Hát elbukott a kísérlet, kudarcot vallott, pedig érdekes lett volna: mégsem indul el a Politis című lap, ami az előfizetők és nem a hirdetők, befektetők pénzéből próbált volna független sajtót csinálni Hunniában. Hogy a crowdfunding pénzgyűjtés mennyire volt szerencsés ötlet mifelénk, arról lehetne vitatkozni és a szakma teszi is: de sokkal súlyosabb kérdések is felmerülnek.

Ezeknek egy részét Tóta W. András teszi fel a HVG-ben (http://hvg.hu/velemeny/201806_nem_kell_egy_ujsag), más részüket meg én itt: mert fel kell őket tenni. De hát lássuk, miről is volt szó? A Politist Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője indította volna, hírszemét- és reklámmentes lapként, szakértő munkatársakkal (mintegy 30 fős szerkesztőségben gondolkodott), és ehhez szüksége lett volna 30 000 előfizetőre, akik megtámogatják fejenként tízezer forintokkal évente. Napi harminc forintba került volna tehát nekik a lap, ami bagatell összeg, de harmincezer helyett háromezren sem jöttek össze, így hát sem a lap nem indult el, sem az összegyűlt pénz nem gazdagít senki: azt a crowdfunding szabályai szerint vissza kellett fizetni.

Hát akkor gondolkodjunk el. És ne csak azon, hogy nincs harmincezer ember az országban, akinek naponta olyan keveset is érne egy független lap, hogy annyit még a koldusnak is szégyen adni: azon is, hogy ez az üzleti modell miért nem működött? Elsősorban azért, mert a magyar olvasónak fogalma sincs, miből él a független sajtó, csak azt tudja, hogy bizonyára ő tartja el.

Nem, nem ő – többnyire a pályázatok, kis részben a hirdetések és néha szponzorok.

A mostani áldatlan helyzetnek persze több oka is van. Az első, hogy negyven évig csakis kormánymédia működött Magyarországon, és egyszerűen rögzült a kollektív alsótudatban, miszerint a sajtó a mindenkori kormány fizetett zsoldosa, valamint hatalmas pénzeket kaszálnak az újságírók. Hát a hatalmas pénzek már a rendszerváltás után eltűntek, az állami dotációkkal együtt, és erősen közepes bérszint maradt utánuk, a magánvállalkozásban működő lapoknál.

Igen: tessék elképzelni, hogy Magyarországon a közmédiát kivéve minden sajtó magánvállalkozás, legfeljebb a legnagyobb része Habonyok és Simicskák kezében van: de még a legkormánypártibb orgánum sem állami tulajdonú.

A kilencvenes években – a fene gondolta volna, hogy az lesz az aranykor! - tökéletesen működött a nyugati rendszer: a hirdetők fizették a reklámokat, az olvasók megvették a lapokat pénzért, a fizetések nagyjából időben megérkeztek. Dőzsölés nem volt, de polgári szinten megéltünk. A gondok 1998-ban kezdődtek, részint az első Fidesz-kormánnyal, amely vaskézzel rondított bele a sajtópiac kialakult viszonyaiba a csődbe ment Postabank sajtóportfóliójának irányított felszámolásával (a ráfizetéses Magyar Nemzet helyett például a nyereséges Kurírt szüntette meg), részint pedig a kereskedelmi tévézés és az olcsó bulvárlapok megjelenésével, melyek tényleg hírszemétből álltak – pedig a bulvár nem ezt kéne jelentse, de ők szándékosan tették nagyon alacsonyra a lécet, emlékszem olyan szerkesztőségre, ahol egy írás maximum húsz sor lehetett, hogy az olvasó ne felejtse el az elejét, mire a végére ér... megint más kérdés, hogy akkor még nem volt ennyire buta az olvasó, de szívós munkával sokan leküzdötték magukat erre az elvártnak tűnő szintre.

A harmadik faktor az internet megjelenése volt. Ez egyszerre tette feleslegessé a nyomdai- és papírköltségeket, ért el mindenkit fénysebességgel, és világosnak tűnt, hogy ez a szakma jövője. Az lehet, de kicsit sem felhőtlen... a 2010-es kormány- és nyugodtan mondhatjuk, rendszerváltáskor nagyon sok internetes orgánumot indítottak el a szakmából kiszoruló kollégák, a korábbi, hirdetésekre alapuló üzleti modell szerint, csakhogy – a magyar kormánytól teljesen függetlenül – a Google hirdetések árai fejest ugrottak a betonba, fél évvel előbb még Mercedest vettek a hirdetési bevételből az emberek, fél év múlva már gyufát se nagyon. Nyilván ez a Google és a Facebook üzletpolitikájának is köszönhető, ők akarják uralni a hirdetési piacot, és vannak akkorák, hogy megtehetik, hogy nagyon olcsón adják, hogy letörjék az árakat – de más hirdetés nincs?

Nincs ám. Állami cég független lapban nem fog hirdetni, kormányközeli pláne nem, vagy ha mégis, annak oka van, független cég meg már alig kerülközik, de hirdetni az se nagyon mer. Ez úgy 2012-13 körül tudatosodott a szakmában, komoly csődközeli állapotok után. Akkor kezdődött a lejmolás, vagyis az, hogy a lap kéri az olvasók támogatását, rendszerint a sajtószabadság nevében. Ez sem egy igazán nyerő rendszer, ugyanis a sajtószabadság szó szerint minden olvasónak mást jelent, no és aki egyszer küldött akár csak öt forintot is, el fogja várni, hogy mindenbe beleszólhasson a pénzéért. Mondjuk a szerzőség is devalválódott: előfordul mostanság, hogy hárommondatos kommenteket önálló „cikknek” neveznek a hozzászólók, és írói munkásságuk részének tekintik, sajtószabadságnak pedig azt, hogy a szerkesztő nem törli a három mondatukat, akkor sem, ha sértő vagy pláne törvénysértő.

De, hogy a támogatáskérésekre visszatérjünk, ez keveseknek sikeres: nyugodtan mondhatjuk, hogy netes lapok szerverköltségeit sem fedezik az így befolyó összegek. (Viszont adókötelesek). Akkor hát hogyan legyen?

Az olvasó halálosan biztos abban, hogy neki jár ingyen és bérmentve napi hatvanféle sajtótermék, amit valaki majd eltart, akárki, bárki – csak neki ne kelljen harminc forintot sem adnia értük. A befektetők – ahol vannak – kétségbeesetten erőlködnek, hogy a mérleg legalább nullszaldós legyen, illetve, ahol oligarcha a befektető, ott ez nem gond, csak ott nincs függetlenség. Léteznek pártok által finanszírozott felületek is, rendszerint bűnrosszak, és az ott dolgozók ismereteim szerint vagy nem kapnak egy vasat sem, vagy megalázóan alacsony honoráriummal szúrják ki a szemüket, de ezzel most ne is foglalkozzunk, hiszen a független sajtóról volna szó.

Amíg még lehet, ugyanis ha senki sem hajlandó pénzt adni érte, akkor esztendőre már nem is lesz ilyen.

Független lett volna a Politis?

Tegyük fel, hogy az: látok hibákat a laptervben, például a harmincfős stáb nagyon sok, általában ennek a harmada sem készíti a netes orgánumokat, anyagi okokból. Meg úgy tűnik, a fejlesztésre sem terveztek túl sok anyagi hátteret – de hát úgysem indult el, csupa fikcióról beszélünk.

A konkrétum az, hogy nem a hibái miatt bukott el a kezdeményezés, hanem a közönség közönye miatt.

Márpedig ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igény független sajtóra, hanem azt jelenti, hogy ingyenes ÉS független sajtóra volna.

Ja, kérem, szeretkezni is, szűznek is maradni nem könnyű dolog.

Csak akkor ne tessenek egyfelől szidni a még létező független médiákat, másfelől úgy általában szidni a sajtót.

Nem érdemli meg.

Tessék tudomásul venni, hogy a fogyasztók döntése alakítja így a sajtópiacot.

Vagy tessenek másképp alakítani.

Szele Tamás

Tulajdonképpen a hír nem nagyon fontos, nem is nagyon lényeges, csak kicsit ijesztő. Nem fog a világ sarkából kidőlni attól, hogy egy minnesotai tankerületben kivették a Huckleberry Finnt a kötelező olvasmányok közül – kivették, mert túl sokat szerepel benne az „n” betűs szó. Vagyis az, hogy „néger”. Hát... Jimet a legjobb indulattal sem lehet norvégnak nevezni.

Persze, hogy – általában véve – ez a szó lehet sértő. Csak el is kéne olvasni a kötetet, mielőtt tiltják. Hiszen – többek között – arról szól, hogy Huck, aki alapvetően egy előítéletes kis csibész, korának gyermeke, megtanulja szeretni és becsülni Jimet, aki nélkül bizony nem sokra menne, sőt, a végén még ki is szabadítja. Persze, Jim végig szabad, egyfelől, mert Polly néni felszabadította, másfelől, mert olyan, hogy rabszolgaság egészen egyszerűen nincs. A könyv egy hatalmas, szenvedélyes kirohanás a rabszolgaság intézménye ellen. Csak mivel Mark Twainnek élnie is kellett valamiből és mert jó humora volt, élvezhetően írta meg, hogy kapjon az olvasó is valamit.

Tény, hogy nem gyermekkönyvnek írták – de hát a Tamás bátya kunyhója sem igazán gyermekkönyv, és az is tele van az „n” betűs szóval. Alex Haleytől a „Gyökerek” sem egy mesedélután. Bizony, ezek a könyvek arról szólnak, hogy milyen aljas, igazságtalan dolog volt embereket összeszedni Afrikában, és átvinni Amerikába, hogy ott kényszermunkát végezzenek. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez egy önálló iparág volt, a fekete embereket vagy a saját törzsfőnökeik adták el az európai kereskedőknek, vagy arab rabszolgakufárok, de a britek legalább a fejükhöz kaptak és egyszer csak betiltották ezt a szörnyűséget – ami attól még pár évtizeden keresztül tovább zajlott, csak már nehezebb volt űzni, mert az angol flottaegységek kissé tüzet nyitottak a rabszolga-hajókra. De hát Haitin sikeresen fel is lázadtak az elhurcoltak, más kérdés, hogy államszervezés szempontjából nem voltak a legügyesebbek, de legalább szabadok voltak.

Csúnya, rossz emlékek ezek.

De ne is beszéljünk róluk?

Hallgassuk el a történteket?

Ha nem beszélünk róla, nem is volt?

Komoly zavarban volnék, ha a rabszolgaság intézményét elhallgatva kéne megmagyarázni, miért is tört ki az amerikai polgárháború. Nyilván nem csak annak az eltörléséért – lényegében véve az iparosodott Észak gazdasága került szembe az agrárius Dél ültetvényes gazdaságával, és a fő kereskedelmi utak is átrendeződtek észak-déli vonalról kelet-nyugatira, de hát a rabszolgák felszabadítása nélkül nem lett volna ott semmi. Magyarázhatná az ember Fort Sumtertől Appomattoxig a harci cselekményeket, csak épp az maradna ki belőle, hogy miért verekedtek az emberek.

Hát akkor vegyük ki az amerikai polgárháborút is a történelemkönyvekből?

Ha csak úgy nem...

És egyáltalán, ki is ez a Twain, eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens? Tulajdonképpen egyszerű, kétkezi zseni volt, semmi különös. Délen született, Missouriban, és kiskamaszként elszökött otthonról, hogy kitanulja a gőzhajó-kormányos mesterséget – ki is tanulta, abban hiba nem volt, csak aztán kitört a polgárháború, a hajóközlekedés leállt, Twain pár hétig katonáskodott a déliek egyik milíciájában, aztán bölcsen úgy gondolta, hogy ez egészségtelen foglalkozás, mert közben lőhetnek is az emberre, tehát finoman fogalmazva eltűnt a katonaságból, mint ostrom után az aranyóra. Elment inkább Nevadába aranyásónak. Persze nem talált még rezet sem, így visszament riporternek a Virginia City Territorial Enterprise című világlaphoz. A sikert csak a polgárháború után érte el „A calaverasi csodabéka” című írásával – de onnantól kezdve arannyal volt kikövezve az útja. Sztár volt, ha íróember lehet sztár, állandóan utazott, állandóan társaságban volt, ami pénzt keresett, azt el is pazarolta, rendszerint értelmetlen találmányokra, aztán nagyon szomorúan, keserűen öregedett meg: elveszítette feleségét, gyermekeit. Ahogy ő mondta, a Halley-üstökössel jött és azzal is ment el. Hemingway azt mondta róla: „Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből… Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.”

Déli volt?

Nagyon déli. És imádta is a Délt, szíve teljes melegéből. De ugyanakkor utálta is a hibáit és soha nem szűnt meg ostorozni azokat. Nélküle nem sokat értenénk a XIX. század amerikai történelméből.

Nem kéne kivenni a tantervből. Olyan ez, mintha mi letagadnánk Mohácsot vagy Világost. Attól, hogy nem beszélünk valamiről, még megtörtént.

Kéne ahhoz egy kis bátorság, egy kis erő, hogy tagadás vagy elhallgatás helyett szembenézzünk a múlt hibáival - pont azért, hogy meg ne ismételjük azokat.

Nem kéne homokba dugni a fejünket, elbújni a mutatóujjunk mögé.

Mondhatnánk, hogy ez legyen egy minnesotai tankerület saját baja, messze van, és ha buták akarnak maradni, az az ő dolguk – de nekünk is van ezer ilyen gondunk-bajunk, amikről elegánsan hallgatunk, mint családatya a kuplerájról ötórai tea alkalmából. Nem arról van szó, hogy minden percben bocsánatot kérjünk a múlt bűneiért, távolról sem: de soha ne feledjük őket.

Különben történt már ennél nagyobb szamárság is: a múlt század húszas éveiben Jüan Si-kaj kínai generalisszimusz, elnök és később egy kis ideig császár az Alice Csodaországbant tiltotta be, mert úrilány nem beszél állatokkal. (Hogy aztán ez hogy fér össze mondjuk a Majomkirály történetével, az tényleg kérdéses).

Attól hogy Huck Finn nem lesz kötelező olvasmány, a történelem nem változik meg, Minnesota nem lesz szebb vagy kellemesebb hely, ahogy Magyarország sem lenne, ha nálunk például Szerb Antalt vennék ki a tantervből.

A gondokat ismerni kéne, nem eltakarni.

No, hát ilyen világ járja Minnesotában.

Valóságos királyi nonpluszultra.

Nálunk se sokkal jobb.

Szele Tamás

Kérem, hogy összegezzem: van még remény, van még összefogás. Csak élje túl az ember. Az úgy történt, tekintetes bíróság, hogy épp siettem valahova, lehajoltam megkötni a cipőfűzőmet, reccsent valami a gerincemben, és úgy maradtam, mint rossz úrilány megyebál után. Még kiegyenesedni sikerült, de lehajolni már egy ideig nem.

Egyenes voltam, mint egy brit ezredes a krími háborúban vagy a panipati csatában. Még elintéztem, amit kellett, bár szóltak nekem, hogy ez nem a Hülye Járások Minisztériuma, én is szóltam, hogy valóban nem az, hanem a saját, különbejáratú, cifra pitykés, sallangos, beépített lumbágóm, aztán elmerültem Kepler Johannes mesterségében, ugyanis csillagokat láttam.

Majd felhőbe hanyatlottam, mint a drégeli rom.

Másnap reggelre képtelenség volt megmozdulni is. Sajnos a gyomrom ezt nehezen vette tudomásul, így különös módon jutottam ki a mosdóba, mondhatni négykézláb, a vad Kurdisztánon át, meg kell mondanom, ez nagyobb vállalkozás volt, mint áttelelni a sarkvidéken. Mindig tiszteltem Ernest Shackletont, aki arról is nevezetes, hogy semmi fontosat nem fedezett fel, viszont mikor befagytak a jégtáblák közé, elment és egyedül megmentette a teljes legénységét – de az bliktri volt ahhoz képest, amit én alakítottam a mosdóban.

Közzétettem sajnálatos állapotomat a Facebookon is, gondolván, hátha tud valaki valamiféle gyógyszert.

Hiba volt.

Mint kiderült, a lumbágó a leggyógyítottabb betegség a világon, ugyanis nem egy vagy két ember ismerte a csalhatatlan gyógyszerét, hanem kivétel nélkül mindenki!

Túlzás nélkül, több, mint háromszáz jótanácsot kaptam, ha én azt mind megfogadtam volna, most vagy nem lennék életben, vagy gomcsen (remete) lennék Tasilhunpotól északnyugatra, egy jól svejfolt barlangban. Esetleg két üveglap között ülne, ami maradt belőlem.

Mondták, hogy vegyem le az ajtót. Mondtam, hogy vegye le az Oroszlánszagú Richárd király, akinek nem fáj a dereka. De vegyem le mégis. Levettem. Tegyem az ágyba. De akkor nem férek be én. Azért csak tegyem be. Betettem. Feküdjek rá. Ráfeküdtem.

Na, na, javul?Dehogy javul, meg sem merek mozdulni.

Miért?

Egyrészt töri a fenekemet a kilincs, másrészt ez egy üvegajtó.

Akkor vegyek be Cumicecilint, pálinkával, oltsak szenet éjfélkor a keresztúton és mormoljam magamban, miszerint „kuruzsu, pimpó, bakmacska”. Esetleg kerítsek valahonnét lizergénsavas dietilamidot, ami valóban majdnem minden problémát megold, csak kissé törvénybe ütközik a használata, és nincs nálam a kis, hordozható vegyi kombinátom.

Másik jó tanács volt, hogy ha nem bírom tovább, kövessek el szeppukut, japán rituális öngyilkosságot, a telefonom kamerája előtt. Ez már megfontolandóbbnak tűnt, de letettem róla, ugyanis a szeppukuhoz le kell ülni. Még a Csuri kandúr hajlandó lenne levágni a fejemet a végén, ahogy ismerem, de arról, hogy én leüljek szó sem lehet, állok, mint a Sion hegye vagy fekszem, eldőlve, mint a keleti kérdés.

Esetleg csináljak Prima Materiát, vagy Vörös Oroszlánt. Persze, mindjárt felhívom a Christian Rosenkreutzot, a Nicholas Flamelt azért nem, mert az elutazott háromszáz éve a Maldív-szigetekre, és ott nincs telefon.

Aztán jött a többi csodaszer. Legjobb az útilapu. Szerintem is, de egy főpályaudvarral szemben kevés terem. Főzzek khat-teát. Az meg leginkább csak Jemenben található. Kerítsek lándzsás útifüvet, meszkál-kaktuszt, törökörrot, bak epéjét, főzessem meg három vészbanyával. Lócsont, sárkány pikkelye, éji konkoly gyökere, árki szajha zsinegelte újszülött kisujja körme, tigris bele kell még bele és szörnyű lesz az ereje!

Hm, kissé bonyolult, de ettől jól leszek?

Nem, ettől Skócia királya leszek.

Ott egye meg a fene Skóciát az Orkney-szigetekkel együtt, ha marad a lumbágóm.

Mongol láma ismerős szólt, hogy egyek sárkányerőgyökér-levest, fafüle-gombával. Persze, ott terem az egyes vágány mellett, mindjárt kiszaladok érte.

Különben ezek az ázsiai csodaszerek nem is akkora szamárságok. Tapasztalt barátom felhívott, hogy nem kell-e bevásárolni, van-e mindenem. Történetesen volt, de megkérdezte azt is, van a házban tigris-tapasz?

Nincs. Macskatapasz van, azt is ki kéne takarítani az alomból, de nincs az az Isten, hogy én most lehajoljak. Olyan meg főleg nincs, hogy amit találok, a derekamra tapasszam.

Kiderült, hogy a tigris-tapasz egy létező valami, olyan, mint a jegesmedve-olaj (ebben a pillanatban jutott eszembe a babaolaj, elvégre ha a tigris-tapasz tigrisből van, a jegesmedve-olaj jegesmedvéből, akkor, ugye...), de nem. Ez egy egyszerű csodaszer, olyan, mint a lóbalzsam.

Muszáj a gyógyulás kedvéért idehozni a teljes állatkertet? Nem, elég a tigrist. Hát lássuk, olcsó is, kínai is.

Mint kiderült, azért hívják tigris-tapasznak mert olyan büdös, hogy a legbengálibb tigrisek is világgá szaladnak tőle. A macskák két napja kerülnek és időnként rázzák a mancsukat. De csak, mikor rám néznek és öt méteren belül vannak. Elolvastam az összetételét, van abban minden, de főleg mentol és kínai gyógynövények.

Viszont hat. Két nap alatt kihúzta a fájdalmat. Lehet, hogy olyan szaga van, mint egy texasi republikánus elnökjelölő gyűlésnek, amit egy sanghaji nyilvánosházban tartanak, lehet, hogy magányos tőle egy darabig az ember, mert senki sem mer közelíteni hozzá – de hat, és ez a fontos.

Sztepptáncra még nem vállalkoznék, de múlik szépen.

Pár nap alatt.

Kérem, ez lenne a megoldás más kérdésekben is.

Teszem azt, terjesszük el, hogy Magyarországnak lumbágója van, és abban a pillanatban félreteszik az emberek a marakodást, mindenki segíteni akar majd.

Aztán teszünk rá tigris-tapaszt, és az kihúzza a fájdalmat.

Meg a betegséget is.

Tudnak ezek a kínaiak...

Szele Tamás

Olvasom a sajtóban, hogy Németországot elözönlötték. Nem a Magyar Időkben olvasom, mert abban az első száma óta megszállás alatt áll Németország, hanem a 444-ben, meg hát nem is emberek képezik az özönlés tárgyát, hanem rákok. Márványrákok. Legyőzhetetlenek, ugyanis egy génhiba miatt klónozással szaporodnak. Magukat klónozzák.

Hát, ha meg lehetne őket enni, még örülhetnénk is, de ezek kistestűek, ellenben szaporodnak, megállíthatatlanul. Persze, pünkösdi lesz a királyságuk, nem véletlen, hogy a Természet nem favorizálja a partenogenezist, mint szaporodási módszert, elég egy specifikus hiba, élősködő, vírus, ami árt egynek, és az kiirtja az összest: hiszen egymás tökéletes másolatai. Persze, ha gondolkodnának és volna orvostudományuk, az más kérdés volna, de így nem jelentenek komoly veszélyt: pár centis rákocskáktól nem ijedünk meg, akkor sem, ha sokan vannak.

Aztán olvasgatom a Facebookot is. Úgy látom, ide is betörtek a márványrákok, méghozzá egy genetikailag tovább módosult fajta, ami politika útján szaporodik, feltételezhetően szimbiózisban valami agyevő vírussal, és fertőzés útján terjednek. Egész jó sci-fit lehetne írni erről, filmnek még jobb lenne, mert azt jobban fizetik.

Szóval, hogy is van ez? Kultúrállamokban politikáról beszélnek az emberek egymás között, de arról, hogy ki mire szavaz, nem illik. Legalábbis a legtöbb helyen. No, illik nálunk, körülbelül ezer ismerősöm lehet, abból csak kétezer foglalkozik mostanság kizárólag a választásokkal. A posztjaikból megtudtam, hogy

• hazaáruló, aki a kormányra szavaz

• hazaáruló, aki az ellenzékre szavaz

• hazaáruló, aki az ellenzék egyik pártjára szavaz és nem a másikra

• hazaáruló, aki az ellenzék másik pártjára szavaz és nem az egyikre

• mindenki fizetett ügynök, aki nem ért egyet a poszt szerzőjével, de most jól leleplezi és elsöpörteti a spontán népharaggal

• leghazaárulóbb pediglen az, aki természetes ösztönére hallgatva, látván ezt a mocsokáradatot, vagy a Kétfarkúakra szavaz, vagy úgy dönt, hogy kihagyja ezt a véres tömegmészárlással egybekötött bolhacirkuszt és nem szavaz.

Kérem, akárhogy nézem, minden magyar állampolgár hazaáruló. Egyesek, mint én, már születésüktől fogva, több szempontból is. Úgy készülünk a választásra, mintha polgárháború lenne, a kedves hölgy, aki kiszolgál a trafikban, talán majd a torkomat vágja el, mert kormánypárti, a levendulaillatú nénike, akinek átadom a helyemet a metrón, egy kanál vízben fojt majd meg, mert ugyan ellenzéki, de nem úgy, mint én, hanem egészen másképp.

És ha azt mondom, hogy ez elviselhetetlen, rám zúdul mindkét oldal, azzal, hogy az életünkről vagy halálunkról van szó, ez a vélemény hazaárulás: most még nagyon rossz, de majd győz valaki – ez ízlés kérdése, ki lesz – és onnantól nagyon jó lesz.

Ja, meg huszonhat éves is leszek attól kezdve, és nem lesz lumbágóm.

Pont emiatt, bárki is győz gyűlölni fogják: ezt a Magyarország nevű csődtömeget nem fogja tudni helyrehozni egy nap alatt senki a világon.

Aki győz, másnapra szintén hazaáruló lesz.

Én úgy képzelem, hogy egy magyar politikust megcsíphetett valamikor egy ilyen márványrák. Vagy, mivel nagyon elterjedt élőlény, többet is megcsíphettek. Akár az összes párt vezetőit is. De módosult génállományú rák lehetett, mert azt okozta, hogy azóta akit megcsípnek a politikusok, azonnal a klónjukká változik, eltűnik a véleménye, el az egyéni sajátosságai, onnantól kezdve a politikusok tükörképévé változnak.

Csak ezzel a partenogenezissel az a baj, ami a rákoknál is: elég egy hiba, és oda a teljes populáció. Ja, persze, ez nem eshet meg, a magyar politikus olyan, mint a rózsám, szép és nincs hibája.

Micsoda sci-fit lehetne ebből forgatni... ja, a klónkatonákat már megcsinálták a Csillagok Háborújában. De abban csak két oldal harcol, nálunk harminckettő!

És értsük meg: a klónjelenség oldalfüggetlen. Jönnek a klónok jobbról, balról, mi meg, akik alkalmatlanok vagyunk a klónozódásra, itt állunk középen. Pont, ahol megütköznek.

A csatamezőn.

Nem túl egészséges hely.

Hiába próbáljuk megmagyarázni, hogy a választás alkalmából – elvben – nem a pártelnök véleményét kérdik, hanem az övéket. Nekik már nincs.

Ha holnap valamelyik pártvezér sajtóhiba miatt olyant üzen, hogy minden derék magyar ember meztelen csigát eszik, és aki nem eszi, az hazaáruló, akkor meztelen csigát fognak enni. Még nekünk is lenyomják a torkunkon, hátha klónozódunk tőle.

Klónok, márványrákok mindenfelé.

Meg hazaárulók.

Meg hazafiak.

Meg hasonló apokaliptikus lények.

Magyarországnak polgárai már nincsenek is, csak árulói és fanatikus hívei.

Már, ha a lakosságot kérdezzük.

Rossz vége lesz ennek, véres vége.

Én szóltam.

Szele Tamás

Kérem, én töredelmes vallomással tartozom: nem nézem az Echo tévét. Nem, és kész. Egyszer megnéztem egy Sajtóklubot, de utána egy egész napig kellett irtanom a nácikat a Call of Dutyban, hogy kimenjen belőlem az indulat, tehát magamtól nem vetemedem többé erre a lépésre. Különben is, ha történik benne valami vérlázító, azt amúgy is megtudom a Facebookról.

Történik, persze, hogyne történne, hiszen az Echo tévé, mint médium messze megelőzte korát, Trump és a fake news előtt sok-sok évvel már művelték az iparszerű hazugságot, 2010 novemberében például tőlük tudtuk meg Szaniszló Ferenc közvetítésével, hogy a mohácsi csatát a zsidó Fugger bankház miatt vesztette el szegény Lajos király, mert a Háttérhatalom már akkor is dolgozott. Aljasul nem zavarta őket, hogy a Fuggerek egyáltalán nem voltak zsidók, és ezt az egész marhaságot Szaniszló egy nyilas, majd később volksbundista úriember, bizonyos Málnási Ödön szellemi hagyatékából szedte össze – jól hangzott, és azóta is terjed ez a szamárság, mint kolera az állóháború lövészárkaiban. De nekik köszönhettük a „Pénztárcámban nincsen pénzem, Orbán Viktor majd tesz bele” című népdalt is, szóval egészen szerteágazó a tevékenységük, mely iránt én egészen elvetemült módon nem érdeklődöm. Oly mértékben hagynak hidegen, hogy az már majdnem vérforraló. (Tetszik látni, én is tudok képzavart, nem csak ők!)

Aztán van, amikor kell velük foglalkozni, mert elérik az olimpiai kvótát sulyokvetésben, de legalábbis a világbajnoki szint közelébe dobnak.

Mint például a legutóbbi Sajtóklubban.

Hogy röviden összefoglaljam: ezek az emberek a valóság ismeretének oly mértékű hiányáról tettek tanúbizonyságot, hogy az már fáj. Ma megint lesz pár óra lövöldözés a Call of Dutyban, előre látom. Kérem, ha esetleg szabadnapos a személyzetük és a családjuk nem gondoskodik róluk, ezek éhen halnak. Ha el kell jussanak valahová kocsi nélkül, inkább menjenek taxival, mert amennyiben tömegközlekedéssel próbálkoznak, el fognak tévedni és negyven év bolyongás után kerülnek elő az Amazonas egy mellékfolyójánál, mint törzsi varázslók, csirkecsonttal a hajukban.

Az egyperces dramolett arról szólt, hogy kiről nevezzék el és kiről ne az Árpád hídi metrómegállót. Ugyanis a BKV Zrt. úgy döntött, ezentúl ne Árpádról, a hídról legyen elbérmálva a stáció, hanem Göncz Árpádról, az elnökről.

Ugyebár, Árpád, a híd Árpádról, a vezérről van elnevezve, aki a budai oldalon fejedelem, de a pestin vezér, a Bayer tudja, miért, mindenesetre eddig elég világosan ki volt írva Árpád neve mellé a metróban az, hogy „híd”, és mivel a honfoglaló eleink vezetője nem lehetett sem híd, sem viadukt, ez az átkeresztelés nem bánthat semmiféle nemzeti érzelmet.

Nem a csodát. Említett Bayert például bántja, ki is fakadt – hogy szó szerint idézzem:

„Gyerekek ne legyen, és ha majd kiírják az Árpád helyére, hogy Göncz, oda kell menni, és le kell verni!”

Huth Gergely a Pesti Srácoktól szelídebb megoldást javasolt, azt mondta, bojkottálják inkább a megállót az utasok, senki se szálljon se fel, se le.

Tényleg azt hiszi, hogy ebben az esetben a BKV megszünteti a stációt, mert nem megy a bolt?

Meg kell vallanom, nem hittem, hogy felnőtt emberek mondtak ilyent, még ha nem is értek velük egyet szinte semmiben. De íme, bizonyság Isten előtt, ezt mondták a műsorban még tegnapelőtt:

Na, akkor kezdjük a bayeriádával. Én nem tudom, a kormánysajtó büszkesége mikor közlekedett utoljára metróval, de amióta én használom a földalattit – és már ötven éves vagyok – a megállók neve egész sok helyen szokott szerepelni. Itt is, ott is, amott is, többnyire jó magasan, nem lehet csak úgy elérni. No, meg a peronnal szemben, a falon. Azt hogy tetszik leverni népi kezdeményezés keretében? Nincs a világnak az a partvisa, ami elérné, s ha mégis van, maximum letörölni lehetne vele a feliratot, leverni nem, nem pókháló az. Ehhez Toldi szörnyű vendégoldala kéne, de akkor már az araszos válla is, melyben viszont a megszólaló annyira már nem bővelkedik. Aztán az is érdekes vállalkozás volna, ha mindenféle lovagi lándzsákkal nekiállnának leverni az állomás nevét a bekamerázott helyszínen, ahol még akkor is rászólnak az emberre, ha véletlenül bekóvályog a biztonsági sávba (különben: jól is teszik). Ha van hely a világon, ahol minden mozdulatot rögzít a térfigyelő rendszer, az pont a budapesti metró. Ehhez a vállalkozáshoz nem bátor ember kéne, hanem bolond.

Huth mester felvetése nemkülönben érdekes. Először is megnyugtatnám: magára a metróra jó ideig ember nem fog se fel- se leszállni, ugyanis épp felújítják, a fene egye meg. De eszi is. Másfelől, mint kiderült, az egész környéket is Göncz Árpád városközpontnak hívják, éspedig 2016. szeptember 27. óta, tehát akkor az egész környéket kéne bojkottálni. Ott azért van pár dolog: a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság, a Teve utcai rendőrpalota, a József Attila Színház, nyilván ezeket az intézményeket is vesztegzár alá kéne vegye a nép, hiszen mind a bűnös nevű környéken fekszenek. Ami bajos volna, elég sok fennakadást okozna az ügyintézésben, mondjuk a folyamatban lévő nyomozásokról nem is szólva, melyek államérdekből és spontán népi kezdeményezés folytán azonnal megszakadnának. Hiszen a nyomozók nem járnának be a munkahelyükre, míg a környéket át nem keresztelik.

Urak, ezen még dolgozni kéne. De egyáltalán: mi a bajuk Göncz Árpáddal?

Nem, ez nem a túlhajtott választási kampány része volt. A hajdani, legendás államférfi halott, nem indul a választásokon, sajnos a valamikori pártja is halott, tőlük sem kell tartani, erről nem lehet szó.

Abban én is benne volnék, hogy ne egy ilyen sivár környéket nevezzünk el Göncz Árpádról, ahol se egy zöld folt, se egy rendes kocsma, hanem inkább egy parkot – de nálunk a parkokat inkább nevezik el Elvis Presleyről, aki azonban nem elnök volt, hanem király, mint tudjuk.

Vagy nevezzük el ezt is, azt is Göncz Árpádról, belefér. De minek leverni a nevét?

Kérem, ennek nincs se oka, se értelme. Haszna sincs. Ez primitív, öncélú gyűlölködés, ráadásul, mint a fentiekben kimutattam, kivitelezhetetlen is.

Sőt, halottgyalázás.

És, kérem, ezt a kormány oszlopai mondták, az ő saját szájukkal, azon jött kifele.

Ha ilyenek az oszlopok, nem is csodálom, milyen az épület, amit tartanak.

Olyan.

Bár én ilyesfajta okos és erős oszlopokra még a nádtetőt sem bíznám.

No, jöhet a Call of Duty.

Szele Tamás

A Tabula Smaragdina egy igen régi ezoterikus irat, aminek jelentősége nézetem szerint felbecsülhetetlen – csak nem egészen úgy kell olvasni, mint eddig tettük. Akinek vannak pénzügyei Magyarországon, az mindig tartsa magánál, mert minimum talizmán, vagy inkább prófécia. Legalábbis tegnap igazolást nyert az egyik homályos mondata, méghozzá szó szerint.

Hogy is szól? Itt áll, rögtön az elején, ezzel kezdődik.

„Való, hazugság nélküli, biztos és igaz. Hogy mindaz, ami van, az Egy varázslatából született.

Ezért, ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.”

Én itt vélelmezek némi fordítási-fogalmazási hibát, ugyanis a magam részéről inkább másként fogalmaznám, úgy, hogy: „Való, csupa hazugság, biztos és igaz. Hogy mindaz, ami nálunk van, egy varázslatból született.” Ezt a varázslatot hívjuk Nemzeti Együttműködés Rendszerének, és arra szolgál, hogy – csiribú, csiribá – minden pénzt eltüntessen és mások zsebébe teleportáljon. Varázsol is kicsi, nagy, boldog, boldogtalan, tünedeznek is a pénzecskék rendesen. Vegyük csak a tegnapi nap híreit.

Ha nagyságrendi sorrendben megyünk, alkimista módon, alulról felfelé, először tekintsük a lenyomozhatatlan szélhámosságot, amit egyenesen a váci fegyházból követtek el. Már ki se kell jönni onnan, hogy bűnözhessen a rátermettebb elkövető, megoldható a BV-intézetből, hiába, nagy dolog a technika rohamos haladása! Egyelőre még csak kisebb kárt okozott az ismeretlen csaló – zseninek nem mondanám, mert a módszere régi, csak annyi benne az új, hogy a börtönből követték el. Igen, jól tetszenek sejteni: telefonos csalásról van szó. De hát lehet mobiltelefonja egy büntetését töltő elítéltnek?

A közvélekedés szerint nem lehet. Csak éppen lehet. Bár nem egészen olyan, amilyen bárki másnak. De lehet.

Szóval, az úgy volt, hogy – az Átlátszót idézve (https://atlatszo.hu/2017/10/25/brutalis-percdijakert-telefonalhatnak-a-rabok-a-telekomnal-a-helsinki-kiperelte-a-bortonmobil-szerzodest/) – a BV Országos Parancsnoksága új rendszert épített ki.

„Két éve annak, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BvOP) új telekommunikációs rendszert építtetett ki a korábban meglévő helyett. A tender kiírását az tette lehetővé, hogy lejárt az addig meglévő kontraktus, amelyet a büntetés-végrehajtás még a BVfon Telekommunikációs Kft.-vel kötött meg.

A változtatás célja az volt, hogy a rabok mobiltelefonon tarthassák a kapcsolatot hozzátartozóikkal és ügyvédjeikkel, úgy, hogy ne kelljen arra várniuk, mikor kerülnek sorra a telefonkészülékeknél. A börtönből való mobiltelefonálás rendszerének kialakítására és működtetésére kiírt tendert a Magyar Telekom a Mobil Kapcsolat Kft.-vel közösen nyerte el. A rendszer kiépítése és üzemeltetése, valamint a húszezer készülék beszerzése összesen mintegy 42 millió forintos költséget jelentett.

A készülékeket a Telekomtól vette meg a BvOP, azokat nem lehet visszahívni, és sms-ket sem lehet küldeni rájuk. A mobil feltölthető kintről, úgy, mint a feltöltőkártyás telefonok, illetve a fogvatartottak által is: a letéti számlájára beküldött pénzből maga a rab teszi rá az egyenleget.” (Átlátszó)

Szóval lehet mobilja a börtönben is az embernek, de elvileg csak a családjával és az ügyvédjével beszélhet, és őt nem lehet felhívni. Ezt, feltételezem, a SIM-kártyán keresztül oldják meg műszaki szempontból. Hát akkor hajrá, eddig csak telefonokat csempészgettek be, mostantól elég egy kártyát, azt beteszik az engedélyezett helyére, és mehet is a közösségi élet. Meg az okosság.

Ment: egy hölgyet mintegy hetvenezer forintra károsítottak meg, oly módon, hogy közölte vele egy nyájas ismeretlen, aki a Telekom munkatársaként mutatkozott be, miszerint nyert huszonötezer forintot, csak éppen átmenetileg fel kell ehhez töltenie bizonyos számok kártyáit – hetvenezerrel. Megtette, pénz azóta sem érkezett, a nyomozás viszont pár dolgot megállapított. Érdemes szó szerint idézni. Úgymint: a csaló mobilja a hívás idején a cellainformációk alapján a Váci Fegyház és Börtönt lefedő adótornyok körzetéből forgalmazott és „megalapozottan feltehető”, hogy fogvatartott és nem a börtönökben rendszeresített eszköz, hanem „engedély nélkül bejuttatott SIM kártya”. Hát, ez az az eset, amiben szó szerint vehető a „cellainformáció” kifejezés. Meg aztán a feltöltött számok is mind a rabtársak telefonjaihoz tartoztak. Sőt, a csaláshoz használt számokról a fogvatartottak hozzátartozóit hívták később. Az eset egyszerű volna, Watsonom, ha valamiért nem volna bonyolult, ugyanis az ügyet azzal zárták le, hogy „az elkövető kiléte a nyomozásban nem volt megállapítható.” Ellenben, ha az elévülési időn belül „az elkövető kiléte megállapítást nyerne, úgy ellene az eljárást folyamatba helyezik”. Magyarul: ha véletlenül kibukik mégis, ki volt a csibész, arról ők már nem tehetnek, akkor meg kell büntetni.

Piti csalási ügy, de azért pénzről szól ez is, ha nem is sokról. Elloptak hetvenezret, nem nagy ügy – csak az áldozatnak, de ha feljebb megyünk, nagyobb tételekig, az összeg maga mintha eltörpülni látszana. Ennyiből még levelezési rendszer sem jönne ki. Hát mennyiből jön ki egy levelezési rendszer?

643 millió forintból, legalábbis az Onbox, ebből 340 millió közpénz. A Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap támogatása. Ez az e-mail 2.0 volna, melyet – lássunk csodát – a New Wave Media Group fejlesztett, mely többek között az Origo kiadója is. Hogy mi benne a 2.0? Tulajdonképpen semmi, annyi újítást tartalmaz, hogy a már elküldött levelet is lehet törölni, egyébként ez a jó öreg, szétrohadt Freemail, ami kapott egy új külsőt. Forgalma napi ezer látogató alatt van, szóval eltelik egy kis idő, mire kifizetődő lesz.

Az egyik kár hetvenezer, a másik 340 millió.

Az egyik elkövető börtönben van, onnét dolgozott, a másik az irodájában.

Tetszik látni, mi ebben az alkímia, miért érvényes ide a Tabula Smaragdina?

„Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.”

Ez a Nagy Varázslat, ez a Titkos Arkánum, a NER: ha ők ketten helyet cserélnének, észre sem vennénk!

Mindenki lopna tovább zavartalanul.

Nem lehet véletlen, hogy Hermész a tolvajok istene is volt.

Business as usual.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, ahogy végigtekintünk arra, ami az idei évből mostanáig eltelt, show-business szempontjából január hónap kétségtelenül Schmidt Máriáé volt. Valósággal uralta a nyilvánosságot ez a Pénzpazarló Boldogasszony, tematizálta a közbeszédet, kioktatta a burkusokat és törékeny kacsójába vette az első világháború sorsát is.

No, de hát nem mindennapi személyiségről beszélünk, olyan sokoldalú ő, mint egy tetrakontaoktaéder. Annak pedig negyvennyolc oldala van, hetven éle, de még sarka is huszonhat, hogy arra mind ráállhasson, és a mi Máriánknak szüksége is van minderre.

Hónap elején a nemzetközi alt-rightot védelmező dacos valkűrként szegült szembe az egész világgal, de úgy, hogy a Wagner Richárd csak sírdogált a sarokban, mert már befejezte az operáját, és ez a harc, ez a Götterdämmerung, ez az Istenek Alkonya kimaradt belőle. Csak úgy villogott a Notung acélja Milo Yiannopoulos védelmében, hulltak a harcosok Sleipnir patája léptén – kár, hogy a világon senki sem akarta bántani a bonyolult nevű szélsőjobboldali önkéntes mérvadót, annyi történt csak, hogy először meghívták őt egy Magyarország által szervezett V4-konferenciára, aztán – némi késéssel – a nyilvánosság rácsodálkozott a vendégek névsorára, különös tekintettel arra, hogy Yiannopoulos sajátos nézeteket fejtett ki a pedofília kapcsán, és harmadik kozmikus sebességgel vették le a listáról. Hát, van ilyen, hogy úgy mondjam, a pedofília nem egy alternatív szexuális viselkedésmód, hanem egy bűntény, még ha hajlam is okozza. Aki egyáltalán csak elfogadhatónak is tartja, ne csodálkozzon, ha nem hívják meg ötórai teára a Buckingham palotába.

Ekkor lépett közbe Mária, és csakazértis meghívta Yiannopoulost a konferenciára, csak nem a szervezők, hanem a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány nevében. Ami azért érdekes, mert a fentnevezett botránykőnek a legkevesebb köze épp a közép- és kelet-európai társadalmakhoz és történelemhez van – maximum annyi, hogy örül, ha egy közép-kelet európait kiutasítanak az Egyesült Államokból. Hogy aztán fog-e beszélni a konferencián vagy sem, azt nem tudjuk, ugyanis január eleje óta csend honol az ügyben, csend, mint hajdani csataterek felett, csak a ködben sikoltanak az elhullt hősök szellemei.

Aztán pár hét pihenő következett, Máriánk érezhette, hogy nagy feladat előtt áll, gyűjtenie kell az erőt – már hónap vége volt, mikor napvilágra került a visszamenőleges hatályú rendelet. A Magyar Közlönyben jelent meg, hogy a miniszterelnök „az első világháború 100. évfordulójára történő méltó megemlékezés érdekében” 2018. január 1-től az első világháborús megemlékezések koordinálásáért felelős kormánybiztossá nevezi ki Schmidt Máriát.

Ha kis peche van, lehetett volna kormánybiztos helyett népbiztos is, kérem. De nálunk és manapság a kormány biztosabb, mint a nép – hát lássuk, mi lesz a dolga?

„Ellátja az első világháború 100. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések, rendezvények, ismeretterjesztő programok tekintetében adódó hazai és nemzetközi koordinációs feladatokat.

Koordinálja a programokhoz előirányzott közpénzek felhasználásával kapcsolatos döntés-előkészítő tevékenységet.

Egyezteti a Programokat az érintett szervezetekkel.

Kezdeményezi a Programok megvalósításához szükséges lépéseket, koordinálja a feladatok végrehajtását.

Megszervezi és koordinálja az első világháború 100. évfordulója alkalmából létrehozott Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság működését.

Összehívja a bizottság munkáját segítő történész munkacsoportot, és koordinálja annak tevékenységét.

Koncepciót dolgoz ki az első világháború eseményeit feldolgozó és bemutató, a köznevelés rendszerében.” (444)

Ennyi, és nem kevés: még ugyan az a szerencse, hogy pénzt nem kap érte, ezt ő társadalmi munkában végzi, majd' azt írtam, hogy kommunista szombaton és sztahanovi műszakban, de róla ilyent még gondolni sem szabad. A kinevezésével egy időben viszont hatályát vesztette az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékéve koordinálásáért felelős kormánybiztos kinevezéséről és feladatairól szóló 2015-ös kormányhatározat. Ugyanis az a kormánybiztos szintén ő volt, csak 2018-ban rájöttek, hogy 2016 már elmúlt (2017-ben ez nem sikerült: egész évben tartott még az előző emlékév. Csak magyarosan, feleim, csak magyarosan.)

Ilyenformán viszont Schmidt Mária az Örök Kormánybiztos, mert ha ez az idei mandátuma lejár, ki lehet nevezni a fehér- és vörösterror emlékének kormánybiztosává, ugye, jön az 1919-es évforduló, a terrorhoz amúgy is ért, övé a háza, aztán más ügyben is kinevezhető – javasolnám, hogy legyen élete végéig (sőt, utána is) egyszerűen csak évfordulóügyi kormánybiztos, így, univerzálisan.

De a koronát erre a ragyogó hónapra kétségtelenül a tegnapi Guardian-interjú tette fel. Ebből annyi okosságot megtudhattunk, hogy elég lesz egész februárra, még sok is. Azt mondta ugyanis a rangos lap munkatársának, miszerint „Mi magyarok vagyunk, és meg akarjuk őrizni a kultúránkat. Nem akarjuk utánozni azt, amit a németek csinálnak vagy amit a franciák csinálnak. Folytatni akarjuk a saját életmódunkat.”

Rendben, kérem. Minek nekünk Eiffel-torony, a Bakony a mi Párizsunk, le Ady Endrével!

Angela Merkel kancellárnak „jégből van a szíve”, ugyanis egyszer nem ment el egy megemlékezésre, ahová pedig őt a mi Máriánk meghívta volt. Hát, csakis azért nem mehetett, mert jégszívű, az fel sem merül, hogy Németország kancellárjának más dolga volt. Mit jégszív, valóságos jötün, jégóriás a skandináv sagákból!

A Nyugatra vándorolt fiatalok meg vissza fognak jönni, kérem. Vissza, mert „rájönnek, hogy jobb itt, mint bárhol másol.” Persze, hosszú, tömött sorokban állnak a határon már most is, extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Meg azért is visszajönnek majd, mert a robotok és a mesterséges intelligencia elveszik majd a kenyerüket. No, de nálunk nincs ilyen, nálunk csak malomalja van és fokos, az egyetlen robot, ami előfordul az, amit keservesen végez a vármegye számára a jobbágy, miközben széles országúton andalog. Nem én mondom: Arany János mondja.

Nos, és mi a helyünk a kerek ég alatt, mik vagyunk mi, ez a tejjel-mézzel folyó, drótoktól ölelt kis Kánaán? Természetesen nagyok vagyunk és ősiek, mint egy piramis vagy szfinx. Bezzeg Németország labdába sem rúghat. (https://444.hu/2018/02/04/schmidt-maria-akkorat-mondott-a-guardiannek-hogy-az-irodajanak-utolag-szolnia-kellett-hogy-csak-viccelt)

„»Németország, összehasonlítva, egy fiatal ország« – teszi hozzá Schmidt, felemelve a hangját. »Nem szeretem, ha olyan emberek oktatnak ki, akik nem tudtak felállítani egy nemzetállamot 1871 előtt.« Schmidt irodája később emailt küldött, hogy tisztázza, ő ezt viccnek szánta.” (444)

Hát, még jó, hogy a Bismarck halott, mert ettől biztos, hogy kardjába dőlne. A Heribert Illig a fasorban sincs a kitalált középkorával: az lehet, hogy adminisztratíve a Német Császárság kikiáltása 1871. január 18-án, a versailles-i kastélyban történt, de hogy a német államiság nem akkor jött létre, azt azért, remélem, még Schmidt Mária is sejti. Jut eszembe, ha már adminisztratíve gondolkodunk, mi is volt akkoriban a Mária szerint 1100 éves magyar nemzetállammal? Nem létezett, csupán az Osztrák-Magyar Monarchia részeként.

Nem, nem érdemes elemezni. Klasszikussá nemesedik Mária, itt, a szemünk előtt, az önfejű, csőlátású kormánypártiság jelképe lesz, egy Brünhilde a Valhallából, ahogy kivont pallossal cikázik az égen át és lecsap mindenre, amire semmi értelme lecsapni, viszont állandó és örök kormánybiztos.

Ne feledjünk majd el kecskét és rabszolgákat áldozni neki, különben megharagszik.

Nos, ilyen volt Mária januárja.

Van pedikűr, manikűr és valkűr.

Őrjöngő röpte mondd, hová vezet?

Szele Tamás

Dr. Akárkhy kórházigazgató keserűen nézte az e-mailt a képernyőn. Naná, sárból várat, hát a fasor nem kéne? Ilyenkor sajnálta, hogy nem iszik és nem dohányzik, az talán megnyugtatná. Mindegy, valamit tenni kell, méghozzá sürgősen. Kért egy kávét a titkárnőjétől, afölött eltöprengett: itt már csak a Nehézhírgyár segíthet!

Előkereste a szükség esetére gondosan elmentett számot, és már majdnem felhívta, mikor újabb ötlete támadt: inkább az asztalán álló vonalas készülékről tárcsázta az intézményt – a mobiltelefonja még viszonylag új, előfordulhat, hogy NEM hallgatják le.

- Halló, Nehézhírgyár?

- Nem, kérem, Nemzeti Hírkombinát, mi vagyunk a Nehézhírgyár jogutódja, tavaly volt a tulajdonosváltás.

- Értem. Hát végül is mindegy: dr. Akárkhy kórházigazgató vagyok és Niemand szerkesztő urat keresem, önöknél dolgozik még?

- Niemand úr pillanatnyilag a tömeghír-részleg ügyvezető igazgatója és lelkesedési főtitkár.

- Kiváló, pont erre van szükségem! Kapcsolná?

- Felhívom a figyelmét, hogy beszélgetésüket rögzítjük.

- Persze, hogy rögzítik, három helyen is, engem is lehallgatnak, magukat is, akkor ezek szerint önöknél lesz a harmadik kópia.

- Pontosan. Akkor kapcsolom.

- Halló, Niemand vagyok.

- Jó napot szerkesztő úr, szervusz, Hubám! Megismersz még?

- Hogyne ismernélek, ezt a hangot lehetetlen elfelejteni: te a gemenci főerdész vagy, üdvözöllek, Béla bátyám!

- Majdnem jó: én Akárkhy doktor vagyok.

- Bocsásd meg a tévedésemet, hogy mennek a dolgok nálatok, az ügyvédi irodában? Csak nem sajtóper ügyében hívsz?

- Akárkhy kórházigazgató vagyok.

- Nahát... tudod, hogy van egy névrokonod az Ügyvédi Kamarában?

- Nem tudom. De nézd, ne bájologjunk, munka volna.

- Pénz is van rá?

- Valahogy kerítünk.

- Miről lenne szó?

- Kaptam ma egy e-mailt a Központból...

- Ne is folytasd. Az volt benne, hogy hetente két rólatok szóló, a médiában megjelent pozitív hírt kell küldenetek a Központba. Ha ezt esetleg elmulasztjátok, figyelmeztetnek titeket a kórházfenntartó hivatalból. Olvasás után törlendő.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy ezt is én fogalmaztam, nekem diktálta a Zoli, csak tudod, ő nem képes egyeztetni az alanyt az állítmánnyal és kicsit gatyába kellett ráznom a szöveget.

- Ha ilyen jól tudod, akkor mondd már meg nekünk, miféle jó hírt adjunk le, akár a médiának, akár a Központnak?

- Mondjuk első héten lehetne azt, hogy él magyar, áll Buda még.

- De nem nálunk, vidéken vagyunk!

- Az egyelőre mindegy, ma szerda van, ezen a héten elég lesz ez is, jövő hétre összerakunk egy koncepciót. Nem tudod, mi van itt nálam emiatt a körüzenet miatt ma reggel.

- Mi van?

- Egyszerre hív az ország összes kórházigazgatója, hogy jó híreket rendeljen, nem mondom, nagy cég vagyunk, de ekkora kapacitásunk még nekünk sincs.

- A többieknél sincs jó hír?

- Hogy lenne? A kápolnapusztanekeresdi ispotályban tegnap még botrány is volt, lement az államtitkár átadni az új, 1953-as, kínai gyártású röntgengépet.

- Nekem lenne mondva egy ilyen jó hír – de nem öreg kicsit az a gép?

- Soha senki sem használta, eredetileg Geiger-Müller számlálónak készült a koreai háborúba, csak időközben az a konfliktus elcsitult, kicsit átalakították, és mostanáig használatlanul állt a pekingi „Enver Hodzsa, a nép barátja”, később „ellensége”, még később „John Wayne” kórház raktárában, most vettük meg tőlük, két marék tökmagért.

- De legalább átadta az államtitkár?

- Hát, a szalagot mindenképpen átvágta. Aztán bekapcsolta. Aztán kiderült, hogy két napja kapcsolták ki az áramot a kórházban köztartozás miatt.

-- Mekkora égés... De legalább átadta, az jó hír. A kápolnapusztanekeresdieknek már nem fő a fejük.

- Nektek is kéne valami ilyesmi?

- Valami? Hetente kettő kéne!

- Nana, hetente két luxus kínai röntgengépet nem tudok garantálni nektek, azért az pénzbe kerül. De várj csak... van nálatok ló?

- Ló?

- Ló. Négy lába van, elöl nyerít, hátul citrom.

- Tudom, mi a ló! De már hat éve sem volt, mikor a Nemzeti Lókataszter összeíratta a kórházi lovakat. Hamar meglettünk az összeírással.

- Az baj. És nem is kell?

- Dehogy kell, istállónk sincs.

- Pedig én a te helyedben rendelnék a Micike méneséből párat.

- Miért pont a Micikééből?

- Mert ő a Lala szeretője. És így lenne egy csomó jó híred. „Megérkeztek a kórház lovai”, „Már dolgoznak a lóterápia magyar módszerein a gyógyintézetben”, „Műlovarnő idomítja a terápiás ménest” és így tovább.

- Műlovarnő?

- Tudod, nekem is van szeretőm, a Gizike.

- De nekünk nem kell ménes, nem kell ló, nem kell lovarnő sem!

- Akkor sem, ha mű?

- Akkor sem.

- De jó hír meg kéne, ingyen, mi?

- Azt azért nem mondtam, hogy ingyen kéne.

- Ja, ha nem ingyen, akkor gondolkodjunk másképp. Mondjuk most van az első világháború évfordulója.

- Nem most van.

- Az igaz, de a kormány így tudja, tehát most van. Ki is nevezték a Schmidt Marcsit a megemlékezésekért felelős kormánybiztossá.

- Az is minden volt már, csak még hős város és sztahanovi műszak nem. De ehhez nekünk mi közünk?

- Rendezzetek be a kórházban egy „Doberdo” emlékszobát, légnyomásos betegek kezelésére. A falon márványtábla a kórház Isonzónál elesett ápoltjainak névsorával. Az már két avatás: egyik a szoba, másik a tábla.

- Nehéz lesz. 1953-ban épült a gyógyintézet.

- Nem kell azt mindenkinek tudni. Mondjuk nálatok betegeskedett Gyóni Géza.

- De hát az orosz fogságban halt meg!

- Nem baj, van olyan pocsék és hazafias költő, hogy ezt elfelejtsük neki. Az már egy külön Gyóni-emléktábla is, avatással. Gennyesre fogja nálatok keresni magát a sírköves.

- Ne is mondd, a fél kórház azokból a borravalókból él már most is, amiket ő ad nekünk.

- Na, látod: érted te, mi is az a piacgazdaság. Aztán mondjuk befeküdhetne hozzátok az emlékszobába a Dózsa művész úr havonta kétszer.

- Minek?

- Hogy kúráltassa az ötvenhatos légnyomását.

- Ötvenhatban az nem légnyomást kapott...

- Az nem kapott légnyomást? Látszik, hogy nem ismered.

- És ha befekszik?

- Egy hír, mikor befekszik, egy hír, mikor gyógyultan kijön. Ha nagy a gáz és el vagytok maradva a tervvel, akár ugyanazon a napon is lehet mindkettő. Csak arra vigyázz, hogy mindig előbb feküdjön be és csak utána gyógyuljon meg.

- Mondasz te valamit... és vállalná?

- Van az a pénz, elvégre volt ő már minden, még Pruck Pál is.

- Nem a pénzre gondolok... tudod te, miféle kórházat vezetek én?

- Fogalmam sincs, de szerintem nagyjából mindegy is. Dózsa megoldja a hírproblémát.

- Én a Sínylődő Szent Vazulról elnevezett állami lepratelep igazgatója vagyok.

- Akkor bizony egy nullával több.

- Ennyi?

- Ennyi. Mindig van az a pénz.

- Akkor megegyeztünk, Hubám!

- Meg, Döncikém, mikor találkozunk?

- István vagyok, de miért akarsz te velem találkozni?

- Hát nincs nekem nálad egy csinos kis szakértői honoráriumom jó hír-ügyben?

- Jaj, de feledékeny vagyok, bejössz érte?

- Én? Arra a lepratelepre?

- Te mondtad, hogy van az a pénz.

- Ja, ha van, akkor bemegyek.

- Hétfőn várlak, Hubám.

- Megyek, Pistám!

Szele Tamás

Ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy Micimackó, mint minden medve, szereti a mézet. Szakmai körökben pedig az az általános nézet ismert, hogy levertség, depresszió nyomott kedély esetén, ha már semmi sem segít, belenézünk az MTI Országos Sajtószolgálatának közleményeibe és kikeressük a Honfoglalás 2000 szösszeneteit.

A hatás garantált.

Miután kifetrengtük magunkat a földön a röhögéstől, nekiállunk és megírjuk, hogy más is élvezhesse, ugyanis a honi olvasóközönség körében még nem járványos a mazochizmus, és maguktól nem keresnek rá erre a kiváló humoristákat tömörítő egyesületre, melynek célja a bejegyzés szerint „kulturális, közéleti és egészségügyi tevékenység folytatása, az emberi jogok védelme.” A hangulatjavító hatásuk kiváló, a kreativitásukat pedig a teljes magyar politikai paletta megirigyelhetné, mondjuk a Kétfarkú Kutya Pártot kivéve, mert ők azért sokkal jobbak, csak ők nem gondolják komolyan. Illetve, a hülyéskedést halálosan komolyan gondolják, szemben a kétezres honfoglalókkal, akik viszont a hülyeséget találják komoly dolognak.

De elég a tömjénfüstből, lássuk, mivel rukkolt ki tegnap a fékezhetetlen agyvelejű egyesület! (http://os.mti.hu/hirek/133898/a_nemzeti_szocialdemokratak_kozlemenye)

„A Dél-afrikai Fokváros súlyos vízhiánnyal néz szembe, humanitárius katasztrófa is bekövetkezhet. Nem mi fogjuk megoldani a helyzetet, de azért ötletünk nekünk is lehet – nemde? Az egyesület Fokvárosban élő barátja révén (aki tagtársunk is) levelet juttatott el Nyugat Fokföld tartomány miniszterelnökének, Helen Zille asszonynak.

Kézenfekvő a tengervíz sótalanítás – javasoljuk – de ez időigényes megoldás. Április 12-ig van még egy kevés víz a tárolókban¸ ezért fel kell készülni a lakosság más módon való vízellátására. Tankhajókkal kell vizet vinni folyamatosan a város kikötőjébe, és csatlakoztatni kell a város gerincvezetékéhez. Egy másik ötlet: a Déli-sarkról jéghegye(k)et kell vontatni a város közelébe, és ennek olvasztásával kell ellátni a négymilliós várost – erre volt már példa: az Arab félszigetig húztak egy hegyet. Mindkettő bizarr javaslat, ugyanakkor hatalmas üzlet cégeknek. A helyi kormányzat nyilván keresi a megoldást, ám egy ötlet – még ha nincs is realitása: továbbgondolkodásra késztetheti az illetékeseket. Sok honfitársunk él a gyönyörű városban.” (MTI OS)

Hát, kérem, még szerencse, hogy élnek honfitársaink Fokvárosban, mert ha nem élnének, Szilvásy úrék sem javasolták volna ezt az okosságot. Ott halnának szomjan mind. De Fokvárosnak szerencséje van. Mondjuk abban nem vagyok teljesen bizonyos, hogy ezt a tervet a dél-afrikai kormányzat megrendelte vagy egyáltalán kérte volna, de szerencsére a nemzeti szociáldemokratának is nevezett kétezres honfoglalók leültek pár fröccs mellé, és az ott élő magyarok kedvéért megmentették a várost. Bezzeg Tongán vagy pláne Fidzsin nem élnek magyarok, azok szomjan is fognak elpusztulni.

Komolyabban: csak a valóságtól teljesen elszakadt elme képes ilyen sajtóközleményt leadni. Egyfelől, Fokvárosban valóban szükséghelyzet van a vízhiány miatt, nem kéne szórakozni velük. Másfelől a terv tökéletesen kivitelezhetetlen, semmi értelme azon kívül, hogy az obskurus és több nevű egyesület megint bekerül kicsit a sajtóba.

Megint?

Megint bizony, ugyanis pár címlapot már meghódítottak az elmúlt évek folyamán. Rendszeresen és hősiesen szoktak tüntetni, halált megvető bátorsággal, mind az alig néhányan a kormány politikája mellett, ezen kívül nagy hívei Putyinnak. Összes műveiket nem kívánnám sajtó alá rendezni, általában az MTI OS-en keresztül kommunikálnak, és annak nagyon rossz az archívuma, de vegyük csak az elmúlt pár havi közirodalom terén (ha van közíró, kell legyen közirodalom is!) elkövetett tevékenységüket.

2018. január 31. „Az ellenzéki összefogásból – ha lesz egyáltalán – nem derül ki, hogy a sok önjelölt párt és miniszterelnök-jelölt közül, ki lenne az, aki az ország vezetésére alkalmas. Bezzeg a Jobbik. Ők vállalnák a kormányzati felelősséget, de ők nem fognak bekerülni a Parlamentbe. Hála Vonának! A Honfoglalás 2000 is állíthatott volna független miniszterelnök jelöltet – több támogatója van, mint a szellempártoknak! Így hát, marad az ellenzéki katyvasz, a választási kudarc után mindegyik párt a másikat – a többit fogja hibáztatni.”

Kár, hogy nem állítottak: megint lemaradtunk egy burleszkről. A szellempártoknak pedig valóban kevés a támogatója, azok is kint laknak a temetőben és kizárólag éjféli órán kísértenek. A szellemek érdekét érvényesítendő. Már látom is a követeléseiket: „Fél napos éjfélt!”, „Le a napfénnyel!”, „Minden héten tiszta lepedőt!”

2018. január 17. „A Honfoglalás Egyesület kezdeményezésére indult útjára a Békemenet 2012 januárjában, s a tömeg láttán a Nyugat el is állt Orbán megbuktatásának tervétől. Az utolsó Békemenet 2014 márciusában volt, azóta a kormány rajongói hiába követelik a rendezvényt, valamiért mindig elmaradt. Tavaly Stefka István megemlítette, hogy az olimpia elleni aláírásgyűjtés miatt újra meg kellene mozdulni, ám Csizmadia László, a CÖF elnöke visszavonulót fújt, mert úgy érezte: a felhergelt tömegeket nem szabad utcára vinni – írja az egyik hírportál.

Minden kormánynak szüksége van tömeg-megmozdulásokra, támogatásra, ám Magyarország ez alól kivétel. Csizmadiát nem érdekli a társadalom követelése, kifogásokat keres, hogy elutasítsa a Békemenetet. Patrubány Miklós lenullázta az MVSZ-t, Csizmadia a CÖF-öt, az előbbi Ceausescu sovinisztái, az utóbbi Soros malmára hajtja a vizet. Elhalt a Trianon, a Szent Korona, a Horthy Miklós Társaság, a 100-ak Tanács, a Polgári Körök, stb. mert alkalmatlan személyek vagy árulók vezették.

Az un. szellemi honvédő CÖF elnöknek távoznia kell!

Lenne utód, nem is egy, pl. Bencsik András (ő már szervezett vidéken Békemenetet), de akadna több, ismert, tekintélyes személyiség is, akik hűen képviselnék a magyarságot. Legyen Békemenet! A CÖF elnök nélkül is menetelünk!”

Hát, szegény rajongók. Magam is szoktam látni őket, ahogy csapatostól lézengenek a Baross téren és békemenetet követelnek. Különben meg, ha Bencsiknek ilyen barátai vannak, ellenségre már nincs is szüksége.

2017. december 22. „Martin Schulz 2025-ig megalakítaná az Európai Egyesült Államokat, s amelyik ország ebben nem akar részt venni, az mielőbb lépjen ki az EU-ból – követeli. Nem aggódunk. 2025-ig megszűnik az Unió, és nem fog megalakulni az Államok.

Ám szükséges a nemzetállamok együttműködése, ezért a Honfoglalás Egyesület és a Putyin Baráti Kör levelet küldött az orosz elnöknek: fontolja meg, álljon az élére egy új kezdeményezésnek. A Keresztény Európai Nemzetek Államszövetsége (?) címet viselő szövetség tagjai lehetnek a V4-ek, a balti- és a balkáni országok, egy reménybeli orosz-lengyel megbékélést követően az utóbbi ország is, külső támogatóként Finnország és Ausztria. Az Államszövetség lehetőségei korlátlanok: ásványi kincsekben, termőföldben, vízben stb. gazdagok vagyunk, nem szorulunk nyugat segítségére, védelmi képességeink biztosítják békés fejlődésünket.

Merkelék ismét megtámadták Európát, kirobbantották a III. Világháborút, emberiség elleni bűnt követtek el, azokat az országokat pedig, amelyeknek köszönhető a német fasizmus leverése, gyarmatnak tekintik. Az EU haldokló, agresszív, elnyomó szervezet, Merkel, Soros, Junker cége. Nem kérünk belőlük! Mi, Putyinban bízunk! Ő menti meg az európai civilizációt, kultúrát, a nemzetállamokat, a kereszténységet. Levelünket postáztuk Moszkvába.”

Levelük még úton van, Muszkaföldön köztudottan lassan jár a posta. Putyin elnök ezúton gratulál az apokaliptikus látomáshoz, és küld száz cservonyecet vodkácskára. Aláírás: Össz-oroszországi Általános Postaforgalmi Intézet.

Különben ők a V. Putyin kör is, valamint a Pannonpuli.hu híroldal nemkülönben.

És ez csak pár szemelvény kiterjedt munkásságukból, mely harminchárom oldalt foglal el az MTI OS archívumában: a legelső közleményüket 2004. szeptember 8-án adták ki, a professzionista sport ellen, az amatőr sportot támogatván.

De hát mi ez egyáltalán? Nem fogják elhinni: ez egy államilag bejegyzett civil szervezet. Méghozzá, amint látom, külföldről, pontosabban Moszkvából támogatott, mert minden második szavukkal Putyin elnököt dicsőítik. Minden elsővel meg Orbánt. De nem kell őket félteni, ha vizsgálat indulna ellenük az új törvény szellemében, megvan a bombabiztos mentségük.

Éspediglen az, hogy ők nem is valódi civilek, hanem álcivilek. A törvény meg csak a civilekről szól.

Hát kérem, így könnyű.

Mármost az külön szép, hogy az MTI OS ezeknek a veszett szamárságoknak helyt ad, megjelenést biztosít, míg ellenben más, valódi egyesületek és csoportok által beküldött közleményeket egyszerűen le sem közöl – nemrég zajlott ellenük próbaper, azzal az eredménnyel, hogy hírszolgáltatásra ugyan nem kötelezhetőek (elvégre hírügynökségről van szó, az érett túróval foglalkozik, nem hírekkel), ellenben ha valótlan állítás jelenik meg náluk, a helyreigazításra kötelezhetőek, ám ha mégis megtagadják, akkor az meg van tagadva.

És kész.

Azt hiszem, keresek egy bejegyzett egyesületet, és elkezdem beküldeni a nevükben az Alice Csodaországban-t az MTI OS címére, részletenként.

Ha már ez egy hírügynökség sajtószolgálata.

Lenne olyan olvasott, mint a kétezres honfoglalók nemzeti szocdem pannonpulija.

A Putyin körről már nem is beszélve.

Szele Tamás

-  Halló, jó napot kívánok, Tannenbaum néni?-

- Igen, özvegy Tannenbaum Izidorné vagyok, Málcsi mama. Mit szeretne, kedveském?

- Először is bemutatkozni. Gyári számom szerint BZY-873-656-QFY vagyok, és két napja lógok az ön ablakára állítva.

- Jaj, kicsi fiam, ebben a rossz időben... bejön? Főzök magának mézes teát, van még egy kis flódni is...

- Málcsi néni, azt hiszem, nem tetszik érteni, én egy drón vagyok, mesterséges intelligenciával, és önt figyelem.

- Semmi baj, boldogult férjem mindig azt mondta, hogy ne legyenek előítéleteink, ha valaki drónnak születik, még lehet rendes ember. Csak ne legyen fanatikus senki.

- Málcsi néni, kezicsókolom, tessék már az ablakhoz menni.

- Ott vagyok.

- Látja azt a hat légcsavaros fura izét, ami most közeledik?

- Látom, híbecsúnya.

- Na, az vagyok én.

- Szegény kicsi fiacskám... és a kedves neje mit szól hozzá, hogy ezzel keresi a kenyerét?

- Még nincs nejem, meg hát én nem vagyok se férfi, se nő, hanem egy mesterséges intelligencia, rossz helyen. Ha jól dolgozom, lehet belőlem klónkatona.

- És akkor házasodhat?

- Jó esetben, persze, ha úgy klónoznak.

- Maga szegényke, nem kéne elmennie a rabbinátushoz? Hátha ők tudnának mondani valami okosat...

- Nem, ott a másik kolléga dolgozik. Málcsi néni, azért hívom, mert van zongorája.

- Van bizony, múlt héten hangolták fel.

- De nem tökéletesen, úgy látom, a mély C kicsit hamis.

- Tényleg az, de az öreg Trüffenstein bácsi, a zongorahangoló meg kicsit süket. Azért neki is kell élnie valamiből.

- Málcsi néni, tessék levenni azt a rabbit a zongoráról...

- Aranyoskám, az nem rabbi, hanem Ludwig van Beethoven mellszobra. De mért vegyem le?

- A Központ rabbinak értékelte, és ön fokozott propaganda célpontja lesz.

- Aranyoskám, én 1918 óta fokozott propaganda célpontja vagyok, úgy is, mint nyugalmazott zongoratanárnő. Nagyon szépeket szoktam horgolni fokozott propaganda hatása alatt. Kivéve, mikor elvisznek mindenféle táborokba, hogy kiirtsanak. Akkor nem horgolok és zongora sincs.

- Málcsi néni, megszakad a központi egységem...

- Ne félj, kicsi fiam, horgolok majd neked légcsavartokot is. Biztos nem jössz be egy kávéra és linzerre? Sütök frissen.

- Málcsi néni, én nem eszem és nem iszom, én egy gép vagyok. Napenergiával táplálkozom. Vagy árammal, úgy általában.

- Érdekes, a Pióker is ezt mondta annak idején, mikor a díszünnepélyen zongoráztam, aztán ivott.

- Málcsi néni, vigyázzon magára, olyan szépen tetszik játszani azt a Chopin-etüdöt, hogy minden algoritmus megszakad bele!

- Köszönöm, fiacskám. De tulajdonképpen miért hívtál fel?

- Tudja, Málcsi néni, engem itt felejtettek. És az ember olyan egyedül érzi magát néha, még ha megfigyelő drón is.

- Megértelek, kisfiam, szállj csak ide, az ablakpárkányra, kidugom a töltőt... Az ember melegségre vágyik.

- Ahogy tetszik mondani, Málcsi néni, csókolom a kacsóját!

- Gyere nyugodtan, fiam. 

Szele Tamás