A terjedő népmesékre – és egy igen érdekes tanulmányra – való tekintettel megint előveszem (pár hónapos szünet után) az orosz–kínai viszonyt, ugyanis egyfelől a kormánymédia és az egyszerűbb lelkek már egész legendakört építettek abból, amit e tárgyban hinni szeretnének, másfelől rá kell világítanom, hogy a közvélekedésnek még az ellenkezője sem igaz.

Tudom én azt, hogy nem mindenkinek tetszik, ha az orosz ellenzékről írok, nem is azért teszem, hogy sikert arassak vele. Még azt is megértem, ha zavarba hozok ezekkel a hírekkel egy-két embert, mert nem tudják hova tenni, amit megtudtak – már persze, ha egyáltalán elolvassák. Aztán az egyszerűbb lelkek vakarhatják a fejüket, hogy ez most mi volt.

Tegnap Putyin terveiről vagy inkább tervéről volt szó, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy nem más a célja, minthogy bizonyos területi nyereség és egy látszólagos, ám gondosan elfogadhatatlanra tervezett békeajánlat útján minél tovább fenn kívánja tartani a háborút, ugyanis megnyerni nem tudja, el nem veszítheti, addig kell vívnia, amíg bírja.

És még mondja bárki, hogy a magyar kormány nem tesz semmit a békéért. Épp ma segített akkorát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, amekkorát csak bírt ennek az energia-veszélyhelyzetnek a kihirdetésével. Viszont egyre jobban kezdenek látszani Putyin tervei: ha azok megvalósulnak, őszre ugyan nem lesz béke, de komoly változások igen.

Tulajdonképpen csak hülye gyermekmondókák jutnak az eszembe erről az egészről. „Ez elment vadászni, ez bakot lőtt, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike fene meg mind megette!” Aki azt hiszi, hogy ma csakis a katás adózás változása miatt tüntettek (és fognak tüntetni, hatkor kezdődik egy új demonstráció) az semmit sem ért az egészből.

Három nappal ezelőtt írtam Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő esetéről, aki hét év fegyházat kapott, mert a most zajló háborút háborúnak nevezte. Akkor ezen sokan felháborodtak: de Gorinovot még ki lehet engedni egy szerencsés politikai fordulat esetén, bár olyan nem volt orosz földön sok száz éve. Viszont ki támasztja fel Dmitrij Kolker fizikust?

Aki most azt várja, netán követeli – mindig akadnak ilyen olvasók, mintha csak fizetnék őket – hogy az orosz fegyverek dicsőségéről, katonák hősiességéről fog olvasni, az itt hagyja abba ezt az írást: nem neki való. De orosz katonákról lesz szó, csak sem nem a dicsőségükről, sem nem a gyalázatukról, hanem egyszerűen arról, hányan vannak és honnan jönnek.

Azért van abban valami baljós, hogy erről a mostani történetről pont a nagy szegedi boszorkányper jut az ember eszébe. Meg a koleralázadás, ha már itt tartunk, csak az bő száz évvel később volt. Nem szoktam mottót használni az írásaimhoz, de most nem tudok ellenállni a helyzetnek, ideidézem Ráth-Végh István alapján a boszorkányper jegyzőkönyvét.

Néha nem kellemes, ha egy régebbi írást folytatni kell – de ha egyszer valamivel elkezdett az ember foglalkozni, illik tudósítani a fejleményeiről is. Márpedig vannak fejlemények Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő ügyében, ugyanis mától ő a legelső ember a történelemben, akit egy gyermekrajz- és táncverseny elmaradása miatt hét év fegyházra ítéltek.

Nincs mit szépíteni a dolgon, Liszicsanszk elesett, Szeverodonyeck még előtte elesett. Nincs mit ünnepelni sem ezeken az eseményeken, kivéve, ha valaki megrögzött putyinita, de akkor minden nap van oka az örömre, csak elég álhírt kell hozzá olvasson. Az meg akad bőven, úgyhogy az ilyen embernek mostanság egy véget nem érő dínom-dánom lehet az élete.