Ilyenkor fő a sajtómunkás feje, március 15-én. Erről a napról aztán már végképp mindent megírtak 1848 óta és annak a mindennek az ellenkezőjét is nemkülönben – rutinfeladat volna egy pátoszos dolgozatot elkövetni, úgy négyes alá, csak mindenki más is ezt műveli, kivéve azokat a lapokat, ahol szó szerint megfeledkeznek erről a jeles alkalomról.

Az ember azt hinné, hogy kevés unalmasabb dolog van, mint a kínai Országos Népi Gyűlés és a Népi Politikai Konzultációs Konferencia Nemzeti Bizottsága rendes évi ülésének elemzése, pedig ha nem is egy kalandregény, érdemes elgondolkodni azokon a dolgokon, amiket az elvtársak megint leszögeztek Pekingben, mert a mi sorsunkra is hatással lesznek majd.

(Fotó: Xinhua hírügynökség)

Hét vége van, méghozzá hosszú, ma elvileg nem politikával fogunk foglalkozni, csak aztán mégis lesz benne az is, bár nem hivatalos. Szóval: megint terjed a klasszikus álhír, ami szerintem messze az internet kora előtt keletkezett (sőt: talán még a könyvnyomtatás kora előtt is), miszerint fekete ruhás emberek fekete autókban gyermekeket rabolnak.

Cudar egy világ van, annyit mondok, de hozzáteszem: még cudarabb jön. Amikor elmúlik a fejünkről ez az átkozott járvány, akkor sem lesz nyugovásunk, mert észre fogjuk venni, hogy nyakunkon a választási kampány, ami igazából már most is tart, teljes gőzzel halad, csak mivel fontosabb dolgokkal vagyunk elfoglalva, nem mindenki figyel rá oda.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a cipőfűzőmnél fogva egy égő szalmabálához kötöztek a makói tanyavilágban. Ez természetesen nem igaz, de remekül hangzik: és van olyan ember, aki számára mindennaposak az ilyen kalandok.

Most röhögünk, éspedig nagyon, ugyanis tegnap közzétették a népszerű nevén vadászati világkiállításnak hívott rendezvény első reklámklipjét, és az a legkevesebb, amit elmondhatunk róla, miszerint... hogy is mondjam csak... frenetikus. Sajnos nem a hirdetés, hanem a burleszk kategóriájában, de annyit a javára írnék, hogy legalább nem számítógépes animáció.

Lukas főhadnagy idegesen olvasta a reggeli kávé mellett a Národní Politikát, még a színházi tudósításokon is átlapozott, pedig azért vette meg a lapot, hogy megtudja: vajon az a színésznő játszik most Prágában, akivel neki Királyhidán volt egy kis kalandja? De a hírek mindent felülírtak. Felhajtotta a rumos kávét és megszólalt.

Valóságos flottademonstráció zajlik a Magyar Nemzet hasábjain, bár ők tengeri csatának érzik: azért nem nevezhető ütközetnek, mert a másik flotta, izé, nem jött el, a hajóágyúk össztüzének semmi értelme, de azért vígan sorozzák a tenger vizét, és nagyon büszkék arra, hogy az ellen nem viszonozza a tüzet, úgy megijedt.

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az írás jobb szándékom ellenére születik, ugyanis, mint volt főszerkesztőm mondta, mikor elege lett 1991 körül az „első” médiaháború hisztériájából, „a sajtónak nem a sajtóról kéne szólnia, hanem a hírekről”. Ami örök igazság, meg kellett volna fogadni, mi a Kurírnál meg is fogadtuk – mások, máshol nem annyira.

Alakul ez a mi kis káoszunk, kifejezetten alakul, most már teljes a fejetlenség, amiből sok és érdekes következtetést lehet levonni, de azt már a legelején kijelenthetjük, hogy már most, két nappal a lezárás csütörtöki bejelentése után megállapíthatatlan, mi lehetett a kormány eredeti terve. Az is világosnak látszik, hogy másik meg vagy nincs, vagy az sem megvalósítható.