Különös dologgal fogok most próbálkozni: meg szeretném mutatni, mennyire nehéz eligazodni a háború hírei között, mennyire bonyolult kirostálni a sok hazugság közül a kevés igazat – néha nem is sikerül, ha nem figyelünk, néha pedig az a legjobb, ha megmutatunk minden információt, és mindenki válogassa ki a maga igazát. Ezt teszem most.

Ritka dolog, hogy pont egy nyári hétvégére találjon az ember izgalmas témát, de ez a mai mintha csak megrendelésre érkezett volna. Hölgyeim és uraim, bemutatom a legújabb orosz kémnőt, Maria Adela Kuhfeldt Riverát, eredetileg és most megint Olga Vasziljevna Kolobovát. A története tanulságos is, nevetséges is – és egy kicsit ijesztő.

Akkor annyi biztos, hogy holnap lesz tűzijáték, mármint, ha eső nem lesz. Mert ha eső lesz, nem lesz, mármint durrogtatás, ellenben elbocsátják az OMSZ frissen kinevezett, nem szakirányú képzettségű vezetőjét, esetleg fel is négyelik a Szentháromság téren, arra hivatkozva, hogy akinek hivatalt adott az Isten, szakértelmet is adott annak hozzá.

Azzal szeretném kezdeni, hogy ingoványos terepre indulunk, mikor az utóbbi idők oroszországi és ukrajnai merényleteit próbáljuk elemezni, még a tapasztalt külpolitikai újságírók is a fejüket vakarják a hírek láttán – épp ezért vonjunk éles határt a tények és a spekuláció közé, mert tényből keveset ismerünk, elmélettel viszont tele a padlás.

Mivel éppen ma fél éve támadta meg Oroszország Ukrajnát, illik egy számvetés-félét végezni: honnan indult ez a háború, hova tart, mit ért el és mi a célja? Persze önkényes dolog ez a fél éves terminus, hiszen, mint látni fogjuk, az a hat hónap is inkább nyolc, sőt, egy éve már lehetett tudni, hogy nagyon komoly baj készülődik, de azért csak lássunk neki.

-  Svejk, Svejk, főzött kávét?

- Ott van az óberfelkurát úr orra előtt. Ahogy szereti: nyolc rész rum, egy rész kávé.

- Svejk, maga mégis kincset ér... maradt a tegnap esti diólikőrből?

- Óberfeldkurát úr, maradt volna egy üveggel, ha nem méltóztatott volna elveszíteni kártyán a zongorát, mert abba dugtam.

Nem fogok osztatlan tetszést aratni, talán nem is célom, de a tegnapi eset rávilágít a magyar politikai közgondolkodás néhány alapvető betegségére. Igen, az elmaradt gazdatüntetésről beszélek, ami valóságos állatorvosi lova annak, amit ma politikának hisz a legtöbb választópolgár, holott nem az. Hogy micsoda, azt döntse el mindenki magának, de még az ötlete sem volt saját.

Tegnap a kínai gazdaság néhány problémáját vettem elő ezeken a hasábokon, ma az oroszra kerítek sort (igaz, ez inkább lesz elvi merengés, mint tegnapi eszmefuttatás, ugyanis ahhoz sokkal több adatom volt). Aki azt kérdezné, hogy az amerikai és európai gazdaságra mikor kerül sor, annak azt mondom: ahogy hajlandó lesz elolvasni pár száz oldalt egyhuzamban.

Nem érkeznek túlzottan jó hírek a legendás kínai gazdaságról, amit pedig mindenki virágzónak ismert eddig – mintha kezdene baj lenni az Égalattiban, bankok válnak fizetésképtelenné, teljes iparágak vergődnek a csőd szélén. Nyilvánvaló, hogy ha a válság világméretű, Kína sem marad ki belőle, de hogyan néz ki az, amikor egy ekkora gazdaság kerül bajba?

Sok van, mi csodálatos, de az emberi feledékenységnél nincs semmi csodálatosabb – mondaná ma Szophoklész, és mondom én helyette. Hozzátenném: a magyar sajtó amnéziája még az átlagos emberi feledékenységnél is meghökkentőbb: hiszen az ember mégis illik emlékezzen arra, amit leírt, vagy ha nem emlékszik, meg kell legyen a saját archívumában.