Érdekes dolgok zajlanak a Facebook háza táján, érdekesek, bár nem váratlanok, és szokás szerint a lényeget kevésbé érintik, mint az kívánatos volna. Lesz, kérem egy csomó új dolog, többek között fellebbezés, ha rossznak találjuk a cég döntését, és nem lesz még több, például kicsit sem ad magyarázatot a világcég a Cambridge Analytica-botrány részleteire.

Pedig hát egyre csúnyább ügyek derülnek ki. Ugyebár – hogy röviden összefoglaljuk az eddigieket – egy 2016-os adatbűvészkedő cselnek köszönhetően mintegy ötven millió felhasználó adatai kerültek a Cambridge Analytica nevű cég kezébe, mely bizony politikai manipulációkra használta ezeket. Itt és most nem egyszerűen az adatlap tartalmáról van szó, vagy az ízlésbeli preferenciákról, ezeket a kereskedelmi alapon működő reklámcégek is megkapják, itt sokkal fontosabb, hogy kikerült a Facebooktól a felhasználók kapcsolati hálója is. Egyszerűbben szólva: az összes emberi kapcsolatuk. Ez az az áru, ami soha nem kerülhet politikai manipulátorok kezébe, hiszen adott esetben bárkit rá tudnak venni ennek segítségével bármire: és nem is kell hozzá zsarolás, elég, ha egy komolyabb mesterséges intelligencia irányításával (és az összes személyes adat birtokában) ellátják az alanyt megfelelően manipulált álhírekkel.

Ezzel a módszerrel győzött Trump, ezért szavazták meg a Brexitet. Tulajdonképpen ez az a jelenség, ami megmagyarázza az álhírek sikerét és terjedését: hiszen ha a mesterséges intelligencia személyre szabja a közönségnek, amivel kábítják, akkor már csak legyártatni kell a híranyagot és teríthető is. Hozzá kell tennünk: ez a kifinomult, nyugati módszer, az orosz propaganda inkább a tömegeket célozza meg a kampányaival – viszont az is igaz, hogy a nyugati tudatbefolyásoló technológia sokkal hatékonyabb.

Igaz, drágább is.

Ez a tej már kifolyt, ebbe kár belesírni, de miért érintett az ügyben a Facebook?

Hát csak azért, mert kiadta a felhasználók adatait, illetve a felületén engedélyezett olyan tevékenységet, amivel ez megszerezhető volt. Ezért bizony felelős. De bánja is már: nem utolsósorban azért, mert tömegével fordulnak el tőle nem csak a magánemberek, hanem a cégek is. Például a Playboy. Mondjuk ennek a lapnak az esete érthető: a legtöbb olvasója nem örülne, ha házastársa, partnere megtudná, mit is böngészget ő üres óráiban. De hagyjuk a Playboyt, sokkal nagyobb gond, hogy a Facebook két nap alatt (március 19-20) hatvanmilliárd dollárt veszített az értékéből, a részvények megállíthatatlanul zuhannak a Föld középpontja felé, a közönség bizalma oda: ugyan azt mondja az ember, hogy létezik világ és földi élet enélkül a közösségi oldal nélkül is, de az a szomorú helyzet, hogy ha világ van is nélküle – sajtó nincs.

A Facebook a világsajtó legfőbb megjelenési platformja, nélküle a legtöbb médium térdre rogyna és megszűnne, az online lapok mindenképpen, de a nyomtatott sajtó is bajban lenne. Én azt elhiszem, hogy még most is sok nyomtatott példányt adnak el mondjuk a Spiegelből – adataim szerint 730 ezret – csakhogy egy majdnem százmilliós, német anyanyelvű piacon (Németország lakosainak száma több, mint nyolcvanmillió, és vígan számolhatunk egy húszmilliós külföldi olvasótáborral). Azonban az arányok is mutatják: a nyomtatott sajtó ma már nem áll meg a lábán digitális támogatás nélkül.

A magyar helyzetet már nem is mondom: mikor tetszettek utoljára pénzért újságot venni?

Szóval, ha tetszik, ha nem, össze vagyunk kötve ezzel a különben elég rosszul vezetett közösségi oldallal, menteni kéne, míg menthető. Ezt ugyan Zukerberg Márkus is látja, csak épp nem teljesen megfelelően védekezik. Először hallgatásba burkolózott, aztán beleegyezett egy jövőbeli szenátusi meghallgatásba, majd reformokat jelentett be, végül pedig összeveszett az Apple vezetőjével, Tim Cookkal. Ők már régi ellenségek, Cook kezdte a kötekedést most is, ám az ő vitájuknak semmi, de semmi köze nincs a kialakult helyzethez. Nekünk, felhasználóknak a várható reformok fontosabbak.

Lennének.

Mert elvben az a felhasználó az IT-üzletágnak, ami a szavazó a magyar politikusnak: a legfőbb érték. Lakat alatt kell tartani, nehogy más ellopja.

Zuckerberg különben már idén év elejétől hegeszti a Facebookot, esküt tett, hogy „megjavítja”, eddig annyit elért, hogy a valódi sajtó olvasottságát lényegesen csökkentette, az álhírekét növelte, bár nem ez volt a szándéka, de így sikerült: az első reformkísérlet emígy hamvába is hótt, feladták.

Mielőtt a mostani, második reformról beszélünk, jegyezzük meg: a Financial Times azt állítja, olyan dokumentumokat szerzett meg, melyek szerint az alkalmazás második, módosított szabályzatát is látta és jóváhagyta a Facebook (az első nem említett adatkereskedelmet), holott abban már volt szó az adatok továbbértékesítéséről. Az nem világos azonban, hogy a szabályzatot a Facebook csak valamilyen automata eljárással hagyta jóvá, vagy tényleg megnézte azt valaki.

Vagy igaz, vagy sem. De jellemző. Na, akkor lássuk, mi változik!

Mint a 444 írja (https://444.hu/2018/04/02/uj-szabalyok-jonnek-a-facebookon-az-elmult-hetek-adatkezelesi-botranyai-miatt):

„Zuckerberg elmondta, hamarosan jöhet az egyéni fellebbezési lehetőség az oldalra. Ha valakinek eltávolítják a tartalmát, mert az a moderátorok szerint megsértette a közösségi alapelveket, akkor a tartalom megosztójának lehetősége lesz fellebbezni a döntés ellen, és meg fogják vizsgálni újra az esetet. Jelenleg nem volt erre kitalált módszer, a Facebook maximum nagyobb botrányok hatására, eseti döntésekben tett vissza levett tartalmakat, gyakran önkényesen és nehezen követhető módon. A jövőben az első döntés a Facebook belső moderátoraié lesz, a fellebbezést pedig külső moderátorok fogják majd elbírálni. Az egyelőre nem világos, hogy az intézkedést egyszerre vezetik-e be minden piacra, vagy egyelőre csak az amerikai felhasználóknak lesz lehetőségük tiltakozni a leszedett tartalmaik miatt.”

Aha. Akkor ezek szerint eddig nem így volt. Mindenképpen: a magyar felhasználó azzal szembesült mindezidáig, hogy a női mellbimbón kívül semmi nem sérti a közösségi alapelveket, de az akkor is, ha Botticelli Vénuszán van. Mondjuk az emberiség ötven százaléka birtokol ilyesmit és a másik ötven százalék is látott már, tehát nem érthető, mi benne a rejtegetnivaló, szerintem a horogkeresztekkel sokkal több a baj – no, hátha a jövően ez is megváltozik.

Vagy változik a fenét: a Voxnak adott interjújában Zuckerberg elkotyogta, hány alkalmazottjuk dolgozik biztonsági, illetve közösségi területeken. Tizennégyezer. Összesen. Kétmilliárd felhasználóra.

Tessék már kicsit osztani-szorozni...

Aztán még mi változik? Négy fő területre koncentrálnak a Facebooknál: az idegen beavatkozás megakadályozására, a kamuprofilok gyorsabb kiszűrésére és törlésére, a hirdetések átláthatóságának növelésére, továbbá a hamis hírek terjedésének csökkentésére. A hamis hírek kiszűrését egyelőre az AFP segítségével próbálják megoldani, de ez is érdekes etikai problémákat vethet fel: ugyebár, az AFP mégis a frankofón terület specialistája, egy magyar hírt nem fog tudni megszakérteni, ha azonban Magyarországról az MTI-t kérik majd fel a hírszűrésre, akkor azzal vége is a független online sajtónak. Az maga lesz a magyar állami cenzúra.

A kamuoldalak és fakeprofilok kiszűrése valamivel jobban megy: félautomata rendszerrel naponta milliónyi ilyent hajigálnak le az oldalról, majd meglátjuk, milyen eredménnyel. Csak hát... bocsánat, de nem erről volt szó.

Tiltott adatkereskedelemről volt szó, céges szinten. Az álhírek is hatalmas gondot jelentenek és részei ennek a problémának, de az adatkereskedelemmel kapcsolatban csak annyi hangzott el, miszerint többet ilyen nem lesz.

Ne is legyen: az álhírek elleni hadjárat azonban ezekkel a módszerekkel nem fog menni. Ez a tizennégyezer alkalmazott Brancaleone ármádiája Olgino vagy a Breitbart jól képzett és népes seregével szemben.

Summa summarum: tízszer ennyi, alaposan képzett alkalmazott és egy jól megírt etikai kódex oldaná meg a helyzetet.

Meg az, ha nem csak megírnák azt az etikai kódexet, hanem be is tartanák.

Egyelőre meg sem írták.

Ambivalens a helyzet: a Facebook jelenlegi formájában rossz és alkalmas a visszaélések elkövetésére – de meg kell mentenünk, a világsajtó és a világgazdaság érdekében.

Zuckerberg helyében felvenném a kapcsolatot a legkiválóbb párizsi divatszalonokkal.

Hátha ők – tekintve hatalmas szakmai tapasztalatukat – tudnak erre gombot varrni.

Szele Tamás

Húsvét hétfő, reggel, ilyenkor a fűnek is hatóságilag tilos nőni, csak a sajtómunkás kotyvaszt erős feketét, hogy aztán szorgosan ellássa a nagyérdeműt mindenféle friss hírekkel. Vagy nem is olyan frissekkel, ha arról van szó, elvégre ünnepek voltak, vannak, nincs esemény. Van kampány, de azon kívül semmi lényeges nem történik. Nem történik?

Rádiumot találtak egy dél-budai lakóház pincéjében. Na jó, rádiumizotópot. Így tavasszal nem is polgári háztartás az, amiben nincs egy kevés rádiumizotóp, jó az, kell az, attól fényes a hajunk. Ráadásul rendesen le is volt szigetelve, senkit sem ért sugárfertőzés, szóval tessünk továbbmenni, nincs itt semmi látnivaló. Az elhárítók valószínűleg egymás haját tépik, de az nem nyilvános, szóval ez nem igazán hír. A cím nincs meg, nem lehet kimenni, kérdezősködni, de ha meg is lenne, a fenének van kedve egy kis sugárbetegséghez, ami ugyan nincs, de lám a Becquerel Henrik bácsi is hogy járt annak idején.

Lapozzunk.

Lezuhant a kínai Tienkung űrállomás, bele a Csendes-óceánba, terv szerint, senkinek nem esett a fejére, pedig szép neve volt, azt jelenti: „az Ég ura”. (天坤) Hát, amúgy is csak egy prototípus volt, nem nagy kár érte. Ahogy a kínaiakat ismerem, lesz még nekik sárkány formájú űrállomásuk is, mondjuk Lungwang néven (龙王), ami „Sárkánykirályt” jelent, igyekvő társaság az, főleg mostanság, hogy újra szocialista császárságban élnek. Közben Hszi Csin-ping a minap fogadta Pekingben Kim Dzsongunt, aki a nagypapája legkedvesebb, felvirágozott, ünnepi páncélvonatával látogatott a kínai fővárosba. Na jó, nem páncélvonat, csak páncélozott, meg van benne kormányülésre alkalmas vagon is, kanapékkal, mert az elengedhetetlenül fontos, hogy szükség és igény esetén egy észak-koreai kormányülést óránként legalább hatvan kilométeres sebességgel lehessen megtartani.

Hogy miről szólt a találkozó? A világon minden dologról és némely egyebekről is, ámde leginkább arról, hogy Kelet-Ázsia átrendezte a még fél éve is reménytelennek játszó állást a világméretű sakktáblán. Észak-Korea közeledik Kínához, bár nem lemeztektonikai értelemben, mert akkor földrengések is lennének (vannak), Kína örömmel fogadja, Kim Dzsongun hajlandó leszerelni az atomfegyvereit, mire fel Trump és Putyin homlokán szakmányban cserélgetik a testőrök a hidegvizes borogatást, ugyanis ezt a helyzetet csak üdvözölhetik, holott ők kihasználni akarták. A krízis vége valószínűleg egy, a kínai fejlődési utat elfogadó, enyhébb és magasabb életszínvonalú diktatúra lesz Észak-Koreában és lehet új világpolitikai válsággócot keresni, ha valakinek szüksége lenne ilyesmire.

Rendben van, az már eredmény, hogy nem lesz atomháború, és az egész felhajtásból Kína jön ki győztesen, mert növekszik a befolyási övezete. De lássuk, még mi történt?

Barnamedvét láttak Jósvafő mellett. Kirándulók. Ez ám a hír. Meg cápát is, az Adrián. Mondjuk a kirándulók jobban tették volna, ha nem filmezgetik a kedves macikát, hanem eltűnnek a környékről, ugyanis az az állat okos, erős és nagyon utálja, ha zavarják, olyankor képes elragadtatni magát, és vagy végtagokat tép le, vagy, ha már ennél is idegesebb, azt mondja, hogy „a teremburáját”. Erre most nem került sor.

Majdnem belehajtott egy algériai terrorista a pompei bazilikába, de aztán mégsem – írja az Origo. Tessék? Pompeiben bazilika? Hát persze, kellett legyen, mint minden komolyabb római városban, de azt már egy ideje elintézte a Vezúv. Most akkor a Vezúv vulkán vagy algériai terrorista? És mire kellett ennek a köztiszteletben álló tűzhányónak az autó? Anélkül nem tud lávát okádni?

Alaposabban megnézve kiderül, hogy ez a Pompei nem az a Pompei, hanem egy másik, ami ott van, egészen szorosan mellette, de ez egy mai kisváros (nem is értem, semmiből sem tanulnak, megint várost építettek oda?) Ez a bazilika nem az a bazilika, és ez a hír sem biztos, hogy egyáltalán hír, ugyanis a Breitbartról származik. Pedig már elképzeltem a Vezúvot turbánban. Szóval, a szokásos kampányőrület, szerintem az Origónál aszerint fizetik a munkatársakat, hogy hányszor képesek leírni a „migráns” szót. De főleg címben és leadben. Ott kettőt számít.

Ha már kampány, a magyar őrület csúcsra jár, a fejekben ötezer atmoszféra a nyomás, mindenki fülén sivítva törnek ki a gőzoszlopok és őrjöng az egész ország, ahogy azt kell. Pécsett a kormány ellopott például egy iskolai bulit. Most mit tetszik csodálkozni? Miért pont iskolai bulit ne lopnának? Mindent loptak már, ideértve az eleven parazsat, a juhtrágyát és a compound-rendszerű gőzmozdonyt is, miért lenne kivétel az iskolai buli? Úgy történt a dolog, hogy (http://comment.blog.hu/2018/04/01/pecsi_ujsag_hazugsag_kozepiskola?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2018_04_02&utm_campaign=index)

„...hétfőn beöltözős napot tartottak a Pécsi Tudományegyetem Babits Mihályról elnevezett gyakorló gimnáziumában és szakközépiskolájában, vagyis a tanulók jelmezekben mentek iskolába, ahol aztán egy sor vidám diákprogram várt rájuk. Az eseményről beszámolt a Pécsi Újság is, a cikküket azonban arra a gondolatra húzták fel, hogy az ott tanulók szerint feleslegesek a diáktüntetések, és ezzel a nappal bizonyítják, hogy mennyire csodásan érzik magukat a magyar oktatásban.

Hogy a címben is kiemelt állítást megerősítsék (Mókás jelmezekben mentek iskolába a Babits diákjai, szerintük nincs ok a tüntetgetésekre), az újság még a diákönkormányzat elnökét is megszólaltatta: Laczkó Martin, az esemény ötletgazdája lapunknak elmondta, hogy felbuzdulásuk oka főként az volt, hogy kifejezzék, feleslegesnek tartják a tüntetéseket, szerintük az oktatás megfelelő és jó kedvvel is lehet iskolába járni, nagy problémák egyáltalán nincsenek a mostani tanulnivalókkal sem.” (comment.com)

Na ja, csak egy a baj: hogy az ötletgazda nekik ilyent egy szóval sem mondott. Mondta viszont az ellenkezőjét, a Szabad Pécsnek, miszerint teljesen egyetértenek az utcára vonuló diáktársaik céljaival és követeléseivel. Éppen azért találták ki a jelmezes napot, mert az iskolában nem lett volna helye politikai rendezvénynek, nem támogatta volna az intézmény vezetése.

Hát, ezt félrehallani sem lehetett. A kormánysajtó hazudik, és lop, illetve azért hazudik, hogy lophasson. Hogy lenyúlhassa és kormánypárti demonstrációként adja el a diákprogramot. Ez a legjobban a hetvenes-nyolcvanas évekre emlékezteti az embert, amikor ha felrobbant egy gázpalack valahol Nyugat-Európában, a hírügynökségeknél felizzottak a telefonok, és legalább nyolc terrorszervezet vállalta az akciót, egymással is konkurálva, aztán kiment a gázművek és megállapította, hogy baleset történt. Volt ilyesmi tavaly is: a Borussia Dortmund csapatának buszát érte támadás (szerencsére komoly bajuk nem esett), azt először az Iszlám Állam vállalta, aztán egy német szélsőjobboldali brigád, végül a rendőrség letartóztatta a valódi bűnöst és kiderült, hogy szó nem volt politikáról, tőzsdei spekulációhoz kellett a támadás. „Semmi személyes, ez csak üzlet.” Gratulálok a kormánymédiának, látszik, hogy sokat tanultak – a terrorszervezetektől.

Na, de hát ha azokkal kelnek, azokkal fekszenek, csak rájuk ragad valami tőlük.

Kovács Zoltán kormányszóvivő a Kossuth rádióban bejelentette, hogy hangfelvételek igazolják, miszerint nemzetközi hálózatba szerveződött erők akarják eltántorítani Magyarországot a bevándorlást ellenző politikától, a Soros-féle szervezetek pedig a választási kampányba is beavatkoznak civil szervezeteken vagy a politikát formáló sajtón keresztül.

Mármost ez – ha tetszik hinni, ha nem – kvantummechanikai kérdés. Még ha erről a jó Kovács professzor nem is tud. Ugyanis a sajtó általában két dolgot művel: beszámol a hírekről és értelmezi azokat. Egymás mellé rakja őket, összeadja, kivonja, köbgyököt von belőlük, a végén kijön valami eredmény. Mármost ez a konklúzió valóban befolyásolja valamennyire magát a valóságot, de nem jobban, mint maguk az események, sőt, kevésbé.

Olyan az, amit Kovács mond, mint amikor a kvantummechanikában szubatomi folyamatokat kéne vizsgálni, de nem lehet, ugyanis a folyamatokat maguk a mérőeszközök is befolyásolják. A tömegük, gravitációs, elektromos, elektromágneses mezejük, bármijük.

Tehát előáll az az abszurd helyzet, hogy a teljesen tárgyilagos méréshez nem lenne szabad mérni. Nem tudom, hogy képzeli a kormányszóvivő a politikát nem formáló sajtót, mert ahogy egy hír kimegy a nyilvánosság elé, az már formálja a politikát, kinek-kinek ízlése szerint, persze. Kovács ezek szerint feltalálta a Schrödinger-hírt, amelyről csak azt tudni, hogy vagy van, vagy nincs de azt, hogy mi áll benne, semmiképpen. Így aztán nem is befolyásol senkit és semmit.

Például ez a mostani hír így hangzana schrödingeresítve: „Kovács Zoltán a Kossuth rádióban dolgokat mondott.”

És ennyi.

Kérem már érdemes volt ma felkelni. Feltaláltuk a Schrödinger-sajtót.

A Nobel-díjat hajlandó vagyok személyesen átvenni, vonatjegyemről kérem, akadémikus urak, tessenek gondoskodni, szobámat a stockholmi Radisson Blu Royal Vikingbe kérném, az elnöki lakosztály meg fog felelni.

Szele Tamás

Szóval vicces fiúk ezek a mi politikusaink. Olvasom ma a tegnapi nap eseményeit, és ha úgy venném, hogy ez komoly, keresni kezdenék egy erős kötelet. Ha hozzátenném magamban, hogy ráadásul húsvétvasárnap van, már nem csak magamat támad kedvem felkötni, de őket is. Viszont ha azt veszem, hogy április elseje is van, csak annyit tudok mondani, hogy igen pocsék a humoruk.

De ez tényleg csak vicc lehet. Mint a régi Szovjetunióban: Brezsnyev elvtárs meglátogatja a kolhozt. „Hogy vagyunk, hogy vagyunk?” - viccelődik a parasztokkal. „Jól vagyunk, jól vagyunk.” - viccelődnek a parasztok. Hát lássuk, mivel poénkodott a mi kis Brezsnyev elvtársunk, Orbán Viktor tegnap?

„Egyre többen érkeznek Európába más kultúrákból, civilizációkból és ezek az emberek másképpen is gondolkodnak, mint az itteniek - mondta Orbán Viktor miniszterelnök, aki Hollik István (KDNP) belvárosi 1. számú választókerület országgyűlési képviselőjelöltje társaságában látogatott el a Belgrád rakparti idősek klubjába.

A kormányfő közösségi oldalára szombaton feltöltött videója szerint Orbán Viktor nem kívánta minősíteni azt, ahogyan ezek az emberek a világról vélekednek, de javasolta, hogy mindezt ne itt, hanem a saját otthonukban gondolják.” (MTI)

Hát, a duóban fellépés mindig kiváló lehetőségeket adott a poénokra, ott volt ugye Hacsek és Sajó, Stan és Pan, most itt van Orbán és Hollik. Meg Jay és Kay a Sötét zsarukból, tetszik tudni, Men in Black. És hát mond is valamit ez az Orbán. Egyre többen jönnek ide más kultúrákból, vele együtt gondolkodni, Vlagyimir Vlagyimirovics, vagy egyenesen Erdogan, maradjanak otthon, csak a baj van velük. Putyint legközelebb már leszállni se engedjék Ferihegyen. Arról már nem is beszélek, ha már Men in Black, hogy azonnal takarodjon innét minden földönkívüli. Ők akarják elvenni a kultúránkat, a kis szürkék meg a nagy zöldek, állandóan itt villognak a luxus-csészealjaikkal, amiket a Soros vett nekik, bár csak a Patakyt meg a Georg Spöttlét vitték el, de mikor látták, kiket találtak, vissza is hozták, mert válogatósak.

Ufo, go home!

Hollik mester szólóban is fellépett tegnap a közmédiában, van, akinek semennyi taps nem elég, kíváncsi volnék, mit szól ehhez a partnere, és tovább irtotta a földönkívülieket, ez egy valóságos Mulder ügynök (jé, ők is ketten voltak Scullyval), ez addig akar hinni, amíg rá nem talál a démonra és meg nem harcol vele. Ami persze összeesküvés. Most éppen a magyar ingatlanokat félti. Persze, a migránsoktól, illetve a Helsinki Bizottságtól. A dolog gyökere az, hogy egy teljesen átlagos örökösödési ügyben érdeklődött egy ügyvéd bizonyos lakások tulajdonviszonyai felől mindenféle önkormányzatoknál, és hát az illető ügyvéd tagja többek között a Helsinki Bizottságnak is – ebből Hollik azt szűrte le, jó Mulderként, hogy a lakosságot ki akarják költöztetni, hogy a helyükbe migránsokat telepítsenek. De az is lehet, hogy földönkívülieket.

Még szerencse, hogy ennek a Holliknak ilyen fékezhetetlen az agyveleje. Én például tagja vagyok a Kálvária téri könyvtárnak, és tegnapelőtt többek között étolajat is vásároltam. Holliki logika szerint ebből az következik, hogy tegnap valakit forró olajba főztünk a könyvtárban. Ja, hogy ez nem igaz? A másik sem.

Különben is, az olajat Annuska már kiöntötte. Úgy tessék vigyázni.

De lépjünk tovább, záporoznak a poénbombák, ha már az elején kötél jutott eszembe a köznek állapotjáról, tényleg, mit mond a Parlament zord házelnöke, a soha meg nem alkuvó Kövér László a Magyar Időknek? (https://magyaridok.hu/belfold/kover-laszlo-nekunk-van-istenunk-van-hazank-van-csaladunk-2952178/)

Viccelődik ő is, mint Brezsnyev elvtárs. Persze, a lap is ügyesen kérdezett alá: „A választási kampány finisében ünnepeljük húsvétot...” - kezdik a Steinmannok az interjút, és hát tényleg, az ő szempontjukból Húsvét esik a kampányba, nem a kampány rondít bele a húsvéti ünnepekbe. Kiemelt honort a szerzőpárosnak - de lássuk, miket tudunk meg Kövértől!

Semmirekellőknek nevezi az ellenzéket, mondjuk neki tényleg nem kellenek semmire, sőt, „Ezek az emberek, akik ma az ellenzéki pártok vezérkarát alkotják, nem ütik meg azt a színvonalat, hogy józan mérlegelés után bármit is rájuk lehessen bízni az ország ügyeinek intézésében.” Kövér úr, a gyakorlat azt mutatja, hogy e tekintetben a kormány semmiben sem különbözik tőlük. Sőt, túl is szárnyalja őket.

Ámde: „Az igazi ellenfél valóban nem a jelenlegi ellenzék, inkább az a gyűlölködő hangulatkeltés, amit mondanivaló, valódi alternatíva híján művelnek. Minél erősebb a különböző hecckampányok, rágalmak által felkeltett indulat, annál nagyobb az esély arra, hogy az emberek egy része nem higgadt számvetés után valami mellett, nem egy esetlegesen jobb kormányzásért, hanem valami ellen szavaz majd.”

Úristen, hozzák a kényszerzubbonyt, valaki hallgattassa el, ez a kormánypropagandát elemzi! Ez Origót olvasott...

Nyugalom, mégsem.

„A másik ellenfél az a nemzetközi hálózat, amely az úgynevezett civil szervezeteken, NGO-kon és – nem utolsósorban – a kezükből etetett médiumokon keresztül lép az ellenzéki pártok helyébe.”

Huh, megnyugodtam. Kellemetlen lett volna úgy ülni, hogy bármikor mellém csukhatják a Kövért. Azért cellatársnak nem ideális.

A továbbiakban felmondja a leckét, ezt nem taglalnám, de a vége felé a szerzőpárost valószínűleg a szédereste hangulata érintette meg, mert feltették neki a kérdést: miben különbözik ez az ellenzék az összes többitől? Pontosabban:

„– Mi a különbség a kormány és az ellenzék nemzetfelfogásában?

– Az, hogy nekünk van, nekik meg nincs. Nekünk van Istenünk, van hazánk, van családunk. Ez a különbség. Minden más ebből következik.”

Hát, hallja, Kövér úr, akkor baj lesz ezzel a József Attilával. Neki ugyanis – tőle magától tudjuk – nem volt egy sem a fentebb említettek közül. Vele mi lesz? Ja, már régen ki tetszettek dobni a Jelenkor Gőzhajójából. Meg a Kossuth térről is, persze. Van egy rossz hírem. Amíg magyarul író és olvasó ember élni fog, tudni fogjuk, ki volt József Attila. Viszont arról harminc év múlva csak az egyetemi jegyzetek függelékében lesz utalás, hogy ki volt Kövér László.

Hát, így viccelődnek ezek a mi kormánypolitikusaink április elsején.

Illetve, bocsánat. Hiszen ezek mind tegnap hangzottak el, jelentek meg.

Akkor még nagyobb a baj, mert nem vicc, hanem komoly, igaz, ez az egész viccnek kicsit durva volna.

Az ellenzéki oldal hasonlóképpen tragikus vicceit most nem elemezném, ugyanis azokon már csak sírni tudok: meglesz majd annak is az értékelése, de csak választások után, nekem senki se mondja, hogy azért vesztett, mert hülyét csináltam belőle.

Csináljon ő magából.

No, akkor éljen április elseje, ami idén olyan jó hangulatú, mintha péntek tizenharmadikára esett volna.

Szele Tamás

Érdekes nap volt a tegnapi, több szempontból is, de minket most a miniszterelnök érdekel. Ugyanis képes volt a Fidesz harmincadik születésnapján – igen, az is tegnap volt – bejelenteni politikai ellenfeleinek megfigyelését és listázását. Ennek vannak előnyei és hátrányai, mint annyi mindennek a világon, csak valahogy a hátrányi számosabbak és komolyabbak.

De vegyük a dolgot részletesen. Mit mondott ez az ember a Kossuth rádióban? (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/jovot-is-valaszt-maganak-magyarorszag)

„Magyarországon körülbelül 2 ezer fizetett ember dolgozik azért, hogy a választási kampányban megbuktassák a kormányt, és egy bevándorláspárti, Soros György által is elfogadható kabinetet hozzanak létre.

Pontosan tudjuk, névre szólóan is tudjuk, hogy nagyjából kicsodák hogyan és miképpen dolgoznak Magyarország bevándorlóországgá alakítása érdekében - jelezte, hozzátéve, hogy ezért is terjesztették elő a Stop Soros törvénycsomagot.”

Mondott előtte és utána is sok mindent, de újat semmit – ez az új a tegnapi kinyilatkoztatásában. Tekintve, hogy korábban pedig arról beszélt, miszerint elégtételt kívánnak venni, csak menjen le a választás (és nyerjék is meg), ez a tegnapi gondolat egy fenyegetéssorozat része. Ami lehet ugyan politikai eszköz, de ha belegondolunk, hogy Orbán Viktor nagy, török barátja, Erdogan padisah is először bejelentette a megtorlást, aztán érdekes módon meg is kezdte, de annyira, hogy máig tart, hát valahogy nincs kedve az embernek ezt a fenyegetést üres politikai-retorikai eszköznek tekinteni.

Egy ilyen fajta kapanyél már elsült. Helyes tehát megvizsgálni minden kapanyelet, melyik van élesre töltve.

Azt nem kétlem, hogy egy győztes választás után Orbán Viktor egészen pontosan azt tehet majd, amit akar, azt is fog tenni, és semmi jót nem akar. Aki azt hiszi, felnőtt ember létére, hogy ezt a rendszert jog és törvény képes megakadályozni bármiben, menjen vissza az óvodába, és hallgasson meséket Piroskáról meg a farkasról.

Azonban, ha félreteszem a belőlem jogosan előtörő aggodalmat és haragot, elém bukkan az első, ám leglogikusabb kérdés.

Ki az a kétezer?

És tényleg. Hogyhogy csak kétezer?

Ha a magyar helyzetet biztos távolságból, pár ezer kilométerről, alkonyati fényben néznék, fél szemünket behunyva, az lenne az adekvát válasz, hogy az ellenzék prominens alakjai, vezetői, gondolkodói, szervezői és hangadói. Az ötszáz bizony, aki dalolva megy, lángsírba velszi bárd, Szodoma tíz igaza, akikért az Úr nem veszejti el a várost.

Viszont mi testközelből látjuk az eseményeket, és pontosan tudjuk, hogy „az ellenzék” így, ilyen formában nem létezik. Egy ellenzék nincs, viszont van sok ellenzék, mindegyik az Igazság kizárólagos birtokosa, minden pártelnök és szellemi vezető zsebében szabadalmazott Bölcsek Kövével, messiás- valamint küldetéstudattal és a tarsolyban marsallbottal. Melyikre gondolt a költő?

Már várom a nyilatkozatháborút ebben az utolsó hétben, a különböző főmuftik és mandarinok részéről, melyikük fér bele a kétezerbe és melyikük nem. Valószínűleg tüntetnének is egymás ellen, elvégre komoly elismerés az, ha valakit maga a miniszterelnök nevez ki az Állam ellenségének, de annyi idejük nincs.

Kár.

Baromi jó cím lenne az, hogy „A Kossuth téren húszezren verekszenek azért, hogy ki legyen közülük az a kétezer.” Persze, a tényekhez az ambícióknak semmi köze, olyan lenne ez a vetélkedés, mintha Akhilleusz rárontana a Laokoón-családra, akiket épp fojtogatnak a kígyók: „El a kezekkel azoktól az isteni, ezüstösen csillogó teremtményektől, nem vagytok méltók megküzdeni velük! Ide nekem Poszeidón kígyóit! Én vagyok a hozzájuk való hős!”

Akkor hát ki a kétezer? Civilek, pártok, értelmiségiek vagy útkaparók?

Orbán Viktor ugyan azt mondta, hogy „név szerint” ismeri őket, de attól bölcsen őrizkedett, hogy akár egyet is megnevezzen: hiszen ezzel pont a játék lényegét tette volna tönkre. Azt, hogy akárki közéjük kerülhessen. Mert nézzük a dolgokat logikusan: ha és amennyiben a kormány név szerint ismeri mind a kétezer ellenségét, és ennél több ellensége nincs, akkor:

1. Nyugodtan fel lehet oszlatni a polgári titkosszolgálatokat ezek letartóztatása után, ugyanis működésük feleslegessé válik. Megvan minden ellenség.

2. Épp ugyanilyen módon és ezért felesleges bárkit névvel vagy név nélkül feljelenteni politikai alapon, már most is felesleges, hiszen az érintetteket név szerint ismerik, és nincs több érintett.

3. Mivel azonban a névsor titkos, bár szám szerint limitált, akárki közéjük kerülhet.

Nos, a magam részéről csak aktív, ellenzéki gondolkodású emberből többet számolnék kétezernél, tízes nagyságrendekkel többet, tehát a mennyiség alapvetően marketingeszköz: azt sugallja, hogy a bálvány ennyi áldozattal beéri majd, és utána meg lehet majd lapulni.

Dehogy éri. Ez, hogy úgy mondjam, virtuális kétezer, irányszám, ami lehet kétszázezer vagy kétmillió is, szükség és igény szerint, különben is, ha majd megkezdődnek a koncepciós perek, megszületnek az első ítéletek, ember legyen a talpán, aki számolni meri őket, és ha meri is, az eredményt nyilvánosságra hozza. A kétezer csak egy szám, mint a negyvenkettő, ide azért alkalmas, mert már túl van a hétköznapi utánaszámolás szintjén.

A kétezer esetünkben – kis szójátékkal élve – egy irracionális szám.

Kétezer – akármennyi.

Kétezer – amennyibe te is beleférsz.

Persze, hogy több lesz az elítélt, akár nagyságrendekkel is, ha sor perül a perekre. És jogi szempontból mindegyik ártatlan lesz: jogállamban a politikai vélemény vagy annak kinyilvánítása nem büntetendő és nem is büntethető. Az más kérdés, hogy egy magyar politikai perhez mi köze lenne jognak és törvénynek?

Mondta pedig ezt a miniszterelnök pártjának születésnapján, Nagypénteken.

Egy, nagyrészt politikai koncepciós per áldozatának kivégzése évfordulóján.

Hát, van egy stílusa ennek az embernek.

Rajtunk meg fogott a kínai átok.

Érdekes időkben élünk, hogy a fene enné meg őket.

Mind a kétezren.

Szele Tamás

Kedves feleim!

Ma arra emlékszik a világ nagy része, hogy egy ártatlan, nagyon bölcs és szelíd embert koncepciós per alapján kivégeztek, méghozzá igen kegyetlenül.

Ma azzal dicsekedett a magyar miniszterelnök, hogy kétezer „ellenségét” név szerint ismeri, és ítélőszék elé fogja állíttatni őket.

És majd nem ismer kíméletet.

Ő, nem az ítélőszék.

Minielnök uram.

Lehetne ezt ne pont Nagypénteken?

Esetleg felhívhatna egy valódi keresztény papot, lelkészt is, hogy megismerkedjen ennek a vallásnak az alaptételeivel, mondjuk Iványi Gábort javasolnám, úgy tudom, ismerik egymást valahonnét.
Higgye meg nekem, nagyon érdekes és hasznos tanok ezek.

Sokat tanulhatna.

Míg meg nem teszi, javasolnám, kerülje a „kereszténység” szó használatát.

A maga felfogása szentségtörés.

Ma arra is emlékezik a világ egy kisebbik része, hogy egy kicsiny, megalázott, hazájából elhurcolt nép megszabadult a rabszolgasorból, nyomorból és megaláztatásból - nem kis részben csodálatos körülmények között.

Gondoljunk azokra, akik rabszolgasorban, nyomorban vagy megaláztatásban élnek. És legalább ma ne bántsuk őket.

Nem bűn idegennek lenni.

Csak baj néha.

„Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Ne legyetek igazságtalanok az ítélkezésben, a hosszmérték, a súlymérték és az űrmérték használatában. Legyen hiteles a mérleged, hiteles a súlyod, hiteles a mértéked, hiteles a vékád. Én vagyok az Úr, aki kihoztalak benneteket Egyiptom földjéről.” (Léviták könyve)

És bizony kihozott minket.

Átvitt értelemben bizony ez minden emberre vonatkozik.

Aki nem úgy tesz, ahogy Ő kéri, elárulja a Szövetséget vele.

Aki valami mást hisz, annak azt mondom: van remény, jön a Tavasz, erősödik a Fény, és ahova az Értelem Fénye besüt, vele jön a Bölcsesség, az Erő és a Szépség is. Áll még a Két Oszlop, meghiggyétek!

Aki pedig végképp nem hisz semmiben, legyen legalább ma környezetvédő.

Ugyanis Nagypénteken holló mossa a fiát.

Nem kéne megzavarni a családi eseményt.

Menjetek békével.

Szele Tamás

Kérem, ha egy mondatban kéne összefoglalnom a tegnapi napot – erős a kísértés, hogy így legyek túl a dolgon, röviden, pontosan – akkor azt mondanám, Orbán-nap volt. O-day, még ha a miniszterelnök nem is örült ennek feltétlenül, legalábbis nem minden pillanata volt számára kéjmámor. Na, mielőtt elkezdjük sajnálni szegényt, lássuk az ő nagy napját.

Az első ügyet tulajdonképpen én előre láttam: tegnapi írásomban említettem, hogy kampányidőszak alatt heti három kormánybotrány van beütemezve, Orbán Ráhel lehallgatási ügyével megvan a második (az első a „gyémántos” pénzmosogatás volt), úgy kalkulálok, hogy a harmadik szombaton, a késő délelőtti vagy kora délutáni órákban várható. Hogy ez kinek az érdeke? Mindenkinek: az ellenzéknek azért, mert botrány, a kormánypártnak azért, mert folyamatosan róluk van szó. És ez a lehallgatósdi is kellemetlenül hasonlít az elődjére: kínos dolgok derültek nyilvánosságra, Orbán Ráhel állítólag azt mondta valakinek egy magánbeszélgetés keretében, miszerint „arról egyeztet a Magyar Turizmus Zrt. legalább egy munkatársával, hogy van valaki, aki sok pénzt szeretne keresni a magyar államból, és ha van ellentételezés, az még jó is lehet.” Mindannyian tudjuk, hogy így megy ez, az uszodában is mindenki belepisil a medencébe, de a trambulinról azért mégsem illik, Ráhel is meggondolhatta volna, mit fecseg, hol fecseg, kivel. No, de aztán újabb ismétlődő motívummal találkozunk: ha az én lányom bukik le ilyen dumával (nincs lányom), és én miniszterelnök vagyok (nem vagyok, hála az Égnek), ráadásul jogi végzettségű, én simán letagadtam volna, aztán bizonyítási eljárást követelek, tisztázni akarom a felvétel körülményeit, szakértői véleményt kérek, szóval magam mozdulok rá az ügyre, nem adom ki bérmunkába, főleg nem pancseroknak. A minielnök kiadta: olyan cáfolatot írt a történetről az Origo főszerkesztője, hogy az már kész beismerés. (http://www.origo.hu/itthon/20180329-ne-hazudj-juhasz-peter-velemenycikk.html)

„A tények a következőek: Orbán Ráhel találkozott egy évfolyamtársával és egy szakkollégista társával. Tudod, ők évek óta barátok és szoktak beszélgetni, közösen kávézni, hiszen a barátok ezt teszik.” - írja. Hát ezért a kiállásért sem fog Becsületrendet kapni, de még trafikot sem: megint a cáfolatból tudtuk meg, hogy az állítások lényegében véve igazak. Ha én kormány lennék, keresnék pár okos embert is támogatónak, de úgy látszik, arrafelé nincs kiből válogatni, ez is főszerkesztő lett, pedig hát ezekkel a csodálatos kvalitásokkal több keresnivalója lenne az időjárásjelentés körül – azt ugyanis csak ki kell másolni a helyéről, bele a lapba.

De hagyjuk a trópusokat és figurákat, lássuk, mi öröme volt még a kormány első emberének? Ez a napja is jól kezdődött, nem is folytatódott sokkal kellemesebben: a Nemzeti Választási Bizottság megbüntette. Egész komoly összegre mérték meg – lássuk a határozatot, illetve az idevágó részét! (http://www.valasztas.hu/hatarozat-megjelenito/-/hatarozat/605-2018-nvb-hatarozat-)

„A Nemzeti Választási Bizottság a Komárom-Esztergom Megye 03. számú Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság (a továbbiakban: OEVB) 43/2018. (III. 25.) számú határozatát megváltoztatja és megállapítja, hogy Orbán Viktor és Czunyiné dr. Bertalan Judit képviselőjelöltek megsértették a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 2. § (1) bekezdés c) és e) pontjában foglalt alapelveket, valamint a Ve. 208. §-ára tekintettel a választásra irányadónak tekintett, a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: Nkt.) 24. § (3) bekezdését azzal, hogy kampányidőszakban egy óvodában tettek látogatást és arról egy internetes közösségi oldalon videofelvételt tettek közzé.

A Nemzeti Választási Bizottság a jogsértőket eltiltja a további jogsértéstől és felszólítja őket a határozat szerinti felvétel eltávolítására a közösségi oldalról.

A Nemzeti Választási Bizottság Orbán Viktor és Czunyiné dr. Bertalan Judit képviselőjelölteket fejenként 345.000 Ft, azaz háromszáznegyvenötezer forint bírság megfizetésére kötelezi.”

Ne tessenek röhögni. Nagy pénz ez annak a szegény embernek. Mondom, hogy ne tessenek már annyira röhögni! Gondoljanak inkább bele: vagyonbevallása szerint Orbán Viktornak mindösszesen 993 ezer forint megtakarítása van, ez a tétel annak több, mint a harmada. Meg kell húzza a nadrágszíjat, mert ha erre még rájön egy keményebb gázszámla is, oda minden vagyona. És hideg idők járnak mostanában, beeshet. Javasolnám, hogy rendezzünk röhögés helyett inkább gyűjtést a szegény, sínylődő kormányfőnek, sőt, ha elegendő pénz összegyűl, abból kapjon június körül nyaralási segélyt is: így majd kinyaralhatja a segélyünket.

Sokan örülnénk ennek.

De kemény fából faragták ezt az embert. Nem adja fel, míg akad egy kerék, mint tovább mehet még, mi tovább forog még. Interjút adott a Szolnok Televíziónak, melyet természetesen emiatt többen néznek világszerte, mint a CNN-t. Ja, nem. De igen nagy okosságokat hallhattunk tőle, olyan rövid, velős mélybölcs röpkéket, hogy Csuang-ce sírva könyörög a receptért, Arisztotelész pedig visszaadta az ipart, és elment hajóácsnak Pireuszba. Idézzük! (https://magyaridok.hu/belfold/orban-viktor-sokkal-tobben-biznak-es-hisznek-a-jovoben-2946523/)

„Az országot sokkal erősebbnek látom, mint amilyen volt négy, de különösen nyolc éve, és ez biztató a jövőre nézve. Most is azt gondolom, hogy nehéz nyomásokkal és nyomásgyakorlással teli évek állnak előttünk, jó lenne ha erős kormányunk lenne ismét.”

Hát nyomás, az volt, jó uram. Nyolc éven át, kíméletlenül. A legtöbben világosan éreztük, hogy ez egy valódi lidércnyomás.

„Az erő az emberek kezében van, nekem kell összegyűjtenem.”

Hát igen, a pénzt már összegyűjtötte, most már csak az erőnk maradt. Adózni is kell belőle, tessék mondani?

„A döntő kérdés most az, hogy lesz-e értelme. Mi értelme fejleszteni az országot, ha elveszíti a magyar és keresztény jellegét? Mi a saját hazánkat akarjuk fejleszteni, ezért először meg kell védeni.”

Aranybul van ennek a szája, aj, be szépen mondja! Oszt kitől, tessék mondani? Ja, tudom: egymástól, jobb híján. Ugyanis külső ellenség se közel, se távol, a jónép már akkor kihívja a yardot, ha meglát egy fejkendős asszonyt kilépni a fodrásztól, aki azért kapja fel a kendőt, hogy szét ne ázzon a vadonatúj frizurája. Az már migránsgyanús. Arra mér kijön a készültség, kocsival – elég baj, hogy kijön, de ha utasítást kap a rendőr, mennie kell. (https://mno.hu/belfold/migransfrasz-fejkendoje-miatt-igazoltattak-egy-csongradi-not-2456715)

„Kell egy jövő amelyben és amelyért érdemes dolgozni.”

Hát kéne. De nem érzi, uram, hogy abból a jövőből, melyért és melyben érdemes dolgozni, sok minden kimaradna, mely önnek kedves? Például ön, személy szerint. Nem, nem érzi – ehelyett inkább megosztja velünk, miszerint kedvenc politikai filozófusa Rocky Balboa, aki szerint „mindig a végén van vége”. Való igaz, kevés dolog van, aminek az elején lenne a közepe, a közepén a vége és a végén az eleje, én magam ilyent csak pesti villamosban láttam, de azt sikerült megjavítani.

Nos, ennyi mindent adott nekünk tegnap a mi kis miniszterelnökünk – és ez neki egy rossz napja volt.

Mikor jó napja van, az még rosszabb. De hát mind tudjuk ezt.

Vigyük viszont tovább Rocky Balboa maximáját.

És sose feledjük: lehet, hogy mindig a végén van vége.

De a végén mindig vége van.

Szele Tamás

Már vagy nyolc éve mondogatom a kollégáknak, hogy nagy kár, miszerint a szenzációkat nem lehet eltenni dunsztosüvegben a hosszú, hideg, téli estékre, mert 2010 óta olyan iramban teremnek, hogy egy heti felhozatal boldogabb időkben fél évre is elég lenne egy országos napilapnak. No, de most már nem csak teremnek.

Most már lassan utánunk is hajigálják őket. Értem én, hogy nagy idők járnak, sorsfordítóak, ha kérhetném, az én sorsomat bízzák rám, majd lefordítom én, és ha lehet, nem oroszra, értem, hogy ilyenkor minden bili kiborul, de hogy még muszáj is legyen foglalkozni a tartalmukkal... Márpedig muszáj, kérem, hírverseny van. Nem lehet lemaradni.

Kár, hogy ezek a legújabban termett szenzációk mindig kicsit sántítanak. Ennek is megvan a maga oka: mivel obskurus, közismert és nagy hatalmú emberekről szólnak, nyilvánvaló, hogy ezek titkolóznak, főleg ha pénzről, politikáról, hobbiról vagy egyáltalán bármiről van szó. Csak éppen – mostanság azt mindig megtudjuk, mi történt, de azt ritkán, hogy miképpen. Márpedig gyakran az lenne fontosabb. És valami nem stimmel, mert maguk az események reálisak, egy idő után többnyire még az érintettek sem tagadják őket, csak a részletek vesznek a ködbe. Hogy úgy mondjam: igaz is, szenzáció is, de hogyan történt?

Vegyük például a pénzmosós-gyémántos ügyet. Sehol egy név, egy adat, egy pontos információ. Tudunk névről, csak éppen – a rendőrségi cáfolatból. Tulajdonképpen azt is a rendőrségi cáfolatból tudjuk, hogy az ügy valódi: mert van mit cáfolni, ugyebár. Az alaphír elindult a Magyar Nemzettől – épp úgy, mint korábban Kósa mesébe illő államkötvényes története – minden sajtótermék felkapta, és ízlése, pártállása, valamint indulatai alapján pertraktálta. Egész gyémánthegyek sejlettek fel a homályban, amiket ide-oda hurcolnak a zsebükben a rosszfiúk, annak dacára, hogy gyémánttal ipari méretekben illegálisan kereskedni lehetetlen. Jó, hát mondjuk a dolognak ez a része lehet túlzás – az eredeti forrásban amúgy is csak egy mondat utal erre – de a hawala már csak igaz lehet. Lehet, meg az sincs kizárva, hogy nem, az iszlám bankrendszer természete miatt ezt valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Mondhatnánk, hogy akkor tulajdonképpen nincs is hír, mert a hat alapkérdés közül, ami hírré teszi a hírt (Ki? Mikor? Hol? Mit? Hogyan? Miért?) csak egyre tudunk választ adni, nevezetesen arra, hogy „mit?”. Pénzt, kérem, sok pénzt. Valaki, valamikor, valahonnét valahová, valahogyan sok pénzt juttatott el. Ja, a miértet is tudjuk: azért, hogy átmossa.

Hát, ha nem lenne választási kampány, ezt minden szerkesztőnek vissza kéne küldenie a szerzőhöz, avval, hogy hiányos benne az információ. A Kósa-ügyben már valamivel többet tudunk, a Magyar Idők Bécsben szervezett Soros-hálózata meg egyenesen kabaré: ott ugyanis azt tudjuk biztosan, hogy előbb voltak meg a válaszok a kérdésekre, mint maga az írás, a tényeket akarták, ha kell, kisbaltával is a válaszokhoz faragni. Nem is ment.

És hát valahogy nagyon futószalagon jönnek ezek a szenzációk. Heti három, se több, se kevesebb, esetleg a finisben lesz öt is. Ezüsttálcán felszolgálva a soványka alapanyag a sajtó egészének, ők aztán csinálnak belőle azt, ami nekik tetszik. Van, aki felfújtat, van, aki bécsi szeletet, mert olyan lapos lesz, amit kihoz belőle. Kár, hogy maga az alap kissé nyers, éretlen – így senki jól nem lakik vele, csak az indulatok felkorbácsolására alkalmas.

De akkor sem lehet elintézni a dolgot – a kormánymédia mintájára – azzal, hogy ezek humbugok. Mert nem azok: reális, megtörtént, le nem tagadott és le nem tagadható események, amiket azonban nem jártak körül a történetek felfedezői eléggé. Értem én, kampány van: de ebben a szakmában épp az lenne a szép, hogy tudatosan nem tévedünk, inkább kétszer mérünk, egyszer vágunk.

Meg hát próbáljuk összefüggéseiben látni a dolgokat. Esetleg nem csak a magyarországi szempontok szerint. Netán felülemelkedünk még a Kárpát-medencén is, felülről másképp néznek ki a dolgok. Mert ha csak azt vetjük össze, hogy 1. van egy pénzmosásos történetünk, melyben esetleg kormánypolitikusok is érdekeltek, uniós támogatások lenyúlása révén, ám 2. Szlovákiában kormányválság tört ki a helyi politikusok olasz maffiakapcsolatai miatt, és 3. a Szlovákiában válságot okozó Ndrangheta-csoport éppenséggel történetesen 68 millió eurónyi uniós agrártámogatás elsíbolásában volt érdekelt, mi több, 4. tegnap letartóztattak Budapesten egy szélsőjobboldali német fegyverkereskedőt és propagandistát, akit két éve még a Parlamentben is fogadtak volt (a Jobbikot látogatta meg), valamint 5. kiderült, hogy Bassár el-Asszad fontosabb pénzmosásait is nálunk végezhette Atiya Khoury, akkor hirtelen megváltozik a kép.

Eddig öt csápot láttunk a víz fölé emelkedni, felülről már látszik, hogy ez egy kéz. Méghozzá elég mocskos kéz. Így már inkább tűnik úgy, hogy a politika vált a bűnözés játszóterévé, mint úgy, hogy a politikusok bűnözők és hülyék. Persze, azok is: de nem ők mozgatják a csibészeket, hanem a csibészek őket. Ha napi bontásban olvassuk a híreket, egyenként és indulattal, akkor politikai erőknek fogjuk tulajdonítani a gazdasági és bűnügyi folyamatokat – és csodálkozunk majd, hogy egy esetleges vezetőcsere után sem változik meg semmi.

Hogyan is változna, futóhomokból nem lesz humusz, azon csak a bogáncs terem meg, maximum bukfencet vethetünk belé.

Mint látjuk, az elemzés – információhiány esetén – messzebb visz, mint az indulat, de azért egyelőre ez is spekuláció, amire nincs bizonyíték. Azonban mégis az az érzésem, a jelek arra mutatnak, hogy fordítva ülünk mi a bilin: nem a politika irányítja a gazdasági bűnözést, hanem ellenkezőleg, és azok a nevetséges sikkasztások, álberuházások, sertéstelepek és egyéb csecsebecsék, amiken joggal fel szoktunk háborodni, pusztán melléktermékei egy egész Uniót behálózó pénzügyi bűnszövetségnek. Ezek csak a jéghegy csúcsai, víz fölé nyúló ujjak, maga a kéz és a test mélyebben van és sokkal nagyobb.

Akkor tehát szenzációk a mostani hírek vagy nem azok?

Feltétlenül szenzációk (bár nem lehet véletlen, hogy pont most borulnak ránk ilyen mennyiségben), de nem szabad rájuk indulattal reagálni. Itt már messze nem a kis tyúktrágyás magyar belpolitikáról van szó.

Hanem sokkal többről. Pénzről, rengeteg pénzről, ez mozgatja azokat a politikusokat is, akiket most a fél ország mennybe, a másik fele pokolba meneszt, és igen: az ellenfeleiket is ez a pénz mozgatja.

Politikai változásoktól valódi eredmény nem várható.

Viszont a politika működésétől várhatóak további károk.

Szele Tamás

- Jó reggelt, Hacsek, hol járt, hogy hála Istennek nem láttam pár hétig?

- Amerikából jöttem, kérem.

- Mestersége címere?

- Mesterségem címere rózsaszín balfácán lila kudarcmezőben.

- Mondjuk ezt tudhattam volna, kivéve a színeket. Most megint mit sikerült eltolnia?

- Nem vettek fel.

- Hova jelentkezett? Ahogy magát ismerem, Hollywoodba.

- Á, dehogy. A tanúvédelmi programba.

- Hát mire lenne maga tanú? Mit tud maga?

- Én, kérem, végzett, nagy gyakorlattal rendelkező hamis tanú vagyok, legalább nyolc pert döntöttem már el, sikkasztások és adócsalások a specialitásom!

- Az igaz, elismerem, hogy szakember, a Simeknek sem kellett ülnie... és hol végzett?

- Sopronkőhidán. Harmaddal!

- De felvág arra a harmadra...

- Van olyan az a szakmában, mint a vörös diploma, Sajókám.

- És mi volt a diplomamunkája?

- Egy kedves, régimódi olajbarnítási ügy.

- Talán olajszőkítési, nem?

- Nem, kérem, pont azt tanúsítottam, hogy a Tiszamenti Olajkombinátban a Tisza a szőke, nem az olaj! Még most is elfutja a könny a szememet, azok a boldog, szép napok... egy reményteljes pálya kezdete...

- Na, csak azt ne mondja, hogy maga volt szépreményű ifjú is. Maga negyvenöt évesen született, itt, az asztal mellett. Szemüvegben. Isiásszal.

- Pedig voltam, és kiváló szakmai referenciáim vannak.

- Nem kellett maga a jenkiknek sem.

- Nem, ugyanis nekik tanú kellett, nem hamis tanú. Azt mondták, ha tudok valamit, szívesen megvédenek, de ha nem, védjen meg a Budapesti Ügyvédi Kamara.

- Még átkozódnak is... de hát hogy jutott eszébe ez a marhaság?

- Gondoltam, hátha leesik egy kis gyémánt nekem is.

- De hát a tanúvédelemben maga nem gyémántot kap, hanem teljes ellátást és új személyazonosságot!

- Ahogy most állok, ezekkel is tudnék kezdeni valamit.

- Mondjuk kap egy új személyit, más névre – mire jó az magának?

- Pártot alapítok. Maga meg aláír nekem.

- Azt már lekéste, mármint az alapítást, és én magának még egy születésnapi anzixot sem írok alá, mert abból is váltó lesz.

- Hát látja, ilyen az én formám. Pedig úgy szerettem volna olajsejkekkel üzletelni.

- Meg van maga akadva ezzel az olajjal, nem volt elég a szőkítés?

- Barnítás. Nem, szeretnék egyszer valódi olajat is látni. Állítólag a földből bányásszák.

- Na, azért tényleg jobban teszi, ha Amerikába megy, nálunk erre esélye sincs.

- Meg arra gondoltam, ha ügyesen forgolódok, rossz híremet költöm, hátha felvesznek a Soros-hálózatba.

- De hát az nem létezik!

- Attól még bekerülhetek.

- Hogy?

- Beleír a Bayer. Azt mondja majd, Bécsben látott. Aztán, ha mindenki tudja rólam, hogy hálózati személy vagyok, az olajsejkek is szóba állnak velem, és én leszek a gyémántfutárjuk.

- Gyémántfutár?

- Az bizony, ideadják a gyémántot, amit el kéne vinni egyiktől a másikhoz, én meg elfutok vele úgy, hogy bottal üthetik a nyomomat.

- Maga őrült, magának akkor elvágják a torkát fültől fülig.

- Ha megtalálnak. De ki keresne engem pont itt, a Külső-Lótüdő utcában?

- Magával szóbaállni is kész életveszély, még jó, hogy nem sikerült a terve.

- És maga ennek örül... Hát mondja, milyen ember maga, sajnálja tőlem a gyémántot is?

- Sajnálom bizony, de magát féltem, nem élte volna túl, ha bekerül a bandába. Hát nem jobb a békesség itt, Pesten?

- De nagyra van ezzel a Pesttel... miért, ezt túl fogom élni?

- Hát, mond valamit.

- Inkább gondolkodjunk, milyen üzletbe fogjunk, ha már ez nem jött be.

- Na, tudja mit? Aláírni tud?

- Azt tudok a legjobban. Kinek a nevét?

- Akárkinek.

- Az a specialitásom, kérem. Miért?

- Maga aláírja ezt az ajánlóívet nekem.

- És?

- Én meg eladom az ajánlását az összes pártnak, darabja ezer forint, aztán felezünk.

- Az mennyi lesz?

- Jó esetben két és fél év felfüggesztve, közokirat hamisításáért, ha nincs rossz napja a bírónak.

- Pénzben mennyi?

- Magának olyan tízezer, nekem negyven.

- Az nagyon kevés.

- Ajánlásonként, Hacsek, ajánlásonként!

- Az már mindjárt más. És miért kap maga négyszer annyit, mint én?

- Mert ez egy kockázati befektetés.

- Hogyhogy?

- Maga kockáztat, aláírja az íveket, ahány nevet ki tud találni, annyival, én addig befekszem ide a fotelbe és alszom egyet.

- Mars ki!

Szele Tamás

Kukurikú, török császár, azért ezt még én sem gondoltam volna. Pedig épp elég színes, sőt túlburjánzó a fantáziám. A Magyar Nemzet tegnapi számában megjelent írás lehetne politikai atombomba, ha elfogadjuk minden szavát, de azért a valóság ismeretében engedtessék meg az embernek némi – jóhiszemű – kételkedés.

Egy pillanatig sem állítanám, hogy a Magyar Nemzet hazudna vagy tévedne, inkább arra gondolok, hogy részinformációkat ismernek, melyeket egésznek vélnek, Ilyenformán a magam részéről valószínűbbnek találnám, hogy jóval nagyobb és jelentősebb történésekkel van dolgunk – azonban lehet, ezek valódi természetét sosem fogjuk megismerni. De hát lássuk, mit is írt a polgári napilap. (https://mno.hu/belfold/gyemantta-valt-alkotmanyos-koltseg-magyar-vedett-tanu-amerikaban-2455928)

„Furcsa, szövevényes történet jutott lapunk tudomására amerikai forrásokból. Egy magyar férfi az FBI tanúvédelmi programjában kapott papírokkal él az Egyesült Államokban, és azért kíváncsiak rá az amerikai hatóságok, mert úgy vélik, ő is egy szem volt abban a láncban, amelynek a segítségével az elmúlt években 3-4 milliárd euró, vagyis ezerháromszázmilliárd forintnak megfelelő összeg szivároghatott ki Magyarországról arab és ázsiai számlákra. A pénz – az amerikaiak gyanúja szerint – a nyertes uniós pályázatok „alkotmányos költsége”, a kormánypárti politikusok részére visszaosztott jutalék.

Az FBI-nak az a gyanúja, hogy az összeget jellemzően az MKB-ból, esetenként pedig más, a kormány által ellenőrzött magyar bankokból vették fel.

A tranzakció készpénzben történt, alkalmanként néhány millió eurós összegben, hogy aztán a futárok (ilyen volt az Amerikában védett férfi is) gyémántban vagy az arab világ párhuzamos bankrendszerén, az úgynevezett havalán keresztül vigyék külföldre, jellemzően közel-keleti vagy szingapúri számlákra. (A gyémántvilágban – információink alapján – egyes drágakövek nem ékszerként, hanem készpénz-helyettesítő eszközként működnek: a vásárlás helyétől távol is garantált áron veszik vissza bizonyos tranzakciós díj megfizetése mellett, így kis helyen nagy mennyiségű pénzt lehet országhatárokon átívelve észrevétlenül, elektronikus nyom nélkül szállítani.)

Négy napja a Magyar Nemzet megkérdezte az MKB-t, hogy az utóbbi három évben hány alkalommal vettek fel a bankból egy összegben 250 ezer eurót, vagyis csaknem nyolcvanmillió forintot meghaladó összeget, de lapzártáig nem kaptunk választ.

Az amerikaiak gyanúja szerint a pénz egy része strómanokon keresztül, arab befektetésnek álcázva jött vissza Magyarországra, hogy luxusszállodákat, kastélyokat és egyéb ingatlanokat vásároljanak belőle. Az amerikai hatóságokat azért is zavarja az illegális pénzügyi megoldás, mert a nemzetközi terrorizmust is e csatornákon (különösen a havalán) keresztül finanszírozzák, így megpróbálják a módszert tűzzel-vassal irtani.

Úgy tudjuk, az amerikai hatóságok a magyar férfi vallomása alapján konkrét nyomozati cselekményeket is kértek a magyar hatóságoktól, de harminc nap után azt a választ kapták Budapestről, hogy itteni kollégáik nem találtak semmilyen, bűncselekményre utaló nyomot. Az FBI által vizsgált pénzmosási módszer lényege az, hogy a pénz mozgása során megszakad a banki vonal, így tovább már nem köthető személyhez. A készpénz később újra visszakerül a rendszerbe, de immár legálisnak látszó, jellemzően külföldi forrásból.”

Hát, ez így, ilyen formában egy kémfilm vagy inkább krimi, ha átgondoljuk. Az közismert tény, hogy az uniós pályázatok kezelése igen jövedelmező dolog, és mifelénk nem is a legtörvényesebben űzik, ez evidencia, mely nem szorul bizonyításra. Az is világos, hogy az ilyen pénzeket mosni kell, bár a fentebb említett eljárás nem a legtökéletesebb erre a célra, csakhogy... csakhogy vannak a történetnek Achilles-sarkai.

Rögtön az első, miszerint a rendőrség cáfolja. De érdekes a cáfolat is. (http://www.police.hu/hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/bunugyek/magyar-nemzet-tavol-a-valosagtol)

„A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda (KR NNI) folytatott nyomozást különösen nagy értékre elkövetett pénzmosás bűntette miatt a jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó, nemzetközi elfogatóparancs hatálya alatt álló 37 éves Faidt Péter András ellen. A magyar állampolgárságú férfi 2014. június 18. és 2014. november 10. között társaival bűnszervezetben követte el a bűncselekményt. A gyanúsítottak módszere az volt, hogy több magyarországi bejegyzésű, tényleges gazdasági tevékenységet nem folytató gazdasági társaság nevében bankszámlát nyitottak különböző pénzintézeteknél, majd ezeket további bűntársaik rendelkezésére bocsátották annak érdekében, hogy azokra különböző, nem magyarországi bejegyzésű gazdasági társaságok sérelmére elkövetett csalásokból származó átutalásokat végezzenek, melyeket további bankszámlákra utaltak vagy megkíséreltek utalni.

A bűncselekmény európai uniós és magyar költségvetési forrásokat nem érintett.

Faidt Péter András társaival szemben az eljárást a KR NNI 2017. július 7-én befejezte, a Fővárosi Főügyészség 2017. november 8-án vádiratot nyújtott be. A vádlottak közül egy fő házi őrizetben van, két fő lakhelyelhagyási tilalom alatt áll.”

Tehát a rendőrség nem tagadja a pénzmosás tényét, csupán a kalandos, gyémántokkal és arab kalmárokkal teli módszer helyett nevez meg egy másik, sokkal prózaibb és gyakoribb utat. Az sokat nem jelent, hogy uniós és magyar költségvetési források szerintük nem érintettek, hiszen ha már egyszer elsikkasztottam egy összeget, nincs ráírva, honnét származik, annak az összegnek a forrása már én vagyok – és épp azért mosom, mert szeretném, hogy törvényesen lehessek is.

Cáfolt az MKB is (https://index.hu/gazdasag/2018/03/26/mnb_fbi_penzmosas/), ők sajátosan érvelnek, azt mondják: „a cikkben szereplő 1300 milliárd forintnyi tranzakciós összeg például lényegesen meghaladja az újságban említett hazai nagybank (MKB) háztartási és vállalati betétállományának teljes összegét.”

Vagyis csak azért nem érintettek, mert nincs ennyi pénzük.

Hát, akinek az a dolga, hogy cáfoljon, az cáfolni is fog. Mindazonáltal ezzel a történettel tényleg nem stimmel valami. Például nem stimmel a gyémántkereskedelmi szál. Nem kétséges, hogy alkalomadtán gyémántot is használhatnak értékhordozóként ezekben az ügyletekben, de nem bölcs dolog, ugyanis a nemzetközi gyémántpiacot nagyon alaposan ellenőrzik, éspedig 2003 óta, amikor is bevezették a Kimberley-folyamat nevű eljárást. Ennek a célja az volt, hogy ne engedje a piacra a politikai konfliktuszónákból származó köveket. Erre azért van szükség, mert ezeken a területeken jellemzően fegyveres csoportok és egyéb erőszakszervezetek kezében van a kövek kitermelése, amelyek az eladásból finanszírozzák magukat. Tessék a filmekből ismert „véres gyémánt” kifejezésre gondolni, elég csak Libériát vagy Sierra Leonét említenünk. A Kimberley-folyamat lényegében egy felügyeleti láncolat, amely nyomon követi a gyémánt úját a kitermeléstől a kiskereskedelemig. 54 tagja van, de ez igazából 81 országot jelent, mert az Európai Unió egy tagnak számít. Ezek az államok azt vállalták, hogy csak olyan tagokkal kereskednek, amelyek tartják magukat az elfogadott feltételekhez. Tehát az elképzelhető, hogy időnként becsúszik a pénzmosási folyamat rendszerébe egy-két közepesen értékes kő vagy ékszer, de egy komolyabb tételt már mindenképpen észrevennének.

A hawala már reálisabb útja lehet a tranzakcióknak. Az iszlám bankrendszer – vallási és történelmi okok miatt – nagyon nagy mértékben eltér a nyugatitól, például tilos a kamatfizetés, a kezelési költség fogalmát is másképp értelmezik és kerülniük kell a spekulatív ügyleteket (mikor „pénzből lesz pénz”). Viszont az ügylet résztvevőinek kölcsönösen vállalniuk kell, hogy biztosítják egymást a veszteségek ellen. De hát hogyan lehet akkor jövedelmező egy iszlám pénzintézet? Úgy, hogy a hozamot közös vállalkozás jövedelmének vagy ajándéknak tüntetik fel, és az adható hitel mértéke is szinte korlátlan lehet a szabályozó jog szerint. „A kölcsönösen vállalt eredménymegosztás szintén fontos az iszlám bankrendszerben. Az iszlám elveinek csak az az eredménymegosztás felel meg, mely szerint a bank nyereséget csak a hitelfelvevő vállalkozás által megtermelt nyereségből realizálhat. Az iszlám bankrendszerben a bank és a vállalkozók – a különböző ügyletek során eltérő mértékben – közösen vállalnak kockázatot. Mivel a sariaalapú bankműködés nem teszi lehetővé a kamat szedését, az iszlám bankok működése a befektetési alapok tevékenységéhez hasonlítható.” (Varga József: Az iszlám bankrendszer működése) (https://polgariszemle.hu/aktualis-szam/142-nemzetkozi-gazdasag-es-tarsadalom/902-az-iszlam-bankrendszer-mukodese)

Hát ilyen módon – hiszen ez a rendszer hatalmas mértékben alapul a kölcsönös bizalomra és felelősségmegosztásra – tökéletesen lehetséges a harmadik felek kizárása az ügyletekből és azok teljes kivonása az ellenőrzés alól. Így bizony bármilyen összeget tisztára lehet mosni vagy akár terroristákat is lehet támogatni, hiszen a pénzmozgásokba senki sem lát bele az érdekelt feleken kívül. Nem is lenne csoda, ha a gyakorlatlan magyar pénzmosók ehhez az eszközhöz folyamodtak volna, mossák bár akárkinek a pénzét is.

Csakhogy ennek ára van ám. Nem is kicsi. Egyrészt felfigyel a mosogatóra az összes kémelhárító és terrorelhárító, ha nem vigyáz – és örökké senki sem tud vigyázni. Másrészt, honnét tudjuk, hogy az a kedves sejk, üzletember vagy koronaherceg, aki merő szívességből és kedvességből segített a tranzakcióban (na, azért ajándékot elfogad ám!), nem fog kicsit később a pénzmosótól kérni egy hasonló szívességet? Hiszen az ügyeink már összefonódtak, ha ő bukik, mi is bukunk. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát a szegény nyugati sikkasztó, hogy fülig benne van a terrorszervezetek támogatásában. Pedig ő csak sikkasztani akart.

Nem egyszerű dolgok ezek, nem is köznapi embernek valók. Szubjektív érzésem az – a fentebbiek ismeretében – miszerint pénzmosás történhetett ugyan, hiszen ezt a magyar rendőrség és az FBI egyaránt elismeri. A pénz eredeti forrásairól bizonyos tudomásunk nincs, nem kizárt, hogy valóban uniós források szétosztása után kapott jutalékokból ered, de erre bizonyítékunk nincs. Az is valószínű, hogy nem egy ügyről van szó, hanem többről, melyeknek egyikében talán szerepelhetett gyémántkereskedelem is, de nem csak ennyiről lehet szó.

Az alapkérdés a megbízók személye – ugyanis bárkik is legyenek, ők kerülhettek voltaképpen kapcsolatba a hawalán keresztül a világpolitika legsötétebb (és talán leggazdagabb) köreivel.

Lényegében véve ez már nem is „magyar ügy”, hanem vélhetően része egy nemzetközi pénzmosási-finanszírozási rendszernek, amire nem is csoda, hogy felfigyelt az FBI.

Egyet biztosan állíthatunk: a megbízók számára ez nem a hosszú és békés élet titka.

Ha az ügy valóban nemzetközi jelentőségű, sok részletet nem fogunk belőle megtudni, az bizonyos. Ilyen súlyú történetekben már nem lehet elvitetni a balhét a gyakornokkal vagy a takarítónővel, esetleg Kaya Ibrahimmal.

Tudni tehát sok bizonyosat nem tudunk, csak annyit, hogy meglehet: nagy a baj. És ezt már sehogy sem úszhatja meg, aki sáros benne.

Kukurikú, török császár, ez van hát a gyémánt félkrajcárral.

Szele Tamás

Elesett, kérem, elesett Érpatak, ahogy Orosz Mihály Zoltán mondta volt „ledöntötték a világítótornyot”, ami magyarul annyit tesz, hogy ő már nem polgármester, helyette a falu népe Nagy Imre Attilánét választotta, mégpedig 72-28 százalékos arányban. De persze, nem csak ennyi történt, egy korszak ért véget, egy jelenség alól rántotta ki a szőnyeget a szavazás.

Hát, most már nem tényező a Sajtóperek Királya, Érpatak Döbrögije, a Pride Karneválhercege, az Ezerarcú Lovag, a Maskarafejedelem – és kérdéses, mi lesz belőle, ugyanis míg más gazemberek gondoskodtak az anyagi biztonságukról, míg jól futott a szekér, ő egész egzisztenciáját arra alapozta, hogy élete végéig fogja vezetni ezt a jobb sorsra érdemes falut. Ámde sic transit gloria mundi, fordult a kocka, most megélhetés után kell néznie – ha más nem akad, reméljük, jut neki közmunka az utódjától, csak annyit kérnék, hogy az érpataki modell szerint kelljen végeznie, puszta kézzel töri majd a követ, ahogy azok, akiket korábban ő kényszerített erre.

És ha vét valamit a szigorú szabályok ellen, neki is elzárás jár majd a legkisebb kihágásért is. Mert, kérem, az érpataki modell mindenkire érvényes kell legyen, arra leginkább, aki kitalálta. (http://huppa.hu/az-erpataki-luddita/)

Most, mikor megpróbálja az ember összerakni a volt polgármester pályafutását, most jön rá, milyen nagy fába vágta a fejszéjét: ez az ember az elmúlt hat-nyolc évben szinte minden kilométerkőnél ott volt.

És őrjöngött. Mert bizony, a hidegvér, a higgadt, nyugodt érvelés sosem volt sajátja. Mondjuk a gondolkodás művészetét sem vitte túlzásba, akármennyire is kinevezte magát doktornak sőt, alapított lovagrendet is, csiszolt elmének a legjobb indulattal sem hívhatnánk. Én magam talán hat évvel ezelőtt írtam róla először, és azóta nem lehetett szabadulni tőle, mint témától: hiperaktív volt, mindenhol exponálta magát, minden héten gondoskodott arról, hogy foglalkozzon vele a sajtó. Bár utóbbi időben megcsendesedett, majd kitérünk arra is, miért.

Sőt, ha nem a sajtó foglalkozott ővele, ő foglalkozott mivelünk, éspediglen olyan formában, hogy mindenkit beperelt. De szó szerint mindenkit: természetesen engem is, azonban mikor a tárgyalásomra vártam, megnéztem a teremben aznapra kiírt eljárásokat. Egész nap csak az ő ügyeit tárgyalták ott és akkor, előttem a Válasz volt soron, utánam a HVG. Hej, híres per volt az, nagy per: ugyanis azzal vádolt, hogy antiszemitának neveztem, pedig hát ő csak izraeli zászlónak tűnő tárgyat égetett, meg felakasztott két szalmabábot, rajtuk Benjamin Netanjahu és Simon Peresz fényképével.

Ez tán csak nem antiszemitizmus?

Hát, a bíróság másképp látta volt, engem a második tárgyaláson felmentettek, sajnos ellenkeresetre nem volt lehetőség, pedig szívesen kipereltem volna belőle legalább egy jó ebédre valót a Rosensteinnél, de már az is eredmény volt, hogy kiderült: Döbrögi uram nem legyőzhetetlen. A perköltséget mindenképp bukta, kis lépés volt nekem, de hatalmas ugrás a magyar sajtónak. Igazság szerint, ha nagyon akarnám perelni, bármelyik pillanatban megtehetném, ugyanis egy részben általa finanszírozott kis blogocskán olyan becsületsértéseket írtak rólam, amik már vastagon büntetendőek, de a sas nem kapkod legyek után, mindig utáltam a pereskedést amúgy is, és hát – most neki egyébként is sok dolga lesz a bíróságon.

Hej, milyen büszkén lengett a darutoll még a 2014-es Pride-on, mikor mindenáron fel akartál jutni a kamionra! Bár ugyan én amondó lennék, hagyni kellett volna, hogy feljuss, hadd lássuk, akkor mit csinálsz. Nem láttuk meg, de kókadt is az a toll később, viharfelhők kezdtek tornyosulni Érpatak egén, inkasszó került a község számlájára, kiürült, elvitte a pénzt a sok per, kosztüm, cicoma, még a közmunkások bére is kámforrá változott – ettől csendesült el valamennyire a mi kis érpataki pojácánk.

De nem volt ez valódi csendesség, csak a közéleti szerepléseit mérsékelte valamennyire. Az Érpataki Modellt – főművét, ami valóságos iskolapéldája a kirekesztő, nyegle, uraskodó gőgnek és mondjuk ki nyíltan, a fasisztoid elveknek – nem szűnt meg terjeszteni. Volt is falu, ahol átvették, ugyanolyan pokol lett belőle, mint Érpatakon. Ahol példának okáért a tűzesetek száma négyszeresére nőtt, dacára az állítólag javuló közbiztonságnak. Hát igen, a gyújtogatás elég hathatós fegyelmezési eszköz.

És mit szólt ehhez a magyar állam? Mit szólt ahhoz, hogy a polgárait kényszermunkán dolgoztatják, indokolatlanul bezárják, a költségvetés pénzét sikkasztják?

Mit szólt volna?

Hagyta.

Azzal együtt, hogy Orosz Mihály Zoltán a centrifugális erő hatására egyre távolabb került először a Fidesz-KDNP-től, aztán a Jobbiktól is, a vége felé már csak a Betyársereg volt neki a barátja, igaz, az Új Erő nevű szésőjobboldali gittegylet alapításából azért már ők is kihagyták, de sebaj, emberünk megalapította a Rend és Igazságosság Pártját, „Rendet kell tenni, mert rendnek kell lenni!” jelszóval. Tagságról nem nagyon van szó, de az minek is?

És hát látszott a mi Döbröginken a kifulladás. A mostani választási kampányra már csak egy vérlázító videóra telt tőle, amin kiskutyákat kínoz, fel is jelentették miatta az állatvédők minden lehetséges fórumon, érdemei szerint – aztán jött a bukás, a vég.

Érdekes módon Orosz Mihály Zoltán legnagyobb bűne valószínűleg büntetlen marad – ez az Érpataki Modell kidolgozása és bevezetése. Ez a program ugyanis nyíltan fasisztoid, embertelen és aljas. Mindezeken túl gyakorlatilag emberkísérlet volt, amit elég sokféle törvény tilt. Ez ügyben kéne valahogyan feljelentést tenni, talán emberiesség elleni vétek miatt.

Ellenben a sikkasztásokat, az állatkínzásokat, a doktori cím jogosulatlan használatát, a sajtópereket fogja tárgyalni a független magyar bíróság vagy inkább bíróságok, szóval emberünknek mozgalmas egy-két éve lesz, és még örülhet, hogy ha a végén nem halmazatit kap. Egyáltalában véve, annyi eljárás folyik ellene és olyan súlyúak, hogy ebből hosszú üdülés néz ki, államköltségen. Nem fog sokáig tartani, csak míg rá nem rozsdásodik a fa lakat.

De a hatalmát elvesztette. Többé nem polgármester. A teljes eltűnésétől nem tartok, fog ő még szerepelni a közéletben, ha nem is mint Érpatak első embere, Karnevál Hercege, de mint pártelnök.

Vagy, mint vádlott.

Álljon itt búcsúzóul egy érdekes felvétel, melyet Móricz Csaba kolléga úr készített még 2014-ben, méghozzá – akaratán kívül.

A dolog úgy esett, hogy akkori munkatársam (akit később autóval is üldözött Orosz Mihály Zoltán és a Betyársereg) elment Érpatakra lefotózni egy nyilvános rendezvényt. Ez, a dolgok természetéből fakadóan nem tilos, ámde a polgárok mestere megakadályozta – hanem a kamera bekapcsolva maradt, a hangot vette, csak a képet nem.

Orosz Mihály Zoltán 28 percet és 46 másodpercet ordított végig levegővétel nélkül.

Tessék végighallgatni, érdemes: erről az emberről beszéltünk. Ezt hívta a magyar jobboldal és szélsőjobboldal felelős politikusnak.

Én nem írom le, minek találom őt, mert azért még perelhetne, de tessék eldönteni a felvétel alapján: igen annak.

Eltalálták.

Hát: mondhatnánk, hogy egy közbohóccal kevesebb, de van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még a nevével.

Jelenség volt ő, kortünet, szindróma, egy beteg és gonosz kor terméke.

És ez a korszak még nem ér véget.

Aki a szélsőjobbra szavaz, az ő tanítványait szabadítja az országra.

Hát, tessék meggondolni.

Szele Tamás