Elesett, kérem, elesett Érpatak, ahogy Orosz Mihály Zoltán mondta volt „ledöntötték a világítótornyot”, ami magyarul annyit tesz, hogy ő már nem polgármester, helyette a falu népe Nagy Imre Attilánét választotta, mégpedig 72-28 százalékos arányban. De persze, nem csak ennyi történt, egy korszak ért véget, egy jelenség alól rántotta ki a szőnyeget a szavazás.

Hát, most már nem tényező a Sajtóperek Királya, Érpatak Döbrögije, a Pride Karneválhercege, az Ezerarcú Lovag, a Maskarafejedelem – és kérdéses, mi lesz belőle, ugyanis míg más gazemberek gondoskodtak az anyagi biztonságukról, míg jól futott a szekér, ő egész egzisztenciáját arra alapozta, hogy élete végéig fogja vezetni ezt a jobb sorsra érdemes falut. Ámde sic transit gloria mundi, fordult a kocka, most megélhetés után kell néznie – ha más nem akad, reméljük, jut neki közmunka az utódjától, csak annyit kérnék, hogy az érpataki modell szerint kelljen végeznie, puszta kézzel töri majd a követ, ahogy azok, akiket korábban ő kényszerített erre.

És ha vét valamit a szigorú szabályok ellen, neki is elzárás jár majd a legkisebb kihágásért is. Mert, kérem, az érpataki modell mindenkire érvényes kell legyen, arra leginkább, aki kitalálta. (http://huppa.hu/az-erpataki-luddita/)

Most, mikor megpróbálja az ember összerakni a volt polgármester pályafutását, most jön rá, milyen nagy fába vágta a fejszéjét: ez az ember az elmúlt hat-nyolc évben szinte minden kilométerkőnél ott volt.

És őrjöngött. Mert bizony, a hidegvér, a higgadt, nyugodt érvelés sosem volt sajátja. Mondjuk a gondolkodás művészetét sem vitte túlzásba, akármennyire is kinevezte magát doktornak sőt, alapított lovagrendet is, csiszolt elmének a legjobb indulattal sem hívhatnánk. Én magam talán hat évvel ezelőtt írtam róla először, és azóta nem lehetett szabadulni tőle, mint témától: hiperaktív volt, mindenhol exponálta magát, minden héten gondoskodott arról, hogy foglalkozzon vele a sajtó. Bár utóbbi időben megcsendesedett, majd kitérünk arra is, miért.

Sőt, ha nem a sajtó foglalkozott ővele, ő foglalkozott mivelünk, éspediglen olyan formában, hogy mindenkit beperelt. De szó szerint mindenkit: természetesen engem is, azonban mikor a tárgyalásomra vártam, megnéztem a teremben aznapra kiírt eljárásokat. Egész nap csak az ő ügyeit tárgyalták ott és akkor, előttem a Válasz volt soron, utánam a HVG. Hej, híres per volt az, nagy per: ugyanis azzal vádolt, hogy antiszemitának neveztem, pedig hát ő csak izraeli zászlónak tűnő tárgyat égetett, meg felakasztott két szalmabábot, rajtuk Benjamin Netanjahu és Simon Peresz fényképével.

Ez tán csak nem antiszemitizmus?

Hát, a bíróság másképp látta volt, engem a második tárgyaláson felmentettek, sajnos ellenkeresetre nem volt lehetőség, pedig szívesen kipereltem volna belőle legalább egy jó ebédre valót a Rosensteinnél, de már az is eredmény volt, hogy kiderült: Döbrögi uram nem legyőzhetetlen. A perköltséget mindenképp bukta, kis lépés volt nekem, de hatalmas ugrás a magyar sajtónak. Igazság szerint, ha nagyon akarnám perelni, bármelyik pillanatban megtehetném, ugyanis egy részben általa finanszírozott kis blogocskán olyan becsületsértéseket írtak rólam, amik már vastagon büntetendőek, de a sas nem kapkod legyek után, mindig utáltam a pereskedést amúgy is, és hát – most neki egyébként is sok dolga lesz a bíróságon.

Hej, milyen büszkén lengett a darutoll még a 2014-es Pride-on, mikor mindenáron fel akartál jutni a kamionra! Bár ugyan én amondó lennék, hagyni kellett volna, hogy feljuss, hadd lássuk, akkor mit csinálsz. Nem láttuk meg, de kókadt is az a toll később, viharfelhők kezdtek tornyosulni Érpatak egén, inkasszó került a község számlájára, kiürült, elvitte a pénzt a sok per, kosztüm, cicoma, még a közmunkások bére is kámforrá változott – ettől csendesült el valamennyire a mi kis érpataki pojácánk.

De nem volt ez valódi csendesség, csak a közéleti szerepléseit mérsékelte valamennyire. Az Érpataki Modellt – főművét, ami valóságos iskolapéldája a kirekesztő, nyegle, uraskodó gőgnek és mondjuk ki nyíltan, a fasisztoid elveknek – nem szűnt meg terjeszteni. Volt is falu, ahol átvették, ugyanolyan pokol lett belőle, mint Érpatakon. Ahol példának okáért a tűzesetek száma négyszeresére nőtt, dacára az állítólag javuló közbiztonságnak. Hát igen, a gyújtogatás elég hathatós fegyelmezési eszköz.

És mit szólt ehhez a magyar állam? Mit szólt ahhoz, hogy a polgárait kényszermunkán dolgoztatják, indokolatlanul bezárják, a költségvetés pénzét sikkasztják?

Mit szólt volna?

Hagyta.

Azzal együtt, hogy Orosz Mihály Zoltán a centrifugális erő hatására egyre távolabb került először a Fidesz-KDNP-től, aztán a Jobbiktól is, a vége felé már csak a Betyársereg volt neki a barátja, igaz, az Új Erő nevű szésőjobboldali gittegylet alapításából azért már ők is kihagyták, de sebaj, emberünk megalapította a Rend és Igazságosság Pártját, „Rendet kell tenni, mert rendnek kell lenni!” jelszóval. Tagságról nem nagyon van szó, de az minek is?

És hát látszott a mi Döbröginken a kifulladás. A mostani választási kampányra már csak egy vérlázító videóra telt tőle, amin kiskutyákat kínoz, fel is jelentették miatta az állatvédők minden lehetséges fórumon, érdemei szerint – aztán jött a bukás, a vég.

Érdekes módon Orosz Mihály Zoltán legnagyobb bűne valószínűleg büntetlen marad – ez az Érpataki Modell kidolgozása és bevezetése. Ez a program ugyanis nyíltan fasisztoid, embertelen és aljas. Mindezeken túl gyakorlatilag emberkísérlet volt, amit elég sokféle törvény tilt. Ez ügyben kéne valahogyan feljelentést tenni, talán emberiesség elleni vétek miatt.

Ellenben a sikkasztásokat, az állatkínzásokat, a doktori cím jogosulatlan használatát, a sajtópereket fogja tárgyalni a független magyar bíróság vagy inkább bíróságok, szóval emberünknek mozgalmas egy-két éve lesz, és még örülhet, hogy ha a végén nem halmazatit kap. Egyáltalában véve, annyi eljárás folyik ellene és olyan súlyúak, hogy ebből hosszú üdülés néz ki, államköltségen. Nem fog sokáig tartani, csak míg rá nem rozsdásodik a fa lakat.

De a hatalmát elvesztette. Többé nem polgármester. A teljes eltűnésétől nem tartok, fog ő még szerepelni a közéletben, ha nem is mint Érpatak első embere, Karnevál Hercege, de mint pártelnök.

Vagy, mint vádlott.

Álljon itt búcsúzóul egy érdekes felvétel, melyet Móricz Csaba kolléga úr készített még 2014-ben, méghozzá – akaratán kívül.

A dolog úgy esett, hogy akkori munkatársam (akit később autóval is üldözött Orosz Mihály Zoltán és a Betyársereg) elment Érpatakra lefotózni egy nyilvános rendezvényt. Ez, a dolgok természetéből fakadóan nem tilos, ámde a polgárok mestere megakadályozta – hanem a kamera bekapcsolva maradt, a hangot vette, csak a képet nem.

Orosz Mihály Zoltán 28 percet és 46 másodpercet ordított végig levegővétel nélkül.

Tessék végighallgatni, érdemes: erről az emberről beszéltünk. Ezt hívta a magyar jobboldal és szélsőjobboldal felelős politikusnak.

Én nem írom le, minek találom őt, mert azért még perelhetne, de tessék eldönteni a felvétel alapján: igen annak.

Eltalálták.

Hát: mondhatnánk, hogy egy közbohóccal kevesebb, de van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még a nevével.

Jelenség volt ő, kortünet, szindróma, egy beteg és gonosz kor terméke.

És ez a korszak még nem ér véget.

Aki a szélsőjobbra szavaz, az ő tanítványait szabadítja az országra.

Hát, tessék meggondolni.

Szele Tamás

Nem tudok szabadulni a látványtól. Illetve az emlékétől. Láttam tegnap a kerítést, de legalábbis az őrtornyot, ami meg fogja védeni Európát. Hát, mit ne mondjak, sokat láttam már életemben, de ilyen randát keveset. Ennél komolyabb védelmet adna egész Európának a Budapesti Ügyvédi Kamara, mert azok legalább időnként kinéznek valahogy.

Na jó, időnként.

És talárban.

Az úgy volt, hogy Nagyváradról jöttem Budapestre vonattal, melynek számtalan előnye van, például a lehetőségek szinte végtelen tárházával találkozhatunk: vagy van fűtés vagy nincs. Esetünkben hűtés volt, ugyanis ment a légkondicionálás, csak nem meleg, hanem hideg levegő jött be, ami mínuszokban kissé hajlamosítja az embert anyanyelvi szépségek elkövetésére. No, nem gond, van laptopunk, olvasunk Jack Londont, a hobók rosszabb vonatokon is utaztak. Meg Alaszkában hidegebb is volt.

Ja, csak nem egyszerre.

Alaszkában nem volt vonat.

Mindegy, Biharpüspökinél az áramot is lekapcsolják a szerelvényen, minek azt. Viszont most már egyre hidegebb van. Van kabát. Van kis pálinka is az útravalóban. A román határőr udvariasan magyarul kéri az irataimat, románul válaszolok, mosoly mindkét fél részéről, aztán jön a senki földje.

A Senki Földje korábban egészen megműveltnek tűnt, konkrétan, kukoricaföldnek, már az elmúlt három év folyamán, de most megint fel van hagyva. Már magyar oldalon járhatunk, mikor furcsa tekercseket látok, igen, ez NATO-pengés drót... és egy építményt.

Nem tudom másnak nevezni, szerintem a Skara Brae-i neolit kultúra épp úgy borzadva utasítaná el, mint Stonehenge erős, bár nem túl minuciózus mesterei. A vonat megy, tehát nem tudok róla értékelhető fotót készíteni: megpróbálom leírni.

A provizórium mintegy négy-öt méter magas lehet, és nem gerendákból, hanem jól láthatóan deszkákból rótták össze. Ingatagnak tűnik, maga a létra is rissz-rossz lécekből áll, pedig hát azon kéne felmásszon beléje a Dugovics Titusz, aki azonban, ha leveti magát erről, maximum megrántja a bokáját. Építészeti szempontból átmenetet képez a híd között, mely a Kwai folyón nincs (a másik van de a japán hídra gondolok) és a felső-neolit andronovói kultúra harangtornya között, bár ehhez kellett volna harang is a csiszolt kőkorszakban.

Ilyen statikájú építményben pezsgőt sem szabad bontani, nehogy leomoljon, nem, hogy fegyvert elsütni.

Ugyanezen a helyen álltak – kicsit odébb – a régi román őrtornyok, Ceausescu idejében. Olyan 15-20 méter magasak voltak, vasbeton- és fémszerkezettel, két géppuskaállással, jelzőrendszerrel. Nem egy barátom halt meg a sorozataiktól. Igaz, akkoriban a határ teljes kilométerei voltak alákanázva is.

Rendben van, hogy azt játsszuk, miszerint ez őrtorony. Holott emeletes disznóól, nem egyéb. Illetve disznóól az emeleten. Vagy mi.

De sírva kérek mindenkit, részegen vagy fegyverrel ne tessék felmászni bele, mert össze fog dőlni a keresztény Európa utolsó védőbástyája...

Na, mindegy, jön a magyar határőr. Olyan huszonéves lehet. Nézi a személyimet:

- Menjen, fiam! Aztán nem fényképezgetünk – mutat a telefonra a kezemben.

Ötven éves vagyok.

Fiam.

Szele Tamás

Kérem, egy hétig szabadságon voltam, és lehetőleg csakis magánélettel foglalkoztam, ráadásul nem is Magyarországon, ami meglepően jót tett az idegrendszeremnek, most megpróbálom értékelni ezt a kiesett hetet. Láttam én a híreket amúgy, csak nem foglalkoztam velük. Most meg nyakamon az egész rahedli, daráljuk le, mint tölteléket a hurkába. Érdekes lesz így, együtt...

Ugye, Kósát nem említem, Kósáról már egy hete is tudni lehetett, hogy nem lehet tudni semmit, pénz volt, pénz nem volt, most dolgozik az Akadémia egy kutatócsoportja azon, hogy bebizonyítsa: maga Kósa sem létezik, ő egy népmesei alak. Olvastam én már ezer variánst az ügyéről, hadd álljak elő a legriasztóbbal: sokkal nagyobb a baj, mint hittük. Ugyan valós pénzmozgás tényleg nem történt – ekkora tételnél nehéz is lett volna – azonban az üzlet mégis érvényes lehet. Az ugyanis a helyzet, hogy ha valaki – és itt sokak szóba jöhetnek – a rejtelmes Szabó Gábornén keresztül lekötött néminemű államkötvényeket, az üzlet akkor is érvényes, ha egyelőre csak kötelezvény van róla. Kósa bűne az, hogy több államkötvényt adott el, mint amennyi akkoriban egyáltalán a piacon volt. Mármost tetszik tudni, mi az államkötvény? Tulajdonképpen kölcsön. Papír arról, hogy az állam a vásárlótól pénzt kapott, amit ekkor és ekkor, a kötvény lejárta alkalmából köteles visszafizetni, kamatostól, illetve esetünkben a kamatot hozamnak hívják. Ha pedig akár csak virtuálisan is, de 1300 milliárd forintnyi államkötvény valakihez, akárkihez, bárkihez került, az illető a lejárat után bármikor előállhat a kezében a szerződésével, és közölheti: adós, fizess! Akár kaptunk pénzt, akár nem. Legfeljebb, ha még csak nem is kaptunk, még nagyobb balekok leszünk, mert papír viszont lesz róla.

Ez, kérem tisztelettel, egy tetszés szerinti időpontra beállítható kis patent államcsőd, vízálló és automata, sőt, összecsukható is aktiválásig. Illetve, a kötvények lejáratáig még nem élesíthető, de utána bármikor. Kósa maximum a közvetítési díjat vághatta zsebre, azt is az államkincstárból, és azért az sem kevés. Szabóné? Szabóné a másik balek az ügyben. A főbalek ugyanis a magyar állam.

Akkor lássuk a többi agymenést a hétről. Ja, Bayer megpróbálta Bécsben megszervezni a Soros-hálózatot, mert a Migration Aid felírta a menekülők pólóméretét és neki kellett a lista. Vagy akármilyen lista. Csak nevek legyenek rajta, aztán amiatt lehessen másik listát írni. Feketét. Ami a bécsi akciót illeti, az az amatörizmus minden jelét magán viseli. Én értem, hogy a titkosügynöki munka színvonala manapság rohamosan csökken, de ez azért mégis egy szakma volt... azt mondják tehát, hogy A. frissen alapított fedőcég forgalom és referenciák nélkül próbál információt szerezni egy szervezetről, B. Bécsbe hívják őket tárgyalni, mert Pest nem is felel meg, C. olyan listát kérnek tőlük, amiről nem is tudják, létezik-e, sőt, olyan szervezetbe akarnak beépülni (Soros-hálózat), amiről viszont bizonyos, hogy nem létezik.

Ez kérem, nem az élet, ez a Stirlitz tizennyolcadik része, fejjel lefelé nézve, egy zuhanó repülőgépen, másnapos, novemberi hajnalon. Nem kétlem, hogy Siewert András igazat mond, de egy valódi akció nem így nézett volna ki. Arról nem is tudna senki. Ugyanis a valódi akció az lett volna, ha a Migration Aidbe magába épülnek be (nem kétlem, hogy ahány szolgálat dolgozik Magyarországon, mind meg is tette), így aztán a bécsi kiruccanásra szükség sem lett volna. Ez most vagy egy „agresszív akció”, egy ráijesztési kísérlet lehetett, bár azt meg másképp csinálják, vagy valaki így képzelte az operatív munkát. Rosszul képzelte. Kim Philby ezeket a műkedvelőket megvetően végigmérné és faképnél hagyná, ugyanis annyit sem érnek, hogy leköpje őket. Az akció eredménye semmi, zérus, nulla, ellenben dekonspirálódás nélkül eldobtak egy használható fedőcéget és kihajítottak egy kalap pénzt (kérdéses, mennyit) az ablakon. Konklúzió csak annyi, hogy most már biztosan tudhatjuk: a honi titkosszolgák hülyék, ellenben a Magyar Időknek és különösen Bayernek élő és közeli kapcsolata van velük. Egyebet nem sikerült elérni.

Na, lapozzunk.

Az megvan, hogy a magyar miniszterelnök-helyettest lopásért keresi a svéd rendőrség? Persze, hogy megvan, tetszenek újságot olvasni. Nem is részletezném, elég az hozzá, hogy az elejtett rénszarvas fülében billog volt, amiről a gazdája felismerte, és feljelentést tett a helyi yardon, mert ő ugyan nem adott kilövési engedélyt semmiféle állatára. A svéd hatóságok pedig nyomoznak. Még jó, hogy ez a Semjén nem vadlúdra ment, mert képes lenne azzal dicsekedni, mekkora Nils Holgerssont lőtt. Azért azon elmélázik az ember a reggeli kávé felett, hogy miféle fővadász az, aki nem tudja, mire lő, és fogalma sincs arról, hogy Svédországban nem él vadon rénszarvas. Hogyhogy miféle – ilyen, ez jutott nekünk, kicsit sárga, kicsit savanyú, de fővadász. Ha a Piroskával lenne dolga, tuti, hogy a nagymamát lövi le és meg is süti a farkasnak, még szerencse, hogy ebből az egy meséből kimaradt. Az külön szép, hogy fókára és jegesmedvére is akart menni, erről a szovjet MiG 29-pilótáknak rendszeresített túlélési tankönyv jut eszembe, amiben vastag betűkkel ki van emelve: a jegesmedve mája mérgező! Abból indultak ki ugyanis, hogy ha egy szovjet vadászgép kényszerleszállást hajt végre az Északi-sarkon, és a pilóta éhségében elejt egy jegesmedvét oldalfegyverével, ezt illik tudnia. Érdekelne a jegesmedvék számára kiadott tankönyv. Abban mit írnak a Semjén májáról?

Na jó, ezek a „nagy” ügyek, amelyeknek közös vonása, hogy nem sokat kellett értük dolgozni azoknak a kollégáknak, akik rájuk találtak: szinte tálcán tolták a sajtó elé őket, elvégre kampány van, vagy mifene, bár inkább mifene. Lássunk pár apróbb szépséget, csupán a széphangzás mián.

Tállai András tegnap átadott egy ravatalozót. Ez egy nagyon különleges ravatalozó, mert már ősz óta működik, csak most adták át. Kampány idején kincset ér a ravatalozó, amit át lehet adni, bár tudnám, ki gyártja a nemzetiszínű szalagot, amit ilyenkor átvágnak, mert ő lehet az ország leggazdagabb embere. Azért ízlelgessük a gondolatot: kicsiny hazánk áll a vérzivatarban és sorsfordító pillanatoknak néz elébe, ezért aztán Tállai sürgősen átadja a „Szebb jövőt!” ravatalozó üzemegységet. Igazán kaphatna oda egy ingyenbérletet, ha már képes volt átadni. Ennyit megérdemel.

Orosz Mihály Zoltán pedig lehet, hogy már csak holnapig Érpatak polgármestere, mert választások lesznek a faluban: nem tudok neki drukkolni, pedig annyi feledhetetlen, mókás pillanatot szerzett nekünk ez a jelmezkirály, Karnevál Hercege, hogy az ember hajlandó lenne elfelejteni az általa indított sajtópereket is (főleg, hogy az én esetemben elveszítette a pert). Hát, holnap megmérettetik és meglátjuk, minek találtatik: már nincs mögötte kormányhátszél, akkora bukást jósolok, hogy az azt követő földrengést ki fogják mutatni a japán szeizmográfok is.

Wittner Mária ellenben megszólította a nemzetet. Nagy gyakorlata lehet az ilyen sarki leszólításokban, egy kemény munkával eltöltött élet rutinját érzem a frázisokban pufogni.

„Emeld fel a fejed, büszke nép! Bár országunkat már zsugorították, ne hagyd, hogy lelkeddel is ezt tegyék, mert gyermekeid és unokáid ellen vétkezel! Nem hajthatjuk fejünket a Nyugat bárdja alá, mert ez a végső megsemmisítésünket eredményezné! Emeld fel lelkedet, találd meg magadban a magyarok Öregistenének hitét, a szeretet hitét, mert csak így találhatunk egymásra és így maradhatunk és erősödhetünk ebben a kicsiny, meggyötört Hazában!”

Tovább is van, akad benne Nagyboldogasszony és Csaba királyfi, éji homály, melyben késel régi dicsőségünk és abortusztilalom, de mondani nem mond semmit.

Mondjuk nem is az a dolga.

Valami ilyesmi volt az elmúlt hét, valami efféle katyvasz, a legjobban a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviselőjelöltje foglalta össze, ehhez én nem is tudnék semmit hozzátenni.

„Kotkodács! Kodács, kodács, kot-kot-kot, kodács!”

Fiaim, menjetek békével.

Ja, ne. Békemenet már volt.

Akkor menjetek békétlenül.

Ezt legalább be tudjátok tartani.

Szele Tamás

Kérem, a tegnapi március tizenötödikét ezzel a pár szóval le is lehet írni. Az egy dolog, hogy választási év van, és ilyenkor ez az ünnep mindig beleesik a kampányidőszakba, de azért legalább valaki megemlíthette volna, mit is ünneplünk. Nem említette: bár tán jobb is, mert az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen a híradások láttán. Az elején azért jobb volt a hangulat.

Jobb bizony, mert a Magyar Kétfarkú Kutya Párt békemenetét nem lehetett megállni röhögés nélkül. A paródia tökéletesen sikerült, a transzparensekről megtudhattuk, hogy „A molinó minden előtt!”, „Putyin az atya, Orbán a fiú, Semjén a szentlélek”, követelték a tizenharmadik havi vérzést, a rénszarvast a Hortobágyra és a kijárási tilalmat, mindenki szétröhögte magát – a pesti és általában magyar humor utolsó bástyája még tartja magát, sőt.

Sőt, erősödni látszik: a tegnapi demonstráció résztvevői messze többen lehettek minden megjelent becslésnél, nem megyek bele a számháborúba, mely a magyar politikai újságírás egyik legrandább csapdája és rákfenéje (jártam már harmincfős tüntetésen, ami után a szervezők megkértek: írjak legalább száz résztvevőt, mert mégis másképp hangzik), de kérem, a tömeg betöltötte a Rákóczi utat a Blaha Lujza tértől az Astoriáig, méghozzá sűrűn. Minimum tízezrek mentek el röhögni, parodizálni a görcsösen kapkodó hatalmat.

Jól tették.

A másik Békemenet, a hivatalos már nem sikerült ilyen jó hangulatúra: viszont, ami az övék, az az övék, rögtön indulás után megemlékeztek a Magyar Sajtó Napjáról, oly módon, hogy a Széles Gábort a Kósa-ügyben kérdező Unyatyinszki Györgyöt, a Magyar Nemzet tudósítóját megverték, de még testének legérzékenyebb pontjára is alaposan rámarkoltak. Ezzel körülbelül ki is merült a magyar politika sajtónapi megemlékezése, köszönjük a szakma nevében, igyekszünk majd viszonozni.

Kamatostól, ha lehet.

A kormány békemenete kissé ideges lett, mikor útközben mozgalmi, rákosista indulókkal próbálták emelni a hangulatukat egy magánlakásból, de jelezném, hogy sokat nem lehet tenni az ügyben, ugyanis a hanghullámot sehogy sem lehet letartóztatni, maximum a kibocsátója kaphat egy szabálysértési bírságot csendháborításért – de akkor meg kell bírságolni az utcán vonuló, megafont használó Békemenet-szervezőket is. Nem lennék bíró ebben az ügyben, annyi szent.

Mentek, sokan, vagy kevesen, meg nem számolom, itt sem kezdenék bele a számháborúba, de addig mentek, míg a Kossuth térre nem értek, ott egy kis dombra lecsücsültek, csüccs! Illetve dehogy csücsültek, köszönhetően a pocsék időjárásnak. A szónok helyében én azzal vigasztaltam volna őket, hogy 1848-ban is esett az eső ezen a napon, de nem én voltam a szónok, hanem a miniszterelnök, aki most is méltó maradt magához és hagyományaihoz.

Természetesen 1848-ról ő sem szólt egy vak hangot sem. Minek? Tán március 15. volt? Ja, igen, az volt, de nem térhetett el fő témájától, miszerint migránsok, Soros és élethalálharc. Viszont megígérte ennek a drótoktól öleltnek – a Bach-korszakot. Mely igen kecsegtető kilátás, mit ne mondjunk. Alig várjuk már. No, lássuk, miket mondott!

„Ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk föl soha.”

Senki nem is kérte, jó uram.

„Ismét eljött a nap, amely minden magyar ember szívét fölemeli, az a nap, amikor magyar nyelven írták be a világtörténelem nagykönyvébe a szót: szabadság. Alig több mint három hét múlva ismét Magyarország sorsáról döntünk, és ezen a választáson nem négy év lesz a tét. Sok mindent vittünk végbe, sok nagy harcot és emlékezetes csatát vívtunk meg, de a legnagyobb csata még előttünk van.”

Ilyen kacifántosan még nem hallottam megfogalmazni azt, hogy „választási csalásra készülünk”. De miért lesz ez az adminisztrációs-közjogi stikli ekkora Armageddón?

„El akarják venni az országunkat, nem egy tollvonással, mint száz éve Trianonban, most azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk át másoknak, más földrészről érkező idegeneknek, akik nem beszélik a nyelvünket, nem tisztelik a kultúránkat, törvényeinket és életformánkat.”

Ja, és jönnek a kutyafejű tatárok is. Miniszterelnök úr, a paranoiát ma már egészen sikeresen lehet gyógyítani.

„Magyarország legyen szabad, független és magyar ország. Benne van minden, amire szükségünk lehet! Magyarország volt is, van is, a kérdés most az, hogy lesz-e. Nem csupán egy választást akarunk megnyerni, hanem a jövőnket!”

Hát az már szentigaz, hogy megterem itt minden, ami csak nekünk kellhet, éljen az autarkia, az önellátás! Repülőgépiparunknál csak mikrochip-fejlesztéseink sikeresebbek. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Mátyás király középkori – és jóval kevésbé lakott – országa képes volt eltartani, ha nem is remekül, az akkori országot, akkori állapotok szerint. Azóta nem sok új forrást fedeztünk fel, szóval maga nem a jövőnkért harcol, hanem a múltunkat akarja megnyerni. Előre a múltba, magyarok, izzítsuk be a fluxuskondenzátort!

„Európa és Magyarország egy civilizációs küzdelem közepén áll, egy népvándorlással néz szembe, amely az élet eddigi rendjét, az emberek életmódját sodorja veszélybe. Nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy birodalommá szervezett nemzetközi hálózattal: külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, a nemzetközi spekulánsok által fizetett NGO-k láncolata, amit Soros György neve foglal össze és ő testesít meg.”

Ja, helyben vagyunk. Soros.

„Végül minden választókerületben ők állnak majd szemben a mi jelöltjeinkkel. Arra kell készülnünk, hogy a mi jelöltünkkel egy Soros-jelölt áll majd szemben.”

Eddig ismerjük a dumát (úribb körökben: narratívát), most jön az újdonság. A meglepetés. 15:18-tól kezdődik, érdemes meghallgatni. 

„Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre sem az erőnket, sem az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet (...), csak Magyarország megvédésére fordítsuk az erőnket.”

Tessék? Szóval, ha jól értem, megtorlást és elnyomást tetszik ígérni minden fronton, erkölcsi, politikai és jogi értelemben is? Esetleg nem ígérné meg, hogy felakasztat tizenhárom lázadó politikust is? Mert tábornokokkal nem szolgálhatunk.

Azért egy kis történelem belefért még, kicsit sajátos felfogásban, persze:

„Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt lelőtték a kommunisták.

Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben. Arra kérünk, menj vissza Amerikába, és boldogítsd inkább az amerikaiakat!”

Hol tanult a mi miniszterelnökünk történelmet? Kossuth és a labancok? Andrássyt tényleg halálra ítélték távollétében, fel is kötöttek helyette jobb híján egy szalmabábot, de ő később lett miniszterelnök! Tisza meg végképp érthetetlen, hogy kerül 1848-ba. Ész omla össze itten, mondaná Shakespeare, csak nem épp dicső.

„Mindent megbeszéltünk. Felszerszámoztunk, felnyergeltünk és felkészültünk az előttünk álló háromhetes választási hadjáratra. Magyarok, magasba a zászlókat, menjetek és harcoljatok, éljen a magyar szabadság, éljen a haza, fel, győzelemre, hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”

Hát, ezek szerint a magyar kormányfőnek az egész szabadságharcból egyedül a pákozdi csata maradt meg az emlékezetében, és azt is keveri a választási kampánnyal. Mely nem három hetes, és nem is pár hónapja zajlik: nyögjük mi azt már évek óta, igazság szerint 2006 kormos, véres, zűrzavaros szeptembere óta abba sem maradt, tart folyamatosan.

Történtek tegnap más dolgok is, számosan, és most nagyon sok párt valamint gittegylet fog megsértődni, mert róluk nem, hogy szót, még könnyet sem ejtek – de ők se újat, se mást nem mondtak, mint eddig. Illetve, aki igen, az is mégsem.

Mi a tanulság ebből a 2018-as nemzeti ünnepből?

Az, hogy Magyarországon nem egyszerűen politikai erők kerültek szembe egymással, hanem habitusok is.

A jó humorú, toleráns, humanista emberség áll szemben a paranoiás, görcsösen kapkodó, erőszakos és elzárkózó hatalommal.

Hívjuk a feleket akárhogy, ez a helyzet. A tegnapi nap nyertese mindenképpen az MKKP (korábbi helyzetükhöz képest sokat léptek előre), vesztese pedig a kormány.

Úgy, kérem, nem nyertek még soha választást, hogy előre beígérték: utána leszámolás következik.

Vagyis nyertek: 1947-ben.

És csalással.

Kékcédulákkal.

Most is az készül, ne legyenek illúzióink. Sőt: április kilencedikén sok szélkakas fog majd csikorogva megfordulni ósdi, rozsdás tengelyén.

De – legalább tudjuk, hogy jön a megtorlás.

Azért jó tudni.

Szele Tamás

Kérem, március tizenötödiki cikket írni a világ legszimplább feladata volna. Kell bele Petőfi, Jókai, Vasvári, Pilvax, Landerer és Heckenast, felvilágosodás, polgári eszmék, éljen a magyar szabadság, éljen a haza. Természetesen Kossuth, Széchenyi és Görgey is, komor főhajtás az aradi tizenhárom előtt, és merengő mélabú, hogy hová lettek ezek az óriások, akiknek a vállán állunk.

Ebben a maiban nem lesz semmi ilyen szépség: ugyanis, ne értsük félre a dolgokat, én 1848-at továbbra is a magyar történelem legtisztábban ragyogó csillagának gondolom, március 15-ét pedig annak a napnak, mikor létrejött az európai Magyarország. Mikor először tettek is a szabadságért, a szabadsághoz való jogért a magyarok. Mikor már nem elvont fogalom volt a sajtó szabadsága, censura eltörlése. Mert a márciusi ifjak nem egyszerűen kenyeret vagy pénzt követeltek: nekik elvi, közpolitikai, alapvető követeléseik voltak.

Na mármost, erről a gyönyörű és tiszta napról nem lehet most anélkül írni, hogy be ne mocskoljuk a mai kor sarával az akkori eseményeket.

A mai nap tervezett programjainak mindegyike politikai, ami idáig rendben is van, ez egy politikai évforduló (is), csakhogy – pártpolitikaiak a programok.

És közvetlenül szolgálják a választási kampány érdekeit.

Hát hiszen volt 1848-49-ben is pártoskodás, hogyne lett volna, csak akkor azért mégsem az volt a fontos, kié lesz a hatalom, az volt a lényeg, hogy a Habsburgoké ne legyen. (Persze, ha netán sikerül megnyernünk a szabadságharcot, nem kétlem, hogy pár év alatt úgy szétparlamentezték volna derék ősapáink a forradalmat, mint mi a rendszerváltást). Az akkori magyar belpolitika kicsit sem különbözött volna a maitól.

Már dehogynem, tetszene mondani, óriások és géniuszok politizáltak akkor. Hát, egy részük mindenképpen az volt: a választási kampányok azonban kicsit sem zajlottak nemesebb eszközökkel, mint ma. Lássuk csak, hogy sikerült megbuknia Petőfi Sándornak a jászkun kerület szabadszállási választókörzetében?

Hát elsősorban is: független jelöltként indult, ami akkoriban azért gyakoribb volt, mint most. Sőt, habár a szülőföldjén nem kellett volna neki bemutatkoznia, mégis írt egy kiáltványt arról, mit akarna.

„Igazság szerint nem is magamért, hanem itt értetek szólok, legalább azon jó szándékból, hogy előmozditsam a javatokat. Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe, semmi másnak. Magyarország az utóbbi időkben sokat tett, de még korántsem tett eleget arra, hogy boldog és szabad legyen... mert minden nemzetnek ez a két főcélja: boldogság és szabadság. Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt, – most már le van vágva és föl van deszkákra fürészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kell gyalulni, hogy asztal készüljön belőle, – az a dicső asztal, melyhez majd odaül vendégeskedni a két földi istenség: a boldogság és szabadság.

Amint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti most meg akarjátok gyalulni; jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalunak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót és nem esett rajtam csorba. Ennek a cifra beszédnek egyszerü értelme az, hogy közeledik az országgyülés, az országgyülésre követeket kell választani... Ha engem megválasztotok követnek, én azt dicsőségemnek fogom tartani, – ti pedig, ugy hiszem, nem vallotok velem sem kárt, sem szégyent.”

Tiszta beszéd, derék szándék. Hanem a kampány alatt a szerelmes költő elkövette azt a hibát, hogy egy hétre hazaszaladt a feleségéhez Pestre. Mire visszaért, erősen megváltozott a helyzet – ellene fordultak a „kaputosok”, vagyis a módosabb gazdák, a „kabátos emberek”. A szegényebbnek akkor kabátra sem futotta. Erről a Marczius Tizenötödike című korabeli lap azt írja: „a kiskunsági kaputosok azzal agitáltak Petőfi ellen, hogy ő republicanus és – tót királyt akar.” De mit ír maga Petőfi?

„Tegnap estefelé átmentem Szabadszállásra. Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyu rémületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani:

– Az istenért, távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyon verik. Tegnapelőtt majd éjfélig tartottak népgyülést ön ellen a kaputosok, s a népet felbőszitették. A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félre vereti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves!

(...) Éjjel ugy tiz óra felé muzsikaszó és kurjongatás keltett föl álmomból. A pap fiát éltették, mint követet. Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon! Az ivás és orditozás egész éjjel tartott. (...) Ekkép ment végbe a követválasztás. Nem hamisitottam egy tényt sem, de csak egy szót sem, isten engem ugy segéljen ezen és a más világon!”

Maga a választás érdekes módon dőlt el, ugyanis nyolc jelölt indult a körzetben, Petőfit lehetetlenné tették, másik hat jelölt visszalépett az ominózus „papfi”, mint legesélyesebb javára, így lett aztán megválasztott képviselő Nagy Károly kiskunlacházi főjegyző. Aki tényleg a szabadszállási lelkész fia volt, mellesleg.

Elmondhatjuk tehát, hogy Petőfi technikai vereséget szenvedett.

Mert a kedves választók elhitték, hogy a republikánusok „tót királyt” akarnak. Hogy ez sült marhaság, mert nem akartak semmiféle királyt, se tótot, se mást? És ezt minden épeszű ember tudja? Kérem szépen, ennél manapság kicsit sem különb őrültségeket tetszenek elhinni, ki-ki pártállása vagy szimpátiája szerint mást, de a mai választási hazugságok semmivel sem kisebbek. És hát hogyne hitték volna el a választók, ha egyszer a főjegyző mondta, aki okos ember, ráadásul a pap is mondta, az még okosabb, és leginkább – annyi italt, sőt, pénzt kínáltak az okosságuk mellé?

Hát így nem lett képviselő Petőfi Sándor, és a mai pártrendezvényeken ezért ízléstelen kampányfogásként rá hivatkozni. Még addig tetszenek idézgetni, hogy feltámad, megjelenik és megkérdezi:

- Mi folyik itt, atyámfiai?

- Megemlékezés 1848 hőseire.

- Az derék. De miről beszél ott az a szónok?

- A pártja politikájáról. Választás lesz, uram, heteken belül!

- Kampány van?

- Az hát.

- No, akkor én fekszem is vissza. Idézzenek jövőre!

Hát ezért nem érdemes választási kampány idején tisztességes jegyzetet írni március tizenötödikéről.

Nem is olyan egyszerű feladat. Mert vagy kampány, vagy március 15. Ha kampány: sérti Petőfi emlékét, ha március 15., sérti a kampányt.

Javasolnám, hogy választási években tegyük át ezt a mi legszebb nemzeti ünnepünket minimum június idusára.

Addigra tán csak lenyugszik mindenki.

Szele Tamás

Nincs mit cifrázni a dolgon, az ember időnként elmegy a mosodába, abból a különös célból, hogy ruhákat mosson ki. A Garay téri egy különösen kellemes kis mosoda, az árak elérhetőek, a környezet most már, hogy van biztonsági őr is, kellemesnek mondható: tehát helyezzük a szennyest a gépbe, fizessünk és várjuk ki a végét, ahogy mindenki más.

Valamint, mivel ez olyan negyven percig tart, nézzünk bele a telefonunkon a hírekbe.

Hm, ez kicsit sem kellemes... Trump elnök leváltotta Rex Tillerson külügyminisztert, méghozzá a Twitteren, és Mike Pompeot nevezte ki a helyére, aki eddig a CIA elnöke volt. Akkor most mindenki helyet cserél, Langleyben új főnök lesz és kicsit érdekesen fognak alakulni a dolgok... na, de hát írok én külpolitikát egy hetilapba, épp még két napom van a lapzártáig, és a három anyagomból csak egyet küldtem még el, a többi terv szintjén létezik csak. Na, csörögjünk oda.

- Helló, kolléga úr, változott a terv.

- Helló, közben kösz, megkaptam a rézkori anyagot! Mi változott?

- A Trump kibaszta Tillersont és most a CIA a külügy!

Ekkor elkezdtek kicsit furcsán nézni körülöttem a többiek, akik szintén kulturáltan nyomkodták a telefonjukat.

- Ez valóban fontos hír, mit javasolsz?

- Basszuk ki a Kofi Annant, kit érdekel, ugyanis ha kihajózik a Liaoning, és a jenkik tovább keménykednek, tánc lesz a dél-kínai tengereken. Ez akkor lesz izgalmas, ha a japánok és a koreaiak is beszállnak. De mindenképpen: a Liaoninget figyeljük, az Kína egyetlen repülőgép-hordozója!

A körben ülők kezdenek kicsit elhúzódni. 

- Egyetértek, azért figyeljük a hírt. Putyinnal mi lesz?

Ja igen, hiszen kell írnom egy anyagot az orosz választásokról is, tövig rágom a körmömet, mert mi van, ha véletlenül nem Putyin nyer? 

- Putyin elvtárs egyelőre marad, majd holnap intézkedek az ügyben! De érdekelne, hány vonat indul utána Magadanba... (ugye, az az egyik legfontosabb munkatábor-központ).

Döbbent tekintetek...

- Akkor maradjunk kapcsolatban, egyelőre csak legyünk operatívak!

A biztonsági őr kinyitotta az ajtót előttem, mikor kimentem pipázni...

Mire visszaértem, kiürült a helyiség.

Így utólag sajnálom, hogy nem tettem hozzá: csókoltatom miss Moneypennyt, maradtam tisztelettel Garay téri emberünk: Tamás.

Szele Tamás

Ülj le, jó bayerlovag, beszédem vagyon veled. Úgy is, mint másik lovagnak. Beszédem erőről, bátorságról és erőszakról. Azt hallom, valami asszaszin fenyeget téged, hogy beléd lő. Hát nem mondom: nem szép kilátás. Na, de láttál te már eleven asszaszint, bayerlovag? Én sem. Én ugyan még azt sem, ahol és ahogy téged fenyeget.

Hát jobb is, hogy feljelentést tettél.

Azt hiszem, meg kell neked magyaráznom pár dolgot. Hogy én ki vagyok, rangom és méltóságom szerint, nem sokat számít, de tudod is. Ha te johannita vagy, én templomos: de én egy nagyon-nagyon békés templárius volnék. Mert látod, írunk mi mindketten, nekem már hetedik éve monoton rendszerességgel jön be a heti három-négy életveszélyes fenyegetés: nem mondom, régebben csak a mocskos zsidó seggemet akarták szétrúgni és letépni azt a büdös, körülmetélt farkamat, mostanság ez színesebb, mert belejött a bocskoros oláh fajtám is, tudod, innét érzem, hogy valamit jól csinálhatok. Ezt képzeld el úgy kétnaponta. Érezzem a törődést.

Hogy úgy mondjam, nem vagyok egy gyáva alkat, az első pár ilyen kedves kihívásra lovagi módon reagáltam: találkozzunk délután négykor a Keleti előtt, a nagyobb biztonság kedvéért leballagunk két sarkot a Bethlen Gábor utcán, ott már eleven járőr nem áll közénk: és verjük le, ha ennyire gond van.

Tízszer mentem ki a Keleti elé. Tízszer nem jött el a kihívó.

Hát, római hősök ezek és lovagok, ahogy te is.

Amúgy sem erősebb, sem sokkal gyengébb nem vagyok, mint akármelyik ötvenéves magyar férfi – talán csak nem vagyok gyávább. De tapasztalatom alapján mondhatom: nem fog téged senki sem lelőni, engem sem lőttek le, pedig a vizes VB után ígérték azt is.

Márpedig abban igazad is vagyon, hogy a gyáva fenyegetőzőnek a zsandárok kezén a helye. Hanem mondtál te mást is.

Azt szeretnéd, ha az interneten sem lehetne büntetlenül fenyegetőzni.

Ezt már ketten szeretnénk. Mert nem mindenki járt már csatában, harcban, én igen, mint tudósító, elegem is lett belőle egy életre: de bizony, aki nem látott még háborút, nem kellett már átlépjen halott ember testén, jogosan ijed meg a fenyegetéstől.

Csúnya dolog az, maradjunk mi annyiban.

De állj meg, jó lovag, Sir Bruce de Saunce Pitié, miket is írtál te régebben?

„Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön.”

„Majd megtapasztaljátok, milyen érzés üldözöttnek és fenyegetettnek lenni. Mondom: már mi is nagyon dühösek vagyunk.”

„Ti meg, ott a HVG-nél meg a Magyar Narancsnál, álljatok valahogy össze, valamiféle ökörhugyozás-szerű libasorba, aztán takarodjatok el végre a hazudozó kurva anyátokba!”

Folytathatnám a sort, véghetetlenül, de nincs értelme.

Azt hiszem, jó lovag, neked fogalmad sincs pár dologról. Például arról, hogy te magad fenyegettél halállal teljes emberi csoportokat, te javasoltál kínhalált, nyakig beásva az orgoványi erdőben egyeseknek, te mondtad, hogy... hagyjuk is. Ha a Templom Rendje ítélhetne egy ilyen csiszlik briganti felett, egy kupa borra lenne időd.

És csodálkozol, hogy megfenyeget egy bolond.

Hát hiszen bolond az, ha ugyan nem te fenyegetted meg saját magadat: a drónok világában el tudod te azt képzelni, hogy valaki képes elbújni egy háztetőn, és meg nem találják? Na, ne fantáziálj.

Az lehet veled a baj, hogy soha nem láttál sem háborút, sem harcot. Azért vágysz ilyen csillapíthatatlanul rá. Egyszer meglátnád, tudom, Istenem, undorodnál tőle.

És félnél, nagyon, de nagyon félnél.

Épeszű ember ugyanis összeszarja magát elsőre az aknatűzben. Tanúsíthatom.

Tényleg annyira szereted az erőszakot?

Tényleg annyira betojtál egy üres dumától?

Nálad otthon tényleg nincs tükör?

Az erő nem azonos az erőszakkal. Az Erő: eszköz, hogy megvédjük és egyben munkával alátámasszuk azt, amit és akiket szeretünk. A Bölcsesség és Szépség ajándékait.

Ha ez megvan, a Szeretet magától megjön.

A férfi nem erőszakos.

A férfiasság sem az.

A valódi férfi erős. Bátor és mindig kész a segítségre.

És békeszerető, munkás, tanulékony ember.

A végén bölcs is lesz.

Nem az a férfi, aki felégeti a vízimalmot, te barom, hanem az, aki felépíti!

Te eltévedtél. Erőszakkal fenyegettél évtizedeken keresztül sok embert, és most – ha egyáltalán igaz, hogy kicsit befenyegettek – nyávogva szaladsz a papához.

Milyen érzés gyáva kis senkinek lenni?

Na, elég volt.

Apródok, vigyétek ki, vegyétek el a ruháit, adjatok rá szőrcsuhát és a kezébe koldulócsészét.

Mezítlábas barátnak tán még jó lesz.

Szele Tamás

Na jó, latin betűkkel is ideírom, ne tessék azt mondani, hogy rossz vagyok: Hóngjūn Chángzhēng. Még mindig nem ugrott be? A Hosszú Menetelésről van szó, mely nevének ellenére nem egy csavargyár sztahanovi műszakja volt, hanem egy gyalogmenet Csianghszi és Jenan között, nehezített terepen, a sportesemény egyértelmű győztese Mao Ce-tung lett, bár a díjátadó kicsit csúszott.

Ja, tetszene mondani, az a kínai izé, 1934 és 1936 között? Hát ahhoz nekünk mi közünk? Sok nincs, csak annyi, hogy nálunk is meg akarják tartani. Csak nálunk rövidebb, könnyebb távon, rendezik, szó nincs például Jünan hegyein való átkelésről, nehéztüzérséggel a gyalogság vállán, egyszerűen átsétálnak a Bem térről a Kossuth térre. Esetleg a bayerzsoca átússza a Jangce folyót, mint a nagy Mao elvtárs tette, de ha nem sikerül csütörtökre ideterelni a Jangcét, akkor a Dunát nem ússza át. Aztán meghallgatják Orbán Viktor beszédét, ő a másik Mao elvtárs, szétoszlanak és évtizedekig mesélik majd, mekkora hősök voltak.

Eddig világos. De mitől olyan nagy ez a menetelés?

Attól, hogy mindenki a választási kampány kulcseseményének tekinti. Hát, elég nagy hiba.

A kormánypártokat értem. Illetve, őket sem értem, mert merőben logikai szempontból, ha pusztán a tényeket nézem, akárhány embert is sikerül kivinniük erre a nagyon hősinek tekintett sétafikára, erre a kis korzózásra, arra semmi garancia nincs, hogy a résztvevők rájuk fognak szavazni. Erősen valószínű, az igaz, de nem axióma, miszerint aki menetelt, az szavaz is. Pláne, ha megfázik a meneten – és erre van esély – aztán utána az ágyat nyomja, esetleg megtapasztalja kiváló kórházi viszonyainkat is. De mondjuk, hogy minden résztvevő a kormányra szavaz. Fogadjuk el, munkahipotézisként. Akkor mi van?

Akkor sincs semmi. A szervezők gyöngye, bayerzsoca tegnapi nyilatkozatában azt mondta, kétszázezer emberre számítanak. Ez körülbelül az összes szavazó negyvened része, ha nyolcmillió választásra jogosulttal számoltam, bár a tapasztalat azt mutatja, hárommillióan ebből el se szoktak menni voksolni, így mondjuk az említett létszám az összes szavazó egyhuszonötöd része. Négy százaléka. Optimális, mármint szervezői szempontból optimális esetben, ha tényleg lesznek annyian.

Már, ha annyian lesznek. De itt következik majd a számháború, a látomások játéka, melynek során majd ki-ki annyi résztvevőt vizionál oda, amennyi neki tetszik. Kormányoldalról javasolnám újból a Rákay mestert kinevezni számlálóbiztosnak, ő nagyon nagy matematikus, már bizonyította, mikor milliókat számolt össze a Kossuth téren: ott vannak is milliók, csak forintban, nem emberben, bár az illető később forintban is számolgathatta a millióit.

Ellenzéki oldalról pedig két törekvés észlelhető: vagy az, hogy legyenek minél kevesebben a résztvevők, vagy az, hogy legyenek minél többen – és gyűlöljük ezt a minél több embert. Egyik hozzáállásnak sincs semmi értelme, ugyanis ez az esemény nem bír valódi fontossággal. Az ellenzék az indulatok szításával megint belesétál a kormány csapdájába – a kormány ugyanis imádja a szimbolikus politikát, maga a békemenet is egy szimbólum, akkor van jelentősége egyáltalában, ha fontosnak találjuk, elfogadjuk. Mivel erőszakos cselekményekre jelen helyzetben egyáltalán nem számíthatunk, a gyakorlatban teljesen mindegy, hogy húszan lesznek a résztvevők vagy kétszázezren. (Ha esély volna lázongásokra, mint 2006-ban, akkor más lenne a helyzet).

Ez színház, cirkusz, illúzió. Barnum és Bailey a Kossuth téren bemutatja Orbán Viktor attrakcióját, egyedül a kupolában, védőháló nélkül, lovon és trapézon. Mivel beléptidíj nincs, a nézőszám mindegy.

A cirkuszhoz tartozik még az is, hogy bayermester tegnap bejelentette, miszerint Buffalo Bill menet közben őt majd megpróbálja lelőni egy Dragunov mesterlövészpuskával valamelyik háztetőről. Nem kétlem, hogy ez a látványosság sokakat vonzana, de abban sem kételkedem, hogy el fog maradni: a mesterlövészek drágán dolgoznak és szakmájukból fakadóan néha tévedésből találnak is, szóval nagy a rizikó, én az ő helyében ezt azért nem szervezném meg.

Ellenzéki oldalról viszont már terjednek a látomások, már több ember részvételét tételezik fel, mint amennyi a Kossuth téren elfér – sőt, tegnap azt is volt pechem látni, hogy egy noname Facebook-oldal hamis mémje alapján konkrét személynek sikerült nekiesni. Az illetőről ugyanis azt állította a névtelen szerző, miszerint ki fog menni a békemenetre. Dehogy fog, a saját oldalán cáfolta is, esze ágában sincs. Na, ez volt az, ami senkit sem érdekelt, mert tény volt: megindult az átok-mocsok-gyilokáradat a megrágalmazott ellen, aki védelmére kelt, lehurrogták, ha személyesen kezükbe került volna az alany, tán meg is lincselik.

Mindezt egy olyan oldal mémje alapján, melynek nincs nevesített szerkesztője sem. Azt sem lehet tudni, nem a kormány fizeti-e az ügyes kis mémkalózt.

Az indulatok tombolnak, a józan ész sutba vágva porosodik.

Hát így tényleg nagy győzelem lesz a különben teljesen lényegtelen poroszkálás: mármint, ha nem tojjuk le, hanem kulcsfontosságú eseménynek tekintjük. Ezt a legjobban a kormány szeretné, aki őrjöng most, az pont azt teszi, amit ők várnak el tőle.

A békemeneten meg pont annyian fognak részt venni, ahányan ott lesznek, eggyel sem többen, sőt, kevesebben sem. Felesleges számolgatni, jelenléti ívet írni, véleményem szerint mezei hadakkal együtt lesznek majd maximum ötvenezren, amit aztán ki-ki annyinak számol, amennyinek akar.

A választás nem ezen a cirkuszi eseményen dől el.

Hanem a fülkékben.

Különben a szervezők is ügyetlenek. A XVIII. század végén sokkal nagyobb létszámú menetet tudtak szervezni Londonban sokkal olcsóbban.

„1798-ban valamennyi londoni lapban egy hirdetés jelent meg ezzel a tartalommal:
„Mához egy hétre pont 12 órakor még soha nem látott menet fog a
Westminster-apátság templomába bevonulni. A menetben a következő személyek fognak felsorakozni: Agg férfiak és nők. Mindkét nembeli özvegyek és gyermekek. Nős és nejüktől elválasztott férfiak. Férjes és férjüktől elválasztott nők. Mely ünnepélyes menet megtekintésére minden rang− és rendbeliek ezennel tisztelettel meghívatnak.” A szörnyű bolondságban az volt a legjobb, hogy senki sem vette észre a szövegezés fortélyát, amely szerint tulajdonképpen mindenki a menetbe tartozik, akármiféle korú, nemű vagy állapotú legyen. Mikor a jelzett napon már jókora tömeg hullámzott a Westminster-apátság előtt, egy öblös hang elbömbölte magát: Április elseje!” (Ráth-Végh István: A fáraó átka)

Hát, tetszik látni, itt is olcsóbb lett volna ez a módszer.

Ugyanis a békemenet az az eszköz, ami március tizenötödikéből április elsejét csinál.

És aki komolyan veszi, az lesz április bolondja.

Szele Tamás

Az eset köztudott: Szergej Szkripalt, aki az orosz katonai és hírszerző szervezet nyugállományú tagja volt, valamint megbecsült kettős ügynök, lányával együtt megmérgezték Salisburyben, méghozzá olyan ritka idegméreggel, hogy azóta sem képesek gyógyítani az állapotukat. Ezt a merénylő szempontjából úgy is mondhatnánk, olyan ügyetlenül, hogy nem haltak bele – de ez viszont már legyen a merénylő baja.

A brit közvélemény – és a brit kormányzat – most enyhén szólva is zaklatott, ugyanis a mérgezés nem egészen úgy történt, mint a boldogult Alekszandr Litvinynenko esetében, akinek polónium-210-es izotópot csempésztek a teájába, ily módon tehát csak ő halt meg (igaz, lassan és kínok között), bár az ő halottkémi vizsgálatát is sugárzásvédelmi öltözetben kellett megtartani. Szkripal esetében más volt a helyzet: legalább huszonkét más személy is rosszul lett, a segítségükre siető rendőr most is ápolásra szorul. Ami adatnak hiteles, de elég titokzatos is, lévén, hogy az áldozat lányával sétálni indult, betértek a helyi Mill pubba, ott nem lett rosszul senki, benéztek egy pizzériába, ott sem – később egy parkban viszont elájultak és az ott sétálók lettek rosszul. A logika azt mondaná, hogy világos: a mérgezés tehát a parkban történt, méghozzá gázzal, ami valamelyest szétterjedt a levegőben.

A logika mondhatja ezt, viszont a vizsgálat azt mondja, hogy a méreg otthon kerülhetett az áldozatok szervezetébe. Márpedig a vizsgálat alapos: a Királyi Légierő és a Királyi Tengerészet vegyifegyver-szakértőiből összeállított 180 fős különítmény végezte. Sőt, nagyon sokat nem is kellett utazzanak, hogy a helyszínre érjenek: Salisbury közelében fekszik a borzalmas hírű Porton Down kísérleti állomás, ahol az Egyesült Királyság vegyi és biológiai fegyvereinek fejlesztésével foglalkoznak. Az állomás körüli 1999-ben kitört botrányra nem térnék ki, mert nem tartozik a tárgyhoz, de az a lényeg, hogy ha valahol, ott tényleg értenek az ideggázokhoz.

Igen ám, de... azt is mondják a szakértők, hogy ezt a közelebbről meg nem nevezett ideggázt csak egyetlen ország képes előállítani és tárolni, ez pedig Oroszhon. Hát ez az a kijelentés, mellyel a legkevésbé sem okoztak meglepetést, ugyanis Szergej Szkripal épp az orosz hírszerzés árulója volt. Érthető, ha ennek Moszkvában nem örültek.

De hát miket bírt művelni ez a Szkripal ezredes? Ó, semmi különöset, csak tulajdonképpen ő volt az orosz Kim Philby. Abból a szempontból mindenképpen, hogy míg Philby annak idején Moszkvába küldte át a teljes kelet-európai MI6-ügynöklistát, Szkripal 1995 és 2004 között a Nyugaton tevékenykedő orosz kémhálózat tagjait leplezhette le a nyugati elhárító szervek számára. Illetve, elég valószínű, hogy ezt tette, ugyanis a GRU-nál szolgált ezredesi rangban, míg 2004-ben meg nem vádolták azzal, hogy 1995-ben, Spanyolországban beszervezte őt az MI6, és onnantól fogva kettős ügynökként működött. Szkripalt lelepleződését követően 2006-ban hazaárulásért 15 év fegyházra ítélték, azonban jó magaviselete és megromlott egészségi állapota miatt két évet elengedtek a büntetéséből. A börtönben mellesleg senki sem merte bántani, ugyanis a Kalinyingrádban született volt ezredes ifjúsági boxbajnok is volt és képességeit nem habozott bemutatni, ha úgy hozta a helyzet.

No jó, de hogy került szabadlábra? Úgy, hogy 2010-ben az Egyesült Államokban lelepleztek egy tízfős orosz alvóügynök-hálózatot, és őket cserélték ki Szkripalra, valamint négy társára.

Különben ennek a tízfős hálózatnak volt tagja a hírszerzési képességeiről kevésbé, dekoratív külsejéről annál inkább ismert Anna Chapman, eredeti nevén Anya Vaszilievna Kuscsenko is, aki a fogolycsere után látványos karriert futott be Moszkvában: először kitüntették, majd modell- és politikusi karrierbe kezdett: erotikus képsorozat jelent meg róla egy orosz férfimagazinban, aztán az orosz „Ifjú Gárda” nevű ifjúsági politikai szervezet vezetőségi tagja lett. Ezt követően kozmetikumokat és ruhakollekciót tervezett megjelentetni, divatbemutatókon lépett fel, műsorvezető lett a tévében, tartott előadást egyetemen, és egy alapítványt is létrehozott, ami egy alkalommal támogatott egy, az öregedés lassításával foglalkozó tudományos konferenciát. Később a FundserviceBank vezetőjének tanácsadójaként is szerephez jutott, és bekerült az igazgatótanácsba. 2013 júliusában azzal keltett feltűnést, hogy házassági ajánlatot tett a hasonló sorsú, információkat szivárogtató volt CIA-alkalmazottnak, Edward Snowdennek. Snowden az interneten hajlandónak mutatkozott az ajánlat elfogadására, de végül nem élt vele, mert az orosz menekültstátuszt így is megkapta. Chapman-Kuscsenko kisasszony karrierjére azért tértem ki ennyire részletesen, hogy érzékeltessem: Szkripal árfolyama, elismertsége közel azonos, vagy talán magasabb is volt az orosz hírszerzés reklámarcáénál.

A képlet tehát egyszerűnek tűnik: Szkripal kiszabadul, miután mindent elmondott a Lubjankán, mert kiszedték belőle, amit csak tudott, elmond mindent Londonban is, ugyanezért, aztán csendesen nyugalomba vonul, és 2011-től Salisbury városban pihenget.

Pihengetne.

Csakhogy egymás után érték a súlyos családi tragédiák: előbb 2012-ben felesége halt meg rákban, majd 2016-ban a bátyja, 2017-ben pedig a fia, elvben mindegyikük természetes halállal távozott az élők sorából, de azért erre a történtek fényében nem lehetne esküt tenni. Az egyetlen hozzátartozója a lánya maradt, aki vele együtt esett a mostani merénylet áldozatául.

Az bizonyos, hogy a Szkripal-afférnak viszont már lesznek diplomáciai következményei: akár azzal is járhat, hogy Nagy-Britannia nem vesz részt a nyári foci-vb-n, melyet Oroszországban rendeznek. Mint Boris Johnson külügyminiszter fogalmazott: „Az Egyesült Királyság erőteljes választ fog adni, ha bármilyen bizonyíték arra utal, hogy Oroszországnak köze volt a múlt vasárnap Salisburyben súlyos állapotban, mérgezéses tünetekkel kórházba szállított volt orosz kém ügyéhez. Újabb szankciókon is elgondolkozhatunk, de a lehetséges lépések közé tartozik a nyáron Oroszországban rendezett futball-világbajnokság bojkottja is.” (Index)

Mármost a történtek arra utalnak: Moszkva egyszerű bosszúból irtotta ki a Szkripal családot, és most kerül pont a kémtörténet végére. Amint Ltivinyenko úr sem véletlen baleset miatt kortyolt nagyot a polónium-izotópból a nyugat-londoni Millenium Hotel bárjában, ahol tudomásunk szerint egyébként a legritkább esetben szolgálnak fel izotópokat. Valahogy nincs rájuk fogyasztói igény. Ezzel szemben Moszkva természetesen minden ilyen vádat tagad. Azt is tagadja, hogy az amerikai elnökválasztásokba beavatkozott volna. Putyin elnököt kell idéznem, aki rá nagyon jellemző választ adott, amikor az NBC riportere az amerikai választásokba az USA hatóságai szerint törvénytelenül beleavatkozó tizenhárom orosz állampolgárról és három oroszországi cégről kérdezte:

„Egyáltalán nem érdekel, mert nem a kormányt képviselik. Lehet, hogy még csak nem is oroszok, hanem ukránok, tatárok vagy zsidók, orosz állampolgársággal. Ezt is ellenőrizni kell. lehet, hogy kettős állampolgárok vagy zöldkártyájuk van, és az is lehet, hogy az USA fizette meg őket. Honnan tudhatnám? Én sem tudom.” (444)

Elnök úr, létezik az ön által felvetetten kívül egy másik változat is, melyet sokan találnak elképzelhetőnek: nevezetesen az, hogy az összes ilyen törvénytelen és veszélyes gépészkedést orosz állampolgárok végzik, orosz útlevéllel, állampolgársággal, katonai ranggal, legfeljebb időnként álnéven. Ez is egy hipotézis, sőt, kissé valószínűbb az önénél.

De ezen ne vesszünk össze, inkább azt vegyük górcső alá, miért kell bosszút állni a már kicserélt és nyugalomba vonult kettős ügynökökön?

Pesti közmondással élve „ez valamikor egy szakma volt”, annak idején nem indultak bérgyilkosok a moszkvai lakásában nyugdíjas éveit pergető Kim Philby nyomába, Abel ezredest is gond nélkül kicserélték Gary Powersre a Kémek Hídján, és élt, míg meg nem halt: ezek a gyilkosságok viszont, értsük meg, üzenetek.

Üzenetek, melyek azoknak az orosz ügynököknek szólnak, akik világszerte tevékenykednek, nem kevesen, nem biztos, hogy túlfizetve vagy nagyon megbecsülten. Azt mondja az üzenet: „Ha az átállást tervezed, nézd csak meg, hogy jártak az elődeid!”

Akiknek szól: okulnak a példából...

Szele Tamás

Kedves politikus bácsikák és nénikék, most nem arról lesz szó, amit ti olyan nagyon szerettek, mármint, hogy a sajtó önfeláldozóan és hősiesen harcol helyettetek, míg ti telefonon adjátok neki a parancsokat a fotelből. Hanem arról, amit ti már nem szerettek annyira, de tény: miszerint ti harcoltok a sajtó ellen minden eszközt, fegyvert és alakulatot bevetve, utolsó vérig.

Mármint, hogy a sajtó utolsó csepp véréig.

Az első esetet most, a választási kampány alatt láthatjuk jobbról is, balról is: a pártlapok (melyeket tilos így nevezni) világosan látható frontvonalak mentén támadják az ellenoldalt, valamint egymást, troll szabadcsapatok támogatásával.

Kedvencem viszont mostanság a Kérdés, Amit Majdnem Bármivel Kapcsolatban Fel Lehet Tenni: „És te miért nem inkább a korrupcióról (migráncsokról, Sorosról, bármi másról) írsz, faszikám? Megvettek!” Ez vezeti fel a trollkórust, mely utána hosszú, véget nem érő sorban vágja rá: „Igen, megvették a sajtót, mind egy szálig, le a sajtóval, kivéve a miénket!”

Mondjuk nálam ritka a jelenség, de majd' minden kollégánál látom a kórusművet, főleg az olyanoknál, akikért tűzbe tenném a kezemet. Ugyanis a nem olyanokat nem is szívesen említem.

Ez meg mit jelentsen?

Csak annyit, hogy a politika akarja megmondani, mi a téma, nem hagyja az életre, mint olyanra. Ez nagyon komoly problémákat képes okozni, mert mondjuk kidolgoznak kormányszinten egy habonyita rágalomhadjáratot valaki ellen, megtervezik, elindítják, és mire felpörögne, jön egy hülye földrengés, erdőtűz, kisiklik a metró vagy hatosikreket szül egy KDNP-s honatya és kész, oda a terv, a fontos merény kifordul medribül. Erről is a Soros tehet, az igazgatja a világot.

Ellenzéki oldalon körülbelül ugyanez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ott a baráti sajtó is zavaróan hat, amennyiben független: ha nincsenek lekötelezve, nem egyeztetett velük senki, még képesek, és nem a beexponált, nekik tálcán felszolgált botrányt írják meg, hanem egy másikat, ami terven felül érkezett. Erről meg bizonyára a kormány ördögien ravasz mesterkedése tehet, meg az, hogy a független sajtót mindkét oldal azzal gyanúsítja, miszerint a másik megvette, megvesztegette titokban. A nem függetlent sosem gyanúsítják, arról ugyanis tudják, hogy megvették – ők vették meg.

Az fel sem merül, hogy mondjuk Lázár nem fondorlatból forgatott teljesen idióta propagandavideót Bécsben, Semjén nem terv szerint és figyelemelterelésből viteti a lőtt szarvasát Lappföldön helikopterrel, egyik sem azért történik, hogy a sajtót tematizálja, hanem azért, mert ezek az emberek tényleg ilyenek?

Pedig ilyenek.

Különben nem is érné meg ilyen „elterelő kampányokat” indítani a kormány részéről, annyira bizonytalan a kimenetelük: mi van, ha az a hülye újságíró meg szerkesztő épp nem figyel oda vagy történetesen pont letojja, amit a képébe toltak botránykőnek? Ehhez kiszámítható médiára lenne szükség. Ami pont annyira létezik Magyarországon a kormánysajtót leszámítva, mint kiszámítható kormányzás. Még beszámítható sincs.

Na, de X. politikusnak az az érdeke, hogy másról legyen szó, Y. politikus is egyéb témát favorizálna, ezért terjed ez a hülye legenda a független sajtó befolyásolásáról. Már nem csak azt akarják megmondani, mit írjunk, azt is, miről. Rossz modorra vall és a valóság ismeretének hiányára.

A kampány amúgy is tematizálja az irányított híradásokkal a közbeszédet és a médiát – ugye, az az alaphelyzet, hogy vagy egy kormánymédium vagy egy akármilyen politikus mond valamit. Ez rendszerint felháborítóan nagy baromság szokott lenni, és a Grimm testvérek megfordulnak a sírjukban, mert ilyen válogatott rémségeket ők sem tudtak kitalálni, pedig nagyon igyekeztek.

Na ezt, amennyiben hazugság, megcáfolja az ellenoldal ellensajtója, amennyiben véletlenül igaz, megvédi a megtámadottat. Akkor is, ha ártatlan, akkor is, ha történetesen tényleg megette a nagymamáját roston sütve, mustár nélkül.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Például Semjén rénszarvast lő Lappföldön. Elég drága és nem is kedves mulatság, nem hinném, hogy az ő állásában éhezne, vadásznia kéne az ételért. A helikopter sem olcsó játék, a részletekbe nem érdemes belemenni, azt ugyanis nem állíthatjuk bíróság előtt, miszerint Semjén biztosan a fedélzetről lőtt. Azt csak ő tudja, meg a pilóta.

Nos ez a tényállás, ebből kéne dolgozni. Én a magam részéről utálom az egész kivagyi, kegytelen és hülye vadászgatást, értelme, haszna nincs, nálam kevésbé csak a szarvasok kedvelik, de lássuk a dolog sajtóvisszhangját.

Az ellenzéki és független sajtó természetesen elítéli a történeteket, a pártlapok a szokásos bombákkal támadnak, „felrobbant az internet” (szerintük naponta nyolcszor robban fel, ahányszor csak ők akarják), de a független lapok sem rajonganak. Erre már csak kell szólni valamit. A Magyar Időkben a finomlelkű bayerzsoca Ortega y Gasset-re hivatkozva magyarázza el a frankót: „Vadászni az egyik legősibb, legszebb emberi tevékenység. Vadászat nélkül nincs vadgazdálkodás, nincs vadvédelem, nincs karbantartott vadállomány – s persze vaddisznópörkölt sincsen, amit a vadászatot oly fennkölt módon elítélő lumpenprolik szoktak két pofára zabálni.” (https://magyaridok.hu/ahelyzet/elmelkedes-a-vadaszatrol-2877774/)

Mondjuk vadászat nélkül nem is lenne szükség a fentiekre, a vadvilág évmilliókon keresztül elvolt karbantartás, védelem és vadgazdálkodás nélkül, ki sem halt, de hagyjuk a logikai elemzést, mostanság senkinek sem erős oldala. Ez itt csak egy példa arra, hogy szokás védeni a védhetetlent, ha a hirtelen támadt helyzet úgy kívánja: még ha nem is nagyon érdemes.

Tömegek tüntetnek Fico ellen, mert egy tényfeltáró kollégát meggyilkolt barátnőjével együtt a szlovák kormánnyal jó kapcsolatban álló olasz maffia? Fico látja a választ, ami nem egyéb, mint Soros, Orbán kontráz neki: „látja Soros György és szervezetei keze nyomát a szlovák eseményeken. Egy percig sincs kétsége afelől, hogy ez a hálózat mindent megtesz, hogy a bevándorlásnak ellenálló kormányokat megbuktassa.” Az fel sem merül, hogy nem kellett volna a maffiával üzletelni, az nem téma. Majd ők megmondják, mi a téma.

Erdogan a minap huszonöt kollégát ítéltetett börtönbüntetésre, koholt vádak alapján? Nem tudták, mi a téma, vagy ha tudták, nem úgy írták meg, ahogy azt várták tőlük. Ha ez Magyarországon történik, a tömeg halált követelne a fejükre, be sem érné a börtönnel.

A melyik tömeg?

A bármelyik.

Ugyanis ma Magyarországon az újságíró már nem csak akkor lehet áruló, ha nem ért egyet egyik vagy másik politikussal, lassan akkor is, ha nem hagyja, hogy diktáljanak neki. Az Elios-üggyel épp eleget foglalkozik minden orgánum, én pont azért nem teszem, mert megteszi helyettem más, de ha nem ír róla az ember, akkor oda a jól felépített támadás, amit elvárnának, és ez nem lehet véletlen, ugyebár. Holott csak annyiról van szó, hogy egy ügyet a helyén kezel az ember és más ügyeket nem tekint a kedvéért nemlétezőnek.

De ez is csak egy példa, emlékeim szerint a Szabadság téri szobor elleni tiltakozást is nevezték annak idején árulásnak, mert „eltereli a figyelmet a kiutasítási botrányról a mozgalom, különben sem lesz ott soha szobor”. Lett. De sikerült a maroknyi tisztességes embert, aki tiltakozott ellene jó nagy hangon megrágalmazni. Igen, ellenzéki oldalról.

Ja, hogy nem tetszenek már erre emlékezni? Mert nem tetszettek érintettek lenni az ügyben. Aki az volt, emlékszik.

Értem én, hogy most kampány van, ami a politikusoknál a nyílt háború megfelelője, és mindent ennek rendelnek alá, nem szeretik a magánakciókat. Tessék a terveknek megfelelően működni, a tervek pedig titkosak. Tessék őket kitalálni, ha nem pártlapnál dolgozik az ember.

Csak épp Magyarországon 2010, de inkább 2006 óta folyamatosan tart a kampány. Tizenkét éve élünk abnormális állapotok között, tizenkét éve próbálják megmondani az egymással harcoló felek, mi a téma.

És azt is, mi ne legyen téma.

Mondhatnák egyszerűbben is: „kizárólag a pártos sajtó létezését tűrjük el”.

Az meg nem sajtó. Az propaganda.

Egyszóval: ahol a politika adja a témát, ott megszűnik az újságírás.

Na jó – de ez minálunk senkit sem zavarna. Hiszen már nagyon rég nem azt akarják olvasni az emberek a lapban, ami igaz, ami történt, ami megesett, hanem azt, amiben hisznek.

Ez viszont már metafizikai kérdés, nincs köze sem a sajtóhoz, sem az objektivitáshoz.

Én a magam részéről mindjárt kimegyek a pusztába, Éliás prófétaként, száraz vándorsáskát szedni vacsorára.

Jaj, basszus, azt sem! Az a téma is foglalt sajtóharcok céljára!

Itt még a próféta is éhen halna.

Szele Tamás