A hír egyszerű, a hír voltaképpen rövid is, de ha továbbgondoljuk, a világ jövője rejlik benne, tehát gondoljuk tovább, míg jól van dolgunk. Arról lenne szó, hogy az Európai Parlament befogadott egy indítványt csütörtökön, amely arra ösztönzi a tagállamokat, hogy azonnali hatállyal fogadjanak be venezuelai menekülteket, többek között humanitárius vízumok és egyedi tartózkodási engedélyek kiadásával.

Mint a 444 írja (a Deutsche Welle nyomán)

„A spanyol EP-képviselő, Beatriz Becerra nemrég a Kolumbia és Venezuela közötti határon járt, hogy a helyszínen tekintse meg a helyzetet. Az EP emberi jogi bizottságának alelnökeként most arról beszélt, hogy azok az emberek, akik hazájukból Kolumbia felé menekülnek, a legalapvetőbb javak birtokában sincsenek. Szerinte az is nyilvánvaló, hogy ez politikai döntés eredménye. A delegációt vezető EP-képviselő, Agustin Diaz de Mera külön dicsérte Kolumbia elképesztő segítségét, amit a szomszédos országból menekülőknek nyújtanak. Az ország segélyt ad, illetve tartózkodási engedélyt azoknak, akik maradnának. De Diaz de Mera szerint Kolumbia egyedül nem lehet képes megküzdeni a humanitárius válsággal.

Nemzetközi szervezetek becslése szerint a külföldre ment venezuelaiak száma a 2005-ös 437 ezerről 2017-re 1,6 millióra nőtt, csak 2015 és 2017 között 945 ezer ember menekült el az országból. A legtöbben Kolumbiába mentek, becslések szerint mintegy 820 ezren. Ezen kívül kisebb mértékben ugyan, de nőtt a Brazíliába és Peruba érkezett venezuelaiak száma is. 

Voltak, akik Európába jöttek tovább: Dél-Amerikából egyedül venezuelaiak adtak be menedékkérelmet az EU-ba 2016 és 2017 között, a leginkább Spanyolországba nőtt meg a számuk. Becslések szerint 200 ezer venezuelai származású ember lehet nyilvántartva Spanyolországban, de 61,3 százalékuknak eleve volt spanyol állampolgársága, mivel spanyol felmenőik költöztek át évtizedekkel ezelőtt Venezuelába, és ők csak visszatértek most. Hasonló okokból voltak olyan venezuelaiak, akik Olaszországba, illetve Portugáliába mentek. Az EP-képviselők indítványukban azt szorgalmazzák, hogy az EU minden létező eszközzel segítse a venezuelai menedékkérők befogadását és elhelyezését.”(444)

Épp a héten foglalkoztam Venezuela tragikus helyzetével, abból az alkalomból, hogy a fékezhetetlen agyvelejű Trump elnökben felmerült annak lehetősége, miszerint az Egyesült Államok lerohanhatná az amúgy is ezer gonddal küszködő és a polgárháború szélén egyensúlyozó, instabil Venezuelai Bolivári Köztársaságot (mit csináljak, tényleg ez a neve). Ebből az őrült tervből szerencsére nem lett semmi, ha engem kérdeznek, elsöpörte a szingapúri csúcs vélt dicsősége, de a helyzet fikarcnyit sem enyhült.

Azt már leírtam, mi a baj Venezuelában (http://huppa.hu/szele-tamas-donald-es-az-olomkatonak/), dióhéjban annyi, hogy Hugo Chávez az 1999-es megválasztása után gyakorlatilag szétszórta az emberek között a könnyen elérhető olajbevételeket, közben viszont a gazdaság többi szektorát teljesen leépítette – így az export 96 százalékát az olaj adta. Viszont államosította is az olajipart, aminek a termelékenysége ezáltal meredeken csökkent, ráadásul 2015-ben hatalmasat zuhant az olajár, így az egy lábon álló venéz gazdaság gyakorlatilag összeomlott. Márpedig Venezuelának a kőolajszármazékok az egyedüli kiviteli cikkei. Az egész ország az olajra épült, ha azzal baj van, mindennel baj van. Időközben Chávez elnök bölcsen elhunyta magát, így maximum a sírját lehet átkozni, utódja, Nicolás Maduro valóságos rémuralmat gyakorol, ha nincs is polgárháború – mert még nincs – de pokol az élet, és a legelemibb áruk is hiánycikknek számítanak. A rendszer olyan mértékben korrupt, hogy azt még Brüsszelben is észrevették, pedig az már valami.

„Tizenegy magas rangú venezuelai vezető ellen rendelt el szankciókat hétfőn az Európai Unió, amiért aláásták a demokráciát és a jogállamiságot a dél-amerikai országban, illetve súlyosan megsértették az emberi jogokat.

A tájékoztatás szerint a lakosságot nem sértő, célzott büntetőintézkedések vagyonbefagyasztást és beutazási korlátozást foglalnak magukban.

Az uniós tagállamok kormányait tömörítő tanács döntésének értelmében az érintettek között van az ország új alelnöke, a hadsereg főparancsnoka, a fegyveres erők főfelügyelője, a katonai kémelhárítási főigazgatóság vezetője, az oktatásügyi miniszter és az országos választási tanács alelnöke is.” (MTI)

És mindez két húsz évvel ezelőtti, nagyon hibás gazdasági döntés következménye: az egyik az volt, hogy az ország gazdaságát monokulturálissá tették, a másik, hogy ezt a monokultúrát (vagyis az olajipart) államosították. Chávez elnök azt hitte, hogy az olaj mindig drága lesz. Hát nem így alakult.

Az érthető és jogos, hogy a venezuelaiak menekülnek a szörnyű helyzetből, ki hogy tud. Nem akarok pesszimista lenni, de lesz ez még rosszabb is, pláne, ha Langley és a Lubjanka tér is elkezdi szövögetni a szokásos hálócskáját, amit zavaros helyzetekben lévő országok esetén majdnem mindig megtesznek. De akár egy spontán népi forradalom is sokat ronthat Venezuela állapotán. No, de mit szólunk mi, európaiak ehhez?

Két első reakció várható: az egyik a humanitárius, a menekültek befogadására ösztönző, amit a kezdő hírben láthatunk is az Európai Parlament részéről. A másik természetesen a zsigeri elutasítás: hogy is ne, még több menekült! Azonban az elutasítók most fogalmi zavarban lesznek, ugyanis nem muzulmánokról van szó, hanem nagy többségben katolikusokról. Az eddig bevált érvek – dzsihád, kultúrák összeütközése, Európa megszállása, kalifátus – hatástalanok. Azt meg mégsem adhatják ki jelszóként, hogy állítsuk meg a keresztes hadjáratot.

Szembe kell nézzünk tehát a ténnyel: a menekülési hullámoknak semmi közük nincsen sem valláshoz, sem ideológiához, sem származáshoz – azokat a válsághelyzetek okozzák. A politikai, gazdasági vagy katonai válsághelyzetek, bár ezt kimondani nem volt túl nagy művészet, ugyanis minden épeszű ember tudta eddig is. A venezuelai menekülőket már nem szegregálhatja senki felekezeti alapon, ellenük valami újat kell majd kitalálniuk az alt-right híveinek, és az elmúlt évek ideológiai dömpingje után nagyon nehéz lesz átállítani a váltót, másik vágányra terelni a népbutítás szerelvényét.

Akkor most nézelődjünk kicsit közelebb. Törökországban szintén minden pillanatban várható a gazdasági összeomlás, egy igen egyszerű képlet miatt: az ország kevesebb árut visz ki, mint amennyit be, és a gazdaságot támogatás formájában dolláralapú kölcsönökből tartják fent, melyeknek kamata állandó növekedésben van. A török líra napról napra gyengül, minden másodpercben várható egy venezuelai mértékű krízis.

Elmondhatjuk tehát, hogy ami a venezuelai államnak az olajár volt, az a török államnak a dolláralapú kölcsön: gazdasági infúzió, lélegeztetőgép, ami azonban bármikor lekapcsolódhat. Ide vezet, ha egy gazdaság egyetlen forrásra alapul, legyen az nafta vagy kölcsönalapú támogatás.

Vagy, kérem, uniós támogatás.

Szóval, talán termelni is kéne valamit, de sokkal inkább valamiket, minél többfélét. Exportra. Olyan minőségben, hogy vegyék is meg. Rendben van, ez a mi saját, külön bejáratú tanulságunk, de Európa mire készüljön?

Amire az egész világ: mentalitás-váltásra.

Ugyanis a XXI. század lokális háborúi és gazdasági válságai a technikai szint és a közlekedési eszközök fejlettsége miatt egytől egyig menekülthullámot fognak kirobbantani. Tehát vagy ne legyenek lokális háborúk, krízisek, vagy fogadjunk be minden menekülőt ilyen esetekben, mert lehet, másnap nekünk kell menekülnünk egy pár évtizeddel ezelőtti balfácánkodás miatt.

Nyilván mindenkinek jobb lenne, ha a kríziseket még időben és a saját helyükön kezelnénk, főként gazdasági és humanitárius eszközökkel, szóval erre kéne törekednünk. De eddig miért nem ezt tettük? Minderről természetesen a nemzetállami gondolkodás tehet, ami azt mondja, hogy ha összeomlik egy államrend valahol Dél-Amerikában vagy Ázsiában, az az ő bajuk, nem a mi nemzetünké.

Meg dehogynem a miénk is. Ne tessék a Bilderberg-csoportra vagy az illuminátus gyíkemberek összeesküvésére fogni, ha elkezd drágulni a kenyér: a kenyér attól drágul, hogy drágul a benzin, amivel szállítják. A kenyeret is, a lisztet is. Drágább a sütés, mert drágább az áram, drágább az áram, mert drágább az energiahordozó. Miért drágább? Mert húsz éve egy utópista politikus elkezdte babrálni egy messzi országban a működő gazdaságot és teljesen elállította. Vagy mert egy mai amerikai elnök gazdasági háborút indított a világ többi része ellen.

Nincs olyan, hogy nekünk itt, a Kárpátok gyűrűjében ehhez semmi közünk. Nem maradhatunk ki a világ dolgaiból nemzeti alapon: ezt ha más nem, a rideg gazdasági tények a fejünkbe fogják verni. Felejtsük el a nemzetállami splendid isolationt. A XXI. században nincs független, önellátó nemzetállam. Hogy mást ne mondjak: az Egyesült Államok sem állna meg szigetként a saját lábán, ugyanis nincs egy milligramm tantálja se, és anélkül nincs mikroelektronikai ipar. Tantál meg csak Kongóban van.

Egy huszadik század eleji szinten vegetáló Egyesült Államok létezhetne autark, önellátó módon – ahogyan egy Mátyás király korabeli Magyarország is. Ennek az lenne az ára, hogy visszasüllyedünk abba a korba és elveszünk mind egy szálig.

Ma már elképzelhetetlen az elszigetelődés.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne)

Bizony, érettünk szól.

Jobb, ha meghalljuk.

Szele Tamás

Kérem, tegnap sok és fontos dolog történt, minek következtében vigyázó szemünket Nyugatra vetettük, mert ott dőlt el a jövőnk. Konkrétan két eseményről kell beszámolnunk, melyek közül a kevésbé fontos ám annál komikusabb Orbán Viktor és Angela Merkel közös sajtótájékoztatója. A szerzői jogi irányelvek szabályozásának brüsszeli leszavazása nagyságrendekkel fontosabb.

De mi ifjak vagyunk és bohók, jöjjön előbb a szórakozás, jöjjenek a felhőtlen, víg pillanatok, hagyjuk a feketelevest későbbre. Egyszóval Orbán és Merkel találkoztak, abból a célból, hogy megegyezzenek. Meg is egyeztek abban, hogy nem egyezik szinte semmiben a véleményük, erről írná a Szabad Nép, hogy „a találkozó meleg, baráti légkörben zajlott”, de maga Orbán is így fogalmazott, minden külső segítség nélkül. Azt mondta ugyanis, miszerint:

„Intenzív megbeszélésen vagyunk túl baráti hangvétellel.”

No, kérem. És mi lett ennek a megbeszélésnek az eredménye?

Ja, semmi.

A jelek szerint az volt maga az eredmény, hogy szóba álltak egymással, illetve, pontosítsunk, Merkel szóba állt Orbánnal. Lehetne részletezi a magyar-német kapcsolatok gazdasági és kulturális vonatkozásait, 1989 jelentőségét, de nem teszem, megtették maguk a fellépő művészek, az a lényeg, hogy szépen elmondták, miben nem egyeztek meg és azt is, hogy azért nem szakít egymással a két ország.

Aminek kifejezetten örülök, ugyanis félteném Németországot a magyarok nyilaitól és a szittya fergetegtől.

Egy apró részletre mégis kitérnék, mert ez az a csepp, amiben láthatjuk a tengert.

A magyar tengert.

Orbán Viktor a következőket mondta, saját szájilag.

„Méltánytalannak érezzük, hogy megvádolnak minket a szolidaritás hiányával, mert 0-24 órában 8000 ember áll fegyverrel a határon, amit ha nem védenének a magyarok, naponta 4-5000 migráns érkezne Németországba.”

Mondjuk a nullákkal vitatkoznék, ismerve a déli határ forgalmát, erős nap, ha négy-öt határsértő kerülközik, de van a sorsnak némi iróniája. Ugyanis Orbán ezt ugyanazon a napon mondta, mikor megjelent a nem hivatalos kormánylapban, a Magyar Időkben a közlemény, miszerint rendőrökkel helyettesítik a déli határon a katonai egységeket, ugyanis alig van határsértő. (https://magyaridok.hu/belfold/rendorok-veszik-at-a-deli-hataron-a-katonak-helyet-3262706/)

Hát, értem, hogy nyolcezer ember oltalmazza Európát a déli határon, de akkor az most már mind rendőr lesz. Esetleg tűzoltó vagy vadakat terelő juhász. Ugyanis a katonákat kivonták. A zsebeseket meg majd nem kergeti senki a nyóckerben, de ez a nyócker baja, az a lényeg, hogy a határon kilegyen a létszám.

Legalább egy nappal korábban vagy később közölték volna Budapesten ezt a hírt, ne pont akkor, mikor Orbán Németországban épp katonai érdemeinkkel dicsekszik.

Melyekkel azt is kiérdemeljük, hogy nálunk legyen a NATO európai hadosztály-parancsnoksága, legalábbis erre tett ajánlatot a magyar miniszternök (nem elütés). A NATO ezen csak elmosolodék, hogy neves végvári katonaköltőnket idézzem.

És ennyi történt. Merkel még figyelmeztette Orbánt a sajtótájékoztató végén, hogy ne hagyják ki a közös fotózást, mert el akarta bliccelni az ebadta, aztán mindenki ment a dolgára.

Sokra nem mentünk a tárgyalásokkal, annyi biztos: tudjuk, amit eddig is tudtunk.

Akkor, ha túl vagyunk az abszurd humoron, nézzük a fontos döntést. A szerzői jogok irányelveinek szabályozásáról.

Ha ezt elfogadták volna Brüsszelben, akaszthatnánk szegre a billentyűzetet, komoly esélye lenne, hogy meghalna az internetes sajtó az egész kontinensen, olyan nehézségeket gördítettek volna elénk az új irányelvek, különösen a 11-es és 13-as cikkely. Foglalkoztam én ezzel részletesen korábban is, mikor még nem lehetett tudni, hogy elbukik a huszárcsel. (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/)

No, de a fontos merény kifordult medribül s elveszté tett nevét. Lássuk, mit mond erről az MTI.

„Szűk többséggel leszavazta a sokak által bírált szerzői jogi szabályozási tervezetet csütörtökön az Európai Parlament (EP) plenáris ülése, az ügy így visszakerül további egyeztetésre a testület illetékes szakbizottságához.

Az EP jogi bizottsága június 20-án fogadta el nagy port kavaró jelentését, amelynek értelmében automatikus szűrésre köteleznék az internetes tartalommegosztókat, és arra, hogy szigorúan minden olyan tartalmat töröljenek, amely valamilyen formában szerzői jogi védelem alá esik.

Amennyiben a plénum jóváhagyta volna a jelentést, akkor ez lett volna az Európai Parlament hivatalos tárgyalási mandátuma az Európai Bizottsággal és a tagállamok kormányait tömörítő tanáccsal folytatott egyeztetéseken, a képviselők azonban végül 318:278 arányban leszavazták az egész dokumentumot Strasbourgban, s visszautalták a kérdést a szakbizottságnak.”

Hát bizony, jól is tették, hogy leszavazták, mert sokaknak ártott volna és keveseknek használ. Ráadásul olyan keveseknek, akik már így is dúskálnak. De lássuk alaposabban, a magyar küldöttek hogyan szavaztak az online sajtó megfojtását (is) célzó tervezetről? (https://www.hwsw.hu/hirek/59058/europai-parlament-szerzoi-jogi-reform.html)

„Megszavazta a tervezetet a teljes fideszes delegáci ó (a két hiányzó kivételével: Deli Andor (Fidesz), Deutsch Tamás (Fidesz), Erdős Norbert (Fidesz), Gál Kinga (Fidesz), Hölvényi György (Fidesz), Járóka Lívia (Fidesz), Kósa Ádám (Fidesz), Schöpflin György (Fidesz), Szájer József (Fidesz), Tőkés László (Fidesz)

Ellene szavazott: Balczó Zoltán (Jobbik), Jávor Benedek (Együtt 2014), Meszerics Tamás (LMP), Kovács Béla (Jobbik), Molnár Csaba (DK), Niedermüller Péter (DK), Szanyi Tibor (MSZP), Ujhelyi István (MSZP) - ezzel a Fideszen kívül mindenki a tervezet ellen voksolt.

Nem vett részt: Bocskor Andrea (Fidesz), Gyürk András (Fidesz), Morvai Krisztina (Jobbik).” (HWSW.hu)

Emelje fel a kezét, aki meglepődött.

Nem a magyar kormánypárton múlott a veszélyes és rosszindulatú kísérlet sikere.

Az kétségtelen, hogy előbb vagy utóbb, de inkább előbb szükség lesz a szerzői jogi irányelvek egységes uniós szabályozására, mert most ezekkel csak helyi törvények foglalkoznak, minden tagállamban másképp, a kérdés napirenden marad, nem is vették le róla, azért utalták vissza a szakbizottságnak – de hatalmas tévedés lett volna a doktriner betűjog útján ellehetetleníteni az európai online – és ezáltal rövid időn belül offline – sajtót. Szerencsére nem szavazták meg.

Az Európai Parlamentben minden igyekezetünk dacára még mindig túl sok értelmes ember ül. No, de jövőre EP-választások lesznek, akkor fordulhat a kocka.

Tehát, összegezve: Orbán és Merkel megegyeztek a nagy semmiben, a déli határokat védelmező hadainkat rendőrökre cserélték a határsértők érdeklődésének hiányában, és megbukott egy nagyon hibás, nagyon veszélyes kísérlet Brüsszelben.

Ennyi történt, semmi több.

Ja, meg lesz új ötszáz forintos bankjegy is.

A világrengetés megint elmaradt, vajúdtak a hegyek és semmit se szültek.

Nem is baj, ránk férne egy nyugalmas hétvége.

Bár: ne legyünk optimisták.

Szele Tamás

Sokat töprenghet az ember azon, hogy mit is akar elérni Donald Trump, mármint azon kívül, hogy „újra naggyá tegye Amerikát”, nem mintha összement volna a mosásban, de nem lehet ezen eleget spekulálni, ugyanis az Egyesült Államok elnöke minden nap képes meglepni az embert. Most például kiderült, hogy játszi kedvében majdnem lerohanta Venezuelát.

Az tény, hogy Venezuelában nagyon nagy a baj, és még csak nem is látszik a megoldás: az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül és éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Már megjelentek olyan híresztelések, hogy az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem lesz képes teljesíteni. Amennyiben valóban ez a helyzet, akkor az olajpiacnak hirtelen komoly deficittel kell szembenéznie.

Chávez elnök még időben elhunyt, utódja, Nicolás Maduro ellen egymást érik a tüntetések, a katonaság már rég nem gumilövedéket használ a tiltakozók ellen, bár – hivatalosan - polgárháború még nincs, csak pokoli helyzet, nem véletlen, hogy még Magyarországra is próbálnak menekülni a békeszerető (és különben magyar származású) venezuelai polgárok.

A kialakult helyzet mellesleg az Egyesült Államoknak kedvez látszólag, ugyanis a kieső venezuelai olajtermelést az USA kútjai pótolják, melyeknek emiatt napi kitermelése vélhetően 1,3 millió hordóval bővül 2018-ban, közel napi 11,3 millió hordóra. Más kérdés, hogy az Egyesült Államokban ugyan növekszik az olajkitermelés, de az elszállításával gondok vannak, az ország belső vezetékrendszere és szállítási infrastruktúrája nem tud lépést tartani a növekvő olajkitermeléssel, vagyis a kitermelt olaj nagy része szó szerint beszorul határokon belülre. Tehát mégis szükség lenne globális szinten a könnyen szállítható venezuelai kőolajra.

Ezeknek a tényeknek ismeretében már egészen érdekesen néz ki az a tegnap nyilvánosságra került hír, miszerint Donald Trump Venezuela lerohanását tervezte. (http://huppa.hu/trump-az-egyszeru-megoldasokat-kedveli-lerohanta-volna-venezuelat/)

Azt mondják a lapok, és nincs okunk ebben kételkedni, miszerint tavaly augusztusban – miközben a Fehér Ház Ovális irodájában a venezuelai kormány ellen hozandó szankciókról egyeztettek – Donald Trump a munkatársai felé fordult és azt kérdezte: vajon nem lenne-e egyszerűbb, ha az Egyesült Államok lerohanná a gyorsan szétesőben lévő Venezuelát, amely zűrzavarával a térség biztonságát is fenyegeti?

A munkatársak egy idő után már kaptak levegőt, és megpróbálták elmagyarázni a POTUS-nak, hogy ez nem így megy. Hogy egy ilyen lépésnek következményei vannak, Venezuela kormányát nagyjából minden szomszédja és az ország teljes népe utálja, de ha hirtelen elfoglalják, és megjelenik a térségben egy nagy, ütőképes hadsereg, mely az Egyesült Államoké, az összes környező állam fellázad a katonai jelenlét ellen, és még jó, ha csak a támogatásukat veszíti el Trump kormányzata, mert rosszabb esetben indíthatnak átfogó támadást is a megszálló erők ellen. Amit ugyan az amerikai erők röhögve visszavernek, sőt, a támadók országait is elfoglalhatják éppen, viszont ez már világméretű konfliktusba torkollhatna.

Donald Trumpot a hírek szerint nem győzte meg Herbert McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó érvelése és – az AP szerint – nem sokkal később felhozta a témát Juan Manuel Santos kolumbiai elnöknek is. Ezt az amerikai hírügynökség állítása szerint két, szintén neve elhallgatását kérő kolumbiai kormányzati tisztségviselő is megerősítette. Tavaly szeptemberben a Politico című lap is tudósított arról, hogy az ENSZ-közgyűlés ülésszakának margóján tartott egyik magánvacsorán – amelyen négy latin-amerikai ország vezetői vettek részt – az amerikai elnök ismét előhozta Venezuela lerohanásának tervét, de hozzátette: „a munkatársaim azt mondták, hogy erről ne beszéljek”. A vacsora után Trump minden egyes latin-amerikai vezetőtől külön megtudakolta, vajon biztosak-e abban, hogy nem akarják a venezuelai helyzet katonai megoldását, mire mindegyiküktől azt a választ kapta, hogy „igen, biztosak vagyunk benne”.

Még jó, hogy nem akarták. De lássuk csak geopolitikai szempontból hogyan is nézne ki a világ?

Kelet-Ázsiában adott a Koreai-félsziget válsággóca, aminek pacifikálásáért papíron mindenki mindent megtesz, a valóságban senki nem tesz semmit, illetve semmi jót. Kínával nagyon rossz az Egyesült Államok viszonya, a Sárga-tenger maga egy hatalmas konfliktusforrás. A Közel-Kelet lángokban áll, és most nem csak a szíriai polgárháborúról van szó, hanem az alakuló iráni atomzsarolásról is, melyben szintén nem kis szerepet játszik az ottani kőolajtermelés. Európában a Baltikum egy emberként tart egy orosz támadástól, Skandinávia fegyverkezik, ugyanezen okból, mindeközben Donald Trump azt fontolgatja a Washington Post szerint, hogy kivonja az amerikai csapatokat első körben Németországból, másodikban egész Európából.

Merthogy America first.

A Pentagon enyhén szólva is nemtetszését fejezte ki, és akkor finoman fogalmaztam azt a helyzetet, mikor vélhetően egyszerre harminc sokcsillagos tábornok ordít kórusban, a nyakán kidagadó erekkel, minden angol szótárt megszégyenítő szókinccsel a káromkodások terén.

Afrikában erősödik a kínai jelenlét, mármint a katonai: egyelőre komoly erők összpontosításáról nincs szó, de ott vannak és ott is maradnak.

Két kontinensen nincs még háborús góc: Dél-Amerikában és Ausztráliában.

De erről nem Trump elnök tehet, ő, mint látjuk, Dél-Amerikával megpróbálkozott.

Kíváncsi vagyok, mi szépet és jót fog kitalálni Ausztráliának, mert hogy fog, az hétszentség.

Mi ebből a tanulság?

A jelek szerint Trump elnök épp most gondoskodik azokról a problémákról, melyeknek megoldását majd az Egyesült Államoktól kéne várja a világ: ám az egyáltalán nem biztos, hogy a nagyhatalom képes is lesz megoldani őket, míg a mostani vezetés irányítja.

Vegye már el valaki tőle a térképet meg az ólomkatonákat!

És a kollégáitól is.

Szele Tamás

Én komolyan azt hittem, hogy halhatatlan. Igaz, olyan okos volt, annyira művelt és olyan tehetséges, hogy az ember könnyen elhitte: legalább háromszáz éves, készített interjút a Timesnak annak idején Disraelivel és taníthatta Talleyrandot is egy kis külpolitikai gondolkodásra. Napóleont meg tarsolyában hordta, mint marsallbotot.

A Mindenható nyugtassa Aczél Endrét, a mai magyar külpolitikai újságírás utolsó nagy tanárát.

Szerettem? Nem jó a kifejezés. Csodáltam és tiszteltem. Mikor megismertem, a Kurír főszerkesztő-helyettese volt, túl már a tévések végjátékán, túl messze Kínán, Londonon, ahol az MTI tudósítójaként működött – bokájáig fel sem érő kis slapaj voltam én, de nagyon tiszteltem.

Ugyanis mindent tudott.

Mindent, ami a szakmához kell. És azon kívül is. Volt egy olyan érzésem, hogy ismeri a világ minden dolgát, valamint némely egyebeket, mert semmiség volt számára, ha valamit félreértettem, a legmocskosabb amerikai Dél tájszólását kibogoznia, kissé unottan jegyezte meg, hogy azért használhatnám az eszemet is – és nem hagyta az alatt az idő alatt, míg főnököm volt, hogy ne használjam.

Ha kellett, kínaiul káromkodott, de kihozta belőlem a maximumot. És tőle tanultam meg magamból is kihozni azt. De nem volt nyársat nyelt vagy álszent, kicsit sem: egy délelőtt bejött az irodába egy aktatáskával. Abban az irodában hat televízió volt, és a külföldi híreket figyeltük hangszigetelt körülmények között, ugyanis elég volt az, ha én őrülök meg attól, hogy hat nyelven figyelek hatfelé, a kollégák ép eszére vigyázni kellett.

- Van BBC? (1991-ben voltunk)

- Van, főnök úr.

- Oké, akkor ma nincs munka, itt maradsz tanulni.

- Nincs munka? De hiszen alig adtuk le a délutáni számot.

- Nem érdekes. Ma Wimbledon van!

És Wimbledon volt.

Az aktatáskában meg skót whisky.

Aczél Endrét már elég volt figyelni, olvasni is, hogy jobb újságíró legyen az ember: mindent tudott a világon, az első keresztes hadjárat részleteitől Churchill kedvenc káromkodásáig, a kínai klasszikusokat fejből idézte és rám pirított, ha összekevertem Juvenalist Catullussal.

Nem tudom, hány nyelven beszélt, szerintem mindegyiken.

Rosszkor született, nagyon rosszkor, rossz helyen: 1944 szeptember másodikán, zsidó családból. Ez akkoriban mindent jelentett, csak nem túlzott esélyt a hosszú életre. De túlélte.

1963–1968 között tanult az ELTE BTK matematikai nyelvészet-orosz szakán. 1968–1974 között a Magyar Távirati Irodakülpolitikai tudósítója, majd szerkesztője volt. 1974–1977 között az MTI pekingi, 1981–1985 között londoni tudósítója volt. 1985-től öt évig a Magyar Televízió munkatársaként dolgozott. 1986–1990 között az MTV Híradó főszerkesztője, majd 1989-től egy éven át A Hét főszerkesztője is volt. 1990-ben pár hónapon keresztül a Kurír társfőszerkesztőjeként dolgozott. 1991–1994 között a Hungarian Economic Review című gazdasági magazin felelős szerkesztője volt. 1991 és 2016 között a Népszabadság külső munkatársa volt.

Az utolsó évek vitáit most hagyjuk: szörnyű, mikor a légörvénybe hanyatló ellenzéki sajtó sárkányai egymást marcangolják zuhanás közben.

Most jött a híre, hogy elment Aczél úr.

Nehezebb lesz nélküle: elment a mérce, nincs mihez, kihez mérni a vízszintest és a függőlegest.

A mai magyar külpolitikai újságírás atyja volt.

Ha még van ilyen manapság Magyarországon: igyekszünk, hogy legyen.

Kevesen igyekszünk, sajnos, és így vagy úgy, de mindannyian az ő tanítványai voltunk.

Valahol, valamikor, valamelyik szerkesztőségben.

Jó munkát, Aczél úr, a mennyei redakcióban.

Mi még biztos találkozunk.

Szele Tamás

Tetszik ismerni a játékot, ugye? Nem is európai, aki nem ismeri. Áll a fickó a sarkon, három egyforma valamit keverget, kártyát, gyufaskatulyát vagy gumikorongot, be kell dobni egy közepes bankjegyet, és aki eltalálja, melyik van a három közül megjelölve, viszi a bankot. Nem lehet benne nyerni, de szerintem már Mohenjo-Daróban is játszották, mármint, akik hülyék voltak.

És Mohenjo-Daróban is a szervezett csalás egyik ügyes formája volt. Már az ottani zsandárok is kergették a csibészeket, akik így szabadították meg javaiktól a palimadarakat. Nem mennék bele a részletekbe, de az a lényege, hogy mikor rá tetszenek bökni a megjelölt tárgyra, akkor már nulla az esély a győzelemre. És nem egy ember dolgozik ott, aki kavarja a lapokat, gyufaskatulyákat, korongokat, hanem legalább öt: páran figyelik a rendőrök mozgását, van a csapatban zsebes is és legalább két hivatásos nyertes, hogy kedvet csináljanak a palimadárkodáshoz.

Na, most tessék ugyanezt elképzelni sajtóban. Ez az álhírlap. Az olvasó azt hiszi – mármint a betegesen naiv olvasó – hogy hírt talál, annak is néz ki, de nincs abban, amit kap, semmi, illetve ha van, az szemenszedett hazugság. És ahogy a pirosozásnál, az álhírlap esetében is van, aki ezredszer is bedől.

Igen, haragos vagyok, mert most már olyan marhaság terjed futótűzként a közösségi oldalakon, ami hét éve megdől. Hét éve, kérem, ez a kamu életkorát tekintve már elemibe jár! És osztják az amnéziás emberek, ahogy szerintem osztották már évekkel ezelőtt is, megcáfolták ezerszer, de osztják... csodáljuk, hogy a magyar választó politikai emlékezete gyengébb az aranyhalénál, ha azt sem ismerjük fel, amit már évek óta bámulunk? Ja, persze, politikában is így van. Akkor lássuk, miről beszélek.

A www.kaprazatos.club című világlap egyik sikeres vezéranyagáról. A címe – bocsánat, de nem változtatok az ordító megfogalmazáson és a nagybetűs szedésen - „EGY AMERIKAI LAP MEGDÖBBENTŐ VÉLEMÉNYE MAGYARORSZÁGRÓL! OSSZÁTOK,MERT NAGYON IGAZ!”

Mármost „egy amerikai lapnak” ezerféle véleménye lehet. De már a címben megtaláljuk az üzletet: osszátok, terjesszétek, kell a kattintás. Melyik amerikai lap is ez? „A Chicago Times-ban jelent meg MAGYARORSZÁGRÓL!” Megint kiemelt szedés, Magyarország csupa nagybetű, hát hogyne, főleg abból a pici, jelentéktelen Amerikából.

Bocsánat, hol jelent meg? A Chicago Times-ban? Akkor ez nem hét éves, hanem régebbi, ugyanis az említett lap 1854 és 1895 között jelent meg, azóta ilyen című sajtótermék nincs. És az akkori Magyarországról szól, vagy a mostaniról? Ha a mostaniról, ilyen profik voltak a jósok Chicagóban? Na jó, lássuk, mit ír.

„Van egy ország, amely önmagával határos. 
Ahol a legszebb nők élnek, mégis csökken a népesség. 
Ahol a munkanélküliek dolgoznak a legtöbbet. 
Ahol a legtermékenyebb földön éhező emberek élnek. 
Ahol a vonatok menetrend szerint késnek. 
Ahol mindenki focizik, mégis vízilabdában, kosárlabdában, kézilabdában és röplabdában jeleskednek. 
Ahol mindenki siet a munkába, de senki sem érkezik be időre. 
Ahol a nyolcórás munkaidő tizenkét órás. 
Ahol az egészségügyi ellátás ingyenes, de a gyógykezelés drága. 
Ahol az újságírók szabadon írhatnak bármit, amit parancsba kapnak. 
Ahol a világválság állampolgárságot kapott. 
Ahol a közbeszerzések titkosak, az államtitkok nyilvánosak. 
Ahol a háborúk sosem érnek véget. 
Ahol a történelem naponta megismétlődik. 
Ahol a leggazdagabbak azok, akik egy napot sem dolgoztak. 
Ahol a külföldi valuta felváltotta a hazait. 
Ahol az emberek megünneplik a családi védszent napját, de káromolják Istent. 
Ahol az okosakat, értetlenségből, bolondnak nézik, a bolondokat meg tehetségesnek. 
Ahol az írástudatlanok írják a történelmet. 
Ahol a törvények törvénytelenek, az anarchia pedig normális állapot. 
Ahol a hatalom megveti a polgárokat, mint nem kívánatos tanúkat. 
Ahol a jövőből élnek, mert a jelenhez nincs joguk. 
Ahol a bírósági eljárások tovább tartanak, mint egy élet. 
Ahol az árvíz a talajöntözés egyetlen módja. 

Ahol megidézik a diktátort, a demokráciát pedig a hülyék adójának tekintik. 
Ahol úgy gondolják, az ország annál jobban fejlődik, minél jobban visszafejlődik. 
Ahol nem vagy normális, ha nem bolondultál meg. 
Ahol csak azért élsz, hogy meghalj. (lsd. Himnusz) 
Ahol az idő végtelen, és a butaság múlhatatlan.”

Ja, tetszenek mondani, ez régi. Régi bizony, ugyanis a kiváló Urban Legends már 2012-ben (!) megcáfolta, illetve lenyomozta, melyik országról is lehet szó. (http://www.urbanlegends.hu/2012/12/egy-amerikai-ujsagiro-cikke-magyarorszagrol/) Tessenek megkapaszkodni: ez nem csak magyarul terjed, hanem szerbül, horvátul, bosnyákul is, hercegovinül csak azért nem, mert olyan nyelv nincs. A szöveg mostani formája kicsit mutált, eltér pár helyen az eredetitől, nyilván a kedves honi álhírlapíró beletúrt, hogy aktualizálja, adaptálja, lehetett vele vagy öt perc munkája is. És osztják, terjesztik, megy mellé a komment, miszerint „olvasnivaló”, „milyen igaz”, „hírünk a világban”, senkit sem zavar, hogy ez a kamuszöveg gyakorlatilag bármelyik közép-kelet európai vagy balkáni országra érvényes, minimális változtatásokkal.

Az se zavar senkit, hogy már ezerszer látta, elfogadják újdonságnak.

Inkább tetszene osztani a Szondi két apródját, az se friss hír, hogy felhőbe hanyatlott a drégeli rom, de legalább szép.

Lássuk a többi címet az oldalon, hátha még több bujdosó értékre bukkanunk.

„BARÁTNŐMET MINDENKI LEBESZÉLI, HOGY MEGVALÓSÍTSA ÁLMÁT, HISZ MOZGÁSKORLÁTOZOTT! ÉN AZONBAN ARRA KÉRLEK NÉZZÉTEK MEG MEKKORA KINCS Ő!” Arról szól, hogy a hölgy mozgáskorlátozott, ám cukrász akar lenni és az is lesz. Szenzáció.

„11 ÉVES A DRÁGA KISFIÚ, AKI EZÉRT FÉL, HOGY SENKI NEM KÖSZÖNTI FEL A SZÜLETÉSNAPJÁN! MUTASSUK MEG,HOGY MELLETTE VAGYUNK A MAI NAPON IS!” Kisfiú állítólag leforrázta magát, és szerinte csúnya, ezért nem fogják felköszönteni. Személyes tapasztalatom alapján – életem egy szakaszában magam is voltam kisfiú - állíthatom, hogy a kisfiúkat piszokul nem érdekli, hogy néznek ki.

„AMIKOR MÉG 3 FORINTÉRT VETTÜK A FEHÉR KENYERET! NYOMJ EGY LÁJKOT, HA EMLÉKSZEL MÉG EZEKRE A MONDATOKRA!” Micsoda nóvum. Ebből szalagcím lesz a Timesban is. A szöveges tartalomból - írásnak nem nevezném – kiderül, hogy azokban az arany időkben ezer forint volt a fizetés is. Hát, utoljára 1956-ban volt az átlagbér 1235 forint. Az nem tegnap volt. Különben sem hiszem, hogy az az év mindenkinek felhőtlen emlékeket hordoz. Sőt, a korábbiak sem nevezhetőek túl kellemesnek.

Ez az álhírhalom legalább nem politizál, mint a korábban elhíresült anephangja, éspedig valószínűleg azért nem, mert teljesen lecsengtek a választások, most már azzal nem lehet klikket vadászni. Ellenben hátha lehet szívszaggatással, nosztalgiával. Nem számít, milyen mérhetetlenül lebecsüli az olvasóit, mindig akad majd rengeteg fogyasztó, aki ezt észre sem veszi, sőt, boldog, hogy ilyen széplelkű lócitromokat hajigálhat az ismerőseihez. Ez nem sajtó, nem írás, ez népmesének is harmatgyenge.

Hogy hívják a leforrázott kisfiút? Hol él? Hol van a mozgáskorlátozott cukrászlány boltja? Mikor nyitotta? Milyen a forgalom?

Senki sem kérdi, csak osztja a maszlagot, és ezzel komoly pénzeket keres az oldal üzemeltetőjének. Aki meglátásom szerint az anephangjánál megismert Manyika, ugyanis nem csak az oldal szerkesztőprogramja, motorja ugyanaz, de még a helyesírási hibák is egyformák.

Aztán, ha a derék, politikailag elkötelezett olvasónak nem tetszik egy írás a valódi sajtóban, beindul a farkasordítás kórusban: fake news! Mondja ezt utcaseprőtől miniszterelnökig mindenki, akinek nem tetszik valami.

Pedig ez a valódi fake news, csak ma, Magyarországon senkit sem érdekelnek a tények. A világ többi részén se nagyon.

Az idézett panelrengeteget szeretném kiegészíteni egy utolsó sorral, tekintettel a kialakult helyzetre.

Van egy ország, ahol minden baromságot elhisznek, kivéve az igazat.

Szele Tamás

Kérem, hála a Fennvalónak, nincs ma szenzáció, illetve, ami tegnap volt, azzal okosabb várni holnapig, hogy meglássuk, mi lesz belőle, gondolok itt Angela Merkel loopinggal ékes belpolitikai műrepülésére Németországban. Ilyenkor megnézi az ember, van-e hír közelebb is. Van is, nincs is, ez itt a praxis, ezer apró cikk rajzik a honi sajtóban, de egyiktől sem zendül meg az ég.

Na ja, nyár van, „uborkaszezon”, mondja a magát sajtóügyekben jártasnak vélő olvasó, a sajtómunkás foga meg diszkréten megcsikordul, mert tudja, hogy téma mindig van. Olyan nincs, hogy ne legyen. Maximum nem látjuk vagy rosszul látjuk, ami ma kétfejű borjú egy tanyán, az holnap lehet állattenyésztési válság, ami ma mínuszos hír egy kocsmai verekedésről, az lehet holnap belügyi átszervezés.

Minden lehet.

Akkor nézzük, mink van.

Az Adrián cápát láttak, Makón medvét, a Dunában bombát.

Ebből a harmadik igaz, ne is tessék ma a Belváros környékén mászkálni, vagy ha mégis teszik, gyalog érdemes, a géperejű közlekedési eszközök elől le van zárva. Volt itt ugyanis a második világháborúban egy ostrom, és becslésem szerint még legalább ötven évig fognak előkerülni ezek a kis robbanó mazsolák a főváros különböző pontjain: ez egy olyan dolog, amit nem lehet népmozgalommal vagy aláírásgyűjtéssel megoldani, nem politikai kérdés, szerencsére a tűzszerészeink a világ élvonalában vannak – pont azért, mert sok a dolguk. Kéretik őket nem zavarni.

Apropó Adria, 330 fölött áll az euró.

Hogy mitől? Annak pontosan ezer oka van, a mostani világgazdasági helyzeten nem sokat segített Donald Trump értelmetlen kereskedelmi háborúja, ellenben ártott neki, viszont az is igaz, hogy a forint erejének kedvéért se szállt sorompóba senki, hivatalosan ugyanis tojnak rá. Az ATV megkérdezte a Parlamentben az illetékeseket, ki mit gondol, ki mit tud. Érdekesen reagáltak. (http://hvg.hu/gazdasag/20180703_A_kormany_a_330as_eurorol_a_sajto_fujja_fel_a_lakossag_nem_is_erzekeli)

„A csatornának adott válaszokból azt tűnik ki, hogy a kormány egyáltalán nem aggódik. Volt, aki egyszerűen azt felelte, a 330-as euró az „két sör ára a horvát tengerparton nyaralóknak”. Ez utóbbit mondjuk nem teljesen értjük, tekintve, hogy két sör bizonyára többe kerül Horvátországban, mint amennyi most a forint-euró árfolyam.

Másvalaki azt fejtegette, hogy az ügy egy „médiahack”, az egészet a sajtó tupírozza fel, mert amúgy a lakosság nem különösebben éli meg hátrányosan a helyzetet, így pedig a kormánynak sincs miért aggódnia. Ezért sem vetődött fel eddig semmilyen beavatkozás utáni óhaj.” (HVG)

Hát, érdekelne, melyik lakosságról beszélnek, a horvát lakosság például valóban nem sokat foglalkozik a forint árfolyamával, a magyar meg ezek szerint nem számít, mert sem nem utazik külföldre, sem nincs valutaalapú hitele. Gazdasági mutatók, infláció, jegybanki kamatemelés? Ugyan már, kérem, ezek nem létező fogalmak, a magyar ember az Alföldön járja kanásztáncát, mellette barna kislány pattan tűzről és nem mellesleg eszemadta. Pénzt nem használ, nem is lát. Mit érdekelné a pénzromlás, mikor romlatlanul szánt, vet, terelgeti nyáját, fújja furulyáját. A kedves politikusokat ezúton is kérném, hogy ha találkoznak egy ilyen magyar választópolgárral, ne mulasszanak el értesíteni engem is, mert nagyon megnézném magamnak.

No, de lássuk a köztéri ügyeket. Jelentem, közterületben erősek vagyunk, zajlik az élet, a Kétfarkúakat például kiemelten kell említenem, ugyanis valódi urbanisztikai reformot fognak elérni. Ugyan a hét azzal kezdődött, hogy nagyon megbüntették a Magyar Kétfarkú Kutya Párt székesfehérvári aktivistáit, amiért a Budai úton színes festékkel festettek le egy 10 méteres, tönkrement járdaszakaszt április végén, de ez ne szegje kedvünket. A helyzet az, hogy eddig „szándékos rongálással megvalósított tulajdon elleni szabálysértés” helyett már bűncselekménnyel gyanúsítják őket, ugyanis a kárérték a rendőrség szerint meghaladja az 50 ezer forintot, pontosabban 394 ezer forintra rúg, de az ügy még bírósági szakaszban sincs, ebből akármi lehet. Mondjuk érdekes lehet az a töredezett járda, aminek a repedései majd' négyszázezerbe kerülnek, én esküszöm, megpróbálnék a helyszínen aranyat ásni, mert másképp nem jön ki ez az érték, csak úgy, ha gazdag telér rejtezik alatta. Mindjárt be is fogom a kutyákat a szánba és irány Székesfehérvár.

Nagyobb sikert aratott Orbán Viktor, szintén a Kétfarkúak prezentációjában. Hiába, az ő neve, képmása garancia a tapsviharra, főleg, ha éppen Thomason, a kis gőzmozdonyon lovagol. Nem csak a tapsviharra garancia, hanem a meszelésre is. Ugyanis először a Dob és Rumbach Sebestyén utcák sarkára festették fel a most már örökbecsű műalkotást, ahol aztán szorgos kezek rögvest lemeszelték, bár annyira nem rögvest, hogy ne járja be a fotója az internet összes zugát, ahol magyarul beszélnek. Valószínűleg dühös ellenzékiek lehettek, akik nem bírták elnézni a miniszterelnök ártatlan, gyermeki örömét, arra ugyanis gondolni sem merek, hogy az önkormányzat küldött ki erre a célra közmunkásokat. Az felségsértés volna. De lemeszelték, erre fel megsértődött a graffiti, és átpöfögött Budára, a Szent János kórházba, az ápolási igazgatóság és a humánpolitikai osztály közös bejárata mellé.

Ott is rekordsebességgel meszelték le. Szinte meg sem száradhatott.

Mi ebből a tanulság?

Szent Orbán az omladozó falak védőszentje, ha azt akarjuk, hogy valamit vakoljanak, meszeljenek le, csak fessük rá a kisvonatos ikont, és lássunk csodát, rövid időn belül megindul a karbantartás magától. Megbízhatóan, már kétszer megtörtént, ha harmadik példa is lesz, felterjesztjük az ügyet Rómába, szentté avatás végett, mert ami csoda, az csoda.

Különben ki kéne próbálni szoborral is, van a Baross téren egy üres telek, már százhúsz éve beépítetlenül áll, de mindig készülnek odaemelni vagy ásni valamit, most éppen irodaházat vagy szállodát, de mindenképpen mélygarázzsal. A mélygarázs alapja meg is van, csak az építkezés lenne kellemetlen a térség lakosságának – ne feledjük, nem túl régen építették át a teret teljesen, a négyes metró is itt épült, akkoriban évekig Sztálingrád térnek hívtuk a placcot, most inkább Igorinak, mert majdnem minden fa eltűnt és nyáron nagyjából egyezik emiatt a klíma a szaharai helyőrségekével. Ha nem akarunk még pár év koszt, port, vibrációt, repedező falakat és lármát, adjunk össze egy kis pénzt és állítsunk egy Orbán-szobrot a telekre, titokban, orvul, az éji homályban.

Bontsák le, ha merik.

Ha már szobor: a múltkorában azt írtam Mekk Elek Moszkva Kálmán téri szobrocskájáról, hogy a mai magyar géniusz jelképe. „Soha méltóbb szobrot méltóbb méretben méltóbb helyre – ugyanis ez egy igen kis méretű plasztika, Kolodko Mihály alkotása.” (http://huppa.hu/szele-tamas-medvek-kecskek-csatahajok/)

A jelkép kitejesedett, elérte azt a művészi csúcsot, aminél már nincs tovább, valóban a mai magyar géniusz szimbóluma lett.

Ugyanis ellopták.

Ennél már semmi sem lehet magyarabb.

Ez már a magyarság kvintesszenciája.

Nyár van, ugye, sehol szenzáció.

De hír, az van. Bőven.

Csak meg kell látni.

Szele Tamás

Kérem, így pár hét távolságból visszatekintve nézzük csak meg, mit is ért el Szingapúrban és kicsoda? A helyes válasz: nagy gazdasági, valamint politikai sikert, éspedig Észak-Korea, de főként Kína. Más nem: az első, mámoros pillanatokban talán még volt helye a naiv ünneplésnek, de most már biztosak lehetünk abban, hogy a szingapúri egyezmény pont annyit ér, mint a papír, amire írták.

Vagy annyit sem, elvégre azzal a két A4-es papírlappal még lehetne utólag is valami hasznosat kezdeni, teszem azt, belécsomagolni kétszer tíz deka párizsit, vagy nehéz időkben mahorkát sodorni belé. Különben nincs is kizárva, hogy az is lesz a sorsa, másra nem jó. De hát miért vagyok én ilyen borúlátó, mikor előttünk ragyog a fényes jövő?

Azért, mert nem csak ragyog, hanem sugárzik is. Érdekes hír terjedt el a világsajtóban, és mivel a gondosságáról, hiteléről ismert Reuters is átvette (én nem tőlük idézem) nincs okunk kételkedni benne.

„Az értesülések arra utalnak, hogy Kim továbbra is azt a látszatot akarja fenntartani az Egyesült Államok adminisztrációja felé, mint aki elfogadta a leszerelésre vonatkozó feltételeket, hogy újabb kedvezményeket tudjon kialkudni magának. 

Donald Trump amerikai elnöke Kim Dzsongunnal folytatott találkozása után maga biztosította a közvéleményt arról, hogy Észak-Korea immáron nem jelent nukleáris fenyegetést. 

Az NBC szerint öt forrás is megerősítette, hogy Észak-Korea folytatja a nukleáris fegyverekhez szükséges dúsított urán termelését, és volt aki egyértelműen arra utalt, hogy az ázsiai ország szándékosan megvezeti az amerikai vezetőket, és ugyan nukleáris tesztek nem zajlanak, rakétakilövésről sincs hír, nincs bizonyíték arra, hogy csökkentenék a nukleáris készleteket. A Fehér Ház nem reagált az NBC értesüléseire.” (444)

Hát kérem, valami hasonlóra számítani lehetett. Magam is jeleztem már nem egy írásomban, hogy aki tragikus hirtelenséggel támadó, váratlanul bekövetkező általános világbékére számít jelen környülállások közepette, az sürgősen igyekezzen felébredni. Észak-Koreának érdeke ugyan az egyezmény, még inkább érdeke az amerikai és főleg kínai segítséggel induló gazdasági fellendülés, ezért a társadalom némi (akár csekély mértékű) liberalizációja sem túl nagy ár, de többet nem fog adni. Hogy látványosan felrobbantották a korábban egyszer már látványosan felrobbant nukleáris kísérleti telepet Punggje-riben? Egyrészt korábban is tudta mindenki, hogy nem csak az az egy van, másrészt azt még április 26-án bejelentette a Kínai Tudományos Akadémia, miszerint a Mantap-hegy gyomrába vájt alagútrendszer nem biztonságos többé, és nem használható további tesztekhez, mert összeomlott az atomrobbantások következtében a felette húzódó hegy, ami miatt figyelni kell az esetleg kiszivárgó radioaktivitást is. No, ha már nem jó, miért ne robbantsák fel ország-világ szeme láttára? Levegőbe is röpítették május 25-én.

Hogy egy roncstelep volt, és tudomásunk szerint van még négy, csak azok használhatóak? Ez Donald Trumpot kivéve mindenki mást érdekelt volna, de az Egyesült Államok elnöke figyelmen kívül hagyta – ugyanis nem illett a világképébe. A szingapúri egyezményt vagy inkább nyilatkozatot sem lett volna szabad aláírni garanciák nélkül, illetve ezt a négy általános pontot maximum preambulumnak lett volna szabad tekinteni: a reális segítségnyújtást attól kellett volna függővé tenni, hogy Észak-Korea átadja-e a nukleáris fegyvereket. Ahogy átad egyet, indulhat egy adag pénz.

Ilyen elemek bele sem fértek a nevetséges nyilatkozatba, aminek szemmel láthatóan az az egyetlen célja, hogy a két szerződő felet, úgymint Donald J. Trumpot és Kim Dzsongunt idén jelöljék a Nobel-békedíjra. Ennek az az előnye, hogy a díjkiosztó előtt nem lesz fegyveres konfliktus, utána már lehet. Akkor már ki van adva a plecsni is, a pénz is, és elvégre a közel-keleti kérdés sem oldódott meg Arafat Nobelétől, legfeljebb sokan lettek joggal nagyon idegesek, mikor megkapta.

De hát miért nem szereli le mégsem azokat a pattantyúkat Észak? Egyszerű annak az oka. Mint fentebb vázoltam, két megoldása van a helyzetnek: az, hogy Észak-Korea amerikai befolyási övezet lesz, és az, hogy Kína fogja fütyülni a phenjani táncot. Mármost míg az amerikai befolyás növekedésével járna némi, nem túl komoly vagy lényeges társadalmi átalakulás, a kínai verziónak ez nem feltétele. Ha Kína nyeri meg ezt a madzsongpartit, nem kell változzon semmi, sőt, jobb is, ha nem változik – elég, ha, mint eddig is, Észak-Korea ütközőállamként funkcionál, valamint megveszi a kínai iparcikkeket, bár túl nagy piacnak nem mondhatnánk. A dolgok jelen állása szerint ott tartunk, hogy a szingapúri találkozón és az utána tett engedményekkel az Egyesült Államok megkötötte a saját kezét a félsziget ügyeiben, és örülhet, ha a kínai gazdasági-politikai terjeszkedést nem ő kell majd fizesse.

De lehet, hogy azt is bevasalják rajta.

Mit szól mindehhez Trump elnök?

Trump elnök nem szól semmit, ugyanis épp hadat visel, konkrétan ellenünk, vagyis az Európai Unió ellen. Persze, csak kereskedelmi háborúról van szó, melyet a védővám-rendszer kiterjesztése robbantott ki, de az is elég izgalmas, főleg, hogy ennek Unión belül is komoly következményei lehetnek – ha a német és főleg svéd acéláruk iránt csökken a kereslet, akkor nyilvánvalóan csökkenni fog a termelés is, minek következtében munkanélküliség keletkezik. Ebben a helyzetben Németország és Svédország vélhetően védeni fogja saját munkaerő-piacát, és csökkenti vagy leállítja majd a bevándorlók és vendégmunkások alkalmazását. Mármint nem az Unión kívüli bevándorlásra gondolok, illetve nem csak arra: hanem az Unión belüli munkaerő-vándorlásra. Úgyhogy mielőtt elkezd bárki örömködni, hogy „vége a migrációnak” jusson eszébe, hány magyar állampolgár dolgozik, él Németországban. És Svédországban sincsenek kevesen. Tehát indirekt módon, de Trump megalapozatlan döntése az Európai Unión belüli szabad munkaerő-áramlást gátolja majd, márpedig ez az egyik olyan uniós alapelv, ami nélkül az egész rendszert sem érdemes fenntartani.

Persze, Trumpnak amúgy sincs jó véleménye rólunk. Épp tegnap nyilatkozta kedvenc Fox tévéjében, miszerint:

„Az EU valószínűleg ugyanolyan rossz, mint Kína, csak kisebb nála. Szörnyű, hogy mit tesznek velünk.”

Mit is teszünk, tényleg?

Ellenvámokat vezettünk be. A Donald Trump által kirótt védővámokra adott európai válaszként vámkötelessé tett amerikai áruk igen széles kört ölelnek fel. A termékcsoportok között találhatók gabona-, zöldségfélék, gyümölcsök, alkoholos italok, ecet-, dohányáruk, illatszerek, szépség- vagy testápoló készítmények, de kötött ruházati cikkek, használt ruhák, valamit vas-, acél- és alumíniumáruk, hajók, illetve játékok, játékszerek és sporteszközök is.

Ha ő úgy, mi is úgy.

Különben Trump intézkedésének egyik mozgatórugója a német autóipar kiszorítása az Egyesült Államokból, ami azonban érzékenyen érintheti a magyar gazdaságot is – egyébként is kellemetlen kis országunk számára az Egyesült Államokból származó mintegy évi 730 milliárd forint értékű áru hirtelen drágulása, de a német autóipari árak változásával még a termelésünk struktúrája is megváltozhat: ha ugyanis Amerikában drágábbak lesznek a német és általában az európai autók, akkor csökkenni fog az üzleti forgalom, így nem is olyan nagyon biztos, hogy a német gyáraknak érdemes nálunk fenntartani az összeszerelő és alkatrészgyártó üzemeiket. Ami viszont a mi gazdaságunk számára jelentene hatalmas, talán végzetes csapást.

Szóval, az Egyesült Államok által indított gazdasági háború mindenképpen káros, két félre nézvést: az egyik maga az Egyesült Államok, a másik a világ többi része, bár leginkább Európa. De ezzel kell foglalkozni, kérem, ezzel, nem a koreai helyzettel, ugyanis ha a nukleáris fenyegetés kerülne újból az fókuszba, kockára tennék Trump reménybeli Nobel-békedíját. Amire különben már jelölték.

És akkor még nem is említettük a küszöbön álló Trump-Putyin találkozót.

Ha az is olyan sikeres lesz, mint a szingapúri csúcs volt, kössük el az első repülő csészealjat és hagyjuk el a bolygót.

Nem tehetek róla, a világ politikai vezetőinek képességeiről (különös tekintettel Trump elnökre) mindig egy klasszikus vicc jut eszembe:

Kohn a kávéházban ül és sír. Odamegy hozzá Grün.

- Mi a baj, miért sírsz?

- A vejem...

- Mi van vele?

- Nem tud se inni, se kártyázni.

- Hát az jó!

- Dehogy jó! Nem tud inni, de iszik, nem tud kártyázni, de kártyázik...

Szele Tamás

Kérem, itt kultúra lesz. Mondanám, hogy volt is, van is, ez az egy, amiben nem vagyunk különösebben elmaradva közép-európai szinten sem, lehet vitatkozni a magyar gazdaság teljesítőképességéről (vagy nem lehet, elvégre ez egy erősen absztrakt fogalom), de a magyar kultúra színvonalán nem sok szégyellnivaló akadt eddig. No, akad majd most, mert ami eddig volt, érvénytelen.

Nem lehet nem meglátni azt a kulturális forradalmat, amit napi filippikákban, taxatív névsorokat közölve követel a kormánysajtó, és aminek az lesz a lényege, hogy senki se kapjon állami támogatást, aki nem feltétlen híve a kormánynak, ámde aki nem kap, az a pályáról is szoruljon ki – értené az ember ezt a követelést, ha jelentéktelen, apró lapokban hangzana fel, de mert a kormány nemhivatalos szócsövei harsogják, vagy arra kell gondolnunk, hogy a Magyar Idők kultúrrovatát megszállta a Meg Nem Értett Lírikusok Pink Muskátli És Hazafi Veray János Köre, vagy arra, hogy ezt komolyan gondolják és ez a hivatalos koncepció.

Ne tessék morgolódni, hogy ez lila fővárosi beszéd, egyrészt mert nem lila, másrészt, mert nem budapesti. Harmadrészt meg nem arról van szó, hogy a taktahologrami Pista bácsi kötete is jelenhessen meg, mert miért ne jelenhetne, kapjon rá ő is támogatást, hanem ennek az ellenkezőjéről: jelesül arról, hogy Pista bácsi kötetének a feltétele az, hogy másnak, másoknak ne legyen. És ha nem kötet, akkor szobor, kép, előadás. Mindegy az, a dolog logikája szempontjából.

Nem ismerős a helyzet? Megint feltesznek a közönségnek egy rossz kérdést, amire csak rossz válasz lehetséges, és a közönség egymásnak esik, annak függvényében, hogy melyik rossz választ adja a lehetségesek közül. Nem az a kérdés, hogy Pista bácsi vagy más, nem az, hogy Budapest vagy Taktahologram, az a kérdés: miért vagy-vagy, miért nem is-is?

No, de azzal nem vádolhatjuk az EMMI kulturális ügyekkel foglalkozó munkatársait, hogy ne buzogna bennük a tettvágy. Mert lám csak, ezekben a vészterhes időkben mit nyilatkozott a Beol-nak (https://www.beol.hu/kozelet/helyi-kozelet/mindenkihez-eljuttatna-a-kulturat-az-allamtitkar-1370890/) Fekete Péter frissen kinevezett kultúráért felelős államtitkár?

„– Államtitkárként milyen célokat fogalmazott meg?
– Egyrészt a kulturális akadálymentesítést. Elkészíttetem az ország kulturális térképét, hogy kiderítsük, hol vannak azok a fehér vagy szürke foltok, ahova a kultúra nem, vagy csak alig jut el. Meg kell rajzolni a köröket, megnézni, hogy azok metszik-e egymást, mi marad rajtuk kívül. Van-e mondjuk Debrecen és Békéscsaba között olyan terület – valahol Biharugra környékén –, amely mind a két kulturálisan pezsgő várostól messze van, és ahol hátrányban vannak a fiatalok, a családok, az idősek – azok, akik egyáltalán nem, vagy csak nehézségek árán jutnak el a közművelődési intézményekbe. A színház melletti utcából könnyebb átcsábítani az amúgy is kultúrát fogyasztó általános ­iskolásokat, sokkal nehezebb viszont ezekről a földrajzilag távol eső helyekről. Az intézményvezetőknek pedig nemcsak működtetniük kell az ­intézményeket, hanem egyfajta­ missziós feladatot is el kell látniuk.” (Beol)

Értelmes gondolat, még így, kulturális forradalom idején is, derék eszme. Népművelés, kulturális akadálymentesítés valóban nem ártana, hanem hát mi valósul meg pont most, ezekben a napokban a kultúra terjesztéséből a kis falvakban?

Mintha zavart éreznék az Erőben, mert nem ez.

Mit is ír a Magyar Hang? (https://magyarhang.org/belfold/2018/06/29/tobb-ezer-embert-rak-utcara-a-kormany/)

„Közel négyezer kulturális közmunkást tesz utcára a Belügyminisztérium július elsejével – értesült a Magyar Hang. Közülük sokan apró falvakban dolgoznak: könyvtárakban, művelődési házak működtetésében kaptak fontos feladatokat.  Ugyanakkor a kistelepüléseken – a kulturális közfoglalkoztatottak 65 százalékát itt alkalmazzák – minimális az esélye annak, hogy ezek az emberek a munkaerőpiacon állást találjanak. Nemcsak azért, mert a néhány száz fős falvakban nemigen akad hasonló munkakör, hanem mert e helyeken a programban részt vevők többsége 50 év körüli; egy részük pedig szellemi vagy fizikai állapotuk miatt nem képes a versenyszférában helytállni.”

Akkor most miheztartás végett elmagyarázom a reménytelen idealistáknak, mi is az a kulturális közmunkás. Az az ember, aki korábban könyvtáros vagy népművelő volt, csak a település költségvetéséből nem lehetett kigazdálkodni a fizetését, központi támogatás kultúrára csak elvben van, így aztán egy merész kanyarral a mi emberünket kirúgták egyik reggel, ezzel meg is szűnt a bérezése, de visszavették ugyanarra a munkára már másnap reggel, csak épp kulturális közmunkásként, ugyanis azt más alapból fizetik, annak nincs köze a helyi büdzséhez. Más kérdés, hogy aránytalanul kevesebbet kap, mint korábban, de az általános gazdasági helyzet miatt sokan örülnek annak is, hogy egyáltalán valamit kapnak, még ha a jövedelmük felére, vagy inkább harmadára csökkent is. Aljas módszer, de ne kárhoztassuk a helyi polgármestereket, a legtöbbjük belekényszerült a forrásmegvonások miatt.

No, tehát ezeket a már eddig is kizsákmányolt embereket bocsátják el ezrével. Hogy aztán mi lesz a helyi könyvtárral, kultúrházzal? Lesz belőle bálás butik, illetve az sem, mert már arra sincs fizetőképes kereslet. Valahogy majd csak felhasználják az épületeket, Magyarországon ingatlan nem vész el, csak átalakul és elveszíti jellegét, a könyveket például majd ki kell hordani belőlük, de még az a legkisebb baj, elmossa azokat az eső nyom nélkül, csak jó helyre kell őket ömleszteni.

Érdekesen alakul ennek a kulturális akadálymentesítésnek az ügye a kistelepüléseken. Azt már ezzel a módszerrel szinte tökéletesen ki is lehet küszöbölni, hogy a kultúra bárkit is akadályozzon bármiben. Azt már ezzel ki is dobtuk a Jelenkor Gőzhajójából. Tud erről a jó államtitkár? Le merném fogadni, hogy nem, mert a már idézett interjúban nagyon-nagyon veszélyes dolgokat mond.

„A csúcs- vagy más meg­közelítés szerint az elit művészetre is figyelni kell. A magyar­ alkotók, művészek, együttesek és társulatok ­valamennyi művészeti ágban ott vannak a világ élvonalában. Ha nekik nem biztosítunk meg­felelő ­körülményeket, nem adunk kellő támogatást, akkor olyan dolgot veszítünk, ami év­századok óta pozicionál minket a világban. Hogy ­Magyarországról milyen képet alakítanak ki Európában vagy a tengerentúlon, az jelentősen függ attól, milyen képet ­mutatunk magunkról a művészeten, a kultúrán keresztül.”

Derék jó Fekete uram, el vagy maradva egy brosúrával, vagy lehet, még rosszabb a helyzet, és a saját nézeteidet mondod, őszintén – hiszen ez volna a kulturális államtitkár dolga, bizony ám! Csak a mostani doktrína szerint valóban oda kell figyelni az elit művészetre, de nem azért, hogy támogatást kapjanak, hanem ellenkezőleg: azért, hogy még véletlenül se kaphassanak dotációt. Azt követelik a nem hivatalos kormánylapok hivatásos dilettánsai, és ha tehetik, az bizony azt jelenti: magasabbról jön az igény, mint ők.

Egyelőre tehát azt látjuk, hogy ha hivatalosan elhangzik valami, annak az ellenkezője történik, azonban az, ami nem hivatalosan hangzik el, többnyire megvalósul. Legalábbis a kultúrpolitikában.

Már nem is az a baj, ha valaki kap valamit, mert úgysem kap, hanem az, ha valamikor kapott. Ez a honi kollektivista gondolkodásmódra visszavezethető, mely szerint ha valakinek van valamije – bárkinek bármije – azt csakis tőlünk lophatta el, vegyük el tőle gyorsan! Vonatkozik ez pénztől tehénig mindenre.

Nekem most például van egy kis gyomorrontásom, kérem azonnali államosítását, kinek adhatom át?

Mert az mégiscsak tűrhetetlen, hogy engem megillet a diaré, másnak meg nem jut belőle.

Ékesítse hát méltó személyek homlokát!

Ennél kulturáltabban nem tudom mondani.

Szele Tamás

Hát kérem, végre hétvége, ami azért végre, mert nem ülésezik az Országgyűlés, tehát mára nem jut újabb idegborzoló jogi újítás, törvényjavaslat, az ember foglalkozhat a fontos dolgokkal. Egyelőre még nem a gulyáslevessel és csipetkével, bár az később nagyon fontos lesz, hanem azzal, hogy mi is ez az igazság meg ez a sajtó egyáltalán.

És mi a fenéért olyan fontos nekünk.

Lehetne fontosabb a gulyásleves. Csipetkével.

Vannak is sokan, akiknek az a lényegesebb.

No, mármost ezzel az igazság- meg sajtó-dologgal hét közben nem volt idő foglalkozni, ez elvi kérdés, a héten meg gyakorlatilag vetették meg a magyar diktatúra közjogi alapjait, melyek különben már szépen ki voltak ásva, most csak a betont öntötték, de ha ma nem melóznak a vámpírok az Országházban, nézzük meg, mi is történt a hét folyamán az elvi síkokon, különös tekintettel a médiára, kommunikációra, online sajtóra, közösségi oldalakra, trópusokra és figurákra.

Hát legelsőbben is, a Facebook végre megsemmisített egy teljes magyar online álhírlap-hálózatot. Ne kezdjünk örülni, nem egészen fact-check, igazságtartalom-ellenőrzés alapján, hanem egyrészt azért, mert sokan jelentették (ami azonban teljesen reális, igazmondó lapokkal is megesik), másrészt meg mert túl nagyot haraptak, az egyik rémületesen nagy hazugságukat egy neves magyar kutató biológus nevével, képével illusztrálták, sőt, interjúkat és nyilatkozatokat is hamisítottak. A tudós feljelentést tett, ez billenthette el Justitia mérlegének nyelvét, habár a feljelentés – ami ebben az esetben nagyon helyes és szükséges volt! - nem mindig a jófiúk eszköze, engem például jelentett már fel írás miatt Orosz Mihály Zoltán is, csak épp úgy elvesztette a pert, mint a huzat. Különben az inkriminált hamisításokra azért volt szükség, hogy egy ez idő szerint megfelelően nem elemzett gyógymódot és csodaszert reklámozhassanak – a gyógyszeripar még vizsgálja annak a bizonyos olajnak a hatását, de a szélhámosok már árulják, a piaci ár tízszereséért. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők meg – ha nem tudják, hogy kapható ez olcsóbban is – kifizetik a pofátlanul magas árat.

Undorító nyerészkedés a kétségbeesett embereken?

Az.

Amint az is undorító, hogy az álhírlap-hálózatot (Káprázatos Club, NŐK Blogja, Magyarok Blogja, Világpolgár, 40 év felettiek közössége, A Tudás Fája) egy negyvennyolc éves orosházi tanárnő, bizonyos Nagy Erika üzemeltette, olyan helyesírással, ami az általános iskolában komoly okot adna az osztályismétlésre. A Fakepalm oldal – amelyik komoly részt vállalt a csaló elleni nyomozásból – beszélt is a hölggyel, az lebuktatóinak válogatott szidalmazása mellett elismerte, hogy valóban ő futtatta az oldalakat, és még panaszkodott is egy sort, hogy milyen sok munkája ment most kárba a törlésükkel.

Akkor most kinek volt igaza? Objektíve a Facebooknak, hiszen egy aljas csalássorozatnak, halálos betegeken való élősködésnek vetett véget. Szubjektíve? Szubjektíve a tanerő úgy érezheti, hogy elesett a jó kis jövedelmétől, amiért pedig mennyit dolgozott, a betegek úgy érezhetik, hogy elestek a gyógyulás esélyétől, holott ez a fasorban sem volt, ide a rozsdás bökőt, hogy mindkét fél újrakezdi és esetleg még belekeveredik az ügybe a gyógyszerlobbi és mondjuk az illuminátusok összeesküvése is. Különben: újra is kezdte a lady, már építi az újabb hálózatát.

Aki azt akarja, hogy hazudjanak neki, az meg is fogja kapni. Még az élete árán is. Aki egyszer elkötelezte magát a hazugság mellett, és őszintén hisz benne, azt nincs gyógyszer, mi felsegéli, annak nincs orvosság a kertben.

Vegyünk egy másik hazugságot, ha már itt tartunk. Gyönyörű cím a 444-ben:

„Debilitástörténeti mérföldkő: A Pesti Srácok bemószerolta a Heti Válaszost, hogy Soros emberével parolázik, de a rendezvényen ott volt a Magyar Idők munkatársa is”.

Mi történt?

Az, hogy Michael Roth, a német külügyminisztérium európai ügyekért felelős államtitkára tartott egy sajtóbeszélgetést, amin civilszervezetek képviselői mellett újságírók is részt vettek. Ez a szakmában rutinfeladat, mármint az ilyen helyekre eljárni, úribb sajtótájékoztatókon, beszélgetéseken friss a pogácsa, kevésbé úri helyeken pár napos, ha annyi ezresem volna, ahányszor majdnem elaludtam ilyen rendezvényeken, most yachtot vennék Aruba kikötőjében. De lehet, hogy Nassauban, a Bahamákon.

Mármost ezen a sajtótájon részt vett Stumpf András is, mert miért ne vett volna részt, sőt, részt vett Kottász Zoltán, a Magyar Idők és a Karc FM munkatársa is. A Pesti Srácok anonim jegyzetírója Stumpfot ismerhette képről, Kottászt nem, így képes volt leírni, miszerint

„Stumpf András Soros civiljeivel és a fideszgyűlölő német államtitkárral egyeztetett Berlinben”.

Azt nem tették hozzá, hogy az egyeztetésen képviseltette magát a nemhivatalos kormánylap is, mivel észre sem vették. Hát először is, ha az embert minősítené, hogy ki mindenkivel láthatták már együtt, érdekes volna, ugyanis engem például láttak már a dalai lámával épp úgy, mint Richard B. Spencer amerikai alt-right szörnyeteggel, mindkettővel szakmám gyakorlása közben találkoztam. Szóval, túl azon, hogy egy államtitkári sajtótájékoztatóra illik elmenni, ha szépen hívják az embert, az újságírót nem minősíti az alanya. Se Stumpfot, se Kottászt. De még engem sem. A Pest Srácok névtelen munkáslevelezője egyszerűen elnézte a dolgot, látott egy fotót, rajta egy német államtitkárt meg Stumpfot, kit érdekel, kik a többiek, írt egy bődületes marhaságot és elment kávézni. Az olvasói reakciókat végignézve: minden hozzászóló kínosan kerüli a tévedés említését (kivéve azokat, akik kizárólag azt említik), és kórusban gyűlölik Stumpfot. Nem mondom, én sem kedvelem, volt már gondom miatta, de, mint a jereváni rádió válaszában, nem ezért szeretjük. Illetve, esetünkben nem ezért nem szeretjük, ugyanis ez egy hazugság.

Igen, nekünk hazugság a Pesti Srácok bombasztikus, propagandaírása, és objektíve az is – de az elkötelezett olvasó számára szubjektíve színigaz! És az életben nem fogjuk meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, a tényeket mellékkörülményeknek tekinti, és nem hagyja magát tőlük zavartatni.

Akkor lássuk a harmadik esetünket, kedves Watsonom. Ez amerikai történet: mészárlás zajlott egy régi, veretes, annapolisi szerkesztőségben, a lap annyira régi, hogy a kiadóvállalata 1727-ben kezdte a szakmát, de a mostani orgánum, a Capital Gazette jogelődjét is 1884-ben alapították. Szóval, volt hagyománya a lapnak.

Most meg öt halottja és rengeteg sebesültje van.

„Az elkövető Jarrod Ramos 2012-ben rágalmazásért beperelte a Capital Gazette-et, miután a lap, bírósági iratok alapján arról írt, hogyan zaklatott a férfi egy nőt. A férfi trágár e-mailekkel zaklatta a nőt, és azt üzente neki: ölje meg magát. Ramost elítélték zaklatás miatt, de amikor a Capital Gazette megírta a történetet, arra panaszkodott, hogy a lap nem korrekten mutatta be a dokumentumokat. Ezért perelni is próbált, de bíróság végül elutasította a keresetét.” (Index)

Ezek után ment be Ramos a szerkesztőségbe egy shotgunnal.

Szakmai szempontból ennél simább ügy nem létezik. A dokumentumok a bíróságról származtak, a bemutatásuk nem véleményt támasztott alá, hanem jogerős ítéletet, világos, hogy Ramos keresetét elutasították, ugyanis kicsit sem volt igaza.

Objektíve.

Szubjektíve, Ramos saját kicsiny, beteg világában ő volt az Üldözött Ártatlanság, aki ellen összeesküdött a gonosz sajtó és az álnok bíróság. Jarrod Ramos végső soron azért mészárolt le öt ártatlan újságírót, mert nem tudott és nem is akart különbséget tenni a szubjektív és az objektív igazság között.

Tetszik már érteni, hol a baj? És nem csak a sajtóban, nem csak a kommunikációban.

Ez nagy, általános betegség.

Szerencsére az esetek nagy részében a véleményünk egybevág a tudatunktól független valósággal, így életben maradunk, mert nem alakul ki az a nézetünk, hogy keresztül tudunk sétálni a közeledő bécsi gyorson, de egyre gyakrabban kerül szembe egymással a szubjektív vélemény és az objektív tény. Egyre kevesebbet mérlegelnek az emberek, egyre többet hisznek.

Márpedig, amíg azt akarjuk, hogy hazudjanak nekünk, addig fognak is.

Ne a sajtóban vagy a kommunikációs eszközökben keressük a hibát, a hiba a fogadó közegben, vagyis bennünk van.

A valósággal szemben hosszú ideig még soha nem sikerült érdeket vagy véleményt érvényesíteni, egy darabig menni szokott, de aztán kiderül, hogy a csodafegyver nem létezik, az örökmozgó sem és a petróleum sem gyógyítja a rákot, minek következtében a dolgoknak csúnya végük lesz.

A valóság azonban mégis folyamatos ostrom alatt áll, mindenki azt hiszi, hogy lényegtelen. Rövid távon el is érnek némi sikereket – hosszú távon mindig a tények győznek.

Kérem, ne tessenek hinni.

Gondolkodni, mérlegelni tessenek.

És nem a sajtó, nem az internet, nem a Facebook a hibás.

Ügyes ember egy karika sajttal is tökön tudja szúrni magát, ha nagyon akarja.

Az eszköz ártatlan. Az elkövető a vétkes, még ha maga ellen vétkezik is.

És mostanság egyre többen próbálkoznak ezzel.

Szele Tamás

Kérem, most sajnos hideg leszek és kimért. Számos kollégám fogja méltatni majd a mai napon tett közjogi gesztusokat különböző sajtótermékekben, forró szavakkal, hálával vagy indulattal, én azonban inkább távolról sem véletlen egybeesést látok Áder János mai tetteiben. Semmi sem véletlen, így az sem, hogy pont ma adott kegyelmet Geréb Ágnesnek.

De lássuk magát a hírt, frissen, ahogy elénk perdül az MTI-ből.

„Jog-államfő 
Kegyelmet kapott Geréb Ágnes

Budapest, 2018. június 28., csütörtök (MTI) - Kegyelmet kapott Geréb Ágnes Áder János államfőtől, így nem kell a szülész-nőgyógyászra kiszabott szabadságvesztés büntetést végrehajtani - derül ki a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) honlapján csütörtökön megjelent közleményből.

A KEH Sajtóigazgatósága kommünikéjében azt írta: a Fővárosi Bíróság 2011. március 24-i és a Fővárosi Ítélőtábla 2012. február 10. napján kelt határozatával jogerőre emelkedett ítéletében Geréb Ágnesre kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását az államfő kegyelemből elengedte. Ugyanakkor a mellékbüntetést, azaz az szülész-nőgyógyász orvosi, valamint a szülésznői foglalkozás gyakorlásától való eltiltást érintetlenül hagyta, és a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés iránt benyújtott kegyelmi kérelmét is elutasította a köztársasági elnök.

A közlemény megjegyzi: Áder János az alaptörvény vonatkozó rendelkezése alapján - figyelemmel az igazságügyi miniszter előterjesztésére - hozta meg döntését a kegyelmi ügyben.

Geréb Ágnes ellen otthonszülési ügyek miatt emeltek vádat. Az egyik esetben ikerszülésben az egyik gyermek holtan jött világra, a másikban pedig a gyermek maradandó egészségkárosodást szenvedett, és fél évvel később meghalt.

Geréb Ágnest jogerősen két év fogházra ítélték, és tíz évre eltiltották a szülész-nőgyógyász orvosi és a szülésznői foglalkozástól.”

A címben említett „jog-államfő” kifejezés valószínűleg véletlenül sikerült ilyen tragikomikusra, elgépelték, összecsúszott, mint amikor valaki sietve akarja dicsérni Orbán Viktort, és „miniszternököt” ír – az is megesett a minap a Facebookon. De térjünk vissza a hírre.

Kegyelmezett Áder?

Kegyelmezett.

Jogában állt?

Jogában állt.

Szép tőle?

Szép tőle.

Geréb Ágnes megérdemelte a kegyelmet?

Meg, ezerszeresen is meg. Ugyan érdemelt volna kicsit többet is belőle, de ennyi jutott, továbbra is eltiltva marad, de legalább börtönbe nem kell mennie.

Akkor, kedves polgártársak, mielőtt elolvadunk a hálától és elkezdjük méltatni Áder érdemeit hidrológiától környezetvédelmen át emberi nagyságáig, nézzük már meg: tett ő ma valami mást is?

Tett bizony.

Aláírta, mégpedig szó nélkül a hetedik alaptörvény-módosítást és a Stop Soros törvényt. Azért mondom, hogy szó nélkül tette, azért fontos ezt hangsúlyozni, mert korábban, az alaptörvény negyedik módosításának elfogadásakor azonban külön közleményben tette egyértelművé: alkotmányos kötelezettsége az alkotmánymódosítás aláírása. Az alaptörvény nem ad lehetőséget az államfőnek arra, hogy a módosítást megfontolásra visszaküldje az Országgyűlésnek vagy az Alkotmánybíróság vizsgálatát kérje. Tehát, a rendszer nem teszi számára lehetővé, hogy az alaptörvény-módosításokat ne írja alá.

Akkor most gondolkozzunk.

Egyrészt kegyelmet adott egy bizonyos, régóta húzódó, igazságtalan, de legalábbis erősen vitatott ügyben, másrészt viszont zokszó nélkül írta alá azokat a törvényeket, módosításokat, amik általában rácsukják a koporsó fedelét a magyar demokráciára.

Aki akarja, veheti úgy, hogy a lelkiismeretét nyugtatta meg a kegyelemmel (melyről különben nem túl nevezetes, ritkán gyakorolja ezt a jogot), a háborgó lelkiismeretét, amely nem hagyja nyugodni a demokrácia sírba tétele miatt.

Aki meg másképp akarja, az úgy veheti, hogy nem véletlen, miszerint ezt a kegyelmet aznap adta, amikor a nagyon káros törvényeket, módosításokat aláírta: így nem lehet egyértelműen ellene fordulni, rá haragudni. Hiszen lám, milyen jó ember ő, kegyelmez is, ha teheti.

Mondjuk a kegyelem megadása a kegyelmi kérvény célba érése után bármikor lehetséges: a másik fajta aláírás viszont tényleg a mai naphoz volt kötve. Azt se előbb, sem később nem tehette.

Egyszóval, döntse el ki-ki magának, Áder János jó ember vagy rossz ember.

Szerintem ravasz ember.

És nem is buta.

Ugyanis ha bárki szóba meri most hozni az alaptörvény-módosítást, a Stop Sorost, azonnal hozzá lehet vágni ellenpontként a kegyelmi gesztust, azonnal lehet hálátlannak nevezni.

Ügyes, ügyes.

Abból is haszna van, ha kegyelmez.

Szele Tamás