a Gajdicsot teljesen felesleges lesz elvinni, senki sem lesz rá kíváncsi.

De akkor mit mutassunk meg Kínának?

Megvan.

Azt, hogy nálunk is van Majomkirály!

Na, az menni fog.

Szele Tamás

Fussunk, szaladjunk, mármint. Ezt az ügyet már korábban meg akartam én írni, a hét folyamán, csak zajlott az élet, egyre-másra estek be a fontosabb hírek és hét végére maradt. Nem baj az, most legalább van rá egy kis idő. Szóval, meneküljünk a világhálóról, mondja a közvélekedés, mert a Miniszterelnöki Kabinetiroda kulcsszavak alapján figyelteti, külön céggel, fussunk, szaladjunk!

Én magam inkább csak némi rezignált mosollyal fogadom a hírt. Ennek több oka van. Egyrészt, hogy úgy mondjam, sajtótevékenységem általában sokak figyelmét fel szokta kelteni, ugyanis pont ez a célja, és hát gyakori eset nálam, hogy a számítógépem védelme vagy más eszköz jelzi, miszerint figyelnének, kutakodni akarna valaki az adataim, dokumentumaim között, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy várj már holnapig, öcsi, benne lesz az újságban. Újságíró gépét, adatbázisait azért is felesleges feltúrni, mert tényleg megírja, amit megtud, szóval, kedves gumitalpúak, felesleges a munka, pár nap késéssel ugyan, de megkapjátok ingyen, amit kerestek, mindenki mással együtt. Csak hát itt és most nem privát adatok feltöréséről, kibányászásáról van szó. Hanem akkor miről? Az ügyet felkutató Átlátszó megtudta:

„Az Átlátszó birtokába került szerződés szerint a Miniszterelnöki Kabinetiroda hírportálok, blogok, a YouTube, a Twitter, a Facebook, és az orosz közösségi oldal, a Vkontakte felületein megjelent cikkeket, posztokat, bejegyzéseket figyeltet egy magáncéggel. A Kormányzati Tájékoztatási Központ azt válaszolta az ezzel kapcsolatos érdeklődésünkre, hogy álhírek terjedése ellen küzdenek.

A propagandaminisztériumként elhíresült Minisztérelnöki Kabinetiroda 2018 szeptemberében aláírt egy érdekes szerződést. A dokumentum értelmében Rogán Antal minisztériuma fél évig egy speciális honlapon 9 felhasználói fiók segítségével figyeléseket állíthat be hírportálok, blogok, valamint a Youtube, a Twitter, a Facebook, és a Vkontakte (a Facebook orosz változata) vonatkozásában.

„A Szolgáltatás e-mailen keresztül riasztást küld minden beállított kulcsszó vagy forrás alapján kiválasztott friss bejegyzésről. A Szolgáltatás meghatározott kulcsszavak alapján szűrve bemutatja a Megrendelő által beállított blog, hírportál, YouTube, hivatalos Facebook, Twitter és Vkontakte oldalakról származó bejegyzéseket. (…) Szolgáltató kijelenti, hogy a Szolgáltatással több szavas kifejezések, félmondatok, és mondatok követése is megvalósítható (ezek szintén kulcsszónak számítanak).”

Az internetfigyelő szolgáltatást a Mediaradar Információs Ügynökség Kft. biztosítja a Miniszterelnöki Kabinetirodának a mediaradar.hu oldal segítségével. A szerződés szerint a cég havi nettó 862.900 forintot kap a szolgáltatásért.” (Átlátszó)

Aha. Hát akkor ez van olyan csoda, mint a világszenzációnak beharangozott szuper-e-mail pár éve, amiből aztán nem lett semmi, ugyanis kiderült, hogy csak a freemail.hu-ra tettek egy új borítóképet. Lássuk csak, miről van szó?

Elvileg a Miniszterelnöki Kabinetiroda megad egy listát, rajta kulcsszavakkal, olyasmikkel, mint „migráció”, „Soros”, „helikopter”, „geci” meg a teljes kormánynévsor, mondjuk le, helyettes államtitkárokig, a Szolgáltatás meg kifigyeli, hol, milyen blogokban, lapokban, beszélgetésekben kerültek ezek szóba.

Ettől teltek meg orwelles mémekkel a magyar nyelvű közösségi oldalak.

Hát nem mondom, csúnya dolog a spionkodás, csak ezt speciel nem kizárólag ez a szép, nagybetűs Szolgáltatás képes megtenni. Nem is csak ő teszi.

Hanem például maga is, kedves olvasó.

Meg én is, meg mindenki. Ha teszem azt, a levendulaillatú nénike dobostortát akar sütni a kisunokájának, és elfelejtette a receptet, mit csinál? Beírja a gugliba, hogy „dobostorta” és kulcsszó alapján figyeli, hol a recept. Ha engem az érdekel, mit művelt már megint egy politikus, beírom a nevét, és én is kulcsszó alapján kerestem. A Mediaradar írhatott ehhez egy pofonegyszerű keretprogramot, ami kicsit kezeli a naponta beállított kulcsszavakat, be lehet állítani rajta, hol keresgéljen, de azért alapvetően ezt maga a Google és a közösségi oldalak keresői is tudják. Például most, akár ebben a pillanatban kikeresi a Facebook (is) a „dobostorta” szót tartalmazó nyilvános posztokat és beszélgetéseket, videókat, képeket, hivatkozásokat, csak győzzük végignézni. 

Egyszóval, ez a figyelő tevékenység nem valami csúcstechnológiás szuperkémkedés, hanem olyan egyszerű és unalmas kulimunka, amit akármelyik titkár vagy titkárnő képes elvégezni naponta maximum egy órában, lista alapján. Másfélben, ha a találatokat el is küldi e-mail útján: és ha gyakorlatlan a feladatban. Még abban sem vagyok biztos, hogy az ezt végző célszoftver létezik-e, nem találom kizártnak, hogy a feladattal megbízott Médiaradar egyszerűen emberi beosztottal végezteti ezt a munkát.

Az, hogy figyelnek, vegyük tudomásul: természetes, hiszen akár online lapban írjuk le a véleményünket, akár közösségi oldalon, az nyilvános (hacsak nem állítottuk be másként az oldalt). Tulajdonképpen a Médiaradar lufihámozással, látszatmunkával foglalkozik, nyilvános újságcikkek alapján nyomoz, a meleg vizet találja fel, a pecsétviasszal együtt. Monitorozza az online kommunikációt, de mondom, ezt bárki megteheti, akinek van egy számítógépe.

A baj nem az, hogy figyelik a tevékenységünket, hiszen az nyilvános: baj azzal lehet, hogy mit kezdenek a begyűjtött adatokkal? Minden mai újságíró tudja, hogy ha valakit, valamit lenyomozunk, annak meg kell nézni a digitális lábnyomát, azt, hogy „mit tud róla” a kereső, én is így tudtam meg például, hogy a Médiaradar tulajdonosai, dr. Gabai János és dr. Gabai György apa és fia, az atya pszichológus, és egyébiránt az MLSZ-nek is dolgoztak, nekik egy futballdiagnosztikai programot írtak. Ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám: megfigyeltem kicsit a megfigyelőket, de ez erős túlzás volna: rákerestem a nevükre.

Igen, a Google-ben.

Igen, maga is megteheti, nem boszorkányság.

És nem is tilos.

Azt kéne megszokjuk, a saját érdekünkben is, hogy a digitális világban minden nyilvános, amiről nem gondoskodunk, hogy ne legyen az. Tehát igen, előkerülhet az érettségi bizonyítványunk, a húsz évvel ezelőtti szabálysértésünk vagy szó szerint bármi, ami nincs titkosítva: és igen, bárki keresgélhet a velünk kapcsolatos, publikus adatok között, a Médiaradartól kezdve Kukafejű Pistikéig.

Az már más kérdés, hogy szép fegyvertény volt ezért a bárki által végezhető tevékenységért pár milliót leakasztani a kormánytól: ez viszont a kormány szakértelmét minősíti, és nem pusztán az IT, hanem a mindennapi élet területén is. Hiszen az adatvédelem ma már valóban része a mindennapi életünknek.

De egy kis keresgélésért nyolc és fél milla?

Erre mondaná Kohn bácsi: „Ügyes, ügyes...”

Az álhírek ellen pedig egyrészt nem így kell küzdeni, hanem úgy, ahogy én teszem, cáfolattal, másrészt meg ne tessék már röhögtetni, majd pont Rogán vetemedik ilyesmire, mikor Magyarországon az álhírek (főleg az orosz eredetűek) fő forrása a kormány?

Különben is: nekik az az álhír, amit nem szeretnek, de igaz, nekem az az álhír, ami nem igaz és ezért nem szeretem.

Összefoglalva tehát: a kormány drága pénzért nyilvános felületeken keresgéli, hogy mit nevezhetne álhírnek, és aztán a hozzá befutó eredményekkel jól nem csinál semmit.

Nagyon ügyes.

De ne orwellezzünk már emiatt az impotens kísérletezgetés miatt.

Ez nem a Nagy Testvér, hanem a Kis Hülye.

Szele Tamás

Én, kérem úgy kezdtem neki ennek a jegyzetnek, hogy azt hittem, írni fogok – és az olvasó is azt hiszi, hogy én most írok. Amekkorát mi tévedünk, kérem. Látszólag persze írok, hogyne, járnak az ujjaim a billentyűzet felett, de jog szerint én most nem alkotó, hanem adatkezelési tevékenységet végzek. Vagy nem: ez attól függ, honnan nézzük.

Az egész azzal kezdődött, hogy Dezső András, az Index munkatársa a kormánymédiából kellett megtudja, miszerint vádat emeltek ellene. Nem az ügyészségtől, ugyanis az illetékes szerv úgy döntött: a bíróság az ügyben tárgyalás mellőzésével, az ügyiratok alapján hozzon büntető végzést. Mármost akkor hogy is van ez? Nincs tárgyalás, nincs sem módja, sem alkalma a védekezésre, sőt, az ügyészség előre el is döntötte, hogy a bíróságnak büntető, vagyis nem felmentő végzést kell hoznia. Jogilag nehezen lehetséges ez, bár nem lehetetlen – csak éppen a magyar jog olyan mértékű kifacsarásával jár, hogy ahhoz képest a pápua jogrendszer egy római tizenkét táblás törvénykönyv. De természetesen nem csak erről és nem csak ennyiről van szó. Lássuk a történteket!

Tegnapelőtt Dezső kolléga a következőket posztolta a saját Facebook-oldalára (https://www.facebook.com/dezsoandrasindex/posts/2441524662635891?__xts__[0]=68.ARABMKA4Om3rFP7h9TBVTcKtH4xQIi1wZiMfx17RVxjhu98nsm6gxzEc9RDXpnHxScjSUKdqlPOLaRmTkimAIQMeEBZKoLvavxesXj0wInYJS8QD4FYeJlPxIsIwNwwWA_q0o73WgH1byuGt5EggkbPOxayFRchvz8JxXwBWw-uWJmQgQga0P9MUGFtg4MAYD8YMyjyq1CDrFRhWSo2nul4&__tn__=-R):

„Ma reggel az egyik kormányzati propagandalapból tudtam meg, hogy az ügyészség vádat emelt ellenem.
Azt tudtam, hogy indult egy büntetőeljárás még a nyáron, amiért megírtam, hogy Svédországban többször elítéltek egy magyar nőt, aki később a választási kampányban azt állította, a romló közbiztonság miatt jött haza.
Ezután indult eljárás ellenem, különlegesen személyes adattal való visszaélés miatt. Ami röhej, hogy a BRFK Csúcstechnológiai Bűnözés elleni osztály (vagy alosztály) nyomozott, ott is hallgattak ki.
Panasszal éltem, azt az ügyészség visszautasította. Most pedig ezek szerint vádat emeltek, bár erről még nem kaptam hivatalos értesítést.

Frissítés: most olvastam végig a propagandalap cikkét, ez áll benne:
A kerületi ügyészség a vádiratban indítványozta, hogy a bíróság az ügyben tárgyalás mellőzésével, az ügyiratok alapján hozzon büntető végzést.”

Hát, ez bizony furcsán hangzik, érdemes utána járni, még ha nagy fáradtságomba nem is került a „tényféltárogatás”, mert tele volt a történettel a kormánymédia. Azt nem kell mondanom, hogy gyanús volt az egész, ugyanis a tagjainak névtelenségét őrző Tűzfalcsoport nevű kormánypárti feljelentőalakulat írása volt a mindenfelé megjelenő hír ősforrása, és ilyenkor gyanú ébred a sajtómunkásban, bocsánat, adatkezelési tevékenykedőben, mert aminek csak egy forrása van, az nem biztos, hogy hiteles – viszont a nagy diadalmenetben a Pesti Srácok megkérdezte Bagoly Bettinát, a Fővárosi Főügyészség szóvivőjét az ügyben, aki elismerte a történet valós mivoltát. Sőt, többet is mondott róla, de ezt majd később vegyük elő.

Akkor hát mégis igaz. De mi a fene ez az egész?

A választási kampány idején történt, hogy felbukkant a köztévében egy svéd vagy „mások által svédnek mondott” hölgy (nem láttam ugyanis az iratait, nem tudhatom, tekintetes Bíróság, mi áll bennük), aki magát Natalie Contessa af Sandebergnek nevezte, vagyis még grófnőnek is, és azt állította: elköltözött Svédországból Magyarországra, ugyanis Skandinávia lakhatatlanná vált a menekültek miatt. Olyan rossz már ott a közbiztonság.

Mondani mindenki azt mond, amit akar: csak ha nyilvánosság előtt teszi, számoljon azzal, hogy sokan fogják hallani. És esetleg nem mindenki hiszi el. Aki meg nem hiszi, utánajár, mint a mesében – az Index sem hitte, és érdekes dolgok derültek ki a hölgyről. (https://index.hu/belfold/2018/valasztas/2018/03/12/eliteltek_svedorszagban_azt_a_not_aki_azt_allitja_hogy_a_romlo_kozbiztonsag_miatt_jott_haza/)

Elsőnek rögtön az, hogy nem született ő sem Natalienak, sem Contessának de még af Sandbergnek sem. Menekültként érkezett ő is Svédországba, édesanyjával, Nagy A. néven (https://24.hu/belfold/2018/03/20/menekult-kislanykent-kerult-svedorszagba-a-menekultektol-rettego-no/). Édesanyja még a hetvenes évek végén hagyta el Magyarországot, sokáig egy olasz menekülttáborban élt, ott született a későbbi kontessz is, az édesapja egy orosz menekült volt. Később jutottak mostani nevükhöz, házasság révén.

Nos, vannak kanyargós életutak, az enyém sem piskóta, ez eddig még csak kuriózum. Az viszont már érinti a grófnő szavahihetőségét, hogy az Index kiderítette: Svédországban elítélték volt, éspedig hétrendbeli rágalmazásért, közbizalom elleni bűncselekményért és zaklatásért. Sőt, azt is bebizonyították róla, hogy amikor Stockholmban megtámadták volna a metrón, ő épp Båstadban élt. Mi több, még az sem igaz, hogy idén „menekült” volna Magyarországra: már 2016-ban itt élt, a Budai Vár egyik legdrágább épületében bérelt magának hosszabb távra lakást, de ott összeveszett a tulajdonossal. Van az úgy, kérem.

Akkor tehát mit látunk? Látjuk, hogy a kormány állításaival szó szerint egybehangzó információkat terjeszt egy különös életű hölgy a köztelevízióban, akinek ezen állításait nem áll módunkban ellenőrizni, de előélete folyamán több állítása is hamisnak bizonyult, sőt, a törvénnyel is összeütközésbe került.

Én speciel nem hinném el neki azt sem, amit kérdez, de én gyanakvó ember vagyok, szakmámból kifolyólag, amint Dezső kolléga is az. Ő sem hitte. Nos, a kontessz viszont megsértődött, hogy miért nem hisznek az ő két szép szemének, és feljelentést tett. Azonban nem azt vitatta, hogy ő büntetett előéletű lenne (az a svéd bíróság még képes, és kiadja a periratokat), hanem az volt a feljelentés tárgya, hogy Dezső kolléga nem kért tőle engedélyt az őt érintő adatok nyilvánosságra hozása előtt.

Jól tetszettek olvasni. De idézzük az Origóból is Bagoly Bettina ügyészségi szóvivő nyilatkozatát (http://www.origo.hu/itthon/20181031-index-munkatarsa-ellen-vademeles.html).

„Dezső András a sértett hozzájárulása nélkül hozta nyilvánosságra az adatait, ezzel – mivel Natalie Contessa af Sandeberg teljes mértékben azonosítható vált – jelentős érdeksérelmet okozott a nőnek.”

Értem, illetve érteni vélem. Szóval a büntetett előéletet nem lehet csak úgy nyilvánosságra hozni, engedélyt kell kérni arra, és a kontessz természetesen ezt nem adta volna meg. Ilyen logika szerint soha, semmiféle újságcikk meg nem jelenhetne, ha minden, abban érintett személy engedélye szükséges hozzá: hogy is adnának engedélyt például azok, akikről disznóságok derülnek ki? Sőt. A bűnügyi újságírás is meg fog szűnni, törvényi úton, mert minden zsebtolvajtól engedélyt kell majd kérni ahhoz a félmondathoz, hogy „a büntetett előéletű X. Y.”... És aki meg meri írni teszem azt Rózsa Sándorról engedély nélkül, hogy volt már büntetve lopásért, rablásért, lókötésért és még vonatrablásért is, az mehet is a betyár mellé a börtönbe.

De hát elnézést, ilyen mértékben kényes, bizalmas adat a magyar jog szerint a büntetett előélet? Ahogy vesszük: ezért kellett kifacsarni a jogot. Ugyanis az erről rendelkező 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról (módosítva többször is) (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1100112.TV) valóban úgy fogalmaz, miszerint:

„Bűnügyi személyes adat a büntetőeljárás során vagy azt megelőzően a bűncselekménnyel vagy a büntetőeljárással összefüggésben, a büntetőeljárás lefolytatására, illetve a bűncselekmények felderítésére jogosult szerveknél, továbbá a büntetés-végrehajtás szervezeténél keletkezett, az érintettel kapcsolatba hozható, valamint a büntetett előéletre vonatkozó személyes adat.”

Igen ám, csakhogy ez a törvény nem a sajtóra vonatkozik. Hanem általában az adatkezelési tevékenységre. Melynek lehet ugyan egy nagyon speciális és külön szabályozott területe a sajtó, csakhogy a sajtót egyszerűen adatkezelőnek tekinteni – mint ez ügyben teszi az ügyészség – olyan, mintha megkérdeznénk a cukrászt:

Az első változat is fedi sok szempontból a cukrász tevékenységét – de az igen érdekes ember, aki a tortában szénhidrátvegyületet lát. Még akkor is, ha az.

Felmerül még a jelentős érdeksérelem kérdése. Kérem, a mai magyar sajtójog szerint jelentős érdeksérelemre hivatkozva bárkit fel lehet jelenteni, akkor is, ha igazat írt, ez jogilag lehetséges – ugyanis ebben az esetben a bíróság nem az állítás valóságtartalmát, hanem az érdeksérelem tényét mérlegeli, márpedig ez szubjektív dolog és kizárólag a felperes tulajdon megítélésétől függ a mértéke.

Igen, van ilyen. Sőt: magam is voltam tanú egy olyan ügyben, ahol egy lapot háromszázezer forintra bírságoltak, mert igazat írt egy politikusról. Csak ezt az igazat a politikus sérelmesnek találta.

Értsük meg: nem az igaz vagy hamis állítás került ennyibe, hanem a politikus sérelme.

Dezső kollégát ezek szerint megbüntethetik, elítélhetik akár meghallgatás vagy tárgyalás nélkül is, azért, mert a munkáját végezte, legjobb képességei szerint.

És ez Magyarországon jogszerű lesz.

Engem is bármikor elítélhetnek ilyenformán, bármikor, bármiért – ha az írásomat valaki sérelmesnek találja. Az megint más kérdés, hogy most épp nem én állok a pergőtűzben, hanem az Index, de nincsenek illúzióim: kerülök még én is célkeresztbe.

Csak egyet kérnék. Ne tessenek már jogállamiságot, jogszerűséget emlegetni Magyarországon.

Mert vicc ez, csak rossz.

Szele Tamás

- Borisz Jakovlevics, miért pityereg, hová merült el szép szeme világa?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, alig merem bevallani...

- Mondja csak, Borisz Jakovlevics, hát mit történt, kidőlt a nyírfácska a Gorkij parkban, összeveszett Natasenykával, esetleg, ne adja az a nagyon jó Istenke, Fegykával? Nincs étvágya Murka cicának? Vagy leégett az arhangelszki FSZB-székház? Mi történt, galambocskám?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, magának ördöge van...

- Naná, majd pont az nem lesz. Van nekem tengeralattjárótól Monomah-sapkáig mindenem, miért pont ördögöm ne lenne? De mondja, már, mi történt, ne kelljen értesítenem az Ermitázst, ne az egyiptológusok sifírozzák ki magából!

- Hát pont az.

- Pont mi?

- Pont az arhangelszki FSZB-székház égett le, ráhibázott, Vlagyimir Vlagyimirovics.

- Én, Borisz Jakovlevics, jegyezze meg, sosem hibázok. Biztos, hogy az arhangelszki és nem a nyizsnyij-novgorodi vagy a vlagyivosztoki?

- Úgyszólván egészen biztos.

- Azért erről meg kéne győződni pontosan. Küldjön ki egy tizennégy tagú bizottságot, akik ellenőrizzék a romokat, miszerint ez egy leégett arhangelszki FSZB-székház és nem negyven pud érett túró vagy netán egy rozsdás lópatkó. Vigyenek magukkal iránytűt is.

- Iránytűt??? Azt minek?

- Nos, Borisz Jakovlevics, ön úgy látszik nem figyelt az Akadémián.

- Dehogynem figyeltem, Vlagyimir Vlagyimirovics, évfolyamelső voltam, maga ült mögöttem, rólam másolta a történelmi materializmus-tételt harmadéven!

- Magának, Borisz Jakovlevics, vagy téveszméi vannak, vagy betegesen jó emlékezete, ezt még majd eldöntöm. Nos, iránytűt azért vigyen a bizottság, mert ha lópatkóról lenne szó, az kitéríti, a geomágnesség miatt, azonban ha érett túró lenne ott, az nem.

- De Vlagyimir Vlagyimirovics, mi van, ha tényleg egy FSZB-központ égett le Arhangelszkben?

- Akkor semmi baj.

- Hogyhogy?

- Akkor ugyanis minden a terv szerint működik.

- Én is ettől tartok. Ver minket az Isten, bozse moj, pár hete az olginói trollközpont égett le, most Arhangelszk... gyertyát fogok gyújtani Éhező Szent Nyikifor hitvallónak.

- Felesleges, Borisz Jakovlevics, felesleges, galambocskám. Akár meg is ehetné azt a gyertyát.

- Vodka nélkül? Soha. De hát mi folyik itt, Vlagyimir Vlagyimirovics?

- Terv folyik, kérem, terv.

- Akkor ki gyújtotta fel az FSZB-székházat?

- Ugyan, ki más lett volna? A GRU.

- Tessék?

- Igen, Borisz Jakovlevics, az arhengelszki FSZB-t a GRU gyújtotta fel, ahogy a pityeri trollközpontot is. Kicsit idegesek a fiúk. Az FSZB-sek feldobták háromszáz ügynöküket az angoloknak.

- De Vlagyimir Vlagyimirovics, ez fordítva szokott lenni, nekünk szokta feldobni az angol ügynökök névsorát a Kim Philby...

- Hát, most történelmileg így alakult.

- És ezért már gyújtogatni kell?

- Miért, mit csináljanak, egyenek helyette sós heringet? Gyújtogassanak csak, galambocskám, ha az az ő szívük vágya. Addig sem tesznek kárt semmi fontosban.

- Csak a székházban.

- Fontosat mondtam.

- Akkor sem értem, Vlagyimir Vlagyimirovics. Mi gyújtogatjuk saját magunkat?

- Borisz Jakovlevics, önt megtévesztette a látszatvalóság. Persze, hogy mi. El tudja maga képzelni, hogy történjen valami ebben az országban az én tudtom és beleegyezésem nélkül?

- Hát azt speciel nem, pedig jó a fantáziám, egyszer elképzeltem egy akkora krumplihegyet is, ami felért az Égbe, az Úristen lábáig.

- Borisz Jakovlevics, Isten nincs.

- Miért, krumpli van?

- Az belügy, és le fogjuk tartóztatni a krumplifelelősöket.

- Értem... és mondja, akkor hogy van ez a gyújtogatás?

- Az is orosz belügy, annyira, hogy még a Szent Oroszországnak sincs beleszólása.

- Mint általában a belügyeinkbe.

- Látja, érti ezt maga.

- De akkor mit keresett a székházban az a tizenhét éves egyetemista?

- Borisz Nyikolajevics, tizenhét éves egyetemisták nincsenek, csak tizennyolc évesek.

- De hát itt van a dossziéban!

- Ja, akkor vannak. Mit keresett? Negyvenkét rubelt és tizenhat kopejkát, itt is van az átvételi elismervény, aláírva.

- De hiszen a srác felrobbant, hogy írta alá?

- Hogyne írta volna. Az nem mentség, nálunk könyvelési fegyelem van, attól, hogy valaki felrobban, még ki kell töltse a nyomtatványokat! Mindenről van zapiszku.

- Vlagyimir Vlagyimirovics, én már semmit sem értek.

- Nem is kell értsen, Borisz Jakovlevics, az magának teljesen felesleges volna, igyon egy kis veder vodkát, novicsokkal, hajtsa le szépen a buksi fejét, aludja ki magát...

- De mi lesz most?

- Mi lenne? Szép, szolgálati temetések lesznek hosszú beszédekkel. Ha sokat kérdezősködik, maga is kaphat egyet.

- Dehogy kérdezősködöm, Vlagyimir Vlagyimirovics. Rájöttem, hogy az arhangelszki FSZB-székházzal spontán öngyulladás végzett egy tizenhét éves diák útján, aki angol zsoldban álló gömbvillám volt.

- Maga egy tehetséges ember, Borisz Jakovlevics, egyszer még sokra viszi. Hányasa volt a főiskolán történelmi materializmusból?

- Négyesem, Vlagyimir Vlagyimirovics.

- Na látja, nekem jelesem. Ez a különbség.

- Ez, Vlagyimir Vlagyimirovics, pontosan...

Szele Tamás

Kérem, ha valaki megfigyelte volna – és biztos akad ember, akit ezért fizetnek – én most kilenc napig nem nagyon írtam, mert szabadságon voltam, amit szokásom szerint szülővárosomban, Nagyváradon töltöttem, mégpedig igen-igen kellemesen. Nagyvárad köszöni szépen, jól van, én is jól voltam, míg el nem kezdtem híreket olvasni: kár volt, de nem tehettem másként.

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, semmiféle hírrel nem foglalkoztam. A tévében megnéztem időnként a híradót és elolvastam az online lapokat is, bár a vége felé már egyre kevesebbet, ugyanis észrevettem, hogy ha honi belpolitikát olvasok a telefonomon, utána automatikusan a pálinkásüvegre vetem a tekintetemet, és a pálinka ugyan fogyóeszköz, csakhogy a fene bírná ezt egészséggel – tessék belegondolni, ha minden marhaság után csak egy féldecit innék, már rég lecserélődött volna a vérem minimum hatvan fokos szilvára. Szóval, a magyarországi hírekkel éppúgy mértékkel éltem, mint a tömény szeszekkel – nem utasítottam el őket mereven, de volt egy határ, amit nem léptem át. Azért pár még így is átütötte az ingerküszöbömet.

Ugyebár, valamelyik nap érdekes tanulmányt közölt igen sok szóban a 24.hu (https://24.hu/kulfold/2018/10/27/a-facebook-tenyleg-uldozi-a-kormanyparti-ujsagirokat/) abban a tárgyban, miszerint „A Facebook tényleg üldözi a kormánypárti újságírókat?” Lófüttyöt üldözi, maximum annyira, mint bárki mást, csak épp – hogy ne essek a 24.hu hibájába és ne szaporítsam feleslegesen a szót – a feketetói vásárban is mindig a tolvaj kiabálja a leghangosabban, hogy „fogják meg, tolvaj!”, mert így lehet a legkönnyebben megúszni a lopást. Hát a magyar sajtóban is a legnagyobb hazugok kiáltanak hazugot az igazmondókra. No, mondtam magamban, ennek a higgadt, tudományos érvelésnek is meglesz a maga visszhangja. Lett is.

Először a 888 reagált egy flekk és szint alatti szösszenettel, de velük nem foglalkoznék most, hanem előveszem inkább az Origo reakcióját (http://www.origo.hu/itthon/20181028-alhirgyar-24-agybavizeles.html?fbclid=IwAR3mZof59EA6ExmtXFM3zSfDz6NV8j76nodhfFwcCt-pHIaNNQwQZAwdZQI). Az már megérdemli, hogy darabokra szedjék. A 888 ugyan szintén kitett magáért a címmel és a fölényeskedően agresszív hangvétellel („Megint ágyba vizeltek a 24.hu-nál”), nem illik ez a bicskás stílus egy szegény áldozathoz, akit világcégek üldöznek, hajszolnak – de mégsem ezt elemezném, ugyanis ezt a szerzője aláírta. Igaza lehet, hogy nincs, sőt, biztos: de akkor is, vállalta a tulajdon írását, véleményét, egyszóval mégis valaki, az Origo senkijéhez képest.

Mert az Origóban nincs ám szignó a 888 anyagát újrahasznosító anyag alatt. Felette sincs. Sehol sincs. Környékén sincs. Maga az anyag eleje szinte azonos a 888-éval, csakhogy érdekes fejtegetésbe bonyolódik szerzőnk, a Névtelen Bértollnok, más néven Filléres Slapaj.

„Ha mi írunk le valamit, az propaganda, ha ők, az oknyomozó újságírás, sőt! Tudományos elemzés.”

Utána pedig Origo-propagandaírások végeláthatatlan sorát idézi bizonyítékul.

Hát, ecsém vagy húgom, aki úgy vigyázol az inkognitódra, akkor álljunk már meg egy polgári szóra. De csak szépen magyarosan, cifrán, a jó büdös mindenségedet, te világ szégyene! A fentebb stíl, amivel még az ágybavizelést is elloptad a 888-ról, mutatja, hogy igen művelt ember lehetsz, mert írni nem tudsz, de nem is akarsz. Ahogy elnézem, hagyomány ez nálatok: nem csak te kapod a pénzedet politikai párt fizetési listájáról, de még apád, öregapád is onnét kaphatta, legfeljebb te Orbán seggét nyalod fényesre, apád Kádárét, Rákosiét nyalta, öregapád meg Horthyét, Ferenc Jóskáét. És ha nem a vér szerinti, hát a szellemi felmenőid tették, mindig voltak nálunk ilyen mákvirágok.

Hanem azt mondod, hogy hasonlítsuk össze a kormánypárti és nem kormánypárti írásokat? Nem tesszük. Ugyanis ez olyan egyenlőségjelet tenne ki, ami csak a mocskot emelné a Parnasszusra: régi trükk ez, a laposföldesek és a kreacionisták szokták alkalmazni, azt mondják: „a gömbölyű Föld és az evolúció is egy elmélet, a miénk is az, tekintsük őket egyenrangúnak!” Dehogy tekintjük, eszetek tokja, a Föld gömbölyűsége már ezerszer bebizonyosodott, az evolúció igazsága is, az is, hogy ti hazudtok: mit tekintenénk? Ecsém vagy húgom, azt te csak szeretnéd, hogy a kisujjadból szopott, hasra ütésből származó pletykáid vélemények legyenek. A véleménynek ugyanis legalább valami alapja van, de a ti hazugságaitoknak semmi! Azt mondod, ti igazat írtok? Akkor mutasd csak a kormánysajtó vesztett sajtópereinek listáját. Ja, az idei még nincs kész, választási év volt, még dolgoznak rajta. El is hiszem, tavaly 53 pert vesztettetek (https://atlatszo.hu/2018/03/24/53-helyreigazitasi-pert-vesztett-tavaly-a-kormanykozeli-media-sokkal-tobbet-mint-egy-evvel-korabban/), lesz az idén tízszer annyi is, ebben a nagy kampányban. De ti nem hazudtok, á, dehogy. Nem mondom, hogy nem csúszhat be egy-egy sajtóper, volt nekem is elég, bár én ezeket szemét módon meg szoktam nyerni, de nálatok rendszeres heti különszám kéne a helyreigazításokhoz!

Azt már nem is mondom, te szerencsétlen barma az Origónak, hogy milyen érdekes helyzetbe lavíroztad magadat a névtelenségeddel: az ugyanis a helyzet, hogy ha nem félnél leírni a tulajdon nevedet, tudod, oda az anyag alá, akkor én sem nevezhetnélek kedvem szerint mindenféle éjjelbátor, országháborító, mordályégető kapcabetyárnak, aki hazugság nélkül megfulladna, mert az az éltető eleme. Ugyanis akkor tekintettel kéne legyek a személyiségi jogaidra. Azonban akár személyiségi jogokról, akár jó hírnévhez való jogról, akár pedig becsületsértésről legyen szó, a magyar jog szerint ehhez egy valami elengedhetetlenül szükséges: az, hogy a sértett természetes személy legyen. Te meg nem vagy még természetellenes sem, nem vagy te semmi, nem, hogy jogalany – gyáva cenk vagy, aljas hitszegő, szakma szégyene, nem több egy bankszámlaszámnál, ahová a júdáspénz folyik, rezsimváltás után sorba fogsz állni, hogy folytathasd a farpofák tisztítását, csak épp a másik oldalon. Már így is túl sok szót pazaroltam rád – menj, és légy átkozott, Propaganda Mételye.

No, menjünk tovább, még mi volt? Volt hír, hajjaj... azt mondja a HVG, hogy „A Kúria felmentette a határon menekülteket rúgó László Petrát” (https://hvg.hu/itthon/20181030_A_Kuria_felmentette_a_hataron_menekulteket_rugo_Laszlo_Petrat?fbclid=IwAR1qsyDJZmb2nLZTpClPMrUv1NRSbV595YlZ9rXfHKmY-E8qGUPkr6HXlC4). A Kúria felmenthette, neki jogában vagy inkább lehetőségében áll: a szakma nem fogja. Ugyanis – hogy tovább szakmázzunk – az operatőrnek nem az a dolga, hogy csinálja a hírt, az sem, hogy ő legyen a hír, az operatőrnek az a dolga, hogy tudósítson arról a nyüves hírről. Az meg semmiképpen, hogy rugdalja az alanyait. Van alany, amelyik megérdemelné, én is készítettem már interjút politikussal, de itt még erről sem volt szó: László Petra egészen egyszerűen elkezdte rugdalni a számára ismeretlen menekülőket munkájának gyakorlása közben. Munkát írok, nem hivatást. Még szakmát sem: aki ilyent tesz, annak köze nincs a szakmához. Az ítélet indoklása olyan, amilyen, nem fogom vitatni itt és most, különben sincs már fellebbviteli szerv Magyarországon, ahová lehetne fordulni az ügyben, Strasbourgot meg nem éri meg: de véleményem épp lehet arról, mibe is nyúlt mellé a Kúria ezzel a határozattal.

Igen, abba.

Akkor ugorgyunk, mondaná Pósalaky úr. Közeleg a víg magyar delírium csúcsa! (https://mfor.hu/cikkek/makro/a-magyar-urkutatasnak-is-lett-egy-miniszteri-biztosa.html)

„Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az űrkutatásért felelős miniszteri biztosnak nevezte ki dr. Ferencz Orsolya Ildikót november elsejétől.” (Mfor.hu)

Hogy a világűr miképp kerül Szíjjártó hatáskörébe, azt értem: úgy, hogy – egyelőre még – nem magyar felségterület. Márpedig akkor külügy. Azt sem vitatnám, hogy a kinevezett hölgy ért az űrkutatáshoz, hiszen elvileg az ELTE Űrkutató Csoportjának tudományos főmunkatársa, már azon kívül, hogy fideszes képviselő a nyóckerben. Akkor hol a hiba?

Sehol, kell az az Űrkutatásért Felelős Főosztály, jó az nagyon. Legalább tudjuk, hogy a nádfedeles magyar űrsiklók a Teleki térről indulnak majd.

No, mi volt még?

Igen, a címverseny.

Szóval, hajdanában-danában, mikor még az újságírás szakma volt, mestereink óvtak minket a hülye címektől, csak hát ma már nincs Mester, csak Ákos, így csúszhatott be a remekmívű cím a 168 órába (https://168ora.hu/itthon/hadhazy-akos-allatorvoskent-szedte-izekre-vajna-timeat-158238?fbclid=IwAR0xe6nNTnpp1-qkiiGzjQ5c4sKe5az3wg_Cf67f5s_tjZ8gH69wVnNTo_Q):

„Hadházy Ákos állatorvosként szedte ízekre Vajna Tímeát”

Izé. Tessék mondani, élve boncolta a pacienst? Utoljára ilyen megfogalmazást vízilabdamérkőzésen hallottam, mikor is egy játékos kapcsán odavágták a bírónak: „Ha ideges, sporikám, majd a Kemény doktor megvizsgálja!” Ugyanis dr. Kemény Dénes végzettségére nézvést állatorvos – kiállítás is lett a dologból. Ez a cím minimum érdekesre sikerült, és akkor még finoman fogalmaztam.

De nem ez a Hét Címe. Nem. Ez csak erős versenyben van a bajnokhoz képest. Fanfárokat kérek, jön a Magyar Sajtó Leghülyébb Címe! (http://kaposvarmost.hu/hirek/kaposvari-hirek/2018/10/27/polgarorseg-ujraeleszto-keszulek-is-lesz-a-kaposvari-temetokben.html?fbclid=IwAR2Rx0PlLKT15MpxrUMFitlctedpa0BEJNr01-RUJwDLCYCHfkms91oGZUI)

„POLGÁRŐRSÉG: ÚJRAÉLESZTŐ KÉSZÜLÉK IS LESZ A KAPOSVÁRI TEMETŐKBEN” (Kaposvármost.hu)

És akkor megáll a kéz a billentyű felett, mélázik az elme, messze réved a tekintet... Mit szól ehhez a Sírásók Szakszervezete? Egyáltalán: ha újraélesztenek mindenkit, minek a temető? (Tudom, tudom: a gyásztól lesújtottaknak lehet szükségük defibrillátorra esetleg, kell az – de az Égre, ilyen címet adni?) És akkor érvényét veszti a legtöbb vallás, ami a feltámadásban hisz? Nem a Megváltó kelti fel a holtakat, hanem a Polgárőrség?

Már látom az ima szövegét: „Eljött már a jólét, bőség, feltámaszt a Polgárőrség”.

Nem kísértem tovább az Istent, nem is káromlom, elvégzik azt helyettem hatóságaink, mint a mellékelt ábra mutatja. De nagyjából ilyen ma Magyarország, a sajtó tükrében.

Ilyenek vagyunk.

Még jó, hogy hoztam pálinkát magammal.

Csak el fog fogyni.

Szele Tamás

Nem szeretném összehasonlítani sem a Demokrata főszerkesztőjét Orson Wellesszel, sem az amerikai színészt Bencsik Andrással, ugyanis első esetben heveny kisebbségi komplexust kapna kedvenc munkásőrünk, másodikban pedig minimum főbe lőne egy műkritikusokból álló szervezet bérgyilkosa – annyi közük van egymáshoz, hogy Bencsik nem ismeri Orson Welles munkásságát.

Mondjuk Orson Welles sem Bencsikét, de ennek naptári okai vannak: az amerikai színész 1985-ben elhunyt, ellenben Bencsik úr szép napjai akkor és azután kezdődtek csak el. No, de hogy kerül össze ez a két ember, mi közük egymáshoz? Az, hogy Bencsik mester – a Magyar Idők alapján – nem ismeri a Világok harcát. Először lássuk, ő mit mondott? (https://magyaridok.hu/belfold/bencsik-andras-kiderult-hogy-szoros-iranyitas-alatt-all-az-ellenzeki-sajto-3589025/?fbclid=IwAR1eC34eHHZG6UhS51f-_FVRV2morGVwT6YQDmwSDqZtd3H0mpJdPDy89JA)

„Bencsik András úgy fogalmazott: érdekes, hogy a magát objektívnek és függetlennek beállító ellenzéki sajtó megmutatta, hogy mennyire egy kéz irányítja őket. Vezényszó alatt azt mondják, amit mondaniuk kell. Egy pillanat alatt beálltak az irányba és ezt az ostoba hazugságot azonnal címoldalon közölte az összes portál – fogalmazott. Hozzátette: kiderült, hogy a mennyire szoros irányítás alatt áll az ellenzéki sajtó.” (Magyar Idők)

Hát, fogalmazzunk egyszerűbben: kerülközött egy szenzációs, vagy inkább csak annak tűnő hír, ráadásul – utóbbi időben szokatlan! - volt forrása, sőt, hivatalos forrása volt, a független sajtó ráugrott és hatalmasat koppant. Ez volt az Orbán Flóra- vagy Fauna-ügy. Sokan elemezték felemelt mutatóujjal, hol és miképp kellett volna vigyázni a hír elfogadásakor, én magam azok közé tartoztam, akik alapvetően szkeptikusan viszonyultak a dologhoz már az első megjelenések idején is (történetesen tudok pár dolgot a katonai repülésről, többek között azt is, hogy a személyzet családtagjait, ha biztonságos, a koreai háború óta békeidőben ingyen szállítják a gépek, és egyébként is, csapatszállítóval csak az nem repül, akinek nem engedik meg), de már egyszer megvédtem a mundér becsületét (http://huppa.hu/szele-tamas-az-igazsag-halala/), azt hittem, többször nem kell.

Hát kell: a kormány kabarésajtója – mert komolyan nem lehet venni ezeket a lelkes amatőröket, balett-táncosokat és kőfaragókat – összehangoltan támadja a független médiát, azért, mert sajtóként viselkedik.

Ugye, adott jelenség a hírverseny. Hogy jó-e avagy rossz, az ízlés dolga, én, főleg az utolsó tíz évben már egyre óvatosabb vagyok a friss szenzációkkal, de az tagadhatatlan, hogy akié a hír, azé az olvasó, a hagyományos, tehát piaci alapú, nem állami támogatásból élő sajtó számára szó szerint pénzkérdés az állandóan friss és minél érdekesebb hírek összevadászása. Óhatatlanul bekerül némi selejt: még a boldogabb időkben is bekerült, ezt okozhatja fordítási hiba, túlbuzgóság vagy manipuláció egyaránt. Ilyenkor mondják a felemelt mutatóujjú okosok, hogy „miért nem ellenőrizték a hírt?”

A hírt két okból nem szokás ellenőrizni: vagy olyan, teljesen megbízhatónak ismert forrásból származik, hogy felesleges, vagy azért, mert nem lehet. Esetünkben mindkét kritérium fennállt: azt azért ép ésszel mégsem lehetett kétségbe vonni, hogy a képviselő asszony feltette az inkriminált kérdéseket, hiszen az egész Országgyűlés tanú volt rá, másfelől meg ő betekinthet titkos katonai iratokba, a sajtó nem. A kérdéseket ő tette fel, nem a sajtó: szigorú logika szerint tehát a tévedés is az övé, nem a médiumoké.

Ezt már vázoltam korábbi írásomban, utána jött Bencsik – és társai – összeesküvés-elmélete. Miszerint a független sajtót egy titokzatos kéz irányítja (cifrább helyeken meg is írják, hogy Sorosé) és azért reagált egyszerre, egy időben. Ördögöt azért. Azért, mert sajtó. Ők is reagáltak: csak ők cáfolták a hírt. Illetve, azt cáfolták, amiről a kérdés szólt – mert a hír lényege, szigorúan véve, az volt, hogy Demeter Márta kérdezett.

Baromi egyszerű a titok: mindenki ugyanúgy az internetet használja elsődleges hírforrásként, másodlagosként meg mindenki egymást. Hiszen nem lehet ott minden lap mindenhol: nincs más megoldás, meg kell bíznunk egymásban, más kérdés, hogy illik jelezni, ha egy hírt átvettünk valahonnan. Beesett egy szenzáció és mindenki rámozdult, nem volt ebben semmi szervezés, Bencsik maximum a kormánysajtóban tapasztalható dilettáns kapkodást és direktívavárást hiányolhatja – ők ugyanis tényleg nem írnak semmiről, míg meg nem jött fentről a sillabusz az ügyben, vagy ha írnak mégis, azt gyakran megbánják.

Egyszóval: az egyforma címoldalak nem összeesküvésnek köszönhetőek, hanem annak, hogy a sajtó – sajtó. Ilyen a természete. Ha mondjuk rosszul lesz az angol királynő teázás közben, és az italt fenséges abroszára löttyinti, nem fogunk odamenni, megkérdezni a komornyikot, tanúkat keresni, elemezni az abrosz teatartalmát, hanem megírjuk, mielőtt megírja más. Vagy azért írjuk meg, mert más megírta már. Amennyiben a forrás hitelesnek tekinthető. Lemaradni nem lehet. Hírverseny van.

De hogy jön ide Orson Welles?

Úgy, hogy ő is rávette már egyszer a nálunk pöttyet nagyobb amerikai sajtót, hogy egyszerre mozduljon.

Mégpedig szintén Halloweenkor.

1938. október 30-án, keleti zónaidő szerint este 8 órakor Orson Welles a CBS New York-i stúdiójában társulatával rádiójátékot adott elő, mely Herbert George Wells már akkor is negyven éve megjelent „Világok harca” című kisregényét dolgozta fel. Ez volt az első sci-fi különben, ami arról szólt, hogy gonosz földönkívüliek támadták meg a bolygót. Welles – nem Wells! - annyit módosított a történeten, hogy átrakta a helyszínt Közép-Angliából New York közelébe, és kicsit aktualizálta, dramatizálta a szöveget. De a kisregény már akkor sikeresnek, ismertnek, sőt majdnem klasszikusnak számított. A rádiójáték elején szép, tisztességesen bemondták, hogy drámai műről van szó, nem helyszíni közvetítésről – és ahogy elkezdődött az adás, elszabadult a Pokol.

Azok a hallgatók ugyanis, akik nem az elejétől hallgatták a műsort, készpénznek vették, élő adásnak a marslakók támadásáról, és kitört az általános pánik. Sokan elindultak a hegyekbe, elbújni a támadók elől, mások állítólag öngyilkosok lettek, akadt, aki áthajtott ijedtében a zárt garázsajtón a kocsijával, olyan hanyatt-homlok menekült, egyesek azt hitték, nem a marslakók támadnak, hanem a németek, csak a kormány így ködösít – egyszóval, a mi derék nagyszüleink pont úgy viselkedtek, mint a mai emberek. Azért túl nagy mégsem volt a pánik a valóságban – annál nagyobb lett másnap, a nyomtatott sajtóban.

Az bizony rendesen rájátszott a történtekre.

„Néhány borzalmas órán át Maine-tól Kaliforniáig elhitték az emberek, hogy halálsugárral felfegyverzett irtózatos szörnyetegek pusztítanak el minden ellenük küldött fegyveres ellenállót, hogy egyszerűen nincs előlük menekülés; hogy a világvége közeleg. Másnap reggel az újságok a rémületnek az egész nemzeten átsöprő szökőárjáról írtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy országos arányú pánikról volt szó. A Szövetségi Távközlési Bizottság sajnálatosnak nevezte az esetet”

Legalábbis ezt írta Hadrel Cantril közvélemény-kutató magyarul is elérhető, Támadás a Marsról című tanulmányában. (http://www.urbanlegends.hu/2014/12/orson-welles-vilagok-harca/?fbclid=IwAR1BzOIMCYpWXQxkczovEInL4GJUHUMJdk2g_JPLjGCmrwXxhu2P26xGgmI)

A valóságban néhányszor tíz, mondjuk maximum száz baleset történhetett – hogy a kiváló Urban Legends blogot idézzük:

„A heteken át tartó médiavisszhangnak köszönhetően emlékeztek hétre hétre, és évről évre egyre többen arra, hogy maguk is hallották az adást, miközben a rádiójáték éjszakáján készült, 5 ezer háztartást érintő C. E. Hooper telefonos közvélemény-kutatás szerint az országnak csupán 2 százaléka hallgatta Orson Welles műsorát. Amiben a Slate szerint semmi különös nem volt: a CBS ugyanis marstámadását az akkoriban igen népszerű hasbeszélő, Edgar Bergen komikus műsorával egy idősávba tette. Hasonlóan alacsony számok jöttek ki a CBS másnapi felméréséből is, egyik képviselőjük pedig később így nyilatkozott az estéről: A legtöbb ember nem hallotta adásunkat. Azok pedig, akik igen, inkább tréfaként tekintettek rá”. (Urban Legends)

Akkor miért mozdult egyszerre a nyomtatott sajtó? Összeesküvés? Soros? Már akkor is? Nyolc évesen? Megvette a teljes amerikai nyomtatott médiát?

Nem, kérem.

Pénzről volt szó.

Egyrészt az eladott példányok száma növelte a direkt bevételt is, a reklámbevételt is, másrészt akkoriban az amerikai nyomtatott sajtó kifejezetten ellenségesen tekintett a rádióra, konkurenciának érezte, és teljesen spontán módon, de minden pánikról szóló hírt hatszorosára fújtak fel.

Senki nem beszélt össze senkivel, nem volt titokzatos kéz, ami irányított volna, egyszerűen csak mindenki akart egyet ütni a versenytárson. Ez olyan jól sikerült, hogy még évtizedekkel később is országos pánikra emlékeztek az emberek: az emberi emlékezet különben is furcsa dolog. Woodstock valahányadik évfordulóján felmérést tartottak arról, hányan emlékeznek úgy, hogy részt vettek a fesztiválon. Amelynek egyébként félmillió nézője volt. Természetesen legalább ötmillióan emlékeztek úgy, hogy ott voltak... de nálunk is volt annyi tagja a Partizánszövetségnek annak idején, saját bevallásuk szerint – erre pont Bencsik emlékezhetne a legjobban – hogy ha tényleg annyian lettek volna, a német megszállás véres kudarcba fullad 1944-ben, Szálasi meg borbélysegédnek álcázza magát, úgy menekül Budapestről.

Egyszóval: az emlékezet csalóka, az emberek meg hajlamosak kollektíve tévedni.

Főleg utólag.

A sajtó azért mozdul egyszerre egy hír hallatán, mert sajtó, ha egy közszereplő vagy egy médium népszerű – vagy népszerűtlen, ebben az esetben egyre megy – ne csodálkozzon, hogy minden, vele kapcsolatos hír gyorsabban terjed, Bencsik elvtárs meg jobban teszi, ha elgondolkodik a sajtó mibenlétén és természetén. Ha eddig még nem tette meg, ami elég baj.

Nem összeesküvés van itt, hanem sajtó.

Minden erényével és hibájával.

Már, amíg még van.

Aztán majd nem lesz, és bencsikek lesznek helyette.

Központi irányítás alatt.

Ők majd egyszerre fognak lépni, de kapnak is rétest estére.

Szele Tamás

Avagy orrszarvú. Másként: a nap híre. Kérem, én baromira élvezem, ahogy a kormánymédia tanult munkatársai nap, mint nap meg akarják mondani, mi a sajtó és milyen legyen, gyakorlatilag ezen a héten minden erről szólt, akkor is, ha másnak látszott, nem is vonom kétségbe, hogy kiváló balett-táncosok, kőfaragót még nem tudnék mondani közülük – de nagyon beleragadtak a párhuzamos világukba.

Ugye, történt a héten is egy és más, abszolváltak egy csinos kis dezinformációs botrányt, melyről magam is megemlékeztem (http://huppa.hu/szele-tamas-az-igazsag-halala/), megszüntették a lakástakarék-pénztárak állami támogatását (ezzel voltaképpen magukat a pénztárakat) és beindult a hajléktalanok elleni hadjárat, még ha egyelőre lassan és nyögvenyelősen is. Ezen kívül kezd leállni a nemzeti szemétszállítás (nem marháskodok, így hívják: NHKV Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zártkörűen Működő Részvénytársaság. Hívják, de mostanság nem jön.), beindultak a leépítések a közszférából, ezekről számokat nem mondanék, mert a kormánymédia egyrészt örömmel terjeszti a hamis adatokat, másrészt Doppler-radarral figyeli, ki mennyit ír és utána indiántánc keretében ordítják, hogy az illető hazug, de annyi biztos, hogy több ezer emberről van szó, zajlanak a kilakoltatások, szóval forrong a kis magyar glóbusz a maga keserű levében, de ez mind nem hír.

A hír az, hogy Orbán Viktor keresztapa lett.

Jó, mondhatnánk, mindig is az volt, az elmúlt évtizedekben főleg, de ezt most nem úgy kell érteni, mint Don Corleone esetében.

Hanem szó szerint.

Illetve nem egészen szó szerint, ugyanis egyetlen keresztény felekezet sem szolgáltat ki szentségeket állatoknak, márpedig Orbán Viktor egy rinocéroszbébi keresztapja lett. Bonyolult dolog ez, ugyanis örökbe is fogadta.

Most látom, hogy lapunk másik írásában kiváló kollégám is erről elmélkedik, no, de sebaj, ez tényleg fontos hír, elbír két anyagot nálunk: annyira fontos ugyanis, hogy az Origo címlapján például egyenesen négy szalagcímet érdemelt! Nem tetszenek elhinni? Íme! (http://www.origo.hu/index.html)

„Orbán Viktor: Adjunk nevet a rinónak”

„Orbán Viktor rinocéroszképet posztolt”

„Különleges, kihalás szélén lévő állat védelmezője lett Orbán Viktor”

„Három éve barátkozott össze Orbán Viktor a nyíregyházi rinókkal”

A 888 is külön anyagban foglalkozik a kérdéssel, mert hallja az Idők Szavát:

„Adj nevet Orbán Viktor rinocéroszának!”

A Magyar Időkben még nem látom a világszenzációt, talán azért, mert ők még most is Szakács Árpádot keresik – a neves kultúrharcos egy expedíció során tűnt el Nyamnyamföldön, ahol rabláncra vert magyar konzervatív géniuszokat keresett, akiket a Duna–Tisza közén a liberálbolsevik terroristák nem engedtek megszólalni, de a dzsungel kellős közepétől Budapestig világított a lángeszük, így a nyomukba eredt, csak eltévedhetett. Három hete nem folytatja megint azt a cikksorozatot, amit egyszer már roppant haragosan folytatott, ugyanis a HVG jelezte, hogy mintha abbamaradt volna a kultúrkampf, erre gyorsan szült még két részt, aztán elindult a legsötétebb őserdők mélyére. Nemsokára utána küldik a bátor Apáti Bencét is, Stanley-ként, hogy találja meg Szakács Livingstone-t, addig legyünk türelemmel, időbe telik, míg az újdonsült balettigazgató összeállítja a karavánt és a biztosítótűkkel odatűzik a gumikesztyűket a teniszütőkhöz.

A világsajtó – a Soros-összeesküvésnek köszönhetően – nem számol be a rinocéroszról, illetve csak akkor számítana ez hírnek a dekadens Nyugat médiájában, ha maga a miniszterelnök szülte volna az orrszarvúbébit, ám erre idén már nincs lehetőség, de a jövő áprilisi EP-választások előtt megpróbálja a publicitás kedvéért. A rinocéroszbikát mindenesetre értesítették már, és tudtára adták, hogy virágot, bonbont és gyertyafényes vacsorát is prezentáljon mindenekelőtt.

Hát, kérem, igen, igen: ez a sajtó, nem amit mi művelünk.

Rinocéroszborjakról kell írni, nem mindenféle szamár közérdekűségekről.

Mi köze a köznek a közügyekhez?

Semmi.

Akkor legalább tegyük kötelességünket, és adjunk nevet a borjúnak, a miniszterelnök szerint hat lehetőség közül választhatunk. Úgymint:

Csülök

Fülig Jimmy

Chico

Antoine

Bernardo

Désiré

Cseh Tamás, Bereményi (jaj, ő most nem!), Rejtő és Eduardo Rózsa-Flores világa. Ugyanis a mi csatában elhunyt Eduardónkat hívták Chicónak a róla készült filmben. No, mindegy: nekem azért volna pár más javaslatom. Mert ez így eléggé behatárolt.

Mivel a rinocérosz ritka nagy állat és sokba kerül, legyen mondjuk Paks 2.

Sokat is nyom a latban, mert nehéz, tehát lehetne Magánnyugdíj-pénztár.

Kevesen tudják, de igaz, hogy az orrszarvú utálja az embert, ha teheti, meg is kergeti, szóval lehetne a neve Médiatörvény.

Vastag a bőre, de nagyon – miért ne lenne Szilárd? Vagy Lőrinc?

De nem az lesz, kérem, nem az lesz. És nem is a megadott hat név közül valamelyik.

Használjuk a fejünket. Ez egy borjú. Rinocéroszborjú, az igaz – de mégis, borjú.

Mi jut eszébe a miniszterelnöknek a borjúról?

Na, ugye...

Megvan a név.

Pörkölt.

És kész.

Jónapot.

Szele Tamás