Ma arról kéne elgondolkodni, hogy akar-e Moszkva békét? Mert háborút akart is, csinált is, mondjuk nem Moszkva városa vagy lakói, hanem a Kreml. No, de most akar-e valóban tárgyalni Kijevvel? Mert tegnap este ebbéli szándékának adott hangot Putyin elnök, ha nem is a saját szájával.

Azért a pinkszínű horogkereszt egy picit már nekem is sok volt ma reggel. Nézi az ember a napi sajtót, próbál rájönni, mi foglalkoztatja az olvasót, miről beszélnek „az emberek”, és mélán konstatálja: mindenki tökéletesen megbolondult, csak a kórisme nem állandó, a nagyérdemű, művelt közönség az összes ismert téveszme tüneteit mutatja, csak nem egyszerre.

A hír nem mai, jó három napos, nem is én vettem észre, hanem Rácz András, a kiváló Oroszország-szakértő, én eddig azért nem foglalkoztam vele, mert zajlott az élet, Sojgu végigtelefonálta a nagyhatalmakat, Herszonban ellopták Usakov és Szuvorov szobrait, szóval ezt a témát elraktam ugyan, de csak tologattam magam előtt, mindig akadt fontosabb.

Írtam én erről a hírről tegnap este röviden egy másik lapba, de folytatnom kell: azóta ugyanis történt egy és más. Inkább más történt, mint egy. Azért is veszem elő, mert csodás példája az eset a maszkirovkának: van benne dezinformáció, nyílt hazugság, manipulált állami sajtó, védelmi miniszter, akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.

(Fotó: The Insider)

Ma október 23-a van, nemzeti ünnep, méltóképpen kéne emlékezni róla, de arról én nem tehetek, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Még maga a megemlékezés sem, az meg, hogy méltó legyen, sokak számára túl komoly feladat. Erről a mai dátumról 1989 óta mindenki mindent megírt már, vannak, akik évente írják ugyanazt, mások véleménye évente változik, van ilyen Hunniában.

Tegnap lapunk egyik írása szóba hozta a Putyin után várható helyzetet az Oroszországi Föderációban, és mivel egy rövid, a Frankfurter Rundschauból átvett írásról van szó, mely alaposabban nem fejti ki a lehetőségeket, úgy látom, nekem kell megtennem. Tehát akkor lássuk: lesz-e orosz földön véres polgárháború?

Nincs nap február huszonnegyedike óta, hogy ne kérdezze meg tőlem valaki, ismerős, ismeretlen, olvasó, de akár provokátor is, hogy „mit művel ez a magyar kormány az ukrajnai háborúval kapcsolatban?” Többnyire azt válaszolom – szerencsére kevés a provokátor, a legtöbb kérdést az őszinte érdeklődés szüli – hogy fogalmam sincs, de nem azt, amit én tennék.

Tegnap technikai okokból nem tudtam dolgozni, de talán jobb is így, mert ha leírom azt, ami elsőre eszembe jutott a Pintér-Semjén páros legújabb törvényjavaslatáról, nem csak engem tilt le a Facebook, hanem az összes ismerősömet, sőt, még az olvasóimat is. Aludtam egyet a dologra, megpróbálom most, hidegebb fejjel elmagyarázni, mi a baj.

Azért ez nem kicsit kínos, hanem nagyon. Értem én, hogy nehéz volna most bármit is mondani, de az azért erős túlzás, hogy idén nem lesz október huszonharmadika. Mármint a naptárból még nem hagyják ki – az talán jövőre lesz – és marad szabadnap, nemzeti ünnep, de a kormánypártok központi megemlékezése (a miniszterelnök 23-án a zalaegerszegi Mindszentyneum ünnepélyes átadásán fog megnyilvánulni) Orbán Viktor beszédével együtt elmarad.

Ma éjjel és reggel újabb nagy mértékű támadás érte Ukrajna civil infrastruktúráját, mely a délelőtti órákban is folytatódott. Új eszközt vetettek be – az iráni gyártmányú öngyilkos drónokat – melynek alkalmazásából elég messzemenő következtetéseket vonhatunk le.