Ez a mai a sértődések napja a politikában. Kövér László nem szereti Zelenszkijt, tehát lehülyézte, arra nem számított, hogy kamatostól kapja vissza, mire fel Szijjártó a védelmére kelt, hogy kicsit rontson az amúgy is pocsék helyzeten, mindeközben Lavrov nagy, mély szúrást őriz a szívében, mert nem engedték elrepülni Szerbiába olyan légtéren keresztül, mely egyébként zárva van az orosz gépek elől.

Már majdnem azt hittem, nem lesz ma miről írni. De segítségemre sietett az utóbbi időben hiperaktívvá váló Alekszandr Dugin, a putyini rendszer főideológusa, aki most már egyedül játssza az udvari bolondot a Kremlben, mióta nagy és legalább annyira veszélyes riválisát, Szurkovot letartóztatták, majd teljesen nyoma veszett (nem, mintha hiányozna).

Nehezen fog neki az ember a nekrológnak, nagyon nehezen, de meg kell lennie ennek is. Ma délelőtt 11 óra 30 perckor nyolcvannyolc éves korában, családja körében elhunyt Moldova György, a legolvasottabb magyar író. Nem lehetséges, történjen a világban bármi is, hogy a halála napján lapunk ne búcsúzzon el tőle, remélem, méltó módon sikerül.

Századik napja folyik ez a hadüzenet nélkül, az orosz fél által Ukrajna ellen indított invázió, amelyben az Oroszországi Föderáció kizárólag ukrán területen „védekezik” a nem tudjuk, mi ellen, de világos, hogy ők támadtak, ez agresszív, területszerző háború. Nem először írom, hogy Putyin vív egy másik háborút is, a saját népe ellen, otthon. Meg egy harmadikat a logika ellen.

Ma megint nem arról írok, amiről terveztem – egy igen különös moszkvai pert akartam elővenni – de az talán még várhat holnapig, Kirill pátriárka ügye viszont nem. Magyarország mostani gesztusával minden korábbinál mélyebbre ásta magát a vétólakájság mocsarába.

Ma megint nem a háborúról lesz szó, legalábbis szeretném, ha a magyar sajtó ügyeit senki sem annak fogná fel: inkább csak vetünk egy pillantást a kormánymédia meglepő helyzetére. Meglepő, mert ellentmond a közvélekedésnek, mely szerint a 2010 óta regnáló magyar vezetésnek semmi sem drága, ha propagandáról van szó.

Nem a legjobb hírek érkeznek mostanság Moszkvából. A „mostanságot” az elmúlt egy napra értem: mintha valami nagyon rossz forrna, főne a Kreml konyháján és már érződne a szaga is. Kozmás egy étel lesz az, akárkinek a torkán is akarják lenyomni, megfekszi a gyomrát – már, ha egyáltalán hagyja, hogy megetessék vele.

Folyik most egy vita Magyarországon a tényellenőrzésről, mint szükséges, avagy kártékony valamiről, és én csak azon csodálkozom, hogy ilyen vita egyáltalán létezik. Akad, akire megharagudtam ez ügyben, akad, akire nem, ez a mi dolgunk, és nem fogom részletezni: azt viszont mérhetetlenül csodálom, hogy az elmúlt évek után erről még egyáltalán van vita.

Így, Oroszország Ukrajna elleni inváziójának kilencvenötödik napján, amikor mindkét fél úgy látja, hogy a háború Szeverodonyecknél az egyik fordulópontjához közeledik (és nem biztos, hogy igazuk van, valamint azt sem tudjuk, hány fordulópontja lesz ennek a háborúnak) érdemes eltöprengeni a csodafegyver-problémán.

Mérges egy írás lesz ez a mai, és aki ma trollkodni akart putyinista alapon, hoppon marad: ugyan bőven lenne mit írni a most zajló háború eseményeiről is, a folyamatokról is, amik zajlanak a kapcsán, de most mással fogok foglalkozni, egészen konkrétan azzal, hogy utálom, amikor hülyének néznek.