Kérem, meg kell vallanunk, szembe kell néznünk a tényekkel: Magyarországon egyszerre van munkaerőhiány és munkanélküliség, ami a válság felé rohamozó gazdaságok biztos ismérve. Tény, hogy ennyi és ilyen sokféle ajánlatot még sosem kapott a nyolcvanas évek óta a munkavállaló: csak épp a sok szép ajánlattal az a baj, hogy egyik sem sokat ér.

Az elmúlt hét végén egymást érték a különféle tisztességes és tisztességtelen hirdetések, mindenki döntse el, melyiket milyennek tekinti, mi most csak mazsolázunk belőlük. A szebbeket néztem ki, kérem, akad bőven olyan, ami minden bicskát kinyitna minden zsebben.

Ott van rögtön elsőnek a mi szakmánk. Illetve, pontosítsunk: a Lokálnak semmi köze a sajtószakmához, a Lokál valami más, nagyon más. Nézzük csak, hogyan keresnek gyakornokot! (https://www.facebook.com/Allasokamediaban/posts/2764279876930915)

„A Lokál internetes oldalához keresünk szerkesztő-újságíró munkára olyan motivált fiatalt, aki szeretne tapasztalatot szerezni az online sajtóban.

Napi 8 órás munkaidő, havonta egy hétvége otthoni ügyelet

Kezdő fizetés, havi nettó 130 ezer forint

A feladatok a következők:

- szerkesztés

- cikkírás

- a közösségi oldal kezelése

Előny

- Angol nyelvtudás

- Szerkesztőségi rendszerek ismerete

- Jó íráskészség

A jelentkezéseket (fényképes önéletrajz) az online@lokal.hu címre várjuk.”

Hát, izé... Igen, nagyon sok munkanélküli kolléga van, magam is az voltam tíz évig, alkalmi munkákból tengettem magam, most is sok mindent elvállalok, hogy biztosíthassak egy átlag alatti vagy akörüli életszínvonalat, no de van, amit mégsem fogad el az ember. Pedig szerkesztettem én neoprotestáns kisegyház lapját is, „Intelem” címmel, pár hónapig, a püspök azt kívánta, tőlem, hogy minden héten szerepeljen a Népszabadságban, én meg azt válaszoltam neki, ismerve anyagi és egyéb hátterét, hogy ez elérhető, de csakis a bűnügyi rovatban... különben nem ezért rúgtak ki, hanem azért, mert el akartak küldeni, hogy kereszteljek meg egy kisdedet, én pedig nem vállaltam, hiszen magam sem vagyok megkeresztelve. Csáléra ment volna az áldás. Ezt már nem bírta elfogadni a kegyes püspök úr, engem kirúgott, őrá meg valahogy ráborult az íróasztal a vita hevében. Rég volt, igaz volt.

De mi a baj a Lokál hirdetésével? Hát csak annyi, hogy ez a bér: létminimum. Igaz, nem közmunkás-jövedelem, de majdnem annyi: ilyen munkából kettő kell, hogy egy ember elfogadhatóan megéljen (az más kérdés, hogy a magyar állampolgárok nagy része sajnos nem keres „elfogadható” összeget). A kezdő „kollégának” ez csak az albérleti díja. Ha nincs szerencséje, rezsi nélkül. És ezért napi nyolc óra munka, meg egy hétvégi ügyelet jár.

Még jó, hogy írni nem kell tudnia: az íráskészség csak előny, nem követelmény. Amint a nyelvtudás és a szerkesztőségi rendszerek ismerete is. Én lennék az utolsó, aki a Lokált lapnak nevezném, de azért az mégis sok egy picit, hogy ők maguk ismerik be, nyilvános hirdetés útján, miszerint náluk nem kell írni tudni. Szerintem van vagy tíz sablonjuk, azokat kitöltik a megfelelő nevekkel és szóljon az eleje.

A közönség meg... hát kérem, a kedves és nyájas olvasó le van szarva. Mármint részükről. Így is, úgy is megjelenik a lap, megjelenik a hirdetés, a tartalom náluk amúgy is lényegtelen: ha ilyen iramban folytatja a kormánymédia a züllést és költségoptimalizálást, javasolnám, jelenjenek meg kifestő formátumban is, mert abba is lehet reklámot tenni és azt sem kell megírni. Vagy javaslok még leporelló jellegű képeskönyvet, az sem rossz, a 3-5 éves korosztály körében máig népszerű.

A kereskedelmi szórólap szintjére már most eljutottak.

No, hát két dolog biztos, az egyik az, hogy a Lokál nem lap, tehát meg sem kell írni, a másik meg az, hogy ezt az állást majd csak betölti valaki, aki van olyan kétségbeejtő helyzetben, hogy ennyi is segítsen rajta. Valamint vastag az arcbőre, erős a gyomra és nem szeret sokat gondolkodni. Sajnos, szerintem még túljelentkezés is lesz.

Akkor nézzünk valami mást.

Szakácsot keres a budai Vár királyi konyhája! No, még nem királyi, az majd jövőre lészen, egyelőre még csak miniszterelnöki. Na jó, a pályázatot a Miniszterelnökség új, budavári épületeiben lévő étterem és konyhák bérlésére írták ki, de ez magyarul királyi főszakácsot jelent. Meg is jelent a Határozatok Tárában. (https://www.napi.hu/ingatlan/miniszterelnokseg-budai-var-karmelita-etterem.671099.html/amp) És mit kell tudnia a főétekmesternek?

Először is, havonta legalább másfél milliót kell fizetnie bérleti díjként, no meg a tisztségért, mert az nem akármi. Sőt, a pályázaton indulóknak nyilatkozni kell arról, hogy az alapanyagként használt termékek legalább 60 százaléka magyar, illetve Magyarországon előállított lesz. Ez már okozhat gondot, ismervén a belvárosi éttermek séfjeinek panaszát, miszerint ha világszintű minőséget akarnak produkálni, legalábbis Bécsbe kell menjenek bevásárolni: de hát ilyenek az igények, ezt az állást is betölti majd valaki, dacára az összes környülállásoknak.

Engem akkor már inkább az érdekelne, ki lesz majd a főkóstolómester?

És a hopmester?

De a hangulat királyi lészen az udvarban, annyi biztos: a Kétfarkúak már régebben megjósolták ezt, egy kis animációval, zenével.

No, sajtó már van, pont olyan sajtó, amilyent ez a királyi udvar érdemel, alakul a főszakács is, mii kell még az izmos magyar monarchiához?

Hírszerzés. A royalista hagyományokhoz méltóan remélem, leszerződtetik erre a posztra Richelieu bíborost (szegény, szegény Richelieu, ország sorsát viseli ő), és majd hozzá tartozik az Információs Hivatal, amely most felvételt hirdet. Mondjuk más, külföldi titkosszolgálatok is toboroznak időnként sajtó útján, de ez Magyarországon még meglepő (bár volt már rá példa). Hát minek kell megfelelnie a magyar James Bondnak, lássuk! (http://www.mkih.hu/karrier_.html)

„Kit keresünk?

Az Információs Hivatal legfontosabb értéke, hogy a haza szolgálata iránt elkötelezett, magas szintű szaktudással és nyelvismerettel bíró, a hírszerző életmód kihívásait és veszélyeit tudatosan vállaló, összetartó közösséget képező munkatársakkal rendelkezik. Ebbe a csapatba folyamatosan keresünk olyan diplomás fiatalokat, akik elkötelezettek a magyar érdekek iránt, jól beszélnek legalább egy idegen nyelvet, és szeretik a kihívásokat. Csatlakozz hozzánk!

Köztünk a helyed, ha

• szívesen szolgálnád a hazádat;

• dolgoznál külföldön, de nem akarsz elszakadni Magyarországtól;

• szeretnél egy különleges közösség tagja lenni;

• örülnél egy olyan hivatásnak, amelyre büszke lehetsz;

• változatos, mozgalmas és kreatív munkát keresel;

• máshol nem megszerezhető tudásra és tapasztalatokra vágysz;

• szívesen kipróbálnád és fejlesztenéd magad új helyzetekben;

• biztos munkahelyet keresel tervezhető előmenetellel;

• nem ijedsz meg a kihívásoktól;

• nyitott vagy az esetenkénti váratlan feladatok elvégzésére;

• jól beszélsz legalább egy idegen nyelven;

• be tudsz illeszkedni egy elkötelezettséget igénylő szervezeti kultúrába.”

Az mindenképpen hétszentség, hogy ez a munka változatos és olyan tapasztalatokkal gazdagítja művelőit, melyeket sehol máshol meg nem szerezhetnek. Jelentkezni kizárólag postai úton lehet, biztonsági okokból a Hivatal e-mailben nem fogad jelentkezéseket.

Hát kérem, Magyarország lassan egyetlen, nagy, összefüggő állásbörze lesz, sajtógyakornokokkal, főszakácsokkal, kéminasokkal.

Csak azt nem tudom, dolgozni ki fog?

Arra ugyanis sem hirdetés, sem igény nem mutatkozik.

Szele Tamás

Kérem a kedves és nyájas olvasót, valamint a nyájatlanokat is, hogy ezt az írást vagy olvassák végig, vagy itt és most hagyják abba a böngészését: olyasmiről lesz szó, amit nem érdemes csak egy felvezető szöveg és egy illusztráció alapján kommentelni. Nevezetesen a hazugság határait és mibenlétét, valamint célját és politikai szerepét fogjuk boncolgatni.

Egyszóval, megint álhír-ügyben fogok átkozódni. Éspedig most egy kifejezetten veszélyes álhír kerül a górcső alá. Akár iskolapélda is lehetne, konkrétan az FSZB-akadémián, a maszkirovka iskolapéldája. De mi az a maszkirovka?

Maszkirovkának nevezzük a hírszerzésben és az elhárításban a megtévesztés és az álcázás ügyes keverékét – a maszkirovkában mindig van igazság, féligazság, hazugság, alaposan összevegyítve, így aztán aki elhiszi a dezinformációt annak valós elemei alapján, az tökéletesen hamis képet kap a helyzetről – hamisat, de valószerűt. A félrevezetés, megtévesztés magasiskolája. De lássuk a példát!

Kezdjük a valós elemeknél. Még idén március 15-én jelent meg egy érdekes írás, a U. S. News & World Reportban, a Reutersre hivatkozva, mely nem mond sem kevesebbet, sem többet, mint azt, miszerint:

„Orbán Viktor 2010-ben történt hatalomra kerülése óta barátai és családtagjai egyre sikeresebbek a közbeszerzések elnyerésében – állapította meg a Reuters magyarországi közbeszerzésekről készült elemzése.

Összesen 10 (tíz) üzletember – köztük Orbán gyermekkori barátja, Mészáros Lőrinc, valamint veje. Tiborcz István kezében lévő cégek 2010 óta összesen 7,85 milliárd dollárnak megfelelő 1,975 billió forintértékben nyertek meg tendereket. Ez az adott időszakban kiadott közbeszerzési megrendelések több mint 10 százalékát teszi ki. Ebben közvetlenül, vagy konzorciumok útján, valamint konkrét, illetve keret-megállapodásokban elnyert szerződések egyaránt szerepelnek.

A tíz üzletember részesedése jelentősen megemelkedett tavaly, amikor Magyarországon a közbeszerzések rekordot értek el 3,63 billió forinttal: a tulajdonukban álló cégek ebből az összegből 28 százalékot nyertek el, szemben az Orbán hatalomra jutása előtti 1-2 százalékkal. A jelentés Tóth Jánost, az MTA egyik közgazdászát, a Budapesti Korrupció-kutató Központ igazgatóját idézte, aki azt mondta: a Reuters elemzése új, kemény adatokat tárt fel, és valós összefoglalót adott, amely releváns módon hozzájárul a témához. Az elemzéssel kapcsolatban feltett kérdésekre sem a kormány, sem Orbán Viktor nem válaszolt.”

Ezzel annak idején lapszemlénk is foglalkozott, hát bizony, szép számok röpködnek a légben, ennél kevesebbért is akasztottak már embert – igaz, Kínában, de ha a kínai joggyakorlatot vesszük alapul, ez az 1,975 billió (vagyis 1,975 ezer milliárd) elég volna egy egész kisváros kiirtásához is. No, de Európában vagyunk, itt nem érvényes a kínai jog, itt ezt mindenki tudomásul vette, és – nem történt semmi. Ez – ahogy az olasz mondja - „segreto di Pulcinella”, olyan titok, amit mindenki tud, csak senki sem beszél róla, mert úgy sincs sok értelme.

Mármost azonban vette ezt a mindenegyben.com és a fejezet.com, ez a két igen rosszhírű álhírlap. (Megjegyzem, az általuk 2018. október 5-én világgá röpített kacsában az első néhány bekezdés betűre azonos a márciusi hírrel, úgy, ahogy az akkoriban a valódi sajtóban megjelent. Ez a maszkirovka valós része.) Azonban itt véget is érnek a tények, és következik a dezinformáció:

„Eközben egy neve elhallgatását kérő banki alkalmazott kiszivárogtatta, hogy a miniszterelnök 97 éves nagymamája számláján cirka 1,4 billió forint van. Hogy honnan a pénz, hogy került oda, és legfőképp ki tette oda, azt nem lehet tudni, minden le van titkosítva. Aki kérdezősködne, azt valószínűleg 150 évre a börtönbe teszik, szóval senki nem mer egy szót sem szólni.. Ez lenne a demokrácia?

Ossza meg, aki szerint felháborító, hogy a miniszter nagymamájának akkora vagyon pihen a bankszámláján, mint az egész ország költségvetése egy évre..”

Ügyeljünk a részletekre: az álhír lezárásakor a szerző vagy a szerkesztő, amennyiben használhatóak ezek a kifejezések az álhírlapokra, sietett, és elütött a három pontot, csak kettő maradt belőle – viszont érdekes módon ez a kis hiba is azonos az összes helyen, ahol megjelent a nagymamás szamárság. Schmittelték.

Azt mondom, szamárság, mert így is gondolom. Miért? Kérem szépen, az evidencia, hogy a NER vezetősége sikkaszt, nem is szorul bizonyításra, az sem, hogy ekkora tételekben teszik. Nem is ezt vitatom én, hanem a drága nagymami szerepét.

Ami viszont kulcsfontosságú.

Első sorban is, pénzt nem úgy mosunk, hogy betesszük egy családtag nevére a bankba. A mindenféle nemzeti és nemzetközi korrupcióellenes törvények és szervezetek különös figyelmet szentelnek a korrupcióval gyanúsított személyek családtagjainak és vagyonosodásuknak: a Romániában rendszeresen fellángoló tüntetések egyik eredeti oka pont egy olyan rendelet volt, ami többek között a politikusok családtagjainak bankszámláját vette volna ki ebből az ellenőrzött körből (meg általában, legalizálta volna a korrupciót). És ezt ott sem sikerült elfogadtatni, máshol sem: a nagymami számlája körülbelül a legelső, amit az OLAF egy vizsgálat során megnéz. Ez a számlahasználat még egy mezei adócsalást is megbuktatna, nem egy 1,975 billiós sikkasztást. Azon kívül, a bankoknak bizonyos összeghatár felett kötelességük figyelni a pénzmozgásokat és jelentést adni róluk mindenféle szerveknek – ilyen összegek meg nem magánszemélyek vagy politikusok, hanem teljes államok, nemzetgazdaságok esetében szoktak mozogni, szóval kizárt dolog, hogy ez ne kerülne nyilvánosságra percek alatt.

Ez, kérem, úgy néz ki, ahogy Móricka vagy a házmester néni a pénzmosást és a sikkasztást elképzeli. És pont úgy, ahogy nem működik. Persze vannak hatékony módszerek is, léteznek óriási vagyonok, eltűnt kincsek, amiknek bottal ütjük a nyomát – csak a hatékony módszerek egyben bonyolultak is, és a mindenegyben.com szerkesztői, valamint olvasói nehezen fognák fel őket. Azt értik, ha valaki a nagymamája nevén tartja a lovettát, azt már kevésbé, ahogy működne is.

Aztán itt van a jolly joker, vagy inkább jolly roger, a „neve elhallgatását kérő banki alkalmazott”. Értem én, hogy a valódi sajtóban még a törvény is védi az informátort, régebben jobban védte, manapság bizonyos, nagyon indokolt, a nemzetbiztonságot érintő esetekben a sajtómunkás kötelezhető bíróság által az informátor kiadására, csak éppen ilyen eset egy, ha volt, az is évekkel ezelőtt. A magyar bíróságok nagyon ritkán, szinte soha nem folyamodnak ehhez az eszközhöz. De rendben: nem árulja el a nevét a lap, mert „150 évre a börtönbe teszik”. Azt viszont csak megkérdezném már, melyik banknál van a néni számlája? Mikor, hol mondta el az Ismeretlen Alkalmazott ezt a hétpecsétes titkot, kinek, hiszen a mindenegyben.com munkatársainak személyéről sincs fogalmunk: sosem szignálnak semmit, az orgánumnak nincs impresszuma, illetve „impresszum” helyett egy jogi nyilatkozat szerepel az oldalon, melyben saját szerzői jogaikra vigyáznak, az utolsó mondata külön megmosolyogtatott: „Másodközlés írásbeli engedélyével és külön díjazás ellenében lehetséges.” Kinek az engedélyével, nem tudni, sehol egy név, egy cím, egy mailcím, egy telefonszám, egy elérhetőség – tiszta csoda, hogy a névtelen banki informátor valahogy eltalált hozzájuk.

Mármint, tiszta csoda lenne, ha a Névtelen Hős egyáltalán létezne. Mit látunk?

Látunk egy hiteles és valós állítást (Orbán Viktor és környezete illegálisan és észbontó mértékben vagyonosodik). Ez tény, tudjuk is.

Látunk egy ellenőrizhetetlen és hihetetlen, feltételezésünk szerint hamis állítást, miszerint az elsikkasztott pénzt a miniszternök a nagymamája számláján tárolná. Ez bizonyosan nem igaz, akkor sem, ha a nagymama életkorát pontosan adták meg, egy pár évvel ezelőtti Blikk-írás alapján.

Ezt volna hivatott bizonyítani egy névtelen, ismeretlen, adatokat sem említő informátor állítólagos tanúvallomása, amit ráadásul nem is mutatnak meg nekünk – csak elmondják, miről beszélt az illető. Sehol egy szám, adat, azonosító, semmi.

A maszkirovka hitelességét a valódi sajtó szakkifejezéseivel próbálják elérni, például nem informált az írásban az alkalmazott, hanem „kiszivárogtatott”- harminc év szakmai tapasztalata mondatja velem, hogy csak az szivárog ki, amit kiszivárogtatnak, a kiszivárgás sohasem véletlen, annak mindig van oka és gazdája is.

Aztán a végén kérik az átejtett olvasót, hogy ossza tovább ezt a maszlagot, a mindenegyben.com-ról már 2122 önkéntes kisbíró dobolta tovább, a fejezet.com-ról – ami külön kéri a megosztást – nem tudjuk, ott csak annyit látunk, hogy legalább ezren lájkolták. (Bár a lájkrobotok korában ez semmit sem jelent).

Akkor térjünk a lényegre: kinek jó ez? Cui prodest, kinek az érdekeit szolgálja?

Orbán Viktorét és klienseiét, akármilyen furcsán is hangzik. Ők maguk is tudják, hogy sikkasztanak – ezt a bűncselekményt igen nehéz öntudatlan vagy beszámíthatatlan állapotban elkövetni – ők is olvasták a Reuters valós vizsgálatának eredményét. A Reutersen nincs hatalmuk, nagyobb az őnáluk, betiltani, letörölni, bezúzni már nem lehet, legfeljebb a hitelességét lehet megtorpedózni. Zavarjuk körbe a hírt a neten – hamis részletekkel! Aztán, ha valaki nagyon feszegeti, indítsunk vizsgálatot az általunk elterjesztett verzió alapján.

A vizsgálat ki fogja mutatni, hogy se számla, se nagymama, se banki alkalmazott – a hír hamis. A sikkasztás innentől kezdve lehet akármennyire valós, nem azt vizsgálták, hanem a hírt. Mi ártatlanok vagyunk, Petőfi szavaival, „mint az izé”. Sőt, nekünk az aljas sorosmédia megrágalmazta a kedves, levendulaillatú nagymamánkat is! Na bumm, mondjuk ebbe belebukik pár névtelen és arctalan álhírlap, de ők sem mennek börtönbe, hiszen se nevük, se impresszumuk. Egyszerűen leveszik magukat a netről, aztán egy hónap múlva visszateszik.

De az eljárás után minden, a sikkasztásokat, pénzmosásokat, vagyonosodásokat kutató tényfeltárás hitelét veszti: hiszen lám, egyszer már bebizonyosodott, hogy „a sajtó hazudik”.

Azt meg nem kell mindenkinek tudnia, hogy a mi kedvünkért hazudott, újabb nyomozás már nem lesz, az ügy tiszta és világos, erről többet szó sem eshet és kész.

Na, tetszik látni, ez a maszkirovka.

Magukat ellenzékinek gondoló emberek osztogatják jó kedvvel, bőséggel, és miközben azt hiszik, ezzel is ütöttek egyet a rezsimen, pont a kormánynak tesznek szívességet.

Csókolom, hazugsággal nem lehet a hazugság ellen harcolni.

Használjuk már a fejünket, ne indulatból adjunk hitelt a híreszteléseknek.

Nem elég, ha valami „jól hangzik” és illik a homályos elképzeléseinkbe.

Igaz is kell legyen.

Sárból nem fonsz ostort, és ha mégis, nem pattogtatsz vele, tartja az orosz közmondás.

Hát ilyen a kis magyar maszkirovka-világ.

Szele Tamás

Mesélik – csakhogy Alláh jobban tudja! - hogy elmúlt esztendőkben, réges-régi korban, messzetűnt időkben élt egy kegyes bektási dervis Buda városában, Madzsarisztán földjén, Gül Babának hívták. Ha ugyan úgy hívták, és nem Kel Babának: törökül a „gül” rózsát, a „kel” kopaszt jelent, márpedig tar volt a feje a mi Gül Babánknak, mint minden bektásinak.

Mármost akár kopasz volt, akár rózsabolond, ugyan lehetett egyszerre mindkettő is, nagy becsben állhatott a szentéletű férfiú, mert nem csak hosszúra növesztette Alláh a szakállát – azt mással is megcselekszi végtelen kegyelmében – hanem halála után Jahjapasazáde Mehmed budai pasa csinos türbét, sírkápolnát emelt néki, melyet rövidesen benőttek a baba kedvenc rózsabokrai. Mármost, miheztartás végett, a „baba” sem kisdedet vagy bábut jelent törökül, hanem atyát, ebből is látszik, hogy türk nyelv a miénk.

Aztán ez a türbe az iszlám legészakibb zarándokhelyévé vált, sok baj sosem volt vele, ha jött zarándok Mekkából, megkávézott nálunk, imádkozott, amennyit akart, tette a dolgát, mi is a magunkét. Egyszer volt tán csak érdekes a helyzet ott, 1931–ben, mikor majdnem lerogyott a türbe, mert Durics Hilmi Huszein, budai főmufti – ugyan maga nevezte ki magát annak, de muftiból nálunk sosem volt hiány – olyan beszédet mondott, hogy azt maga az Örökkévaló (magasztaltassék az Ő neve!) is csodálkozva hallgathatta, mert nagyon összekeveredett benne a muzulmán és a katolikus hit. Mutatok is belőle részletet, mert nem hétköznapi szónoklat volt. (http://magyariszlam.hu/mikmagyar/news.php?readmore=3739

„Muszlimok! Díszes ünneplő közönség! Egy évezred előtt, Allahnak, a Hatalmasnak és Könyörületesnek akarata egy nagyszerű fejedelmet ajándékozott a magyar fajnak. A bölcs Szent Istvánt, aki megalkotta a magyar államot, mely egy évezred viharait állotta, mert a nagy király államát az egy Istenre alapította... Ezt az országot, amelynek mi, magyar muszlimok is tagjai vagyunk, nem kell félteni, amíg nem tér el az első bölcs királya hagyományaitól. (…) A Korán parancsolja az Isten és a Haza szeretetét, s mi követjük Allah parancsait. Az élő, hatalmas, könyörületes egy igaz Isten hitét a Sátán hordái fenyegetik, vallástalanná, Isten nélkülivé, erkölcstelenné, hazátlanná akarják tenni a népet, Isten helyett gépeket állítanak, az erkölcs helyett becstelenséget, felebaráti szeretet s különös megbecsülés helyett egyenetlenséget, becsület helyett sivár anyagi érdekeket hirdetnek, megbontják a családi élet hagyományait, gyermeket a szülő ellen lázítanak, megbontják a tekintély tiszteletét, s fel akarják állítani a Dedzsel [Sátán] országát. Lerombolnak mecseteket, templomokat, imaházakat, iskolákat, s az erkölcstelenségnek és istentagadásnak építenek oltárokat. (…) Magyarország létérdeke, hogy a készülő nagy harcban magához ölelje az iszlámot, mert ha mindazok, akik hisznek az Istenben, összefognak, akkor Szent István birodalma nem múló jelenség lesz a történelemben, hanem újra ki fog terjedni a Kárpátok és az Adria között. Mi, magyar muzulmánok tisztelettel hajlunk meg Szent István, a magyar nemzet pejgambere [prófétája] előtt, s magyar keresztény testvéreinkkel együtt énekeljük: »Hol vagy, István király / Téged magyar kíván / Gyászos öltözetben / Teelőtted sírván!« Ámen.”

Hát nem mondom, kitett magáért a főmufti (különben másodállásban világjáró szélhámos is volt), összehordott hetet is, havat is, ami éppen hasznosnak tűnt az akkori kurzus idején. Mikor is mondta, 1931-ben? Mondhatná akár most, hétfőn is.

Azért hétfőn, mert akkor jön a fényesorcájú Erdogan padisah Budapestre, felavatni a türbét, amit ugyan felavatott a maga idejében a vitéz Jahjapasazade Mehmed pasa is (jó vagy áldott emlékűnek mégsem nevezhetem, csak vitéznek), ámde az idő megtette a magáét: fel kellett újítani. És ez az Erdogan padisah igen ájtatos természetű, ahol sírkápolnát újítanak fel, neki ott kell lenni, fel kell avatni. Értem én, hogy ez egy zarándokhely, de abból is akad épp elég Kisázsiában, mégsem ment el mindegyikhez. Például azokhoz, amik Kurdisztánban fekszenek, egyáltalán nem látogatott el, a szíriaiakhoz viszont fegyveres erőket is küldött.

De hát külön srófra jár a szultánok esze, nehéz őket megérteni.

Egyszóval, jön Erdogan szultán hétfőn, Kelet összes csodáival, Orbán pasával édes kettesben türbékölni, hozza tán még a janicsárzenekart is, ami pedig igen szép és főleg hangos látványosság.

Kelet első csodája az lesz, hogy míg a hét végén futóversenyek miatt nem lehet közlekedni Budapesten, hétfőn-kedden a padisah miatt zárják le a várost, hegesztik le a csatornafedeleket, nehogy kiugorjék a kanálisból egy gülenista mameluk a kezében egy skodalámpával és megijessze a Fényesorcájút. Aztán – remélem - hogy teljes legyen a történelmi tabló, az avatás után kiviszik a szultánt Törökbálintra is, egy kis merengésre, és ha a mi pasánk látogat Sztambulba, ő is megnézheti majd a Héttornyot.

Persze, Erdogannak szerencséje vagyon, ha megússza egy türbe felavatásával, mert akad azóta másik is. De ugyan még harmadik is.

Valóságos európai középhatalom vagyunk türbéből.

Szóval, van nekünk egy igen okos, de még annál is ügyesebb seikhünk, a dr. Pap Norbert, az szükség és igény, valamint bőkezű támogatás esetén bévágja az ásót a földbe és szinte bárhol képes türbét találni: azt állítja, megtalálta Szigetváron Szulejmán türbéjét, amit én biza nem hiszek, mert a bizonyítékai részben hiányosak, részben más korokból származnak, állította már, hogy talált Szigetvár közelében, Turbékon „szent várost”, cashbah-t (kasbát), de most, hogy jön a padisah, megtalálta a mohácsi csatamező türbéjének a nyomait is! (http://www.origo.hu/tudomany/20180825-uj-kutatasi-projekt-indult-a-mohacsi-csata-tisztazatlan-kerdeseinek-feltarasara.html).

Alig egy hónapja, nem előbb, nem később, mintha csak Gül Baba vezetné az ásóját a hetedik mennyországból, tubafa árnyékából, a legjobbkor lelte meg a türbét, épp remek ajándék a szultánnak. És még örüljünk, hogy nem Abdel Fattah el-Sisi elnök látogat ide Egyiptomból, neki találna ő piramist és szfinxet is az Alföldön, ha kell. Mert ilyen nagy tudományú seikh ez a dr. Pap Norbert.

Hanem hát pogány egy gyanú él bennem, igazhitűek. Valahogy nem hiszem én azt el, hogy Törökország könyékig véres kezű ura csak pár ima kedvéért látogat el mihozzánk. Akar az mást is, ami szerintem pénzzel kapcsolatos lészen. Mert bizony a gazdasága rogyadozik, s már nem csak a Porta kincstára kong, de még a polgárok zsebe is üres. Hanem tart ő minálunk valakit, aki az Adnan Polat efendi névre hallgat. Ő színleg üzletember, de én mégis azt mondanám, inkább dzsinn lehet ő vagy ifrít, mert egyszerre mindenhol ott van. Vezető tagja a Gül Baba Türbéje Örökségvédő Alapítványnak, hatalmas ingatlanberuházást indított a Soroksári úton, részt vett – Tiborcz István és Zaid Naffa mellett ülvén – Orbán Viktor parlamenti eskütételén, sőt: a minap a Videoton repülőútról elhíresült londoni mérkőzése alatt egyenesen a magyar miniszterelnök mellett ült.

Ilyen a jó barát, sosem hagyja el cimboráját, ott van vele a nehéz és könnyű pillanatokban egyaránt, fogja a kezét és vigyáz rá.

Ja, különben arról is híres, hogy Erdogan nagy támogatója.

Erdogannak is barátja, nem csak Orbán Viktornak.

No, igazhitűek, az a helyzet, hogy ha azt kérdeznénk, miért is jön igazából a török szultán Budapestre, ez a titokzatos kalmár, ez az ezeregyéjszakai dzsinn volna annak csak megmondhatója – de meg nem mondaná, Ali Baba barlangjáért cserébe sem.

Hát, édes néném, így élünk mi itten, Budapesten, padisah-váróban, türbék árnyékában.

Akinek esze van, még ma bevásárol, és szerdáig otthon marad.

És nagyon remélem, akad majd olyan zseni, aki kitalálja, hogy Erdogant, teljes kíséretével együtt a budai Várban fogadják.

Rögtön utána feketeleves.

Szele Tamás

Nagy felfedezések korát éljük, nagy meghatározások születnek, korszakosak: tegnap Orbán Viktor két olyant is mondott, ami legalábbis meghatározza majd a közeljövőnket, és nem csak a politikára gondolok, hanem a hétköznapi életre is. Mondjuk, ha más mondott volna ilyeneket, ő lenne a legjobban felháborodva, de így minden rendben van, mármint szerinte.

Mindkét kijelentés a felújított Budai Vigadó átadásán hangzott el (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/kulturharc-nem-magyarorszagon-hanem-europaban-van). Nem volt ideje a miniszternöknek két beszédet mondani, két helyen, ugyanis sietett Londonba, hogy élőben láthassa, amint a Chelsea megveri a Videotont, lássuk be, nekünk, sajtómunkásoknak is könnyebb egy főméltóságú zengzetet olvasni, elemezni, mint kettőt – még a végén ki fog derülni, hogy pont a mi kedvünkért spórolt. Pedig lett volna ebben a szózatban két beszédre való matéria is, most megúsztuk eggyel.

De lássuk a magvas, vezéri eszméket. Az első rejtelmes, ha kissé eltöprengünk rajta.

„Sokat vitatkoztak Magyarhonban arról, hogy ki a magyar. Van, aki szerint az, akinek a nagyszülője magyar volt. Tetszetős válasz, de a korszellem, amelyet kialakítottunk, a fejlődés, amit megindítottunk, az országépítés és nemzetegyesítés, amelybe belevágtunk, a lelkület, amely magával ragadott bennünket, egy új választ is ad arra a régi kérdésre: ki a magyar? Barátaim, az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.”

Hát, a beszéd íróját ki nem kéne rúgni, ugyanis ha mást vesznek fel a helyére, fenyeget az a veszély (bár nem túlzottan), hogy az új beszédíró épeszű lesz, mi meg itt maradunk poénok nélkül. Érteni vélem, mire és hogyan utal a költő: ez a nürnbergi törvények kifordítása, mintegy ellenpontozása akarna lenni, csak hát kimaradt belőle egy apróság, amit elemi logikának hívunk.

Egyfelől, ezek szerint ugyanis mindenki csak utólag lehet magyar, lévén, hogy azt majd csak az unokák tüzetes és beható vizsgálata döntheti el, ám mivel az unokák magyarsága is a saját unokáikétól függ, az egzakt döntés a végtelenbe húzódik, illetve, Madách Imrével szólva, „négy ezredév után a nap kihűl”, szóval a Tragédia szerint ennyi időnk van emészteni magunkat e szalmaszálnyi kérdésen.

Más a helyzet azzal, akinek nincsenek unokái, illetve nem magyarok. Azok, meghatározás szerint maguk sem voltak magyarok, így utólag megfosztandók nemzeti hovatartozásuktól, ide tartozik például Ady Endre ennek a logikának az alapján. Ady ugyanis lehetett Dózsa György unokája, népért síró, bús, bocskoros nemes, tehát felmenőit illetően magyar, sőt, lehetett a Halál rokona is, azonban saját jogon nem magyar, mert nem volt sem gyermeke, sem unokája.

Ilyen alapon Rejtő Jenő sem magyar, ellenben Karinthy és Móra az, jóllehet mindketten szabadkőművesek voltak, ami a mostani kurzusban mindezidáig kizáró körülménynek számított. Zágoni Mikes Kelemen, és Karácsony Benő semmiképpen sem magyar, amint az említett Madách Imre sem, a legfájóbb azonban, hogy a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc sem magyar az unoka-törvény alapján. Erkel Ferenc az, de mégis szomorú egy állapot, hogy a Himnusz - legalább szövegi szempontból - idegen terméknek minősül.

Liszt Ferencet ne is említsük, az ő unokái – Cosima Wagner révén – egyenesen németek lettek.

József Attiláról szó se essék, neki még a felmenői sem, a lemenői meg nem is léteztek. De ilyenformán Második Rákóczi Ferenccel is bajok vannak. Meg a Zrínyiekkel is.

Viszont ez az irányelv nagyon hasznos lesz majd a Petőfi Irodalmi Múzeum jövendő programjának kialakításában, ugyanis szintén tegnap hírnök jött, pihegve szólt, miszerint most már bizonyos, hogy elbocsátották az intézmény éléről Prőhle Gergelyt, és a csillagok mostani állása szerint Takaró Mihály irodalomtörténész lesz az utódja. Az illetőről nem sok mindent érdemes tudni, annyit azonban bizonyosan, hogy sajátos az irodalomfelfogása. Szakmai szempontból Wass Albert, Tormay Cécile és Nyirő József nagy rajongója, ám ez az ízlésficam eltörpül amellett, hogy a Nyugatot „kis, zsidó lapocskának” nevezte, Kertész Imre magyarságában kételkedik, Spiró Györgyöt pedig csak alkalmilag és feltételesen volt hajlandó embernek tekinteni. Nem tisztem következtetéseket levonni, de tisztem kételkedni abban, hogy ez az ember - „nevezzük embernek most” (őt magát idézem, Spiróról) - valóban a megfelelő, őt megillető helyre kerül.

Akkor nézzük a másik fennkölt miniszternöki bölcselmet, ugyanabból az orációból.

„Kultúrharc nem Magyarországon, hanem Európában van, és ez az európai kultúrharc valójában a saját kultúránkért folytatott harc.”

Hm. Hogy is van ez?

Vegyük az alapvető logikát.

Tézis: Magyarországon nincs kultúrharc.

Antitézis: De ezzel szemben Európában bezzeg vagyon kultúrharc!

Szintézis: Ha Magyarországon nincs kultúrharc, ellenben Európában van, akkor Magyarország nem tartozik Európához, mely állapotot a kultúrharc hiánya bizonyítja.

Hát ez kétségbevonhatatlan tény, magam is így látom. Ritka eset, hogy én Orbán Viktorral bármiben is egyetértsek, a pörkölt és a kisüsti kedvelését kivéve, de ha ezzel azt akarta mondani, hogy Magyarország a kultúrharc szempontjai miatt kikerült Európából, azt aláírom.

Nálunk nincs kultúrharc: irodalmi múzeumok igazgatóit cserélik le cégéres nacionalistákra, a Magyar Tudományos Akadémia nem fogad be két előadást a Magyar Tudomány Ünnepére, mivel címük alapján „politikailag kényesek lehetnek”, és a köztelevízió kitiltotta Hernádi Juditot a szilveszteri műsorából, amely – jellegénél fogva – nehezen volna politikainak mondható.

A Magyar Idők kifulladni látszó cikksorozata újjáéledt és a benne foglaltatott feljelentéseknek most már következményei is vannak. Az ötvenes évek szellemében – a Magyar Idők az új Szabad Nép. Felélednek a munkáslevelezők is, következik a téeszesítés, bár csak azután, hogy arccal a vasút felé megnyertük a széncsatát. Éljen Gerő, a hídverő! (Most egy másik, másért, másképp).

Hát, emberek, itt vagy kultúrharc nincs, vagy Európa.

Viszont, mint a fenti példák igazolják, kultúrharc van.

Akkor pedig Európa nincs.

Kár.

Szép volt ez a pár év együtt, Európában.

Én legalábbis szerettem.

Szele Tamás

Hát igen, tizenötödikétől érvénybe lép a törvény, betiltják a hajléktalanságot, hogy ilyen egyszerűen fogalmazzak: a valós helyzet sokkal bonyolultabb, elvégre mégiscsak jogról van szó, az alapvetően nem is szabad, hogy egyszerű legyen. Szóval, szabálysértés lesz a hajléktalanság. Mivel nyakunkon a törvény, nézzük már meg alaposabban, mert több, mint különös.

Röviden, pontosan a 178/2018 (X.2.) kormányrendeletről beszélünk (http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK18150.pdf), „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértéssel kapcsolatban közreműködő egyes szervek kijelöléséről és feladatairól”. Ez alapvetően a szabálysértésnek minősített otthontalanság elleni intézkedéseket részletezi, nem kevés tanulsággal: akik írták, valószínűleg életükben nem találkoztak még hajléktalannal, és azt hiszik, az választott életforma, amit kalandos lelkületű, bohém egyének űznek, játszi hangulatukban.

Igazán rájuk férne, mármint a szerzőkre egy, csak egy novemberi éjszaka a nyóckerben akárhol.

Márpedig senki sem jókedvében fekszik ki a jégbe, hóba, a kormányrendelet alapvetően aljas, szemforgató és álnok, ugyanis két dolog felől rendelkezik: első sorban is magának a szabálysértőnek a sorsáról (rövidebben, sommásabban), másodsorban viszont az ingóságai és vagyontárgyai sorsáról – hosszan és kimerítően. Nyilván, az sokkal fontosabb, mi lesz a kis batyuval, mint az, hogy az emberrel mi lesz: no, de hát ilyen a jogi környezet. Szabál, szabál, embert zabál.

Illetve, büntet. Az alaphelyzet az, hogy valamely kedves, öntudatos, házmesterlelkületű polgártársunk értesíti a rendőrséget, miszerint hajléktalant látott az alvégen. Erre fel elvileg kimegy intézkedni egy járőr, akiknek az kell legyen az első dolguk, hogy értesítik a területileg illetékes, az Szt. 65/E. § (2) bekezdése szerinti diszpécserközpontot, miszerint hajléktalanság van folyamatban. Mintegy zajlik.

Van az, már elég hosszú ideje, harminc éve biztosan, mert akkoriban tüntetett először Nagy Bandó a Déliben a hajléktalanokért – igaz, akkor még meg lehetett volna oldani az akkori helyzetet, bár azóta elképzelhetetlen mértékben sikerült rontani az állapotokon, különböző zseniális intézkedések révén. Ez a mostani szadista elmebaj már csak a hab a tortán. De az intézkedésnél tartottunk.

Szóval, a rendőr értesíti a diszpécserközpontot, mely azonnal cselekszik, és tájékoztatást nyújt az  elkövetés helye szerinti ellátási területen szabad férőhellyel rendelkező hajléktalanellátó intézményekről. Majd munkatársa segítséget nyújt az elkövető hajléktalanellátó intézménybe való eljutásának megszervezése érdekében, ha az elkövető az  őt fogadni képes, szabad férőhellyel rendelkező hajléktalanellátó intézménybe állapotánál fogva önállóan nem képes eljutni. Mármost azonban, ha az elkövető – borzalmas ez a kifejezés, bár jogilag nem lehet ellene kifogást emelni – ellenszegül, nem hajlandó bevonulni az intézménybe, akkor megindul ellene a szabálysértési eljárás, és irány a fogda.

Azzal senki sem foglalkozott a nagy, löttyös indulatban, törvényalkotás közben, hogy mi a helyzet az esetben, amennyiben közel s távolban nincs olyan elérhető intézmény, amely képes volna fogadni az elkövetőt? Nyilván, jogi szempontból akkor is szabálysértési eljárás következik, hiszen a szabálysértés cselekménye egyébként folytatódna. Eltekintve attól a lehetőségtől, melyre kevés esélyt adok, vagyis ha a rendőr felszólítására a hajléktalan abbahagyja szabálysértő tevékenységét és menten lakhellyel bíró személlyé változik. Ez a verzió nem túl valószínű, mivel ha módjában állna megtenni, semmi szükség nem volna ehhez rendőri felszólításra.

No, de – mint tegnap alaposan elemezte a napi sajtó – mi lesz az ingóságaival?

Hát igen, a magyar jog szépsége. Az ingóságokról legalább kétszer annyit beszél a rendelet, mint magáról az emberről, az olyan alaposan szabályozva van, hogy ahhoz képest a japán vasúti menetrend egy kaotikus anarchista piknik Dél-Olaszországban. Summa summarum: az ingóságokat márpedig az eljárás és a büntetés végéig lajstromba kell venni és el kell tárolni, vagy – most figyeljünk! - amennyiben „az  ideiglenes tárolásba vett ingóságok gyorsan romló, bomló, tárolhatatlan dolgok”, úgy meg kell őket semmisíteni, ám az eljárás végén a jogalanyt kártérítés illeti meg.

Akkor itt álljunk meg egy szóra. A romlandó, elbomló élelmiszerek joghelyzete világos, azt nem is lehet tárolni, ki kell dobni. De mit jelent jogi értelemben a „tárolhatatlan”? Ki határozza meg a tárolhatóság mértékét? Lévén, hogy az ideiglenes tárolás a helyi önkormányzat kötelessége, illetve megfelelő tárolókapacitás híján igénybe veheti más önkormányzatok segítségét, csakis az önkormányzat hozhat döntést ez ügyben. Különben az se csúnya, hogy a rendelet alapján „Az  ideiglenes tárolásba vett ingóságok helyszíni őrzésében szükség szerint azok elszállításáig a  polgárőrség is közreműködhet.”

Tehát, adott egy batyu, amiben mondjuk van három pulóver, egy dzseki és hasonló ruhaneműk. Esetleg kisrádió, ócska mobiltelefon, miegyéb. Vak koldus esetén a botja. Nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy belássuk: ezeket senki sem fogja eltárolni. Sem hely, sem szándék nincs erre, azok a ruhák koszosak, büdösek, mert kevés az ingyenes közmosoda és az utca nem patika, a holmik is foglalják a helyet. Ezeket bizony meg fogják semmisíteni, mert így egyszerű, így praktikus és így olcsó: ehhez elég egy kazán és egy aláírás. Hogy a szabaduló hajléktalannak semmije sem lesz, az valószínűleg egyedül őt érdekli, a jogalkotókat kicsit sem.

Illetve: pár dolgot szigorúan tilos megsemmisíteni!

„Nem hajtható végre az  ideiglenes tárolásba vett ingóságok megsemmisítése az  elkövető személyes tárgyai, így személyes iratok, fényképek, gyógyászati segédeszközök, az  elkövetőhöz köthető hatósági iratok kiadmányai, közokiratok, az  elkövetőre vonatkozó jogot, kötelezettséget megállapító okiratok esetében. Az  ideiglenes tárolást végző szerv a megőrzési idő lejártakor a közokiratokat az azokat kiállító hatóságnak megküldi.”

Hatósági iratot soha! Az a bálvány, az a szentség, arra az egyre vigyázni kell, mint a szemünk fényére. Így mondjuk megmaradhat a vak koldus botja is, hiszen gyógyászati segédeszköz. De minden másnak pusztulnia kell.

A rendelet indokolatlanul, értelmetlenül gonosz, kegyetlen és - tegyük hozzá – a valóság ismeretének teljes hiányáról tanúskodik. De mert így kívánta a felsőbb akarat, meghozták. Pedig igazán tudhatnák, hogy embercsoportokat nem lehet eltüntetni a föld színéről. A hajléktalanság nem divat és nem szórakozás, hanem a magyar társadalom súlyos válságának a jele. Hát hiszen azért is nem akarják látni.

No, tehát hatályba lépett ez a rendelet, megjelent a Magyar Közlönyben, sőt, ez alkalomból interjút közölt a Magyar Idők is, „Egyre kevesebb hajléktalannak kell majd a közterületeken élnie” címmel. (https://magyaridok.hu/belfold/egyre-kevesebb-hajlektalannak-kell-majd-a-kozteruleteken-elnie-3538313/) Ebben elhangzik, miszerint:

„Magyarországon 9800 éjjeli menedékhely és átmeneti szállás áll a hajléktalanok rendelkezésére, a nappali melegedők száma pedig eléri a 7600-at – közölte a beszélgetésen Fülöp Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára.”

Nocsak. És mit mond a számokról a Város Mindenkié 2017-ben? (https://avarosmindenkie.blog.hu/2017/08/08/tobb_mint_100_ezer_ember_van_bizonytalan_lakcim_helyzetben)

Tavaly Magyarországon 70 808 embernek nem volt érvényes lakcíme. 23 865 embernek volt csak település szintű lakcíme, ebből 6728 fő Budapest valamelyik kerületébe volt bejelentve. 5818 főnek volt csak tartózkodási címe.

Hát ennyi hajléktalanról lehet szó valójában, nem 9 800-ról.

Márpedig azt kimondhatjuk: szegénységet, elesettséget büntetni embertelenség.

Ennek okából nagyon remélem, hogy kellő számú koldusbot fog felhalmozódni a megfelelő raktárakban.

És azt is remélem, hogy a törvény alkotói minél előbb hasznukat is látják ezeknek a koldusbotoknak.

Megsemmisítés helyett nekik kell kiutalni, munkaeszközként.

De csak hivatalos igénylés ellenében.

Szele Tamás

A hír voltaképpen ártatlan, sőt, ártalmatlannak is tűnik. Csak egy hír, semmi több. Még csak nem is veszélyes. Azt mondja, hogy idén szeptember 14. és 16. között Kisinyovban tartották a Családok Világkongresszusát. Váljék a családok egészségére, tavaly nálunk, Budapesten tartották, biztos okos, szelíd, értelmes rendezvény.

(Fotók: casajurnalistului.ro)

Amekkorát tévedni tetszik.

De ne szaladjunk előre. Előbb lássuk, idén miféle levelet küldött ez a nemes és fennkölt kongresszus Orbán Viktornak, igaz, április 18-án, tehát a tulajdon megrendezése előtt, de ezt tudjuk be annak, hogy a szervezetet is Családok Világkongresszusának hívják, meg az eseményt is. (http://mandiner.hu/cikk/20180418_world_congress_of_families_gratulalunk_orban_urnak)

„Kedves Orbán miniszterelnök úr!

A Családok Világkongresszusa és anyaszervezete, a Nemzetközi Szervezet a Családért nevében szívből gratulálunk ahhoz a figyelemre méltó politikai győzelemhez, amit a Fidesz elért a múlt vasárnap. 

Az ön és kollégái diadala nem pusztán a demokrácia és a valódi szabadság gőzelme hazája tiszteletre méltó és fontos földjén. Hanem ez fontos győzelem a természetes család barátainak is szerte a világon. Pártja elköteleződése példaértékű a demográfiai megújulás, a természetes házasság támogatása és a gyermekek szexuális radikálisoktól való megvédése irányába. A Fidesz átgondolt és egységes családpolitikája nem csak céljaiban, hanem részleteiben is versenyképes modellt jelent a világ számára. 

Győzelme azonban más szempontból is fontos a nyugati keresztény civilizáció számára. Számos európai nemzet mutatja a kifáradás jeleit, s nincs sokkal több előttük, mint gyermektelen hanyatlás és a végső eltűnés. Ezzel szemben ön egy családközpontú, vallásilag megalapozott nemzet újjáépítése irányába mozgósította a magyarokat, amivel Európa és a hiteles kereszténység újjáépítéséhez is hozzájárul. Mint megjegyezte, »célunk, hogy annyi gyermek szülessen Magyarországon, amennyi csak lehetséges; mivel ha vannak gyermekek, van jövő.« Ez roppant fontosságú, jövőbe tekintő terv.

Büszkék vagyunk rá, hogy együtt dolgozhattunk kormányával és önnel tavaly májusban, a Családok 11. Világkongresszusa alkalmából, Budapesten. És szívesen emlékezünk megnyitó beszédére, amelyben leszögezte, hogy a család »a magyar kormány jövőről alkotott elképzelésének központjában marad«. Szeretnénk biztosítani jókívánságaink felől, hogy meg tudja valósítani elképzelését, és továbbra is nyitottak vagyunk a szoros együttmunkálkodásra.

Tisztelettel:
Brian S. Brown, elnök
Dr. Allan Carlson, főmunkatárs”

Rendben, ez izgalmas, mint egy teadélután a nyugalmazott könyvelők horgolóklubjában, megkockáztatom, csupa kaland ilyen közhelyparádét leírni, de miért érdekes ez?

Azért, mert egy kiváló román tényfeltáró újságíró, Vlad Ursulean és kolléganője, Ștefania Matache bejutottak az idei, kisinyovi kongresszusra, és letaglózó tudósítást hoztak róla nyilvánosságra (https://casajurnalistului.ro/intelegeti-neamuri/). Igaz, román nyelven, én azért készítem ezt a kivonatot – mely semmiképp sem fordítás! - hogy a mi közönségünk is ismerhesse meg. Hihetetlen ereje van az eredeti szövegnek, főként, mivel rövid, pontos mondatokat olvashatunk, mintha csak jegyzetek volnának – de ezek a kongresszuson elhangzott fő irányelvek. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy olyan szervezet kongresszusáról van szó, mely a lehető legjobb viszonyban van a magyar kormánnyal, annyira, hogy ugyanezt a rendezvényt tavaly nálunk tartották, csak nálunk senki sem tudósított róla.

Hát akkor lássuk az elhangzottakat – csak röviden, majdhogynem tőmondatokban.

Azokat a bizonyos vezérelveket.

A kivonatot a továbbiakban kurzívval szedem.

A nyitóbeszédben Dodon moldáviai elnök hangsúlyozta: hazája ki fog szállni az erkölcstelenség ellen, főként, mivel a lakosság egyharmada kivándorolt, és az otthon maradt gyermekek a homoszexuálisok áldozataivá válhatnak.

A résztvevők tételei következnek.

Az Apokalipszisről

A Halál kultúrája támadt ránk. A társadalom és a kereszténység elkorcsosul. A fehér embereknek már nem születnek gyermekeik, ha mégis, azokat elragadja a gender-ideológia. A szexuális felvilágosítás és nevelés megrontja és nemiség-függővé teszi gyermekeinket. Épp ezért még nyári táborba sem szabad őket elengedni. Egyesek így próbálnak Új Emberi Fajt létrehozni, mely könnyebben utazik, bárkivel könnyen veszi fel a kapcsolatot, és ezért bármit megtehetnek vele (?). Ezek az egyesek forradalmat akarnak, az LMBTQ, a válás és a gender-elmélet pusztán az eszközük az Új Világrend megvalósításához. Soros visszahozza a kommunizmust.

Soros hálózatáról

Kik a család ellenségei? Nem a hétköznapi emberek, nem az önszerveződő kezdeményezések. Nem. A valódi ellenség: Soros György.

Ő olyan szervezetek képviselője, melyekhez a Rotschild-család is tartozik. Ideológiája a nyitott társadalom harca a szerves társadalom ellen. Kötelezővé kívánja tenni a védőoltásokat, engedélyezni a szervátültetést és az eutanáziát. Legnagyobb terve, hogy egymillió iszlamista menekültet hozzon. Hova? Mindenhova! Ki finanszírozza ezeket? Ha követjük Soros pénzének útját, Soroshoz jutunk, amennyiben elfogadjuk, hogy a pénz az övé.

A családok hálózata

Világos, hogy a dekadens Nyugat jogokat követel a homoszexuálisoknak Keleten a nyitott határokért cserébe. Ezzel csak a világ konzervatív szervezeteinek hálózata szállhat szembe, mintegy „népszavazás-készleteket” alkalmazva eszközként. A konzervatív szervezetek direkt finanszírozása politikusok által nem szükséges, de az, hogy a világ „legerősebb vezetői” közös célt adjanak nekik, világideológiát, az mindenképpen. Az eszmeiség stílusa amerikai kisegyházakra vall, ám voltaképpen orosz szervezetektől, ukrán szeparatistáktól, euroszkeptikusoktól, a Brexit híveitől, oltásellenes szervetektől és európai szélsőjobboldali pártoktól származik. Mint a Családok XII. Világkongresszusán elhangzott:

„Hadsereget állítunk minden nagyvárosban.”

A kongresszus egyes résztvevői különben az Egyesült Államokból, más résztvevői az Európai Unióból voltak kitiltva, így elmondható, hogy egyensúly alakult ki. Közéjük tartozik Jelena Mizulina orosz szenátornő, aki be sem léphet az Európai Unió területére. Ő törvényjavaslatot terjesztett volt be a családon belüli erőszak engedélyezése céljából (https://444.hu/2017/01/27/380-3-aranyban-fogadta-el-az-orosz-parlament-a-csaladon-beluli-eroszak-dekriminalizalasat) – bár nem ezért áll tilalom alatt. Hanem bizonyos korrupciós ügyek okából.

Mint a kongresszus amerikai szervezője elmondta: „A hagyományos értékekért vívott harcot könnyebb Keleten vívni ez idő szerint, mint Nyugaton. A peremvidékeken kell kezdenünk, és után a törünk a központok felé. Eddig nehéz volt nyíltan beszélni erről, de most végre támogat minket az Egyesült Államok elnöke.”

A győzelem után

Mi történik majd, ha győznek a hagyományos, családi értékek és leráztuk Brüsszel igáját? Visszatérünk falvainkba. A városok megölik a normalitást, az emberek betonketrecekben élnek, ahol nem tudni, ki a férfi és ki a nő, falun minden egyszerűbb. Egy gyermek egy munkás kézzel többet jelent.

Az államot – orosz elvek alapján – egyfajta teokrácia vezeti majd, erős vezetővel az élén, akit körülvesznek az Egyház emberei. Ez alól csak az Egyesült Államok képez majd kivételt, ahol a Soros-ellenes hálózat veszi át a hatalmat, és Franciaország, ahol restaurálják a Bourbon-dinasztiát.

És helyreáll a „természet rendje”.

Idáig a tudósítás. Rövid, éles, pontos.

Ha az eszmék ismerősek a magyar politikából, vagy a Szent Inkvizíció korából, arról én nem tehetek. Híven kivonatoltam Vlad Ursulean és Ștefania Matache tudósítását.

Hölgyeim, uraim: ez vár ránk.

Ennek a rendezvénynek adott otthont tavaly Budapest, idén Kisinyov.

Ezt a sorsot szánják nekünk a populista, illiberális elveket hangoztató politikusok. Lehetünk majd jobbágyok egy teokráciában. Amit majd ők irányítanak, a bölcs papok tanácsai alapján.

Előttünk a középkor.

Előre a múltba.

De önként.

Majdnem elfelejtettem: idén Magyarországon a „Családok Éve” van.

Még jó, hogy nem a világtalálkozójuk.

A tűz égesse meg, aki a „család” szót így teszi csúffá.

Menjetek békével, feleim: és használjátok a fejeteket.

Mert ha nem használjátok: jobbágyok lesztek, hetedíziglen.

Én szóltam.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, sűrű napunk volt tegnap sajtóügyi szempontból, reggel az Index hozta rá a frászt mindenkire, boncolandó okokból (és erre a boncolásra sort is kerítünk), ezzel egy időben a villámeszű Kovács Zoltánnak is voltak meglátásai az online sajtóval kapcsolatban, majd a Parlamentből megtudhattuk, hogy a Századvéget a sajtószabadság okából szüntették meg.

Tehát akkor vegyük először is az Indexet. Az ő helyzetük különösen áldatlan, nem tudom, van-e eleven olvasó, aki nem ismeri (olyan viszont sok akad, aki nem érti, hiába magyaráztam már el), írtam is róluk, mikor bajba kerültek (http://huppa.hu/szele-tamas-az-index-csataja/). Nos, tegnap a délelőtti órákban egyszer csak eltűnt a lap főoldala, helyette egy rejtelmes üzenet jelent meg, miszerint „Sajnos az oldal jelenleg nem érhető el. Igyekszünk minél előbb, változatlan formában újra elérhetővé tenni az Indexet, és továbbra is függetlenül tájékoztatni minden olvasónkat. Szíves türelmüket és megértésüket kérjük, jelenleg nincs másik_”

Volt, aki a szívéhez kapott, volt, aki felhorgadt, én magam annyit mondtam, hogy ha ez az, aminek nézem – tehát a lap leállítása – akkor ki-ki kezdheti keresgélni a bicskát illetve a barna nadrágot, vérmérséklet szerint, de mire bármi is előkerült volna (na jó, az én bicskám mindig kéznél van), az Index visszaállt eredeti formájában. A szerkesztőség magyarázattal is szolgált: új útra lépnek, közösségi adományok formájában gyűjtenek pénzt a függetlenségük érdekében, és ez alkalommal csak bemutatták, milyen lenne a lap leállítása. Demonstrálták, mi az, amitől csak egy paraszthajszál választ el minket.

Anélkül, hogy részletekbe mennék, első gondolatom – a szolidáris öröm után – az volt, hogy én ezt azért másképp csináltam volna, de ők tudják. Sőt, most is így gondolom. Volt részem elégszer abban, hogy lapot szüntetnek meg alólam menet közben, tapasztalt hadastyán vagyok én, dolgoztam én már épp elég helyen, alólam lőtték már ki a Kurírt is. Nem vagyok képes megmondani, hogy ha akkor tudtuk volna, mi vár ránk, mi nem tettünk volna valami hasonlót: bár nyomtatott lap esetében ez nem látszott volna annyira, de megjelenhettünk volna blank, üres oldalakkal, az már nagyobbat üt. No, de az szinte napra pontosan húsz éve volt, és mi szebbek, jobbak, fiatalabbak és ártatlanabbak voltunk. Az Index gyűjtése ebben a pillanatban 29 067 000 forinton áll, szóval sikeresnek mondható, csak drukkolni tudok nekik, hajrá, hölgyek-urak – csak vigyázzatok rá, nehogy lenyúlják ezt is.

És ne egy helyen költsétek el.

Az adásszünet azonban megmutatott pár apróságot. Éspedig azt, hogy váratlan helyzetekre a magyar társadalom képtelen szervezetten reagálni. A maradék független sajtó – a 444-et kivéve, de ők, nem véletlenül, kiváló viszonyt ápolnak az Indexszel – simán elhitte, hogy kormánybeavatkozásról van szó. Ami bizony azt jelenti, hogy senkinek nincsenek olyan jó lapközi kapcsolatai, amilyeneket például a fékezhetetlen agyvelejű Kovács Zoltán feltétez rólunk. Ellenben a kormánymédia is csúfosan leszerepelt, az Origo példának okáért saját magának adott egy hatalmas parasztlengőt, ugyanis heves ünneplésbe kezdett, mondanom sem kell, időnap előtt. Reakciójukat nem reprodukálnám írásban, akit érdekel, olvassa el (http://www.origo.hu/itthon/20181001-index-nem-elerheto.html), bár annyit kiemelnék, miszerint azt mondták:

„A balliberális testvérlapokon keresztül már próbálják úgy beállítani, mint egy előre eltervezett marketing akciót, aminek keretében a katasztrofális helyzetben lévő Index pénzgyűjtő kampányt indít, de ez annyira szánalmas és kontraproduktív marketing ötlet, hogy nyilvánvalóan nem igaz.”

Hát, szeretnének ők olyan szánalmasak és kontraproduktívok lenni, hogy arra a közönség egy nap alatt huszonkilenc milliót adjon. De az a vonat már elment, nincs nekik olyan olvasottságuk, hogy akár egy milla összejönne... na jó, de kinek volna gusztusa megszüntetni az Origót? Egyáltalán: hozzáérni? Bottal sem, uraim, bottal sem piszkáljuk a trágyadombot.

Azért egy momentum nagyon érdekelne. Ha a média is ilyen rosszul szervezett – mindkét oldalon, mint a jelek mutatják, felejtsük el az összeesküvés-elméleteket – mi lehet a szolgálatoknál?

Egyelőre Index-ügyben itt tartunk, lássuk Kovács Zoltánt. Aki interjút adott az utolérhetetlen (vagy inkább sánta kutyánál is könnyebben utolérhető) Magyar Időknek (https://magyaridok.hu/belfold/a-rombolas-lehetett-sargentiniek-celja-3531065/), és sajtóügyekben is megnyilatkozott. Hát édes úr, jó márki, tudja mit? Én nem értek a horgászathoz, és ennek okából nem is írok szakcikket e témakörben, ön nem ért a sajtóhoz, de kicsit sem, mi lenne, ha nem osztaná az észt róla? Azt mondja a bölcs kádi, hogy a kormány aszimmetrikus médiatérben dolgozik, jelentsen ez bármit. Sőt:

„Magukat függetlennek nevező médiumok pattantak ki a semmiből, gondolok itt az Átlátszóra, a G7-re és a Direct36-ra. Ezeknek az internetes oldalaknak semmi közük az újságíráshoz, semmiféle olyan formátummal nem rendelkeznek, ami lehetővé tenné, hogy az olvasottságukból adódóan bevételük legyen. Az ezeken az oldalakon megjelenő írásokat nem újságírók, hanem politikai aktivisták készítik, akiknek elfogultságuk fiatal koruk ellenére is nyomon követhető évekre visszamenőleg. Bevételi forrásaik árulják el valós énjüket: az Átlátszó például egy Soros-blog. Egyértelmű politikai eszközként a bosszút és a lejáratást szolgálják. Az aszimmetriát erősíti, hogy egy nemzetközi hálózat részeként működnek. Sargentini képviselő asszony a magyar kormánnyal való hivatalos kapcsolatfelvétel helyett ezeket a médiumokat kereste fel, illetve azokat az NGO-kat, amelyek az említett aszimmetrikus médiatér aktív résztvevői.”

Akkor most Zolika szépen beveszi a gyógyszerét, és felkapja a muszájdzsekit. Megyünk a gumiszobácskába. Mi az, hogy az Átlátszó „a semmiből pattant elő”, kicsiny média-analfabéta? 2011-ben alapították! De ő maga is vitázott vele 2016-ban, mikor is szerinte a semmiben volt, nem is létezett. (https://blog.atlatszo.hu/2015/01/kovacs-zoltan-nemzetkozi-kormanyszovivo-szappanopera-castingon-itt-a-vagatlan-felvetel/)

Hogy is van ez? Ja úgy, hogy mindig azt mondjuk, ami a pillanatnyi érdekünk és bízunk a magyar választó politikai feledékenységében. A G7 és a Direkt36 sem most született (az utóbbi 2015-ben), de Kovács azért reméli, hogy ezt a szemenszedett hazugságot eladhatja a népnek, mert tudja, hogy a kormánymédia olvasói nem olvassák a másik oldalt.

Fő, hogy tegnap még nem volt semmi.

Illetve Sötét és Semmi voltak, meg ő vala: kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Ígérem, ha a Sötétségről és a Semmiről szeretnék tájékozódni, először Kovács úrhoz fordulok, mint szakértőhöz.

Na, hagyjuk is őt, menjünk tovább. Ritka dolog egy lapot a sajtószabadság nevében megszüntetni, olyan, mint a békéért harcolni vagy a szüzességért szeretkezni, de Magyarországon ez is megesett, méghozzá Cseresnyés Péter államtitkár szerint, aki Mellár Tamás kérdésére (mely a Századvég megszüntetésére vonatkozott) azt a választ bírta adni, miszerint:

„Magyarországon sajtószabadság van, minden cikket, tanulmányt szabadon kiadhat egy szerkesztőbizottság, vagy mondhatja rá, hogy nem foglalkozik vele.”

Melyik szerkesztőbizottság, jó államtitkárom, derék hadfi, melyik, amelyiket feloszlattak?

„Nálunk nincsenek olyan kimondatlan kérdések, tabutémák, amiket nem ismerhetne meg az, aki tájékozódni akar.”

Nincsenek bizony, kérem. Csak van, ami iránt nem túl egészséges érdeklődni. Mint a régi viccben:

Én meg azt, hol is a Századvég?

Jó, a betiltott lapszám terjed a neten, de úgy általában, mégis: hova lett hivatalosan? Betiltották a sajtószabadság nevében?

Ja, a tűzoltókat pedig fel fogják szerelni a legkorszerűbb napalmvetőkkel, fecskendők helyett.

Igen, mint Bradburyben.

Akkor lássuk, hogy mit látunk?

Látjuk a kormány kétségbeesett kísérleteit, hogy rágalomhadjáratot indítson néhány – tíznél is kevesebb – független sajtóorgánum ellen. El is indult már ez a háború, csak a sikerében nem lehetnek biztosak, elvégre piszok nehéz mozsárágyúval lőni verébre, illetve lőni könnyű, találni nem egyszerű.

Látjuk, hogy ennek ellenére a független sajtónak még sosem volt ilyen nehéz a dolga.

Ezek voltak ma a front hírei, haditudósításunkat folytatjuk, de elnézést, jön egy srapnel...

Elkerült.

Ez most még el.

Szele Tamás

Romantikus Erőszak van, a fene enné meg, az egy „nemzeti rockot” játszó zenekar, nekem nagyon nem kedvencem, de milyen a romantikus csalás? Az sem egy kellemes dolog, kérem. Szóval, az amerikai katonákról van szó. És most nem világpolitikai szempontból, hanem a közösségi oldalakon megjelenő romantikus fickókról, drága emberek azok nagyon.

Drágák, mert sokba kerülnek, főleg azoknak a menyasszonyaiknak, akik elhisznek nekik mindent. Persze, sosem voltak katonák, amerikaiak se nagyon, ezek az urak egyszerű házasságszédelgők, ha már utóbbi időben szinte állandóan a közösségi oldalakon terjedő svindlikkel kell foglalkoznom – kell, mert még sosem volt ennyi belőlük, mint most – akkor rájuk is szót kerítünk. Annál is inkább, mert szóba hozta a Különleges Házasságszédelgő Dandárt a tegnap a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság (http://www.police.hu/hu/hirek-es-informaciok/bunmegelozes/aktualis/idosebb-tarskeresokre-maganyos-nokre-vadasznak) és az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége is (https://hu.usembassy.gov/hu/vigyazat-romantikus-atveresek/), tehát a jelenség terjed, és egyre szemtelenebb módon próbálják kicsalni a hölgyek pénzét.

Szóval, miről is van szó? Valószínűleg nincs olyan Facebook-felhasználó, aki ne kapna vadidegenektől ismerősnek jelöléseket. Ezt bizonyos mértékig maga a rendszer is elősegíti, az is ajánlgat ilyen kapcsolatfelvételeket, bár a döntést ránk hagyja, ez aztán sok félreértés okozója szokott lenni: névazonosságok, fizikai hasonlóságok miatt egész érdekes figurák bukkanhatnak fel a körünkben. Én sok évvel ezelőtt hetekig szenvedtem egy érettségiző lány lelki élete miatt – úgy hívták, ahogy egy volt kolléganőmet, valami virág volt a profilképe, visszajelöltem. Cserébe azonnal megátkozott a bizalmával, és hiába mondtam neki, hogy én egy egészen felnőtt, sőt, őszülő újságíró vagyok, naponta sok részletben mesélte alakuló románcát a gépjárművezető-oktatójával. Szegény ember, remélem, megúszta a hölgyet – a leányzó még írásban is képes lett volna bárkiből kiváltani egy sorozatgyilkossággal egybekötött ámokfutást, pusztán verbálisan, képzelem, milyen lehet élőben. Ez úton is kívánok neki sok boldogságot, párjának mielőbbi szabadulást, én a magam részéről egy különösen bugyuta mese után letiltottam, ahogy annyi más őrültet is. Tényleg nem értem, miért nekem mondta el az érzelmi életét, de valószínűleg egy csaló számára ideális áldozat lenne.

Hölgyismerőseim rendszeresen nevetnek az „amerikai tábornokokon”, akikből egy-kettő minden nap bejelöli őket, az világos előttük, hogy a nigériai 419-es nevű csalás speciális formájával van dolguk, ugyanis ennyi tábornok csak akkor lenne az amerikai hadseregben, ha az összes közlegényt is kineveznék, kifejezetten házasságszédelgés céljából, és ez egy világot átfogó hadművelet volna – persze, hogy csalók ezek, csibészek, svihákok. Viszont utóbbi időben annyi van belőlük, mint a nyű. És hát az egy dolog, hogy az én hölgyismerőseim csak nevetnek rajtuk, hiszen én intelligens hölgyeket ismerek – viszont sokan vannak, akik hisznek, hittek nekik, és azok inkább sírnak, konkrétan előbb vagy utóbb a pénzüket siratják. De hogy működik a módszer? Lássuk a rendőrségi közleményt!

„Az elkövetési módszerek alapvetően hasonlóak: a csalók közösségi- vagy társkereső oldalakon önmagukat amerikai katonának adják ki. Jellemzően egyedülálló vagy magányos, középkorú vagy idősebb nőkkel veszik fel a kapcsolatot és azt állítják, hogy hazájuktól távol teljesítenek szolgálatot. A jellemzően külföldi kiberbűnözők fordító program segítségével kommunikálnak és apró lépésekben elnyerik a kiszemelt nő bizalmát.

Az egyik csalási módszer lényege, hogy miután a „katona” elnyerte a bizalmat, előhozakodik az összeköltözés, közelbe költözés szándékával. Azt állítja, hogy mesés vagyonnal rendelkezik, melyet futárral előre elküldene a behálózott nőhöz, és amíg ő maga is megérkezik, megbízza őt a csomagok őrzésével. Megadja az ál-futárszolgálat email címét és innentől két szálon folyik a levelezés. A „futár” költségeit rendszerint már az áldozat fizeti, aki hamarosan kapja az újabb értesítést: a szállítmányt a vámon feltartóztatták, további pénzre lesz szükség, hogy a hatóságok eltekintsenek a csomagok átvizsgálásától, lefoglalásától. Amennyiben a nő nem szeretne utalni, a „futár” felhívja a figyelmét, hogy a csomagokon az ő neve, lakcíme van feltüntetve, ezért az illegális küldemény miatt a hatóságok vele szemben fognak eljárni, és akár börtönbüntetésre is számíthat. Amennyiben a nő eközben a „katonát” kérné meg, hogy utaljon a „futárnak”, a „katona” fotót küld „magáról”, miszerint valamilyen akadálya van annak, hogy ő cselekedjen, például kórházban fekszik egy ágyon.

A másik módszer alaptörténete, amikor is a negatív színben feltüntetett külszolgálatból szeretne a „katona” elszabadulni, jellemzően haza, az árván maradt gyermekéhez. Eltávozási engedélyt kérő nyomtatványt küld email-ben a kiszemelt nőnek és megadja „elöljárója” levelezési címét, ahova a nő által kitöltött nyomtatványt kell küldeni. A levelezés innentől itt is két szálon folyik. A nyomtatvány elküldését követően az „elöljáró” válaszol: az eltávozásnak, leszerelésnek költségei vannak, amit át kell utalni. Amint a pénz megérkezik, újabb, már jóval magasabb összeget kérnek, arra hivatkozva, hogy a „katonát” végleg csak az Egyesült Nemzetek Szervezete engedheti el, ezért a pénzt az „ENSZ”-nek kell elküldeni és újabb átutalásokat kérnek.”

Hát, nem mondom, ravasz. Kihasználja azt, hogy a szédelgés célhölgye nagy valószínűséggel nem volt katona, és nem is sokat tud a katonaságról. (Ha volt, akkor nagy a bukta). Egyfelől, csatamezőn, vagy megszállt területen lehet ugyan értékekre bukkanni, csak ezt hadizsákmánynak hívják, és nem a katonáé. Ha megtartja, az lopás, de különben is elég nehéz megtartani komoly értékeket, ha az ember állandóan közösségben van, gyakorlatilag még a szükségét sem mindig egyedül végzi. Szóval, az „elküldött értékekkel” csak annyi a gond, hogy nem létezhetnek, a második világháború véget ért, akkoriban még volt szabad rablás, tünedeztek el értéktárgyak rendesen, de ma már a katona nem lophat óegyiptomi smaragdokat vagy reneszánsz festményeket, ma már a zsákmányolás intézményes, amint a katona szemmel tartása is. Esetleg kisebb emléktárgyakat elhozhat, de azok sem szoktak értékesek lenni.

A futáros csel viszont zseniális – és csak az hiszi el, aki a magyar vámtörvényekkel sincs tisztában, márpedig ahhoz nem kell vámosnak lenni. Ha egy csomag a hatóságnak már hivatalosan gyanús, akkor nincs az az Öregisten, vagy az a pénz, hogy át ne vizsgálják: hogyne, hiszen akkor fel lehetne adni a kábítószereket is, nagyobb kiszerelésben, legfeljebb, ha gyanúsnak találják a csomagokat, majd fizet a címzett egy közepes összeget. Illetve: ilyen hivatalosan nincs, ezt korrupciónak hívjuk, és komoly börtönbüntetés jár érte, ha kiderül: tehát a futárcég nem követelhet a címzettől hivatalos úton megvesztegetési pénzt sem. Saját nyakát dugná a Törvény hurkába.

A szabadságolásos történet még aranyosabb. Hát hogy tetszik képzelni, olyan ez, mint az iskola, írunk egy igazolást, mondjuk formanyomtatványra, de igazolást, kikérő levelet, és akkor már mehet is a srác? Szó nincs róla: az eltávot, annak időpontját, mértékét, esetleges megvonását nagyon pontosan szabályozzák, és mivel mindenkinek jár időközönként, nincsenek költségei. Az ENSZ pedig ugyan ritka impotens szervezet, én magam nem emlékszem olyan esetre, hogy bármely problémát meg tudott volna oldani, sóherek is – de azért erre még ők sem kérnek pénzt.

És hát gondolkodjunk. Ha manapság egy amerikai katona valamely messzi országban szolgál, lévén, hogy nincs világháború, általában békefenntartási vagy megszállási céllal teszi. A kettő gyakran összefolyik, de ez már külpolitikai kérdés – annyi biztos, hogy Johnnynak ott dolga van, mert ott lőnek, robbantanak. Nem lesz ideje forró szerelmi vallomásokat váltani a járőrözés közben vagy a csatamezőn. Ha valamikor van is ideje kicsit pihenni, mert jár(na) a pihenő, örül, ha alhat, ehet egy kicsit, esetleg ihat valamit. Persze, hogy próbálja tartani a kapcsolatot a külvilággal, de nem ismeretlenekkel, hanem a családjával, régi barátaival, olyanokkal, akik már jelentenek neki valamit (és ő is nekik).

Persze, a harctér-romantika része, már az első világháború óta, amint a lányos arcú hadnagy rádől az alkonyatban az ágyúcsőre és nem égeti meg magát vele, pedig tüzelés után jó ideig baromi meleg, hozzáérni is tilos. Sima levélpapírt vesz elő tépett, gyűrött zubbonya zsebéből, felnéz a kelő Esthajnalcsillagra és elkezdi fogalmazni levelét arájának, ki pihegve szorítja majd azt tejfehér kebelére, midőn megkapja. Hogy miként olvassa el tejfehér kebelével, azt nem tudni, más a szemével olvas, de ilyenek ezek az arák, akiknek lányos arcú vőlegénye ott szolgál, a messzi távolban.

Egyszóval, vannak a filmek és kalandregények a maguk romantikájával, és vannak a tények, amiknek semmi közük a mesékhez. Az Egyesült Államok budapesti követsége tizenkét pontban szedte össze az utóbbiakat:

„A katonák és szeretteik nem pénzért váltják meg a katonák éves szabadságát.

Egy katona részére senkinek nem kell eltávozási engedélyt kérni.

Egy tiszt nem fog Önnel levelezni egy katona szabadságát illetően.

Egy tiszt nincs fent internetes társkereső oldalakon.

A katonáknak a szabadságuk kivételéért nem kell pénzt vagy adót fizetniük.

A katonáknak nincs szükségük engedélyre a házassághoz.

A katonáknak nem kell fizetniük azért, hogy előrehozott nyugdíjba mehessenek.

A katonáknak van egészségügyi biztosításuk, ami fedezi az ő és közvetlen családtagjaik kezelését egészségügyi intézményekben világszerte. Így nem szükséges, hogy a kórházi és egyéb kezelési költséget a katonák családtagjai, barátai fizessék.

Katonai repülők nem szállítanak magántulajdonban lévő járműveket.

A hadsereg gazdasági irodáinak nem feladata, hogy segítse a katonákat bármilyen tétel vásárlásában, eladásában.

A háborús övezetekben kiküldetésben szolgáló katonáknak nincs szüksége arra, hogy a hadseregen kívüli bármilyen magánszemélytől pénzt kérjenek a csapatok étkeztetésére és elszállásolására.

Kiküldetésben lévő katonák nem találnak nagy pénzösszegeket, amiknek az országból való kimentésére az Ön segítségére lenne szükség.”

Én a magam részéről csak annyit tehetek ehhez, hogy ráadásul a katonai szakkifejezések igen pontosak és logikusak: a szállásmester például a szállások mestere, a hadtápos a hadat táplálja, a faroklövész pedig... na, azt most hagyjuk.

Miért pont amerikai katonának adják ki magukat a csalók? Mert az amerikai hadseregnek komoly, elismert státusa van világszerte, és tagjait nem csak gondosan megválogatja, de anyagilag is többnyire megbecsüli.

Szóval, kérem: minél inkább adja ki magát az ismeretlen ismerkedő jenki (vagy nem jenki) hadfinak, annál kevésbé az, tessenek belenyugodni. És óvakodni tőlük. Meg a házassági ajánlataiktól. Általában: ha ismeretlenek nagyobb összeget kérnek tőlünk kalandos okokra hivatkozva: ne adjunk nekik.

Nos, azt már látjuk, mi tehát a teendő, ha a házasságszédelgő amerikai katonának adja ki magát.

Bonyolultabb a helyzet, ha civilnek adja ki magát, mert civil is.

A legbonyolultabb az lenne, ha egy különösen ravasz példányuk egyenesen házasságszédelgőnek adná ki magát.

Erre viszont még nem volt példa.

Szele Tamás

Forr Tonkin bús öble, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik – Berzsenyi így kezdené ezt az írást, a valóság ezzel szemben az, hogy inkább a bús magyarok forronganak, de Tonkin miatt. Sőt, Hanoi miatt, valamint ki a Mekong vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Akkor lássuk ezt a mi kis magyar, fapados tonkini incidensünket, amiben még hajó sincs, csak botrány.

Szóval, a Facebook magyar nyelvű bugyra már megint fel van háborodva, mert pártunk és kormányunk jóváhagyta egy magyar kultúrház megvásárlását és felszerelését Hanoi szép városában, potom hétmilliárd forintocskákból. Lássuk a hírt, a HVG nyomán. 

„Annyit lehet tudni róla, hogy reprezentációs célokat szolgál majd, művelődési és közösségi ház is lesz egyben.

Orbán Viktor miniszterelnök a külgazdasági és külügyminisztert, valamint a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli minisztert bízta meg azzal, hogy az épület megvásárlásával kapcsolatos előkészületeket tegyék meg. Azt is kikötötte, hogy a költségek nem haladhatják meg a 7,1 milliárd forintot.

A kormányhatározatból kiderül, a tervek szerint 5,7 milliárd forintot még idén kifizetnek, a maradékot pedig 2019-ben és 2020-ban utalnák. Úgy számolnak, hogy az épület üzemeltetésére és karbantartására nagyjából 28,5 millió forintot kell félretenni a 2020-as költségvetésben.

A hanoi Magyar Művelődési és Közösségi Ház vagyonkezelője a Külügyminisztérium lesz.”

Egyfelől: nem kisegér, hanem kemény hétmilliárd forint. Annyi azért nincs, amennyibe egy stadion szokott kerülni, de felháborodás azért van. Felháborodás mindig van, ha a magyar kormány külföldön bármiféle beruházást jelent be, mert ruházzon be itthon, oktatásba, egészségügybe – ami helyes is lenne, csakhogy azt is tudjuk, hogy amennyiben itthon jelentenek be egy beruházást, akkor az arra fordított pénzt minimum a legalacsonyabb hatékonysággal költik el, és az összeg legnagyobb része külön erre kialakított csillagkapukon egy párhuzamos világba távozik.

Ezt az itthoni beruházásokról pontosan tudjuk, azonban valamiért az okos magyar emberek a külföldiekről feltételezik, hogy azokat az utolsó fillérig arra költik, amire mondják, és a gonosz külföldiek profitálnak belőle. Nincs az a befoltozott iskolatető Kárpátalján, amiért ne őrjöngene a honi közvélemény, volt rá példa, hogy százezer forint viharkár miatti támogatást is sajnáltak egy iskolától, mert az „külföldi”. Ha mondjuk egy borsodi iskola tetejét viszi el a vihar, akkor az a baj, hogy miért nem javítják ki, ha kijavítják, az a baj, hogy mennyiért (mondjuk az tényleg baj szokott lenni, mert a pénzecskék el-eltünedeznek), ha viszont pár kilométerrel északabbra viszi el a tetőt ugyanaz a vihar, azonnal lobot vet a honfigőg a magyar demokratában és ha kijavítják, legszívesebben lebontaná. Holott nem tetszenek érteni a lényeget: azok, akik itthon sikkasztanak, külföldön is sikkasztani fognak, csak ott nem szerzünk róla tudomást. Tehát a reklamált befektetések kilencven százaléka meg sem valósul, csak az áruk tűnik el. Erre rövidesen vissza is térünk, mert pikáns történeteim vannak róla.

Egyelőre azonban vizsgáljuk meg a kérdést: kell-e magyar kultúrház Hanoiba? Hát... az a helyzet, hogy kéne. Azt én értem, hogy Vietnamról még mindig a háború jut eszébe az egységsugarú átlagembernek, pedig azóta eltelt pár évtized, de még mindig azt tetszenek hinni, hogy ott aknamezők között élnek az „elmaradott sárgák”, egyenruhában járnak és segélyekből élnek. Nagyobbat nem is tévedhetnének. Vietnam a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságainak egyikét mondhatja magának, messze már a háború, a politikai rendszer valóban nem szabad – gyakorlatilag kínai típusú kommunista pártrendszerben élnek, kapitalista gazdálkodás mellett, ami úgy tűnik, a Távol-Keleten hatékonyan működik – viszont a jólét általánosnak mondható a térséghez képest. A közeli Burmához képest mindenképpen a stabilitás mintaképe a vietnami állam, gazdasági mutatói pedig csodálatosak. Az igaz, hogy nem szabad és nem demokratikus, de lesajnálni, tudatlanságból: nagy lelki szegénység jele. Hanoiban sok, annak idején Magyarországon végzett ember él, akik közül nem kevesen töltenek be vezető pozíciót az állampártban, ők még annyira-amennyire tudnak is magyarul, tehát lenne közönsége a kultúrháznak, javítaná a diplomáciai kapcsolatokat is – és végre nem stadionra menne el a pénz, az is valami.

Tehát egy normálisan működő magyar kormányzat esetén ez a befektetés kívánatos is lenne, gyümölcsöző is. A hétmilliárd nem is olyan nagyon magas ár egy kilencvenhárom milliós ország fővárosában egy ingatlanért, csakhogy...

Csakhogy eddig felsoroltuk a kultúrház mellett szóló érveket, most lássuk, mi szól ellene.

Elsősorban is ellene szól a mostani magyar külpolitika általános gyakorlata. Szíjjártó mester utazik, szerte és szét a nagyvilágban, mindenhol aláírja a protokolláris államközi szerződéseket, melyeknek mindig van egészségügyi, vízügyi és kulturális cikkelye. Rendszerint arról, hogy a szerződött másik fél valamely, ezeket az ügyeket érintő projektjébe beszállunk – ez természetesen nem jelent semmit, a másik fél is tudja, hogy nem szállunk be, nincs is nekünk mivel, csak ígérgetünk a levegőbe, aláírják udvariasságból, aztán, mikor elment végre Szíjjártó, megszámolják az ezüstneműt, és ha kezet fogtak vele, az ujjaikat is.

Ha minden megvan, nem üzennek hadat.

Egyszer volt csak olyan eset, mikor szavunkon fogtak. Annak idején írtam is erről, igen röhejes helyzetbe lavírozta saját magát a magyar diplomácia. Történt pedig, hogy a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigetek kormányának a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Ennek van némi szimbolikus jelentősége is, hiszen a Duterte-rezsim tömegmészárlásai után az áldozatok tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták (és hajigálják). Mi valami olyasmit gondolhattunk, hogy ez is ugyanolyan írott malaszt marad, mint azok a vízügyi szerződések, amiket korábban Indonéziával, Malajziával, Vietnammal vagy Mongóliával kötöttünk, különösebb tekintet nélkül a Valóságnak nevezett ténykörülményekre, és arra, hogy az illető államokban van-e egyáltalán víz, valamint ha van, akkor mennyi.

Hanem Duterte komolyan vette a szerződést, tehát egyszer csak, 2017 májusában megjelent Budapesten a mezőgazdasági államtitkára, bizonyos Emmanuel Pinol, és – kérte a pénzt. Azt, ami erre fel a Külügyben kitört, nehezen nevezhetnénk másnak, mint sikítozós körberohangálásnak, hajtépéssel egybekötve. Arra hivatkoztak, hogy szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról – „a találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”. Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk!

A diplomáciai botrány valahogy elsimult, mindenki életben maradt, pedig Pinol államtitkár esetében erre nem kötöttem volna nagyobb összegű fogadást – de azért az eset minimum pikáns. Azonban tekintsük Vietnamot! Van-e ott még magyar beruházás?

Van!

És megépült?

Nem!

Még a Bajnai-kormány kötött 2009-ben egy megállapodást egy ötszáz ágyas onkológiai kórház építéséről az 1,2 millió lakosú Can Thoban, a Mekong deltájában. Ezt azonban segélyhitelből finanszírozták volna, amit azért vissza kell fizetni, mármint mi hiteleztünk volna Vietnamnak. Nem is kevés segélyhitelből: húszmilliárd forintra rúgott a summa. Na ezt a projektet futtatta sajátjaként 2010 után az Orbán-kormány, bár nem sok sikerrel: 2012-ben ugyan pályázatot nyert egy cég a Can Tho városában tervezett beruházás teljes körű lebonyolítására, ám a pályázatot érvénytelenítették, és ezzel az ügy évekre le is került a napirendről. A pályázat indítása körül is volt jó néhány furcsaság. A beruházás mérete és nemzetközi jelentősége ellenére kizárólag a Békés Megyei Kereskedelmi és Iparkamara internetes oldalán közöltek a tenderről egy rövid közleményt... Békés megyének bizonyára különös affinitása van a Mekong deltájához.

Ezek után Orbán Viktor miniszterelnök 2017 szeptember 25-én bejelentette, hogy Magyarország kórházat épít Vietnamban. Nem, nem egy másikat. Ugyanazt! Amit egyszer már nem építettünk meg. Hát, a Mekongnak tényleg mindegy, hogy hány kórházat nem építünk a deltájában.

Kis kórház a nagy Mekong mentében, óh, mi drága e kórházacska nékem!

Tényleg drága: húszmilliárd forint kihelyezésébe kerül, most már másodszor. Na mármost, ha hiszik, ha nem: a Nhan Dan Online beszámolója szerint ennek a kórháznak viszont már lerakták az alapkövét! Éspedig tavaly, október tizenegyedikén. Az alapkő feltételezhetően azonnal elsüllyedt, ugyanis Can Tho teljes, millió fölötti lakosságú városa cölöpökre épült, a mocsaras talaj miatt, mint egy indokínai Velence, de megvan az az alapkő, ha a dágványban elmerülve is.

Munkálatok azóta sem kezdődtek, viszont van alapkő. Ami komoly haladás ahhoz képest, hogy nyolc évig nem volt.

Kórház? Ugyan már. A pénz majd megint elfolyik, elviszi a Mekong, de így megy ez, ha mi üzletelünk.

Nos, ezért mondom, hogy – Vietnamhoz illő megfogalmazással – sárkányos ez a kultúrház-beruházás is. Ha rendesen intéznénk, jó is lenne, üdvös is, csak épp arra tanít a tapasztalat, a gyakorlat, hogy ha mi Indokínában befektetünk valamibe, az eltűnik. De eltűnik közelebb is: tényleg nem értem, honnan veszi a tisztelt közönség, hogy akik Magyarországon lopnak, azokat a határ átlépésével megszállja a Szentlélek és tisztességessé változnak?

Miből tetszenek gondolni, hogy az állítólagos külföldi támogatások és beruházások a célország lakóinak javára válnak?

Honnan tetszenek venni, hogy egyáltalán eljutnak a célországba? Abból, hogy azt írja a Magyar Közlöny?

Na, ne röhögtessenek.

Aki pedig az ilyen nemzetközi sikkasztások miatt az állítólag támogatott országok lakosságát gyűlöli, az azokat gyűlöli, akiket ugyanúgy megloptak, mint őt.

De gyűlölni kellemes, sok és bonyolult problémára ad egyszerű és hazug választ, márpedig erre nagy az igény.

Azonban, ha netán mégis lesz magyar kultúrház Hanoiban, legyen már benne rádióadó... ez úton jelentem be igényemet a műsorszerkesztői posztra.

Olyan szép lenne belebődülni hajnalonként a mikrofonba:

„Jóóóóó reggelt, Vietnam!”

Szele Tamás

Legyünk pontosabbak: nem is adathalászat, hanem adatlopás lehet a Facebook legújabb botrányának kirobbanása mögött. Az ugyanis a helyzet, hogy tegnap mintegy ötven millió felhasználót léptetett ki a közösségi oldal pár percre, azzal, hogy „lejárt a munkamenet”, ám ez azt jelenti az érintettek számára, hogy ismeretlenek hozzáfér(het)tek az adataikhoz.

De csak tegnapig: azért kellett rövid időre kiléptetni a veszélyben forgó felhasználókat, hogy megvédhessék őket. Bár mondjuk kedd óta tudtak a fejlesztők a rendszerhibáról, de azért lássuk be, nem is olyan nagyon könnyű egy olyan valamit le-fel kapcsolgatni, aminek az utolsó mérések szerint 2 milliárd 234 millió felhasználója van. Ez azért gombócból is pöttyet sok lenne. Másfelől viszont, mielőtt elkezdenek terjedni a mindenféle legendák (úgyis el fognak terjedni, kivédhetetlenek) és összeesküvés-elméletek, lássuk, mit tudunk erről az egész esetről?

Nem sokat: mindenki ugyanazt, mivel maga a Facebook az egyetlen információforrásunk, ők meg vigyáznak arra, mit beszélnek. Főleg az utóbbi idők botrányai után – nem menne csődbe a cég egy újabb adatlopási krízistől, ha már a Cambridge Analytica ügyét túlélte, de ártana a jó hírének. A Facebook-részvények már így is három százalékot estek a történtek hatására. (Ellendrukkereknek: ne örüljetek, még ha csődbe is menne a közösségi oldal, nem ti szanálnátok...) Tehát lássuk, mit közölt velünk Mark Zuckerberg?

Körülbelül azt, hogy:

„Kedden délután fedezték fel a Facebook fejlesztői azt a rendszerhibát, amely a vállalat közlése szerint közel 50 millió felhasználót érinthet rosszul. Ha önt is arra kérte pénteken a Facebook, hogy jelentkezzen be újra a rendszerbe, jó eséllyel az ön fiókja is érintett a támadásban.

Még korai fázisban van a nyomozás, de az már most látszik, hogy valaki szándékosan kihasznált egy, a Facebook rendszerében talált sebezhetőséget. A sajtóközlemény mellett Mark Zuckerberg Facebook-vezér személyes profilján is közzétett tájékoztatás szerint a vállalat „hihetetlenül komolyan” veszi a problémát, ezért osztják már meg most az eddig ismert részleteket.

A szakemberek kiderítették, hogy a támadó a mindenki profiloldalán elérhető „Megtekintés mint” gomb mögötti funkció programkódjában talált hibát használta ki. Ez a gomb alapvetően arra szolgál, hogy mindenki ellenőrizhesse, mi látszik saját profiljából a többiek számára, például nyilvánosan, vagy egy-egy ismerőse mit láthat belőle. A funkciót biztosító kód azonban rosszul lett megírva, és lehetőséget adott rá, hogy mások hozzáférési jogosultságot szerezzenek a fiókunk fölött.

A Facebook péntek este közölte: a 2017 júliusa óta meglévő sérülékenységet valaki aktívan kihasználta. Éppen ezért a rés befoltozása mellett értesítették a hatóságokat is.

További biztonsági intézkedésként újragenerálták a hozzéférést biztosító technikai szoftverkulcsot (tokent) közel 50 millió felhasználói fióknál, melyekről már most tudják, hogy érintettek voltak a támadásban. Annál a további 40 millió embernél is megtették ezt, akik az elmúlt egy év során használták ezt a funkciót. Ezt az összesen 90 millió felhasználót minden eszközök kijelentkeztették a rendszerből, és újra be kell(ett) jelentkezniük. A Facebook biztonsági óvintézkedés jelleggel ideiglenesen elérhetetlenné tette a „Megtekintés mint” funkciót, a vonatkozó gombra nyomva csak egy angol nyelvű hibaüzenet fogadja a felhasználókat.

A Facebook közölte: mivel még nagyon a nyomozás elején tartanak, így azt egyelőre nem tudják, hogy hány felhasználói fiók esetében okozott konkrét károkat (pl. adatlopás, fiók elbitorlása stb.) a támadó. Ahogy azzal sincsenek még tisztában, hogy milyen országból indították a támadást, ki lehet mögötte, mi volt a célja. A vállalat azt ígérte, amint lesznek fejlemények, közzé fogják tenni azokat.

A cég arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a vizsgálatuk során további felhasználók esetében merül fel az illetéktelen hozzáférés gyanúja, azonnal újragenerálják az ő tokenjeiket is, és vélhetően őket is kijelentkeztetik minden eszközükről.” (HVG)

Hát akkor lássuk, hogyan is kell ezt érteni. Nyilván nem úgy, hogy most Rejtelmes Valakik ötvenmillió ember nevében kezdenek majd posztolgatni teszem azt szado-mazo pornót, bár mondjuk megtehetnék, ha elment volna az eszük. Ha és amennyiben ilyen méretű adatlopás történt – ne feledjük, a teljes profilt ellenőrizni tudták, és ebben benne vannak a magánbeszélgetések is! - akkor ez eleven emberek számára kezelhetetlen mennyiségű információ. Ez már big data, ennek az elemzéséhez már mesterséges intelligencia kell, nem is akármilyen. És még az is kérdéses, hogy tud-e kezdeni valamit ezzel az adattömeggel, aminek a legnagyobb része szerintem smiley és szívecske. Az is kérdés, ki akarja elemezni, milyen szempontok alapján?

Jó lenne tudni, melyik földrajzi terület felhasználóinak adatait tudták lementeni, mert ha politikai célokra akarják használni, amiket megtudtak, hát a közeljövőben éppenséggel két olyan, nagy horderejű választás is lesz, amiben bevethetik a befolyásoló eszközöket: rövidesen az amerikai félidős választások következnek, jövő tavasszal pedig jön az európai uniós parlamenti voksolás. Mindkettő van annyira fontos, hogy megérjen egy kis botrányt a megbuherálásuk.

Hogy kinek? Tulajdonképpen csak két versenyző van a pályán, akik tudnak és mernek is ekkora tétekben játszani: Oroszország és Kína. Kína azonban annyira nem érdekelt az Európai Parlament jövendő összetételében, az amerikai Szenátuséban annál inkább – viszont verhetetlen a big data kezelésében. Oroszország mindkét esetben nagyon érdekelt, és ők sem vizesnyolcasok számítástechnikai szempontból – de az sincs kizárva, hogy valahol egy garázsban ül négy kocka srác, ők loptak el mindent, és addig házalnak majd az adatbázissal, míg holtan nem találják őket egy csatornában.

Na jó, mondja erre az öntudatos, de nem túl tapasztalt felhasználó, megnézem én azt, aki engem befolyásolni tud, arra szavazok, akire akarok! Persze, hogy arra szavazol, Pistike. A befolyásolás pont annak a művészete, hogy arra akarj, akit mondanak neked! Szóval ne úgy tessék elképzelni a dolgot, hogy egyszer csak jön egy üzenet Messengeren, miszerint ha nem szavazol az emberünkre, elküldjük Piroskának a levelezésedet Juliskával és Juliskának a levelezésedet Piroskával, aztán a lányok kitépik a hajadat.

Hanem úgy, hogy irányított hírek kerülnek a hírfolyamba, aki mondjuk horgászni szeret, az kap egy tudósítást az ajánlott jelöltről, amint az épp pecázik, esetleg egy másikat, az ellenfeléről, miszerint az be akarja tiltani a sporthorgászatot... persze, ez csak egy példa, nyilván ezer és egy változó figyelembevételével kell összeállítani az ideális jelölt ideális profilját, aminek természetesen semmi köze a valósághoz.

De az is elképzelhető, hogy a történetnek nem a politikához, hanem az üzlethez van köze: ebben az esetben minden károsult célzott reklámokat fog kapni, igen hosszú ideig. Ha amatőrök végezték az akciót – ezalatt azt értem, hogy nem hivatásos titkosszolgák – akkor megpróbálhatják többfelé is eladni az adatbázist, ami valóban sokat ér, csak ez a tevékenység, mint korábban is említettem volt, meglepően káros tud lenni az eladó egészségére.

Most jöhetne – és jönni is fog! - sokak részéről a jogosnak vélt felháborodás. Miszerint egy ekkora cég hogy nem képes vigyázni a rábízott adatokra? Annyiban tényleg jogos a kérdés, hogy ezek az adatok képezik a Facebook valódi tőkéjét. Igazából ezekből él, csak nem hazugságokra és manipulációra használja, hanem a manipuláció törvényes, szabályozott formájára, a célzott reklámra. Nem győzöm elégszer mondani: azért ingyenes a magánszemélyek számára, mert maga a felhasználó digitális személyisége az árucikk, vagyis inkább a piac. A Facebook az adatok birtoklásával hirdetési piachoz jut, és ezzel kereskedik. Ez tényleg ennyire egyszerű, tehát nem érdemes hőbörögni azon, hogy „honnét ismeri az adataimat” - maga a felhasználó adja meg őket. „Mi közük hozzá?” Semmi, csak kellenek a hirdetések hatékonyabbá tételéhez, nem akarnak kígyónak lábsót, madaraknak fogsort reklámozni. „Nekem jogom van a diszkrécióhoz!” Igen, van. Még ebben az esetben is van, elvárható egy közösségi oldaltól, hogy a saját vagyonát – mely azonos a mi digitális személyiségünkkel – a jó gazda gondosságával kezelje, őrizze, vigyázzon rá.

Ez nem sikerült korábban a Cambridge Analytica esetében egy figyelmetlenség miatt és a mostani alkalommal, egyelőre nem tudjuk, miért. A Facebook rendszere erősen zárt, kompakt, ezért a hackerek vagy vérprofik lehettek, és remekül szervezettek, vagy – ha amatőrök – valamilyen bődületesen egyszerű, banális, véletlenül bennmaradt hibát fedezhettek fel. A harmadik lehetőség a legriasztóbb, és valószínűleg emiatt nem nyilatkozik egyelőre bővebben a közösségi oldal sem: az is felmerülhet, hogy belső munkáról van szó, egy programozó által hagyott „hátsó kapu” került illetéktelen kezekbe. Ez viszont már szövetségi bűntény, melynek elkövetőjét tárt karokkal várja San Quentin.

Egy dolog biztos: nem „az a gonosz Zuckerberg” lopta el Pista bácsi és Mariska néni levelezését a paprikás krumpli készítéséről. Olyan bolond csak nem lehet, hogy saját magától lopjon.

Egy Mark Twain-idézet jut eszembe az esetről, melyet sok szeretettel ajánlok Zuckerberg mesternek és fiainak:

„Íme, a bolond így szól:

Ne tégy minden tojást ugyanabba kosárba.

A bölcs azonban így szól:

Tégy minden tojást ugyanabba a kosárba - és vigyázz arra a kosárra!”

Szele Tamás