„Nincs a földön gazdagabb, szebb ország”, mármint az Oroszországi Föderációnál – dudorássza a magyar Putyin-hívő, akit ebben a hitében a világon semmi nem ingathat meg, maximum a tulajdon halála, de lehet, hogy azt is imperialista ármánynak tekintené. „Minden ember érzi, hogy szabad” – folytatja a nótát. Hát akkor lássuk, mennyire szabad az orosz ember.

Kérem, Andersen feltámadott. Ezt úgy értem, hogy régi pesti mondás, miszerint „Andersen halott, nincs mese”, de most van, tehát életben kell legyen és ez csak feltámadás útján elképzelhető. Ami örömteli esemény, de valamiért a nagy dán mesélő a magyar kormányban támadt fel és most Gulyás Gergelynek hívják.

Sokan mondják manapság, hogy „nem tudom, mi zajlik Oroszországban és Ukrajnában, azt csak az Isten tudja”. Ha ugyan Ő tudja egyáltalán, mert bizonyos jelek arra mutatnak, hogy nem figyel oda eléggé. Akkor én most elmesélek egy történetet Ioan Kurmojarov atyáról, hátha az én közvetítésemmel eljut vagy a Legfelső Fórumhoz, vagy az olvasókhoz.

Lehet örülni, ma olyasmiről lesz szó, amihez mindenki ért, aki tegnapelőtt Facebook-virológus volt, tegnap választási szakértő ma meg foteltábornok, vagyis a harci helyzetről Ukrajna orosz megszállásának mostani fázisában. Amiről véleménye mindenkinek van, úgy drukkol a közönség a feleknek, mintha focimeccsen volnánk és olyan is a közbeszéd színvonala, amilyent korábban csak a stadionok melletti kocsmákban tapasztaltunk.

Hogy a végén kezdjem: ez nehéz olvasmány lesz, amiből ki fog derülni, hogy Oroszország, sőt, a világ jelenlegi helyzete – amennyiben elfogadjuk forrásomat hitelesnek – egy orbitális félreértésnek köszönhető, ugyanis a mostani orosz ideológusok és propagandisták olyan módszer szerint működnek, ami egyrészt sok szempontból szélhámosság, másrészt – egészen másra találták ki.

Aki szerint az orosz támadás Ukrajna ellen „jogos” volt, és az orosz csapatok „békét” hoztak annak az országnak, meg „szabadságot”, azt szépen kérem, itt hagyja abba az olvasást, nem fogja élvezni, ami következik. Ha maradtunk még egy páran, ismertetném, mire is gondolnak a Kremlben, mikor meghallják a „jövő” szót.

Ma a toporzékoló seggnyalásról lesz szó. Becsületesen meg kell vallanom, a kifejezés nem saját találmány, egy kiváló műfordító ismerősömnek köszönhetem, azt jelenti, amikor valaki egy bizonyos alfél lingváris tisztogatása közben feltűnően toporzékol, hogy mindenki láthassa, mennyire élvezi a tevékenységet. Mondani nem tudja, hiszen foglalt a szája.

Ez a mai a sértődések napja a politikában. Kövér László nem szereti Zelenszkijt, tehát lehülyézte, arra nem számított, hogy kamatostól kapja vissza, mire fel Szijjártó a védelmére kelt, hogy kicsit rontson az amúgy is pocsék helyzeten, mindeközben Lavrov nagy, mély szúrást őriz a szívében, mert nem engedték elrepülni Szerbiába olyan légtéren keresztül, mely egyébként zárva van az orosz gépek elől.

Már majdnem azt hittem, nem lesz ma miről írni. De segítségemre sietett az utóbbi időben hiperaktívvá váló Alekszandr Dugin, a putyini rendszer főideológusa, aki most már egyedül játssza az udvari bolondot a Kremlben, mióta nagy és legalább annyira veszélyes riválisát, Szurkovot letartóztatták, majd teljesen nyoma veszett (nem, mintha hiányozna).

Nehezen fog neki az ember a nekrológnak, nagyon nehezen, de meg kell lennie ennek is. Ma délelőtt 11 óra 30 perckor nyolcvannyolc éves korában, családja körében elhunyt Moldova György, a legolvasottabb magyar író. Nem lehetséges, történjen a világban bármi is, hogy a halála napján lapunk ne búcsúzzon el tőle, remélem, méltó módon sikerül.