A hír szent, a vélemény szabad – mondja a szakmai közhely és igaza van. Ezt fordítják ki a szándékos félreértők, az ego-harcosok, akiknek a vélemény szent és a hír „szabad”, mármint annyira, hogy ha tetszik nekik, akár igaz se legyen, ha meg nem tetszik, akkor is hazugságnak nevezik, ha tudván tudják, hogy valós. Mert nekik a véleményük szent.

(Fotó: Lengyel-Szabó Péter / Telex)

Kezdenek elfogyni a szavak, az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, illetve hol az egyiket teszi, hol a másikat, aztán az egész összefolyik. Moszkvában valami veszélyes, ragályos őrület terjed, nem kapja el mindenki, aki azonban igen, annak azonnal megzavarodik az elméje, hihetetlenül magabiztos lesz és halált megvetően agresszív.

Ha bárki úgy érezné, hogy az Ukrajnában zajló orosz megszállás alapvetően érthetetlen, az nem téved nagyot: nem egyszerűen a „háború ködéről”, a „fog of war”-ról van szó, ami régen valódi lőporfüst volt, manapság pedig inkább a sok, egyszerre, párhuzamosan zajló esemény által okozott zűrzavart nevezzük így. Tényleg káosz van.

Oroszország Ukrajna elleni inváziójának jelenleg legérdekesebb kérdése, hogy mi az Isten csodája történik Transznisztriában? Az érkező hírek finoman szólva is ellentmondásosak, megpróbálok forrásaim alapján valami rendet rakni közöttük, amennyire lehetséges, csak kétlem, hogy sikerül... de essünk neki.

Tudom, reménytelen feladatra vállalkozom, mikor a már manipulált polgártársaimat próbálom meggyőzni arról, hogy őket befolyásolják, de mégis megpróbálkozom a dologgal, legfeljebb megint rám szakad pár száz nehéz, tipróláncos, nagy kaliberű, huzagolt csövű átok és pár személyes fenyegetés. De ha egy ember is a fejéhez kap attól, amit írok: már megérte.

Mindig bámulatba ejt az a feltétlen imádat és bizalom, amivel polgártársaim jelentős része viszonyul Vlagyimir Putyin rendszere iránt. Több ez, mint rokonszenv, ugyanis nyugodtan mondhatjuk feltétel nélküli hitnek: hiszen nem is ismerik imádatuk tárgyát, mégis rajonganak érte.

Annyit leszögezhetünk, hogy Oroszország ukrajnai inváziója alaposan átrendezte az európai politikát is. Folyamatok akadtak el, indultak helyettük mások, szétszakadt, amiről azt hitte mindenki: összetartozik és összenőni látszik az, aminek nem lenne természete.

Igen nagy fába kell ma vágjam a fejszémet, akkora, hogy megkerülhetetlen: talán nem is kerülgetni kéne, hanem nekiesni. Az a helyzet, hogy az orosz nyelvű, ellenzéki Meduza.io igen hosszú és alapos, tényfeltáró írást közölt – Magyarországról. És nagyon érdekes magunkat az ő szemükkel látni. Nem csak érdekes: elszomorító is.

Mivel négy egész napig szabadságon voltam, nem követtem szokásom szerint percről percre a harci cselekményeket, ugyanis volt nekem sokkal jobb dolgom is ennél. A híreket azért megnéztem, mikor ráértem, de az is épp elég volt ahhoz, hogy örüljek ennek a kis szünetnek. Abszurditások, őrültségek, deklarált embergyűlölet, nacionalizmus... későbbre hagytam.

Én a magam részéről már elengedtem volna a Bencsik Gábor-ügyet, hiszen most váratlanul egész tisztességesen nyilvánult meg, ha régebben nem is volt ez mindig így – de ahogy látom, az ügy nem ereszt engem. Ma több komoly napilap is kiemelt helyen emlékezett meg arról, hogy a nevezett úr 1998-ban Auschwitz-tagadó videokazettát árult, és ehhez a botrányhoz annak idején – bizony nekem is volt közöm.