Tudom, reménytelen feladatra vállalkozom, mikor a már manipulált polgártársaimat próbálom meggyőzni arról, hogy őket befolyásolják, de mégis megpróbálkozom a dologgal, legfeljebb megint rám szakad pár száz nehéz, tipróláncos, nagy kaliberű, huzagolt csövű átok és pár személyes fenyegetés. De ha egy ember is a fejéhez kap attól, amit írok: már megérte.

Mindig bámulatba ejt az a feltétlen imádat és bizalom, amivel polgártársaim jelentős része viszonyul Vlagyimir Putyin rendszere iránt. Több ez, mint rokonszenv, ugyanis nyugodtan mondhatjuk feltétel nélküli hitnek: hiszen nem is ismerik imádatuk tárgyát, mégis rajonganak érte.

Annyit leszögezhetünk, hogy Oroszország ukrajnai inváziója alaposan átrendezte az európai politikát is. Folyamatok akadtak el, indultak helyettük mások, szétszakadt, amiről azt hitte mindenki: összetartozik és összenőni látszik az, aminek nem lenne természete.

Igen nagy fába kell ma vágjam a fejszémet, akkora, hogy megkerülhetetlen: talán nem is kerülgetni kéne, hanem nekiesni. Az a helyzet, hogy az orosz nyelvű, ellenzéki Meduza.io igen hosszú és alapos, tényfeltáró írást közölt – Magyarországról. És nagyon érdekes magunkat az ő szemükkel látni. Nem csak érdekes: elszomorító is.

Mivel négy egész napig szabadságon voltam, nem követtem szokásom szerint percről percre a harci cselekményeket, ugyanis volt nekem sokkal jobb dolgom is ennél. A híreket azért megnéztem, mikor ráértem, de az is épp elég volt ahhoz, hogy örüljek ennek a kis szünetnek. Abszurditások, őrültségek, deklarált embergyűlölet, nacionalizmus... későbbre hagytam.

Én a magam részéről már elengedtem volna a Bencsik Gábor-ügyet, hiszen most váratlanul egész tisztességesen nyilvánult meg, ha régebben nem is volt ez mindig így – de ahogy látom, az ügy nem ereszt engem. Ma több komoly napilap is kiemelt helyen emlékezett meg arról, hogy a nevezett úr 1998-ban Auschwitz-tagadó videokazettát árult, és ehhez a botrányhoz annak idején – bizony nekem is volt közöm.

Sokan magyarázzák a mostani eseményeket, még többen mondják bárkire, aki magyarázza, hogy hülye, mert nem ismeri és nem érti az orosz népet (azért nem egy megfejthetetlen titok), még ezeknél is többen imádják fél- vagy egész istenként Putyint, és ezzel elintézettnek is veszik a saját üdvösségüket, de kevesen néznek Putyin mögé.

Ha én Ady Endre volnék, úgy kezdeném ezt az írást, hogy „Vörös jelek a Hadak Útján: Hunniában valami készül”, ha Shakespeare, azt mondanám: „Valami bűzlik Hunniában”, így, hogy csak Szele Tamás vagyok, annyit jegyzek meg: nagyon zajlik az élet a kormánymédiában és környékén, ami bizony jelent valamit.

Szegény ember szándékát boldog Isten bírja, szegény újságcsinálóét még inkább. Ma sem arról akartam írni, amiről fogok, de menet közben változott a terv, beszédet mondott Bajkonurban Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, minden oroszok valamije, az majd eldől a jövőben, minek fogjuk nevezni, és ez bizony érintette az ukrajnai invázió témáját is.

Nem bírok szabadulni a magyarországi putyinisták problémájától: igaz, nem is hagyják, annyit szemtelenkednek. De kapják rá bőven a muníciót, néha nem is Moszkvától, hanem bizony Budapesttől. A volt és jövendő magyar miniszterelnök nincs teljesen tisztában a felelősségével és a tettei súlyával: illetve, ha mégis tisztában van, akkor nagy a baj.