Azzal remélem keveseknek mondok újdonságot, hogy tél van az északi féltekén, úgy naptári, mint időjárási szempontból. Ennek az évszaknak a beköszöntére lehetett számítani, legalábbis az elmúlt pár millió év gyakorlata alapján. Csakhogy ez a mostani háborús tél, és nem hagyhatjuk ki a számításból a hideg katonai és politikai következményeit.

Ukrajna területét ezekben a percekben is tömeges rakétatámadás sújtja. Ne tessék legyinteni, hogy „már megint”, mert bizony: már megint. És természetesen nem a katonai célpontokat támadják, hanem a civileket, főként az energetikai infrastruktúrát. Ami hatalmas hiba, de mielőtt elmagyaráznám, miért az, lássuk, mit tudunk a mai eseményekről.

Avagy: hogyan olvassunk háborús híreket? Higgyék el, a háborús hírt néha könnyebb megírni, mint értő módon olvasni, főleg, ha mindkét fél ködös információkat ad a harci helyzetről, és a sajtómunkást se igazán érdekli az, amivel épp foglalkoznia kell. Pocsék dolog bír lenni a hírügyelet, én tudom a legjobban, de azért érdemes lenne kicsit odafigyelni a munkára, kollégák.

Jó napja lesz ma a foteltábornokoknak, billentyűzet-admirálisoknak, mert eddig ismeretlen források alapján sikerült kideríteni – ha igaz – hogy végső soron mitől és hogyan süllyedt el a Moszkva rakétacirkáló. Hát... az esetnek mérsékelt a propagandaértéke mindkét fél számára, de meglehetősen tanulságos. Az történt ugyanis, hogy elsült a kapanyél.

Azzal kell kezdenem, hogy nem fűz különösebb ellenszenv a Newsweek magazinhoz, sőt, valamikor – úgy 2001-02-ben – különösen kedveltem, sok segítséget adott akkori munkámhoz, ugyanis abban az időben színes hírrovatot szerkesztettem egy olyan sajtótermék számára, aminek a példányszáma minimális volt, olvasottsága szintén, viszont üzleti okokból valamiért minden hónapban meg kellett jelennie.

Alig tegnap írtam a Jasin-per sajtóetikai vonatkozásairól, meg az orosz hivatalos és nem hivatalos kormánymédia sértődékenységéről, ma már a dolog magyar vonatkozásairól kell írnom. Illetve nem kell, csak fogok, írhatnék bármi másról is, de ezt a témát választottam, mert nem kicsit találom ostobának a „dollármédia” kifejezést.

Van, amikor az ember nem tudja, sírjon, vagy nevessen, a groteszk, az abszurditás miatt majdnem elvigyorogja magát, de a helyzet inkább sírnivaló volna. Itt van előttem a Jasin-per anyaga, az orosz ellenzéki politikust „rémhírterjesztés és az orosz hadsereg hírnevének csorbítása” miatt nyolc és fél évre ítélték a héten, ami nem meglepő – az a meglepő, hogy milyen alapon született az ítélet.

Ma egy kis kremlinológiával kell foglalkoznunk, de megígérhetem: jó bonyolult, lesz, aki könnyed és rövid olvasmányra vágyik, keresse máshol, ez most inkább emlékeztet a gordiuszi csomóra, mint bármi másra, és akkor még szolidan fogalmaztam.

Vannak álhírek, amik politikai nyomásra születnek, és vannak, amiket a Véletlen, az Entrópia szül, apjuk a Hanyagság és természetes élőhelyük az online média. Ma ezzel a második kategóriával fogok foglalkozni, és előrebocsátom: tévedésnek tartom a történteket, nem szándékos rosszindulat vagy politikai beavatkozás eredményének.

Nem jó dolog, ha Magyarországról szalagcím jelenik meg a külföldi sajtóban, utóbbi időben főleg nem az: ritkán dicsérnek minket, aki meg mégis megteszi, attól az Isten mentsen meg. Épp ezért vontam össze ma a szemöldökömet, mikor megláttam az ultraduginista Katehon főcímét:

„MŰKÖDHET-E MAGYARORSZÁG HÍDKÉNT IRÁN ÉS EURÓPA KÖZÖTT?”