Kevés népnek van olyan kiterjedt és bőséges börtön-irodalma, mint az orosznak. Dosztojevszkij várfogságától indulhatott ez a hagyomány, de már előtte sem számított valamirevaló orosz értelmiséginek, akit legalábbis nem száműztek, mint a dekabristákat – aztán jött a múlt században Oszip Mandelstam, Szolzsenyicin, Salamov, Baldajev, őket már gulágra küldték. Most sem jobb a helyzet.

Ma előre jelzem, hogy nehéz dolguk lesz a trolloknak, ugyanis olyasmiről lesz szó, amire nem kaptak kiképzést: sajtóról. Bár persze ahhoz is jobban értenek, ahogy mindenhez is, mint azok, akik művelik a dolgokat – de nem féltem őket, ebbe is bele fognak kötni majd. Aztán, ha nem lesz sajtó, hiányozni fog, mert nem lesz mivel kötekedni, bár lehet, nekik akkor jön el a Kánaán.

Igazság szerint elég régóta érkeznek a rossz hírek az ukrajnai vízvezetékek rémítő állapotáról, de a világot jobban érdeklik a rakéta-sorozatvetők. Az oroszok is, az amerikaiak is, pedig a vízhiánynak sokkal több áldozata lehet nemsokára, mint akár Mariupol ostromának is: és elég valószínű, hogy nem csak Ukrajnában, de a vele szomszédos országokban is, ha járványok törnek ki.

Oroszul nem beszélő olvasóimnak meg kell magyaráznom, mit jelent a cím: ez mostanában az orosz McDonald’s hálózat neve, amit ha nem is államosítottak, de orosz tulajdonban üzemeltetnek, mióta a világcég a háború miatt kivonult az országból. Magyarul annyit tesz, hogy „Finom – és pont”, de aki érez benne egy olyan értelmet, hogy „Eszed, nem eszed – nem kapsz mást”, az nem téved nagyot.

Ezt az írást csak azok fogják érteni, akik túllátnak pillanatnyi politikai szimpátiáik fátylán. Jó sűrű fátyol az... Lényegében véve azt próbálom elmagyarázni, hogy nálunk mi a kormánypárt uniós stratégiája, és ez a stratégia miért van kudarcra ítélve.

Tegnap este óta nem merem leírni, hogy felszállott a páva a vármegyeházra, mert félek, hogy szétfoszlik az idézet a képernyőn, annyira elnyűtte mindenki. Igen, a megyéket vármegyékké változtatják, a kormánybiztosokat főispánokká, akinek meg mindez nem tetszik, azt varangyos békává, már kavarja is hozzá a löttyöt a vajákos Biri néni.

Kísértet járja be Európát, Douglas Macgregor kísértete, ami már csak azért is szép teljesítmény, mert a nevezett úr még el sem hunyt, nagyon is életben van, ennek ellenére sikerül kísértenie. Hogy kissé oroszos akcentussal huhog és riogat, az már más kérdés. Ma vele és a magyar sajtót bejáró írásával fogunk foglalkozni, ugyanis nem a lóláb lóg ki belőle, hanem a ménes.

Lehet, hogy tévedek – most sokan fognak erre a kezdetre nagyot bólintani és megjegyezni vigyorogva vagy vicsorogva, miszerint „Nem lehet, hanem biztos!” de nem tartom kizártnak, hogy most dől el az ukrajnai orosz invázió sorsa. „Persze”, bólogatnak mások: „Szeverodonyecknél, Liszicsanszknál!” Nem, nem ott: hanem Herszon és Zaporizzsja térségében.

Ma is Oroszországgal foglalkozunk, bár nem írókkal, mint tegnap, hanem az ottani független sajtó helyzetével és állapotával, különös tekintettel Andrej Szoldatov oknyomozó újságíró esetére – de mielőtt belekezdenék, le kell zárnom tegnapi témámat, ugyanis fejlemény van, eldőlt az a kérdés, ami tegnap még nyitott volt. Kiderült, mi lesz az orosz nyelvű könyvek sorsa Ukrajnában.

A kultúrharcban nem égnek porig a városok, a kő kövön marad (vagy nem: az építészet is került már kultúrharcosok célkeresztjébe) csak éppen ha győz, nem lesz érdemes élni. Ilyenformán félszívvel hallom azokat az érveket, hogy „mit akarsz, nem hal bele senki”, ha betiltanak egy írót, költőt, vagy azt, hogy „Jól ellesz majd az emigrációban”, ha száműzetésbe kényszerül az illető.